Elmélet: A forradalmi katonai program (1. rész)

A proletárforradalom katonai programja, Lenin, 1916

Hollandiában, Skandináviában és Svájcban a forradalmi szociáldemokraták körében, akik a jelenlegi imperialista háborúban a „haza védelmének” szociálsoviniszta hazugsága ellen harcolnak, olyan hangok hallatszanak, amelyek a szociáldemokrata minimumprogram régi pontjának – a „milícia” vagy a „nép felfegyverzése” – egy új ponttal való helyettesítését javasolják, melynek címe: „leszerelés”. Az Ifjúsági Internacionálé vitát kezdeményezett erről a kérdésről, és 3. számában vezércikket közölt a leszerelés mellett. Sajnos R. Grimm legutóbbi téziseiben is találunk engedményt a „leszerelés” gondolatára. A Neues Leben és a Vorbote című folyóiratok vitát indítottak.

Vizsgáljuk meg közelebbről a leszerelés híveinek álláspontját

- I -

A lényegi érv az, hogy a leszerelés követelése a legvilágosabb, leghatározottabb és legkövetkezetesebb kifejeződése minden militarizmus és minden háború elleni küzdelemnek.

De ebben a lényegi érvben rejlik a leszerelés híveinek alapvető tévedése is. A szocialisták nem nyilváníthatják magukat semmilyen háború ellenzőjének anélkül, hogy megszűnnének szocialisták lenni.

Először is, a szocialisták soha nem voltak és soha nem is lehetnek a forradalmi háborúk ellenzői. A „nagy” imperialista hatalmak burzsoáziája ősreakcióssá vált; és azt a háborút, amelyet ez a burzsoázia ma vív, reakciós, rabszolgasorba taszító és bűnöző háborúnak tekintjük. De mi a helyzet egy olyan háborúval, amelyet e burzsoázia ellen vívnak? Például egy olyan népek háborújával, amelyeket ez a burzsoázia elnyomott és tőle függő, vagy egy gyarmati népek háborújával az emancipációjukért? Az „Internacionalista” csoport téziseiben, az 5. bekezdésben ezt olvassuk: „A féktelen imperializmus korában már nem lehetséges nemzeti háború.” Ez nyilvánvalóan hamis.

A 20. század története, ez a „féktelen imperializmus” százada tele van gyarmati háborúkkal. De amit mi, európaiak, a világ népeinek többségének imperialista elnyomói, jellegzetes gyűlöletes európai sovinizmusunkkal „gyarmati háborúknak” nevezünk, azok gyakran ezen elnyomott népek nemzeti háborúi vagy nemzeti felkelései. Az imperializmus egyik lényeges tulajdonsága éppen az, hogy felgyorsítja a kapitalizmus fejlődését a legelmaradottabb országokban, ezáltal kiszélesíti és fokozza a nemzeti elnyomás elleni küzdelmet. Ez tény. És ebből elkerülhetetlenül következik, hogy az imperializmusnak sok esetben nemzeti háborúkhoz kell vezetnie. Junius, aki röpiratában a fent említett „téziseket” védi, azt mondja, hogy az imperializmus korában minden nemzeti háború az egyik nagy imperialista hatalom ellen egy másik nagyhatalom, az első riválisának és szintén imperialistának a beavatkozását váltja ki, és hogy ennek következtében minden nemzeti háború imperialista háborúvá alakul. De ez az érvelés is hamis. Lehet, hogy így van, de nem mindig van így. 1900 és 1914 között számos gyarmati háború más utat járt be. És egyszerűen nevetséges lenne azt állítani, hogy a jelenlegi háború után, például, ha az a hadviselő országok végletes kimerüléséhez vezet, szó sem lehet semmiféle progresszív, forradalmi nemzeti háborúról, amelyet például Kína vívna Indiával, Perzsiával, Sziámmal stb. szövetkezve a nagyhatalmak ellen.

Az imperializmus korában a nemzeti háború lehetőségenek tagadása elméletileg hamis; történelmileg ez egyértelműség; az európai sovinizmus: nekünk, akik olyan nemzetekhez tartozunk, amelyek több százmillió embert elnyomnak Európában, Afrikában, Ázsiában stb., ki kell jelentenünk az elnyomott népeknek, hogy a "mi" nemzeteink elleni háborújuk “lehetetlen”! Másodszor, a polgárháborúk is háborúk. Bárki, aki felismeri az osztályharcot, nem mulaszthatja el a polgárháborúk elismerését, amelyek minden osztályok által megosztott társadalomban az osztályharc természetes folytatása, kiterjesztése, felerősödése, bizonyos feltételek mellett pedig elkerülhetetlen következményei. Minden nagy forradalom ezt megerősíti.

A polgárháborúk tagadása vagy elfelejtése a szélsőséges opportunizmusba esést és a szocialista forradalom tagadását jelentené.

Harmadszor, a szocializmus győzelme egyetlen országban nem zárja ki eleve az összes háborút általában. Épp ellenkezőleg, feltételezi azokat. A kapitalizmus fejlődése rendkívül egyenetlenül megy végbe a különböző országokban. Sőt, az árutermelés rendszerében sem lehetne másképp. Innen ered az elkerülhetetlen következtetés: a szocializmus nem győzedelmeskedhet egyszerre minden országban. Először egy vagy több országban fog győzedelmeskedni, míg a többi egy ideig polgári vagy polgár előtti marad. Ez elkerülhetetlenül súrlódásokhoz vezet, sőt, közvetlenül arra ösztönzi más országok burzsoáziáját, hogy elnyomja a szocialista állam győztes proletariátusát. Ezért a háborúnk jogos és igazságos lenne. A szocializmusért, más népeknek a burzsoázia igájából való felszabadításáért vívott háború lenne. Engelsnek teljesen igaza volt, amikor Kautskyhoz 1882. szeptember 12-én kelt levelében világosan felismerte a már győzelmet aratott szocializmus „védekező háborúinak” lehetőségét. Pontosan a győztes proletariátus más országok burzsoáziájával szembeni védelmére gondolt.

Csak azután válnak lehetetlenné a háborúk, hogy az egész világon, és nem csak egyetlen országban, megdöntöttük, végleg legyőztük és kisajátítottuk a burzsoáziát. És tudományos szempontból teljesen helytelen és teljesen ellenforradalmi lenne kikerülni vagy lekicsinyelni azt, ami éppen a legfontosabb: a polgári ellenállás leverését – ami a legnehezebb feladat és a szocializmusra való áttérés legintenzívebb küzdelmét igényli. A „szociális” papok és opportunisták mindig hajlandóak álmodozni a jövő békés szocializmusáról; de ami megkülönbözteti őket a forradalmi szociáldemokratáktól, az éppen az, hogy nem hajlandók megfontolni és elmélkedni a heves osztályharcról és osztályharcokról, amelyek e nagyszerű jövő megvalósításához szükségesek.

Nem szabad hagynunk, hogy szavak vezessenek félre minket. Így a „haza védelmének” fogalma sokak számára utálatos, mert a nyílt opportunisták és a kautskyisták arra használják, hogy elfedjék és elfedjék a burzsoázia hazugságait a jelenlegi fosztogató háborúban. Ez tény. De ebből nem következik, hogy elfelejtenünk kellene elgondolkodni a politikai jelszavak jelentésén. A „haza védelmének” elismerése a jelenlegi háborúban annyit tesz, mint „igazságosnak”, a proletariátus érdekeivel összhangban állónak tekinteni – pont, feltétlenül pont, mert egyetlen háború sem zárja ki az inváziót. Egyszerűen abszurd lenne elutasítani a „haza védelmét” az elnyomott népekkel szemben a nagy imperialista hatalmak elleni háborújukban, vagy a győztes proletariátussal szemben egy polgári állam valamelyik gallifettje elleni háborújában.

Elméletileg súlyos hiba lenne elfelejteni, hogy minden háború csupán a politika folytatása más eszközökkel; A jelenlegi imperialista háború két nagyhatalmi csoport imperialista politikájának folytatása, és ezt a politikát az imperializmus korában fennálló viszonyok összessége generálja és tartja fenn. De ugyanezen kornak szükségszerűen generálnia és fenntartania kell a nemzeti elnyomás elleni harc politikáját és a proletariátus burzsoázia elleni harc politikáját is; következésképpen lehetővé és elkerülhetetlenné kell tennie először is a forradalmi nemzeti felkeléseket és háborúkat; másodszor a proletariátus háborúit és felkeléseit a burzsoázia ellen; harmadszor e két forradalmi hadviselésforma összeolvadását és így tovább.               

- II -

Ehhez hozzá kell tenni a következő általános megfontolást: Az elnyomott osztály, amely nem törekszik megtanulni fegyvereket használni, fegyvereket birtokolni, csak azt érdemli, hogy rabszolgaként bánjanak vele. Mert nem feledkezhetünk meg – hacsak nem válunk polgári pacifistákká vagy opportunistákká –, hogy osztálytársadalomban élünk, amelyből nincs menekvés, csak az osztályharc révén. Minden osztálytársadalomban, akár rabszolgaságon, jobbágyságon, akár, mint ma, bérmunkán alapul, az elnyomó osztály fel van fegyverezve. Manapság nemcsak az állandó hadsereg, hanem a milícia is – még a legdemokratikusabb polgári köztársaságokban, például Svájcban is – a burzsoázia fegyvere a proletariátus ellen. Ez annyira elemi igazság, hogy aligha kell ezen rágódni. Elég csak felidézni a csapatok sztrájkolók elleni alkalmazását minden kapitalista országban. A burzsoázia felfegyverkezése a proletariátus ellen a modern kapitalista társadalom egyik legfontosabb, legalapvetőbb és leglényegesebb ténye. És mégis, egyesek azt javasolják, hogy a forradalmi szociáldemokraták „követeljék” a „leszerelést”! Ez az osztályharc perspektívájának teljes tagadását és a forradalom minden eszméjének feladását jelentené. Jelszavunknak így kell lennie: fegyverezzük fel a proletariátust, hogy legyőzhesse, kisajátíthassa és lefegyverezhesse a burzsoáziát. Ez az egyetlen lehetséges taktika egy forradalmi osztály számára, egy olyan taktika, amely a kapitalista militarizmus teljes objektív fejlődéséből ered, és amelyet ez az fejlődés ír elő. Csak miután a proletariátus lefegyverezte a burzsoáziát, lesz képes egyetemes történelmi küldetésének elárulása nélkül általában minden fegyvert megsemmisíteni – és ezt biztosan meg is fogja tenni –, de csak akkor, és semmiképpen sem előtte.

Ha a jelenlegi háború a reakciós keresztényszocialistákban és a nyafogó kispolgárokban csak rettegést és borzalmat, a fegyverhasználat, a vér, a halál stb. iránti undort vált ki, akkor kötelességünk kimondani: a kapitalista társadalom mindig is örökös borzalom volt és marad. És ha most a jelenlegi háború, minden háború közül a legreakciósabb, szörnyű véget készít elő ennek a társadalomnak, akkor nincs okunk a kétségbeesésre. Objektíven nézve pontosan az a kétségbeesés, hogy leszerelést „követelnek” – vagy pontosabban a leszerelésről álmodoznak – egy olyan időszakban, amikor mindenki szeme láttára maga a burzsoázia készíti elő az egyetlen valóban legitim és forradalmi háborút, nevezetesen a polgárháborút az imperialista burzsoázia ellen.

Azoknak, akik azt mondanák, hogy ez egy az élettől elszakadt elmélet, két nagy, globális jelentőségű történelmi tényre emlékeztetünk: egyrészt a trösztök és a női munka szerepére a gyárakban; másrészt az 1871-es párizsi kommünre és az 1905 decemberi oroszországi felkelésre.

A burzsoázia dolga a trösztök fejlesztése, a gyermekek és nők gyárakba küldése, ottani kínzásuk, megrontásuk, a legszörnyűbb nyomorra ítélése. Mi nem „követeljük” ezt a fajta fejlődést, nem „támogatjuk”, hanem harcolunk ellene. De hogyan harcoljunk? Tudjuk, hogy a trösztök és a nők gyári munkája a haladást jelenti. Nem akarunk visszatérni a múltba, a kézművességhez, a monopólium előtti kapitalizmushoz, az otthon dolgozó nőkhöz. Előre, trösztökön keresztül stb., és azon túl, a szocializmus felé!

Ez az érvelés a szükséges változtatásokkal alkalmazható a nép jelenlegi militarizálására. Jelenleg az imperialista burzsoázia nemcsak az egész lakosságot, hanem a fiatalokat is militarizálja. Holnap akár a nők militarizálására is vállalkozhat. Ezzel kapcsolatban azt kell mondanunk: annál jobb! Siessünk! Minél hamarabb ez megtörténik, annál közelebb lesz a fegyveres felkelés a kapitalizmus ellen. Hogyan is félhetnének a szociáldemokraták az ifjúság militarizálásától stb., ha nem felejtenék el a párizsi kommün példáját? Ez nem egy „az élettől elszakadt elmélet”, egy álom, hanem tény. És valóban a legrosszabb lenne, ha a szociáldemokraták minden gazdasági és politikai tény ellenére kételkednének abban, hogy az imperialista korszaknak és az imperialista háborúknak szükségszerűen ilyen események visszatéréséhez kell vezetniük.

A kommün egyik polgári megfigyelője 1871 májusában egy angol újságban ezt írta: „Ha a francia nemzet csak nőkből állna, milyen szörnyű nemzet lenne!” A kommün alatt már 13 éves nők és gyermekek is a férfiak oldalán harcoltak. Nem is lehetett másképp a burzsoázia megdöntéséért folytatott elkövetkező küzdelmekben. A proletariátus női tagjai nem fogják passzívan nézni, ahogy a jól felfegyverzett burzsoázia tüzet lő a rosszul felszerelt vagy teljesen fegyvertelen munkásokra. Fegyvert fognak, mint 1871-ben, és a mai terrorizált nemzetekből – pontosabban a mai munkásmozgalomból, amelyet inkább az opportunisták, mint a kormányok szerveznek szét – kétségtelenül ki fog alakulni a forradalmi proletariátus „szörnyű nemzeteinek” nemzetközi szövetsége, előbb-utóbb, de tévedhetetlenül.

A militarizáció jelenleg a társadalmi élet minden aspektusát elárasztja. Az imperializmus a nagyhatalmak könyörtelen küzdelme a világ felosztásáért és újraelosztásáért; ezért elkerülhetetlenül ki kell terjesztenie a militarizációt minden országra, beleértve a semleges országokat és a kis nemzeteket is. Hogyan fognak reagálni a proletariátus női tagjai? Vajon egyszerűen elítélik a háborúkat és mindent, ami katonai, leszerelést követelve? Egy igazán forradalmi, elnyomott osztály női tagjai soha nem fognak ilyen szégyenletes szerepet elfogadni. Azt fogják mondani fiaiknak: „Hamarosan felnősz. Kapsz egy puskát. Vedd, és tanuld meg rendesen a háború művészetét.” Ez nélkülözhetetlen tudomány a proletariátus számára, nem azért, hogy testvéreidre, más országok munkásaira lőj, ahogy a jelenlegi háborúban, és ahogy a szocializmus árulói tanácsolják, hanem azért, hogy a saját országod burzsoáziája ellen harcolj, hogy ne jámbor kívánságokkal, hanem a burzsoázia feletti győzelemmel és lefegyverzésével vess véget a kizsákmányolásnak, a nyomorúságnak és a háborúknak.” Ha valaki nem hajlandó részt venni ebben a propagandában, és pontosan ebben a fajta propagandában a jelenlegi háborúval kapcsolatban, akkor jobb, ha teljesen tartózkodik a nagyszabású kijelentésektől a nemzetközi forradalmi szociáldemokráciáról, a szocialista forradalomról, a háború elleni háborúról.

- III –

A leszerelés hívei ellenzik a „nép felfegyverzésére” vonatkozó programpontot, többek között azzal érvelve, hogy ez a követelés növelné az opportunizmusnak való engedmények kockázatát. Az imént a kérdés legfontosabb aspektusát vizsgáltuk meg: a leszerelés, valamint az osztályharc és a társadalmi forradalom közötti kapcsolatot. Most vizsgáljuk meg a leszerelés iránti követelés és az opportunizmus közötti kapcsolatot. Az egyik fő érv e követelés ellen az, hogy az általa keltett illúziókkal elkerülhetetlenül gyengíti és elgyengíti az opportunizmus elleni harcunkat. (…) A nyílt opportunizmus nyíltan és egyértelműen a forradalom, valamint a kezdődő forradalmi mozgalmak és felfordulások ellen irányul; közvetlenül szövetséges a kormányokkal, bármilyen változatos formákat is öltsön ez a szövetség, a miniszteri kabinetekbe való belépéstől a hadiipari bizottságokban való részvételig (Oroszországban). Az álcázott opportunisták, a kautskysták, sokkal károsabbak és veszélyesebbek a munkásmozgalomra nézve, mert az első típusú opportunistákkal kötött szövetségük védelmében hangzatos ál-„marxista” frázisokból és pacifista jelszavakból álló álérvek mögé bújnak. A domináns opportunizmus e két formája elleni küzdelmet a proletárpolitika minden frontján meg kell vívni: a parlamentben, a szakszervezetekben, a sztrájkokban, a hadseregben stb. E két domináns opportunizmus lényegi jellemzője, hogy a jelenlegi háború és a forradalom közötti kapcsolat konkrét kérdését, valamint a forradalom más konkrét kérdéseit elhallgatják, kikerülik, vagy a rendőrségi tilalmak megsértésének elkerülése érdekében foglalkoznak velük. És ez annak ellenére történik, hogy a háború előtt a bázeli manifesztumban sokszor hangsúlyozták, nem hivatalosan és hivatalosan is, a háború, amely akkoriban még csak most kezdődött, és a proletárforradalom közötti nagyon pontos kapcsolatot. A leszerelési követelés lényegi hiányossága azonban az, hogy kikerüli a forradalom összes konkrét kérdését. Hacsak a leszerelés hívei nem egy teljesen újfajta forradalmat fontolgatnak: egy fegyvertelen forradalmat?

Folytassuk. Semmi esetre sem ellenezzük a reformokért folytatott küzdelmet. Nem szándékozunk figyelmen kívül hagyni azt a komor lehetőséget, amely az emberiséget fenyegeti – a legrosszabb esetben fogalmazva –, hogy egy második imperialista háborút kelljen átélnünk, ha a jelenlegi konfliktusból nem kerül ki forradalom, a tömegek nyugtalansága és elégedetlensége okozta számos felfordulás és erőfeszítéseink ellenére sem. Egy olyan reformprogramot támogatunk, amely az opportunisták ellen is irányul. Ők nagyon is örülnének, ha feladnánk a reformokért folytatott küzdelmet kizárólag nekik, és ha a komor valóság elől menekülnénk, és a felhők mögé, egy homályos „leszerelés” csúcsaira menekülnénk. A „leszerelés” pontosan a siralmas valóság elől menekülés, és semmiképpen sem a leküzdésének eszköze.

Egy ilyen programban nagyjából a következőket mondanánk: „A haza védelmének jelszava és elfogadása az 1914–1916-os imperialista háborúban nem más, mint a munkásmozgalom megrontása egy polgári hazugság által.” Ez a konkrét válasz a konkrét kérdésekre elméleti szempontból igazságosabb, sokkal hasznosabb lenne a proletariátus számára, és elviselhetetlenebb az opportunisták számára, mint a leszerelés követelése és a haza „bármely” védelmének elutasítása. És hozzátehetnénk: „Minden nagy imperialista hatalom – Anglia, Franciaország, Németország, Ausztria, Oroszország, Olaszország, Japán és az Egyesült Államok – burzsoáziája annyira reakcióssá vált, annyira a világuralom vágyától vezérelve, hogy ezeknek az országoknak a burzsoáziája által vívott háború csak reakciós lehet.” A proletariátusnak nemcsak elleneznie kell az összes ilyen háborút, hanem vágynia kell „saját” kormányának vereségére is ezekben a háborúkban, és ezt a vereséget fel kell használnia egy forradalmi felkelés megindítására, ha a háború megakadályozására irányuló felkelés kudarcot vallott. A milíciával kapcsolatban azt kell mondanunk: mi nem a polgári milíciát támogatjuk, hanem csak egy proletár milíciát. Tehát „egy fillért és egy embert sem”, nemcsak az állandó hadseregért, hanem a polgári milíciáért is, még olyan országokban is, mint az Egyesült Államok vagy Svájc, Norvégia stb. Ez annál is inkább igaz, mivel a legszabadabb köztársaságokban (például Svájcban) azt látjuk, hogy a milícia egyre inkább poroszosodik, különösen 1907-ben és 1911-ben, és a sztrájkolók elleni csapatmozgósításra támaszkodik. Követelhetjük a tisztek nép általi megválasztását, minden katonai igazságszolgáltatás eltörlését, a külföldi és a belföldi munkavállalók jogegyenlőségét (ez különösen fontos szempont az olyan imperialista államok számára, mint Svájc, amelyek egyre nagyobb számú külföldi munkavállalót zsákmányolnak ki egyre nagyobb szégyentelenséggel anélkül, hogy bármilyen jogot biztosítanának nekik); továbbá azt a jogot, hogy mondjuk egy adott ország minden száz lakosa szabad egyesületeket alakíthasson a hadművészet tanulmányozása céljából, szabadon megválasztva oktatóikat, akiket az állam költségén fizetnének stb. Csak ilyen feltételek mellett tanulmányozhatná a proletariátus valóban a saját hasznára, és nem azok hasznára, akik rabszolgasorban tartják; és ez a tanulmányozás kétségtelenül a proletariátus érdekeit szolgálja. Az orosz forradalom bebizonyította, hogy a forradalmi mozgalom bármilyen, akár részleges sikere, például egy város, egy ipari külváros, a hadsereg egy részének meghódítása, elkerülhetetlenül arra kényszeríti a győztes proletariátust, hogy pontosan egy ilyen programot alkalmazzon.

Végül magától értetődik, hogy az opportunizmus ellen nem lehet pusztán programtervezetekkel küzdeni, hanem csak azok tényleges végrehajtásának folyamatos biztosításával. A legsúlyosabb, a végül kudarcot vallott II. Internacionálé végzetes hibája az volt, hogy tettei nem feleltek meg szavainak, hogy a képmutatás és a gátlástalanul hangzó nagyszabású forradalmi kijelentések szokását oltotta belé (lásd Kautsky és társai jelenlegi hozzáállását a bázeli kiáltványhoz). A leszerelés gondolata, mint társadalmi gondolat – azaz olyan, amelyet sajátos társadalmi viszonyok generálnak, és amely képes befolyásolni egy adott társadalmi közeget, ahelyett, hogy személyes szeszély maradna – nyilvánvalóan sajátos, kivételesen „békés” létfeltételekben merült fel, amelyek a véres globális háborúk útján jó ideje kívül maradt különféle kisállamokra jellemzőek voltak, és amelyek ezt a helyzetet remélték fenntartani. Hogy erről meggyőződjünk, elég csak elemezni például a norvég leszerelési hívek érveit: „Kis nemzet vagyunk; a hadseregünk jelentéktelen; semmit sem tehetünk a nagyhatalmak ellen” (és következésképpen képtelenek vagyunk ellenállni egy kényszerített integrációnak egy imperialista szövetségbe egyik vagy másik nagyhatalmi csoporttal)... „Békében akarunk élni a világunk kis szegletében, és szűklátókörű politikát folytatunk a leszerelés, a kötelező arbitráció, az állandó semlegesség stb. követelésével” (mint „állandó”, kétségtelenül, mint a belga semlegesség?). 

A kis államok kicsinyes hajlama a távolságtartásra, a kispolgári vágy, hogy a lehető legtávolabb maradjanak a világtörténelem nagy csatáitól, hogy kihasználják azt a monopolhelyzetet, amely gyakorlatilag magára hagyja őket, a rutinszerű passzivitásban megdermedve – ez az az objektív társadalmi helyzet, amely biztosíthatja a leszerelés eszméjének bizonyos fokú sikerét és elterjedését a különböző kis államok között. Természetesen ez egy reakciós tendencia, amely teljes mértékben illúziókon alapul, mivel az imperializmus elkerülhetetlenül bevonja a kis államokat a globális gazdaság és politika örvényébe.

Svájc helyzete például az imperialista világban objektíve két vonalat szab az ország munkásmozgalmának: az opportunisták, a burzsoáziával szövetkezve, Svájcot demokratikus köztársasági föderációvá akarják átalakítani, amely monopolizálja az imperialista nemzetek polgári turizmusának profitját; és igyekeznek ezt a látszólag „könnyű” monopóliumot a lehető legelőnyösebben és legbékésebben kihasználni.

Svájc igazi szociáldemokratái az ország viszonylagos szabadságát és „nemzetközi” státuszát arra törekszenek, hogy az európai munkáspártok forradalmi elemei által alkotott szoros szövetség győzelmét elősegítsék. Svájc, hála Istennek, nem a „saját” nyelvén beszél, hanem három világnyelven, amelyek történetesen a szomszédos hadviselő országok nyelvei.

Ha a svájci párt 20 000 tagja hetente 2 centime-ot fizetne „rendkívüli háborús adóként”, akkor évi 20 000 frankunk lenne, ami több mint elég ahhoz, hogy a vezérkarok tilalmai ellenére időszakosan három nyelven osszunk szét a hadviselő országok munkásai és katonái között mindenféle kiadványt, amelyek az igazságot mondják el a munkások körében növekvő nyugtalanságról, a lövészárkokban való barátkozásukról, arról a reményükről, hogy forradalmi módon használhatják fegyvereiket „saját” országaik imperialista burzsoáziája ellen, és így tovább. (…) A minket jelenleg érdeklő kérdés az, hogy a leszerelés iránti igény megfelel-e a svájci szociáldemokraták körében létező forradalmi tendenciának. Nyilvánvalóan nem. Objektíven nézve a „leszerelés” egy tipikusan, kifejezetten nemzeti, kis államok programja; egyáltalán nem a nemzetközi forradalmi szociáldemokrácia nemzetközi programja.

L'Internationale 41.sz.