Victor Segré: SZÁMŰZETÉS - izraeli éveim

6. rész

Zikei Plada

Egy elvtárs jött a párttól, tanácsolta, hagyjuk el a Pardes Hanna tábort.

–        Itt csak a drága időt vesztegetitek, holott a tevékenységetek másutt sokkal jobban

          szolgálná a pártot.

–        Tegyük fel. De ki mondja ezt?

–        Pontosan nem tudom, a pártban mondták. Itt, a táborban csak az időt pazaroljátok.

          Ezt gondoljuk.

–        Kik gondolják?

–        Végülis… mi, a párt.

A fickó komolyan beszélt. A pártban valaki lehetett. Bizalmi ember. Elgondolkodtunk azon, amit mondott. De ismertetni akartam vele a helyzetünket.

–        Nincs hova mennünk. Sem szállásunk nincs, sem pénzünk.

–        Ezt el tudjuk intézni.

Egészen felvillanyozódtunk a hírre, hogy elhagyhatjuk a tábort, beköltözhetünk a városba, részt vehetünk az ország életében. Tudtuk, hogy a táborban új bevándorlóként marginális helyzetben vagyunk, kívül az országon, a népen, a dolgozókon. Számos sértő megjegyzést hallottunk rovásunkra is, ilyeneket: «itt élnek a mi terhünkre és panaszkodnak» vagy «minek jöttek ide, ha nem tetszik nekik?», sőt, «ingyen etetjük őket, ingyen biztosítjuk szállásukat, ők meg elégedetlenkednek!».

Ya’acoub reagálásunkat figyelve megkérdezte az elvtárstól:

–        Azt mondod, el lehet intézni, de hogyan? Megismételjük, nincs egyetlen vasunk se, és

          nem tudunk hova költözni se innen.

–        Kissé hosszú elmondani, majd az úton elmesélem. Autóval jöttem… – nevetett és

          folytatta – teherautóval, akad hely rajta mindenkinek.

–        Mindnyájunkat el akarsz vinni? Na, de hova?

–        Nahát, bízzatok már meg bennem. Naná, hogy mindnyájatokat viszlek! Miért? Nem

          akarjátok elhagyni a tábort?

–        Várj, várj egy kicsit! Mielőtt itthagynánk, tudnunk kell, miről van szó. Ya’acoub elvtárs

          feltett egy kérdést, és a döntésünkhöz tudnunk kell, hogy mi vár ránk.

Eliahou, a legbölcsebb közöttük, nekiállt elmagyarázni.

–        Ha úgy döntünk, hogy elmegyünk, a táborirodában alá kell írnunk egy nyilatkozatot,

          miszerint a hatóságok összes kötelezettsége megszűnik velünk szemben, legyen az

          bármilyen természetű.

–        Tudom, ez a szabály. De mondom nektek, mindent elrendeztünk…

–        Mi pedig mindenekelőtt szeretni tudnánk, hogy ez mit is jelent. Lehet, hogy nem

          értünk egyet azzal, ami kint vár ránk, amit javasolnak nekünk.

–        A teherautót minél hamarabb vissza kell adnom. Nincs idő mindent elmagyarázni. Csak

          az időnket vesztegetjük, miközben a nyomdában várják a járművet.

–        Mondd, hogy is hívnak?

–        Touri. Mindenki Tourinak hív.

–        Hallgass ide, Touri. Meg kell, hogy érts bennünket. Nem hagyhatjuk el a tábort anélkül,

          hogy ne tudnánk, hová megyünk. Mi van, ha nem akarjuk azt, ami ránk vár? Utána már

          sehova nem tudnánk menni. Érted a gondunkat?

–        Értem, értem, de a teherautót...

–        Ne bosszants a teherautóddal. Mondd a javaslatod és döntünk.

Touri nagyon határozatlannak és főleg meglepettnek látszott. Nem fogta fel a beszélgetés értelmét. Megmondta, hogy minden el lett intézve, hogy nincs idő a teherautó miatt, mi pedig meg akarjuk vitatni!

–        Hallottatok már a Zikei Pladáról?

–        Miről? – kérdeztük szinte kórusban.

–        Zikei Plada, azt jelenti: acélszikra.

–        Áá? Nem tudtuk. Zikei Plada. Nem rossz név. Nagyon forradalmi. És? Mi ez a Zikei

          Plada?

–        Ez egy kis kommunista csoport, fiatalokból áll, mint ti, elhagyták a kibucukat, hogy

          saját, kommunista kibucot hozzanak létre. Vagy húsz, Romániából jött fiatal. Nincsenek

          elegen, hogy saját kibucot szervezzenek. Rehovotban vannak, Tel Avivtól délre.

          Nagyon lelkesek, jó kommunisták. A párt megadja nekik azt a segítséget, amit tud.

–        Akkor, ha jól értettük, a párt ebbe a Zikébe vagy mibe akar küldeni minket, hogy

          erősítsük meg őket. Ez az?

–        Igen, valójában ez. Kaptak megművelésre egy kis parcellát. Kabinokat, hogy lakjanak.

          Van egy teherautójuk, két öszvérük és egy kocsi. Ez minden, amit tudok.

–        És hogy fogunk ott élni, Touri?

–        A részleteket a kibuc titkárával kell megbeszélnetek. Erről nem sokat tudok.

–        Ha nem tudsz semmit, akkor mit tudsz?

–        Pártfunkcionárius vagyok, ez minden.

Elég élénk benyomást tett ránk. Pártfunkcionárius, aki csak a párt által és a pártért él!

–        A párt küldött, hogy toborozz közöttünk, ez az?

–        Nem, csak azért, hogy benneteket meggyőzzelek, csatlakozzatok a kibuchoz.

–        Rehovot, ez milyen város?

–        Egy helyes kisváros, tiszta és kellemes. Tel Avivtól úgy húsz kilométerre található.

–        Touri, meg kell mondani, furcsa módon próbálsz embereket toborozni. El akarsz vinni

          bennünket anélkül, hogy tudnád, miből és hogyan fogunk megélni!

–        Ez azért van, mert minden reggel hajnalban újságokat hordok ki. Aztán egész nap

          pártügyekben futkosok.

–        Tudod mit, Touri? Először elviszel hármunkat, Ya’acoubot, Elinahout és engem ebbe a

          kibucba, hogy beszéljünk a kibuc titkárával. Aztán döntünk. Érted?

–        De mit mondok a székházban majd? Istenem, mit mondok majd?

Touri egészen gyámoltalannak és idegesnek tűnt.

–        Azt mondasz, amit akarsz.

–        Igen, de…

–        Touri, indulunk, vagy nem?

–        Valamin elgondolkodtam… de, de, indulunk, rögtön.

***

Ruth, a kibuc és a Zikei Plada pártsejtjének titkára minden információt megadott, amit akartunk. A lakás faházakban, kis kétszemélyes szobákban tábori ágyakkal, egy ebédlő, mosdó és az udvar végén latrina. Azt is elmondta, hogy e pillanatban csak néhány lány számára van munka, mosás, takarítás, főzés, a többiek odakint dolgoznak a Lishkat Avoda munkaügyi iroda jóvoltából biztosított munkahelyeken.

Beszélt nekünk arról is, hogy meg akarják reformálni a közösségi élet rendszerét és a kibucokban bevezetett szabályokat. Olyan reformot akarnak, amely a szövetkezeti rendszerhez közelít.

–        És mit vártok tőlünk? Milyen munkát végeznénk? Mi a párt szerepe mindebben?

–        Már az a tény, hogy többen leszünk, nagyon jó dolog. Aztán pedig arra várva, hogy a

          kibuc alapításának jogát megkapjuk, odakint dolgozhattok a Lishka kínálta mindenféle

          munkahelyen, mint a többi elvtársunk.

Ruth érdeklődéssel vizsgálgatott bennünket. Próbálta kitalálni, hogy mi lesz a válaszunk.

–        Nos, hogyan döntötök? Jöttök, vagy még gondolkodtok rajta?

–        Tartunk egy gyűlést az elvtársakkal a táborban és aztán tudatjuk veled.

–        Jó lenne, ha jönnétek. Nem titkolom, a kibuc számára óriási előrelépést jelentene. Veletek együtt körülbelül harmincan lennénk. Előrevinne minket a kibuctanácsban is.

–        Jó, akkor hát shalom. Jössz, Touri?

Visszaúton megbeszéltük a találkozást Ruth-tal.

–        Szép ez fiatal lány – mondta Ya‘acoub.

–        És kulturáltnak, valamint intelligensnek is tűnik.

Touri nevetni kezdett.

–        Nem is annyira fiatal. Elvált és az ex-férje is a kibucban dolgozik. Ő végzi a könyvelést.

Pardes Hannában késő estig vitatkoztunk. Belépjünk a kibucba, vagy ne. Döntenünk kellett, el tudjuk-e fogadni, hogy másfajta élethez szokjunk. Közösségi élethez, paraszti léthez. Végül a legdemokratikusabb módon szavaztunk. Nagy lelkesedés nélkül, de csatlakozunk a kibuchoz.

Másnap reggel bementem a táborigazgatóhoz búcsút mondani. A Shomer Hatzair tagja és éppúgy kommunista, mint mi.

–        Haim, vicc nélkül, hiányozni fogsz nekünk.

Nagyon erősen megszorította kezemet és Yohevet, egy fiatal nő pedig könnyeit törölgette.

–        Ne sírj, Yohevet, tudod, hogy bolondulásig szeretlek. Feleségül kéne jönnöd hozzám.

–        Szemtelen, malac! De látogass meg minket, hallod?

Este a kibucban Ruth ünnepet szervezett. Mindenki kíváncsian várta, hogy megismerjen minket. Nem askenáziak vagyunk, hanem szefárdok, frenkek, ahogy később megtudtuk, feketék. Újdonság ennek a csoportnak. Nem is tudták elképzelni a szefárdokkal közös életet ugyanabban a kibucban, ugyanabban a csoportban. A szefárdok hagyományai, szokásai, még viselkedésük sem ugyanolyan. Aztán itt voltak az egészségügyi kérdések. Igen, a szefárdok mások. És még ki tudja. Abszolút tartaniuk kellett tőlük.

Érkezésünkkor nem látszottak túlzottan lelkesnek. De a lányok már rászálltak Albert-re, aki tényleg nagyon szép barna fiú fekete szemekkel, vonzó, provokatív tekintettel.

Első alkalommal voltunk lányok, elvtársak, a mieink társaságában. Ki voltunk éhezve a nők jelenlétére. Máris akadt valaki, aki szemembe tűnt. Miriam nem román volt és a többiektől inkább elkülönült.

Két nappal később Yacovot, a gazdaság és munkaelosztás felelősét kísértem el az Eshed központi autóbusz-pályaudvarra, a Tel Avivot és Ber Shevát Rehovot érintésével összekötő úton. Itt volt a munkaerővásár. Reggel hét óra előtt jöttek a vállalkozók, keresgéltek az emberek között kor, méret, izmok alapján, aztán kiválasztották a munkást és elmentek. Nem kérdezték a bért, a munkaidőt, semmit. Boldogok voltak, hogy munkát kaptak és a vállalkozónak pedig lett megfelelő kétkezi munkása. Akárhogyan is, a bér ugyanannyi volt körülbelül. Nem nyitottak felette vitát.

Engem egy szövetkezet alkalmazott, öt teherkocsijuk volt kövek, homok, cement és építési anyagok szállítására. Ez alkalommal követ kellett vinni nem messze Rehovottól egy útépítésre. Minthogy a teherautón nem volt daru, az építkezésen a követ kellett lepakolnom. A munkát csak kézzel lehetett elvégezni, szerszámok nélkül. Fizikailag igen nehéz munkának bizonyult – legalábbis számomra –, óriási erőfeszítést követelt. A fáradtságot még fájdalmasabbnak éreztem, mivelhogy eleddig fizikai munkát nem végeztem.

Késő délután meggörbedve, összetörve a kibucba vonszoltam magam és azon nyomban leroskadtam a rendelkezésemre bocsátott vaságyra. Elcsigázva, erőm végére érve, ha mondhatom. De mégis, valami büszkeséget éreztem. Munkás lettem, proli. Most már belevághatok a politikai agitációba, részt vehetek az osztályharcban. Beszélhetek a munkások, a munkásosztály nevében. A «világ proletárjai, egyesüljetek» jelszava még közelebbinek tűnt, még inkább a sajátomnak.

Emelkedett, szédítő érzés. Végre a munkásosztályhoz tartozom.

***

Útépítésen dolgoztam, délutánonként a kátránytól feketén tértem vissza, ezt kellett felmelegítenünk és aztán rácsorgatni a kövekre az általunk épített utakon.

Gyakran dolgoztam kis házacskák építésén is. Vasbeton zsalut csináltunk, azok jobban tartják a falakat. Bevallom, kedvencem mégis a narancsszüret volt a novembertől március végéig tartó szezonban. Rehovot és Richon le Zion volt a narancstermesztés központja. Mindenhol narancskertek voltak. E munka közben kaptam első leckémet is. A helyszínen annyi narancsot ehettünk, amennyit akartunk, de munka után tilos volt magunkhoz venni. Ahányszor csak megszomjaztam, narancsot ettem. Elképesztő mennyiséget fogyasztottam a nagyszerű gyümölcsből. Meg is lett az eredménye, több napon át tartó hasmenést kaptam. Aztán már kevesebbet ettem belőle, miáltal gyümölcsszedő teljesítményem is megnövekedett.

Zikei Pladában kollektív életünk felvette az utazósebességet. Mindnyájan a kibuc és ezen felül a párt tagjai voltunk, minden héten közgyűlést tartottunk, amelyeken megbeszéltük a kibuc gondjait. A problémák kereteit gyakran átlépve politikai aktivitásunk kérdései is napirendre kerültek.

A gyakori gyűlések egyikén Ruth bejelentette, hogy választások lesznek a kibuc és a sejt vezetésében is. A vezetésnek kettős szerepe volt, egyszerre a kibucban és a pártban. Ya’acoub küldött lett a regionális bizottságban, engem pedig beválasztottak a kibuc vezetésébe, Rehovot város ifjúsági felelősének. Szintén felelős lettem a párt orgánuma, a Kol Ha’am hétvégi újság eladásáért és terjesztéséért. Ez a munka lehetővé tette, hogy az elvtársakat, a párt tagjait, szimpatizánsait meglátogassuk és megvitassuk velük a napirenden szereplő politikai problémákat, s csakúgy a napról napra felmerülő kérdéseket.

Ahhoz, hogy a fiatalok pártaktivitását jobban szervezzük, hetente egy délután összejövetelt tartottunk, barátit, ahol mindenről tudtunk beszélni. Együtt mentünk a sarki moziba, kritikai megbeszélést tartottunk egy-egy olvasott könyvről vagy látott filmről. Néha meséltem az egyiptomi kommunista mozgalomról, tevékenységéről és nehézségeiről, de főleg és persze a Szovjetunió gazdasági fejlődéséről. Beszéltünk Kalinyin jelszaváról, mely szerint a kommunizmus a világ ifjúsága. A «kommunizmus a szovjethatalom plusz villamosítás» Lenin-idézetet részletesen kitárgyaltuk. Beszéltem a Dnyeperen épített és 1933-ban befejezett nagy villamosenergiai központról, a mezőgazdaság fejlődéséről és a Szovjetuniónak a háború előtti években elért hatalmas gazdasági győzelmeiről. A fiatalok lelkesedése és érdeklődése óriási volt. Az is kérték, hogy gyakran menjünk moziba.

A Zikei Plada egyik tagja, Miriam arra hívta fel a figyelmemet, hogy egy lány a csoportból mindig mellettem foglalt helyet. Miriam gömbölyded, barna hajú és gesztenyebarna szemű lány volt. Tetszett nekem ifjúsága ragyogó frissességével, ezen felül északias akcentusa is. Pirospozsgás, telt orcája annyira izgatott, hogy legszívesebben állandóan simogattam volna. Számtalanszor próbáltam közeledni hozzá. Ő viszont semmi jelét nem adta annak, hogy e közeledést szívesen fogadná. Minden előrenyomulásom alkalmával vagy fáradt volt, vagy elfoglalt. A mozielőadás végén, mikor együtt tettük az utat vissza Zikei Plada felé, megkérdezte:

–        Cipora a barátnőd?

Meglepődtem a kérdéstől. Mindig nagyon vigyáztam arra, nehogy intim kapcsolatba kerüljek valamelyik lánnyal a csoportból.

–        Barátnőm? Nem, miért?

–        Mert mindig együtt vagytok.

–        Azt gondolod? Nem is figyeltem fel rá. Azt hiszem, veled többet vagyok, látod, hogy az

          utat is együtt tesszük Zikei Pladába.

–        Igen, de vele, az más.

–        Más? Nem értelek, miben más?

–        Vele bensőségesebb. Gyakran bókokat mondasz neki, dicséred a szép szőke haját,

          megjegyzed, hogy milyen csinos.

–        Bókot, azt hiszem, mindenkinek teszek. Még neked is. Próbálok kedves lenni

          mindenkihez. Ha ezzel örömöt szerzek, mi rossz van benne? Ha örömöt szerez, hogy azt

          mondom, csinos, miért ne mondanám? Neked is el kell ismerned, tényleg helyes lány.

          Amikor jól fejezed ki magad ilyen vagy olyan témában, neked is mondok bókokat.

–        Soha nem próbáltál hozzám valóban közelebb kerülni.

–        Ez nem igaz, szerintem te hárítod el mindig a közeledésemet.

–        Azt hiszed?

–        Pontosan. Mindig elkerülsz egy sor kifogással, fáj a fejed, nem érsz rá. Kifogások és

          kifogások.

–        Azt hiszem, tévedsz.

–        Úgy gondolod?

–        Úgy.

–        Akkor, ha megpróbálnám most?

–        Próbáld meg.

Hirtelen Miriam felé fordultam, átöleltem és habozás nélkül hosszú csókot nyomtam szájára. Csodálkozásomra heves szomjúsággal, majdnem vadsággal viszonozta. Az éjszakai sötétséget kihasználva magamhoz szorítottam és tovább csókoltam. Nyelvemmel kezdtem a szájába hatolni és játszani az övével. Magamhoz ölelve zavartan éreztem nemi szervem reagálását. Biztosan ő is érezte. Halkan nyögdécselt és még erősebben, szorosabban magához ölelt. Lélegzete zihált, felhevültségén nem bírt úrrá lenni. Hosszú sóhajokkal kísérve mintha halkan dorombolna.

–        Ma este velem alszol. A szobámban.

–        Ma este? – kérdezte gyenge hangon, habozva.

–        Igen, ma – válaszoltam kategorikusan.

–        Mit szólnak a többiek?

–        Fütyülök rá. Te is. Világos?

Magam erőszakos lettem, Miriam pedig engedelmes.

A kibuc felé a narancskert szegélyezte úton megkérdeztem:

–        Nagyon zavarna, ha a kibucban megtudnák, hogy lefeküdtünk egymással?

–        Egy kicsit, nem vagyok ehhez hozzászokva. Ez az első alkalom.

–        Azt akarod, hogy máshol?

–        Ha lehet, igen. Jó volna. Te tudsz más helyet?

–        Nem. Máshol, ez itt a fák között, a bokrok alatt. Ahogy akarod. A bokrok között. Miért  

          ne? Akarod? Romantikus lenne.

Éreztem, hogy elpirul, megszorította karomat.

–        Nem, nem. Nem komolyan mondod, ugye? A bokrokban? Nem! Inkább nálad, a

          szobádban, ha akarod.

Kicsiny szobámban megkérte, hogy ne gyújtsam meg a lámpát. Közelebb léptem hozzá, ő pedig önkéntelenül hátralépett. Utolsó védekezési gesztusként. Két karjánál fogva erősen közel húztam magamhoz. Még próbálkozott az ellenállással, aztán elgyengült és elhagyta magát karjaimban. Lassan, minden ellenszegülés nélkül az egyetlen ágy felé vezettem.

–        Akarod, hogy segítsek levetni a ruhádat?

Fejét hátravetette, úgy mormolta:

–        Nem, hagyj egy kis időt, egyedül teszem meg.

De a kezeim már simogatták egész testét. Hagyta, fejét ernyedten hátravetve. Ajkaimmal simogattam telt, pirospozsgás orcáit, melyek mindig úgy izgattak és elidőztem a tarkóján. Hallottam, sűrűbben, gyorsabban lélegzik.

Elkezdtem kigombolni az ingét, ő pedig próbált egy hirtelen mozdulattal maga levetkőzni. Még hevesebben, még gyorsabban vette a levegőt.

–        Ne, hagyd, majd én. Gyere kicsim, hagyd, szeretném a testedet, a melledet simogatni. Meglátod, örömed telik benne, hagyd, hadd csináljam.

Miriam teljesen elhagyta magát karjaimban, testem alatt. Ölelésemmel szemben minden ellenkezéssel felhagyott. Zihált, kipirult arca verejtékezett. Egészen nyirkosnak éreztem magam alatt. Egyik lábát az enyémen átvetette, gyorsan vissza akarta csinálni, de én már tartottam is, simogattam, aztán a combját, majd kezemet lágyan közelítettem intim része felé. Éreztem fanszőrzetét, messzebbre szerettem volna menni, de már össze is zárta combjait, hogy megakadályozzon. Folytattam a simogatást, hirtelen nagy sóhajjal szétnyitotta, hogy folytassam. Éreztem a hatást. Két combjával nemi szervén satuba fogta kezemet. Szeméremdombját simogattam, anélkül, hogy messzebbre, az ajkak felé próbáltam volna jutni. Felizgulva, ideges mozdulatokkal fejét jobbra-balra vetette aprókat nyögdécselve, aztán energikusan megemelve combját széttárta.

Szorosan hozzáhúzódva karomat feje alá tettem. Összebújva elszánt mozdulattal karjába húzott és erősen szorítva teljesen átengedte magát. Határozott mozdulattal beléhatoltam, apró meglepett sikoly hagyta el torkát. Alattam remegve erősen nekem feszült, aztán halk nyögéssel megmerevedett.

Aznap éjjel többször magamévá tettem. Halkan kiáltozott, nyögdécselt, lélegzése felgyorsult, aztán szorosan magához ölelt. Combjai közé burkolt, testét még erősebben hozzám tolva. Vágyai éppen annyira kontrollálatlanok voltak, mint az enyémek. Mintha sosem akarta volna szerelmi aktusunkat abbahagyni.

Reggel korán keltem, hogy a kátrányomhoz és az útjaimhoz térjek, őt aludni hagytam. Késő délután tértem vissza, sehol nem találtam. Elment anélkül, hogy egy szót is szólt volna.

Két nappal később jött vissza a kibucba. Állatnak, vadembernek nevezett, aki vadállatok módjára csak közösülni akar, és elhagyott. A szakítás fájdalmas volt, Miriamot igen szerettem és rettenetesen kívántam. Miriam volt az első szerelmem. Igaz, a szerelemre csakugyan ki voltam éhezve. Egyetlen őrült éjszakánkon többször is szeretkeztünk, nem tudtam abbahagyni. De éreztem, hogy ő is élvezte az aktust. Nem értettem.

Barátaim a táborból jót szórakoztak azon, hogy ilyen gyorsan elhagyott.

***

Kételyek és válaszok a palesztin éhségsztrájkoló foglyokkal való szolidaritás nyomán

Palesztina segítségért kiált!  600 izraeli politikai fogoly éhségsztrájkja

Itt állnak előttünk Reuven Rivlin, Izrael elnökének intő szavai a Shoah-emlé- kezés ceremóniáján: «A Shoah egyfajta szemüveggé vált, ezen keresztül nézzük a világot… Rendkívül kockázatos dolog, mert így minden a létünket veszélyeztető tényezővé válik szemünkben és minden ellenfél egy hatalmon levő Hitlerré. Minden Izrael államot érő kritikát antiszemi- tának vélünk. Veszélyes és alapvetően hamis, mert megakadályoz ben- nünket abban, hogy kapcsolatokat építsünk a világgal. Aki Izrael álla- mot kritizálja, egyáltalán nem biztos, hogy antiszemita (President Rivlin says seeing every criticism of Israel as antisemitic is fundamentally wrong, dangerous, Haaretz, April 24, 2017).

Bizonyos, magukat "korrekt rendszerkritikus baloldalnak" kikiáltott körök "konkrét politikai véleményt" formáltak:

- ezek a palesztinok mind gyilkosok;

- a palesztinok kezdték, ők nem tartják be a nemzetközi jogot;

- miért pont Izraelt kell támadni, mikor az összes ország ilyen;

- a világ Izraellel szolidáris, stb. …

A https://www.plateforme-palestine.org/Prisonniers részletes adatokkal szolgál a palesztin rabokról, eszerint ez év áprilisában a fogvatartottak száma 6300, közöttük nők, kiskorúak (számuk 2015-16-ban megduplázódott), képviselők és újságírók; 1700-an betegek; és 1967 óta 850 ezer palesztin "kóstolta meg" a börtönt, vagyis majdnem minden család egy tagja; 500 fő adminisztratív letartóztatott (vád és igazságszolgáltatás nélkül), közöttük 8 parlamenti képviselő. Katonai bíróság ítélkezik. A megvádoltak 99,74%-a "bűnös", a nagy többségnek magát bűnösnek kell vallania, hogy büntetése kisebb legyen. Miért tartóztatjàk le őket? A pl. a16 éves kislányt, Marah Bakirt barátnőjével iskolából jövet leterroristázta egy őt zaklató izraeli fiú ... egy 14 éves kislány pedig be akart szivárogni egy izraeli szélsőséges telepre késsel merényletet elkövetni. (https://oumma.com/le-nombre-des-enfants-palestiniens-dans-les-prisons-israeliennes-a-double/) Vagy kődobálás, illegális gyülekezés, stb. Egy képviselőt azzal vádoltak, hogy illegálisan mobiltelefont csempészett be az elítélteknek… és persze újságírók, politikusok, különbözô palesztin pártok tagjai, akiket politikai szereplésükért ítéltek el. És igen, vannak olyanok is, akik fegyverrel harcoltak, vannak olyanok, akik végső elkeseredésükben terrortámadást hajtanak végre. De nem államilag szervezetten, mint az izraeli kormány. Azokat az izraeli katonàkat, akik megszállnak, elűznek, támadnak, a terrort hintik, nem éri bántódás, fasisztoid vezető politikusaikat pláne nem… Őket a magyar "baloldal" is megvédi.

Napjainkban terjed a gyalázat, szinte minden európai ország részt vesz az USA vezetésével a háborúkban és megszállásokban Afganisztánban, a Közel-Keleten, Maliban ... Hát nem éppen ugyanezek a kormányok a legszolidárisabbak Izrael állammal, amelyek saját népük ellen is "háborúznak", csak nem fegyverrel, hanem megszorításaikkal? A kapitalizmus globális kiszélesedésével határok szünnek meg, határok jönnek létre, népeket szakítanak szét. Ez a realitás ok lehet arra, hogy ne ismerjük el a népek önrendelkezési jogát, bennük a palesztin népét? Ok lehet arra, hogy ne álljunk a sarkunkra? Ok lehet arra, hogy ne követeljük Calais-től Dél-Afrikán át a Közel-Keletig legalább a tisztességes bánásmódot a foglyok számára? A börtön a bosszú eszköze kell legyen, a foglyoknak kiszolgáltatott páriákká kell válniuk?

Lehetünk a "két állam" vagy az "egyetlen, demokratikus, világi Palesztina" hívei, de a kérdésrôl beszélni kell. Abban érveket kell állítani. Mert ha nem, akkor óhatatlanul felmerülnek a kérdések: az "autentikus baloldal" felkent papjai képtelenek elveiket alkalmazni a gyakorlatban? Egyik népnek - mégha az megannyit is szenvedett - előjogokat követelnek, ennek érdekében elvakultan egy szélsőjobbos, apartheid rezsimet támogatnak? Vagy minden szép szólam ellenére mégis rasszistàk?

Képek a szolidaritás világából – tegyük oda a mienket is …

Victor Segré: SZÁMŰZETÉS - izraeli éveim

(5. rész)

Éhségsztrájkunk negyedik napján a szolgálatban levő tiszt közölte velünk:

–       Ez itt nem börtön még, hanem egy rendőrőrs. Nincs lehetőségünk magukkal foglalkozni,

         sem az egészségi állapotukkal. Vagy befejezik az éhségsztrájkot, vagy kénytelen leszek

         átszállíttatni magukat a jaffai börtönbe. Válasszanak.

–       Nem hagyjuk abba, amíg nem kapunk ügyvédet. Vagy egyszerűen szabadon nem

         engednek.

–       Szóval nem akarják abbahagyni.

–       Világosan megmondtuk. Nem vesszük könnyedén a sztrájkot.

–        Annyi baj legyen! Jaffába vitetem magukat, ott majd foglalkoznak ezzel, tudják, mit kell

         tenni.

Mindkettőnket megbilincselve egy kis furgonba tuszkoltak két rendőrrel és máris elindultunk a börtön felé. Az úton a furgon megállt és még két rendőrt vett fel, akik a hétvégére mentek haza.

–        Ezek az éhségsztrájkolók? – kérdezte az egyik.

A «mi» rendőrünk igenlően rábólintott. Az újonnan jöttek kíváncsian nézegettek minket. Megkérdezték letartóztatásunk okát, de őreink csak megvonták vállukat. Tökéletesen közömbösnek tűntek.

–        Nem tudunk semmit. Nyugton ültek a cellájukban. Tegnap az ügyész jött kikérdezni

          őket, aztán elment. Ez minden.

Nagy érdeklődéssel hallgattuk a beszélgetést. Nyilvánvaló, hogy éhségsztrájkunk feltűnést keltett, különben miért beszélnének róla? Tehát cirkál a hír. Annál jobb.

Megérkeztünk a börtön pici udvarára. Egy kis rendőrfurgon érkezett előttünk egy tucatnyi rabot szállítva. Mindenki bilincsben. Kisstílű tolvajok. Betessékeltek bennünket egy bútorozatlan terembe. Megparancsolták, hogy a fal mellett sorakozzunk fel, egyikünk a másikunktól messze és vetkőzzünk teljesen le. Meztelenül álltunk mindnyájan és tilos volt a falnak támaszkodni. Ya’acoubbal negyedik napja éheztünk és az utazástól is kissé elfáradtunk, így picit a falnak dőltünk. Egy tiszt közel jött és erősen belénk rúgott. Ordított, hogy tilos hozzátámaszkodni. A lábam vérezni kezdett a rúgástól. A teremben jöttek-mentek; rendőrök, férfiak és nők, mi pedig meztelenül. Minden méltóságomtól megfosztva rettentően megalázva éreztem magamat a rendőrnők pillantásának kitéve. Mintha állat volnék.

Miután átkutatták ruhánkat, cipőnket, zokninkat, szájunkat és végbelünket, szólítottak. Derékszíjat, órát, cipőfűzőt elkobozták, a börtönben tilosak ezek. A nyakkendő is, de azt senki nem viselt.

Ya’acoubbal elkülönítettek bennünket a többiektől és egy szűk folyosón a börtön másik szárnyába vezettek minket. Icipici cellák nagy vasrudakkal, belülről szögesdróttal. Sem ágyak, sem ülőalkalmatosság. Egyikbe belöktek. Nagyon szűken voltunk, képtelenség volt pihenni. Törökülésben összekuporodva kellett lennünk, fejünket egy jottányit sem felemelve, mert beleütközött volna a pont felettünk húzódó szögesdrótba.

A többi cella üres volt. Senki nem volt ebben a szárnyban, csak mi. A rendőrök elmentek és teljesen egyedül maradtunk. Messziről fémtárgy csattanásait hallottuk kiáltásokkal, nyögdécseléssel, sírással és könyörgéssel kísérve. Megjelent egy rab, kezében egy vödör víz és egy seprű, elkezdte a cellák közötti átjárót tisztogatását.

Bizalmasan közölte:

–       Ez itt a kínzórészleg, tudjátok?

Ya’acoubbal egymásra néztünk és ugyanarra a következtetésre jutottunk. Színjáték, elég groteszknek és mulatságosnak találtuk. Mondtam neki:

–      Idefigyelj, mondd meg a parancsnoknak, hogy beszélni akarok vele. Fejezd be a

        komédiát, nem mész vele semmire, ne fáraszd magad. Mondd inkább meg neki, hogy

        jöjjön.

Megpróbálta még erőltetni:

–        De ez így van, itt folynak a kínzások. Nem halljátok a kiáltásokat és a sírást?

–        Értjük, értjük. Mondd meg neki, hogy beszélni akarunk vele. Egyszerűbb lesz így, eredj.

          Ne játszd itt az idiótát.

Összezavarodva mint egy gyerek, aki nem tanulta meg a leckét, elment a parancsnokért. Egy őrmester jött:

–        Na, akkor vége az éhségsztrájknak?

–        Először is, a parancsnokkal akarunk beszélni.

–        A parancsnok engem küldött maga helyett.

–        Magának van döntési joga?

–        Attól függ, miben.

–        Ha telefonálhatunk az ügyvédünknek, akkor készek vagyunk arra, hogy abbahagyjuk az

          éhségsztrájkot. Ez a feltételünk.

–        Nem telefonálhattok. Ehhez a börtönben senkinek sincs joga. De kompromisszumot   

          köthetünk. Adjátok meg az ügyvéd telefonszámát és telefonálok magam.

–        Nincs számunk. A telefonkönyvből kell kinéznünk. A kommunista párt székhelye Tel

          Avivban van, a Ba’alé Melakha utcában. Ott már tudják mit kell tenni. Ez minden.

–        Na jó, akkor kikeresem a kommunista párt számát a telefonkönyvből és megbeszélem,

          hogy küldjenek ügyvédet kettőtök számára.

–        Ki biztosít minket arról, hogy valóban telefonál majd?

–        Senki. Én magam.

–        Ez nem garancia. És ha nem telefonál?

–        Rendőri szavamat adom, őrmesteri szavamat.

–        Ez becsületszó?

–        Több annál. Ez nálunk szabály. Egy őrmester szava szent.

–        Nos, Ya’acoub, elfogadjuk?

–        Azt hiszem, igen. Őszintének tűnik.

–        Na akkor gyerünk a konyhába, és a jelenlétemben tessék enni valamit.

–        Először cukros teát kérünk. Aztán eszünk majd.

–        Rendben, megmondom a szakácsnak. Indulás.

Odamenet Ya’acoubbal megszorítottuk egymás kezét. Ez volt az első győzelmünk. Kicsi, az igaz, de mégis győzelem.

Tévedtünk. Senki nem telefonált a párthoz. Sőt, teát sem kaptunk, csak egy vastag szelet kenyeret és darab pácolt halat.

***

Teltek a napok, aztán már két hét is, és még mindig nem volt semmi hírünk: se ügyvédi vizit, se időpont a bírósági eljárásról vagy szabadon bocsátásról. Meg voltunk győződve arról, hogy el fognak engedni bennünket, mivel semmi olyat nem csináltunk, amivel a fogva tartást indokolni lehetne. Csak szóbeli tanú volt arra, hogy a Herouth párt tagját, az igazgatót megfenyegettük volna.

Reggeli után az őrök kivittek minket a napi sétára. Egyikünknek a másik után kellett körbe-körbe járni, tilos volt egymáshoz szólni. Hirtelen kinyílott az udvari kapu és a börtönparancsnok lépett be egy tucat személy által kísérve. Legnagyobb meglepetésemre közöttük láttam Tawfik Toubit, aki a kommunista párt titkárhelyettese és az izraeli parlament, a Knesszet tagja volt. Amikor meglátott, még nálam is jobban meglepődött.

Az iraki csoporttal ismertük meg Tawfik Toubit, egy haifai gyűlésen találkoztunk, pontosabban a Wadi Nesnas arab szekciójában, ahol elvtársaink kérésére arabul énekeltük az országunkban szokásos forradalmi dalokat.

Könnyedén meglöktem Ya’acoubot és fejével intett, hogy ő is látta. A séta véget ért és mindenkinek be kellett vonulnia cellájába.

–        Jeleztem neki, hogy beszélni akarok vele.

–        Megértette?

–        Biztos vagyok benne. Nemsokára meglátjuk.

–        Minden bizonnyal történt valami, ez a Knesszet delegátusa lehet.

–        Igen, valószínűleg.

Cellánk vasrácsa kinyílott, egy rendőr szólított. Vigyázzba álltam, ahogy előírták és válaszoltam:

–        Jelen, uram.

–        Kövess!

Átmentünk az udvaron és kopogtatott egy ajtón.

–        Tessék!

A rendőr egy tágas irodába vezetett, becsukta az ajtót mögöttem és ő maga kívül maradt. Tawfik Toubi és társai ott ültek. Tawfik ajkán mosollyal, míg a többiek arcukon kíváncsi kifejezéssel. Egy nagydarab ember fordult felém:

–        Hogy hívnak?

Megmondtam. Felírta. A többiek is.

–        Nézd Haim, itt, ebben a helyiségben nincsenek rendőrök. Csak mi vagyunk, a Knesszet

          bizottsága tagjai. Én vagyok a bizottság elnöke, a nevem Moshe Snéh. Szabadon  

          beszélhetsz, elmondhatsz mindent, amit akarsz, minden panaszodat. senki nem fogja

          megtudni a börtönszemélyzetből. Tehát ne félj a megtorlástól.

          Megértetted?

Rawfik felé fordultam, bólintott.

–        Csakhogy olim vagyok, új, nem beszélem jól a hébert.

–        Egyezzünk meg mégis a héberben, így mindenki érti, amit beszélünk.

–        Szeretném inkább angolul, ha lehetséges.

Tawfik Toubi szólalt meg:

–        Nem, héberül is el fogsz boldogulni. Majd segítünk, ugye Moshe?

–        Hány éves vagy?

–        Huszonhárom.

–        Decemberben érkeztél, így van?

–        Pontosan.

–        Milyennek találod a börtönt?

–        A börtönt?

–        Igen, az életet, a cellát, a fegyelmet, az őröket, az élelmet, mindent. Elmondhatsz

          mindent, amit akarsz.

–        A börtön olyan, mint minden börtön bárhol.

Snéh nézett, meglepődött a feleletemtől.

–        Miért, voltál máshol is börtönben?

–        Igen.

–        Egyiptomban?

–        Igen.

–        Na, nézd csak. És miért?

–        Kommunista vagyok.

A válaszom sokakat meglepett. Csodálkozva néztek rám, majd a mosolygó arcú Toubira.

–        Itt, Izraelben nem azért tartóztattak le, mert kommunista vagy. Nézd, az elvtársad,

          Tawfik Toubi még a Knesszetnek is tagja, ennek a bizottságnak is, és hidd el nekem, ő is

          kommunista.

Nagy nevetés kísérte.

–        Milyen törvényelleneset tettél?

–        Semmit. Egyáltalán semmit. Azt is szeretnék tudni, milyen az ennivaló a börtönben.

–        Nagyon rossz, de ebben sincs semmi különös. Azt kérdezzék inkább, miért és hogyan

          tartóztattak le bennünket Ya’acoub barátommal.

Snéh a bizottsági tagok felé fordult, akik intettek, hogy rendben, egyetértenek. Kiváncsiak voltak a letartóztatásom okára. Mint a gyerekek. Snéh felém fordult:

–        Ez érdekes lehet. Hallgatunk téged. Mesélj.

–        Angolul.

–        Nem, héberül!

Tawfik Toubi megismételte, hogy segítenek abban, hogy megértsenek.

Nagy levegőt vettem és elkezdtem, hogyan tartóztattak le minket, vették semmibe, hogy ügyvédet kértünk, az ügyész kihallgatását, az állítólagos tanúkat, az éhségsztrájkot, a tiszt rúgását, megaláztatásunkat, lemeztelenítésünket a teremben, szóval mindent.

Mindenki csendben hallgatott, próbálták megérteni, amit meséltem. Snéh jegyezgetett, Toubi arca kifejezéstelen. Végül Snéh azt mondta:

–        Bevallom, amit elmondtál, nagyon érdekes. Mindent felírtam a noteszembe. De még

          egy kérdés. Az őrökre van panaszotok?

–        Nem, nem hiszem. Korrektek. Követik a szabályzatot és elvárják, hogy mi is ugyanezt

          tegyük.

–        Helyes és becsületes válasz – mondta Snéh.

A bizottsági tagok felé fordulva megkérdezte, vannak-e kérdéseik. Válasz helyett mosoly. Nem, nincs kérdés. Felálltak, mikor Snéh jelezte, mégis fel akar tenni még egy kérdést. De ez már személyes dolog.

–       Tagja vagy a pártnak?

–       Nem, még nem ért ez a tisztesség. Azt mondták, még nagyon kevés ideje vagyok itt

         ahhoz, hogy párttag legyek.

Ez alkalommal Toubi széles mosolyt eresztett meg. Snéh azt mondta neki:

–        Mint ő, ilyen elvtársakra van nagy szükségem nálunk a pártban.

–        Moshe, inkább neked kéne csatlakozni hozzánk.

Kezet szorítottak velem, s még volt időm közölni Tawfikkal, hogy ügyvédet és angol nyelvű könyveket szeretnénk. Az őr visszavitt a cellába. A rendőrök még udvariasabbak lettek.

Két nappal később egy őr bejelentette:

–        Gyere, látogatód van.

Látogató? Na, ezt aztán vártatlan és ritka pillanat! Látogató? Malka volt, egy idős elvtársnő, aki a párttitkárságon végzett recepciós munkát. Elragadó elvtárs, tele a tagok iránti együttérzéssel – e pillanatban pedig irántunk. Hozott egy könyvet, amit a parancsnok rögtön elvett és lapozgatni kezdett, aztán pecsétet tett rá, hogy ez a börtön tulajdona. Malka kérdezte, van-e valamire szükségünk. Megköszöntem, mindenünk megvan, amire szükségünk lehet. Azt is mondta, nemsokára ügyvéd jön hozzánk.

Másnap meg is jött az ügyvéd – nevét elfelejtettem már. Figyelmesen meghallgatott bennünket. Még csodálkoztam is, hogy nem jegyzetelt.

–       Az ügyésszel kapcsolatban nagy hibát követett el. Nem kellett volna semmit sem

          mondani.

–       De hát semmit nem írtam alá!

–       Még az a jó. Ezt a tényt ki kell használnunk. De a bíróságon meg fogják próbálni, hogy

         felhasználják az ügyésszel lefolyt beszélgetést. A bírótól függ persze.

Négyhetes tartózkodás után a jaffai börtönből átvittek minket gyorsított eljárásra a hederai bíróságra. Az ügyvédünknek sikerül kimutatni, hogy a tanúk – merthogy több is volt – ellentmondásba keveredtek. Bebizonyította azt is, hogy minimális hébertudásunkkal nem használhattuk azokat a kifejezéseket, melyeket a tanúk nagy bizonyossággal állítottak.

Az ítélet felmentés lett. Szabadok voltunk.

Vissza kellett mennünk Jaffába, hogy ott helyezzenek szabadlábra. A parancsnok gratulált, visszaadta a börtönpecséttel ellátott könyvet és nevetve megjegyezte: emlékül.

Kiléptünk a börtönből. Most is esett.