2010.jan.6.
A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésének hetilapja
Tartalom:
Brazilia: az O Trabalho (Dolgozók Pártja) levele: «a dolgozók pártja közvetlen belső választásának első mérlege, “Föld, munka és szuvererenitás (TTS)”, több mint 5.000 szavazattal.»
Algéria: 2010 novemberére 54 országból 463 munkásaktiva hívta össze a háború- és kizsákmányolásellenes nyílt világkonferenciát.
A felhívást 367. számunkban publikáltuk.
Erre utalva:
—Interjú Louisa Hanoune-nal, az Algériai Dolgozók Pártja főtitkárával és Daniel Glucksteinnel, a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésének koordinátorával.
— Mi is a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése?
— Részletek a felhívásból.
Guadeloupe: Travayè é Péyizan (dolgozók és parasztok) mozgalom újságának néhány oldala, melyet levelezőnk jutatott el hozzánk.
Kommüniké Raymond Gauthiérotaz UGTG volt főtitkárának támogatására, akit a francia állam bíróság elé hurcolt. A «Solidarité Guadeloupe» (szolidaritás Guadeloupe-pal) összejövetelének dec 12. párizsi közleménye.
Brazilia
O TRABALHO
Az O Trabalho, a Dolgozók pártja (PT) áramlatának levele • 2009.nov.25.
A PED (1) 2009 első mérlege
A “Föld, munka és szuverenitás (TTS)” átlépte az 5.000 szavazatot
Belső közvetlen választás a Dolgozók pártjában (PT)
500 ezer tag választott. Elértünk célunkat, a párt nemzeti vezetésében 5 000 országos szavazattal egy helyet biztosítottunk magunknak (Sokol jelölése átlépte a 4 000 szavazatot, listája 1,3%-ot kapott, kicsivel kevesebbet a 2007-esnél.). A többségi lista (CNB, NR és PTLM) Dutrát választotta meg új elnöknek a szavazatok 59%-val, a vezetést pedig 56%-kal. A PED olyan volt, mint vàrtuk: kiegyensúlyozatlan, tárgyukat vesztett vitákkal … a Planalto [elnöki palota] irányában szervilis vezetés a sajtón keresztül jelentette be döntését. A PT-t degeneráció fenyegeti.
Gratulálni kell a helyi és az O Trabalho áramlat aktivistáinak (...), akik a nehéz vitákban helyt álltak – az egyetlenek, akiknek nincsenek kedvezményeik –, a bürokratikus akadályokat leküzdötték már a lista állításakor, nyilvánosan harcoltak a Föld, munka és szuverenitás platform (TTS) bázisán az államosított kőolajért, a produktivitási indexért, stabilitásért, stb. … és ők jártak házról házra.
Ugyanakkor eredményünk csak azért születhetett meg, mert a párttagok többsége ugyanazon szükséglettel bíró dolgozó, valamint a tömegek még mindig a vörös csillagot látják a pártban mint egyetlen eszközt legmélyebb vágyaik megvalósítására. Ennek köszönhető, hogy a PT elnökének még tegnapi reményeit is meghaladó mértékben csatlakoztak (400 ezer), a PED meghatározó tulajdonságai ellenére.
A tény, hogy a vezetés ilyen körülmények között szavazásba hajszolt, aláhúzza minden irányzat felelősségét (ideértve a «baloldalét» is), melyek kieszelték és tökéletesítették a PED-et, amely ma «kimerültnek» tűnik számunkra, holott mi mindig a küldöttek találkozásának hívei voltunk.
Saját jelöltjeink (PT)
A PT smegjelenése a színen a “szövetségi politika” alapján történt. Csak Rio de Janeiroban váltak a körülmények olyanná, hogy az aktivisták az elnökválasztások második fordulójára találták lehetségesnek a Planalto legyőzését saját PT-s jelölttel a kormányzói posztra. Ugyanez merült fel Sao Paulo-ban és Minais Gerais-ben. Lula és Dilma árnyaltabb nyilatkozatai a közelmúltban is alátámasztják ezt. De a PT támogatásának saját jelöltjei részéről van más tartalma is: a népi törekvések megvalósítása olyan kormánnyal, mely szakít az imperializmussal. Ezt fogalmazta meg a TTS platform a PED-ben és ez lesz a PT elnökjelölti programja vitájának tárgya is Dilmával, ideértve a „más kormányzat” kérdését is a népi konzultációra alkotmányozó nemzetgyűlés által is.
PT-párbeszédek
Itt az idő az elért eredmények megerősítésére és országos talákozón a PT-n belüli párbeszédek megnyitására. A TTS-listái a PED réseit használták az aktivistákkal való párbeszédre és az eredmény ezt tanusítja: vannak csoportok és aktivisták, akik nem látnak jövőt a PED-ben, más listákban sem, de akik keresik, hogy a PT más, a dolgozók harcához kötődő politikai irányba forduljon.
A mi felelősségünk, hogy segítsük ezeket az elvtársainkat, találjunk anyagi lehetőséget arra, hogy Sao Pauloban dec. 13-án jelen lehessenek, hogy a dolgozók független platformjáról vitatkozhassunk. Ki fog menni és hogyan, ez azonnali megoldásra vár.
Annak a helyzetnek a mélye ez, melyben földrészünkön a forradalom és az ellenforradalom szembenéz, ahogyan ez volt a hondurasi elnökválasztási csalás mélyén is. Ugyanez viszi Lula kormányát az Obamától való távolság tartásához is, ez jellemzi a mexikói ellenállást, a venezuelai, ecuadori, boliviai kormányok intézkedéseit. Ebben a helyzetben ül össze a a PT-dialógus.
A platform 2010-re ezekben a dialógusokban és bizottságokban az osztályharc legégetőbb kérdéseit kell felvesse – mint a kőolaj kérdését, az agrárreformét, a haiti csapatkivonást, a Fegyveres Erőknek adott rendőri hatalmat többek között – de Brazilia részvételét is a 2010.novemberi nyílt világtalálkozón, és természetesen a PT februári 4. Kongresszusát, ahol kibontakozhat a harc a «PMDB egyezménnyel» (Movimento Democrático Brasileiro (PMDB) – Brazil Demokratikus Mozgalom pártja) szemben és a küzdelem a PT saját jelöltjeiért.
2009.nov.25.
az O Trabalho végrehajtó bizottsága
Alger: 2010. novembere
54 ország 463 munkásaktivája meghirdette a háború- és kizsákmányolásellenes nyílt világkonferenciát
367-es számunkban részletesen ismertettük a tanácskozás körülményeit, közöltük aláíróinak névsorát.
Interjunk Louisa Hanoune-nal et Daniel Glucksteinnel.
Ez év novemberére Alger-ba 463 afrikai, amerikai, ázsiai, közel-keleti, európai munkásaktiva, szakszervezeti és politikai felelős válaszolt a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésének felvetésére. Levelében Louisa Hanoune, az Algériai Dolgozók Pártja főtitkára és Daniel Gluckstein, az Egyetértés koordinátora az aláírókhoz fordult aláhúzva, hogy mennyire időszerű ez a találkozó. Az afganisztáni háború kiszélesedik, Irakban folytatódik a diszlokáció, a Közel-Keleten folytatódik a fenyegetettség; a háborúk spektruma ma is a legnagyobb veszélyt jelenti.
Ami a munkásosztály kizsákmányolását illeti, valamint szervezeti függetlenségének folyamatos támadását, a válság következtében az egész világon erősödésüket látjuk. Ellenük harcolnunk kell, a tapasztalatokat össze kell gyűjteni olyan módon, hogy a dolgozók, a fiatalok küzdelme nemzetközi keretekben eredményt hozzon.
Emlékeztető
Mi a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése?
- A Dolgozók és Népek Nemzeközi Egyetértése különféle eredetű, különféle irányzatokhoz tartozó csoportok, pártok, szervezetek és munkásaktivisták együttműködése a munkásosztály, követeléseik, osztályszervezeteik függetlensége védelmében.
-A Nemzetközi Egyetértés 1991-ben Barcelonában született az első nyílt világkonferencián az összes földrész küldöttei részvételével.
- A második világkonferenciát Párizsban tartottuk 1993. júniusában, 1995. márciusában a szlovákiai munkáskonferencia hirdette meg a 3. találkozót szintén Párizsban 1996. októberére, a világ 70 országának részvételével. A háborúk és a munkásosztály kizsákmányolásának körülményei súlyosbodásával további nyílt tanácskozásokat tartottunk San Franciscoban, Berlinben, Madridban… az aktivisták köre kitágult, munkásszervezetek kapcsolódtak hozzánk az egész világból a dolgozók és népek érdekeinek védelmére és szervezeteik függetlensége érdekében.
- A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése harcol az IMF (Nemzetközi Valutaalap) és a Világbank strukturális rendezési, kiigazítási tervei ellen, melyek a közszolgáltatásokat felszámoltatják és privatizálnak. Küzd a munkásmozgalom függetlenségéért, annak állami beintegrálása ellen. Harcol a munkatörvénykönyvek és a kollektív szerződések védelméért, ellenzi a jelenlegi a globális gazdaság nevében bevezetett a deregularizáció (szabályok, törvények kiiktatását) és a flexibilitás politikáját (a munkavégzés rugalmasságát).
- Az Egyetértés nem kíván a dolgozók különböző nemzetközi szervezete helyébe lépni, sem pedig versenyre kelni velük.
Szerepe annyi, hogy találkozási pontot biztosít azoknak a munkásaktivistáknak, akik az egész világon a dolgozók különleges érdekeit és a demokratikus szabadságjogokat akarják védeni, hogy testvéri vitában tisztázódjanak a különböző nézőpontok a világ munkásosztálya előtt álló számtalan probléma láttán.
- Kapcsolatfelvétel: Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France).
Tél. : (33 1) 48 01 88 28. Fax : (33 1) 48 01 88 36.
E.mail : eit.ilc@fr.oleane.com
Miért kell ez a tanácskozás és miért Alger-ban?
Kérdések Louisa Hanoune, az Algériai Dolgozók Pártja főtitkárához és Daniel Gluckstein, a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése koordinátorához.
Mindketten megfogalmaztátok az alger-i meghívólevelet. Milyen meggondolásból?
Louisa Hanoune: Először is azért, mert a Dolgozók Pártja a Nemzetközi Egyetértés alapítótagjai közé tartozik, ott voltunk 1991-ben Barcelonában a «Háború- és kizsákmányolásellenes manifesztum» megalkotásánál. Az Egyetértés minden nemzetközi és kontinentális aktivitásában részt veszünk. A tanácskozás elnevezését, a háború- és kizsákmányolás-ellenességet különösen nagyra értékeljük. Mindenki azt mondja, hogy ez a cím koncentrálja a világ mai helyzetét.
Daniel Gluckstein: Senki nem tagadhatja, hogy ma a háborúk, a válság, az ipartalanítási folyamatok, a közszolgáltatások tönkretétele, a demokratikus vívmányok eltüntetése és az állami szuverenitás megszűnése jelentik az emberiségre leselkedő legnagyobb veszélyt. A kérdés csak az, hogy ki tudja ezt a barbárság felé menetelő folyamatot visszafordítani. Az 1991-ben kezdődött Nemzetközi Egyetértés-tanácskozások folyamatában mi azt tartjuk, hogy ezt mindenekelőtt a független módon szerveződött és szervezeteik függetlenséget meg is őrző dolgozók tudják megtenni a demokrácia, a munkásjogok, a nemzeti szuverenitás, a béke és következésképpen a politikai demokrácia védelme érdekében.
Több nemzetközi konferenciát is hirdetnek hasonló témában. Mi lesz ennek a tanácskozásnak a sajátossága?
D.G.: Az Alger-i konferencia sajátossága maga annak témája, a háború és a kizsákmányolás. Ha egyidőben akarunk a háború és a kizsákmányolás ellen küzdeni, világosan meg kell jelölnünk, kik azok, akik a háborút csinálják, kik zsákmányolnak ki. Ez a tőkés osztály, az, melynek tulajdonában vannak a termelési eszközök, mely a kormányokat dirigálja, háborús utakra viszi. Tanácskozásunk különlegessége, hogy középpontba állítja azt a kérdést, mellyel a világon a dolgozók és a munkásszervezetek szembenéznek: meg kell-e akadályozni a mindenféle mesterkedést, amivel a munkásszervezeteket társítani akarják a munkáltatói szervezetekkel és a kormányokkal, amit világkormányzatnak hívunk. A nemrég lezajlott koppenhágai csúcs a klimatikus felmelegedés fedőszerve alatt javasolja, hogy minden munkásszervezet tartozzon ugyanahhoz a világkormányzathoz, ami regionális, majd vállalati kormányzatból állana. Mi azt gondoljuk, hogy a dolgozóknak és szervezeteiknek nincs semmi keresnivalójuk ezekben a korporatív kormányzatokban, hogy függetlenségük őrzését kell keresniük, ahogyan ezt is teszik nap mint nap a világon mindenütt harcukban. Azt hiszem, ez lesz a vita tárgya a különböző irányzatoktól érkező aktivisták között, mert ugyanazokkal a nehézségekkel találkoznak és ugyanazokat a megoldásokat keresik.
L.H.: A tanácskozás másik különlegessége, hogy az afrikai kontinensen tartjuk. Afrika az első, melyet feláldoztak és véres vergődésbe taszítottak a ’80-as évektől, nemzeteinek, szervezeteinek széttépésével, a strukturális rendezési terveknek való alávetéssel, az afrikai népek gazdagságának kifosztásával, külső adósságuk megteremtésével, mely az állandósult háborúk és fegyveres konfliktusok eredete. Számunkra nagyon fontos, hogy itt, az afrikai földön legyen a konferencia, mely lehetővé teszi, hogy sok afrikai aktivista vegyen részt rajta. Szintén nagyon szeretnénk, ha sok arab résztvevő lenne. Meg kell mondani: igen, vannak háborúk és mindenféle szerencsétlenség, de van ellenállás is! Vannak még a dolgozókért küzdő szakszervezetek, pártok Európában, Ázsiában, Amerikában… mindenütt! Ennek a hangnak hallatnia kell magát!
A tanácskozás idején a kapitalista rendszer korábban sosem látott mértékű válsága a háborúk kiszélesítésével védekezik, mert a krízis mélysége akkora. Munkahelyek ezreit semmisíti meg, ami a nemzetek dezintegrációjával fenyeget. A legnagyobb barbárság készülődik.
Obama elnök döntése az újabb 30 000 katona küldéséről Afganisztánba – aminek pont az ellenkezőjét ígérte – az országot káoszba sodorja. A közoktatást támadás éri, a társadalombiztosítási reform meghátrált. Az amerikai nép nem ezt akarja, hanem az ellenkezőjét! Ugyanakkor magában az USA-ban és számos országban dec. 5-én megmozdultak. Algériában ezen a napon tartotta kongresszusát a Dolgozók Pártja ifjúsági szervezete és együtt követelte a világ fiataljaival az iraki és afganisztáni csapatok azonnali kivonását. Számunkra mindez a konferenciára készülődés nemzetközi mozgósításának része.
Miért Alger városa, Algéria fővárosa?
L.H.: Alger ma egyike az olyan helyeknek, mely egy ilyen esemény számára optimális körülményeket összesít. Az UGTA főtitkára támogatja, hogy itt tartsuk meg. A szakszervezettel közösen többször együtt dolgoztunk, ilyen pl. az ILO éves közgyűléseivel párhuzamos tanácskozások, vagy szolidaritási akciónk a palesztin dolgozók szerveződéshez (szakszervezeti) való joga elérésében. Az UGTA is részt vesz a mostani tanácskozás szerveztésében, még azt is javasolta, hogy a nyitónap legyen székházában. Az is tény, hogy a Dolgozók Pártjának van parlamenti csoportja. A múlt évben egy nemzetközi konferenciát tartottunk az 1948-as határokon belüli palesztin nőkkel való szolidaritás jegyében, s konstatáltuk azokat a jelentős távlatokat, melyek ilyen tanácskozások megrendezésére alkalmat adnak Algériának. Tudnillik, az USA és az Európai Unió kormányai szinte bunkerré alakították országaikat.
Tény, hogy Algéria kilábalóban van nemzeti tragédiájából, mely korábban gyakorlatilag teljes elkülönítettségbe döntött bennünket. Még csak folyamatban van a normális életkörülmények, a politikai gyakorlása, tehát a béke újra elsajátítása. Ezért nagyon fontos számunkra, mert a találkozó lehetővé teszi, hogy felelevenítsük az algériai hagyományokat, a felszabadítási háború alatti tradicionális nemzetközi szolidaritást.
A függetlenség elérése után és a ’80-as évek elejéig Alger-t a forradalom Mekkájának nevezték. Ez azt jelenti, hogy azok a vezetők, népi aktívák, akik harcoltak még függetlenségükért, Algériában menedéket találhattak. Sokan jöttek gyilkos diktatúrákból, pl. Franco Spanyolországából vagy Salazar Portugáliájából, Pinochet Chiléjéből, a tábornokok Argentinájából – nagyon sokan találtak itt befogadásra. Ezek a hagyományok élnek ma is, különösen Palesztinát, Irakot, Afganisztánt illetően. Tehát belső és nemzetközi politikai okok indoklják, hogy a tanácskozás Alger-ban legyen. Internacionalista párt vagyunk.
D.G.: Afrika, mindenki tudja, olyan földrész, mely minden nappal mélyebbre süllyed. Nincs átok rajta, csak kifosztásának és a gyarmatosító típusú imperialista nagyhatalmakkal való kapcsolatának következményei hatnak. Holott Afrikában is, mind mindenütt, dolgozók, népek, szervezetek vannak, küzdenek jogaikért, mely a munkásosztály együttes harcának és a népek szuverenitásának része.
Az afrikai földön, Alger-ban megtartva konferenciánkat támpont lesz ahhoz is, hogy elszánt akciót hozzunk e földrész dolgozónak és népeinek, s ez egyben egy vádpont is lesz. Vádpont a multinacionális vállalatok és szolgálatukban álló minden kormány ellen, mely ebből a földje alatt leggazdagabb kontinensből népessége számára a legszegényebbet csinálta.
Részletek a felhívásból
18 éve, az iraki nép elleni első gyilkos háború előestéjén 53 országból különböző irányzathoz tartozó aktivista 1991-ban Barcelonában létrehozta a Nemzetközi Egyetértést. Akkori manifesztuma megerősítette az összefüggést a kegyetlen háború és a tőke magántulajdonon alapuló társadalmi rendszere között (…).
18 éve történt. A nemzetek közötti és a nemzeteken belüli konfliktusok növekednek. A háborúk tönkretették Afganisztánt, aztán Irakot újból, a Közel-Keletet, a Balkánt, a Kaukázust, Afrika teljes vérző régióit. Háborúkat, melyeket az USA volt elnöke, George W. Bush így jellemzett 2001-ben: “Totális háború: gazdasági, társadalmi, politikai, katonai.” (…)
Lehet-e tudomásul nem venni a közel-keleti roppant veszélyes kaland, az üzemek bezárása és az elbocsátások hulláma, az összes kontinens munkásait sújtó stabil munkahelyek megszüntetése közötti kapcsolatot, mely alátámasztja a termelési eszközök magántulajdonán alapuló gazdaság világválságának mélységét? (…)
A katasztrófa felelőseinek pedig van képük megerősíteni, hogy a munkásosztály számra az egyetlen kiút a “világkormányzatba” integrálódás, a fellendítési tervekbe való beépülés és együttműködés, amely újbóli dollár- és eurómillárdokat fecskendezve a bankokba és a spekulációba a munkaerőt teszi tönkre és minden osztályharcban elért vívmányt megsemmisít. A válság felelősei mindenütt azzal kísérleteznek, hogy megsemmisítsék a sztrájkjogot, a tárgyalás és szerződés jogát, a munka különleges érdekvédelmét a tőke ellen. Azokat a jogokat, melyek nélkül nincs demokrácia.
De minden földrészen a munkásosztály keresi osztályharcban született szervezeteit megragadva létezésének őrzését sztrájkokban, tüntetésekben, a háborúk elutasításában.
Sokféle szemléletünk ellenére ezért hívjuk össze nyílt világkonkonferenciánkat, szélesre tárva kapuját az összes munkásmozgalmi és demokratikus erő előtt, mely elutasítja azok diktátumát, akik velünk akarják megfizettetni az általuk előidézett válság árát. Mindnyájan egyetértünk a munkásmozgalom, szervezetei függetlensége és vívmányai megőrzése gondolatában. (…)
Guadeloupe
A Travayè é Péyizan mozgalom újságából levelezőnk által, valamint nyilatkozat Raymond Gauthiérot, az UGTG volt főtitkára ügyében, akit a francia állam bíróság elé citált.
Küzdelmünket folytatjuk!
Mozgalmunk kezdetén azt írtuk, hogy «Guadeloupe népe és dolgozói évek óta ellenállnak a gyarmati hatalom védelmét és gyakran választott képviselőink támogatását élvező munkáltatók csapásainak. Ma Guadeloupe népe és dolgozói, szervezeteikkel együtt az offenzíva mellett döntöttek.»
Ehhez eszköz kellett, az LKP, melyet 146 pontból álló követelés platformja köré szerveztük.
Ezen a bázison mobilizáltunk, s mozgósításban is maradtunk.
Sztrájkoltunk, tüntettünk, sokan válaszoltak az LKP felhívására, a 2009. nov. 24-25-i mozgósítás a tanuja.
Eltökélten folytatjuk a harcunkat, mert sem a francia állam, sem azok, akik a gyarmati intézményeket működtetik országunkban, nem tudják, nem akarják követeléseinket teljesíteni.
Ez az oka annak, hogy egyre több dolgozó, fiatal és a nép megértette, hogy a győzelemhez más utat kell választani.
Ahogy mondtuk a Travayè é Péyizan 23. számában: «Ez az ösvény nem lehet sem a «rendi gyűlések» politikai dialógusai útja, sem a 73-as vagy 74-es törvénycikké, sem pedig más variánsé, mely a gyarmati intézményeknek behódol.»
Ez az út szoros kapcsolatban van mindenféle kelepcével. Közeledünk a gyarmati hatalom által kitervelt választásokhoz, a különféle kezdeményezések és nyilatkozatok formájában megmutatkozó nyomás nagy.
Az LKP azoké, akik a dolgozókat, a fiatalokat, Guadeloupe népét kísérik egy éve, hogy folytassa harcát, hogy minden csapdát megszüntessen, s ugyanakkor a harchoz szükséges eszközt készítsen.
Ezzel a szándékkal folytatják a Travayè é Péyizan aktivistái.
Válasz a francia kormánynak
A francia kormány «rendi gyűléseinek» politikai dialógusa semmi más nem volt, mint kísérlet arra, hogy a gyarmatbirodalmat, annak egy év óta folyamatban levő megingásával szemben megerősítse. Ez arra szolgált, hogy bevezesse a «gyarmatosítás újraszervezett kormányzatát».
A francia elnök 2009. nov. 6-i beszédében a tengerentúli területekről, az utolsó francia gyarmatokról szólva nem a dolgozókhoz, a fiatalokhoz fordult, s nem ezen országok népéhez. Követeléseinkre nem is válaszolt. Így tehát nem válaszolt az LKP-nak sem. Egyetlen célzása a fenyegetőzés volt.
Tudva, hogy semmiféle kielégítő választ nem adott a dolgozóknak, fiataloknak, sietősen újabb 800 mozgógárdistát küldött Guadeloupe-ba, s a Direction de la Surveillance du Territoire (DST- területi felügyeleti igazgatóság) szolgálatát.
Megerősítette megtorló jogi apparátusát; négy újabb ügyészhelyettest nevezett ki a Pointe-á-Pitre-i és Basse-Terre-i ügyész mellé.
Ahelyett, hogy a 44 napos sztrájkot lezáró 2009. márc.4-i megállapodás szerinti sürgősségi tervet a munkahelyekért, az ifjúság képzéséért és beilleszkedéséért bevezette volna, a fiatalság elleni megtorlást honosította meg.
Az ügyvédek szerint szakszervezetellenes represszió éri a küldötteket, az UNSA két vezetőjét, az LKP aktív tagjait, az UGTG delegáltját – munkahelyi szakszervezeti tevékenységük miatt. A gyarmati bíróság most az UGTG volt főtitkárjára, R.Gauthiérot-ra támad dühödt szenvedéllyel.
A francia elnök a munkáltatókhoz fordult, hogy újabb kedvezményeket ajándékozzon nekik, milliókat a hoteltulajdonosoknak, akik mindent megtettek a kollektív szerződések megsemmisítéséért hivatkozva a sztrájk alatti rossz üzleti eredményeikre.
Semmiféle hajlandóságot nem mutatott a kizsákmányolást kézben tartó békék (a gyarmatosítók leszármazottjai) járadékainak csökkentésére. Ez a 400 éve tartó ültetvényes gazdálkodás örökkévalóságának kísérlete.
Szavát intézte az úgynevezett legitim képviselőkhöz is, azokhoz, akik garantálják a gyarmati rendszer fenntartását, akik működtetik országunk gyarmati intézményeit – kérve tőlük, hogy Franciaországot erősítsék régiójukban, Franciaország kirakati szerepét.
A gyarmatügyi államtitkár, akit most, a választási eseményekre «emeltek fel» miniszteri rangra (ő is indul), csak megerősíteni tudta mindezt. Az LKP delegációját meghívta nov. 14-re a megállapodási bizottság keretében, azonban egyetlen választ sem tudott adni arra, miért nem tartja be szavát az állam az általa vállalt kérdésekben. Viszont fenyegetőzni ő sem felejtett el.
Kommüniké Raymond GAUTHIEROT támogatására
— A 44 napos, kizsákmányolás elleni általános sztrájk és az egyezmény 2009. márc. 4-i aláírása utáni jegyzőköny-áradat és igazságügyi vizsgálat nyomán;
— A több vezetővel szembeni szakszervezetellenes megtorlás után;
a francia állam úgy döntött Basse–Terre-i ügyésze útján, hogy megerősítit az első fokon kirótt 3 havi börtönbüntetést és 2000 eurós bírságot R. Gauthiérot-val szemben.
A francia államnak nem sikerült a kizsákmányolás elleni 11 hónapja tartó mozgalmat, a szakszervezeteket meghátrálásra késztetni, így jogi apparátusát használja a megtorlásra. Ezen a ponton tartja szavát.
A Travayè é Péyizan teljes támogatásáról biztosítja R. Gauthiérot elvtársat és szakszervezetét, az UGTG-t.
— Kéri tagjait és szimpatizánsait, hogy mutassák ki szolidaritásukat és vegyenek részt minden minden ilyen irányú kezdeményezésben.
— Nemzetközi szintű segítséget kér mindenekelőtt a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésétől és a Represszió Elleni (a szakszervezeti és politikai jogvédő) Nemzetközi Bizottságtól.
Torlaszoljuk el a megtorlás útját!
Abymes, 2009.dec.8.
FRANCIAORSZÁG
GUADELOUPE SZOLIDARITÁS
Megtudván, hogy a francia állam a Basse-Terre-i ügyészen keresztül cselekedve jóváhagyta az elsőfokú bíróság által két évvel ezelőtt Raymond Gauthiérot-ra kirótt háromhavi börtönbüntetést és 2 000 eurós bírságot, úgy találjuk, hogy a francia állam megtorláshoz folyamodik, mivel nem képes az LKP kizsákmányolásellenes mozgalmát meghátrálásra késztetni. Így a népi mozgalom, munkás- és demokratikus szervezetek szétverése érdekében nemtelen eszközökhöz nyúl.
Párizsi dec. 12-i gyűlésünk, ahol részt vett az LKP delegátusa, Jocelyn Lapitre, Gilbert Bissainte és Jean-Philippe Ledreck (Marie Galante), Joss Rovélas (CLKP) és Alex Deluge (POI), követeli a francia kormánytól Raymond Gauthierot, az összes szakszervezeti és LKP-vezető üldözésének felfüggesztését.
Az LKP aktivistái ellei eljárások azonnali leállítását!
Azonnal abbahagyni a megtorlást!
Kérjük a Nemzetközi Egyetértéstől, a Represszió Elleni Bizottságtól, az összes munkás- és demokratikus szervezettől, hogy járjon közre, a francia kormány álljon el a szakszervezeti mozgalom vezetője R. Gauthiérot üldözésétől, a dolgozók, fiatalok és Gudeloupe népe szakszervezeti szabadságát tiszteletben tartva.
Párizs, 2009.dec.12.
Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale .des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com
Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse
2010. január 11., hétfő
2010. január 7., csütörtök
Nemzetközi információk 368.sz.
2009.dec.23.
A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése hetilapja
Tartalom:
USA: — a USLAW (az USA háborúellenes munkásmozgalma) támogatja az amerikai csapatok Irakból azonnali kivonására tartandó 2010. márc. 20-i tüntetéseket. Többségi döntés a dec.4-6-i chicagói országos gyűlésről.
— «A katonacsaládok fel merik venni a szót», Kathy Smith a USLAW gyűlésén: «Elegem van Obama megvédéséből...»
Németország: Dirk Frohne, SPD a recklinghauseni elnöke, a bochumi Opel (IG Metall) személyzetének küldötte és H W Schuster, a düsseldorfi AfA elnöke, a Ver.Di küldötte: (...) «Csak a dolgozók európai szintű egységes harca tudja megvalósítani az összes munkahely, a vállalati termelés, a kollektív szerződések tartalmazta fix fizetések védelmét».
Portugália: «az EU «lisszaboni szerződésének» életbelépése: európai szintű államcsíny!». a Szocialista Egység (POUS) Munkáspárt levelezőjétől.
Algéria: A Fraternité, az algériai Dolgozók Pártja újságának 93. számából «A népszuverenitás tudja garantálni a nemzeti szuverenitást.»
Részletek a "Kína –információs levél" dec. 1-i, Franciaországban publikált 324. számából.
Portugália
A Szocialista Egység Munkáspárt (POUS) levelezőjétől
Az EU «lisszaboni szerződésének» életbelépése: európai szintű államcsíny!
Dec. elsején néhány államfő gyűlt össze Lisszabonban ünnepelni. A Lisszaboni szerződés életbelépése alkalmából megtűzdelték beszédeiket a béke, a demokrácia, a szoidaritás szavakkal. Mennyi rombolást tettek ezeknek az értékeknek a jegyében! 500 millió állampolgár nevében beszéltek – milyen alapon merik ezt tenni, éppen ők, akik elutasították, hogy vitatkozzunk a szerződés tartalmáról, alkalmazásának következményeiről, arról, hogy fényt derítsünk az Európai Unió politikájára!
Milyen alapon merészelnek demokráciáról szólni, mikor az ír népet a válsággal zsarolva újravoksolásra kötelezték, hogy az igen győzzön? Ugyanezt a zsarolást láthatjuk néhány kommentátor — az Unió és annak politikájának buzgó védői — részéről, akik azt állítják, hogy a portugál népességet meg kell „ijeszteni” ahhoz, hogy elfogadja az EU intézkedéseit a kapitalizmus multijainak és spekulánsainak védelmében: a közszolgáltatások megsemmisítését, a bérek befagyasztását és a tömeges elbocsátásokat.
Nyilván, hogy akarjuk a békét, a szolidaritást, a népek közötti együttműködést. Mindezt tartalmazza köztársaságunk alkotmánya, melyben nagymértékben megtaláljuk az ápr. 25-i vívmányokat, s melyeket az Unió tett tönkre szisztematikusan kötelezve annak felülvizsgálatára. Az európai vezetők beszédeivel szemben ebben világosan megfogalmazott pl. a jog a munkahelyhez mindenkinek, a kollektív szerződések, a szervezkedési jog (különösen szakszervezeti szinten). Ezen jogokkal – melyek a béke, a demokrácia és a szolidaritás alapelvei – szemben tesznek a kormányok az Unió keretében olyasmit, mint a «rugalmas munkavégzés», s mint az új portugál munkatörvénykönyv alávetése az Unió 17 munkadirektívájának.
A szép szavak nem kompatibilisek sem a szerződés tartalmával, sem a korábbi szerződésekkel, melyek megerősítik a «szabad és hamisítatlan versenyt». Ezen elv az oka annak, hogy a közszolgáltatás privatizációja előtt nem állhat akadály; ezen elv az oka, hogy az Európai Bizottság feljelentette a portugál államot annak speciális «golden share» akciói miatt (a privatizált vállalatoknál, mint a Telecom, az EDP és a GALP-energia); valamint ennek az elvnek következménye, hogy a tőke odébbáll, a dolgozók elvesztik munkájukat, a kis- és középvállalatok tönkremennek.
Nincs demokrácia szuverenitás nélkül. A portugál népszuverenitást elkonfiskálták a szerződések, melyek a portugál törvényeket felülbírálják, melyek – miután termelőeszközeinek legnagyobb részét megsemmisítették – kötelezik Portugáliát tengeri forrásai elhagyására és az Unió fegyverkezési politikájának elfogadására, háborúkban való részvételre, a NATO-nak való egyre nagyobb alávetésre.
A portugál nép szuverenitását vették el csakúgy, ahogy más népekét is Európában. A nevünkben beszélő kormányok a spekulánsok és multinacionális vállalatok érdekeit védik az Európai Központi Bank diktatúrája által.
Nem fatalitás ez a politika
Minden országban a dolgozók, fiatalok és minden réteg megpróbál ellenállni ennek a politikának, mely – még az Európai Bizottság szerint is – a munkanélküliség 8 milliós emelkedéséhez vezet. Diákok, pedagógusok, halászok, mezőgazdasági dolgozók mobilizálódnak.
Mik az akadályok minden országban, melyek a szakszervezeteket gátolják abban, hogy erre a helyzetre pozitívan reagáljanak? Az Unió irányítói rátették kezüket a Szakszervezetek Európai Szövetségére (CES) a «szociális megegyezéssel», a dolgozók pacifikálásával minden kollektív elbocsátás, minden «lay-off» alkalmával?
A Lisszaboni szerződés aláírása idején 2007. októberében a CGTP — ellenállva az uniós politikának — tüntetésre hívott Lisszabonba. 200 ezren voltunk, hogy nemet mondjunk az állam- és kormányfők előtt. «Csak egy szikra kellene, hogy minden felgyulladjon», mondta Carvalho da Silva. Mennyi mozgósítás történt minden szektorban a Socrates-kormány Brüsszelből irányított politikája ellen!
Nem kellett volna egyesíteni ezeket az erőket és együtt követelni?
Eddig nem volt lehetséges létrehozni ezt az egységfrontot a dolgozók, szervezeteik kötött. Ezért tudnak a világ urai ünnepelni. De meddig?
Ha a munkanélküliség kétszámjegyűvé válik, ha még több áldozatot kell hozni a portugál dolgozóknak az életkörülmények és az ország állapota romlásának vágtázása közepette, csak akkor realizálódhatna a dolgozói szervezetek országos tanácskozása? Nincs még napirenden?
Tanácskozás kell, mely kiköthetné, hogy a kormány intézkedéseket hozzon a vállalatok túlélésére, a munkahelyek fenntartására és újabbak létrehozására. Itt megbeszélhetnénk annak a sürgősségi tervnek a bevezetését, mely megmentené a dolgozó portugál népet, kezdve az elbocsátások megtiltásával és a nemzeti vagyon dolgozók általi ellenőrzésével, a statégiai ágazatok újraállamosításával, ahelyett, hogy ez a gazdagság átáramoljon a bankárok és spekulánsok kezébe.
Ezen érdemes dolgoznunk.
A POUS aktivistái ezen az úton kötelezik el magukat más politikai erőkkel együttműködve.
A fegyverszünetek nem tartanak örökké!
Egy napon a dolgozók és a népek ünnepelnek!
Lisszabon, 2009.dec.4.
a POUS aktivái
Németország
«Csak a dolgozók egységes európai szintű harca tudja megvalósítani az összes munkahely, a vállalati termelés, a kollektív szerződések tartalmazta fix fizetések védelmét».
Dirk Frohne, SPD, Dirk Frohne, a recklinghauseni Afa elnöke, a bochumi Opelben (IG Metall) személyzetének küldötte
H W Schuster, a düsseldorfi AfA elnöke, a Ver.Di küldötte
Csak 2008-ban az összes munkahely 8%-át szüntették meg a General Motors/Opel-nél Belgiumban, Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Ausztriában, Lengyelországban, Svédországban, Spanyolországban és Magyarországon – nagyjából 31% Anwerpenben, 27% Szentgotthárdon, 20% Trollhättanban, stb. – több mint 4.500-at! 2009-ben újabb 2.500-at kell hozzáadni, így egész Európában 48.000 maradt.
Az összes «koncessziót» ultimátum formájában csikarták ki a dolgozóktól az utóbbi években, egyetlen munkahelyi garancia nélkül. 2009. máj. 29-én lépett életbe a United Auto Workers (UAW) és a GM közötti «kollektív szerződés». Cserébe a «restrukturált GM-ben» a szakszervezet 17,5%-os részvételével bércsökkentés, a nyugdíjasok egészségbiztosításának (VEBA) tönkretétele és főként a 60.000 harmadának megszüntetése. Ellenben az USA kormánya 50 milliárd dollár állami segítséget adott és 60,8%-os részesedét a GM-ben.
A GM-nek és az USA kormányának majdnem egy évre volt szüksége, hogy a munkahelyeket likvidálja, hogy «restrukturáljon». Aztán jött az európai vicc, újból kézbe vették a dolgokat. A GM vezetése akár közvetlenül, akár a befektetőknek való eladással, de kezdettől fogva arra törekszik, hogy az Opel/Vauxhall/Saab «túltermelését» csökkentse 20-30 %-kal, 10 ezer munkahelyet szüntessen meg, gyárakat zárjon be.
Közvetlenül számíthattak az Európai Bizottságra, mely élénken regált az állami anyagi beavatkozásokra, pedig ezekkel munkahelyeket lehetett volna megmenteni, mert az Obama-kormány érdekeit szolgálja: állami beavatkozás csak a túltermelés csökkentésére lehetséges.
«Feltétlenül velünk akar kooperálni», mondta a vállalati bizottság német és európai elnöke (Rheinische Post, 12./8.) Whitacre detroiti GM-főnökkel való találkozása után. Ugyanazon a napon informáltak minket a Saab 5 társasággá alakításáról (Handelsblatt 12./9.). Európa azon a ponton van, hogy az autóiparban, az alvállalkozásokkal együtt, újabb elbocsátási hullám indul. Észak-Rajna-Wesztfáliában 800 vállalat 200.000 dolgozója él ebben a fenyegetettségben. Ez ellen egész Európa munkásosztálya csak egyesülve tud szembeszállni.
A GM szakszervezetei mindenütt abba a védekező szerepbe szorultak, amellyel csak beleegyezésüket várják az ultimátumba. Németországban az ötezer elbocsátás «szociálisan elfogadható elkísérése», a belegyezés a béremelés határozatlan időre való felfüggesztésébe, az országos kollektív szerződések szétmállasztása, közreműködés az éves szinten 265 millió eurós tőkében (ami mégegyszer 10 ezer munkahely). A munkások fizetésével finanszírozták a tőkét.
A szociáldemokrata munkaügyi miniszter nyilatkozta azt, miszerint «az Opelt meghalni hagyni a kormány megbocsáthatatlan hibája lenne» (Süddeutsche Zeitung, 3./21.) és a kormánytól az Opel megmentésére tőkesegítséget reklamált. Az AfA Hesse-ben márc. 28-án az IG Metall üzemi bizottsági és dolgozói küldöttei ezt nyilatkozták: « állami részvétel az Opelben – a munkahelyek védelmére – ideértve az alvállalkozókat és kereskedőket is (…)
• egyetlen üzemet sem szabad bezárni,
• egyetlen munkahelyet sem megszüntetni,
• sem a vívmányokon, sem a béreken egyetlen fillért sem veszíteni.»
Ma, szemben a GM és az USA kormánya ultimátumával, az Afa felelősei, az NRW szakszervezeti vezetői az SPD politikai felelőssége rámutatva ezt kezdeményezik:
— Bochumban kerüljenek állami védelem alá az Opel üzeme és dolgozói,
—az elbocsátások törvény által tiltottak legyenek.
Minden kollégának javasoljuk, hogy vitassák meg ezt a perspektívát és jól koordinált riposztot készítsünk. A munkahelyek, az üzemek, a felszerelések állami védelem alá kell kerüljenek a dolgozók és független szervezetek demokratikus ellenőrzése mellett. Csak így, ezen a védelmi bázison lehet egész Európában, a dolgozók egységével védekezni a GM és az USA kormányának megosztó manővereivel szemben, a bérekért, az elbocsátás ellen, egyszer az egyik országban, máskor másikban.
Ez a megoldás radikálisan különbözik a Balpártétól, mely azt kéri, hogy az Opelből csináljanak egy «szociális és ökológiai trösztöt», a munkahelyeket «szociálisan elviselhető mértékben» csökkentve. Ez azonban csak annyit jelent, hogy a tőke értéknövekedéséhez hozzá nem járuló ipari munkahelyek ezreit szüntetik meg (és nem azért, mert nem ökológiai!). A módosított termékek előállításába fektetett kutatások és fejlesztések gyengék. A «szociális és ökológiai átalakítás» címkéje alatt semmi más nincs, mint egy másik «restrukturáció» GM-USA-kormány-Európai Unió módra alapjában a spekulatív tőke szolgálatában.
A termelés valódi újjászervezése csak a munkahelyek, üzemek együttes állami védelme alatt lehetséges egész Európában, Keleten és Nyugaton is, a magántulajdon megsemmisítő döntései, a tőke birtoklói ellen, ideértve a maffiózó erőket is. A termelés dolgozók általi demokratikus ellenőrzése mellett.
USA
A USLAW (az USA háborúellenes munkásmozgalma) támogatja a 2010. márc. 20-i tüntetéseket és követeli az amerikai csapatok azonnali kivonására Irakból
Többségi döntés a dec. 4-6-i chicagói országos gyűlésről, az iraki és afganisztáni háborúk, a pakisztáni támadások azonnal leállításának követeléséről, azok kivonásáról csakúgy, mint a katonai bázisok bezárásáról többségi határozattal (1)
—A Troy Area (New York) helyi szervezetete felszólította az AFL-CIO-t arra, hogy szervezzen országos tüntetést Washingtonban a békéért, a munkahelyekért és igazságos egészségügyért. A wisconsini AFL-CIO hasonló módon kötötte össze a háborúellenes harcot a dolgozók legsürgősebb szükségleteivel: «Le kell álllítani az afganisztáni háborút és az országot a munkahelyekért, oktatásért, egészségügyért és a nyugdíjakért viselt csatára kell koncentrálni».
— Az iraki és afganisztáni háború és megszállás befejezéséért tartott országos gyűlés szintén ezt a következtetést vonta le felhívásával, melyet más koaliciókhoz, szervezetekhez és hálózatokhoz intézett azzal, hogy csatlakozzanak a márc. 20-i általános mobilizációhoz Washington DC-ben, San Franciscoban és Los Angelesben: «Százszorosra emelni a munkahely, egészségügy, oktatás, lakhatás, környezetvédelem költségeit! Leállítani az amerikai háborúkat, a megszállásokat és a vállalatokat kell támogatni most rögtön, a pénzt pedig az emberek szükségleteire fordítani!»
— Márc. 20. az iraki megszállás nyolcadik évfordulója lesz. A USLAW-nak biztosítani kell erre a napra a legszélesebb mozgósítást és azt, hogy követelései a csapatok totális és azonnali visszavonására mindenütt megjelenjenek az USA-ban.
(1) Benyújtotta: Donna Dewitt, délkarolinai AFL-CIO elnök; Andy Griggs, pedagógusszakszervezet, Los Angeles (United Teachers Los Angeles, AFT 1021), CTA Peace and Justice Caucus társelnök; Alan Benjamin, AFL-CIO végrehajtó bizottsági tag, San Francisco; Jerry Gordon, koordinátor, North Shore AFL-CIO Federation of Labor Antiwar Committee ; Larry Duncan, Chicago Labor Against the War aktivista.
Kathy Smith: «a katonacsaládok fel merik venni a szót».
Hozzászólás a USLAW országos gyűlésén (Chicago, 2009.dec.5.)
«Elegem van Obama védelméből...»
Ma az MFSO (Tiltakozó Katonacsaládok) képviseletében vagyok itt. Az MFSO-t 2002. novemberében két katonacsalád alapította az iraki háború elleni tiltakozásképpen. Ma négyezren vagyunk, ideértve a Gold Star, a harcban megölt katonák 150 családját is.
A USLAW (munkásmozgalom a háború ellen) és az MFSO a kezdetektől fogva szoros kapcsolatban áll, az MFSO egyik alapítója, Charley Richardon és felesége aktívak a munkásmozgalomban is. Sajnos, Charley jelenleg a rák ellen harcol, ezért nem tud jelen lenni ma.
Az évek óta MFSO-ban dolgozó tagok, a nem szakszervezeti tagok is, számtalan USLAW- és szakszervezeti gyűlésen vettek részt. Magam sem vagyok szakszervezeti tag, de apám teamster volt, s családom több tagja is a Ford üzemben dolgozván azok.
Amikor azt kérték, hogy szóljak hozzá a mai gyűlésen, statisztikával készültem. Arra készültem, hogy beszélek arról, Irakban 4300 amerikait öltek meg, Afganisztánban több mint 900-at, melyből csak az utóbbi évben 300-at. Beszélni akartam a többszázezer iraki halottról, a 130 ezer veteránról, akik egyetlen éjszaka sem tudnak hol aludni, ők képezik a hajléktalanok egyharmadát. Naponta huszan követnek el öngyilkosságot közülük. Azokról a katonákról is tudnék beszélni, akik megbetegedtek PTSD-ben (stressz szindróma), vagy TBI-ben (idegi traumatizmus), akiknek csak felét próbálják gyógyítani.
De mégsem teszem, hiszen Önök ugyanilyen jól ismerik ezeket a számokat. A számok személytelenek. Ha a fiamról beszélek, az bizonyosan Önöket is fájdalmasabban érintené. Tomas 2001. szept. 13-án állt be katonának, miután látta az elnököt a World Trade Centre romjain. Elöntötte mint mindnyájunkat a haragból született hazafias érzés, megesküdött, hogy Afganisztánba megy a bűnösök üldözésére, bosszút állni. Ehelyett Irakba ment, ott érte meg a «fekete vasárnapot», mikor az emberek az utcákra mentek tiltakozni.
Tomas mindig azon filozofál, vajon hogyan reagálnánk, ha valaki egy napon lerohanná országunkat. Azon a napon a fiam Bradley páncélozott járműegységben tartózkodott. Hogy olyan benyomást keltsen, mintha nem is háborúban lennének, az egység csak ezt a két Bradleyt vitte Irakba. Tomas a nyitott kamion platóján ült 25 másik katonával, innen indultak egy szűk utcába, ahol az épületekről orvlövészek lőttek. Nyolc lelőtt amerikai katona, 50 sebesült és 900 iraki halott az eredmény. Casey Sheehan, Mike Mitchell és Stephen Hiller is ezen a napon halt meg; szüleik a mi barátaink lettek. Az én fiam «csak» megbénult.
Az elmúlt két évben harcoltunk a V.A.-val (Veteran Affairs – volt harcosok minisztériuma) mindenkiért, hogy az olyan fontos dolgok álljanak rendelkezésre, mint megfelelő lakás és autó, vagy pl. hogy a fiam térdébe fúródott golyót kivegyék, mert az ólom lassan mérgezte; kis dolgokért, mint egy katéter vagy depresszió elleni gyógyszer, mert öngyilkos szándékai voltak Tomasnak. Ez idő alatt vettem tudomásul, hogy vannak más családok, hasonló problémákkal – és elkezdtem keresni, így találtam az MFSO-ra és az IVAW-ra. A háborúellenes mozgalom mentette meg a fiam életét. 2005-ben Camp Casey-be ment és talákozott Cindy Sheehannal és az IVAW tagjaival, sok olyan személlyel, akik mint ő. Együtt tüntettünk Washingtonban és Phil Donahue-val egy dokumentumfilm elkészítésében is résztvettünk. 2006-2007-ben pedig megfordultunk az egész országban a film bemutatója alkalmából és háborúellenes tiltakozásképpen.
2008-ban Tomast sürgősséggel kórházba kellett vinni a karjában érzett fájdalom miatt, betegségét tévesen diagnosztizálták. Három hét múlva kómába esett, utána megbénult mind a négy végtagjára. Harcunk azóta is folytatódik, a VA végül vállalta a rehabilitációs költségek fizetését – nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem a hallgatásunkat akarja megvenni.
Azóta Tomas újra tud beszélni, kicsit tudja használni a végtagjait is. Visszatért Kansas Citybe, 24 órán át ápolónő ügyel rá és folytatja a rehabilitációt. Újabb műtétnek néz elébe, rendszeresen be kell mennie a kórházba, epilepsziás rohamai vannak. Csak 30 éves.
Ezidő alatt a másik fiam is háborúba ment, holott a bátyját ugyanez a háború ültette tolószékbe.
Nat poszttraumatikus sztressz-szimptómákkal érkezett haza, valószínűleg a hátgerince is sérült egy mellette robbant akna miatt. Az iraki nehéztüzérségben szolgált. 5 év és két misszió után elege lett; egyébként azt gondolta, a katonai pálya neki való. Most, egy év után mégis visszament a seregbe, mert még mindig nem talált munkát.
Most mindketten a temetési papírokat töltögetjük számára; minden alkalommal meg kell csinálni, ha harcolni megy. Ez olyan dolog, melyet nem szabadna megtenni egyetlen anyával sem.
Apósom, Dale, Vietnamban volt. 58 éves. Hodgkin-limfómája van, krónikus bronchitisze, egyik veséje felmondta a szolgálatot, több agyi katasztrófát viselt el, s háromhavonta a karjából ki kell venni az újra megjelenő rákos daganatot. A repülők által szétszórt vegyszert lélegezte be nap mint nap.
A VA csak mára ismerte el, hogy mindez igaz. Vajon milyen betegségeket kap majd a fiam a gyengített uránium miatt?
Ezen a héten más számokkal is találkoztam. A 30 ezressel.
Számomra az elnök, akit megválasztottunk, elárul bennünket. A szakszervezeteket is, akik nagy szerepet játszottak megválasztásában.
Nemrégen Tomas fiam egy sátorban ült Brad Pitt-tel, Oprah-val, Tammy Duckworth-szal és másokkal Chicagoban, a «Veteránok Obamának» csoportban. Sírt, mert a változások szerzőjének hitte magát, tele volt reménnyel. Obama világosan megfogalmazta, hogy rögtön elkezdi a katonák visszarendelését. Támogattam az utolsó pillanatig, azt hittem, csak egy kis idő kell neki, hogy jóvátegye Bush hibáit.
Ma már nem teszem. Nem védem többet Obamát.
Ha 30 000 túl kevés, akkor itt a 30 milliárd – ennyibe fog kerülni az afganisztáni csapatok fenntartása.
Ez 600 000 munkahely 50 000 dollárral fizetve. Sokat segítene a válságban.
A másik szám, amivel találkoztam, a 650. Tegnap Aaron Hughes és én a veteránok standján a hajléktalan volt harcosokkal találkoztunk. Csak itt, Chicagoban 650-en hajléktalanok. Hogyan lehet ezt tűrni? Coolidge elnök azt mondta, hogy az a nemzet, mely elfelejti azokat, akik védték, szintén el lesz felejtve.
A VA tisztviselőjének is feltettem a kérdést: nem kellene-e megváltoztatni szlogenjüket: «Tartjuk az ígéreteket»?
Kellene még beszélnem arról a segítségről, melyet adhattok. Sok kis ötletem van kezdve azzal, hogy karácsonyfa alatt legyenek ajándékok, folytatva a házi reparálásokkal azoknál, akik elvesztették családtagjukat. De ne beszéljünk kis dolgokról most.
Azt kell elérni, hogy egyetlen szakszervezeti tag se találja magát egy meleg télikabátért álló sorban.
Azt kell tudni, hogy a statisztikák mögött mindig anyák, apák vannak, akik elvesztették gyereküket.
Kína
Részletek a "Kína –információs levél" dec. 1-i Franciaországban publikált 324. számából
Új terv 2010-re?
Az éves gazdasági konferencia (dec.5-7.) a 2010-es politika meghatározására úgy becsülte, hogy az állami bankok 7.500 milliárd yüant (765 milliárd euró) kell kölcsönözzenek ahhoz, hogy 8 %-nál nagyobb növekedés legyen elérhető. Bizonyos megfigyelők nyugtalankodnak a spekulatív ingatlan és pénzügyi buborékok okán, mivel ebben az évben már néhány milliárd eurós hitelt nyújtottak a bankok anélkül, hogy a termelést élénkítették volna, inkább a tőzsde- és ingatlanpiacot ösztönözték.
A kormány úgy döntött, hogy folytatja a háztartások fogyasztásának segítését, a mezőgazdasági felszerelések szubvenciójának növelését és a nehézségekkel küzdő vállalkozások társadalmi terhei fizetésének halasztását.
Először ebben az évben, a központi kormány ellenőrizte állami vállalatok pozitív eredményt zártak az év utolsó két hónapjában, jelzi a gazdasági miniszter, ez azonban nem így áll a helyi kormányok által ellenőrzött esetekben. A kereskedelmi miniszter úgy találja, hogy a belső kereskedelem csökkenése kicsivel 20 % alatt van az előző évhez képest. Holott a nemzetközi kórus álhatatos: Kína fellendülése fog megmenteni minket!
A munkahelyek? A bérek?
A munkaügyi és szociális védelem minisztere szerint a kormány fellendítési terve lehetővé teszi összesen 24 millió munkahely teremtését (de ez még nem kész…), miközben a migráns munkaerő 20 millió munkahelye szűnt meg.
9,4 millió munkahelyet hoztak létre a városokban 2009 első 10 havában, 4,4 millió elbocsátott dolgozó kap munkát, elvben a «nem migráns» dolgozók. A valóságot rejtő számok túlzottan különböznek ahhoz, hogy a helyzetről valós elképzelésünk legyen …
De már újból a kínai munkaerő áráról beszélnek a szakértők, a hivatalos felelősök is, amelynek nem szabad emelkedni, ha azt akarjuk, hogy a külföldi befektetések megint virágozzanak … Pedig munkabeszüntetések folynak a béremelésért: a hongkongi Gold Peak (akkumulátorok gyártása) bejelentette, hogy 18 %-kal csökkent üzleti forgalma, de haszna 30-cal nőtt, s ekkor, dec. 8-án tört ki Power Pack lányvállalatánál a sztrájk. Ugyanakkor botrányok vannak a közegészségügyben, tüntetések az akkumulátok gyártója ellen, mégis az «akkukirályt» kiáltották ki Kína leggazdagabb emberévé 2009-ben: Wang Chuanfu 4 milliárd eurót ér!
A kínai dolgozók keresik az utat az ellenállásra a túlzott kizsákmányolással szemben
A pekingi ACFTU jogi igazgatója szerint a főváros dolgozói által benyújtott panaszok nov. végére átlépték a 70.00-et a 2008-as 49.000-rel és a 2007-es 26.000-rel szemben («China Daily», dec.10). A pekingi bíróságok elé vitt ügyek is megduplázódtak: 4.506 munkahelyi konfliktust rözítettek nov. 10-ig a középfokú bíróságokon, ezeknek fele a túlórák ki nem fizetésén alapult. A bér- és túlóraügyek képezik a játékgyártó munkások sztrájkjának alapját is sokadik ankét szerint. Szinte semmi fejlődés nem következett be – lehet, azt hiszik, hogy a multinacionális játékgyártók, főleg amerikaiak, lemondanak majd az extraprofitról a fogyasztók nyomása alatt…
Az ICTI fedőnév alatt bújó nemzetközi játékipari szövetség (multinacionálisok) «hadműveleti» terve (Care név alatt) a saját maga által kidolgozott viselkedési kód ellenőrzésére egy chartaféleséget bocsájtott útnak a méltó munkáról. A civilszervezetek konstatálják: két üzemet vetettek alá a vizsgálatnak, a munkásnők mindegyikben túlzott mértékben ki vannak zsákmányolva, mégis, mindenkettőnek kompenzációt akartak adni a Care kód betartásáért! «Próbaidőn» vannak «fiatalkorú ellen elkövetett erőszak» miatt! A jelentés óta az ICTI Care-bizonylatát mégis odaítélték az egyik üzemnek, a tianyuinak. Ítélje meg ki-ki maga… A Care igazgatója maga is az amerikai Hasbro, a világ 2.sz.játékgyártójának igazgatótanácsi elnöke volt.
Viselkedési kód vagy szakszervezeti jogok?
«A vállalat egyetlen szociális felelőssége az, hogy részvényeseinek minél nagyobb összegű osztalékot biztosítson», mondta egy híres amerikai közgazdász. Ehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy egy szakszervezet egyetlen szociális felelőssége az, hogy a dolgozók érdekeit védje. Egy interjúban úgy két éve az NLC (National Labor Committee) igazgatója mesélte: «Egy kínai hivatalos személy azt mondta a Mattel (multinacionális játékgyártó) egyik vezetőjének, aki exkuzálta magát a toxikus és veszélyes játékok miatt: «Nem gondolja, hogy együttműködésünk és a kormányzati szerződések kritikus ponthoz érkeztek?» A Mattel mégis elérte a kínai kormánynál, hogy munkásait a törvényes minimumnál is alacsonyabban fizethesse egész 2005-ben, s ma is kedvezményt kap, hogy 72 órás heti munkavégzésre kötelezzen, ami 285 %-kal eltér a törvény által megengedettől. Ennél fényesebb példa szolgálhat-e arra, hogy a kínai munkásoknak szükségük van a szakszervezetekre, melyek érdekeiket megvédik a politikai és adminisztratív hatóságoktól függetlenül?
Ankét a játéküzemekről
«Ez nem játék!» Ez annak a kampánynak a szlogenje, melyet néhány civil szervezet indított a méltó munkáért a játékiparban. Franciaországban a Solidaires lefordította a Sacom jelentését (honkongi egyetemi hallgatók), mely küzd a «rossz vállalati magatartás ellen». 2009 tavaszán és nyarán két játéküzemet vizsgáltak, a Tianyu Toyst és Wai Shinget –lesújtó és előre látható eredménnyel. Például egyetlen dolgozó sem rendelkezett munkaszerződéssel egyik üzemben sem, a túlóráztatás meghaladta a törvényes napi 3 órát, gyakran kifizetetlen maradt (egyik munkásnő 28 órát dolgozott egyfolytában). Nincs szakmai képzés, nincs orvosi vizsgálat, nincs védelmi felszerelés, nincs társadalombiztosítás. Nincs szakszervezet sem az egyikben, a másikban pedig egy fantomszervezet létezik csak.
• Tianyu Dongguanban van, Guangdong tartományban. Több mint 6.000 munkásnő 4 üzemben készítit a plüss- és műanyagfigurákat a Disney vagy a KFC számára. A munkaidő: 8-20 óra, két óra szünettel, tehát két túlóra (a törvény szerint a napi munkaidő 8 óra, a heti 44 óra lehet és a túlóra havi 36). A túlóra visszautasítása büntetést von maga után. A teljesített munkaidőt nem tartják számon.
«Kizsákmányol bennünket az üzem. A fizetések megállapítása önkényes. Az összes munkást egy szálláson helyezik el. Filléreket keresünk. Sokat dolgozunk vagy sem, ugyanazt kapjuk: 900 yüant [91 eurót]. Itt semmi sem a munkát szolgálja» (migráns dolgozó).
A jelentés megfogalmazza «az üzem dolgozóinak nagy többsége semmiféle szociális fedezettel nem rendelkezik, nincs bejelentve semmilyen nyugdíjra, egészségügyi ellátásra, munkahelyi balesetek esetén védtelen», ami a munkatörvények áthágása.
• A Wai Shing Shenzhenben van (Guangdong tartomány) és 3.000 bérből élőt foglalkoztat, zömében nőket, akik műanyag- vagy fémjátékokat készítenek a Disneynek vagy a Mattelnek. Itt a túlórák száma havi 50 óra, szezonban pedig még 120-ig is felszaladnak (a legális küszöb 36!), de a bérek elérik a minimumot és a fizetett túlórák lehetővé teszik a megélést. 2006-ban és 2007-ben sztrájkok voltak, amelyekkel kiharcolták a bázisbérek emelését. Létezik az orvosi felügyelet (de a gyógyszereket nem fizetik), munkahelyi balesetnek csak a műhelyben bekövetkezett számít, a nyugdíjjárulék nem kötelező. Az étkezés rossz minőségű (180 yüant vonnak le rá a bérből), a szállás és a szaniter egészségtelen (40- 65 yüanért havonta). Van szakszervezet: felelőseit demokratikusan választották, mondja az ACFTU. A vezetés választotta ki őket, állítják a dolgozók. Alelnöke az üzem igazgatója is…
Bérsztrájkok
A PowerPack akkumulátorgyártó Huizhouban (Guangdong tartomány). Hosszú ideje szóba sem kerültek a bérek, de mikor a dolgozók megtudták, hogy a gyakorlatukat itt végző diákok többet keresnek, mint ők, kollektív panaszt jelentettek be a helyi Munkaügyi irodánál. Válasz nélkül maradtak… Három munkásból álló delegációt választottak, akik tárgyalni akartak a követelésekről az igazgatósággal, de rövid úton kidobták őket. Másnap beszüntette a munkát az üzem, a több mint ezer dolgozó megakadályozta a termelést, kimentek az utcákra (a rendőrség is gyorsan a helyszínre ért...). Az igazgatóság ekkor megpróbálta összegyűjteni a dolgozók képviselőit – nem a hivatalos szakszervezetet, az meg se mozdult –, eredménytelenül, mert a sztrájk tovább folyt addig, míg azonnali elbocsátással meg nem fenyegették azokat, akik nem veszik fel a munkát. A munka helyreállt, nem utolsó sorban azért, mert a kért 2 helyett ugyan napi 1 yüan béremelés kaptak az alapmunkára és napi 1 yüan prémiumot, összesen 5 %-ot. (Forrás: IHLO)
Shenzhenben a legális szabadságnapok ezentúl fizetve lesznek
A China CSR szerint (nov.17.) a shenzheni kormány (a város szimbolizálja a 80-as évektől, a «nyitáskor» összetákolt speciális gazdasági övezeteket) módosította rendelkezéseit a legális szabadnapokra vonatkozóan. A gyűlölt «normális bér» formulát átalakította «szokások munkaidőre járó fizetéssé», meghatározta a különleges szabadnapokra (házasság, temetés, anyaság, stb.) járó juttatásokat. Intézkedett arról is, hogy büntetéseket szabjon ki, ha hiányzik a fizetési jegyzék, késedelem történik, vagy természetbeni jutattással váltják ki. A munkáltatókról sem feledkeztek meg: ezután csak kétévente lesz kötelező a minimálbérek betartásának felülvizsgálata. El tudjuk képzelni mi történik egy infláció esetén…
A foglalkozási betegségek áldozatai
2008-ban kb. 700 000 kínai dolgozó esett áldozatul foglalkozási betegségnek. 80 %-uk szilikózisban szenvedett, főként bányászok, de a fémekkel védelem nélkül dolgozók is, az országos Népi Gyűlés jelentése szerint. «A foglalkozási betegségben szenvedők száma 2005-től folyamatosan emelkedik», jelentette ki Huang Zhendong, parlamenti bizottsági elnök. Nagyrészük kis- és közepes üzemben dolgozik.
Ítélet
Nov. 23-án Chengdu bírósága 3 év börtönbüntetésre ítélte el Huang Qit «államtitkok illegális birtoklásáért». Milyen titkok lehetnek ezek? A bíró nem pontosított, csak az ítéletben található, hogy «a helyi kormány három dokumentumáról» van szó. Hogy milyen titkokat rejthetnek, nem tudhatjuk, még Huang Qi felesége sem kapott az ítélet egyetlen példányából sem.
Huang Qi egy internetes webhelyet igazgatott, a 64tianwangot. A 64 egy «tilos» szám, mert úgy is lehet értelmezni, mint jún. 4-ét, az 1989-es Tian Anmen téri vérfürdő dátumát. Ez a honlapot 2005-ben kreálta Qi a demokratikus jogok szolgálatában, mikor 5 év után kiszabadult a börtönből (ezt egy olyan site létrehozásáért kapta, melyet az eltűnt személyek keresésére hozott létre). Vizsgálódott azon gyerekek ügyében, akik 2008-ban a szecsuáni iskolák összeomlásakor haltak meg, résztvett a szülők erőfeszítéseiben, hogy megtalálják igazukat.
Szégyenletes ítélet. (forrás : FIDH, HRIC)
Algéria
A Fraternité, az algériai Dolgozók Pártja újságának 93. számából
A népszuverenitás tudja garantálni a nemzeti szuverenitást
Az algériai nép forradalma kitörésének 55. évfordulóját ünnepelte különösen komplex körülmények között.
Miután az LFC 2009 (1) fölötti nemzetellenes rosszallás bizonyos üzleti és sötét helyi érdekkörökben lezajlott, most a külföldi érdekkörök kezdték el összehangoltan. Az Európai Biztos, a német, amerikai, francia kereskedelmi miniszterek és egyéb, nevezetesen francia vezetők az algériai kormánytól már kérték ennek felülvizsgálatát, vagyis kihátrálást a főbb elvi álláspontok mögül, melyek az állami szuverenitás visszaállítását célozzák a gazdaságban, a nemzeti termelés őrzését, védelmét és az importügyekben és a pszeudo-IDE-ben (2). Az IMF is kifejezte ellenkezését különösen a partneriátusi szerződések 51/49-előírásaival (3) szemben – csatlakozva az US poziciójához és felhívott a közkiadások csökkentésére.
Ha annak természetét nézzük, az IMF álláspontja nem meglepő, a nyílt zsarolástól sem riadva vissza ez az intézmény hivatalos kérést nyújtott be a kormánynál, hogy a világválság (melynek társfelelőse) által kiürített államkasszát kötvényvásárlásokkal töltse fel.
Senki nem vághat vissza azzal, hogy az elégedetlen algériai «magánoperátorokról» csakúgy szó van, mint nagyhatalmakról és nemzeközi tőkés intézményekről. Nem új ez az attitűd a profit féktelen hajhászására, s nemzeti piacunkon annál inkább nem, mivel jelentős pénzügyi forrásokkal rendelkezünk és a fellendítés nagy tervei szítják a haszon utáni sóvárgást. Még a végrehajtó hatalom részéről is találkozunk olyan hanggal, mely az LFC irányával szemben áll és egybevág a külföldi nyomással.
Pontosan ez következett be H. TEMMAR ipari és beruházási miniszterrel, aki megerősítette, hogy a privatizáció folytatása nem marad el akkor, ha bizonyos EPE (4) adósságok eltöröltetnek és helyi vállalatok újra megnyittatnak (3 Khenchlában, 1 Blidában, plusz a hivatalok). De nincs egyedül, más vezetők a háttérben szorgoskodnak akadályok képzésére, hogy minél hosszabb ideig profitálhassanak a zsíros közpénzekből. Nem véletlen, hogy a «nagy» korrupciós ügyek eléggé különös körülmények közepette megsokszoródtak, s messze állva az igazságügybe vetett bizalom helyreállításától a máris mérgezett politikai klímát tovább rontják.
Ahelyett, hogy az FLC, mely az LF 2010-terv (5) szellemében való meghosszabbítása, megerősítené, a különféle hazai és nemzetközi tőkéskörök kérésének nincs helye, ezeknek reménnyel szolgál. Országunk útkereszteződésben találja magát, miközben az egészségügy, az oktatás tisztviselői leállítják a munkát, spontán lázadások törnek ki a lakhatás helyzete miatt és a Harraga (6) mennyisége crescendoval vágtat.
Holott szociális területen az LFC intézkedései és munkahely, a vásárlóerő megerősítése ügyében máris jelentősen alatta marad a dolgozók, az ifjúság és a nyugdíjasok elvárásainak.
A széles rétegek aggodalmának eredetét képező és az elborzasztó szociális bomlás politikájával való őszinte szakítás nélkül az LFC célkitűzései hiábavalóak.
Nyilvánvalóan lehetséges lenne választ adni az LF 2010–től várt számos várakozásra, annak módosításával, kiegészítésével és így visszaadni kedveltségét... Ami azt illeti, a PT képviselői többé nem tesznek erőfeszítést ebbe az irányba. A parlamenti többség elfogadna vajon ezegyszer más magatartást, mint bármely javaslat szisztematikus elutasítását?
A PT-nek az marad, mivel a nemzet sorsáról van szó, hogy soha nem látott elszántsággal az LFC-ben lévő eddigi, egyelőre korlátozott ellenállást segítse, visszafordíthatatlan folyamattá változtatva a szakítást az EU, IMF, Világbank és Kereskedelmi Világszervezet politikájával.
Ezért határozta el vezetése a köztársasági elnökhöz írt levelének aktualizálását, melyet eddig több mint 200 ezer algériai írt alá. A már realizált vívmányokra támaszkodva kampányt indít a 3 millió aláírás elérésére, hogy együtt kérjük az előrehozott választások kiírását olyan politikai reform keretében, mely a valódi demokráciát hozza létre azzal, hogy a népnek adja a szót. Mert – ha a kereskedelmi miniszternek igaza van abban, hogy a közelmúlt törvényei a nemzeti szuverenitást részét képezik és a nemzeti termelés védelme számára immunitást jelent –, történelmünk a függetlenség kivívása óta megmutatta, hogy csak a népszuverenitás garantálhatja a nemzeti szuverenitást.
Louisa Hanoune
2009.11.08.
Megjegyzés:
LFC: kiegészítő pénzügyi törvény (állami büdzsé).
IDE: közvetlen külföldi befektetés 51/49 : 51% algériai, 49% külföldi tőke.
EPE: állami gazdasági intézmény.
LF: pénzügyi törvény (állami büdzsé).
Harraga: titokban emigrálók.
Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale .des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris - France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com
Directeur de la publication: Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par « Les Amis de l’Entente », 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse
A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése hetilapja
Tartalom:
USA: — a USLAW (az USA háborúellenes munkásmozgalma) támogatja az amerikai csapatok Irakból azonnali kivonására tartandó 2010. márc. 20-i tüntetéseket. Többségi döntés a dec.4-6-i chicagói országos gyűlésről.
— «A katonacsaládok fel merik venni a szót», Kathy Smith a USLAW gyűlésén: «Elegem van Obama megvédéséből...»
Németország: Dirk Frohne, SPD a recklinghauseni elnöke, a bochumi Opel (IG Metall) személyzetének küldötte és H W Schuster, a düsseldorfi AfA elnöke, a Ver.Di küldötte: (...) «Csak a dolgozók európai szintű egységes harca tudja megvalósítani az összes munkahely, a vállalati termelés, a kollektív szerződések tartalmazta fix fizetések védelmét».
Portugália: «az EU «lisszaboni szerződésének» életbelépése: európai szintű államcsíny!». a Szocialista Egység (POUS) Munkáspárt levelezőjétől.
Algéria: A Fraternité, az algériai Dolgozók Pártja újságának 93. számából «A népszuverenitás tudja garantálni a nemzeti szuverenitást.»
Részletek a "Kína –információs levél" dec. 1-i, Franciaországban publikált 324. számából.
Portugália
A Szocialista Egység Munkáspárt (POUS) levelezőjétől
Az EU «lisszaboni szerződésének» életbelépése: európai szintű államcsíny!
Dec. elsején néhány államfő gyűlt össze Lisszabonban ünnepelni. A Lisszaboni szerződés életbelépése alkalmából megtűzdelték beszédeiket a béke, a demokrácia, a szoidaritás szavakkal. Mennyi rombolást tettek ezeknek az értékeknek a jegyében! 500 millió állampolgár nevében beszéltek – milyen alapon merik ezt tenni, éppen ők, akik elutasították, hogy vitatkozzunk a szerződés tartalmáról, alkalmazásának következményeiről, arról, hogy fényt derítsünk az Európai Unió politikájára!
Milyen alapon merészelnek demokráciáról szólni, mikor az ír népet a válsággal zsarolva újravoksolásra kötelezték, hogy az igen győzzön? Ugyanezt a zsarolást láthatjuk néhány kommentátor — az Unió és annak politikájának buzgó védői — részéről, akik azt állítják, hogy a portugál népességet meg kell „ijeszteni” ahhoz, hogy elfogadja az EU intézkedéseit a kapitalizmus multijainak és spekulánsainak védelmében: a közszolgáltatások megsemmisítését, a bérek befagyasztását és a tömeges elbocsátásokat.
Nyilván, hogy akarjuk a békét, a szolidaritást, a népek közötti együttműködést. Mindezt tartalmazza köztársaságunk alkotmánya, melyben nagymértékben megtaláljuk az ápr. 25-i vívmányokat, s melyeket az Unió tett tönkre szisztematikusan kötelezve annak felülvizsgálatára. Az európai vezetők beszédeivel szemben ebben világosan megfogalmazott pl. a jog a munkahelyhez mindenkinek, a kollektív szerződések, a szervezkedési jog (különösen szakszervezeti szinten). Ezen jogokkal – melyek a béke, a demokrácia és a szolidaritás alapelvei – szemben tesznek a kormányok az Unió keretében olyasmit, mint a «rugalmas munkavégzés», s mint az új portugál munkatörvénykönyv alávetése az Unió 17 munkadirektívájának.
A szép szavak nem kompatibilisek sem a szerződés tartalmával, sem a korábbi szerződésekkel, melyek megerősítik a «szabad és hamisítatlan versenyt». Ezen elv az oka annak, hogy a közszolgáltatás privatizációja előtt nem állhat akadály; ezen elv az oka, hogy az Európai Bizottság feljelentette a portugál államot annak speciális «golden share» akciói miatt (a privatizált vállalatoknál, mint a Telecom, az EDP és a GALP-energia); valamint ennek az elvnek következménye, hogy a tőke odébbáll, a dolgozók elvesztik munkájukat, a kis- és középvállalatok tönkremennek.
Nincs demokrácia szuverenitás nélkül. A portugál népszuverenitást elkonfiskálták a szerződések, melyek a portugál törvényeket felülbírálják, melyek – miután termelőeszközeinek legnagyobb részét megsemmisítették – kötelezik Portugáliát tengeri forrásai elhagyására és az Unió fegyverkezési politikájának elfogadására, háborúkban való részvételre, a NATO-nak való egyre nagyobb alávetésre.
A portugál nép szuverenitását vették el csakúgy, ahogy más népekét is Európában. A nevünkben beszélő kormányok a spekulánsok és multinacionális vállalatok érdekeit védik az Európai Központi Bank diktatúrája által.
Nem fatalitás ez a politika
Minden országban a dolgozók, fiatalok és minden réteg megpróbál ellenállni ennek a politikának, mely – még az Európai Bizottság szerint is – a munkanélküliség 8 milliós emelkedéséhez vezet. Diákok, pedagógusok, halászok, mezőgazdasági dolgozók mobilizálódnak.
Mik az akadályok minden országban, melyek a szakszervezeteket gátolják abban, hogy erre a helyzetre pozitívan reagáljanak? Az Unió irányítói rátették kezüket a Szakszervezetek Európai Szövetségére (CES) a «szociális megegyezéssel», a dolgozók pacifikálásával minden kollektív elbocsátás, minden «lay-off» alkalmával?
A Lisszaboni szerződés aláírása idején 2007. októberében a CGTP — ellenállva az uniós politikának — tüntetésre hívott Lisszabonba. 200 ezren voltunk, hogy nemet mondjunk az állam- és kormányfők előtt. «Csak egy szikra kellene, hogy minden felgyulladjon», mondta Carvalho da Silva. Mennyi mozgósítás történt minden szektorban a Socrates-kormány Brüsszelből irányított politikája ellen!
Nem kellett volna egyesíteni ezeket az erőket és együtt követelni?
Eddig nem volt lehetséges létrehozni ezt az egységfrontot a dolgozók, szervezeteik kötött. Ezért tudnak a világ urai ünnepelni. De meddig?
Ha a munkanélküliség kétszámjegyűvé válik, ha még több áldozatot kell hozni a portugál dolgozóknak az életkörülmények és az ország állapota romlásának vágtázása közepette, csak akkor realizálódhatna a dolgozói szervezetek országos tanácskozása? Nincs még napirenden?
Tanácskozás kell, mely kiköthetné, hogy a kormány intézkedéseket hozzon a vállalatok túlélésére, a munkahelyek fenntartására és újabbak létrehozására. Itt megbeszélhetnénk annak a sürgősségi tervnek a bevezetését, mely megmentené a dolgozó portugál népet, kezdve az elbocsátások megtiltásával és a nemzeti vagyon dolgozók általi ellenőrzésével, a statégiai ágazatok újraállamosításával, ahelyett, hogy ez a gazdagság átáramoljon a bankárok és spekulánsok kezébe.
Ezen érdemes dolgoznunk.
A POUS aktivistái ezen az úton kötelezik el magukat más politikai erőkkel együttműködve.
A fegyverszünetek nem tartanak örökké!
Egy napon a dolgozók és a népek ünnepelnek!
Lisszabon, 2009.dec.4.
a POUS aktivái
Németország
«Csak a dolgozók egységes európai szintű harca tudja megvalósítani az összes munkahely, a vállalati termelés, a kollektív szerződések tartalmazta fix fizetések védelmét».
Dirk Frohne, SPD, Dirk Frohne, a recklinghauseni Afa elnöke, a bochumi Opelben (IG Metall) személyzetének küldötte
H W Schuster, a düsseldorfi AfA elnöke, a Ver.Di küldötte
Csak 2008-ban az összes munkahely 8%-át szüntették meg a General Motors/Opel-nél Belgiumban, Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Ausztriában, Lengyelországban, Svédországban, Spanyolországban és Magyarországon – nagyjából 31% Anwerpenben, 27% Szentgotthárdon, 20% Trollhättanban, stb. – több mint 4.500-at! 2009-ben újabb 2.500-at kell hozzáadni, így egész Európában 48.000 maradt.
Az összes «koncessziót» ultimátum formájában csikarták ki a dolgozóktól az utóbbi években, egyetlen munkahelyi garancia nélkül. 2009. máj. 29-én lépett életbe a United Auto Workers (UAW) és a GM közötti «kollektív szerződés». Cserébe a «restrukturált GM-ben» a szakszervezet 17,5%-os részvételével bércsökkentés, a nyugdíjasok egészségbiztosításának (VEBA) tönkretétele és főként a 60.000 harmadának megszüntetése. Ellenben az USA kormánya 50 milliárd dollár állami segítséget adott és 60,8%-os részesedét a GM-ben.
A GM-nek és az USA kormányának majdnem egy évre volt szüksége, hogy a munkahelyeket likvidálja, hogy «restrukturáljon». Aztán jött az európai vicc, újból kézbe vették a dolgokat. A GM vezetése akár közvetlenül, akár a befektetőknek való eladással, de kezdettől fogva arra törekszik, hogy az Opel/Vauxhall/Saab «túltermelését» csökkentse 20-30 %-kal, 10 ezer munkahelyet szüntessen meg, gyárakat zárjon be.
Közvetlenül számíthattak az Európai Bizottságra, mely élénken regált az állami anyagi beavatkozásokra, pedig ezekkel munkahelyeket lehetett volna megmenteni, mert az Obama-kormány érdekeit szolgálja: állami beavatkozás csak a túltermelés csökkentésére lehetséges.
«Feltétlenül velünk akar kooperálni», mondta a vállalati bizottság német és európai elnöke (Rheinische Post, 12./8.) Whitacre detroiti GM-főnökkel való találkozása után. Ugyanazon a napon informáltak minket a Saab 5 társasággá alakításáról (Handelsblatt 12./9.). Európa azon a ponton van, hogy az autóiparban, az alvállalkozásokkal együtt, újabb elbocsátási hullám indul. Észak-Rajna-Wesztfáliában 800 vállalat 200.000 dolgozója él ebben a fenyegetettségben. Ez ellen egész Európa munkásosztálya csak egyesülve tud szembeszállni.
A GM szakszervezetei mindenütt abba a védekező szerepbe szorultak, amellyel csak beleegyezésüket várják az ultimátumba. Németországban az ötezer elbocsátás «szociálisan elfogadható elkísérése», a belegyezés a béremelés határozatlan időre való felfüggesztésébe, az országos kollektív szerződések szétmállasztása, közreműködés az éves szinten 265 millió eurós tőkében (ami mégegyszer 10 ezer munkahely). A munkások fizetésével finanszírozták a tőkét.
A szociáldemokrata munkaügyi miniszter nyilatkozta azt, miszerint «az Opelt meghalni hagyni a kormány megbocsáthatatlan hibája lenne» (Süddeutsche Zeitung, 3./21.) és a kormánytól az Opel megmentésére tőkesegítséget reklamált. Az AfA Hesse-ben márc. 28-án az IG Metall üzemi bizottsági és dolgozói küldöttei ezt nyilatkozták: « állami részvétel az Opelben – a munkahelyek védelmére – ideértve az alvállalkozókat és kereskedőket is (…)
• egyetlen üzemet sem szabad bezárni,
• egyetlen munkahelyet sem megszüntetni,
• sem a vívmányokon, sem a béreken egyetlen fillért sem veszíteni.»
Ma, szemben a GM és az USA kormánya ultimátumával, az Afa felelősei, az NRW szakszervezeti vezetői az SPD politikai felelőssége rámutatva ezt kezdeményezik:
— Bochumban kerüljenek állami védelem alá az Opel üzeme és dolgozói,
—az elbocsátások törvény által tiltottak legyenek.
Minden kollégának javasoljuk, hogy vitassák meg ezt a perspektívát és jól koordinált riposztot készítsünk. A munkahelyek, az üzemek, a felszerelések állami védelem alá kell kerüljenek a dolgozók és független szervezetek demokratikus ellenőrzése mellett. Csak így, ezen a védelmi bázison lehet egész Európában, a dolgozók egységével védekezni a GM és az USA kormányának megosztó manővereivel szemben, a bérekért, az elbocsátás ellen, egyszer az egyik országban, máskor másikban.
Ez a megoldás radikálisan különbözik a Balpártétól, mely azt kéri, hogy az Opelből csináljanak egy «szociális és ökológiai trösztöt», a munkahelyeket «szociálisan elviselhető mértékben» csökkentve. Ez azonban csak annyit jelent, hogy a tőke értéknövekedéséhez hozzá nem járuló ipari munkahelyek ezreit szüntetik meg (és nem azért, mert nem ökológiai!). A módosított termékek előállításába fektetett kutatások és fejlesztések gyengék. A «szociális és ökológiai átalakítás» címkéje alatt semmi más nincs, mint egy másik «restrukturáció» GM-USA-kormány-Európai Unió módra alapjában a spekulatív tőke szolgálatában.
A termelés valódi újjászervezése csak a munkahelyek, üzemek együttes állami védelme alatt lehetséges egész Európában, Keleten és Nyugaton is, a magántulajdon megsemmisítő döntései, a tőke birtoklói ellen, ideértve a maffiózó erőket is. A termelés dolgozók általi demokratikus ellenőrzése mellett.
USA
A USLAW (az USA háborúellenes munkásmozgalma) támogatja a 2010. márc. 20-i tüntetéseket és követeli az amerikai csapatok azonnali kivonására Irakból
Többségi döntés a dec. 4-6-i chicagói országos gyűlésről, az iraki és afganisztáni háborúk, a pakisztáni támadások azonnal leállításának követeléséről, azok kivonásáról csakúgy, mint a katonai bázisok bezárásáról többségi határozattal (1)
—A Troy Area (New York) helyi szervezetete felszólította az AFL-CIO-t arra, hogy szervezzen országos tüntetést Washingtonban a békéért, a munkahelyekért és igazságos egészségügyért. A wisconsini AFL-CIO hasonló módon kötötte össze a háborúellenes harcot a dolgozók legsürgősebb szükségleteivel: «Le kell álllítani az afganisztáni háborút és az országot a munkahelyekért, oktatásért, egészségügyért és a nyugdíjakért viselt csatára kell koncentrálni».
— Az iraki és afganisztáni háború és megszállás befejezéséért tartott országos gyűlés szintén ezt a következtetést vonta le felhívásával, melyet más koaliciókhoz, szervezetekhez és hálózatokhoz intézett azzal, hogy csatlakozzanak a márc. 20-i általános mobilizációhoz Washington DC-ben, San Franciscoban és Los Angelesben: «Százszorosra emelni a munkahely, egészségügy, oktatás, lakhatás, környezetvédelem költségeit! Leállítani az amerikai háborúkat, a megszállásokat és a vállalatokat kell támogatni most rögtön, a pénzt pedig az emberek szükségleteire fordítani!»
— Márc. 20. az iraki megszállás nyolcadik évfordulója lesz. A USLAW-nak biztosítani kell erre a napra a legszélesebb mozgósítást és azt, hogy követelései a csapatok totális és azonnali visszavonására mindenütt megjelenjenek az USA-ban.
(1) Benyújtotta: Donna Dewitt, délkarolinai AFL-CIO elnök; Andy Griggs, pedagógusszakszervezet, Los Angeles (United Teachers Los Angeles, AFT 1021), CTA Peace and Justice Caucus társelnök; Alan Benjamin, AFL-CIO végrehajtó bizottsági tag, San Francisco; Jerry Gordon, koordinátor, North Shore AFL-CIO Federation of Labor Antiwar Committee ; Larry Duncan, Chicago Labor Against the War aktivista.
Kathy Smith: «a katonacsaládok fel merik venni a szót».
Hozzászólás a USLAW országos gyűlésén (Chicago, 2009.dec.5.)
«Elegem van Obama védelméből...»
Ma az MFSO (Tiltakozó Katonacsaládok) képviseletében vagyok itt. Az MFSO-t 2002. novemberében két katonacsalád alapította az iraki háború elleni tiltakozásképpen. Ma négyezren vagyunk, ideértve a Gold Star, a harcban megölt katonák 150 családját is.
A USLAW (munkásmozgalom a háború ellen) és az MFSO a kezdetektől fogva szoros kapcsolatban áll, az MFSO egyik alapítója, Charley Richardon és felesége aktívak a munkásmozgalomban is. Sajnos, Charley jelenleg a rák ellen harcol, ezért nem tud jelen lenni ma.
Az évek óta MFSO-ban dolgozó tagok, a nem szakszervezeti tagok is, számtalan USLAW- és szakszervezeti gyűlésen vettek részt. Magam sem vagyok szakszervezeti tag, de apám teamster volt, s családom több tagja is a Ford üzemben dolgozván azok.
Amikor azt kérték, hogy szóljak hozzá a mai gyűlésen, statisztikával készültem. Arra készültem, hogy beszélek arról, Irakban 4300 amerikait öltek meg, Afganisztánban több mint 900-at, melyből csak az utóbbi évben 300-at. Beszélni akartam a többszázezer iraki halottról, a 130 ezer veteránról, akik egyetlen éjszaka sem tudnak hol aludni, ők képezik a hajléktalanok egyharmadát. Naponta huszan követnek el öngyilkosságot közülük. Azokról a katonákról is tudnék beszélni, akik megbetegedtek PTSD-ben (stressz szindróma), vagy TBI-ben (idegi traumatizmus), akiknek csak felét próbálják gyógyítani.
De mégsem teszem, hiszen Önök ugyanilyen jól ismerik ezeket a számokat. A számok személytelenek. Ha a fiamról beszélek, az bizonyosan Önöket is fájdalmasabban érintené. Tomas 2001. szept. 13-án állt be katonának, miután látta az elnököt a World Trade Centre romjain. Elöntötte mint mindnyájunkat a haragból született hazafias érzés, megesküdött, hogy Afganisztánba megy a bűnösök üldözésére, bosszút állni. Ehelyett Irakba ment, ott érte meg a «fekete vasárnapot», mikor az emberek az utcákra mentek tiltakozni.
Tomas mindig azon filozofál, vajon hogyan reagálnánk, ha valaki egy napon lerohanná országunkat. Azon a napon a fiam Bradley páncélozott járműegységben tartózkodott. Hogy olyan benyomást keltsen, mintha nem is háborúban lennének, az egység csak ezt a két Bradleyt vitte Irakba. Tomas a nyitott kamion platóján ült 25 másik katonával, innen indultak egy szűk utcába, ahol az épületekről orvlövészek lőttek. Nyolc lelőtt amerikai katona, 50 sebesült és 900 iraki halott az eredmény. Casey Sheehan, Mike Mitchell és Stephen Hiller is ezen a napon halt meg; szüleik a mi barátaink lettek. Az én fiam «csak» megbénult.
Az elmúlt két évben harcoltunk a V.A.-val (Veteran Affairs – volt harcosok minisztériuma) mindenkiért, hogy az olyan fontos dolgok álljanak rendelkezésre, mint megfelelő lakás és autó, vagy pl. hogy a fiam térdébe fúródott golyót kivegyék, mert az ólom lassan mérgezte; kis dolgokért, mint egy katéter vagy depresszió elleni gyógyszer, mert öngyilkos szándékai voltak Tomasnak. Ez idő alatt vettem tudomásul, hogy vannak más családok, hasonló problémákkal – és elkezdtem keresni, így találtam az MFSO-ra és az IVAW-ra. A háborúellenes mozgalom mentette meg a fiam életét. 2005-ben Camp Casey-be ment és talákozott Cindy Sheehannal és az IVAW tagjaival, sok olyan személlyel, akik mint ő. Együtt tüntettünk Washingtonban és Phil Donahue-val egy dokumentumfilm elkészítésében is résztvettünk. 2006-2007-ben pedig megfordultunk az egész országban a film bemutatója alkalmából és háborúellenes tiltakozásképpen.
2008-ban Tomast sürgősséggel kórházba kellett vinni a karjában érzett fájdalom miatt, betegségét tévesen diagnosztizálták. Három hét múlva kómába esett, utána megbénult mind a négy végtagjára. Harcunk azóta is folytatódik, a VA végül vállalta a rehabilitációs költségek fizetését – nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem a hallgatásunkat akarja megvenni.
Azóta Tomas újra tud beszélni, kicsit tudja használni a végtagjait is. Visszatért Kansas Citybe, 24 órán át ápolónő ügyel rá és folytatja a rehabilitációt. Újabb műtétnek néz elébe, rendszeresen be kell mennie a kórházba, epilepsziás rohamai vannak. Csak 30 éves.
Ezidő alatt a másik fiam is háborúba ment, holott a bátyját ugyanez a háború ültette tolószékbe.
Nat poszttraumatikus sztressz-szimptómákkal érkezett haza, valószínűleg a hátgerince is sérült egy mellette robbant akna miatt. Az iraki nehéztüzérségben szolgált. 5 év és két misszió után elege lett; egyébként azt gondolta, a katonai pálya neki való. Most, egy év után mégis visszament a seregbe, mert még mindig nem talált munkát.
Most mindketten a temetési papírokat töltögetjük számára; minden alkalommal meg kell csinálni, ha harcolni megy. Ez olyan dolog, melyet nem szabadna megtenni egyetlen anyával sem.
Apósom, Dale, Vietnamban volt. 58 éves. Hodgkin-limfómája van, krónikus bronchitisze, egyik veséje felmondta a szolgálatot, több agyi katasztrófát viselt el, s háromhavonta a karjából ki kell venni az újra megjelenő rákos daganatot. A repülők által szétszórt vegyszert lélegezte be nap mint nap.
A VA csak mára ismerte el, hogy mindez igaz. Vajon milyen betegségeket kap majd a fiam a gyengített uránium miatt?
Ezen a héten más számokkal is találkoztam. A 30 ezressel.
Számomra az elnök, akit megválasztottunk, elárul bennünket. A szakszervezeteket is, akik nagy szerepet játszottak megválasztásában.
Nemrégen Tomas fiam egy sátorban ült Brad Pitt-tel, Oprah-val, Tammy Duckworth-szal és másokkal Chicagoban, a «Veteránok Obamának» csoportban. Sírt, mert a változások szerzőjének hitte magát, tele volt reménnyel. Obama világosan megfogalmazta, hogy rögtön elkezdi a katonák visszarendelését. Támogattam az utolsó pillanatig, azt hittem, csak egy kis idő kell neki, hogy jóvátegye Bush hibáit.
Ma már nem teszem. Nem védem többet Obamát.
Ha 30 000 túl kevés, akkor itt a 30 milliárd – ennyibe fog kerülni az afganisztáni csapatok fenntartása.
Ez 600 000 munkahely 50 000 dollárral fizetve. Sokat segítene a válságban.
A másik szám, amivel találkoztam, a 650. Tegnap Aaron Hughes és én a veteránok standján a hajléktalan volt harcosokkal találkoztunk. Csak itt, Chicagoban 650-en hajléktalanok. Hogyan lehet ezt tűrni? Coolidge elnök azt mondta, hogy az a nemzet, mely elfelejti azokat, akik védték, szintén el lesz felejtve.
A VA tisztviselőjének is feltettem a kérdést: nem kellene-e megváltoztatni szlogenjüket: «Tartjuk az ígéreteket»?
Kellene még beszélnem arról a segítségről, melyet adhattok. Sok kis ötletem van kezdve azzal, hogy karácsonyfa alatt legyenek ajándékok, folytatva a házi reparálásokkal azoknál, akik elvesztették családtagjukat. De ne beszéljünk kis dolgokról most.
Azt kell elérni, hogy egyetlen szakszervezeti tag se találja magát egy meleg télikabátért álló sorban.
Azt kell tudni, hogy a statisztikák mögött mindig anyák, apák vannak, akik elvesztették gyereküket.
Kína
Részletek a "Kína –információs levél" dec. 1-i Franciaországban publikált 324. számából
Új terv 2010-re?
Az éves gazdasági konferencia (dec.5-7.) a 2010-es politika meghatározására úgy becsülte, hogy az állami bankok 7.500 milliárd yüant (765 milliárd euró) kell kölcsönözzenek ahhoz, hogy 8 %-nál nagyobb növekedés legyen elérhető. Bizonyos megfigyelők nyugtalankodnak a spekulatív ingatlan és pénzügyi buborékok okán, mivel ebben az évben már néhány milliárd eurós hitelt nyújtottak a bankok anélkül, hogy a termelést élénkítették volna, inkább a tőzsde- és ingatlanpiacot ösztönözték.
A kormány úgy döntött, hogy folytatja a háztartások fogyasztásának segítését, a mezőgazdasági felszerelések szubvenciójának növelését és a nehézségekkel küzdő vállalkozások társadalmi terhei fizetésének halasztását.
Először ebben az évben, a központi kormány ellenőrizte állami vállalatok pozitív eredményt zártak az év utolsó két hónapjában, jelzi a gazdasági miniszter, ez azonban nem így áll a helyi kormányok által ellenőrzött esetekben. A kereskedelmi miniszter úgy találja, hogy a belső kereskedelem csökkenése kicsivel 20 % alatt van az előző évhez képest. Holott a nemzetközi kórus álhatatos: Kína fellendülése fog megmenteni minket!
A munkahelyek? A bérek?
A munkaügyi és szociális védelem minisztere szerint a kormány fellendítési terve lehetővé teszi összesen 24 millió munkahely teremtését (de ez még nem kész…), miközben a migráns munkaerő 20 millió munkahelye szűnt meg.
9,4 millió munkahelyet hoztak létre a városokban 2009 első 10 havában, 4,4 millió elbocsátott dolgozó kap munkát, elvben a «nem migráns» dolgozók. A valóságot rejtő számok túlzottan különböznek ahhoz, hogy a helyzetről valós elképzelésünk legyen …
De már újból a kínai munkaerő áráról beszélnek a szakértők, a hivatalos felelősök is, amelynek nem szabad emelkedni, ha azt akarjuk, hogy a külföldi befektetések megint virágozzanak … Pedig munkabeszüntetések folynak a béremelésért: a hongkongi Gold Peak (akkumulátorok gyártása) bejelentette, hogy 18 %-kal csökkent üzleti forgalma, de haszna 30-cal nőtt, s ekkor, dec. 8-án tört ki Power Pack lányvállalatánál a sztrájk. Ugyanakkor botrányok vannak a közegészségügyben, tüntetések az akkumulátok gyártója ellen, mégis az «akkukirályt» kiáltották ki Kína leggazdagabb emberévé 2009-ben: Wang Chuanfu 4 milliárd eurót ér!
A kínai dolgozók keresik az utat az ellenállásra a túlzott kizsákmányolással szemben
A pekingi ACFTU jogi igazgatója szerint a főváros dolgozói által benyújtott panaszok nov. végére átlépték a 70.00-et a 2008-as 49.000-rel és a 2007-es 26.000-rel szemben («China Daily», dec.10). A pekingi bíróságok elé vitt ügyek is megduplázódtak: 4.506 munkahelyi konfliktust rözítettek nov. 10-ig a középfokú bíróságokon, ezeknek fele a túlórák ki nem fizetésén alapult. A bér- és túlóraügyek képezik a játékgyártó munkások sztrájkjának alapját is sokadik ankét szerint. Szinte semmi fejlődés nem következett be – lehet, azt hiszik, hogy a multinacionális játékgyártók, főleg amerikaiak, lemondanak majd az extraprofitról a fogyasztók nyomása alatt…
Az ICTI fedőnév alatt bújó nemzetközi játékipari szövetség (multinacionálisok) «hadműveleti» terve (Care név alatt) a saját maga által kidolgozott viselkedési kód ellenőrzésére egy chartaféleséget bocsájtott útnak a méltó munkáról. A civilszervezetek konstatálják: két üzemet vetettek alá a vizsgálatnak, a munkásnők mindegyikben túlzott mértékben ki vannak zsákmányolva, mégis, mindenkettőnek kompenzációt akartak adni a Care kód betartásáért! «Próbaidőn» vannak «fiatalkorú ellen elkövetett erőszak» miatt! A jelentés óta az ICTI Care-bizonylatát mégis odaítélték az egyik üzemnek, a tianyuinak. Ítélje meg ki-ki maga… A Care igazgatója maga is az amerikai Hasbro, a világ 2.sz.játékgyártójának igazgatótanácsi elnöke volt.
Viselkedési kód vagy szakszervezeti jogok?
«A vállalat egyetlen szociális felelőssége az, hogy részvényeseinek minél nagyobb összegű osztalékot biztosítson», mondta egy híres amerikai közgazdász. Ehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy egy szakszervezet egyetlen szociális felelőssége az, hogy a dolgozók érdekeit védje. Egy interjúban úgy két éve az NLC (National Labor Committee) igazgatója mesélte: «Egy kínai hivatalos személy azt mondta a Mattel (multinacionális játékgyártó) egyik vezetőjének, aki exkuzálta magát a toxikus és veszélyes játékok miatt: «Nem gondolja, hogy együttműködésünk és a kormányzati szerződések kritikus ponthoz érkeztek?» A Mattel mégis elérte a kínai kormánynál, hogy munkásait a törvényes minimumnál is alacsonyabban fizethesse egész 2005-ben, s ma is kedvezményt kap, hogy 72 órás heti munkavégzésre kötelezzen, ami 285 %-kal eltér a törvény által megengedettől. Ennél fényesebb példa szolgálhat-e arra, hogy a kínai munkásoknak szükségük van a szakszervezetekre, melyek érdekeiket megvédik a politikai és adminisztratív hatóságoktól függetlenül?
Ankét a játéküzemekről
«Ez nem játék!» Ez annak a kampánynak a szlogenje, melyet néhány civil szervezet indított a méltó munkáért a játékiparban. Franciaországban a Solidaires lefordította a Sacom jelentését (honkongi egyetemi hallgatók), mely küzd a «rossz vállalati magatartás ellen». 2009 tavaszán és nyarán két játéküzemet vizsgáltak, a Tianyu Toyst és Wai Shinget –lesújtó és előre látható eredménnyel. Például egyetlen dolgozó sem rendelkezett munkaszerződéssel egyik üzemben sem, a túlóráztatás meghaladta a törvényes napi 3 órát, gyakran kifizetetlen maradt (egyik munkásnő 28 órát dolgozott egyfolytában). Nincs szakmai képzés, nincs orvosi vizsgálat, nincs védelmi felszerelés, nincs társadalombiztosítás. Nincs szakszervezet sem az egyikben, a másikban pedig egy fantomszervezet létezik csak.
• Tianyu Dongguanban van, Guangdong tartományban. Több mint 6.000 munkásnő 4 üzemben készítit a plüss- és műanyagfigurákat a Disney vagy a KFC számára. A munkaidő: 8-20 óra, két óra szünettel, tehát két túlóra (a törvény szerint a napi munkaidő 8 óra, a heti 44 óra lehet és a túlóra havi 36). A túlóra visszautasítása büntetést von maga után. A teljesített munkaidőt nem tartják számon.
«Kizsákmányol bennünket az üzem. A fizetések megállapítása önkényes. Az összes munkást egy szálláson helyezik el. Filléreket keresünk. Sokat dolgozunk vagy sem, ugyanazt kapjuk: 900 yüant [91 eurót]. Itt semmi sem a munkát szolgálja» (migráns dolgozó).
A jelentés megfogalmazza «az üzem dolgozóinak nagy többsége semmiféle szociális fedezettel nem rendelkezik, nincs bejelentve semmilyen nyugdíjra, egészségügyi ellátásra, munkahelyi balesetek esetén védtelen», ami a munkatörvények áthágása.
• A Wai Shing Shenzhenben van (Guangdong tartomány) és 3.000 bérből élőt foglalkoztat, zömében nőket, akik műanyag- vagy fémjátékokat készítenek a Disneynek vagy a Mattelnek. Itt a túlórák száma havi 50 óra, szezonban pedig még 120-ig is felszaladnak (a legális küszöb 36!), de a bérek elérik a minimumot és a fizetett túlórák lehetővé teszik a megélést. 2006-ban és 2007-ben sztrájkok voltak, amelyekkel kiharcolták a bázisbérek emelését. Létezik az orvosi felügyelet (de a gyógyszereket nem fizetik), munkahelyi balesetnek csak a műhelyben bekövetkezett számít, a nyugdíjjárulék nem kötelező. Az étkezés rossz minőségű (180 yüant vonnak le rá a bérből), a szállás és a szaniter egészségtelen (40- 65 yüanért havonta). Van szakszervezet: felelőseit demokratikusan választották, mondja az ACFTU. A vezetés választotta ki őket, állítják a dolgozók. Alelnöke az üzem igazgatója is…
Bérsztrájkok
A PowerPack akkumulátorgyártó Huizhouban (Guangdong tartomány). Hosszú ideje szóba sem kerültek a bérek, de mikor a dolgozók megtudták, hogy a gyakorlatukat itt végző diákok többet keresnek, mint ők, kollektív panaszt jelentettek be a helyi Munkaügyi irodánál. Válasz nélkül maradtak… Három munkásból álló delegációt választottak, akik tárgyalni akartak a követelésekről az igazgatósággal, de rövid úton kidobták őket. Másnap beszüntette a munkát az üzem, a több mint ezer dolgozó megakadályozta a termelést, kimentek az utcákra (a rendőrség is gyorsan a helyszínre ért...). Az igazgatóság ekkor megpróbálta összegyűjteni a dolgozók képviselőit – nem a hivatalos szakszervezetet, az meg se mozdult –, eredménytelenül, mert a sztrájk tovább folyt addig, míg azonnali elbocsátással meg nem fenyegették azokat, akik nem veszik fel a munkát. A munka helyreállt, nem utolsó sorban azért, mert a kért 2 helyett ugyan napi 1 yüan béremelés kaptak az alapmunkára és napi 1 yüan prémiumot, összesen 5 %-ot. (Forrás: IHLO)
Shenzhenben a legális szabadságnapok ezentúl fizetve lesznek
A China CSR szerint (nov.17.) a shenzheni kormány (a város szimbolizálja a 80-as évektől, a «nyitáskor» összetákolt speciális gazdasági övezeteket) módosította rendelkezéseit a legális szabadnapokra vonatkozóan. A gyűlölt «normális bér» formulát átalakította «szokások munkaidőre járó fizetéssé», meghatározta a különleges szabadnapokra (házasság, temetés, anyaság, stb.) járó juttatásokat. Intézkedett arról is, hogy büntetéseket szabjon ki, ha hiányzik a fizetési jegyzék, késedelem történik, vagy természetbeni jutattással váltják ki. A munkáltatókról sem feledkeztek meg: ezután csak kétévente lesz kötelező a minimálbérek betartásának felülvizsgálata. El tudjuk képzelni mi történik egy infláció esetén…
A foglalkozási betegségek áldozatai
2008-ban kb. 700 000 kínai dolgozó esett áldozatul foglalkozási betegségnek. 80 %-uk szilikózisban szenvedett, főként bányászok, de a fémekkel védelem nélkül dolgozók is, az országos Népi Gyűlés jelentése szerint. «A foglalkozási betegségben szenvedők száma 2005-től folyamatosan emelkedik», jelentette ki Huang Zhendong, parlamenti bizottsági elnök. Nagyrészük kis- és közepes üzemben dolgozik.
Ítélet
Nov. 23-án Chengdu bírósága 3 év börtönbüntetésre ítélte el Huang Qit «államtitkok illegális birtoklásáért». Milyen titkok lehetnek ezek? A bíró nem pontosított, csak az ítéletben található, hogy «a helyi kormány három dokumentumáról» van szó. Hogy milyen titkokat rejthetnek, nem tudhatjuk, még Huang Qi felesége sem kapott az ítélet egyetlen példányából sem.
Huang Qi egy internetes webhelyet igazgatott, a 64tianwangot. A 64 egy «tilos» szám, mert úgy is lehet értelmezni, mint jún. 4-ét, az 1989-es Tian Anmen téri vérfürdő dátumát. Ez a honlapot 2005-ben kreálta Qi a demokratikus jogok szolgálatában, mikor 5 év után kiszabadult a börtönből (ezt egy olyan site létrehozásáért kapta, melyet az eltűnt személyek keresésére hozott létre). Vizsgálódott azon gyerekek ügyében, akik 2008-ban a szecsuáni iskolák összeomlásakor haltak meg, résztvett a szülők erőfeszítéseiben, hogy megtalálják igazukat.
Szégyenletes ítélet. (forrás : FIDH, HRIC)
Algéria
A Fraternité, az algériai Dolgozók Pártja újságának 93. számából
A népszuverenitás tudja garantálni a nemzeti szuverenitást
Az algériai nép forradalma kitörésének 55. évfordulóját ünnepelte különösen komplex körülmények között.
Miután az LFC 2009 (1) fölötti nemzetellenes rosszallás bizonyos üzleti és sötét helyi érdekkörökben lezajlott, most a külföldi érdekkörök kezdték el összehangoltan. Az Európai Biztos, a német, amerikai, francia kereskedelmi miniszterek és egyéb, nevezetesen francia vezetők az algériai kormánytól már kérték ennek felülvizsgálatát, vagyis kihátrálást a főbb elvi álláspontok mögül, melyek az állami szuverenitás visszaállítását célozzák a gazdaságban, a nemzeti termelés őrzését, védelmét és az importügyekben és a pszeudo-IDE-ben (2). Az IMF is kifejezte ellenkezését különösen a partneriátusi szerződések 51/49-előírásaival (3) szemben – csatlakozva az US poziciójához és felhívott a közkiadások csökkentésére.
Ha annak természetét nézzük, az IMF álláspontja nem meglepő, a nyílt zsarolástól sem riadva vissza ez az intézmény hivatalos kérést nyújtott be a kormánynál, hogy a világválság (melynek társfelelőse) által kiürített államkasszát kötvényvásárlásokkal töltse fel.
Senki nem vághat vissza azzal, hogy az elégedetlen algériai «magánoperátorokról» csakúgy szó van, mint nagyhatalmakról és nemzeközi tőkés intézményekről. Nem új ez az attitűd a profit féktelen hajhászására, s nemzeti piacunkon annál inkább nem, mivel jelentős pénzügyi forrásokkal rendelkezünk és a fellendítés nagy tervei szítják a haszon utáni sóvárgást. Még a végrehajtó hatalom részéről is találkozunk olyan hanggal, mely az LFC irányával szemben áll és egybevág a külföldi nyomással.
Pontosan ez következett be H. TEMMAR ipari és beruházási miniszterrel, aki megerősítette, hogy a privatizáció folytatása nem marad el akkor, ha bizonyos EPE (4) adósságok eltöröltetnek és helyi vállalatok újra megnyittatnak (3 Khenchlában, 1 Blidában, plusz a hivatalok). De nincs egyedül, más vezetők a háttérben szorgoskodnak akadályok képzésére, hogy minél hosszabb ideig profitálhassanak a zsíros közpénzekből. Nem véletlen, hogy a «nagy» korrupciós ügyek eléggé különös körülmények közepette megsokszoródtak, s messze állva az igazságügybe vetett bizalom helyreállításától a máris mérgezett politikai klímát tovább rontják.
Ahelyett, hogy az FLC, mely az LF 2010-terv (5) szellemében való meghosszabbítása, megerősítené, a különféle hazai és nemzetközi tőkéskörök kérésének nincs helye, ezeknek reménnyel szolgál. Országunk útkereszteződésben találja magát, miközben az egészségügy, az oktatás tisztviselői leállítják a munkát, spontán lázadások törnek ki a lakhatás helyzete miatt és a Harraga (6) mennyisége crescendoval vágtat.
Holott szociális területen az LFC intézkedései és munkahely, a vásárlóerő megerősítése ügyében máris jelentősen alatta marad a dolgozók, az ifjúság és a nyugdíjasok elvárásainak.
A széles rétegek aggodalmának eredetét képező és az elborzasztó szociális bomlás politikájával való őszinte szakítás nélkül az LFC célkitűzései hiábavalóak.
Nyilvánvalóan lehetséges lenne választ adni az LF 2010–től várt számos várakozásra, annak módosításával, kiegészítésével és így visszaadni kedveltségét... Ami azt illeti, a PT képviselői többé nem tesznek erőfeszítést ebbe az irányba. A parlamenti többség elfogadna vajon ezegyszer más magatartást, mint bármely javaslat szisztematikus elutasítását?
A PT-nek az marad, mivel a nemzet sorsáról van szó, hogy soha nem látott elszántsággal az LFC-ben lévő eddigi, egyelőre korlátozott ellenállást segítse, visszafordíthatatlan folyamattá változtatva a szakítást az EU, IMF, Világbank és Kereskedelmi Világszervezet politikájával.
Ezért határozta el vezetése a köztársasági elnökhöz írt levelének aktualizálását, melyet eddig több mint 200 ezer algériai írt alá. A már realizált vívmányokra támaszkodva kampányt indít a 3 millió aláírás elérésére, hogy együtt kérjük az előrehozott választások kiírását olyan politikai reform keretében, mely a valódi demokráciát hozza létre azzal, hogy a népnek adja a szót. Mert – ha a kereskedelmi miniszternek igaza van abban, hogy a közelmúlt törvényei a nemzeti szuverenitást részét képezik és a nemzeti termelés védelme számára immunitást jelent –, történelmünk a függetlenség kivívása óta megmutatta, hogy csak a népszuverenitás garantálhatja a nemzeti szuverenitást.
Louisa Hanoune
2009.11.08.
Megjegyzés:
LFC: kiegészítő pénzügyi törvény (állami büdzsé).
IDE: közvetlen külföldi befektetés 51/49 : 51% algériai, 49% külföldi tőke.
EPE: állami gazdasági intézmény.
LF: pénzügyi törvény (állami büdzsé).
Harraga: titokban emigrálók.
Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale .des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris - France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com
Directeur de la publication: Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par « Les Amis de l’Entente », 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse
2010. január 6., szerda
Hosszú séta egy rövid mólón
Hosszú séta egy rövid mólón
2010. január 04. hétfő, 15:29 TGM Politika
http://rednews.hu/exkluziv/politika/hosszu-seta-egy-rovid-molon.html
Tamás Gáspár Miklós
Jövő tavasszal tudvalévőleg országgyűlési választások lesznek
Magyarországon, ősszel pedig helyhatósági választások. Az újságokban
olvasható vélekedések szerint ezeknek a választásoknak a szokásosnál
nagyobb a jelentőségük. Ez a föltevés valószínűleg helytálló -
legalábbis az eddig ismert egyensúlyi viszony a különféle parlamenti
pártok és pártszövetségek között fölbomlani látszik, új erők jelentek
meg, "a nemzeti jobboldal" hosszasabb világnézeti, talán politikai
hegemóniája pedig csaknem bizonyosra vehető.
Sajnálatos módon a közkeletű értelmezési eszközök meglehetősen
kezdetlegesek. A "jobb" (azaz mérsékelt balközép) körökben még mindig
a "populizmus" ezerszeresen félremagyarázott fogalmával operálnak,
mintha politikai eszmetörténet nem is léteznék. De ha lemondunk a
politikai műveltség minimumáról, akkor megállapíthatjuk, mit értenek
ezen a tudós kollégák, a "docta ignorantia" kései, bámész hívei:
populista az, aki bármely és bárminő népi törekvés mellé szegődik, s
ezt a népi törekvés tartalmától függetlenül állapítják meg "a
fölkészült elemzők". Populista mindenekelőtt az, aki nem hisz
föltétlenül a költségvetési egyensúly, a maastrichti kritériumok, az
adósságcsökkentés, a privatizálás, a "karcsúsítás", a szociális
leépítés, a szuperbruttósítás, a reáljövedelem-csökkentés (sőt: a
nominálbércsökkentés) dogmáiban, de populista a környezetvédő is - a
valódi mélyökológia a balközép fősodor álláspontjáról nem is
észlelhető - , továbbá populista az is, aki kampányokat indít az
átláthatóság érdekében a titkolózó állam ellen. Természetesen
populistának tekintik a rendpártiságot és a nacionalizmust is.
Hovatovább populistának számítanak azok az antirasszisták is, akik
"nem veszik tudomásul a realitásokat", azaz a cigányok ó be kárhozatos
kulturális rögzöttségeit, így a munkakerülésre való leküzdhetetlen
hajlamukat (ami persze ócska hazugság, de hagyjuk).
Ebben "a fölkészült elemzőket" nem zavarja, hogy az általuk leírt
politikai magatartásformák némelyike (így pl. a rendpártiság és a
tekintélyelvűség) a populizmus ellentétéhez, az elitizmushoz tartozik
fogalmilag. Az európai politikai művelődéstörténettől kissé barbárosan
elszakadt elemzések a polgári eszmekör évszázados, domináns
irányzatát, a szabadelvűséget azonosítják avval az új keletű,
mazochisztikus hungarikummal, amely szerint a liberális megvet
mindent, ami népszerű (ez meglepte volna Deák Ferencet, s pláne Széll
Kálmánt). Ami népszerű - amit a nép óhajt - , az nem lehet jó, azaz a
népszuverenitás, a szabadság és az egyenlőség gondolatának hivatott
képviselői akkor hívek önmagukhoz, ha megvetik saját alapeszméiket, s
valamely ezoterikus doktrína hajthatatlan őreiként elkerülhetetlenül
és tragikusan megbuknak. Ezek szamárságok, de mivel elterjedtek és
erősek - legalábbis hazánkban - , ezért mégiscsak számítanak.
Az uralkodó rendszer védelme soha nem számított hősiesnek, márpedig ma
nálunk magányos intellektuális lángelmék kilátástalan bozótharcának
állítják be a kapitalizmus ultrapiaci, neokonzervatív válfajának
ideologikus igazolását (legitimálását), ami meghökkentő. Az uralkodó
rendszer bírálata szokott volt racionalisztikus jegyeket mutatni - a
konzervatívok mindig is a racionalizmus bűnében szokták volt
elmarasztalni a tőkés rendszer egalitárius vagy szocialisztikus
bírálatát - , ám a mai Magyarországon az állagőrző rezsimmagasztalás
tünteti föl magát a ráció nagykövetének, amelynek ellenében állítólag
az "indulatok" és az "érdekek" irracionalitása követel nagyobb
méltányosságot (osztó igazságosságot), mintha a társadalommal szemben
támasztott erkölcsi igények (egyenlőség, egyenlő szabadság) nem
lennének ésszerűek. Konformista mártíromság. Különös.
Az pedig még különösebb, hogy itt a szuverén néppel szembeni
bizalmatlanság, a fölvilágosodás szerint fölnőtt, döntésképes, autonóm
alanyoknak mégis, a fölvilágosodás ellenére is az esztelenségét
bizonygató arisztokratikus gőg számít a "demokrácia" egyetlen valódi
kezesének, amely megvédhet "bennünket" a tekintélyelvű és nacionalista
jobboldal "csőcselékszellemétől" (márpedig a profanum vulgus lenézése
eddig még soha nem tetszett fölöttébb demokratikusnak). Még ha nem
volnék amúgy is rossz véleménnyel az ilyen kevéssé emberbaráti
obskurantizmusról, akkor se gondolnám, hogy ez éppenséggel a
"demokrácia" védelmére volna alkalmas. Az arisztokratikus
szabadelvűség korszaka 1848-cal befejeződött Európában, de ez
éppenséggel nem volt racionalista (a hayeki újkonzervatív zsargonban:
konstruktivista), hanem a hagyomány, a kegyelet, a "természetes rend"
tisztelője (s evvel együtt s emiatt zsarnokellenes), nem pedig
túlbuzgóan reformáló, a "social engineering" megszállottja. Ez utóbbi
a változtatásokra, "az Újra" esküvő szocialista baloldal
beállítottsága volt.
Miután Kelet-Európában, 1989-ben a múlt nem arisztokratikus volt és
antiegalitárius, hanem etatista és egalitárius, a konzervatívoknak
kedves állapotok létrehozását a "társadalmi mérnökség"
bürokratikus-racionalisztikus, mondhatni sztahanovista hevével nem
merkantilista nagybirtokosok kísérelték meg, hanem közgazdasági, jogi,
szociológiai vagy természettudományos diplomával rendelkező
értelmiségiek (a közigazgatásból vagy a kutatóintézetekből) a maguk
baloldali észjárásával ("a tudomány legújabb eredményei") és általános
érzületével ("vizsgáljuk meg a problémákat, és készítsünk gondosan
érvelő javaslatokat a megoldásukra"), ám a baloldal minden tartalmi,
világnézeti, erkölcsi hagyományának elvetésével. A célok ugyanazok
voltak, mint a hagyományos konzervatívokéi: a civil társadalom (piac,
nyilvánosság, önkéntes egyesülések, pluralista pártpolitika)
szupremáciája az állam fölött - amit a konzervatívok maguk úgy
neveznek: a természetes rend érvényesülése, az emberi természetre való
hagyatkozás, történelmi tapasztalat, realizmus, a racionalista
beavatkozás mellőzése, a történelem fölötti természetjog iránti
tisztelet és általában: pietás - , más szóval a magántulajdonon
alapuló mindenfajta osztálytársadalomban önműködően kialakuló
hierarchikus viszonyok (rangsorok, vagyoni, hatalmi és kulturális
egyenlőtlenségek) helyben hagyása, a társadalom "áttervezéséhez"
szükséges (állami) eszközök megsemmisítése.
A célt racionalisztikusan, "tudományos" (pontosabban: szcientista)
modorban fogalmazta meg a Kelet-Európában tévesen "liberálisnak"
nevezett álbaloldal: az újraelosztó korrekciók lehetetlenné tétele
volt a "reform", amely "szükségszerű", "elkerülhetetlen", "ésszerű",
"alternatíva nélküli", "a fejlett Nyugaton is így járnak el", ezt
követeli az "illúziótlanság", a "józanság", a "felelősségérzet", az
ésszerű "modernizáció" érdeke.
A hierarchia és az egyenlőtlenség társadalmának ez a
modernista-bürokratikus legitimációs ideológiája 1989 óta fülsértően
dallamtalan (és rosszul illeszkedik a kései kapitalizmus prózájához),
amiképpen paradox volt ez Nyugaton is mind neokonzervatív, mind
blairista "harmadik utas" változatában: a reakciós főtéma
"progresszív" kidolgozása (érthetően) idegesítette a közönséget. Ezt a
feszengést a publikum a "hazugság" jelszavának segítségével oldotta
föl: akármennyit beszélt az ún. baloldal (recte: a modernista
jobboldal) a szándékairól, szólamából a hallgatóság csak a hagyományos
baloldali "ígéreteket" hallhatta ki (egyenlőség, jólét, méltóság a
plebejusoknak), s amikor ezek persze nem teljesedtek be, azt hihette,
hogy becsapták, ami a lényeget illetően igaz is.
Akármit mond valaki, akit elfogadnak baloldali vezetőnek, a közönsége
- nem butaságból, hanem a hagyomány mély megértése okán, amely minden
emberi cselekvés, különösen a politikai cselekvés egyik alapföltétele
- mindig az egyenlőség, az egyenlő szabadság és az egyenlő méltóság
erkölcsi üzenetét fogja hallani. Hiába kiabálja magát rekedtre a
"baloldali" államférfi/nő, hogy ő ehelyett egyenlőtlenséget - vagy ami
ugyanaz: versenyt - akar. Mivel ő ilyet nem mondhat, senki nem hiszi,
hogy csakugyan ezt mondta, s ha kiderült, hogy az elvárt, de soha el
nem mondott szózattal ellentétesen cselekedett, árulónak fogják
tartani, történelmi és intellektuális értelemben indokoltan. (És itt
nem is foglakozom avval a - megtörtént - esettel, amikor a baloldali
államférfi a szó szoros értelmében hazudott. Ha ez ilyen durván és
szimplán nem történt volna meg, a hipotetikus helyzet nagyjából azonos
volna a tényleges mai helyzettel.)
A magyarországi politikai kommentárok egyik fő kliséje, hogy a nemzeti
jobboldal nagy néppártja "balról előzi" a szocialistákat. Ez nem igaz.
A szocialista párt politikájának még mindig vannak csökevényesen
egyenlősítő elemei. A Fidesz-KDNP politikáját sandán "baloldalinak"
nevezők csak a maguk végtelen reakciósságát bizonyítják vele, hiszen
amiről ők beszélnek, az a hagyományos konzervatív politika, amelyet a
Fidesz-KDNP következetesen folytat: ez a paternalista közhelyhalmaz -
a "tisztes megélhetés", az "arany középszer", kis lakás, kis autó,
két-három gyerek, összetartó család, hittanóra, nemzeti érzés (azaz
kohezív-kollektív politikai erkölcs), tekintély- és
hagyománytisztelet, munkakultusz, takarékosság (az élvezetek
elhalasztása, "deferred gratification"), a középosztály megbecsülése
(kispolgáriság), önfegyelem, hazafias áldozatvállalás, "fölnézünk" a
nagy emberekre, nem elveink vannak, hanem értékeink (az elvek
vitathatók, a csoportok értékeit vita nélkül tisztelni illik), és í.
t. - , amelyet a népnek mondanak, de a vezérek (beleértve a nagy
vagyonok birtokosait) nem is állítják, hogy ők mindenestül ilyenek.
Vannak kivételek, a "táltosok", akikre nem lehet ezt a szűk gúnyát
ráhúzni. A paternalizmus az elitizmus másik neve. A "nemzeti
jobboldal" nem populista, mindenféle engedmények ellenére nem követi a
nép preferenciáit - ezek a jóléti államot részesítik előnyben, és
helytelenítik az igazságtalan, részrehajló adórendszert és a "perverz"
újraelosztást - , hanem "neveli" a népet, türelmes, derült, szigorú,
atyai szeretettel. Kétségkívül nem szidja és nem bírálja a
plebejusokat - választási párt ezt nem is teheti - , de a középosztály
előítéleteit (amelyeket nagyrészt, de nem teljesen oszt, pl. a
magyarországi középosztály nem vallásos és nem tradicionalista) a nép
jobb részének ("a tisztességes embereknek") tulajdonítja. Néppárt,
amelynek - mint minden polgári pártnak - titkolnia kell, hogy
viszonylag széles néprétegek, nemzedékek, populációk iránti szelektív
szimpátiája ellenére természetszerűleg, minden más polgári párthoz
hasonlóan, az egyenlőtlen és igazságtalan (kizsákmányoló) rendszert
működteti, tehát végső soron csak igen kevesek érdekét képes
szolgálni, amiben nincs semmi rendkívüli: a szocialista párt még
kevesebbekét.
Ez utóbbi esetében ez a szolgálat és ez a védelem sokkal brutálisabban
nyílt, ezért a "nemzeti jobboldal" bírálata bőséggel használja azt az
iróniát, amelyet a párt hagyományos karakteréből kifelé bírálva
fegyverként forgathat.
A mostani politikai konjunktúra egyik legnagyobb paradoxona, hogy a
"nemzeti jobboldalnak" a szocialista/liberális kormányzatot illető
bírálata túlnyomórészt helytálló. A balközép kormány csakugyan
keményen folytatja az osztályharcot lefelé, csakugyan szétzúzza a
népjóléti intézményeket, lenyomja a reáljövedelmeket, fokozza a
tőke-munka kontinuuumba beilleszthetetlen népcsoportok
(munkanélküliek, nyugdíjasok, betegek, alkalmazatlanok és
alkalmazhatatlanok, fogyatékosok, prekárius foglalkoztatottak,
beilleszthetetlen és egyben kirekesztett kisebbségek stb.)
kiszolgáltatottságát, tovább túlozza az adórendszer igazságtalanságát,
abszurd előjogokat biztosít a hitelintézeteknek, megkísérli az
egészségügy, a nyugdíjrendszer, az infrastruktúra (vasút, távolsági
busz, posta, patika, távközlés, tömegkommunikáció, kultúra, kutatás,
oktatás) privatizálását, szigorúan betartja a nemzetközi pénzügyi
hatóságok (IMF, EU, EKB, WTO) szabályait, szimbolikus részt vállal az
imperialista háborúkban, stb.
Ezekre a bírálatokra a szocialista párt ügyetlen védelmezői avval
felelnek, hogy ez a helyes, az ésszerű politika. Ez a válasz szerintem
téves, de nem ez a lényeg. Evvel a bírálattal a "nemzeti jobboldal"
egyszerűen arra mutat rá, hogy a szocialista párt nem baloldali párt,
vagy ami még rosszabb: baloldali párt, amely nem folytat baloldali
politikát (ami teljesen igaz), a baloldal helye üres, a baloldali
hagyományt semmilyen "mainstream" erő nem követi, egy másik nagy
jobboldali néppártra nincs szükség. A milliomosok pártja (a Fidesz)
bírálja a milliárdosok pártját (az MSZP-t), amely nem tudja elkerülni
azt a kényszert, hogy valamilyen homályos értelemben a tőketulajdon
nélküliek pártjának mutassa magát. Nem az a kérdés, hogy a divatjamúlt
monetarista doktrína értelmében a szocialista párt "helyes" politikát
folytat-e (ebben az értelemben igen), hanem az, hogy ilyen politikát
adott és megváltoztathatatlan identitása és hagyománya értelmében nem
folytathat, akár "helyes" ez, akár nem.
Amit a "nemzeti jobboldal" itt leszögez, az magától értetődik.
Ráadásul a "nemzeti konzervatív" parlamenti ellenzéknek itt óriási
szerencséje van: a nemzetközi gazdasági válság körülményei között -
különös tekintettel a növekvő munkanélküliségre - minden az állami
újraelosztás körül forog (a recesszió és a régió saját bajai, így az
ipartalanítás, a demográfiai problémák [elöregedés], diszfunkcionális
településszerkezet, ökológiai problémák, a fosszilis
energiaforrásoktól való aránytalan függés miatt). Az elvadult
osztályküzdelem az állami forrásokért teljes populációk (nemcsak a
romák) igényeinek delegitimálásához vezet (vagyis: hogyan lehet
megtagadni a szociális ellátásokhoz való hozzáférés jogcímeit, hogyan
lehet a puszta túlélés elemi jogait visszametszeni). Ebben a
helyzetben az újraelosztás jellegét egalitáriusan - a legszegényebbek
javára gyakorolt pozitív diszkriminációval - átalakító vagy erre
egalitárius ajánlatot tévő, klasszikus szociáldemokrata párt
félelmetes versenytárs lenne, akármilyen hibái és bűnei volnának
különben. Ilyen szociáldemokrata pártok ma nincsenek, a németországi
Die Linke kivételével, amely igen szerény követeléseivel kifejezetten
radikálisnak tetszik a jelenlegi európai kontextusban. (S mindezért
szalonképtelen, szövetségkötésre alkalmatlan kommunista pártnak
állítják be, ami nem felel meg a tényeknek, függetlenül a párt dacos,
ám tisztán jelképes hűségétől az NDK-múlt bizonyos aspektusaihoz.)
Így a Fidesz-KDNP bízvást beérheti vele, hogy az elátkozott
Gyurcsány-kormány gazdaság- és szociálpolitikáját folytassa, némileg
óvatosabban, józanabbul, mérsékeltebben, kevésbé elitista, kevésbé
népmegvető retorikával, de alapjában változatlanul.
Rá mindenképpen kevesebb bizonyítási kényszer nehezedik, mint pórul
járt vetélytársára. Nem történhetik meg vele olyan képtelenség, mint
az MSZP-vel, amelynek a kongresszusa a neokonzervatív szellemű
megszorító intézkedések bevezetése után elénekli az Internacionálét,
miközben mai fő ideológusa egy másik párt színeiben
képviselőjelöltként induló, konzervatív publicista, Debreczeni József
(és ahol a kormánytáborban leginkább tisztelt személyiség ugyanennek a
konzervatív, "konstruktív ellenzéki" pártnak a fanatikusan
neokonzervatív, megdöbbentően antiszociális miniszterelnök-jelöltje,
aki az egyre inkább jobbra tolódó liberálisok voksaira is bízvást
számíthat). A balközép legnagyobb hatású, "a másik oldalon"
közgyűlöletnek örvendő médiaszereplői is a neokonzervatív evangélium
megszállott hirdetői. A "balliberálisnak" nevezett lapok az amerikai
szélsőjobboldal rágalmait visszhangozzák Obama elnökről, s a nálunk
tét nélküli iszlámellenesség és az iraki/afganisztáni háború föltétlen
védelmezői, a "coalition of the willing" támogatói "a hajlandók
koalíciójának" föloszlatása után is.
A "nemzeti jobboldal" hatalomátvétele veszedelmes. A balközép sajtóban
terjesztett - a legszűkebb és leghűségesebb balközép kormánytábor
belső magvának kivételével teljesen hatástalan - , olykor
hisztérikusnak látszó aggodalmak és figyelmeztetések jórészt
indokoltak. A kevés megmaradt kormánypárti publicista láthatólag
értetlenül és riadtan nézi, hogy a közönség nem áll ki a "demokrácia"
mellett, nem veszi oltalmába a veszedelem pillanatában. Nem akarja a
népnyúzó reformok "gyötrelmes útján" követni a "demokrácia" táborát,
nem lelkesedik "a nagy ellátórendszerek" modernizálásáért, azaz
szétbontásáért és üzleti vállalkozássá transzformálásáért, mert hiszen
nem akarja életszínvonala további csökkentését, ezért megkapja a
balközép kormánypárti sajtó ideológusaitól a "populista", "etatista",
"kádárista" (értsd: sültgalambot váró, potyaleső, ingyenélő, a
"benefit dependency" áldozata) jelzőkupacot.
Az összes parlamenti pártok számára az alapkérdés a következő: hogyan
lehet a profitok érintetlenül hagyása mellett csökkenteni az
államadósságot és a költségvetési hiányt, ugyanakkor újraindítani a
növekedést?
Erre a szocialisták és a maradék liberálisok válasza: az állam
kiadásainak csökkentésével.
A nemzeti konzervatívok válasza: az állam bevételeinek csökkentésével.
A két válasz a szociális kiadásoknak a és a fogyasztás serkentésének a
szemszögéből egyremegy: ha az állam rendelkezésére álló források
elapadnak, az újraelosztás lehetőségei is szűkülnek. A "nemzeti
jobboldal" vezetőinek igazuk van abban, hogy ha a profitokhoz nem
nyúlnak, és legalább a fiatal középosztály életlehetőségeit akarják
kissé javítani, akkor muszáj lesz a "hiánycélt", a maastrichti
kritériumokat és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hitelföltételeit
újratárgyalni és föllazítani. Ez nagyon szerény terv, de önmagában nem
kifogásolható. (Mindkét elképzelés alapvetően a kései liberalizmus
illúzióihoz kapcsolódik: az állam rovására növeli a civil társadalom -
a piac, illetve az államhordozó, staatstragend középosztály -
bevételeit, játékterét, hogy gyöngíthesse az állam újraelosztó,
egyenlősítő fumkcióit. Egyik kutya, másik eb.) Komoly változás nem
lesz.
A társadalom azonban evvel nem éri be - és a társadalom jogosan
elégedetlen. Az effajta elégedetlenséget azonban simán le lehetne
csillapítani a megszorító intézkedéseknek, a közszolgáltatások
privatizálásának a leállításával, visszacsinálásával és visszatéréssel
a minimális megélhetést mindenkinek biztosító újraelosztó politikához
- némely korrupcióllenes rendszabály és hasonlók mellett - , de ez nem
volna egykönnyen lehetséges, még ha a "nemzeti jobboldal" el is
szánná magát erre, amit nem nagyon hiszek. Mások mellett Tony Judt
figyelmeztet rá (más tekintetben is figyelemre méltó cikkében: "What
Is Living and What Is Dead in Social Democracy?", The New York Review
of Books, 2009. december 17.), hogy az újraelosztó, a társadalmi
igazságosság gondolatára támaszkodó, egyenlősítő jóléti állam csak
olyan homogén társadalmakban tartható fönn, amelyekben természetes
érzés, hogy a közösség minden tagja egyenrangú és egyaránt jogosult
azokra az állam által finanszírozott, irányított, igazgatott
szolgáltatásokra, amelyek lehetővé teszik a túlélést és az emberi
méltóság minimumát.
A mai európai társadalmak nem ilyenek. Nyugat-Európában a többnyire
iszlám vallású bevándorlók és a velük összekevert, sokadik generációs
muzulmán kisebbségek, Kelet-Európában a romák - illetve a szociálisan
velük rokonult, többnyire munkanélküli szakadtak - nem számítanak az
egyenrangú közösség segítségre, integrációra méltó tagjainak, ezért az
egalitárius reformnak nemcsak a fölsőbb rétegekből, a versenyideológia
hatása alatt álló polgárságból toborzódik az ellenzéke, hanem a
legkülönfélébb osztályokból és rétegekből. Ennek az a következménye,
hogy az európai társadalmak "közepe" mind a piaccal, mind az
újraelosztással szkeptikusan áll szemben, és ez a kettős szkepszis a
táptalaja a posztfasiszta jelenségeknek.
Ezeknek a jelenségeknek két változata van: a diffúz és a koncentrált.
Európa legtöbb országában a diffúz változat a jellemző: a legtöbb
politikai irányzat, a legtöbb politikai miliő - általában a zöldek és
a szélsőbaloldal kivételével - valamelyest enged a diszkrimináció és
"a közbiztonság krízisével" indokolt rendőrállami elfajulás
kísértésének. Olyan fontos államokban, mint Olasz- és Franciaország, a
jelenlegi kormányzat elsősorban a bevándorlóellenes és
kisebbségellenes propagandának (és a drasztikus jogfosztó
intézkedéseknek) köszönheti népszerűségét és stabilitását. Ez az oka
annak, hogy az ultrapiaci, neokonzervatív dogmatizmus teljes
hitelvesztése ellenére a mérsékelt baloldali (szociáldemokrata)
pártoknak nincs sikerük, nem annyira azért, mert - korábbi elveiket
elárulva - maguk is fölültek a neoliberális-neokonzervatív hullám
tetejére. (Nem szabad elfelejteni, hogy Reagan és Thatcher korszakában
elsősorban csak a privatizálás ment végbe, a kegyetlenül
antiszociális, népellenes destrukciót Clinton és Blair csinálta meg a
szociális segély "workfare"-ré változtatásával, amelynek épp úgy
megvolt a diszkrét faji színezete, mint a hírhedt "Út a munkához"
programnak.) Ami ettől várható, az a középrétegekre korlátozott (tehát
az egyenlőség erkölcsi alapgondolatával látszólag rokon, valójában
vele ellenséges) újraelosztó-etatista politika, amely a proletár,
szubproletár, prekárius, kirekesztett, etnikailag idegen vagy más
okokból "beilleszkedésre" képtelen vagy a "beilleszkedéstől" eltiltott
csoportokkal szemben a nyílt, erőszakos elnyomás, a rendőrterror, az
elfogult büntető igazságszolgáltatás és a manipulatív, hazug,
ijesztgető "Greuelpropaganda" eszközeit veti be, fölidézve azt a
polgárháborús veszélyt, amelynek leverésével majd tartósan
berendezkedhet a romokon.
Ez a diffúz, a mérsékelt változat.
A koncentrált változat Magyarországon fejlődött ki a legpéldásabban: a
neonáci félkatonai (paramilitáris) szervezetek megjelenése, amelyeknek
a politikai szárnya tőlünk már bejutott az Európai Parlamentbe és be
fog jutni az Országgyűlésbe is - a formálisan "betiltott" Magyar Gárda
kifejezetten népszerű az ún. mérsékelt jobboldalon - , ugyan
aggodalmat kelt konzervatív körökben, de a mai magyarországi ellenzék
számára elhatározó fontosságú jobboldali értelmiség és médiavilág még
a posztfasiszta (meglehetősen ismert meghatározásom szerint nem
"totalitárius") eszme- és gesztusvilág koncentrált változatát sem
ítéli el, a diffúz változatot meg egyenesen megtestesíti. Ennek a
számára kétségbeejtő helyzetnek a láttán Orbán Viktor és Kövér László
- a kormányra készülő magyarországi "nemzeti jobboldal" két
legfontosabb vezetője - néhány nagyon fontos, a helyi tájszólásban
"demokratikusnak" nevezhető gesztust tett, és megpróbált diszkréten
átkacsintani a balközép térfélre. Ezeket a gesztusokat a balközép
sajtó jeges hallgatással vagy gúnyos hitetlenkedéssel vette tudomásul,
ami a saját szemszögéből - én nem tartozom ehhöz a balközéphöz - nagy
butaság. (A "nemzeti sajtó" más okokból hallgatja el ezeket a
megnyilvánulásokat: olvasói szemében ezek a békülékeny, "demokratikus"
frázisok kompromittálnák Orbánt és Kövért. Ellenkező indítékkal ugyan,
de az összmagyar sajtó szükségképpen elhallgatja vagy lekicsinyli a
Fidesz-KDNP vezetőinek olykori, szórványos, óvatos, áthallásos
"antifasiszta" vagy "demokratikus" célzásait.)
Tudomásul kell venni - és Orbán tudomásul is veszi - , hogy a "nemzeti
jobboldali" értelmiség és médiapopuláció messze-messze jobbra áll
Orbán Viktortól és barátaitól. A diffúz és a koncentrált változat
közelsége vagy eggyéolvadása teszi Magyarország helyzetét annyira
egyedülállóvá. Itt a neonáci terrorizmus és egyenruhás huliganizmus
nem vált ki széleskörű fölháborodást és ijedelmet (kivéve a
"célcsoportokban", de még ez is félénk és halk), sokkal több bírálatot
- a balközép (s a hozzá sorolt neokon, internetes) sajtóban gúnyt -
kap az egyébként alig létező antifasiszta közírás. Az ún. fasisztázást
százszor annyian ítélik el a lapokban, mint a fasisztákat. De ez még
semmi. Tapasztalhattuk, hogy a cigánykérdést illetően az MSZP
középkáderei semmiben sem különböznek a "nemzeti jobboldaltól", a
cigánykérdésben pedig a kormánytáborhoz közelebb álló sajtó sokat
puhult, a neokonzervatív internetes portálok és blogok pedig (a
zsidók megítélésének föltűnő kivételével) a nettó rasszizmus
álláspontjára helyezkednek. (Ez utóbbi nemzetközi trend.)
Meg kell értenünk tehát, hogy a középrétegekre korlátozott "jóléti"
(redisztributív) politika - amely sokat lendíthet pl. a diplomás
pályakezdők esélyein - és a neokonzervatív piaci politika között
erkölcsileg nem sok a különbség. Az előbbi talán több (igen szerény)
előnyt nyújt a középosztálynak (vagy a középosztály sok
alcsoportjának), az utóbbi a globális-transznacionális nagytőkének,
bár ez utóbbival a "nemzeti jobboldal" se fog ujjat húzni. Nem ez a
lényeg. A "nemzeti jobboldal" - nyugati partnereihez hasonlóan, de az
itteni "koncentrált" posztfasizmus által ostromlott helyzetben -
megerősíti a társadalom "közepét", amelyet védett erődítménybe terel
(megvédendő a "társadalomellenes" és "nemzetellenes" destrukció erői
ellen lenn és fenn). Ebből az erődből lehet majd tüzelni a valódi és
képzelt ellenségre.
Ennek az ellenségnek - amelyet és akit Magyarországon elbájoló
pontatlansággal "baloldalnak" szokás nevezni - majd nem lesznek
eszközei, a "nemzeti jobboldal" kultúrforradalomra (vagy talán
kulturális ellenforradalomra) készül. Nyilván úgy érzi majd sok
nemzeti konzervatív főorvos, hogy ha pár folyóirat, rádióműsor,
színház, galéria megszűnik (amelyet soha nem néz, hallgat, de amelyből
sok elrettentő idézet olvasható a nacionalista sajtóban), akkor
zavartalan a keresztyén (értsd: tekintély- és hagyománytisztelő)
Magyarország diadalmenete. Ez a voltaképpeni értelmiségnek rettenetes
lesz - a kulturális légkör máris borzasztó - , és nyilván szűkíteni
fogja a szabadság (hamis) benyomását. Nem beszélve jó néhány
tehetséges ember megélhetéséről. De ami ennél fontosabb: folytatódik
a szegények magukra hagyása, rosszabb esetben kitaszítása,
kirekesztése. Ez pedig független a küszöbön álló kormányváltozástól -
minden, egyébként nem jelentéktelen hangsúlymódosítás mellett.
A baloldal számára pedig ez a kardinális kérdés (és nem pusztán az,
hogy a nemzeti műveltség középpontjába öntik-e a "véres limonádét" -
így nevezte Tóth Árpád az irredenta költészetet), és ez kell hogy
meghatározza viszonyunkat mindenfajta polgári politikához.
A följebbi fejtegetésben adottnak tekintettem a polgári politizálás
kereteit, éppen azért, mert ezek meghatározók abban az aktuálpolitikai
döntésben, amelyet a baloldaliaknak - és itt nem a polgári politika
balszárnyára, hanem az alternatív vagy független, antikapitalista és
antifasiszta baloldalra gondolok, amely számos, egymástól fölöttébb
különböző világnézeti és nemzedéki csoportra bomlik - meg kell
hozniuk.
Kire szavazzunk?
Mivel a "nemzeti jobboldal" és a fasisztoid Jobbik nem jön számításba,
dönteni kell abban, hogy megint egyszer megkíséreljük-e a "kisebbik
rossz" politikáját vagy sem. Szavazhatunk-e az MSZP-re?
Azt hiszen, hogy nem.
Ez nem tisztán elvi kérdés (a színtiszta antiparlamentarizmus az
ilyesmit eleve megválaszolja, az egyszerű): lehetnek helyzetek,
amikor.
Ha Gyurcsány Ferenc az őszödi beszéd kiszivárogtatása, de legkésőbb az
egészségügyi reform elleni népszavazás (amely szerény nézetem szerint
helyénvaló volt és jogos, vö. TGM: "A jóléti állam kísértete",
Eszmélet 77 [2008.tavasz], 96-129.) után lemondott volna, és az MSZP
egalitárius, "jóléti" kanyart vett volna, ha nem folytatja a
"Sozialabbau" katasztrofális következményeinek további kiterjesztését,
akkor lenne mit mérlegelni. Ha kivonul az afganisztáni imperialista
kalandból legalább a Karzai-féle választási csalás után, még talán
tűnődni lehetne a cselekvési módozatokon.
Tudom persze, hogy az igazi baloldalon nem így vetik ezt föl. Az
autentikus, alternatív, antikapitalista baloldal úgyse szavaz senkire,
egyébként pedig mindenkinél jobban utálja az MSZP-t, úgyhogy ebben az
esetben senkit nem kell meggyőznöm; viszont meg kellene győznöm a
hagyományosabb szocialistákat-kommunistákat és a besorolhatatlanul
baloldali, kultúrájukban a nálunk a liberálisokhoz sodródott
szabadságvédő, antirasszista értelmiségieket, akik most esetleg a
"nemzeti ökoliberális" LMP-hez vonzódnak jobb híján. Ez a legutóbbi,
két elemű (s még ezek az elemek is sokszínűek) csoport számára a
döntő, hogy a Fidesz-KDNP elsöprő győzelme esetén fokozódhatik a
fasizálódás, meggyöngülhetnek az alapjogok alkotmányos védművei,
megdőlhet a "demokrácia" (vagyis az alkotmányos és a nemzetközi
alapjogi "architektúra" garanciáira épülő, külsődlegesen liberális
berendezkedés), sok évtizedes, tartós hatalomra rendezkedhetik be a
"nemzeti jobboldal" s vele a sovén nemzeti giccs és a
kultúrapusztulás.
Ezek nem indokolatlan aggodalmak. Ha az MSZP végzetesen meggyöngül,
akkor a fő ellenzéki párt a Jobbik lesz, amely mind a népszerű
rasszista és irredenta eszköztárat, mind az antikorrupciós lendületet,
mind a redisztribúciós-jóléti retorikát sikerrel használhatja. Evvel
majd tovább tolja jobbra a Fidesz-KDNP-t, és egyre gyakoribb lesz az a
pozíció - ez masszívan egyelőre még csak a nemzeti konzervatív
sajtóban bukkan föl - , amelyben némelyek tartalmilag a Jobbik
fasisztoid irányvonalát képviselik, de stratégiai és hatalmi
megfontolásból szervezetileg a Fidesz-KDNP-t támogatják.
Mindez igaz, és az aggodalmakkal szemben csak két jelentősebb érvem
van. Először: az MSZP kormányon se tudott ezeknek a fejleményeknek
határt szabni, sőt: sikerült azt a (csak részben hamis) látszatot
keltenie, hogy a "nemzeti jobboldal" és a "koncentrált" posztfasizmus
- minden, jobbról is látható hibájával együtt - még mindig inkább áll
a nép pártján, mint a középbal. Világosan meg kell mutatni a jövő
kedvéért és miheztartás végett, hogy semmi genealógiai rokonság
kedvéért - elvégre az MSZP is a Kommunista Kiáltvánnyal (1847-48)
elkezdődött fejlődés végpontján található, de ez az alma messzebb
esett a fájától, mint a ma már megint (vagy még mindig) marxista,
alternatív, független baloldal, s ami nem akadályozta meg a
szocialistákat abban, hogy az 1945 óta legjobboldalibb magyar
kormányt, a Bajnai-kabinetet támogassák - , semmilyen, bármennyire
jogos félelem hatására se lehetünk a szélsőségesen igazságtalan
társadalompolitika (és a mindenoldalú megalkuvás) cinkosai. No way.
Másodszor: azoknak, akik most vagy majd később a baloldalon keresik a
"kibontakozás" ösvényét, látniuk kell, hogy a baloldali irányzatok
őrzik autonómiájukat, akkor is, ha az elmúlt években némelyek igénybe
vették szocialista körök infrastrukturális segítségét kiadványaikhoz,
programjaikhoz, ez nem volt üzlet, nem viszontszolgálatok fejében
tették, és itt ezek a szocialista körök nolente-volente önzetlennek
kellett hogy bizonyuljanak. (Ezeket a sorokat egy - máskülönben nem
szocialistabarát - szakszervezettől kölcsönzött kis laptopon pötyögöm
[még Word sincs rajta], sajnos nekem nem telik ilyesmire.)
Ami ennél a részletnél fontosabb: egyáltalán meg kell gondolni, hogy a
teljesen szétrothadt parlamenti rendszeren belül még érdemes-e
preferálni ezt vagy azt. Bizonyosnak látszik, hogy a jelenlegi
fölállásban a népnek a lehető legkonvencionálisabban értelmezett
érdekeit se lehet megvédelmezni, hogy a polgárságnak a jogállami,
alkotmányos, emberi jogi, pluralisztikus, a gyülekezési és
sajtószabadságot még oly hamisan, még oly illuzórikusan védelmező
"vívmányait" se lehet fönntartani, hogy a fölvilágosító, evilági,
eudaimonisztikus-utilitárius, permisszív, multikulturális-toleráns
hagyományok is kifújtak, hogy az 1989-ben haladékot kapott kései
kapitalizmus humanista kapacitásai kimerültek, hogy a rendszer
Obama-szerűen tétova, mérsékelt megújítói se mennek semmire, hgy a
Chávez-stílusú latin-amerikai "népi demokrácia" újabb zsákutca, hogy
az antiglobalista-antikapitalista (pardon, altermondialista)
világmozgalom - a forradalmi utcaszínházra és radikális turisztikára
alapozott reformizmus - kifulladt, hogy a zöld iparágakat, tehát a
növekedést serkentő "Green New Dealt"-t szorgalmazó ökológiai
világpárt szépecskén belesimul a neoliberális tönkremenésbe, hogy a
rendszernek lassacskán nincs más hatékony ellenzéke, csak a radikális
iszlám (amely maga a reménytelenség, represszióra válaszol
represszióval).
Orbán Viktor következő nyolc-tizenkét (vagy két-három...) éve
Magyarország élén a hazai baloldal leghosszabb vakációja lesz.
Tanulmányi szabadság, évtizedes kutatónap. Ösztöndíj nélkül, esetleg
hatósági zaklatással. A szellemi koncentrációra káros nyilas bömbölés
hangjai mellett.
A diffúz és a koncentrált posztfasizmussal szemben az egyetlen
stratégia: a forradalmi defetizmus. Emlékezzünk: 1914 augusztusában a
központi hatalmak szociáldemokratái a cári rendszer borzalmaival
indokolták részvételüket a háborús erőfeszítésben, az
antantszocialisták pedig a porosz militarizmussal és despotizmussal, a
magyarországi nemzetiségek elnyomásával. Mindannyiuknak igazuk volt a
részletekben, egyiküknek sem az egészben. Sokan hajlamosak lesznek az
MSZP-re szavazni, hogy megmentse őket Orbán Viktor kínosan ízléstelen
rezsimjétől. Aztán legközelebb majd Orbán Viktorra voksolnak, hogy
megmentse őket a Jobbiktól. Azután majd a Jobbikra, hogy megmentse
őket a Budaházy/Toroczkai típusú rohamosztagosoktól. És így tovább. A
"kisebbik rossz" logikája alapján kifejlesztett módszeres őrületnek
most kell végét szakasztani.
A vakáció idején pedig újra kell tanulnunk mindent.
Egy biztos: a tőkés rendszerhez az igazi jobboldal erőszakos, ravasz
és buta kormányzása illik, ami az Angela Merkel nevű hatalmas nullát
bálványozó MSZP-s publicistáknak nagyon fog tetszeni. Ennek a
jobboldalnak az igazi ellenzéke a parlamenten kívüli ellenzék lesz,
ahogy errefelé szokás. Lehet, hogy a választásokon megjelennek
protesztpártok, amelyekre jelképes szavazatokat lehet adni, ha már
valaki mindenáron szavazni akar, ez nem baj (sőt: ezt támogatni
fogom), de nincs jelentősége. (Vö. mégis a lehetőségekről alkotott
korábbi képemmel: TGM: "Kell-e új baloldali párt?", Élet és Irodalom,
2006. március 24.)
Mindenesetre az nyilvánvaló - s ezt mindenféle harag nélkül mondom,
fönntartva az állampolgári szolidaritást azokkal, akik itt most a
legrosszabbra számíthatnak, s akik között sok a (hamis tudatú) rendes,
"progresszív" ember - , hogy az üszkös politikai romhalmazt hátrahagyó
eddigi balközépnek meg kell szűnnie, mert csak akadályozza az új
szocializmust akaró erők kibontakozását, és mivel tisztességesebb
lépései beleolvadnak az egyébként tűrhetetlenül igazságtalan,
népellenes, represszív politikájába, lejáratja azt a maradék "haladó
hagyományt", amely jobban kell, mint a falat kenyér.
A parlamenten kívüli ellenzék - amelyre még alig figyelt föl a sajtó,
de amelyet máris mint "szélsőséget" próbál előre delegitimálni az
intelligensebb neokon publicisztika - a hosszú vakáció alatt majd
megszerzi a maga első rendes tapasztalatait (éhkopp, elhallgattatás,
verés, esetleg börtön) a cigányok és a munkanélküliek védelmében,
ahogy dukál.
Ezt azonban mértéken fölül bonyolítja a "koncentrált" posztfasizmus
hármas szerkezete: (1) parlamenti párt, (2) paramilitáris
rohamosztagok, (3) "mozgalmi szárny", parlamenten kívüli
szélsőjobboldali radikalizmus. Minden szociális tiltakozásra, minden
NATO elleni tüntetésre, az Európai Unió minden bírálatára rá fognak
kattanni a fasiszták, ahogyan eddig is tették. (Alig volt olyan
szakszervezeti demonstráció, amelyre be ne vittek volna néhány
hatalmas árpádsávos zászlót, ahol ne szólalt volna meg a zsidózó
üvöltőkórus - a rendezők evvel szemben tehetetlenek voltak.) A
radikálisabban baloldali mozgalmaknak a konzervatív rendőrség
gumibotja mellett a náci bunkóval (meg talán a "balközép"
részvétlenséggel) is számolniuk kell, arról nem szólva, hogy
összekeverhetik őket a nyilasokkal, ami nyilván e mozgalmak
szimbolikus halálát jelentené.
Már a régi, a hagyományos munkásmozgalom is zátonyra futott a
proletariátuson belüli konkurenciaharcon. Amikor a huszadik század
legelején Werner Sombart föltette a kérdést, hogy miért nincs
szocializmus az Egyesült Államokban, Karl Kautsky - egy nemrég újra
fölfödözött írásában - erre egyszerűen válaszolt (akárcsak később,
róla mit sem tudva, az amerikai trockista mozgalomban Max Schachtman):
az ok a fekete kérdés. Ekkor még szegregált, egyszínű szakszervezetek
voltak Amerikában, és a hivatalos munkásvezetés ("business unionism")
részt vett az ázsiai bevándorlás ("a sárga veszedelem") elleni
hisztérikus, rasszista kampányban. A feketékkel folytatott
redesztribúciós vetélkedés miatt szavazott a fehér munkásosztály egy
része Ronald Reaganre, látszólag szemben saját gazdasági és szociális
érdekeivel. (Legutóbb se nagyon szavazott Barack Obamára.) A
cigánykérdés Kelet-Európában ugyanezt a szerepet játszhatja, ha nem
tudatosítjuk mindenkiben, hogy a romák hátrányos megkülönböztetése
lenyomja a dolgozók és a szociális ellátottak reáljövedelmét. Kertesi
Gábor és Kézdi Gábor tanulmányai ellentmondást nem tűrően megmutatták,
hogy a faji megkülönböztetés milyen szerepet játszik az iskolai
szegregáció kialakulásában, s evvel az egyenlőtlenség súlyosbodásában
Magyarországon. A fajüldözés - egyéb antiszolidáris és represszív
tényezők mellett - már önálló, az általános jólétet, létbiztonságot
fenyegető erő, amellyel szemben egyelőre csak a moralizáló bírálat
közismert (s bár nem kielégítő, jó, hogy van, kár, hogy ennyire
népszerűtlen).
A valódi baloldal önvédelme visszakényszerítheti az antikapitalista
mozgalmakat az "emberi jogi", azaz defenzív keretek közé. Azt is meg
kell kérdeznünk magunktól, hogy az antikapitalista ellenállás ilyen
rossz körülmények között nem lesz-e pusztán valamiféle diktatúrás
fordulat ürügye vagy az értelmetlen zűrzavar alkalma. Ennek az
elkerüléséhez az autentikus baloldalnak elméletre van szüksége, amely
a merő - habár nélkülözhetetlen - tekintélyellenes "kontesztáció"
egyértelműen emancipációs karakterét megőrzi akkor is, ha a rendszer
fokozódóan gyűlöletes jellege elkerülhetetlenné teszi a "destrukció" -
azaz a fölforgatás, a rontom-bontom, a "jogállammal" szembeni militáns
szkepszis - terjedését, s ami vele jár: a mainstream kultúra tartalmai
iránti végletes bizalmatlanságot, a tisztelet megvonását minden eddig
"tiszteletre méltónak" tartott politikai gondolattól (stabilitás,
közbiztonság, "demokratikus játékszabályok", tolerancia).
Mindezek a negatív energiák haszontalanul puffannak el a semmibe, ha
nem világos a filozófiai perspektíva, amelyben harcba vetik őket. Ez
szerintem nem lehet a (másutt létező) parlamenti baloldal újraeolosztó
etatizmusa (ez a "kisebbik rossz", amely sajnos Magyarországon nem áll
rendelkezésre), s ennek radikalizált, neobolsevik formája se. Ennek a
perspektívának az autonómia jegyében kell állnia, amely nem a civil
társadalom (piac; pluralizmus, önkéntes egyesülések; prima facie
hatalomnélküliség, ám rejtett hierarchia;
manipulált-represszív-kritikátlan, részben
troglodita-atavisztikus-regresszív nyilvánosság) javára redukálja az
elkülönült közhatalmat, hanem a civil társadalom - a polgári
társadalom - , azaz az érték és az árutermelés ellen hirdet küzdelmet.
Az autonómiát a polgári társadalommal szemben is ki kell vívni, lévén,
hogy a közhatalommal (és legitim erőszakmonopóliumával) szembeni
elszigetelt gerillaharc a szó rossz értelmében pusztán politikai.
Továbbá az autonómia - a korlátozatlan hatalomnélküliség -
perspektívájából folytatott emancipatorikus küzdelem ma már talán
legfontosabb terepe a kultúra (amelybe sok minden beletartozik a
fájlcserélő technikáktól az akadémiai tudományig); itt az első
magyarországi ütközetet (legalábbis az interneten) a szélsőjobboldal
nyerte, vö. pl. http://hu.metapedia.org/wiki , amelynek ki kell
fejeznem mély elismerésemet: ilyesmit a baloldal évek alatt se tudna
létrehozni. Ajánlom figyelmükbe. Az az érzésem, hogy a döntő
összecsapások - a továbbra is alapvető sztrájkok és nyílt téri
szimbolikus konfrontációk mellett - a tág értelemben vett kultúrában
mennek majd végbe, és itt a helyzet épp olyan rossz, mint minden más
téren, eltekintve attól, hogy a hagyományos polgári magaskultúra
legfontosabb szegmentumaiban (pl. a szépirodalomban, a filmben, némely
- de nem mindegyik! - szellemtudományban, a képzőművészetben) a jobb-
és szélsőjobboldal pozíciói reménytelenek. De a hagyományos polgári
magaskultúra jelentősége zsugorodik. A politikailag releváns
kultúraterületeken a nemzetközi baloldal hatása, a hazai baloldal
teljesítménye minimális, pár tucat, olykor pár száz emberre terjed ki.
Ennek kell a következő évtizedben megváltoznia.
Ráadásul valakinek vállalnia kell az antirasszista, antietnicista
cselekvést is, amelyet "a polgári baloldal" kompromittált. A balközép
megpróbálta az egyenlőség, az integráció, a pozitív diszkrimináció
kritériumait alkalmazni az etnikai kérdésben (méghozzá őszintétlenül
vagy csak szavakban), miközben az egyenlőtlenséget és a társadalmi
igazságtalanságot képviselte minden más területen. Ebből csak az
jöhetett ki, ami kijött. Ameddig még volt, lehetett haladó polgárság
és polgári értelmiség (és a vele többnyire szövetséges, hagyományos
munkásmozgalom), addig az egalitárius politikai stratégia (a polgári
politika optimuma) nem hárult még a "társadalmon kívüli" erőkre.
Ha vannak olvasóim között rossz lelkiismeretű, titokban
rendszerellenes liberális tőkések, tudják, hol találnak meg, hogy
antikapitalista szervezkedések anyagi támogatásával róhassák le a
bűntudat szokásos adóját.
*Ennek az írásnak a közzétételét elhárította az egyik ismert budapesti
lap. Az, hogy itt kerül nyilvánosságra, némileg paradox, hiszen
elsősorban nem az alternatív-autonóm közösségnek készült, amelyet
aligha kell meggyőznöm a benne foglaltakról. Kísérlet volt arra, hogy
megértesse a rendszerrel való szembefordulásra kész, de még a polgári
gondolkodási és politikai szokások fogságában nyűglődő, a szó tág
értelmében baloldali (szociáldemokrata, globkrit, antifa, esetleg
enyhén marxizáló) értelmiséggel, hogy a "kisebbik rossz" politikája
végérvényesen elavult. (Nem mintha a vagyonadó megszüntetésére, az
egykulcsos adó bevezetésére készülő, gazdaságpolitikájában az
eddigiekhez hasonlóan neokonzervatív, egyebekben pedig jócskán
autoritárius és sovén Fidesz-KDNP-vel kapcsolatban értelmes embernek
illúziói lehetnének, még rosszabb eshetőségekről nem is szólva.)
Mindezt itteni és mostani olvasóim pontosan tudják. Úgy látszik
azonban, hogy a polgári mainstream ilyetén bírálata már most se nagyon
kerülhet be a - még mindig egyedül hatékony - polgári nyilvánosságba
(ami azért számos más tőkés országban nincs így). Ez a publikáció
egyszerűen csak dokumentálja ezt a helyzetet. Talán kár, hogy
voltaképpeni címzettjeihez nem juthat el.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
