1956 - Angyal István

Angyal István 1928. október 14-én született a Békés megyei Magyarbánhegyesen egy kisiparos-kereskedő család harmadik gyermekeként. Négy polgári osztályt végzett, de tanulmányait zsidó származása miatt nem folytathatta. 1944-ben a nácik Auschwitzba hurcolták édesanyjával és az egyik nővérével együtt, akik a táborban meghaltak. (Nővérét szökési kísérlet miatt az egész tábor szeme láttára akasztották fel.) Hazatérése után a kommunista eszmék híve lett, bár soha nem lépett be a pártba. Lelkes támogatója lett, amely humanisztikus elveket, a nemzeti és faji megkülönböztetés, az osztályelnyomás megszüntetését hirdette. Leérettségizett, majd 1947-ben felvételt nyert a bölcsészkarra (magyar-történelem szakra), de 1949-ben a Lukács-vita kapcsán eltávolították onnan, mivel több felszólalásában szolidaritást vállalt a megtámadott filozófussal.

 

Egyetemi tanulmányainak kényszerű megszakítása után először a Budapesti Építőipari Lakatos Vállalatnál dolgozott, majd 1951-ben Dunapentelére került, ahol vasbetonszerelő szakmát tanult, és a Sztálin Vasmű építésénél végzett munkájáért két sztahanovista címet és elismerő okleveleket kapott. Nagy Imre 1953-tól kezdődő miniszterelnöksége idején csökkentették a nehézipari beruházásokat, s ezért sok dolgozót - köztük Angyalt is - "racionalizáltak". Ezután a Közlekedési Építő Vállalat különböző alvállalatainál dolgozott, 1955-től a forradalom kitöréséig már építésvezetőként.

A kialakuló sztálinista rendszerből fokozatosan kiábrándult. Látta, hogyan alakul ki egy új kiváltságos réteg, melynek tagjai szocialista elveket hangoztatva mindennél jobban ragaszkodnak bársonyszékeikhez, lefüggönyzött autóikhoz, különboltjaikhoz. Személyesen is tapasztalta, hogy a rendszer lehetetlenné teszi a demokrácia kibontakozását, hiszen minden kérdésben a vezetők határozzák meg az aktuálisan kötelező nézetet, és a legcsekélyebb kritikai megjegyzés is súlyos retorziót vált ki. Később számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a kialakult bürokrácia súlyos embertelenségektől sem riad viszsza hatalma megtartása érdekében.

Nem kerülte el a figyelmét a termelés terén hangoztatott dogmák hazugsága sem. Falun a beszolgáltatási rendszer, városban a bérpolitika óriási terhet rótt a dolgozókra, akik semmiképpen sem érezhették, hogy a föld, a gyárak, az üzemek az ő birtokukban vannak. Mindezen csalódások ellenére Angyal nem ábrándult ki a kommunizmus eszméjéből. A klasszikusok: Marx, Engels, Lenin tanai alapján haláláig bízott egy antietatista, alulról, demokratikusan szerveződő, igazságos társadalom létrejöttében.

Az SZKP XX. kongresszusa után, az olvadás időszakában, amikor számos addig ismeretlen tény napvilágra került, az értelmiség körében felerősödött a rendszerrel szembeni ellenállás. Angyal nézetei irodalmi esteken, színházakban, a Petőfi Kör gyűlésein, a barátaival (Gáli József, Eörsi István, Fejes Endre írók és Csongovai Per Olaf filmrendező) folytatott beszélgetések alatt formálódtak. Október 6-án részt vett Rajk és társai újratemetésén, amely izzó atmoszférájú demonstrációvá vált. Aznap este ott volt a József Attila Színházban Gáli József Szabadsághegy című darabjának bemutatóján is, ahol a rebellis hangulat a darab politikai aktualitásának hatására csak fokozódott.

Október 23-án Esztergomban dolgozott, s ott hallotta, hogy az egyetemisták és a Petőfi Kör a lengyelországi demokratizálódással szimpatizáló felvonulást szervez. A fővárosba sietett, a Bem-szobornál csatlakozott a demonstrációhoz, majd a tüntető tömeggel a Parlament elé vonult. Gerő Ernő rádióbeszédét sztálinista puccskísérletnek vélte. Ezután barátaival a rádió épületéhez ment, mert képtelenségnek tartotta azt a hírt, hogy ott az ÁVH-sok a tüntetőkre lőnek. Az épület ostroma alatt a sebesültek elszállításában és a lőszerek lerakodásában segédkezett. A rádió elfoglalását a haladó szellemű ifjúság győzelmeként értékelte, amellyel megteremtődtek az "igazi" szocializmus kialakításának feltételei.

Október 25-én a belvárosban csatlakozott a Szovjetunió intervenciója ellen demonstráló tömeghez. Ez volt a "véres-zászlós" tüntetés. Csongovai Per Olaf segítségével (aki a legfőbb bajtársa lett a forradalomban) elérte, hogy a tömeg ne az Egyesült Államok követsége előtt hangoztassa követeléseit, hanem vonuljon a semleges Jugoszlávia követsége elé. A következő napokban forradalmi újságokat, röpcédulákat, verseket (Benjámin László: Elesettek, Zelk Zoltán: Feltámadás) terjesztett szerte a városban, és a Péterfy Sándor utcai kórházból - amely mindvégig a forradalmárok egyik bázisa volt - élelmiszert, kötszert szállított a felkelőknek, valamint a gyermekes családoknak. E tevékenységét a legsúlyosabb tűzharcok idején sem függesztette fel.

Így került kapcsolatba a IX. kerületi Tűzoltó-Berzenczey utcai fegyveresekkel, és csatlakozott hozzájuk. Véleménye szerint kizárólag védelmi harcot vívtak, támadást nem kezdeményeztek. Mindvégig a békés kibontakozás mellett szállt síkra, kapcsolatba lépett politikai és katonai vezetőkkel is. Október 29-én délelőtt a Honvédelmi Minisztériumban, majd a Parlamentben néhány társával a felkelők és a lakosság képviseletében tárgyaltak Nagy Imrével és Janza Károly honvédelmi miniszterrel a fegyverszüneti feltételekről. Nagy Imre azonnali fegyverletételt követelt, a felkelők azonban kifejtették, hogy erre csak akkor hajlandóak, ha a szovjet csapatok kivonulnak a fővárosból. A tárgyaló felek végül abban állapodtak meg, hogy miután a szovjet egységeket kivonták Budapestről, a felkelők a magyar rendfenntartó csapatokat és az újraszerveződő rendőrséget támogatják. Ezen a napon Angyalék Kopácsi Sándorral, Budapest rendőrfőkapitányával és munkatársaival is tárgyaltak a rend fenntartásának és az új karhatalmi szervezet megalakításának lehetőségeiről.

A Tűzoltó utca környékén lévő fegyveresek egyre inkább hallgattak Angyalra, majd elfogadták parancsnokuknak. Ő pedig bázishellyé alakította a Tűzoltó utca 36. számú épületben lévő garázst, ahol összefogta a szervezetlenül és fegyelmezetlenül tevékenykedő felkelőket, s amikor megalakult a nemzetőrség, a fegyveres csoport legális keretek között működött.

Október 30-án Angyal Kádár Jánossal, Münnich Ferenccel és más MDP-vezetőkkel tárgyalt a Parlamentben. Egyetértettek abban, hogy együttes erővel kell fellépni a szocializmus védelmében, a kapitalista és a sztálinista restaurációval szemben. (A fellelhető források szerint Angyal nem látott különbséget a kapitalizmus válfajai, például a Horthy-rendszer és az angolszász demokrácia között.) Szó esett az aznapi Köztársaság téri lincselésről is, amely Angyal szerint ellenforradalmi tett volt, különösen hatásában. Angyalék a hasonló atrocitások megelőzésére felajánlották, hogy az Akadémia utcai pártház védelmére fegyveres őrséget állítanak. Kádár ígéretet tett arra, hogy a következő napon meglátogatja a fegyveres ifjúságot a Tűzoltó utcában és a Corvin közben. Erre azonban sem akkor, sem a későbbiekben nem került sor.

Angyal a politikai vezetők közül leginkább Kádárban bízott. November 1-jéig többször felkereste, s azt szerette volna elérni, hogy a párt első titkára a Tűzoltó utcai fegyveresek élén vegye át a forradalom vezetését. A többi politikai vezetőt ilyen szerepre alkalmatlannak vélte, mivel szerinte megalkuvásaik, körülményeskedéseik miatt nem tudták követni az eseményeket. Kádárt viszont az MDP feloszlatásáért tartotta hibásnak, úgy tudta, hogy ez a pártvezető egyéni döntése volt.

A tűzszünet idején is fáradhatatlanul szervezett, intézkedett, noha a felkelés idején tüdőgyulladásban és hörghurutban szenvedett. Alig aludt, koffeintablettákat szedett. Tevékenysége legfőképp a forradalom tisztaságának megőrzésére, vagyis az önkényeskedések megakadályozására, a köz- és személyes tulajdon védelmére, a lakossági ellátás biztosítására és a béke megóvására irányult. A forradalom végleges győzelme esetére sem igényelt a maga számára semmilyen pozíciót. Az volt a szándéka, hogy ha a viszonyok konszolidálódnak, folytatja polgári foglalkozását. Még a részére felajánlott IX. kerületi nemzetőr-parancsnoki kinevezést sem fogadta el.

November 1-jén, a semlegesség bejelentésekor a Parlamentben tartózkodott. Ezt a lépést elhamarkodottnak tartotta, de még ennél is helytelenebbnek látta a többpártrendszer bevezetését. Emiatt azonnal szemrehányást tett Tildy Zoltán államminiszternek. A pluralizmust - amellyel egyébként sem értett egyet - a forradalom idején a nemzeti összefogás elleni lépésnek tartotta. Mindezekért Nagy Imrét hibáztatta, akire már az október 29-ei egyoldalú fegyverletételi követelése miatt is neheztelt. A személyek megítélésében más esetekben is erősen szubjektív volt. A forradalom talán legveszélyesebb ellenségét Dudás Józsefben, a Forradalmi Nemzeti Bizottmány elnökében látta, akit egyértelműen fasisztának, ellenforradalmi kalandornak tartott. Maléter Pált a fegyverszünet utáni gyors érvényesülése miatt karrieristának vélte.

A november 4-ei szovjet támadásra nem számított, pedig tudott a napok óta folyamatosan érkező szovjet csapatokról. Csoportjával november 8-áig harcolt a túlerővel szemben. A védelmi harc közben is folyamatosan gondoskodott a lakosság ellátásáról. Nem hitt a nyugati hatalmak vagy az ENSZ segítségében, de nem is kívánta a tőkés világ támogatását. A harc alatt szinte mindvégig reménykedett abban, hogy tárgyalni lehet a szovjetekkel, s emiatt többször is súlyos veszélybe került. Úgy vélte, hogy a szovjetek tévedésből vagy félreértésből lövik a felkelőket, akik az igazi szocializmus megvalósításáért küzdenek. November 7-én az októberi forradalom tiszteletére a Tűzoltó utca környékén a nemzeti lobogó mellé kitűzette a házakra a vörös zászlót is.

Angyalnak be kellett látnia, hogy kilátástalan a további fegyveres ellenállás. Amikor megtudta, hogy a szovjetek név szerint keresik, elhagyta a környéket.

November 8-ától a Péterfy Sándor utcai kórházban folytatta tevékenységét: röpiratok, felhívások szövegezését, sokszorosítását, terjesztését. Mindezt elhúzódó betegsége ellenére hihetetlen energiával végezte. Többször próbált kapcsolatba lépni az új kormánnyal, főleg Kádár Jánossal, hogy számon kérje rajta korábbi megállapodásaik megszegését, és hogy jobb belátásra bírja. Röpcéduláiban a politikai vezetők közül leginkább őt tette felelőssé a kialakult tragikus helyzetért, a forradalom leveréséért: "Az árulók között utolsó a sorban: Kádár János! Bűnei ezerszer nagyobbak, mint minden elődjének: nemzetirtás, hazaárulás, gyávaság! A halottak nevében, a magyar és orosz nép halottai nevében egyaránt vádoljuk és vonjuk felelősségre Őt és gazdáit..."

A hatóságok figyelni kezdték, helyzete mind veszélyesebbé vált. Barátai emigrálásra próbálták rábeszélni - sikertelenül. "Ez a hazám, itt a helyem. Élni is halni is" - vallotta. "Boldogító dolognak" tartotta, hogy annak a "népnek a fia", amely a "világszabadság zászlóját viszi ma is, mint 1848-ban vitte". Másrészt rossz véleménnyel volt azokról, akik külföldön folytatták politikai tevékenységüket: "Vagy ellenségévé [lettek] a népnek, vagy basáivá, bégeivé, ha hazatértek [...] Nem akarok a Rákosik és a Horthyk sorsára jutni" - írta a börtönben.

November 16-án reggel az új karhatalomhoz tartozó egységek razziát tartottak a kórházban, és az alagsorban kezdték összeszedni a fiatalokat. Amikor Angyal - aki ekkor a II. emeleten orvosi felügyelet mellett pihent - ezt meghallotta, társai szabadon bocsátását követelve lerohant. Erre őt is megmotozták, és a többiekkel együtt a Budapesti Rendőr-főkapitányságra vitték.

Ezzel megkezdődött két évig tartó fogsága. Az első napokban még tartott benne a forradalmi hevület, nem vesztette el a győzelembe vetett hitét: egy röplapot, amelyet már rabságában írt, kidobott az ablakon egy rendőrnek, abban a reményben, hogy az majd terjeszteni fogja. November végén és december elején írta meg önvallomásait, amelyek igen fontos kordokumentumok. (A november 25-én írt Saját kezű vallomását 1991-ben jelentette meg a Pesti Szalon Könyvkiadó. Az 1956 decemberében írt önvallomásai a Múltunk folyóirat 1995. decemberi számában olvashatók.) Ezekben az írásokban hitet tett a forradalom jogossága mellett: "A termelőeszközök [...] hazánkban 1945-től, majd pedig az államosítástól kezdődően folyamatosan a munkásosztály és a parasztság egyetemes tulajdonába mentek át formailag, most pedig 1956-ban ténylegesen is birtokába vette azt forradalmi harccal." A szovjet beavatkozást a következőképpen ítélte meg: "A szovjet tankok jogos nemzeti büszkeségünket, szocialista öntudatunkat, emberi egyenrangúságunkat sértik."

Emelt fővel állt a nyomozók, majd a bíróság előtt. Meg sem kísérelte félrevezetni a hatóságokat, mivel úgy gondolta, hogy az igazság feltárása hasznára válik a forradalom utóéletének. A per hátteréről semmilyen adattal nem rendelkezünk, csak feltételezhetjük: Kádár Jánosnak lehetett döntő szava abban, hogy mind a Tutsek-tanács (1958. április 17-én), mind a Cieslár-tanács (1958. november 27-én) halálos ítéletet hozott. Angyal nem kért kegyelmet. Védőjének kegyelmi kérvényét "az elkövetett cselekmények, valamint a vádlott személyében rejlő kiemelkedő társadalmi veszélyességére, valamint arra figyelemmel, hogy bűnösségét az egész eljárás során nem ismerte el" a kegyelmi tanács egyhangú határozattal elutasította. Az ítéletet 1958. december 1-én végrehajtották.

Mult-kor.hu

Fiatal barátaink figyelmébe

A közel-keleti háborúkban már 80 állam vesz részt aktivabban-passzívabban. A háborúk Afrika északi részén folynak, az iraki, líbiai, stb. nyugati (USA, NATO-országok) katonai beavatkozása egyenes folytatásaként. Kiegészítve a megszállt Afganisztánnal, szomszédjával, Pakisztánnal, és az eredmény – gyilkolás, rombolás, menekülés.

(A térkép magyarázata:
kék - a nemzetközi koalició országai
világoskék - az azt ilyen-olyan módon támogató országok
zöld - a koalición kívüli országok
lila - polgárháború  az Iszlám Állam részvételével
fekete - kurd milíciák)

Minden népnek joga van eldöntenie, hogy miként akar élni. Minden beavatkozás ennek az önrendelkezési jognak a megsértését jelenti. Ezek közül a legsúlyosabb – a háborús beavatkozás, mégha magyarázatul „humanitárius” okok is szolgálnak. De még ha fetételezhetnénk is, hogy a nagyhatalmak csakugyan önzetlenül e cél érdekében tennék – az elnyomott nemzeti érdekekeket/önrendelkezési jogokat nem valamiféle külső erőknek kell megvalósítaniuk, hanem az érintett népeknek saját maguknak kell kivívniuk (a demokratikus erők, a nemzetközi munkásosztály szolidaritásától övezve).

Azonban sem Obama USA-járól, sem Putyin Oroszországáról, sem Orbán Magyarországáról NEM feltételezünk semmiféle önzetlenséget. Saját népükkel szemben sem azok. Azokkal szemben is háborút viselnek. Magyarországon az össznépesség 38 százaléka szegény, ami 3,7 millió embert jelent. Az USA az OECD szerint a negyedik legszegényebb ország, holott az egy főre jutó GDP tekintetében a harmadik a világon. Az orosz statisztikai hivatal adatai szerint a 21,5 millió szegény közül 17,2 millió dolgozó ember, a bérmunkások 28 százalékának a jövedelme kisebb a létminimumnál. Semmi okunk nincs tehát azt hinni, hogy a tőkés Oroszország bármivel is jobb lenne vele szemben álló nyugati ellenfeleinél.

A napokban az orosz nagykövetség előtt egy kis szimpátiatüntetés zajlott. «Baloldali» fiatalok és «baloldali» felnőttek azt akarták kifejezni, hogy helyeslik az orosz háborús beavatkozást. Nem képesek megérteni azt, hogy egyetlen háborúnak van létjogosultsága: a védekezőnek, a honvédőnek. Oroszország (is!) csak beavatkozik a szíriai polgárháborúba. Mást nem hozhat, mint ugyanazt, ami Irakban, Afganisztánban folyik. Káoszt.

A globális tőke uralma, terjeszkedése, háborúi ellen egyetlen biztositék van: a dolgozókra, a népekre támaszkodni, akik NEM akarnak háborút, hanem békét, nyugalmat, munkát, megélhetést. Az élethalál harcot vívó népekkel kell szolidárisnak lennünk - nem a beavatkozókkal, legyenek azok a francia, az amerikai, a magyar vagy az orosz állam uralkodó osztályai egymással koalícióban vagy nem. Az első világháború következményei: 9,7 millió katonahalott, közel 10 millió civil, mérhetetlen anyagi károk. A másodiké 60 millió halott, s még nagyobb károk. Mekkora lenne a harmadiké?

A palesztinek mind született terroristák?

Erőszakosak, ők támadták meg a megszállt Ciszjordánia útjain békésen autózó telepescsaládot, akadályozzák a zsidókat, hogy a Templomhegyet (alias Mecsetek terét) látogassák (...) Az izraeli erőszak generálja az erőszakos palesztin válaszokat.

Erőszak Ciszjordániában, erőszak Jeruzsálemben – olvashatjuk az újságokban és megtudjuk belőlük, hogy izraeli állampolgárokat öltek meg, az izraeli hadseregnek pedig erre kellett reagálnia néhány palesztint megölve.

Szóval a palesztinek a hibásak, ők támadták meg a békésen autózó családot és ölték meg a szülőket ( és «palesztinok hajtottak a buszmegállóba bárddal hadakoztva», stb.)

Mindez a dolgok rendje, az elnyomottak erőszaktevése mindig is elítélendő, holott az maga a megszállók, az elnyomók rendjével szembeni ellenállás.

A telepesek autóját megtámadták, a szülőket megölték. Mielőtt elítélténk vagy megtapsolnánk, nézzük, milyen okok vezetettek a tetthez. Ezek az okok a megszállásban keresendők. A megszállás fenntartja és állandósítja az erőszakot.

A fiatal palesztinek kövekkel dobálják a felfegyverzett hadsereget. Katonákat megkövezni nem szép dolog, mégha állig felfegyverzettek sem. A katonák tehát lőnek, megölnek néhány fiatalt, az izraeli parlament pedig több év börtönt akaszt az élvemaradottak nyakába. Mégis, miért folytatják a fiatal palesztin gyerekek? Az okok a megszállásban keresendők.

A palesztinek – a hogyan más elnyomott és megszállt népek – ellenállnak. Ez az ellenállás az, ami tolerálhatatlan a megszállók és szimpatizánsaik számára. 

Ha a ciszjordániai vagy jeruzsálemi erőszakos cselekményekről beszélünk, akkor előbb meg kell említeni azokat az erőszakos cselekményeket, amelyek a palesztineket érik, mindenekelőtt a megszállást és az izraeli  telepek létrehozását. Ha ezt elfelejtük, akkor nem is akarunk semmit sem megérteni és csak az elnyomót támogatjuk.

Lehet persze méricskélni, ki követ el több, súlyosabb erőszakot – ami csak a valóság elfedése. Az izraeli megszállás, az annekció napra napra épül azzal az izraeli akarattal, hogy Palesztinában minden palesztin jelenlét megszünjék. Nincs szimmetria a megszállók és megszállottak, az elnyomók és elnyomottak között.

Mégis, ez a hamis szimmetria vezetett az oslói egyezményekhez a «békefolyamattal», amely alatt tovább terjeszkedett a megszálló, nőtt az annekció - a palesztinek hátrányára. A hamis egyensúly vezetett a palesztin állam elismerési hullámához, holott ez az állam csak virtuális, zászlaja virtuális az ENSZ ormán is, mintha a szimbólum elég lenne a virtuális létezéshez. Mindenesetre emlékeztet az izraeli politikával szembeni szándékos tehetetlenségre.  

Az, ami ma Jeruzsálemben történik, a folyamatos erőszak jele. Nem az ellenállásé, hanem az elnyomóké, mert a palesztin föld megszerzése tovább folyik.


Rudolf Bkouche (ujfp – ijan) (L’Union Juive Française pour la Paix - International Jewish Anti-Zionist Network- Zsidó-francia unió a békéért)

(Investig’action – Michel Collon honlapja)

Törökország: kétnapos sztrájk

A Haladó Szakszervezetek Föderációja (DISK), a Közszolgáltatási Dolgozók Konföderációja (KESK), a Török Építészek és Mérnökök Kamarája (TMMOB), az orvosi kamara és a Népek Demokratikus Pártja (HDP) október 12-13-ra kétnapos általános sztrájkot hirdetett az ankarai támadás áldozataival való szolidaritás kimutatására. Mint ismeretes, a béketüntetés a törökországi – török és kurd – baloldali mozgalom 95 tagja életébe került.

A támadás után is folytatódnak a demonstrációk. A baloldali mozgalmak a török kormányt és személyesen Erdogant vádolják, mivel az Iszlám Állam kamikáze-akciója a török titkosszolgálat irányításához köthető.