Aktualitások

Az imperializmusról, a háborúról és a fegyveriparról

Rosa Luxemburg, Lenin, Trockij és az OCI szövegeiből vett részletek

Rosa Luxemburg, A tőke felhalmozása, 1913

A militarizmus, a tőke hatótere

A militarizmusnak meghatározott funkciója van a tőke történetében. A felhalmozás minden történelmi szakaszát végigkíséri. Az úgynevezett „primitív felhalmozás” időszakában, azaz az európai kapitalizmus korai napjaiban a militarizmus döntő szerepet játszott az Újvilág és India fűszertermelő országainak meghódításában; később a modern gyarmatok meghódítására, a primitív társadalmi szervezetek elpusztítására és termelési eszközeik elvételére, a kereskedelmi csere erőszakos bevezetésére szolgált olyan országokban, amelyek társadalmi szerkezete ellentétes volt az árugazdasággal, az őslakosok erőszakos proletárokká alakítására, valamint a bérmunka meghonosítására a gyarmatokon. Segített létrehozni és kiterjeszteni az európai tőke érdekszféráit az Európán kívüli területeken, vasúti koncessziókat zsarolni az elmaradott országokban, és érvényesíteni az európai tőke jogait a nemzetközi kölcsönökben. Végül a militarizmus fegyver a kapitalista országok közötti versenyben, amelyek a nem kapitalista civilizáció területeinek felosztásáért küzdenek.

A militarizmusnak van egy másik fontos funkciója is. Tisztán gazdasági szempontból a tőke kiváltságos eszköze a többletérték realizálására; más szóval, a felhalmozás terepe. (…)

A közvetett adók és védővámok rendszerén keresztül a militarizmus költségeit elsősorban a munkásosztály és a parasztság viseli. (…)

A munkásosztály vásárlóerejének egy részének az államra történő átruházása a munkásosztály létfenntartási eszközök fogyasztásában való részvételének megfelelő csökkenését jelenti. A teljes tőke esetében ez azt jelenti, hogy kisebb mennyiségű létfenntartási eszközt fog termelni a munkásosztály számára, feltételezve, hogy a változó tőke (pénz és munkaerő formájában) és az elsajátított többletérték állandó marad; ezért csökkenni fog a proletariátus részesedése a társadalom teljes termékéből. A teljes tőke újratermelése során tehát olyan mennyiségű létfenntartási eszköz fog termelődni, amely kisebb, mint a változó tőke értéknagyságának megfelelő mennyiség, mivel megváltozott az értékviszony a változó tőke és a megvalósuló létfenntartási eszközök mennyisége között: a közvetett adók mennyiségét a létfenntartási eszközök árának növekedése fejezi ki, míg hipotézisünk szerint a munkaerő mint pénzérték változatlan marad, vagy legalábbis nem változik a létfenntartási eszközök árának növekedésével arányosan. Milyen értelemben fog megváltozni az újratermelés anyagi viszonyai? Amikor a munkaerő fenntartásához szükséges létfenntartási eszközök csökkennek, azzal egyenértékű mennyiségű állandó tőke és élő munka szabadul fel. Ez az állandó tőke és élő munka más termelésben is felhasználható, ha a társadalomban hatékony kereslet van erre a termelésre. Az állam képviseli ezt az új keresletet, mivel az adótörvények révén kisajátította a munkásosztály vásárlóerejének egy részét. Ezúttal azonban az állam nem a megélhetés biztosítására kötelezi magát – itt elhanyagoljuk az állami tisztviselők fenntartására szolgáló, szintén adókból származó megélhetési eszközök iránti igényt: ezt már figyelembe vettük a „harmadik felek” címszó alatt –, hanem egy sajátos termékkategóriát, a militarizmus hadigépeit, a haditengerészeti vagy szárazföldi fegyvereket. (...)

Most azt látjuk, hogy a munkásoktól kikényszerített közvetett adók, ha hadianyag-termelésre használják fel őket, új felhalmozási területet kínálnak a tőkének.

A gyakorlatban a közvetett adók rendszere alapján a militarizmus két funkciót tölt be: a munkásosztály életszínvonalának csökkentésével biztosítja egyrészt a kapitalista uralom szerveinek, az állandó hadseregnek a fenntartását, másrészt pedig a tőkének kiváltságos felhalmozási területet biztosít. (…)

Továbbá a hatalmas fogyasztói tömegek vásárlóereje, amely az állam által leadott hadianyag-megrendelések formájában koncentrálódik, eltávolodik az egyéni fogyasztás önkényes, szubjektív ingadozásaitól; a fegyveripar szinte automatikus szabályossággal, ritmikus növekedéssel lesz felruházva. Maga a tőke irányítja a militarizmus termelésének ezt az automatikus és ritmikus mozgását, a parlamenti törvényhozás és a sajtó apparátusának köszönhetően, amelynek feladata a közvélemény alakítása. Ezért tűnik első pillantásra a kapitalista felhalmozásnak ez a sajátos területe korlátlan terjeszkedési képességgel rendelkezőnek. Míg a tőke működési területeinek és bázisainak bármilyen bővülése nagymértékben a tőke akaratától független történelmi, társadalmi és politikai tényezőkhöz kapcsolódik, a militarizmus termelése olyan területet alkot, amelynek rendszeres és ugrásszerű bővülése elsősorban magának a tőke akaratától függ. A tőke egyre élesebb versenyének történelmi szükségszerűsége, amely a világban új felhalmozási régiókat keres, így maga a tőke számára a felhalmozás kiváltságos terepévé alakul át.

***

Lenin, Imperializmus, a kapitalizmus legmagasabb foka, 1916

VIII. PARAZITIZMUS ÉS A KAPITALIZMUS ROTHADÁSA

Az imperializmus hajlamos kiváltságos kategóriákat létrehozni a munkások között is, és elszakítani őket a proletariátus széles tömegétől.

Meg kell jegyezni, hogy Angliában az imperializmus azon tendenciája, hogy megosztja a munkásokat, erősíti a közöttük lévő opportunizmust, és előidézi a munkásmozgalom ideiglenes bomlását, már jóval a 19. század vége és a 20. század eleje előtt megjelent. Az imperializmus két lényeges megkülönböztető jegye – a hatalmas gyarmatok birtoklása és a világpiac monopóliuma – már a 19. század második felében megmutatkozott ott. Marx és Engels évtizedeken át módszeresen, szorosan megfigyelte ezt az összefüggést a munkásmozgalom opportunizmusa és az angol kapitalizmus imperialista sajátosságai között. Így Engels 1858. október 7-én ezt írta Marxnak: „A valóságban az angol proletariátus egyre polgáriasabbá válik, és úgy tűnik, hogy ez a nemzet, amely mindenekelőtt polgári, azt akarja elérni, hogy a burzsoáziája mellett polgári arisztokráciát és polgári proletariátust is létrehozzon. Nyilvánvaló, hogy egy olyan nemzet részéről, amely az egész univerzumot kizsákmányolja, ez bizonyos mértékig logikus.” Majdnem negyed évszázaddal később, egy 1881. augusztus 11-i levelében a „legrosszabb angol szakszervezetekről” beszél, „amelyek hagyják, hogy olyan emberek irányítsák őket, akiket a burzsoázia megvásárolt, vagy legalábbis akiket fenntart”. Kautskynak írt levelében (1882. szeptember 12.) Engels ezt írta: „Azt kérdezed tőlem, mit gondolnak az angol munkások a gyarmati politikáról. Ugyanazt, mint amit általában a politikáról gondolnak. Itt nincs munkáspárt, csak konzervatív és liberális radikálisok vannak; ami a munkásokat illeti, teljes békében élvezik velük Anglia gyarmati monopóliumát és a világpiaci monopóliumát.” (Engels ugyanezt a tézist fejtette ki Az angol munkásosztály helyzete című művének második kiadásához írt előszavában, 1892-ben.)

Tehát itt vannak világosan feltüntetve az okok és következmények. Az okok: 1) Anglia világkizsákmányolása; 2) monopóliuma a világpiacon; 3) gyarmati monopóliuma. A következmények: 1) az angol proletariátus egy részének polgárosodása; 2) e proletariátus egy részének vezetése olyan emberektől függ, akiket a burzsoázia megvásárolt, vagy akiket legalábbis fenntart. A 20. század elejének imperializmusa felosztotta a földkerekséget egy maroknyi állam között, amelyek mindegyike ma az „egész világ” egy olyan részét hasznosítja (abban az értelemben, hogy többletprofitot termel belőle), amely alig kisebb, mint amennyit Anglia 1858-ban kizsákmányolt; amelyek mindegyike a trösztöknek, kartelleknek, finánctőkének, hitelező-adós kapcsolatainak köszönhetően monopolhelyzetben van a világpiacon; amelyek mindegyike bizonyos mértékig gyarmati monopóliumot élvez (láttuk, hogy a 75 millió négyzetkilométerből a világ összes gyarmatának 65 milliója, azaz 86%-a hat nagyhatalom kezében koncentrálódik; 61 millió négyzetkilométert, azaz 81%-ot három hatalom birtokol).

A jelenlegi helyzetet az a gazdasági és politikai körülmény jellemzi, amely az opportunizmust még inkább összeegyeztethetetlenné teszi a munkásmozgalom általános és létfontosságú érdekeivel: a kezdeti szakaszból az imperializmus vált uralkodó rendszerré; a kapitalista monopóliumok foglalták el az első helyet a gazdaságban és a politikában; a világ felosztása befejeződött; másrészt Anglia osztatlan monopóliuma helyett most egy maroknyi imperialista hatalom küzdelmét látjuk a monopóliumban való részvételért, amely küzdelem a huszadik század egész elejét jellemezte. Az opportunizmus már nem győzedelmeskedhet teljesen egyetlen ország munkásmozgalmán belül évtizedeken át, ahogyan azt Angliában a 19. század második felében tette. De egy sor országban elérte a teljes érettséget, kinőtte azt, és lebomlott, szociálsovinizmus formájában teljesen összeolvadva a polgári politikával.

X. AZ IMPERIALIZMUS HELYE A TÖRTÉNELEMBEN

Láttuk, hogy gazdasági lényegét tekintve az imperializmus monopolkapitalizmus. Ez önmagában is elegendő az imperializmus helyének meghatározásához a történelemben, mivel a monopólium, amely a földön és a szabad versenyből fakad, a kapitalista rezsimből egy magasabb gazdasági és társadalmi rendbe való átmenetet jelöli. Fontos kiemelni különösen a monopólium négy fő típusát, vagyis a monopolkapitalizmus lényegi megnyilvánulásait, amelyek jellemzőek az általunk vizsgált időszakra.

Először is, a monopólium a termelés koncentrációjából születik, amely nagyon magas fejlettségi fokot ért el. Ezek a kapitalisták monopolisztikus csoportjai, kartellek, munkaadói szakszervezetek és trösztök. Láttuk azt a hatalmas szerepet, amelyet ma a gazdasági életben játszanak. A 20. század elején teljes dominanciát értek el a fejlett országokban, és bár a kartellizáció felé vezető első lépéseket kezdetben a nagyon magas protekcionista vámokkal rendelkező országok (Németország, Amerika) tették meg, csak kissé előzték meg Angliát, amely szabadkereskedelmi rendszerével ugyanazt az alapvető tényt bizonyította: hogy a monopóliumokat a termelés koncentrációja hozza létre. Másodszor, a monopóliumok a nyersanyagok fő forrásai feletti fokozott ellenőrzéshez vezettek, különösen a kapitalista társadalom alapvető és leginkább kartellezett iparágaiban: a szénben és a vasban. A nyersanyagok fő forrásai feletti monopólium óriási mértékben növelte a nagytőke hatalmát, és súlyosbította az ellentmondást a kartellezett és a nem kartellezett iparágak között.

Harmadszor, a monopólium a bankoknál keletkezett. Egykor szerény közvetítők voltak, ma pedig monopolhelyzetben vannak a pénztőke felett. Három-öt nagybank, a legfejlettebb kapitalista országok bármelyikében, elérte az ipari és a banktőke „perszonálunióját”, és milliárdokat koncentrált a kezében, amelyek az egész ország tőkéjének és pénzjövedelmének nagy részét képviselik. Egy pénzügyi oligarchia, amely a függőségi viszonyok szoros hálózatába burkolja a mai polgári társadalom összes gazdasági és politikai intézményét kivétel nélkül: ez ennek a monopóliumnak a legszembetűnőbb megnyilvánulása.

Negyedszer, a monopólium a gyarmati politika terméke. A gyarmati politika számos „régi” indítékához a finánctőke hozzáadta a nyersanyagforrásokért, a tőkekivitelért, a „befolyási övezetekért” – azaz az előnyös tranzakciók, koncessziók, monopolprofitok stb. területeiért – és végül általában a gazdasági területekért folytatott küzdelmet. (…)

Monopóliumok, oligarchia, az uralkodásra való törekvés a szabadságra való törekvés helyett, egyre növekvő számú kis vagy gyenge nemzet kizsákmányolása egy maroknyi rendkívül gazdag vagy hatalmas nemzet által: mindez az imperializmus azon sajátos vonásait hozta létre, amelyek parazita vagy rothadt kapitalizmusként jellemzik. Az imperializmus egyik tendenciája egyre hangsúlyosabban nyilvánul meg: egy „járadékos állam”, egy uzsorás állam létrehozása, amelynek burzsoáziája egyre inkább tőkéjének exportjából és „szelvények levágásából” él. De tévedés lenne azt hinni, hogy ez a rothadásra való törekvés megakadályozza a kapitalizmus gyors növekedését; nem, bizonyos iparágak, a burzsoázia bizonyos rétegei, bizonyos országok az imperializmus korszakában hol az egyik, hol a másik tendenciát mutatják nagyobb vagy kisebb erővel. Összességében a kapitalizmus végtelenül gyorsabban fejlődik, mint korábban, de ez a fejlődés általában egyenetlenebbé válik, a fejlődés egyenetlensége különösen a tőkében leggazdagabb országok (Anglia) hanyatlásában nyilvánul meg. (…)

A kapitalisták által az egyik iparágban, egy országban stb. meglévő monopóliumból származó magas profit gazdasági lehetőséget ad nekik arra, hogy bizonyos munkásrétegeket, sőt átmenetileg a munkások meglehetősen jelentős kisebbségét is megrontsák azáltal, hogy megnyerik őket az adott iparág vagy nemzet burzsoáziájának ügyének, és szembeállítják őket minden mással. És a világ felosztásáért küzdő imperialista nemzetek fokozott ellentéte erősíti ezt a tendenciát. Így jön létre az imperializmus és az opportunizmus közötti kapcsolat, amely Angliában korábban és világosabban nyilvánult meg, mint bárhol máshol, mert a fejlődés bizonyos imperialista vonásai ott sokkal korábban jelentek meg, mint más országokban. (…) A legveszélyesebb emberek ebben a tekintetben azok, akik nem akarják megérteni, hogy ha nem kapcsolódik elválaszthatatlanul az opportunizmus elleni küzdelemhez, akkor az imperializmus elleni küzdelem üres és hazug frázis.

Mindabból, amit az imperializmus gazdasági természetéről fentebb elmondtunk, az következik, hogy azt átmeneti kapitalizmusként, vagy pontosabban haldokló kapitalizmusként kell jellemezni.

***

Lev Trockij, Háború és a Negyedik Internacionálé, 1934

A katasztrofális kereskedelmi, ipari, agrár- és pénzügyi válság, a gazdasági kapcsolatok megszakadása, az emberiség termelőerőinek hanyatlása, az osztály- és nemzeti ellentétek elviselhetetlen kiéleződése a kapitalizmus alkonyát jelzi, és teljes mértékben megerősíti Lenin korunkról alkotott jellemzését, miszerint a háborúk és forradalmak kora.

Az 1914-1918-as háború hivatalosan is egy új korszakot nyitott. Eddig a legfontosabb politikai események az orosz proletariátus 1917-es hatalomátvétele és a német proletariátus 1933-as összetörése voltak. A világ minden részén élő népek szörnyű szenvedése, és a holnap számukra leselkedő még szörnyűbb veszélyek abból fakadnak, hogy az 1917-es forradalom nem bontakozott ki győztesen európai és világszinten. A kapitalizmus történelmi patthelyzete minden országban krónikus munkanélküliségben, a munkások életszínvonalának csökkenésében, a városi kispolgárság és a parasztság tönkremenetelében, a parlamentáris állam bomlásában és hanyatlásában, a társadalmi reformok valóságos felszámolásával szemben a nép szörnyű mérgezésében „szociális” és „nemzeti” demagógiával, a régi uralkodó pártok félreállításában és egy csupasz katonai-rendőri apparátussal való felváltásában (a kapitalista hanyatlás bonapartizmusa), a fasizmus előretörésében, hatalomra jutásában és minden proletár szervezet eltiporásában nyilvánul meg. A világ színpadán ugyanezek a folyamatok söpörnek el a nemzetközi kapcsolatok stabilitásának utolsó maradványait is, az államok közötti összes konfliktust a kés élére sodorják, leleplezik a pacifista tendenciák hiábavalóságát, a fegyverkezés magasabb technikai szintre emelését idézik elő, és így egy új imperialista háborúhoz vezetnek, amelynek a fasizmus a legkövetkezetesebb kidolgozója és szervezője. Másrészt a modern kapitalizmus mélységesen reakciós, rothadt és fosztogató természetének megjelenése, a demokrácia, a reformizmus és a pacifizmus lerombolása, valamint a proletariátus égető vágya, hogy elkerülje a közelgő katasztrófát, új erővel tűzi napirendre a nemzetközi forradalmat. Csak a burzsoázia megdöntése a felkelő proletariátus által mentheti meg az emberiséget egy újabb pusztító népmészárlástól. (…)

„Nemzetvédelem”

9. A kapitalizmus által a középkori regionalizmus elleni küzdelemben létrehozott nemzetállam a kapitalizmus klasszikus fegyverévé vált. De alighogy megszületett, máris fékezi a gazdasági és kulturális fejlődést. A termelőerők és a nemzetállam keretei közötti ellentmondás, a fő ellentmondással – a termelőerők és a termelési eszközök magántulajdona között – együtt a kapitalizmus válságát a világ társadalmi rendszerének válságává tette.

10. Ha az államhatárok egy csapásra eltörölhetők lennének, a termelőerők még a kapitalizmus alatt is egy bizonyos ideig – igaz, számtalan áldozat árán – tovább emelkedhetnének egy magasabb szintre. A termelési eszközök magántulajdonának eltörlésével a termelőerők – ahogy a Szovjetunió tapasztalatai mutatják – egyetlen állam keretein belül is magasabb szintet érhetnek el. De csak a magántulajdon eltörlése, valamint a nemzetek közötti államhatárok eltörlése teremtheti meg a feltételeket egy új gazdasági rendszerhez, egy szocialista társadalomhoz.

11. A nemzeti állam védelme, először a balkanizált Európában – a nemzeti állam bölcsőjében – a szó teljes értelmében reakciós feladat. A nemzeti állam határaival, útleveleivel, pénzrendszerével, vámjaival, vámtisztviselőivel szörnyű akadályt gördített az emberiség gazdasági és kulturális fejlődése elé. A proletariátus feladata nem a nemzeti állam védelme, hanem annak teljes és végleges felszámolása. 

12. Ha a mai nemzeti állam progresszív tényezőt képviselne, akkor politikai formájától függetlenül meg kellene védeni, és természetesen anélkül, hogy aggódnánk amiatt, hogy ki „kezdte” a háborút. Abszurd dolog a nemzeti állam történelmi funkciójának kérdését egy adott kormány „bűnösségének” kérdésével elhomályosítani. Megtagadjuk-e egy lakóház megmentését, mert a tulajdonos gondatlansága vagy akár rosszindulata miatt kigyulladt? De ez pontosan egy adott ház, amelyet nem életre, hanem halálra építettek. Ahhoz, hogy a népek élhessenek, a nemzeti állam szerkezetét alapjaiig le kell bontani.

13. A nemzetvédelmet hirdető „szocialista” reakciós kispolgár, aki a hanyatló kapitalizmus szolgálatában áll. Csak egy olyan párt számára lehetséges, amely háború idején nem kötődik a nemzetállamhoz, és nem a háború, hanem az osztályharc útját követi, amely már békeidőben megbocsáthatatlan háborút üzent a nemzetállamnak. A proletár élcsapat csak az imperialista állam objektíve reakciós szerepének teljes felismerésével immunisíthatja magát a társadalmi hazafiság minden formájával szemben. Ez azt jelenti, hogy a „nemzetvédelem” ideológiájával és politikájával való valódi szakítás csak a nemzetközi proletárforradalom szempontjából lehetséges. (…)

„Forradalmi” pacifizmus és háború

52. Független áramlatként a kispolgári „baloldali” pacifizmus abból a feltételezésből indul ki, hogy a békét sajátos, különleges eszközökkel lehet biztosítani, amelyek kívül esnek a proletariátus osztályharcán, a szocialista forradalmon. Cikkeken és beszédeken keresztül a pacifisták igyekeznek elültetni a „háború gyűlöletét”, támogatni a lelkiismereti okokból tiltakozókat, és bojkottokat és általános sztrájkokat – vagy inkább az általános sztrájk mítoszát – hirdetnek a háború ellen. A leg„forradalmibb” pacifisták sem riadnak vissza attól, hogy néha a háború elleni felkelésről beszéljenek. De általában mindegyiküknek, és különösen egyiküknek sincs fogalmuk arról az elválaszthatatlan kötelékről, amely a felkelést az osztályharchoz és a forradalmi párt politikájához köti. Számukra a felkelés csak fenyegetést jelent az uralkodó osztályra, nem pedig lassú és folyamatos erőfeszítés kérdése. A tömegek békéhez való természetes ragaszkodását kihasználva és félrevezetve a kispolgári pacifisták így végső soron az imperializmus öntudatlan támogatóivá válnak. Háború esetén a pacifista „szövetségesek” túlnyomó többsége a burzsoázia táborában találja magát, és a Harmadik Internacionálé nyilvánossági felhajtása által rájuk ruházott tekintélyt arra fogja felhasználni, hogy hazafiassággal zavarja el az élcsapatot.

53. Az Amszterdami Háború Elleni Kongresszus, akárcsak a Harmadik Internacionálé által szervezett Párizsi Kongresszus a Fasizmus Ellen, klasszikus példái annak, hogy a forradalmi osztályharcot a kispolgári politikával, a tüntetésekkel, zajos felvonulásokkal és Potemkin-stílusú falvakkal váltják fel. Ezen általános háború elleni harsány tiltakozások után ezek a különálló elemek, amelyeket mesterségesen hoztak össze a színfalak mögötti manipulációk, minden irányba szétszóródnak, és egy ujjal sem mozdítanak egy adott háború ellen.

54. A proletár egységfront, azaz a munkásszervezetek harci megállapodásának – amelyek között egy becsületes zavarodott ember számára tucatnyi karrierista van – felváltása a kommunista bürokrácia és a pacifista kispolgárság blokkjával teljes eklekticizmushoz vezet a taktikai kérdésekben. A Barbusse-Münzenberg kongresszusok különleges érdemüknek tartják, hogy a háború elleni mindenféle „harcot” egyesítenek: humanitárius tiltakozásokat, az egyéni katonai szolgálat megtagadását, a „közvélemény” nevelését, általános sztrájkokat, sőt felkeléseket is. Azokat a módszereket, amelyek a valóságban kibékíthetetlen ellentmondásban állnak, és amelyek a gyakorlatban csak egymással szembeállíthatók, egy harmonikus egész elemeiként mutatják be. Az orosz szociálforradalmárok, akik a cárizmus elleni küzdelemben „szintetikus taktikát” hirdettek – szövetséget a liberálisokkal, egyéni terrort és tömegharcot –, komoly emberek voltak az amszterdami blokk inspirátoraihoz képest. De a munkások emlékezni fognak arra, hogy a bolsevizmus a népi eklektika elleni küzdelemben épült fel! (...)

„Vereség” és imperialista háború

58. A kapitalista országok közötti konfliktusok esetén ezen országok bármelyikének proletariátusa kategorikusan megtagadja, hogy feláldozza történelmi érdekeit, amelyek végső soron egybeesnek a nemzet és az emberiség érdekeivel, a burzsoázia katonai győzelme érdekében. Lenin formulája, miszerint „a vereség a kisebbik rossz”, nem azt jelenti, hogy egy adott ország veresége kisebb rossz, mint az ellenséges országé, hanem azt, hogy a forradalmi mozgalom fejlődéséből eredő katonai vereség mérhetetlenül előnyösebb a proletariátus és az egész nép számára, mint a „polgári béke” által biztosított katonai győzelem. Karl Liebknecht felülmúlhatatlan formulát adott a háborús idők proletárpolitikájára: „Az ellenség a saját országunkban van.” „A győztes proletárforradalom nemcsak a vereség okozta sebeket gyógyítja be, hanem végső garanciát is teremt a jövőbeli háborúkkal és vereségekkel szemben. Ez a dialektikus hozzáállás a háborúhoz a forradalmi formáció, és így a háború elleni küzdelem legfontosabb eleme is.

59. Az imperialista háború polgárháborúvá alakítása képezi azt az általános stratégiai feladatot, amelynek a proletárpárt egész munkáját a háború alatt alá kell rendelni. Az 1870-71-es francia-porosz háború, valamint az 1914-18-as imperialista mészárlás következményei (a párizsi kommün, az oroszországi februári és októberi forradalom, a németországi és az osztrák-magyar forradalmak, valamint a felkelések több hadviselő országban) cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy a kapitalista nemzetek közötti modern háború minden nemzeten belül osztályharcot hordoz magában, és hogy egy forradalmi párt feladata abban áll, hogy ez utóbbi háború során előkészítse a proletariátus győzelmét.

60. Az 1914-1918-as évek tapasztalatai ugyanakkor azt mutatják… idő, hogy a béke jelszava semmilyen módon nem áll ellentétben a „vereségizmus” stratégiai formulájával. Épp ellenkezőleg, szörnyű forradalmi erőt fejt ki, különösen egy elhúzódó háború esetén. A béke jelszavának csak akkor van pacifista, azaz félig kúszó, zsibbasztó, legyengítő jellege, amikor politikusok, demokraták és mások játszanak vele, amikor papok imádkoznak a mészárlás mielőbbi befejezéséért, amikor az „emberiségszeretők”, köztük a szociálpatrióták is, könnyek között könyörögnek a kormányoknak, hogy gyorsan kössenek békét az „igazságosság alapján”. De a béke jelszavának semmi köze sincs a pacifizmushoz, amikor a munkásnegyedekből és a lövészárkokból ered, ahol keveredik az ellenséges hadseregek katonái közötti testvérikedéssel, egyesítve az elnyomottakat az elnyomók ​​ellen. A békéért folytatott forradalmi küzdelem, amely egyre szélesebb és bátrabb formákat ölt, a legbiztosabb eszköze annak, hogy „az imperialista háborút polgárháborúvá alakítsuk”.

***

Az Internacionalista Kommunista Szervezet Nyilatkozata (a Negyedik Internacionálé Újjáépítéséért), 1971. augusztus

1971-ben az OCI volt az a franciaországi szervezet, amely a Negyedik Internacionálé újjáépítéséért küzdött, amelynek ma az ICT a folytatása.

1971. augusztus 15-én Nixon amerikai elnök bejelentette a dollár aranyra való átválthatóságának végét, ezzel véget vetve az 1944-es Bretton Woods-i megállapodások óta érvényben lévő globális monetáris rendszernek. Augusztus 20-án az Internacionalista Kommunista Szervezet Politikai Bizottsága politikai nyilatkozatot fogadott el. 

A KAPITALISTA GAZDASÁG MILITARIZÁLÁSA AZ IMPERIALIZMUS TÚLÉLÉSÉT FELTÉTELEZI

(…)

1945-ben a második imperialista háború az emberiség történetében valaha ismert legnagyobb pusztítással és holokauszttal ért véget.

1945-ben minden országban, a második világháború alatt elszenvedett szenvedések által radikalizálódott munkástömegek készen álltak a forradalmi harcra a kapitalista rezsim megszüntetése érdekében. De Jaltában és Potsdamban Churchill, Sztálin, Roosevelt és Truman – a nagyok és a jók – megegyeztek a szocialista forradalom ellen, és abban, hogy a szétzilált polgári államokkal együtt újjáépítsék a profitrendszert. A főbb munkásszervezetek vezetői együttműködtek a burzsoáziájukkal: Franciaországban PCF és szocialista miniszterek ültek a de Gaulle vezette kormányban. A munkások megnyugtatása és a forradalomhoz vezető útjuk elállítása érdekében a kapitalisták minden országban kénytelenek voltak feladni néhány követelésüket.

A burzsoázia számára a lényeg a termelési eszközök magántulajdonának megmentése és a polgári államok újjáépítése volt: az egyik kezével elengedte a hatalmat, miközben a másikkal szilárdan arra számított, hogy kétszer annyit fog visszaszerezni.

Így 1949-ig adottak voltak a kapitalista gazdaságok újjáépítésének politikai feltételei; különösen az USA számára ez a példátlan „fellendülés” volt.

A háború által elpusztított gazdaságok újjáépítése vált a gazdasági „haladás” hajtóerejévé minden országban.

Az OCI új kérdést vetett fel: nevezhetjük-e haladásnak azt, ami csak annak az újjáépítése, ami elpusztult? És a halottak millióinak! És a megcsonkítottak millióinak! És az emberi munka gigantikus és halálos pazarlásának, amely abból a vérontásból ered, amelybe a népeket belesodródták, hogy eldöntsék, melyik kapitalista uraik fogják uralni a világot.

ÚJRA KEZDJÜK ÉS TOVÁBB FOLYTUNK

Igen, már 1949-ben is fenyegette az amerikai gazdaságot egy gazdasági és pénzügyi válság, amely egy összehasonlíthatatlan mértékű és az 1929-es válságnál is nagyobb nemzetközi összeomlást jelzett, minden forradalmi fenyegetéssel együtt, amit egy ilyen válság magában hordozott.

Ekkor döntöttek úgy a kapitalista urak, „a csúcson”, hogy újrakezdik.

1950-ben a koreai háború az amerikai gazdaság, és így a globális gazdaság újjáéledéséhez vezetett.

És azóta, évről évre, egyre több katonai hitelt juttatnak az amerikai gazdaságba, amelyek „példátlan gazdasági fejlődést” tettek lehetővé. 1941-ig az Egyesült Államok fegyvergyártása az amerikai termelés mindössze 1%-át tette ki; ma hivatalosan 10%-ot, valójában állandó 20%-ot képvisel. A védelmi költségvetések a félelmetes 100 milliárd dolláros, vagyis a valóságban 200 milliárd dolláros összegre duzzadnak. Ugyanez igaz, tekintettel hatalmukra, más kapitalista országokra is.

Az OCI ismét kérdéseket tesz fel mindazoknak, akik a munkásokat ostorozzák a neokapitalizmus vagy az állami monopolkapitalizmus azon képességéről, hogy biztosítsa a termelőerők új fejlődését a termelési eszközök magántulajdonának keretein belül.

Leírhatjuk-e „példátlan gazdasági fejlődésnek” ezt a gigantikus emberi munkaerő-pazarlást, ahol a kizsákmányoltak által mozgásba hozott termelőerők romboló erőkké alakulnak át, ahogyan azt Marx, Lenin és Trockij megállapította? Beszélhetünk-e a termelőerők előrelépéséről, amikor a tények azt mutatják, mennyire igaza volt Marxnak és Engelsnek, amikor azt jósolta, hogy fejlődésének egy bizonyos szakaszában a kapitalista rezsim túlélési költségei többe kerülnek, mint amennyibe ez a rezsim az emberiségnek hoz? Az imperializmussal, a teljes reakcióval, ahogy Lenin meghatározta, a munkások munkaereje elpazarlódik; a gazdaság militarizációjával az emberi civilizációt fenyegeti a harmadik világháború barbársága, amelynek a vietnami háború és a „bengáliak” kiirtása az első tüneteit jelenti. (…)

III. – A FEGYVERGAZDASÁG ZSÁKUTCÁJA A MONETÁRIS VÁLSÁG OKA

A kapitalista rendszer nem az emberi szükségletek kielégítésére termel javakat. Olyan javakat termel, amelyeket a piacon kell értékesíteni ahhoz, hogy pénz formájában realizálni lehessen a tőke által a bérmunkából kikényszerített többletértékből származó profitot, és amelyek befektetett (felhalmozott) tőke formájában biztosítják a kapitalista termelési rendszer működését.

A termelők mindig is képtelenek voltak visszavásárolni munkájuk termékét. A kapitalista termelési módban időszakos időközönként túl sok áru, túl sok munkás és túl sok tőke volt. Mivel már nem volt képes többletértéket termelni, a kapitalista rendszer gazdasági válsághoz vezetett, amely aztán a termelőerők hirtelen és tömeges pusztulásához vezetett, több millió munkást munkanélkülivé téve, amíg a kapitalista termelési mód, amelyet egyrészt e pusztítás eredményei, másrészt az új piacok meghódítása kellően megtisztított, újra meg nem tudta folytatni előrehaladását.

Az imperializmussal, a kapitalizmus legmagasabb szakaszával az egész bolygó a kapitalista piacnak van alávetve; A világ felosztása befejeződött.

Egyik imperializmus sem terjeszkedhet hosszú távon, csak a többi rovására, imperialista háborúk révén.

A gazdaság militarizálása, a fegyveripar – többé-kevésbé hosszú időre és a háborús gazdaság előfutáraként – a többletérték realizálásának előnyben részesített eszközévé válik. Más szóval, a militarizmus a tőkefelhalmozás – a legfőbb – eszközévé válik. A növekvő katonai költségvetések és a fegyveripar nélkülözhetetlen tényezőkké válnak az egész kapitalista gazdaság működésében. A kapitalista gazdaság egészén belül a polgári állam, egyesülve a monopóliumokkal, egy parazita piacot kovácsol, amelybe a termelőerők egyre növekvő része szívódik be, így azokat romboló erőkké alakítva át, amelyek lendkerékként szolgálnak az egész kapitalista termelési folyamat számára.

A klasszikus gazdasági válságot tehát bizonyos mértékig a fegyverkezéshez felhasznált termelőerők tömeges megsemmisítése korlátozza.

A hadsereg által és a hadsereg számára történő árufogyasztás, amely felszívja a hadianyagokat, új piacot nyit meg, amelynek minden alárendelődik: a gépek, a termelők millióinak munkaereje, a tudományos és műszaki kutatás, valamint ezek ipari alkalmazásai.

A fegyvergazdaság tehát garantálja a teljes rendszer és a kapitalista termelés minden ágának működését. Ez a tőke folyamatos felhalmozásának feltétele. De ez nem elég a kapitalista gazdaság megtisztításához. A strukturált piac korlátai a termelési eszközök magántulajdonában az imperializmus korában előbb-utóbb korlátozni fogják a fegyvergazdasági szektort, akárcsak a kapitalista gazdaság minden más szektorát, hacsak a háború nem válik logikus végkifejletévé.

Nixon éppen most megerősítette ezeket a korlátokat az imént hozott intézkedéseiben.

Az amerikai fizetési mérleg hiánya azt a tényt tükrözi, hogy az amerikai kapitalizmus "túl sok árut termelt mindenféle áruból, beleértve a katonai árukat is". Az Egyesült Államok olyan, mint minden más imperializmus. Minden ország egyszerre túl sokat exportált és túl sokat importált. Minden országban emelkednek az árak, akárcsak a hitel.

MINDEN ORSZÁGBAN INFLÁCIÓ VAN

Az évek óta tartó monetáris és pénzügyi válságok most súlyos válsággá fajultak.

EZEKNEK A VÁLSÁGOKNAK EGY OKA VAN: A VILÁGPIAC NEM TUDJA FELSZÍVNI A TERMELETT ÁRUKAT. A fegyveripar ellenére globális tőkebőség tapasztalható áruk és termelési eszközök formájában. A TÚLTERMELÉSI VÁLSÁG FENYEGET

A fenyegetést tovább súlyosbítja az a tény, hogy a fegyverszektort a polgári államok táplálják, amelyek hitel- és valutainflációval, valamint mindenféle pénzügyi manipulációval – az úgynevezett anticiklikus intézkedésekkel – finanszírozzák, amelyek egyre növekvő tömegű fiktív tőke létrehozását eredményezik, amelynek egyre csökkenő részét fektetik be végül a termelésbe.

(L'Internationale, 39.sz.)