A harc a tőke ellen ugyanaz az Alpok mindkét oldalán!

Június 14-én sok tízezren leszünk Párizs utcáin és más városokban, Marseille-ben vagy La Réunion-ban a munkatörvény visszavonásáért tiltakozva.

Ha a világ minden részén a politikusok nyugtalankodnak is «Franciország imázsa» miatt, amin a sztrájkok, tiltakozások, tüntetések sokat "rontanak" a futball Európa-bajnokság alatt - a dolgozók, munkavállalók megerősítik szolidaritásukat francia társaikkal, hiszen a kizsákmányoltak ugyanazt a harcot vívják a munkásellenes politika ellen.

Június 14-én szintén tüntetnek  Zürich-ben, Lipcsében és San Franciscoban.

Livorno-ban, Rómában, Milánoban már eddig is szolidaritási gyűléseket tartottak, most folytatódnak a Contro Piano újság híradása alapján «Hollande, Renzi, Merkel, Draghi, stb.» ellen Firenzében, Rómában, Bolognában és Milánóban.

https://communismeouvrier.wordpress.com/2016/06/10/des-deux-cotes-des-alpes-une-meme-lutte-contre-le-capital/

Rendszerváltás – ezt akartuk?

M E G H Í V Ó

a Rendszerváltás – ezt akartuk? című beszélgetésre

A Szervezők a Baloldalért (SZAB) beszélgetéssorozata 2016. június 18-i rendezvényének címe:

Jó állam, rossz állam – kell-e nekünk a nemzetállam?

A már két éve havonta rendszeresen Rendszerváltás – ezt akartuk? című konferencia utolsó programjára hívjuk meg a kedves érdeklődőket, mivel ősztől más címmel kezdünk egy sorozatot.

A június 18-i rendezvény központi témája az állam, a hagyományos nemzetállamok gazdasági, társadalmi és természetesen nemzetközi szerepe. Megvizsgáljuk, miért és meddig lehet még módszeresen felszámolni a jóléti államokat, amit az utóbbi húsz–harminc évben minden európai országban tapasztalunk. Hogyan tud együtt dolgozni az Európai Unió keretében huszonnyolc nemzetállam, milyen erőviszonyok alakultak ki például Németország és az olyan kisebb államok, mint Magyarország között, illetve milyen szerepe van a senki által meg nem választott Európai Bizottságnak.

Időpont: 2016. június 18-án, szombaton 10.30-tól 14 óráig.

Helyszín: Bánya-, Energia- és Ipari Dolgozók Szakszervezete, Budapest VI. ker., Városligeti fasor 46.

10.30–10.40 Fellép Zsolnay Júlia színművész.

Témák és előadók 20-20 percben:

Morva Judit: Egy modern állam feladatai: közoktatás, közegészségügy, közlekedés, nyugdíj, kultúra, sport stb.

Somi Judit: Az EU és a nemzetállamok

Nagy András: Tulajdon - államosítás - privatizáció

A konferencia levezető elnöke: Szöllősi Istvánné, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának volt elnöke.

Az előadások után kérdéseket lehet feltenni és véleményt mondani.

A programon – a már megszokott módon – fellép Ungár Istvánné karnagy vezetésével – a Ságvári Endre Ének- és Szavalókórus (SEÉSZ).

Ismét lesz hozom–megosztom piknik.

A rendezvény költségeihez szolidaritási – 100–500 Ft – támogatást kérünk.

Az esemény után a Ságvári Endre Ének- és Szavalókórus próbát tart, amire mindenkit nagy szeretettel és lelkesedéssel várunk.

Szerkesztőségi reakció az Index “Lángokban áll Franciaország” című cikkére

Forrás: http://hu-lala.org/index-franciarorszag-reakcio/

Kedves Olvasók! Egy ősi kultúrájú országról szeretnénk most beszélni, mely valamikor dicsőséges volt, de mostanra megkopott fénye. Egy gyakran kigúnyolt, kicsúfolt és általában félreértett országról. Ez az ország – biztosak vagyunk benne, hogy rájött –, Franciaország. Ez az első alkalom, amikor magyar tollat ragadunk, hogy Franciországról beszéljünk. Általában az ellenkezőjét tesszük: Magyarországról írunk franciául. Szóval bocsássa meg nekünk ezt a merészséget, de miután olvastuk az Index egy korábbi cikkét, azt gondoltuk, hogy tisztáznunk kell pár dolgot, és tájékoztatnunk kell a magyar olvasóközönséget.

Corentin Léotard és Ludovic Lepeltier-Kutasi (Hulala szerkesztősége), Szatai Márton közreműködésével. A francia verzió itt található.

“Lángokban áll Franciaország”, “a kormány fel akarja rázni a gazdaságot”, “konkrétan azt szeretné, ha kicsit többet dolgoznának  (franciák) mint heti 35 óra”. Arra tudunk csak  gondolni, hogy a cikk írója aggódik a nemzet megdicsőülésének lehetősége, azaz a foci európa bajnokság miatt, hogy ezt a példátlan lehetőséget tönkreteszik a szakszervezetek tiltakozó akcióikkal. Az üzenet egyszerű: “nem kell sajnálni a franciákat, elég gazdagok már így is, és meg kell érteniük, hogy nem jár nekik kiváltág a munkajogok terén”. A cikk szerint a probléma egyértelmű: a francia gazdaság túlkorlátozott, a szakszervezetek túl erősek, ami azt jelenti, hogy a részvényeseknek nincs elég beleszólásuk abba, hogy mi történik a gyárakkal, hogy azok hol működjenek, és hogyan legyen elosztva a bevétel… olyan mintha  aFinancial Times írna, vagy olyasvalaki, aki még mindig azt gondolja a világgazdasági válság és a tőzsdeválság után, hogy a piac önkorlátozása és a jóléti állam gyengülése hozzák majd el a “fényes jövőt”.

A cikk írója, ha tényleg teljeskörűen akart volna tájékoztatni, akkor egy kis energiát fektethetett volna abba, hogy utánajárjon annak, amit a törvény ellenzői mondanak. Ezáltal pár dolgot megtudhatott volna a franciákról és Franciaországról, és felfedezhette volna, hogy az ultra-liberalizmuson és a kommunizmuson kívül nem csak az illiberalizmus az alternatíva, hanem sokkal több lehetőség van még. Érdekes lehetett volna ez mindazok számára, akik jobb oktatást, jobb béreket és jobb egészségügyet szeretnének, azok számára, akik szinte ingyen dolgoznak az önkormányzatoknak, azoknak, akiknek rendszeresen nem fizetik ki a túlóradíjakat, azoknak, akik nem a magánszféra, a multik vagy az emigráció lehetőségének hármasában akarnak élni. Annyira virágos a helyzet Magyarországon, hogy le kell nézni azokat, akik nem hagyják magukat?

A létező alternatívák közül szeretnénk ajánlani egyet, amelyet egy közgazdász csoport- a Les économistes atterrés fémjelez, (ennek a csoportnak tagja Thomas Piketty, A tőke a 21. században című könyv szerzője). A kutatók szerint az Európai Bizottság által erőltetett politika csak tönkreteszi a gazdasági és szociális helyzetet, és még nem került bizonyításra az, hogy egy ilyenfajta reform jót tesz a munkanélküliség elleni harcnak. Szerintük a termelékenység hatékonysága és a kereslet az igazán fontos tényezők. Az elsőt a jó munkakörülmények biztosítják, és ebből a szempontól az, hogy a franciák heti 35 órát dolgoznak, európai átlag feletti produktivitást eredményez. A másodikat akkor lehet felpörgetni, ha a cégek olyan növekedő ágazatokba fektetnének be, mint például az alternatív energiatermelés, új fajta közlekedési lehetőségek, vagy olyan modern termékek, mint amelyeket Németország gyárt. A hivatkozott közgazdászok szerint a szociális védelem csökkentése csak az egyenlőtlenség növekedéséhez vezet, amely természetesen nem jelent gondot a befektetők és a munkáltatók számára.

Az elsődleges probléma Európában nem a “muszlim invázió”, sem a “túl erős állam”, ahogy itt a jobboldali vagy a baloldali vezetők hangoztatják. Nagyon sok mindenről van vita, de jellemzően mindig elsikkad a párbeszéd a kisemberek sorsáról, azokról, akik dolgoznak vagy dolgozni szeretnének. Európa elsődleges problémája sokkal inkább az elképesztően erős lobbi a piac szabályozatlansága érdekében, a munkajogokkal szemben, a munkaválallói versenyeztetés érdekében. A franciák nem az elsők, akik ezzel szembeszálltak. A magyar közvéleményt a spanyol Podemosszal és Görögországban működő Szirizával kapcsolatos viták is hidegen hagyták. Folytathatjuk a sort azzal, ami Angliában Jeremy Corbint vagy az USA-ban Bernie Sanderst népszerűvé tette. A magyar közvélemény számára nagyon fontos témákról, például az amerikai szabadpiaci egyezményről (TTIP) vagy a szociális Európáról, azaz Európa szociális megerősítéséről és egyensúlyáról szóló vitáról sem esik szó.

Franciaországban ez egy széles, független társadalmi mozgalom, amit elsősorban a “Nuit debout” képvisel, azaz eleinte jellemzően munka után magukat közügyekkel foglalkoztató emberek sokasága. Március vége óta Párizsban, de számtalan vidéki városban is különböző korosztályok és társadalmi rétegek szereplői találkoznak, hogy politikáról, a társadalom jövőjéről vitatkozzanak. A korábbi párizsi terrortámadások miatt is jótékony hatású a közterek ilyesfajta használata. Miközben a franciák politikai vezetője a szélsőjobb retorikáját választotta, a franciák példát akarnak mutatni, hogy a társadalom valójában együttélést jelent, amely a szolidarításra épül. Miközben a fiatalok elhagyják Magyarországot, ellenzékének az egyetlen programja, hogy az emberek vasárnap is vásárolhassanak.

Kedves Olvasóink, kedves barátaink, európai polgártársaink, bocsássák meg nekünk, ha túl provokatívak vagyunk, de mi franciák így fejezzük ki, ha haragszunk és szeretünk is egyszerre. Kérjük, értsék meg, hogy nehéz nem reagálni arra, amikor nem veszik komolyan egy ország tiltakozását, miközben látjuk, hogy

a barátainkat hogy verik a rendőrök, hogy hogyan használja ki a kormány a rendkívüli állapot adta lehetőséget,  és hogyan veszi semmibe a demokratikus folyamatokat a kormány és zsarolja saját parlamenti képviselőit, akik nagy része már nem is áll mögötte.

Gyakran érezhetik úgy a magyarok, hogy a külföldi sajtó kifigurázza és nem veszi komolyan a nemzeti sajátosságaikat. Kérjük, hogy “amit nem kívánsz magadnak, másnak se tedd!” Akkor, nincs harag, ugye?

Rendőri brutalitás: https://www.youtube.com/watch?v=qNvdpPHzniY

Mi is a fő probléma? https://www.youtube.com/watch?v=E3EbLui2B2k

Gondolkodó Antikvárium

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK!
Anarcho-kommunista vitaestek a Gondolkodó Antikvárium szervezésében

HELYSZÍN: VII. KERÜLET, KIRÁLY U. 43-45., FÖLDSZINT, 35-ÖS KAPUCSENGŐ. A HELYISÉG AZ UDVARON JOBBRA TALÁLHATÓ.
IDŐPONT: MINDEN HÓNAP ELSŐ PÉNTEKÉN, 17 ÓRÁTÓL

A VITÁK SZÜNETEIBEN MOZGALMI ANYAGOK TERJESZTÉSE!

- 2016. július 1. (ÚJ HELYSZÍNEN, LÁSD FENT!) Osztályharcok Franciaországban 2016-ban. II. rész

WORKERS OF THE WORLD, UNITE!
Anarcho-communist discussion series organized by Gondolkodó Antikvárium

LOCATION: VII. DISTRICT, KIRÁLY UTCA 43-45, GROUND FLOOR, ON THE RIGHT SIDE OF THE INNER COURT . TYPE 35 ON THE DOOR-BELL.
DATE AND TIME: ON THE FIRST FRIDAY OF EVERY MONTH, FROM 5 P.M.

DURING THE PAUSES, DISTRIBUTION OF CLASSIST PUBLICATIONS!

TOPICS:

- 1st of July, 2016. (NEW LOCATION, SEE ABOVE!) Class struggles in France , 2016, part II.

Kovács Marika

Marika, a mi Marikánk ma reggel elhunyt. Több volt, mint barát, mint elvtárs. Aki ismerte, nem felejti el halk, csendes hangjàt, mosolyát, szeretetét, érdeklődését és aggódását a világ, a munkásosztály dolgai iránt, a megalázottak, kizsákmányoltak és elnyomottak iránti odaadását kora ifjúságától kezdve 65 éven keresztül. Könyve, az "1956. MAGYAR OKTÓBER. A MUNKÁSTANÁCSOK FORRADALMA (L'Harmattan) magyarul (spanyolul, oroszul) is megjelent. 

Ezzel a beszédével búcsúzunk.  

 Kovács Marika: «Trockista lettem, hogy kommunista maradhassak»

Részlet Kovács Marika hozzászólásából a Lev Trockij meggyilkoltatásának 50. évfordulóján rendezett párizsi tiszteletadáson (1990.szept.29.).

Fiatal egyetemista voltam 1956-ban. Még azév végén elhagytam hazámat, mert a párt, melyet én kommunistának hittem, elárult bennünket, elárulta egész népünket.

Magyarországot azután hagytam el, hogy másodszor avatkoztak be a Kreml  sztálinista bürokratáinak csapatai a magyar munkástanácsok forradalmának legázolására, sok tízezer fiatalt, munkást és forradalmi értelmiségit hazája elhagyására késztetve.

A szovjet csapatok bekerítették és letartóztatták a szovjet hadseregfőnökséggel a megszálló hadsereg kivonásának részleteiről tárgyaló, mandátummal megbízott nagybudapesti munkástanácsi képviselőket. Ugyanazok, akik az 56-os felkelőket meggyilkoltatták, maguk rombolták szét a munkások és az egész nép szervezeteit, börtönöztették be a forradalom vezetőit és aktivistáit.

Az előbb azt mondtam, a szovjet hadsereg.  Helyesen így kellett volna: a Kreml bürokráciájának fegyveres karja, amely egyébként Magyarországon maradt a mai napig.

Azért, hogy véget vessen az októberi forradalomnak, a Kremlnek speciális csapatokat kellett küldenie a távoli köztársaságokból és visszahívnia az itt állomásozókat, mert ezeknek alkalmuk volt megtapasztalni a forradalom természetét, s gyakran fraternizáltak a fiatalokkal, a néppel. Így volt ez okt. 25-én is, két nappal a forradalom kitörése, a Sztálin-szobor ledöntése után, mikor a csendes, többtízezres tüntetés a Kossuth térre vonult a Parlament elé, hogy követelje a bebörtönzöttek szabadon engedését és Nagy Imre megjelenését. A téren több szovjet tankot találtunk. Társaimmal magam is felmásztam egyikre és csakhamar az összes tank tele volt emberekkel. Orosz nyelvű szórólapokat osztogattam a katonáknak, melyben elmagyaráztuk, kik vagyunk, miért küzdünk, miért kell kivonni a szovjet csapatokat Magyarországról, stb., s ekkor a téren található minisztériumi épület tetejéről ávósok kezdtek lőni ránk. A szovjet tankok habozás nélkül odafordították csöveiket és viszonozták a tüzet. Két perc alatt a politikai rendőrség lövedékeitől vagy 80 fiatal hevert a földön holtan vagy megsebesülve.

Az egész országra jellemző volt ez a barátkozás a katonák és és a harcosok között; a szabad rádió egyébként be is számolt róla: «a 12-14 éves harcosokat látva nem beszélhetünk ellenforradalomról».

Nos, ezeket a csapatokat kellett lecserélni. Nov. 4-én így aztán a bürokrácia elvégezte második bavatkozását. Olyan katonákat küldött ezúttal a munkások és fiatalok ellen, akik rosszul beszéltek oroszul, és ahogy magam is konstatálhattam, azt hitték, a francia és amerikai imperializmus ellen harcolnak.

Az okt. 25-i eseményeket követően megkezdődött a tanácsok szervezése a diákok, munkások, értelmiségiek, mezőgazdasági dolgozók között mindenhol – gyárakban, bányákban, munkásnegyedekben – a gyárak megőrzéséért, a biztonság fenntartásáért. Az egyetemeken a hallgatók a tanárokkal együtt hozták létre egyetemi tanácsukat, szervezték a fegyverek és az élelmiszer szétosztását. Az ennivalót faluról hozták, parasztok kisérték és mondhatom, soha nem voltunk olyan jól tartva, mint ebben a forradalmi időszakban.

De egy alapvető probléma megoldása nem sikerült. Nem alakult Nemzeti Tanács, mint hatalmi szerv, és amikor hosszú vita után a munkástanácsok végül mégis létre akarták hozni, már túl késő volt. Pedig egy rövid időre ténylegesen létezett a kettős hatalom a szovjet katonai vezérkar és a nagybudapesti munkástanács között.

Jelzésértékű ma is, hogy különböző (liberális, alternatív, «demokratikus») erők meg akarják akadályozni a munkástanácsok politikai erővé alakulását. (a beszéd 90-ben hangzott el! – a ford.) A múlt év decembere óta mint a privatizáció «legitim partnerei» üzemi munkástanácsok alakultak (sem nem szakszervezetként, sem politikai szervezetként). Szept. 23-án Budapesten ült össze a munkástanácsok első kongresszusa, hogy megszavazza a három országos tanács egyesülését.

A munkástanácsoknak nagyon komoly hagyományai vannak Magyarországon. Minden jelentős forradalmi fellendülésben létrejöttek, 1919-ben a Nagy Október által nyitott szakaszban a Tanácsköztársaság, aztán a II. világháború utáni helyzetben, s végül 1956-ben a vívmányok őrzésére, egy szocialista társadalomért: «Gyárat, földet, vissza nem adunk!», a szovjet hadsereg kivonásáért, a Kreml-bürokraták magyar lakájai ellen (Rákosi, Gerő), az ÁVO politikai rendőrsége ellen.

A sztálinista párt sztálinista utóda, a Magyar Szocialista Munkáspárt csakúgy, mint a többi «baráti» ország rendszere, nem volt sem szocialista, sem kommunista. Ezeket a kifejezéseket csak bitorolták. Privilegizált kaszt, a dolgozóktól, az általuk úgymond irányított néptől idegen. Gazdaságukat  a Kreml parancsai alatt ezek az országok katasztrófába vitték. A Kreml  elfogadta a jaltai egyezményt,  az imperializmussal való kiegyezést – Európa megosztását szolgálva –, részt vett az országok feldarabolásában, a többnemzetiségű területeket egyik vagy másik államnak rendelte,  súlyosbítva a kisebbségek helyzetét. Így történhetett, hogy pl. Macedóniát 4 állam között osztották szét;  a szerb köztársasághoz tartozott Koszovó lakosságának csak 57 %-a albán, de a fiatalok 80 %-a munka nélkül van; Romániában jelentős magyar kisebbség él, csakúgy, mint Szlovákiában, Jugoszláviában, a Szovjetunióban, sőt, még Ausztriában is.

Ez a helyzet követeli, hogy  Kelet-Európa proletariátusa oldja meg a nemzeti kérdést, ismét felmerül Balkáni Föderáció és a Dunai Föderáció gondolata, melyre volt már történelmi kísérlet.

1956 a kelet-európai országok dolgozói megmozdulásának egyik szakasza lett. A berlini 1953 június folytatása, az 1956-os lengyel népi mozgalommal való szolidaritás demonstrációja megelőzte a 60-as évek szovjetunióbeli mobilizációját és a 68-as csehszlovákiait, a 70-71-es, 76-77-es, 80-as lengyelországit. (...) Ezek a mozgalmak vezettek a berlini fal lebontásához. A fal ledöntése fizikai, kézzelfogható kifejezése a sztálinizmus csődjének, amely pedig álcázva fel-feltűnik – olyannak, amilyen valójában is volt: az amerikai imperializmus legjobb segítőjeként. Ez a jaltai rend vége, a népek energiájának felszabadulása, annak a kezdete, hogy lehetőség nyíljon a dolgozók egyesített Európájához tartozáshoz.

Most még csak az elején vagyunk egy ellentmondásos, bonyolult folyamatnak. A sztálinizmus vereséget szenvedett, a nép, a dolgozók szabadságot akarnak, politikai és társadalmi demokráciát; jobban akarnak élni, szeretnék azokat a vívmányokat, amelyeket a dolgozók nyugaton elértek, de nem akarják, hogy a munkából elbocsáthatók legyenek, hogy magánkézre kerüljenek a főbb vállalatok, a földek. Az egészségügyi ellátást paraszolvencia nélkül szeretnék, szociális hálót, anya- és gyermekvédelmet szeretnének, méltó módon lakhatást, minden szinten hozzáférést a tanuláshoz...

Az bizonyos, hogy sem a volt, sem a jelenlegi nomenklatúrának és kormánynak nem ez az első számú gondja. 1956 elfojtása bázisán a Kádár-nomenklatúra Magyarországot gazdasági, társadalmi és politikai zsákutcába vitte, miközben privilégiumait halmozta. 1982 óta ez a politika vezetett az ország elszegényedéséhez, 20 milliárd dolláros IMF-adósságához – a nomenklatúra tagjait gazdagítva.

Most vált valósággá az a veszély – ahogyan egy magyar munkásaktíva fogalmazza –, hogy a politikai hatalom volt birtoklói az állami vagyon megkaparintásával gazdasági hatalommá válnak.

A volt nomenklatúra tagjai az új kormánnyal együtt készítik elő a privatizálást. A Magyar Nemzet nov. 11-i főcíme: „Az ország előtt álló legfontosabb feladat a privatizáció”: „az ország évek óta kedvező feltételeket nyújt a külföldi tőke vonzására befektetéseik számára. De ez még nem elég, egyszerűsíteni kell a jogi hátteret, meg kell reformálni a vállalati számviteli rendszert”. Szeptemberben a Tallózó idézte: „a föld azé, aki... megveszi”. Az időseket arra biztatják, hogy  a szövetkezetesítés előtt birtokolt földjeiket kérjék vissza, hogy aztán olcsón felvásárolhassák (...). Felmerül a kérdés: ki fog aratni a jövő évben? Aki vetett vagy valaki más?

A magyar igazságügyi miniszter az Európa Tanács előtt nyilatkozta néhány napja: „A fő cél (Magyarországon) a piacgazdaság rekonstrukciója. Ezért elengedhetetlen a gazdasági váltás. A változás szigorúan szabályozza a pénzügyi rendszert, megerősíti a gazdaság külső orientációját, listát állít fel azokról a termékekről, melyek exportja korlátozva lesz, az importot pedig felszabadítja, kiszélesíti a szabadáras termékek körét és az állami támogatások többségét leállítja”. A miniszter ugyanakkor biztosította az Európa Tanácsot, hogy folytatódik az alapvető emberi jogokat illető törvénykezés kimunkálása.

A magyar társadalomban ma burjánzik a maffia, a spekulációs és nomenklaturista prostituálódás. Azonban a nagy többség nem kér a maffiából, a gazdaság kiárusításából, az újgazdagokból, a lealjasításból, az újszegénységből és hajléktalanságból. Ez látszik a választási eredményekben. Magyarország még nem mondta ki az utolsó szót. Nem ilyen változásért küzdöttünk 56-ban!

Magam hűséges maradtam fiatal diákkori kommunista elkötelezettségemhez. Kommunista maradtam, ezért vagyok ma trockista, a IV. Internacionálé aktivistája és küzdök a Munkás Internacionáléért. Innen, e pódiumról adózom tisztelettel az 56-ban elesetteknek, a sztálinizmus minden áldozatának, akik a táborokban, börtönökben végezték be életüket Magyarországon és másutt.

Az osztrák szakszervezetek ismét felszólítják a kormányt, hogy az EU és Kanada közötti CETA kereskedelmi egyezményt utasítsa el

Az UITA PRO-GE a STOP TTIP-koalicióba tömörült civil szervezetekkel együtt május 31-én tüntetett Bécsben. 

A tüntetők az alakuló szövetségi kormány ülése alatt az épület előtt gyűltek össze a CETA (globális gazdasági és kereskedelmi egyezmény) elutasítása érdekében, amelyet az EU Kanadával tárgyal. 

Az egyezmény végső szövegét csak februárban tették közzé többéves és a legnagyobb titokban tartott tárgyalás után.

Több, az EU-USA közötti TTIP-egyezményhez hasonlón olyan ártalmas és pusztító rendelkezéssel bír, amellyel szemben ma már az ellenálllás tömegessé vált.  

Párizs, május 28-i nemzetközi nagygyűlés

Május 28-án Párizsban 1 200 dolgozó, aktivista, fiatal vett részt nemzetközi gyűlésünkön.

Felhívásunk

Mi, akik összegyűltünk e napon Párizsban, a 23 ország aktívái februári nyilatkozatának folytonosságaként támogatjuk a brit dolgozókat, akik az Európai Unió elhagyására szavaznak a jún. 23-i népszavazáson.

Európa különböző országaiból érkező szónokokat hallottunk, velük együtt üdvözöljük a brit dolgozókat és szervezeteiket, akik elkötelezték magukat az Európai Unióval való szakítás kampánya mellett.

Igen, az Uniótól meg kell szabadulni. Ha a jún. 23-i brit szavazás ezt eléri, az minden európai nép és dolgozó számára felhívás lesz a brüsszeli intézmények igájától való szabadulásra.   

A francia dolgozók a munkatörvénykönyv reformjának visszavonásáért harcolva szembekerültek a szocialista párt vezette kormány szándékával, amely a Brüsszelből diktált programokat akarja megvalósítani. Más formában ugyanez zajlik Belgiumban, ahol dolgozók tízezrei sztrájkolnak és tüntetnek jobboldali kormányuk munkatörvénykönyv-reformja ellen. Németország dolgozói konfrontálódnak a nagykoalíció intézkedéseivel, amely a prekárius munkát, a bérdömpinget akarja általánossá tenni és a kollektív szerződések elhagyását. Görögországban a Ciprasz-kormány – amelyet a memorandumok politikájával szemben választottak meg – próbálkozik az új «reformok» elfogadtatásával. Olaszországban az a kormány, amely magát «baloldalinak» nevezi, minden területen az EU munkásellenes intézkedéseit valósítja meg. A balti országokat, Lengyelországot, Csehországot a NATO- és az EU-imperializmus tolja a túlfegyverkezés felé. Az Európai Unió és Erdogan Törökországa közötti szégyenletes egyezmény értelmében a háborúk elől menekülőket kiutasítják és tömegesen visszaküldik – az éppen a nagyhatalmak háborúi által –  elpusztított országaikba.

Ezek a tények. Legyenek akármilyen színezetűek kormányaink, az EU kereteiben lehetőségük sem lenne az ipar, a közszolgáltatások köztulajdonba vételére. Bármilyen kormányunk is lenne, ha az aláveti magát az uniós direktíváknak, megnyitja a privatizáció, a szabadpiaci verseny útját a vasútnál, a postánál, az egészségügyben.

Világos hogy az, amit Európai Uniónak nevezünk, nem más, mint a transznacionális vállalatok példanélküli, a lehető legerőszakosabb támadása az emberiség történelmének demokratikus munkásvívmányai ellen. Világos, hogy  az Európai Uniót nem lehet megreformálni. Nincs lehetőség arra,  hogy  bármilyen tartalmat is nyerjen az, amit régóta szociális Európaként mutatnak be nekünk. A szociális és demokratikus vívmányok védelme, az elvesztettek visszaszerzése megköveteli, hogy az EU intézményeit lebontsuk. Igen, ettől az Uniótól meg kell szabadulnunk mindennyiunknak.  

Tudjuk, hogy az európai népek békében és harmóniában képesek megteremteni a szabad együttműködés feltételeit, a nemzetek együttesének szuverenitása tiszteletbentartása mellett demokratikus folyamatban, amikor is minden kormánynak kötelezően népének kell számot adnia.

Mindezért ezen a nemzetközi találkozón, amelyet a «vén Európa» dolgozói és népei szolidaritására alapozunk, aláhúzzuk, hogy a brit dolgozók a Brexitre szavazva egy új jövőre voksolnak s ekként Európa minden országának kizsákmányoltjai és elnyomottai javára cselekednek. Ez a jövő mentes lesz az megszorításoktól, az antiszociális politikától minden földrészen.