«a kommunisták mindenütt támogatnak ... minden forradalmi
mozgalmat. Mindezekben a mozgalmakban a kommunisták a mozgalom alapvető
kérdéseként a tulajdon kérdését helyezik előtérbe...»
A Petőfi kör
munkás-paraszt hatalmat, munkásigazgatást követelt.
A Veszprém
megyei Munkástanács Rákosi kizárását a pártból. A dimávagosok a párt és a
munkásosztály vezető szerepét hangsúlyozták; a Központi Munkástanács csak a
szocializmust elfogadó pártok működését fogadta el (12 párt
alakult !), a forradalmi szervezetek egy része végig kitartott amellett,
hogy «gyárat, földet vissza nem adunk», és tervgazdálkodást követelt. A
köztulajdon védelmében bízták a vállalatvezetést a
munkásokra és szakemberekre, óvták, karbantartották a nagy sztrájkok idején is ; a közvetlen
gazdasági demokrácia a közös tulajdon hatékonyságát szolgálta. Az Egyesült
Izzóban a vezetés felelősségét firtatták a nemzetgazdaság tönkretételében. A
Duclos Bányagépgyárban aug-ban maga a gyári pártbizottság tette közzé, hogy
bérköveteléseiben a munkásságnak igaza van és a gyári demokrácia valódi
fórumait kell létrehozni. A politikai követelések összefüggtek az ország
szuverenitása iránti vággyal, s mögöttük ott állt a nyomorúságos helyzettel
való elégedetlenség. A spontán munkásszervezetek létrejötte, tartalma
azonban meghatározta az orientációt, a szocialista utat. A sztálinista
államszocialista rendszer lerombolását és a tőkés restauráció megakadályozását
összekötötték a termelés új alapokra helyezésével, a munkás önigazgatással. A
termelőeszközök valódi birtoklását akarták, politikai forradalommal megszerezve
a hatalmat. Bukásuk oka nyilvánvaló: nem volt élcsapatuk, az önigazgatást a
többé-kevésbé ismert jugoszláv mintára képzelték. De politikai forradalom volt
a termelőeszközök köztulajdona védelmében és azok munkás (népi)
működtetéséért.
Egy forradalmat nem egyes szereplőinek törekvései minősítenek, a forradalom: „önként fakadt, ellenállhatatlan
megnyilatkozása olyan nemzeti kívánságoknak és szükségleteknek, melyeket, ha
világosan nem is fogott föl, de erősen átérzett számos osztály”, „a
forradalmi rázkódások mögött társadalmi szükségleteknek kell lappanganiuk,
amelyeknek kielégülését elévült intézmények gátolják”.
Felkelés, a függetlenség követelése, a
sztálinizmussal való leszámolás, az államszocializmus ellen. Ezekkel a célokkal
mindenki egyetértett – még azok is, akik polgári demokratikus (vagy még
rosszabb) utat képzeltek –, azok is, akik ma már megtagadják saját
múltjukat … (a legreakciósabb elemek ezért sem mertek nyíltan színt
vallani).
«Minden forradalomban benne van az ellenforradalom
lehetősége is». Napjainkban az ellenforradalom teóriájának «baloldali» hívei
nagy kedvvel hivatkoznak a Köztársaság téri vérengzésre, az itt-ott megtörtént
lincselésekre – figyelmen kívül hagyva a nagy társadalmi mozgások irányát
és azt, hogy az ilyennel együttjárnak mindig a retrográd törekvések... (és
persze - a mintegy 50, munkàstüntetéseket érő sortűzről hallgatnak). Míg a
régi-új tőkés rend csakis az "antikommunista" (értsd:
antisztálinista) és reakciós jelenségekre, az 56 utáni (bornírt, becstelen)
megtorlásokra koncentrál, saját maga is ellenforradalomnak minősíti
kisajátított «forradalmát és szabadságharcát. Ebben összefolyik a sztálinista
baloldallal...
A Kádár-rendszer végső soron a bürokrácia egy másik
csoportja hatalmának fenntartására szolgált. A Kádár-korszak értékelései
(csakúgy mint a rendszerválás utáni «hivatalosak») hazudnak a tényekben,
keverik a valódi munkás osztályharcot a (jobb- és «baloldali») zavarosban
halászók restaurációs törekvéseivel. A cél az, hogy a munkásság kedvét egyszer
s mindenkorra elvegyék az alulról felfelé szerveződéstől, és a bürokrácia
közvetlen munkásellenőrzés alá vételétől. Sem a sztálinizmusnak, sem a
nagyhatalmaknak, sem az egypártrendszernek, sem a rendszerváltás utáni
pluralizmusnak sem volt – és ma sem érdeke –, hogy nevén nevezze 56-ot. Sem
egyik, sem másik nem szeretné, ha a munkás-paraszt hatalom példává válna.
Bejegyzések
