Ki?

Mikor a "három csillag" nevű tévégyárban a folyamatok szabványosításáért felelős mérnök arról beszélt a dolgozók előtt, hogy a gyártósoron a munkafolyamatok optimalizálása nem fog feltétlenül munkaerő elbocsátáshoz vezetni, én csak csóváltam a fejem.
Azt mondta, hogy aki nem kell a gyártósorra, az majd kap máshol munkát.
Három nap múlva bocsátottak el negyven embert.
Ezzel nem nőtt a foglalkoztatottak száma Gödön.
A másik nagy rivális a "Life's good!" jelszóval reklámozza magát.
Ott is nap-mint nap megteszik ugyanezt.
Nem cél itt a foglakoztatás a versenyszférában.
Csupán teher.
A legjobb munkaerő az, ami megtakarítható.
És a legjobb rablás a munkanélküliség.
Aki nem jut munkához, az is eszik, iszik, amíg el nem pusztul, és veszi a fillérekért előállított ennivalót.
Kemény forintokért.
És már az utolsó forintja is a gyárosnál kötött ki.
Teljesen mindegy, melyiknél, a rendszer ilyen.
És hogy mennyire nem az emberi haladást szolgálja ez a gazdasági rendszer, arra a legjobb példa, hogy nem szüntették be a luxuscikkek gyártását, addig, amíg meg nincs mindenkinek a napi betevője.
És mi a válasza a polgári pártoknak?
Munkaidő emelés?
Munkanélküli segély megvonás?
Minimálbér eltörlés?
És még?
Mit lehet még a cigányokra mutogatással leplezni?
Tudjuk, hogy a legjobb társadalom az, amely nem kerül semmibe, és végtelenül sokat hoz a konyhára.
Egyeseknek.
Karcsi néha cuccozott, mert nem bírta a feszültséget.
Aztán egyszer már nem jött dolgozni.
Nem bírta a feszültséget.
Azt, hogy lakáshitelre sem elég a pénz, nem hogy kajára.
Hárman élnek, két fizetésből.
Most talán egy kicsit elfelejt mindent.
A napi robotot, a gondokat, a hitelt.
A családi szűkösséget, és a többi.
Cuccozik.
Tudja, hogy senkire sem számíthat.
Karcsi Jó gyerek, szeretem, mint embert.
Egy újabb tragédia, ami tudom, nem kerül majd be a hírekbe.
Miközben munkába megyek, hallom a Volán sofőrt panaszkodni:
"Állandóan csökken a bérem!
Régen az állami időkben kétszáz fölött kerestem, Ma 120-at, úgy hogy régen egy évben túlórázhattam annyi órát, mint amennyit most kell ahhoz havonta, hogy a százhúsz meglegyen."
- Ha nem túlórázol, Pali, akkor mennyi lenne?
P: - 60- 70.
Én - Az komoly.
P: - Most, hogy magán lett [a társaság], csökkentettek egyszerre 50- 60 ezerrel.
Én - És így most nyereséges?
P: - Régen volt az, amíg nem volt magán.
Én - Aztán?
P: - Aztán most veszteséges.
A piac, a piac!
Az a fránya növekedés nem akar beindulni!
A pénzünk áramlása a gazdagok felé!
Fene egye meg, meg kell húzni a nadrágszíjat!
Malájziában már sikerült.
Megcsináljuk Világ! Megcsináltuk, Magyarország.
Nincs Hazám, csak hóhérom
Nincs munkám, csak bélyegem.
Megbélyegzett halálra ítéltek
Vidéken, és Városon.
Ki segít majd rajtuk?
A játszma zajlik.
Mi nem harcolunk a frontvonalban.
("Kritika", Kommunista.net)

Mit lehetne ehhez hozzátenni? Olyan világos, hogy szinte semmit. Talán csak a kérdésre kell válaszolni: "ki segít rajtunk?"
Senki, csak mi magunk. El kell gondolkodni azon hogyan jutottunk idáig. Kiknek köszönhetjük, kik állnak mögöttük. Kiknek érdeke, milyen politikai erőkkel érték el és folytatják. Ki húz hasznot a rendszerváltásból. Kinek a számláját terheli az adósság. Ha a mienket, akkor legyen "összefogás az adósság ellen", ha nem, akkor nincs szövetkezés velük. Csak magunkban. De abban aztàn irtózatos gyorsasággal. A játszmát nem lehet nélkülünk jàtszani. Harcolni kell a fronvonalban.