Történelem - Palesztina: Az 1948-as felosztás, okai és következményei (1. rész)

 

 1948 Nakba

Eli Aminov (1939-2022) forradalmi aktivista, az egységes, világi és demokratikus Palesztina harcosának cikkét tesszük közzé, amely Palesztina felosztásának szenteli magát. Ez a cikk először 2002-ben jelent meg a Dialogue című folyóiratban, amely arab és zsidó aktivisták közötti vitafórum Palesztinában (arabul, héberül, angolul és franciául), Pierre Lambert elvtársunk irányításával szerkesztve. Az alcímeket a szerkesztők írták.

Az olvasóknak úgy tűnhet, hogy Palesztina felosztása, amelyről az ENSZ 1947-ben szavazott, elavult kérdés, vagy a történelem szerelmeseinek fenntartott téma. Hatalmas hiba lenne ezt hinni, különösen azok számára, akik nemcsak a történelem tanulságait szeretnék levonni, hanem ezeket a tanulságokat a politikai valóság megváltoztatására is felhasználni. 

A palesztin tragédia utolsó felvonása, az oslói megállapodások óta eltelt évtizedben, éppen most ért véget ugyanabban a Prokrusztész-ágyban, mint az 1948-as felosztás. A cionizmus, amely az antiszemitizmus problémáját próbálta megoldani Európa számára, amely megmérgezte az öreg kontinens társadalmi életét, nemzetközi legitimitást és elismerést szerzett. Az európai földön megszüntetett zsidó gettót újjáépítették Palesztinában, megfosztva az őslakosokat földjeiktől. Izrael imperializmusnak nyújtott szolgálata egy államot uraló hadseregből áll, egy olyan hadseregből, amely folyamatosan arab és zsidó tömegek vérét ontja az imperialista érdekek védelmében. A cionista baloldal, amely ezt az állapotot „természetesnek” tartja, a PFSZ libanoni kudarca után sikeresen befolyásolta száműzetésben lévő vezetését – amely vezetés mostanra mentesült a menekült tömegek fegyveres nyomásától –, hogy fogadja el az amerikai tervet. Egy olyan tervet, amelynek célja Izrael határainak megőrzése, biztonságának fenntartása, és a PFSZ vezetésének börtönőrként való felhasználása a palesztin nép számára az Egyesült Államok nevében a Közel-Keleten.

Az oslói megállapodások preambuluma – két állam két népnek, egy olyan formula, amelyet az izraeli „baloldal” is elfogadott – az első építőelem, amely oda vezetett, hogy az 1948-as határokon belül élő palesztinokat „etnikai problémának”, az 1967-ben meghódított területeken élőket pedig „gyarmati problémának” tekintették – hangsúlyozza a felosztás eredetének és következményeinek feltárására irányuló sürgető igényt.

Kétségtelen, hogy Palesztina felosztásának okainak, valamint az ebből eredő politikai, társadalmi, osztály- és ideológiai struktúráknak a világos ismertetése segíteni fog az olvasónak megkülönböztetni a mítoszt a tényektől, a legendát a valóságtól. Segít az olvasónak megérteni az oslói katasztrófa mély gyökereit, és rámutat egy új program szükségességére a palesztinai nemzeti kérdés megoldása érdekében. Ez a cikk nem célja, hogy elítélje Palesztina ENSZ által szervezett felosztásának „illegalitását”, azt az elméletet, miszerint az ENSZ megsértette a gyarmati uralom alól felszabadító államokkal szembeni politikáját – egy olyan politikát, amelynek célja az egységes, demokratikus és világi államok létrehozása volt.

Az ENSZ szerepe

Az ENSZ, a Népszövetségtől örökölt intézmény, kezdetektől fogva az imperialista hatalmak irányították a sztálinista bürokráciával együttműködve, és mindig is képtelen volt – ahogy ma is – arra, hogy felszabadítást hozzon az elnyomott tömegeknek. Egyszerűen csak annyit mondunk, hogy a mi szempontunkból az ENSZ által szervezett palesztinai felosztási döntés hasonló a dél-afrikai fehér telepesek államiságának legitimálásához és az afrikaiaknak tulajdonolt földterületek felosztásához közöttük.

A felosztási probléma minden egyes elemének bemutatásának egyetlen célja, hogy az olvasó megvizsgálhassa annak történelmi és elméleti gyökereit. De csak ezen tényezők összessége teszi lehetővé számunkra annak megértését, hogy milyen kereteken belül bontakozik ki a palesztin tragédia, és amelyben a palesztin tömegek tudata formálódott. A palesztin baloldal hatalmas gyengeségei – valamint az izraeli baloldal steril gondolkodása –, valamint a gyenge és cselekvőképtelen nemzeti burzsoázia és annak érdekei iránti közös alárendeltségük véglegesen az imperializmushoz és annak terveihez köti őket. Ennek gyökere a felosztásban rejlik, amely megtöri a palesztinai munkásosztály gerincét.

A felosztás céljai

Palesztina felosztása olyan körülmények és döntések összessége, amelyek a második világháború utáni új imperialista rend újjáépítésének elemévé teszik a Közel-Keleten. Ez az elem a régió imperialista uralmi építményének első köveként épült és rögzült. Ez a felügyelet és az ellenőrzés eleme a többi kövek felett, amelyek ezt az építményt alkotják. Az okok és a következmények sokrétűek. A főbbeket említem: 

– Palesztina felosztása a jaltai és potsdami megállapodások keretében a tömegekre mért csapás része, amelynek célja a tömegek felkelésének és küzdelmének megakadályozása a második világháború végének kontextusában.

– Izrael állam felosztása és felépítése annak a globális folyamatnak a része, amely a régi, legyőzött brit gyarmatosítás csapatai közvetlen katonai jelenlétén alapuló uralmát az amerikai imperializmus dinamikus és erőteljes uralmával váltja fel, amely a világszerte épülő „független” államok felett építi ki ellenőrzését. 

– Az országok felosztása a régi, zűrzavaros imperializmus hagyományos és előnyben részesített fegyvere; Írországhoz, Indiához, Ciprushoz és Libanonhoz hasonlóan az imperializmusnak sikerült elterelnie a tömegek harcát azáltal, hogy faji vagy vallási összecsapásokat idézett elő, amelyek füstfüggönyt képeznek a nemzeti és társadalmi felszabadulásért folytatott küzdelem számára, megosztva és egymás ellen fordítva a tömegeket, hogy megakadályozza őket abban, hogy egységesen felkeljenek az uralkodó osztályok, az imperializmus gerince ellen.

– Helyi szinten és azonnali módon a felosztás nemcsak a palesztin nép húsát szaggatta cafatokra, hanem a gyarmati uralom alatt Palesztinában formálódó proletariátus húsát is, két részre, arabra és zsidóra választva azt, amelyek egymással szembesültek, és ezt a két részt saját burzsoáziájuk vagy feudális burzsoáziájuk uralma alá hajtották, kizárólag az utóbbiak javára.

— Az imperialista tervek a bürokrácia terveivel ötvözve a cionizmusra bízták a társadalmi rend őrének szerepét, megakadályozva a proletárforradalom kockázatát a régióban, miközben lehetővé tették a szovjet befolyást a régióban. Ezt a közel-keleti befolyást, amelynek célja az imperializmus kizárólagos katonai ellenőrzésének megtörése volt, az imperialista uralom keretében és annak destabilizálása nélkül kívánták elérni. E cél elérése érdekében az orosz bürokrácia és eszközei, a kommunista pártok, Palesztina felosztását és annak kimenetelét, az 1948-as háborút „nemzeti felszabadító háborúként” mutatták be, lefegyverezve a zsidó tömegeket a polgári cionizmussal szemben, és átadva az arab tömegeket a feudális burzsoázia uralmának.

– A felosztás, amely a zsidó burzsoázia és fő mozgalmának, az úgynevezett „munkáscionizmusnak” a tervein alapult, a régió fő ellenforradalmi erejévé tette azt. Herzl terve, hogy „európai falat emeljen az ázsiai barbárság ellen”, életre kelt, nemzeti kifejezést kapott, a cionista gyarmatosítás pedig politikai támogatást kapott az imperializmustól a nemzeti szuverenitás nevében.

A tömegek felemelkedése a második világháború után

A második világháború után felemelkedő forradalmi hullám futótűzként terjedt mind a nácizmus alól felszabadult országokban, mind a gyarmati uralom alatt álló országokban. De míg Európában ez a fellendülés elsősorban az uralkodó osztályok tagadásán alapult, amelyet a tömegek szemében a fasizmussal való együttműködésük bélyege továbbra is nyomott, a gyarmati országokban a régi imperialista hatalmak: Franciaország, Portugália, Spanyolország, Hollandia és Nagy-Britannia meggyengülésén és az általuk átélt elkeseredésen alapult. 1945 és 1948 között a tömegharcok gigantikus hulláma söpört végig a világon. Egyiptomban, Irakban, Szíriában, Libanonban és Iránban megsokszorozódtak a tüntetések és sztrájkok, beleértve a fegyveres tiltakozásokat az imperializmus és a helyi uralkodó osztályok ellen. A helyi feudális burzsoáziák gyengesége és a tömegek iránti megvetésük annál is láthatóbb volt, mert kegyetlen elnyomással uralkodtak. A helyi burzsoáziák mindenhol képtelenek a társadalom felszabadításának vezetésére, mert sajátos természetük miatt rettegnek attól a gondolattól, hogy a tömegek a felszabadulási folyamatban ellenük fordulhatnak. Ebben a kontextusban született meg Palesztina felosztására vonatkozó javaslat, konkrétabban a zsidó állam felépítésének támogatása, amely az arab burzsoáziák számára „mennyei ajándékként” jelent meg. Ez lehetővé tette számukra, hogy a tömegek küzdelmét, amely őket és az imperializmust fenyegette, Palesztina kérdésével elterelje. A cionizmus elleni küzdelem, miután önmagában is létezővé vált, mentőövvé vált, amely lehetővé tette az arab burzsoáziák számára az osztályharc megfékezését, és néhány évnyi haladékot adott a briteknek és a tőlük függő monarchiáknak.

Az Arab Liga, egy intézmény, amelyet a brit gyarmati kormányzat a második világháború előtt hozott létre az imperialista uralom megerősítésére a helyi burzsoázia, különösen az egyiptomi burzsoázia támogatásával, akkoriban a cionizmus elleni küzdelem zászlóvivőjeként tüntette fel magát, miközben szétzúzta a népi szervezeteket és azok vezetőit. Könnyű győzelmet remélt egy olyan háborúban, amelyet az „antiimperializmus” álcája alatt valójában az imperializmus teljes ellenőrzése alatt vívnak.

Az imperialisták közötti egyensúly eltolódása

A ma független államnak tekintett országok kétharmada a második világháborút követő tizenöt évben nyerte el hivatalos függetlenségét. Sokan közülük ezt nemcsak a nemzeti felszabadító harc erejével érték el, hanem nagyrészt az imperialista uralom típusának megváltozása miatt is. Ez az uralom már nem a közvetlen katonai irányításon alapul, hanem formálisan független államok létrehozásán, ahol a társadalmi rend fenntartása és a tömegek feletti ellenőrzés a helyi burzsoáziák kezébe kerül, amelyek szervesen függnek az imperializmustól, és a rend gerincét alkotják.

Ezt a folyamatot kíséri a domináns pozícióját elvesztő brit és francia imperializmus felváltása az amerikai imperializmussal, amely gazdaságilag sokkal erősebb, és amely (a sztálinista bürokráciával egyetértésben) felelősséget vállal az új világrendért. Az Egyesült Államok a második világháborút vezető hatalomként fejezte be, és világszerte az amerikai monopóliumok fokozatosan felváltották Nagy-Britannia, Franciaország és Németország monopóliumait. A Közel-Keleten például a Standard Oil megduplázta a régió olajkészletei feletti ellenőrzését, és a háború alatt, sőt még a vége előtt is a régió erőforrásainak kétharmadát birtokolta. Az amerikai imperializmus a gyarmati országok formális függetlenségének támogatásával növekedett, miközben a globális piac és az általa létrehozott nemzetközi intézmények, például a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap révén uralta őket. Ebben az időben Palesztina nem töltött be jelentős helyet a világban. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az 1948-as háborúig, sőt még azután sem, a cionista burzsoázia még nem bizonyította az imperializmusnak, hogy képes regionális szinten előnyben részesített eszköze lenni. Abban az időben az Egyesült Államok Külügyminisztériuma és a katonai körök Marshall tábornok vezetésével inkább az arab burzsoáziákra támaszkodtak, ahogyan azt a brit imperializmus is tette. Truman elnök a maga részéről személyesen szeretett volna megbízni a cionizmusban, de ezt nem tudta megtenni. A cionizmusnak még be kellett bizonyítania erejét és hatékonyságát a csatatéren.

A felosztás imperialista csapdája

A régió felosztási terve a brit imperializmus módszereinek és uralom módjának jegyeit viseli magán. A Közel-Kelet második világháború utáni felosztása ezt jól mutatja, és hanyatlása során a brit imperializmus tovább ásta a helyzetet azzal, hogy szektariánus vagy etnikai kérdéseken alapuló új megosztottságot hozott létre, hogy a megszállók javára megosztsa a tömegeket. A megosztottság gyökerei az 1937-es brit tervben keresendők: két vegyes lakosságú állam Palesztinában, hogy mindegyikben legyen egy nemzeti kisebbség, amely a lakosság többségével szemben áll, így egyik állam sem kerülheti el a belső konfliktust. A megosztáson keresztüli ellenőrzés stratégiája a kisebbségi közösségek, például a libanoni maroniták, az indiai muszlimok, az ír protestánsok és a palesztin zsidók támogatásán alapul, nacionalizmusuk és környezetükkel szembeni ellenségeskedésük szításán, valamint a törzsiségen vagy valláson alapuló nemzeti kérdések fabrikálásán, amelyek célja a tömegek kollektív harcának megtörése. A cionista mozgalom nem egy ártatlan bárány, amelyet az imperializmus manipulál, hanem a testének húsa, amely csak az ő ellenőrzése alatt létezik. A cionista gyarmatosítást az arab világgal szembeni ellenségeskedéssel kell végrehajtani, és minden jövőbeli tevékenységét a külföldi befolyás régióban való közvetítésének tekinti. A cionizmus kezdettől fogva a tömegek mozgása ellen pozicionálta magát a régióban, és különösen Palesztinában. Kisajátító gyarmatosítóként kiűzi az arab parasztot a földjéről, az arab munkást a munkahelyéről, az arab árut pedig a piacról. Kihasználta az 1936-1939-es arab felkelést, hogy megerősítse pozícióját a teljes palesztin lakosság, beleértve a törékeny burzsoáziát is, kárára, azáltal, hogy döntő szerepet játszott a brit imperializmus támogatásában, amely elkötelezett volt a felkelés leverése és következésképpen olajérdekeltségeinek megőrzése iránt az egész arab keleten. Ugyanakkor a cionista mozgalom részvétele a felkelés leverésében lehetővé tette számára, hogy egy olyan hadtestet konszolidáljon, amely a második világháború végére akár 20 000 fősre is emelkedhetett.

A cionista mozgalom felismerte, hogy a világháború első szakasza a brit és francia hatalmak világméretű jelenlétének végét jelentette, és az amerikai imperializmus felé fordította figyelmét, amint azt Ben Gurion nyitóbeszéde is tükrözte az Amerikai Cionista Szervezet 1940-es kongresszusán a New York-i Hotel Baltimore-ban. A központi kérdés akkoriban még mindig nem az volt, hogy melyik imperializmust szolgálja, hanem az, hogy képes-e megfékezni a palesztin proletariátus zsidó szegmensét.

A sztálinista párt szerepe

A cionista mozgalom válasza erre a kérdésre meghatározta értékét és regionális szintű tényleges kapacitását az imperializmus magasabb érdekeinek szolgálatára; e politika megvalósítása érdekében a Palesztin Kommunista Párt, a sztálinista bürokrácia helyi ügynöke, támogatta a cionista mozgalom új stratégiáját.

A PCP cionizmus iránti felosztási kérdésben való feltétlen támogatásának oka, beleértve az 1948-as megosztó háború „nemzeti felszabadító háborúként” való bemutatását, nem a Palesztin Kommunista Párt vezetésének hibájából vagy félreértéséből fakadt; ezt a támogatást a szovjet bürokrácia társadalmi érdekei magyarázták. Az imperializmus már jóval 1948 előtt fenyegető katonai bázisok övével vette körül a Szovjetuniót. A sztálinista bürokrácia előtt akkoriban az a kérdés állt, hogyan lehet lazítani ezen a szorításon anélkül, hogy proletárforradalom veszélyét keltené. Emiatt, és szándékai társadalmi jellegének elfedése érdekében a sztálinizmus a brit imperializmus és a cionizmus közötti átmeneti konfliktust antiimperialista küzdelemként definiálta, abban a reményben, hogy a polgári cionista mozgalom támogatása megnyitja a befolyása lehetőségét a Közel-Keleten, és hatalmi pozíciót biztosít számára az imperializmus apparátusában részt vevőként. A történet iróniája, hogy minden alkalommal, amikor a bürokrácia a munkásosztály ellenségeit támogatja, visszaüt rá, a nemzetközi kapcsolatok területén jelentkező negatív reakcióval. A sztálinizmus cionista mozgalom iránti támogatása nemcsak az imperialista fellegvár felé taszította a cionizmust, hanem a Közel-Kelet legerősebb szovjetellenes bázisává is tette.

A megosztó háború

Ahogy a legenda az 1948-as háborút „nemzeti felszabadító háborúként” ábrázolja, létezik egy másik legenda is: a „gyengék az erősek ellen” vívott háborúról, vagyis egy gyenge Izraelről, amely hét arab nemzet hadseregével néz szembe.

A cionista hadsereg, amelyet – különösen brit segítséggel – az arab tömegek elleni harcra képeztek ki és építettek ki, 70 000 fős volt, jól felszerelt és jól szervezett a polgári hátországból. Az arab feudális-polgári rezsimek által Palesztinába küldött arab hadseregek nem voltak ekkora méretűek, még a 12 000 katonás palesztin ezredet is beleértve.

Az a tény, hogy az arab rezsimek mindenekelőtt a saját tömegeiktől féltek, amint azt fentebb kifejtettük, az arab hadseregek palesztinai működésének módjában is megmutatkozott. Nem szabad elfelejteni, hogy 1948. május 15-től, a brit mandátum lejártától és Palesztina arab hadseregek általi inváziójától kezdve a cionizmus képes volt fenntartani az ellenőrzést a neki juttatott terület nagy része felett, palesztinokat űzött ki és tömeges mészárlásokat követett el nemcsak Deir Jasszinban (1948. április 3.), hanem Jazelben és Gebában is. Az arab hadseregek, amelyeket "megmentőnek" tekintettek, nem tettek komoly kísérletet a cionista katonai állások megtámadására. A 15 000 fős iraki hadsereg a Jordán-csillag csatája után visszavonult, és 1948. június 2-án bevonult Dzseninbe, ahol megállt, mielőtt visszahívták volna Irakba, hogy ott szétzúzzák a tömegeket. A 2500 fős szír hadsereg ahelyett, hogy Libanonon keresztül vonult volna be Palesztinába Názáret és Afula meghódítására, a Tiberias-tó partján fekvő Zemach régióba lépett be, amely a második világháború óta erődítmény maradt, és ott megállt. A 18 000 fős egyiptomi hadsereg bevonult a Negev-sivatagba, ahol a britek kérték jelenlétüket a Szuezi-csatorna védelmére, és miközben számos jelentéktelen előőrsöt meghódítottak, védelmi állásban megálltak.

Nincs sok mondanivaló az Arab Légióról. Ez volt a Közel-Kelet legjobb hadserege, 12 000 kiképzett katonával, brit parancsnokság alatt, és pontosan teljesítette Abdullah király és Ben Gurion közötti megállapodásban foglaltakat. Átvette a Ciszjordánia feletti irányítást, a titkos megállapodásaikban foglaltaknak megfelelően. A Légió egyszerűen megakadályozta a cionista hadsereg további hódításait.

A cionizmus katonai győzelme

Így az 1948. június 11-i első tűzszüneti megállapodástól kezdve egyértelműen megalapozott volt a cionizmus győzelme Palesztinában, különösen a Szovjetuniótól Csehszlovákián keresztül, a PCP-n keresztül kapott fegyvereknek köszönhetően. A háború azonban 1949 áprilisáig tartott. Mik voltak a valódi tét a háborúnak ebben a szakaszában, a palesztin nép és a Palesztinát megszálló arab államok hadseregeinek veresége után?

Korábban említettük azt a tényt, hogy az amerikai finánctőke még nem döntött arról, hogy melyik erő lenne a legalkalmasabb a társadalmi rend fenntartására és az imperialista érdekek védelmére a régióban. Ez a határozatlanság fejeződik ki az ENSZ 1947. november 29-i, a felosztásról szóló határozatában is, amelyet anélkül fogalmaztak meg, hogy meghatározták volna a felosztás végrehajtásának módját, a világ urainak régi taktikájára támaszkodva: „Hadd játsszanak a gyerekek előttünk.” » 1948 júniusában Washington a cionizmus katonai győzelmét követően úgy döntött, hogy az arab rezsimek vereségét tekintve eljött az ideje, hogy a cionizmust, mint fő közvetítőt dobják fel. De hogy ne provokálják ki e rezsimek szétesését, ami általános felkeléshez vezethetne, meg kellett határozni, hogy a terület mekkora részét engedélyezik a cionizmus ellenőrzésének. Ebben az összefüggésben „döntötte el” az utóbbi a Negev-sivatag meghódítása mellett. A déli területek meghódítása rávilágított a brit imperializmus cionizmushoz való hozzáállására a háború végén. London ekkor felismerte tévedését a cionizmus szerepével kapcsolatban a régió imperialista rendjének védelmében, és átadta a Negevet, a sivatag déli csücskéhez csatolva Eilatot, az Indiai-óceán stratégiailag fontos kikötőjét.

Az izraeli hadsereg azon vágya azonban, hogy a Horev hadművelet révén behatoljon a Sínai-sivatagba, a legnagyobb ellenállásba ütközött a brit és az amerikai kormányok részéről. Rettegtek attól, hogy az egyiptomi hadsereg újabb veresége földrengést okozna a társadalmi rendben egy olyan időszakban, amikor az imperializmusnak nem volt alternatívája az egyiptomi monarchiával szemben. London sürgős üzenetet küldött Jeruzsálemnek, hogy „Nagy-Britannia kénytelen lesz aktívan részt venni az Izrael elleni csatában”. Izrael azonnal megszüntette az imperializmussal való egyetlen konfliktusát.

L'Internationale 39. sz.

Folyt. köv.