VÉLEMÉNY- ROZSNYAI: FORRADALMI ÉS ELLENFORRADALMI SZOVJETUNIÓ CÍMŰ KÖNYVÉRŐL

 

Ismét naprakészre váltottak a sztálinizmust mozgató "baloldali" eszmék, amelyeket a baloldal vezető gondolkodói osztanak és támogatnak.

 

 

VÉLEMÉNY - ROZSNYAI:  FORRADALMI ÉS ELLENFORRADALMI SZOVJETUNIÓ CÍMŰ KÖNYVÉRŐL

 

Amikor Rozsnyai a Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió című munkájáról szólok, akkor ki kell jelentenem, hogy itt nem csak egy könyv kritikájáról van szó, mert a könyv hibás felépítése alapot ad egy  ideológia megalapozásához, tehát erről az ideológiáról is szólni kell egyben.

A hamis, vagy elferdített állításokat, ha igaznak vesszük, akkor egy olyan logikát vagyunk kénytelenek követni, amely nemcsak egy hamis társadalmi elméletet szül, de olyan dogmatizmust teremt, ami a marxizmussal összeegyeztethetetlen. Egyfajta „marxista sztálinizmust“, amely fogalom már önmagában képtelenség. Ha Rozsnyai be tudná bizonyítani, hogy a sztálinizmus volt az igazi marxizmus, akkor fölöslegessé válna az antikommunisták minden tevékenysége ezen a téren.

Itt most nem Rozsnyai életművének a kritikájáról van szó, mindössze a Forradalom és ellenforradalom a Szovjetunióban című munkájáról. 

Az első kérdés, ami felmerül, hogy vajon mi volt előbb: Rozsnyai elmélete a SZU kettős fejlődéséről, vagy a SZU kettős fejlődése adott okot Rozsnyainak egy elmélet felállítására?

Volt-e a SZU-nak egyáltalán kettős fejlődése?

Ellentétbe állítható-e a sztálini SZU fejlődése, a XX. Kongresszust követő fejlődéssel?

Rozsnyai elmélete szerint a sztálinista SZU volt a forradalmi, míg a sztálinizmust leleplező azutáni SZU az ellenforradalmi.

Mi hát a sztálinizmus? 

Egyáltalán, ha Sztálin a SZU-t a szocializmus felé vitte - szerinte a szocializmusba,- akkor miért beszélünk sztálinizmusról?

Ha a SZU-ban felépült a szocializmus, akkor fölösleges a két fogalom, szocializmus és sztálinizmus, hiszen ezek lefedik egymást!

Mi tehát a szocializmus? Mi a sztálinizmus?

Felteszi ezeket a kérdéseket Rozsnyai?

A lényeges különbséget abban látom, hogy a szocializmus egy társadalmi mozgalom, egy átmeneti forma, mely végül a kommunizmusba vezet. A sztálinizmus pedig módszer.

A kapitalizmusból kívánta Sztálin a SZU-t a szocializmusba átvezetni. Abban az értelemben tehát nem lehet a sztálinizmust a szocializmustól megkülönböztetni, mintha a kettőnek nem ugyanaz lett volna a célja. Hogy a kapitalizmusból milyen úton kell - lehet,- áttérni a szocializmusba, az vita tárgyát képezi, és már itt megállapíthatjuk a sztálinizmus egyik jellegzetességét: nincs vita!

Egy valós mozgalom alapvető eleme csakis az őszinte, bátor vita lehet!

Ezt a sztálini elmélet, gyakorlat betiltotta!

A sztálinizmus tehát nem ideológia, nem a marxizmust tagadja, nem valami újat kínál, hanem éppenhogy a marxizmust teszi meg „alapjaiul“, és ezzel nem tesz mást, mint a marxizmust teszi tönkre, hamisítja meg, forgatja ki a lényegéből, és járatja le a végsőkig.

Tehát mégegyszer: a sztálinizmus nem ideológia, hanem módszer!

Méghozzá olyan módszer, amely  a marxista elmélet szinte valamennyi alapját hamis köntösbe öltözteti, folyton annak nevében „jár el“, amit meggyaláz.

A szocializmus, azonkívül, hogy átmenet, nem definiálható, az átmenetnek ugyanis többféle formája lehetséges, mert nagyban függ annak az országnak a lehetöségeitől, amelyikben ezt az utat kívánják járni illetve, még egy adott országon belül is adódnak több megoldási lehetőség.

A sztálinizmus viszont kizár minden más lehetőséget, azt akarja elhitetni, hogy Sztálin rátalált a szocializmus egyetlen megvalósítható formájára és ebből eredendően minden más út a szocializmus elárulásával egyenlö. Ez az egyik olyan tézis, amely romboló hatást fejtett ki a marxizmust illetően, és sajnálatos módon mind a mai napig érezhető a hatása.

Mi a Sztálin által javasolt út lényege?

Mi az, ami a sztálinizmust pozitívan engedte feltüntetni?

Miért lehet azt mondani, hogy a sztálinizmus kritikája, egyben a szocializmus elárulása?

A kérdéseknek a tisztázásához, olvassuk el, hogy miként vélekedik Rozsnyai a sztálini koncepcióról.

Elmaradott agrárországból, fejlett ipari ország!

Utolérni a fejlett tőkés országokat!

Vajon ezek az alapelvek valóban kivétel nélkül nélkülözhetetlenek a szocializmusban?

A szocialista társadalomnak valóban az a fő célja, hogy statisztikai mutatókban megelőzze a kapitalista országokat?

Vajon elegendő volna-e, vagy meggyőző érv volna-e a szocializmus helyességét illetően mindössze az, hogy miben érte utol egy szocialista ország a fejlett kapitalista országokat?

 Megengedhető egy ilyen verseny?

 A fenyegetettség megszüntethető-e az értelmetlenül eltúlzott fegyverkezéssel?

 A védettséget elegendő-e a megfelelő katonai technológiára építeni, vagy az is fontos volna, hogy mekkora  a lakosság tudatos elkötelezettsége a rendszer mellett?

Ezeket a kérdéseket Rozsnyai nem teszi fel, de a sztálinizmus védelmére felhozott védöbeszédjében igenis megválaszolja.

Próbáljuk meg Rozsnyai állításait önmagukkal szembesíteni.

Amikor Oroszországban győzött a forradalom, felmerült a kérdés, mi lesz, ha az orosz forradalmat nem követik nyugat-európai győztes forradalmak.

Erröl a kérdésröl óriási vita bontakozott ki a bolsevik pártban. Rozsnyait nem zavarja a tény, hogy ekkor még lehetett veszélyeztetettség nélkül vitatkozni a párt tagjainak.

 Mit írt erröl a kérdésről Engels; „Az oroszországi forradalom új lökést, és új, jobb harci feltételeket fog adni a nyugat munkásmozgalmának, az utóbbi nélkül azonban, Oroszország sem a földközösségböl, sem pedig a kapitalizmusból kiindulva nem juthat el a szocialista átalakuláshoz.“

 Lenin is várta a nyugati forradalmak győzelmét, de miután az nem következett be, akkor már a kérdés úgy hangzott, hogy ha Oroszország magára maradt győztes forradalmával, akkor adja fel önként a kiharcolt győzelmet, vagy mégiscsak próbálja megvalósítani a szocializmus építését egy országban?

A válasz nem lehetett más, mint megpróbálni!

Kommunizmusról szó sem lehetett egyelőre, mert az világméretekben értelmezhető csak. A szocializmus építése során elért sikerek azonban, új lendületet adhatnak idővel, a fejlett országok forradalmi mozgalmainak, ami a huszas évek közepe-végére lehanyatlott.

Már előzetesen meg kell jegyezni, hogy a szocializmusnak, ilyen értelemben nem lett volna szabad a sztálinista elképzelések irányába fordulnia, mert az inkább taszítólag hatott a tömegekre világszerte, ahelyett hogy vonzotta volna őket.

Trockij álláspontja a következö volt; „Ha a proletárállam továbbra is elszigetelt marad, végül áldozatul esik saját ellentmondásainak és elbukik. A Szovjetköztársaság ebben az esetben a proletárdiktatúra második tapasztalata volna, nagyobb és termékenyebb, mint a párizsi kommün, de semmivel sem több puszta tapasztalatnál…“

Később Sztálin, többek között Trockijnak ezt a véleményét is úgy értékelte, mint árulást. Annak az embernek veti az árulást a szemére, aki élete kockáztatásával mindvégig küzdött a forradalom győzelméért.

Pedig kezdetben még Sztálin is szkeptikus volt ebben a témában, A leninizmus alapjai címü könyvében így fogalmaz; „...a szocializmus végleges győzelméhez, a szocialista termelés megszervezéséhez, egyetlen ország erőfeszítése, főleg egy olyan parasztországé, mint a mienk, nem elegendö, ehhez több fejlett ország proletárjainak együttes erőfeszítése szükséges!“  Azt a kiadást azonban, ahol ezek a sorok szerepelnek, kivonták a forgalomból. Szabad ilyet tenni?

Hogyan kivánja Rozsnyai megvédeni Sztálint?

 A gondolatmenet felépítése a következö;

1. Sztálint nem állítja szembe Leninnel, holott ez kézenfekvö volna.

2. A bürokratizmus kialakulását képtelen tagadni, de mivel Sztálin a bürokraták hatalmát nem szétverni kívánta, hanem a hatalmukat a maga hasznára kiaknázva az élükre állt, így elfogad egy olyan nézetet, amely szerint a bürokratáknak jutna osztályrészül a történelmi feladat, a szocializmust felépíteni.

3. Cél, a fejlett kapitalista országok utolérése. Az erre tett eröfeszítések.

Valóban; az eredmények lenyűgözöek! Ezt hatalmas statisztikai adatokkal igazolja. Rozsnyai megemlíti a sztahanovista mozgalmat, de megintcsak elhallgatja azt, hogy milyen módszerekkel lettek az eredmények kipréselve az emberekböl.

 A kérdés, hogy a Nyugat utolérése valóban egyenlő volna-e a szocializmus építésével, fel sem merül. A válasz annyira természetesen igen, hogy ki se kell mondani.

 A módszer fontossága megint egyetlen szó erejéig sem jelenik meg nála. Csak az eredmény számít!

4.  A szovjet emberek kulturális felemelkedése.

Megint a kész tény érdekes csak. A módszer érdektelen!

Arról is szólni kellene, hogy a felemelkedés hogyan párosult hazugságokkal, hamisításokkal, tiltásokkal, megtorlásokkal.

5. A párton belüli „tisztogatások“ 36 és 39 között.

Ezt a kérdést képtelenség megkerülni.

 Rozsnyai nem arra az álláspontra helyezkedik, hogy fenntartások nélkül elítéli a többezer ártatlan ember ellen elkövetett merényletet, hanem először megpróbálja, - teljesen történelmietlenül,- a számokat redukálni, megszépíteni. Aztán, hogy a humanizmus mégse vesszen ki teljesen, hozzáteszi, hogy egyetlen ártatlan ember életének a kioltása is bűn.

 Hát akkor, kérdezem én, miről beszélünk?

 Bizonyítsuk be, hogy a többezer kivégzett, mind bűnös volt?

 Igen, Rozsnyai megpróbálkozik ilyesmivel. Miután a lehető legkisebbre redukálta a számokat, nyugati, úgynevezett „független“ újságírókat hoz fel tanuknak, akik azt írták, hogy megalapozattaknak látták a felhozott vádakat, és beismerö vallomásokat. Nem tulajdonít túl nagy jelentőséget annak, hogy saját ismeretei alapján is a vádak nagy része koholt volt, hogy a beismerö vallomások kegyetlen kínzások eredményei voltak.

Elvárja, hogy ezt azok bizonyítsák be, akik ezt állítják. A túlélők, akik ezt emlékirataikban, megemlékezéseikben bizonyítják, nem sokat számítanak. Legalábbis Rozsnyai nem ad nekik különösebb teret.

 A kivégzések megint felvetik a vezetési módszer kérdését.

Rozsnyai nem veszi ezt észre. Számára a sztálinizmus - ilyen fogalmat nem is ismer - egyenlő a hihetetlen ipari fejlődéssel, tekintet nélkül minden más effektusra, ami ezzel együttjárt. A módszerről nem ír semmit.

6. Végül elérkezünk a második világháborúhoz, és Sztálin dicsö meneteléséhez, a fasizmus legyőzésében játszott dicső szerepéhez.

A SZU megalapítása óta jogosan érezte magát fenyegetettnek a kapitalista környezetben. Hogy meg fogják támadni, csak idő kérdése volt. A nyugati hatalmak ezt a szerepet átengedték a fasiszta Németországnak, abban reménykedve, hogy ők kimaradhatnak ebből.

Tévedtek! Ìgy lehettek később szövetségesei annak a SZU-nak, amelyikre előbb ráirányították a fasiszta hordákat.

 Azt is tudni kell, hogy a támadás tervét, jóval a háború kitörése elött jelezték Sztálinnak a kémek és a nyugati hatalmak.

 Mindezek ellenére felkészületlenül érte a támadás a sztálini Szovjetuniót.

 Miért?

Ezt a kérdést sem boncolgatja részletesen Rozsnyai. Számára a háború a sztálingrádi fordulattal kezdődik, és elfogadja azt a tézist, hogy Sztálin egy katonai, stratégiai zseni volt.

Nem tűnik fel neki, hogy a szovjet hadsereg tapasztalt tábornoki karát végeztette ki, olyan körülmények között, amikor a támadás lehetősége igencsak valószínü formát öltött.

 A háború tényleges kitörésének sok tábornok köszönheti az életét, mivel Sztálin rájött, hogy nélkülük, a tapasztalatuk nélkül, képtelen lenne fordulatot elérni a háborúban.

 Akkor most ki is a katonai, stratégiai zseni?

Számára egyértelmű, hogy az emberek, a szovjet emberek Sztálin iránti szeretetük miatt haltak millószámra hősi halált és Sztálint éltetve mentek a fasizmus ellen. Mégha voltak is ilyenek, mégis fel kell tenni néhány kérdést, melyeket Rozsnyai nem boncolgat.

Ha nincs Sztálin, akkor a SZU nem lett volna képes legyőzni a fasizmust? Megjelenhet-e Sztálin ebben az ügyben alternativa nélküliként? Ismer a történelem alternative-nélküliséget?

Amikor Napóleon támadott Oroszországra, akkor miért védték meg az orosz emberek az országukat? Ki helyettesítette akkor Sztálint? A cár?

Nem lehetséges, hogy az orosz emberek minden betolakodóval szemben, minden időben képesek megvédeni a hazájukat?

Ha ez így van, akkor Sztálin szerepe nem lehet az, amit ő önmagának és Rozsnyai neki szánt.

Aztán következik egy ehhez a témához kapcsolódó Rozsnyai tézis;

Ha Sztálin nem erőlteti ki az szovjet emberekböl az iparosítás addig soha nem látott ütemét, akkor védtelenek lettek volna a fasisztákkal szemben!

Ebből következik Sztálin előrelátása, továbbá az áldozatok szükségessége! Mert Rozsnyai a saját csapdájába esve, kénytelen tagadni a a történelmi lehetőségek sokszinűségét. Ha ezt elismerné, akkor el kellene ismernie, a módszerek sokszínűségét, és ezen túlmenően, a sztálinizmust mint módszert meghatározni, és elítélni. Mert egyetérteni még akkor is nehéz vele, ha  előfeltételezem, hogy minden áldozata egy nagy cél érdekében, szükségszerüségként jeleníthető meg. Egyfajta determinizmus!

Mindezt Rozsnyai nem így látja. Bizonyítani kívánja, és bizonyítottnak látja, hogy minden valóban így volt; NAGY CÉL, plusz NAGY EMBER egyenlő HELYES ÚT minusz KOLLATERÁNS ÁLDOZATOK!

 Ráadásul elfogadja, hogy ezen a módon felépült a szocializmus, ezért az irányvonalon való korrigálás, csak a forradalommal szembe mehet, magyarán a forradalom elárulása, azaz ellenforradalom.

 Azt a kérdést sem teszi fel Rozsnyai, hogy a sztálinizmus, mint módszer, okozott -e valamiféle kárt a marxizmusnak?

 Hogyan lehet a sztálinizmust, a marxizmussal összeegyeztetni?

 Megengedheti-e magának egy marxista ember, hogy még életében szobrokat emeljenek neki, és várost nevezzenek el róla?

  Erről hallgat.

Az, hogy a XX. Kongresszus elismerte a sztálini kegyetlenkedéseket, az számára nem logikus következménye egy bűnsorozatnak, hanem éppen a szocializmus elárulásával egyenlő!

  Szerintem ez arculcsapása azoknak a marxistáknak, akik szerint a szocializmusban a legnagyobb érték az ember!

  Mert ha egyetért azzal, amit Sztálin művelt, akkor nem látja, hogy azok sorába áll be, akik azt az álláspontot képviselik, hogy a marxizmus egyenlő az értelmetlen terrorral és gyilkosságok sorozatával.

Nem zavarja, hogy őt csak az különbözteti meg ezektől, amennyiben ő a NAGY CÉL  eléréséért minden áldozatot érthetőnek tart, míg az emberiség nagy része, beleértve természetesen a munkásokat és marxistákat is, nem hajlandók osztani a nézeteit.

Rozsnyai azt sem veszi észre, hogy miközben a XX. Kongresszus leleplezte a sztálini bűnöket, eközben nem szakított a sztálinizmus szilárd alapjával.  A XX. Kongresszusnak esze ágában sem volt a bürokraták hatalmát megszüntetni, mindössze egy ember vezetése helyett, a párt vette át a bürokratikus apparátus vezetését.

Ez valóban oka volt a végső bukásnak, de látni kellene, hogy a magot Sztálin vetette el, és a XX. Kongresszus „elfelejtette“ gyökeresen kiirtani a belöle kihajtott fát.

 A szocializmus elárulása, nem a XX. Kongresszussal kezdődött el,- mint ahogy azt Rozsnyai állítja, - mindössze folytatódott. A kezdet Sztálin nevéhez kapcsolódik azzal, hogy megszüntette a nyílt, őszinte vitákat a párton belül és kivül, azzal, hogy leszámolt politikai ellenfeleivel, azzal, hogy később tetszés szerint számolt le bárkivel, ahogy éppen hangulatából fakadt.

Semmi bizonyíték nincs arra, - és Rozsnyai sem talált ilyet -, hogy a SZU-ban nem lehetett volna egy másfajta szocializmust felépíteni. Olyat, mint amilyenről Lenin álmodott: „...Célunk, hogy a nyolcórás termelőmunka elvégzése után, minden dolgozó fizetés nélkül végezzen állami feladatokat, vegyen részt az igazgatásban, a bíróságok munkájában, az alulról jövő ellenőrzés legkülönfélébb formáiban.“

Mi a jelentősége ma a Rozsnyai által felvázolt  elméletnek?

Mondhatnánk, hogy semmi, hiszen a baloldalt gyakorlatilag felszámolták és emiatt senkit nem érdekelnek ezek a dolgok, egy szűk megmaradt rétegen kívül.

Ennek ellentmond az igazság feltárásának igénye. Másrészt a megmaradt baloldalon belül küzdeni kell a sztálinisták ellen, mert itt vannak, mert léteznek és ideológiájuk megalapozásához éppen Rozsnyait hívhatják segítségül. El kell érni, hogy  ha a történelem még egyszer esélyt kínál  a szocializmus megvalósítására, akkor a baloldal ne követhesse el ismét a sztálinista bűnöket. A sztálinizmus nemcsak a megölt áldozatok ellen elkövetett bűn, de az emberiség ellen elkövetett büntett.

A sztálinizmus egy olyan módszer, amelyik a forradalomhoz szükséges tömegeket teszi a szocializmus ellenségévé. Ezeket a tömegeket nem tudja semmiféle statisztikai mutató visszahozni a baloldali forradalmárok táborába, mert a módszer, ebben az esetben - a propaganda szempontjából,- a gazdaság, a gazdaságban elért eredmények fölött áll.

  A ”szocialista” országokban élö tömegek tudatát is csak addig tudta úgy-ahogy befolyásolni, amíg a párt hatalma ezt biztosította. Befolyásolni tudta az elismerés szintjéig, és ez megmaradt a bukás utánra is. Hívévé, meggyőződéses hívévé azonban képtelen volt átváltoztatni azokat a tömegeket, amelyek csak engedelmességre voltak szánva, egy párt mindenhatósága, mindentudása alatt, de teljes társadalmi passzivitásra voltak ítélve, illetve, a társadalmi önigazgatásnak csak az imitációjáig jutottak el, mert ha ennél tovább kivántak menni, megfojtotta őket a sztálinista és posztsztálinista hatalomgyakorlat, módszer.

 Csakis akkor lehet eredményes egy új kezdés, ha őszintén valljuk és ragaszkodunk a jelszóhoz; a szocializmus te vagy!

A SZU megszűnt létezni. Nem arról kell ábrándozni, hogy újra létrehozzuk, hanem arról, hogy bárhol jönne is létre szocializmus, ott az embereknek meg kell adni a szabadságot ahhoz, hogy a saját kezükbe vegyék a sorsukat, hogy a gyárak valóban az övéik lehessenek, hogy maguk döntsenek arról, hogy miként szeretnének élni. A lényeg, hogy a termelőeszközök magántulajdonát felszámoljuk. Az útkeresés a továbbiakban a tömegek feladata lesz, mert csakis azt a társadalmi rendet nem döntik meg, amit a sajátjuknak tekintenek. Az ilyen tömeget nem lehet atombombával sem legyözni, csak kiirtani.

Mindezeket, vagyis a társadalmi tudat kérdését Rozsnyai teljesen elhanyagolja.Amit a sztálinizmus az egyik kezével ad, a másikkal visszaveszi.

 Emelték az emberek kulturális színvonalát. Ez kétségtelen.

Viszont azt nem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy az írni-olvasni tudó embernek, a kultúrában magasabb színvonalra jutott embernek megváltozik az életfelfogása azáltal, hogy olvas, hogy tájékozódik, és önállóan gondolkodik. A sztálinizmus kétségbe vonja ezt a jogát és megköveteli, hogy úgy lássa, és csakis úgy lássa a dolgokat, ahogyan azt felülről diktálják neki. Ezáltal vagy befejezi az önálló gondolkodást, vagy veszélyessé válhat a sztálinizmus számára. Ez azt eredményezheti, hogy az „okos“ ember távoltartja magát a társadalmi aktivitástól, és legfeljebb annyit tesz, amennyit feltétlenül meg kell tennie ahhoz, hogy ne kerüljön listára.

  A másik lehetséges választása az lehet, hogy a rendszer kritikusává válik, de mivel ez veszélyes, ezért ezt kevesen vállalják. A kritikusokat legtöbbször árulónak bélyegzik, söt perbe fogják őket, és innen már egyenes út vezet ahhoz, hogy a pozitív kritikusból valódi ellenséget faragjanak.

A társadalmi tudat a sztálini társadalomban nem nevezhetö szocialistának, mivel maga a sztálinizmus nem szocialista. A tűrésre, a beletörödésre, a közömbösségre nevelés mindaddig nem látszik, amíg a fenyegetettség miatt mindenki úgy tesz, mintha egyetértene. Amikor viszont a fenyegetettség megszűnik, megyszűnik a látszat is.

Amikor a fenyegettség megszűnik, akkor az elsőként cselekvők a rendszer ellenfelei lesznek, a többieket passzivitásra nevelte a rendszer.

A mérleg egyik serpenyőjébe kell tehát tenni, - a módszertanilag megkérdőjelezhető,- iparosítást, oktatást, kúltúrát, egészségügyet és a technikai fejlődést.

A mérleg másik serpenyőjébe kell helyezni a sztálinizmust, mint módszert, amely olyan károkat okozott a társadalmi tudatban, ami messze túlhaladta a SZU határait, és világszerte többet ártott a marxizmusnak, mint bármelyik kapitalista ideológus.

  Emiatt egyértelműen kijelenthetjük, hogy a módszer döntö szerephez jut. A fejek megnyeréséért folytatott harcot elvesztettük a sztálinizmusnak köszönhetöen.

Sztálin meghalt. Valakit a helyére kellett állítani. Előre látható volt, hogy amennyiben az új ember nem rendelkezik sztálini tulajdonságokkal, akkor előbb-utóbb be kell fejeznie az értelmetlen tisztogatásokat, gyilkosságokat. Ha ezt megteszi, akkor ezt a társadalom tudomására kell hoznia. Ki kell jelentenie valahol, hivatalos fórumon, hogy az eféle sztálini gyakorlattal felhagynak. Ha viszont ezt megteszi, akkor meg kell indokolnia azt is, hogy miért és miből következik ez a döntés. Az indok pedig nem lehet más, mint annak beismerése, hogy a perek és ítéletek jogtalanok voltak.

Ez nem jelent mást, csak annyit, hogy a sztálinizmusnak a legbrutálisabb ágait visszanyesték, de az alapjaihoz, a bürokratizmushoz nem nyúltak hozzá.

Tehát, amit Rozsnyai állít, egyáltalán nem állja meg a helyét, ugyanis nem a sztálini Szovjetunió volt a forradalmi és a Sztálin utáni az ellenforradalmi, hanem maga a sztálini szocializmus egyetlen összefüggő folyamat, Sztálin hatalomra kerülésétől fogva, egészen a SZU bukásáig.

Aki csak annyit tud mondani, hogy a SZU azért omlott össze, mert elárulták, az nem érdemli meg azt, hogy marxista analitikusnak nevezzék.

Ha az ember viszont nekilát, hogy valóban marxista módszerekkel elemezze a történteket, akkor annak be kell látni, hogy a szocializmus elárulása Sztálinnal kezdödött és vele fejeződött be.

Kerti István

Szerzőnk magyar munkás, nyugdíjas... Elküldte írását, hívunk Benneteket, hogy olvassátok el és véleményezzétek.

 

Szerkesztői megjegyzések: India, Pakisztán, Banglades, Kasmir

 

2025. március 21-én és 22-én Montreuil-ben (Franciaország) rendkívüli nemzetközi találkozót zajlott a globális imperialista háború ellen, amelyen harminchét ország aktivistái és a munkás- és antiimperialista szervezetek képviselői vettek részt. Ötvenhét, ha beleszámítjuk azokat az országokat, amelyekben a találkozót a munkásmozgalom minden irányzatának aktivistái, csoportjai és szervezetei készítették elő (akik közül néhányat a francia kormány vízumkérelmének elutasítása miatt nem tudtak részt venni), valamint azokat, amelyekben aktivisták és szervezetek csatlakoztak a találkozó következtetéseihez.

A találkozón született felhívást 34 nyelvre fordították le (arab, örmény, banglai, baszk, kínai, angol, angol, mauritániai kreol, fárszi, francia, német, görög, hindi, magyar, izlandi, izlandi, olasz, japán, koreai, kirundi és spanyol), kurd, lingala, holland, lengyel, portugál, román, orosz, szingaléz, szuahéli, shona, tagalog, spanyol, török, ukrán, urdu, zulu), május 1-jén több tucat országban sugározták a munkavállalók, aktivisták és fiatalok számára.

A CORQI-hoz csatlakozott szervezetek, amelyek érdekeltek ebben a széles körű csoportosulásban, március 23-án nemzetközi találkozót tartottak, amelyen megvitatták a jelentést, amelyet a L' Internationale e számában olvashattok, és úgy döntöttek, hogy kiegészítik azt a palesztin kérdéssel, amelyet a CORQI találkozó résztvevői közösen dolgoztak ki.

Az Internacionálé 38. számának befejezésekor az imperializmus által kirobbantott globális háború új frontja kerül a címlapokra. A L'Internationale ezért az indiai és pakisztáni aktivisták részvételével zajló nemzetközi vita alábbi jegyzeteit ajánlja olvasóinak.

 

L’Internationale, 2025. 05.11.

E sorok írásakor még nem lehet megjósolni, hogy meddig fog elmenni az India és Pakisztán közötti katonai konfrontáció, amely az április 22-i kasmíri támadások után kezdődött. Ez nem egyszerűen egy regionális konfliktus, hanem a globális imperialista háború kifejeződése az indiai szubkontinensen.

A Pakisztán és India közötti nyílt háború új frontot jelentene az egész világon terjedő, a harmadik világháború felé menetelésben.

Mint minden két ország közötti összecsapás, ez is a történelemhez, az államok és nemzetek kialakulásának körülményeihez kapcsolódó kérdéseket foglal magában.

Az India és Pakisztán között jelenleg is tartó konfrontáció gyökerei a brit imperializmus által 1947-ben bevezetett felosztásban gyökereznek.

1942-ben, a világháború közepén forradalom tört ki Indiában, és csak a Negyedik Internacionálé támogatta az indiai tömegeket és a brit gyarmati uralom elleni "QuitIndia" mozgalmukat. A sztálinizmus nemzetközi apparátusa elárulta a lázadó mozgalmat elítélte, de nem győzte le, és a munkásosztály ismét a középpontba került az 1945-ben kezdődő forradalmi hullámban. A gyarmati megszállók által gondosan fenntartott, "muszlimok" és "hinduk" közötti felosztást a munkások fellépése megkérdőjelezte, akik szociális követeléseiket összekötötték a függetlenségért folytatott harccal. A brit imperializmus kénytelen volt visszavonulni és feladni "indiai birodalmát". Ezután lépéseket tett a vallási kritériumokon alapuló felosztás kikényszerítésére India és két egymástól 1600 km-re lévő "muszlim" egység között, amelyeket elneveztek Nyugat-Pakisztánnak (ma Pakisztán) és Kelet-Pakisztánnak (amelyből az 1971-es nemzeti felszabadító háború után Banglades lett).

A felosztás tizenkétmillió ember kényszerű kitelepítéséhez és egymillió ember halálához vezetett mindkét oldalon, különösen Pandzsábban.

A Negyedik Internacionálé ekkor kijelentette: "A társadalmi forradalmakból, a leigázott népek lázadásaiból álló időszakban, amelyet élünk, az imperializmus két módszert alkalmaz uralma gyakorlására: a kíméletlen és brutális elnyomást vagy az osztályok közötti harc elterelését a nemzetek közötti konfliktusok szításával".

Palesztinában, "akárcsak Indiában" - hangsúlyozta a Negyedik Internacionálé felülvizsgálata - "a felosztás bizonyult a legjobb eszköznek arra, hogy a tömegek harcát testvérharccá terelje".

1947. május 24-én az Új Szikra, a Negyedik Internacionálé indiai szekciójának orgánuma elítélte "ezt a felosztási tervet. India vallási közösségek alapján történő felosztása helyrehozhatatlan visszafejlődés".

Kasmír esete a legszembetűnőbb példája a felosztás mesterséges jellegének. A brit közigazgatás 95 fejedelmi állam képviselőivel dolgozott együtt. E területek uralkodói voltak azok, akik a felosztás idején eldöntötték, hogy India vagy Pakisztán részei lesznek-e, vagy függetlenek maradnak. Kasmírnak saját nyelve volt, a kasmíri. Királya (maharadzsa) hindu volt, a lakosság többsége pedig muszlim.

A király úgy döntött, hogy független marad. Ez felzaklatta Pakisztánt. A pakisztáni erők bevonulnak Kasmírba. Kasmír akkori miniszterelnöke muszlim volt. Segítséget kért Indiától, amely a beavatkozás előtt azt akarta, hogy Kasmír csatlakozzon hozzá. A maharadzsa aláírta a csatlakozási nyilatkozatot, ezzel eldöntve, hogy Kasmír India része.

Ez volt az ürügy az első indiai-pakisztáni háborúhoz, amelynek végén, 1947-ben az ENSZ támogatta Kasmír alkotmányát a felosztásból eredő formákban. Kasmír népe két háborúzó táborra oszlott. Ez 1965-ben újabb háborúkhoz, majd 1999-ben fegyveres konfliktushoz vezetett, amelyet látens háborús helyzet követett.

Ma az imperializmus beindítja ezt az időzített bombát, amelyet szándékosan hagyott a régióban.

Teszi ezt akkor, amikor Trump fokozza a Kína elleni háború előkészületeit. Ennek oka, hogy Kína még mindig az állami termelési módra támaszkodik, amely útjában áll a piacai imperialista átvételének. Ez a gazdaság - még ha bürokratikusan irányított is - nem felel meg a szabad vállalkozáson, a szabad versenyen és a piacok meghódításán alapuló kapitalista gazdaság kritériumainak. A kínai bürokrácia, amely megtiltja a munkavállalók szervezkedési jogát, kétségtelenül megnyitotta az ország kapuit az amerikai multinacionális vállalatok előtt, de ez már nem elég az imperializmus számára. Tovább kell mennie, hogy a Kínában jelenleg létező tulajdonjogi és társadalmi viszonyokat szétzilálja, hogy a kínai piac nagy része fölött közvetlen irányítást szerezzen.

Valójában az India és Pakisztán közötti konfliktus mögött az amerikai imperializmus áll, amely egy új háborút akar kirobbantani Kína nyugati frontján.

A felosztás óta az imperializmus mindig is képes volt egyensúlyi játékot játszani India és Pakisztán között, hol az egyiket, hol a másikat támogatva, a két állam létezését a saját céljaira és a régió összes népének érdekei ellen felhasználva.

Pakisztán régóta az amerikai imperializmus pártfogoltja, és stratégiai bázisa volt Afganisztán lerohanásának és megszállásának. Az Egyesült Államokkal való kapcsolatok az elmúlt évtizedben megromlottak, mivel a hadsereg, a rezsim egyik alappillére, ragaszkodott ahhoz, hogy szabad kezet kapjon az ország északi részén működő különböző fegyveres iszlamista csoportokkal való kapcsolattartásban. Pakisztán gazdasági szempontból is közelebb került Kínához. Az Egyesült Államok Nemzeti Hírszerzési Tanácsának jelentése "jugoszláv forgatókönyvet" jósolt Pakisztán számára, hozzátéve: "Az állandó belső káosz légkörében a központi kormány ellenőrzése valószínűleg Punjab régió szívére és Karachi gazdasági központjára korlátozódna".

Az elmúlt időszakban az amerikai imperializmus és az indiai kormány közötti kapcsolatok megerősödtek.

2025 februárjában Narendra Modi indiai miniszterelnök Washingtonba utazott, hogy találkozzon Donald Trumppal, amelynek végén indiai megrendelést kötöttek amerikai gyártmányú F-35 katonai repülőgépekre. Ez semmiképpen sem akadályozza meg a Trump-kormányzatot abban, hogy több százmillió dolláros költségvetést bocsásson rendelkezésre a pakisztáni F-16-os flotta modernizálásának finanszírozására, amely repülőgépeket az Egyesült Államokban gyártották és néhány évvel ezelőtt adták el Pakisztánnak.

Az imperializmus mindig is képes volt felfegyverezni egy frontvonal mindkét oldalát.

"A mostani tragédia egy újabb borzalmas emlékeztetője a régió folyamatos instabilitásának, amely az 1947 óta megoldatlan kasmíri kérdés öröksége" - írja egy indiai munkaügyi aktivista.

És ahogyan a pakisztáni munkajogi aktivisták fogalmaznak: "Az egyszerű emberek fizetik meg a háború legsúlyosabb árát, miközben a kormányok biztonságban vannak palotáikban és irodáikban". Megjegyzik: "A hadseregek mindkét oldalon intenzív tüzelésbe és lövöldözésbe kezdtek a kasmíri "ellenőrzési vonal" mentén. A határmenti falvakat támadások érik. Aknavetőtűz és lövedékek találták el a civil házakat, családokat űztek el, nőket és gyerekeket sebesítettek meg és ártatlan embereket öltek meg".

Hozzátették: "Szeretnénk hangsúlyozni, hogy a háborús hisztéria közepette, amikor India és Pakisztán uralkodó elitje politikai ellenőrzésének megszilárdítására törekszik, a munkásosztály az, aki - a határ mindkét oldalán - megfizeti az árát." Pakisztánban a katonai intézményrendszer ismét az "állam őrzőjeként" jelenik meg, és a közvélemény félelmeit használja fel hatalmának megerősítésére. Eközben Indiában a Modi-kormány a konfliktust a nacionalista lelkesedés, valamint a Kína- és Pakisztán-ellenes retorika népszerűsítésére használja fel, hogy elterelje a figyelmet a súlyos belső problémákról, az inflációról, a munkanélküliségről és a parasztság szorult helyzetéről.

A háború azzal fenyeget, hogy megkérdőjelezi a két állam által 1960-ban aláírt "Indus vízügyi szerződést". Ez a megállapodás India és Pakisztán között meghatározza az egyes országok jogait és kötelezettségeit a folyó és hat mellékfolyója vizének elosztása tekintetében. A vízellátás blokkolása tragikus következményekkel járna a mezőgazdaságra és a lakosságra nézve, emberek millióinak életét veszélyeztetve.

India és Pakisztán városi és vidéki munkásai nem akarnak háborút.

A határ mindkét oldalán az amerikai, európai és izraeli hadiipari komplexum hízlalására fordított milliárdokat az emberek szükségleteire kell fordítani.

Az Egyesült Államok által vezetett tárgyalások után Trump magáénak tudta a két ország által elfogadott tűzszünetet: "Még ha van is tűzszünet, az semmiképpen sem jelent tartós garanciát, és a háborús fenyegetések változatlanok maradnak" - tették hozzá pakisztáni aktivisták. "A munkásosztály számára az egyetlen kiút a háborús menetrend elutasítása, az imperialista beavatkozás minden formájának ellenzése és a határokon átnyúló szolidaritás kiépítése a munkavállalók között."

A kiút a szubkontinens népeinek egységében rejlik, akik tartós békére törekszenek, és a köztük lévő szabad együttműködés révén megtalálják az eszközöket, hogy leküzdjék a felosztás következményeit.

A kiutat a világ minden táján a munkások globális imperialista háború elleni küzdelme jelenti, a háborút folytató kormányokkal való bármilyen szövetség elutasítása.

A kiút a háború és a kizsákmányolás ellen harcoló munkásmozgalom függetlenségében rejlik.

Forrás: (L’Internationale 38.sz.)

Kanada: a politikai helyzet és feladataink

 

Trump visszatérése a Fehér Házba új fordulópontot jelent az imperializmus válságában, Washington kereskedelmi háborújával, az általános háború felé való meneteléssel, a Kína elleni háború előkészületeinek beépítésével, ami csak a munkásosztály életkörülményeinek példátlan romlásával járhat együtt az USA-ban és azon túl.

Kanadában Justin Trudeau miniszterelnök lemondása is része ennek a válságnak, és a kanadai burzsoázia számára Mark Carney, a Liberális Párt képviselője jelent meg alternatívaként Trump gazdasági támadásával és retorikájával szemben, miszerint Kanadát az Egyesült Államok 51. államaként bekebelezi. A Goldman Sachs egykori szakértője, a Bank of Canada és a Bank of England korábbi kormányzója, Carney jelentősen növelni kívánja a katonai költségvetést, pénzt osztogat a kapitalistáknak, és más piacok felé tekint. 

Ebben az országban a munkások építették fel az Új Demokrata Pártot (NDP). Az NDP vezetése azonban megosztó politikát folytat, legutóbb azzal, hogy a Carney és a liberálisok közötti egészségügyi paktum révén támogatja a burzsoá Liberális Pártot.

Trump vámtámadásaival és az annexióval való fenyegetőzéssel szemben az NDP-s Jagmeet Singh így érvel: "Itt az ideje megvédeni az országunkat. Mindannyian együtt. Együtt", a polgári pártokkal való nemzeti egység politikája, amely a szakszervezetekre is kihatással van. Mike Gallagher, az Ontario-i Üzemmérnökök Nemzetközi Szakszervezetének vezetője például arra szólított fel, hogy a 2025. április 28-i választásokon a liberálisokra szavazzanak. A válság azonban olyan mély, hogy egyetlen polgári párt sem tudna többséget szerezni az alsóházban, annak ellenére, hogy az NDP politikája a munkásosztályt a burzsoáziához láncolja.

Az osztályharc új szakasza kezdődik Kanadában. A Negyedik Internacionálé programja alapján dolgozó harcosok számára az emberiség válsága a proletariátus forradalmi vezetésének válságára vezethető vissza. E válság megoldása a munkások és szervezeteik egységes mozgósítását követeli meg a tömegek követeléseinek és törekvéseinek kielégítésére. Kanadában a követelés az, hogy az NDP szakítson a burzsoá pártokkal, hogy az NDP kormánya burzsoá miniszterek nélkül feleljen meg a munkások és a fiatalok igényeinek és békére irányuló törekvéseiknek. Szembe kell állítanunk a tömegek mozgósításának tapasztalatait, megfelelő jelszavakkal, az apparátusok politikájával.

A 2025. március 21-22-én Párizsban, a globális imperialista háború ellen rendkívüli nemzetközi találkozón elhangzott, a háború és a kizsákmányolás elleni felhívás tömeges terjesztése a munkásszervezetek csúcsán és bázisán is egy lépés ebbe az irányba.

 

CLTC, 2025. április 25.

Forrás: L'Internationale 38.sz.

Egyiptom a gazdasági válság és a tekintélyelvű politika között

 

Egyiptom az elmúlt évtizedek egyik legösszetettebb gazdasági és társadalmi válságán megy keresztül. Kairó utcáin és a vidéki területeken a polgárok a válság hatásait a mindennapi életük részleteiben is láthatják: a magasabb energiaárak, az emiatt emelkedő közlekedési díjak, az emelkedésnek az élelmiszerárakra gyakorolt hatása, valamint az olyan alapvető közszolgáltatások költségeinek sorozatos emelkedése, mint az áram.

A lakosság nagy részének szenvedésének részletei a bérek és a megélhetési költségek közötti egyensúlytalanságot mutatják, egy olyan egyensúlytalanságot, amely veszélyezteti a létminimumot, és amely - olyan tiltakozások hiányában, amelyek a hatalmon lévő osztályokat politikájuk felülvizsgálatára késztetnék - nem oldható meg úgynevezett gazdasági reformokkal, és csak növeli a nyomort.

2008-ban részt vettem egy szakértőkből és szakszervezeti vezetőkből álló bizottságban, amelynek feladata a reális minimálbér meghatározása volt. Helyszíni tanulmányok, valamint a munkavállalói csoportok és szakemberek véleménye alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy 1200 egyiptomi font az alapvető szükségletek fedezéséhez szükséges minimum, az úgynevezett alapvető szükségletek kosara. Akkoriban ez az összeg körülbelül 220 dollárnak felelt meg.

Mára, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ajánlására 2016-ban kezdődött leértékelési sorozatot követően a font árfolyama 50 font körüli értékre romlott a dollárhoz képest. A kormány a bérek és a fogyasztás egyensúlyának megteremtése érdekében a minimálbért 7000 egyiptomi fontra, azaz mindössze havi 137 dollárnak megfelelő összegre emelte.

Más szóval, a fizetéseket ténylegesen csökkentették, ami egyenlő a munkavállalók meglopásával.

Az informális gazdaságban dolgozók milliói azonban nem kapják meg ezt a bért se. Néha két munkahelyük van, és akár napi tizenkét órát is dolgoznak, hogy meg tudjanak élni, amegélhetés költsége pedig 2008 óta a becslések szerint több mint 200 dollár, nem is beszélve az áruk és szolgáltatások helyi szinten megugró árairól.

Miközben a közvetlen adókban jelentős emelések történtek, ezek a szakmák - különösen az ügyvédek - magasabb adójában tükröződtek, az elmúlt két évben tiltakozó megmozdulásokat szerveztek.

2010-ben az adóbevételek 170 milliárd egyiptomi fontot tettek ki, 2014-re több mint 300 milliárdra, 2023-ra pedig 1530 milliárdra emelkednek, és idén 30%-os növekedést terveznek. Ebben az időszakban vezették be a hozzáadottérték-adót (héa). Ez 2016-ban 32 milliárd egyiptomi font bevételt hozott, amely 2022-re 454,2 milliárdra emelkedik, és várhatóan tovább nő, akárcsak a fizetések és egyéb jövedelmek adója.

Ezek a politikai intézkedések nem a véletlen művei, hanem annak a kormánynak a lényegét tükrözik, amely a válságot a bérből élők és a középosztály bizonyos rétegei kárára akarja megoldani, és kemény gazdasági intézkedésekkel és erőszakos politikai elnyomással akarja megerősíteni hatalmát.

Egy olyan időszakban, amikor az ország 165 milliárd dollárt meghaladó külföldi adóssága évente közel 10 milliárd dollárral nő, és amikor ezeket a hiteleket a rezsimhez közel álló üzletemberek által irányított megaprojektekre fordítják, az osztályok közötti szakadék egyre mélyül, és a szegénység köre egyre szélesedik, ami a lakosság több mint kétharmadát érinti.

A jobb béreket vagy munkakörülményeket követelő szakszervezeti mozgalmakat szisztematikusan elnyomják. A sztrájkokat kriminalizálják, a tüntetőket "nemzetbiztonsági fenyegetésnek" állítják be, és a társadalmi igazságosságot követelők ellen terrorizmus vádját emelik.

A közelmúltban lezajlott gázai háború feltárta a politikai és erkölcsi zsákutca mélységét, amelyben a kormány találja magát. Ahelyett, hogy szolidaritást vállalt volna a palesztin néppel, a kormány azzal kezdte, hogy az ellenállást vádolta meg az eszkalációért való felelősséggel. Amikor a háborúnak az egyiptomi gazdaságra gyakorolt hatásai súlyosbodtak, és széles körű dühöt váltottak ki, a hatóságok színházi események szervezésével, a közterületek elkobzásával és a szolidaritás valódi tartalmának kiüresítésével próbálták csökkenteni ezt a dühöt.

A közvélemény-kutatásokban tükröződő megszállásellenes közhangulat és a hivatalos álláspontok ridegsége közötti ellentmondás tovább növelte a lakosság és a hatalmon lévő hatóságok közötti szakadékot. Ahogy a gazdaság romlik, az elnyomás fokozódik és a jogorvoslati lehetőségek csökkennek, úgy alakulnak ki társadalmi feszültségek, amelyek a düh kifejeződésével, a méltóság hiányának érzésével és a palesztin nép és jogos ügye iránti csekély támogatással járnak együtt.

 

A szerző, Essam Shaaban, egyiptomi politikai antropológus kutató.

 

L’Internationale  38. sz.

Németország

      

Kivonatok a Munkáspártért Bizottság által kiadott szórólapból

 

1945-2025:

1945-ben, a Hitler vezette német imperializmus katonai veresége után a náci rezsim megdöntése. 27 millió halott a Szovjetunióban, 20-25 millió halott Kínában, további 10 millió Ázsiában, 6 millió zsidó meggyilkolva, majdnem ugyanennyi halott Lengyelországban, több mint 7 millió Németországban, 1 millió Jugoszláviában...

2025:

Nyolcvan évvel 1945 után, amikor becslések szerint 70 millió ember halt meg és milliók lettek megcsonkítva, a Bundestag a polgári CDU/CSU és a Zöldek, valamint a polgári SPD munkáspárt szavazataival olyan fegyverkezési programot fogadott el, amelyre 1945 óta nem volt példa. Az országnak "háborús alkalmassá" kell válnia. Emellett milliárdokat költenek "infrastruktúrára", hogy az ország "csomópontként" működhessen a csapatok keletre történő átcsoportosításához, és "háborús készenlétben" álljon. A Bundesratban pedig a brémai és mecklenburg-elő-pomerániai Die Linke párt hagyta jóvá a valóban gigantikus méretű, eredetileg több mint 1700 milliárd eurós háborús hiteleket.

A magukat a munkásmozgalom részének valló pártok ismét aktívan részt vettek a háború előkészítésében - a "béke" megőrzése nevében. A háborús uszítók és a szociálsoviniszták elleni küzdelemhez mindenekelőtt egy valódi internacionalista munkáspártra van szükség, amely harcol minden sovinizmus, minden rasszizmus és minden bevándorlásellenes támadás, valamint a háború ellen. Ez minden ország munkásosztályának érdeke. Ennek a feladatnak a teljesítésében kíván helytállni a Munkáspártért Bizottság. (...)

 

A munkásmozgalmi szervezetek függetlenségének védelmében

Egy új világháború veszélye egyre nő! Tudnak-e a szakszervezetek és a munkásszervezetek mással válaszolni, mint "Le a háborúval! Le a kizsákmányolással!"?

2023-ban 2443 milliárd dollárt injektáltak a katonai költségvetésekbe, 2024-ben több mint 2700 milliárd dollárt. Németországnak van a negyedik legnagyobb katonai költségvetése a világon.

A Német Szakszervezeti Szövetség (DGB) azonban a húsvéti felvonulásokról kiadott közleményében azt írja (amelyeken való részvételre nem szólít fel!): "A DGB és a hozzá tartozó szakszervezetek megértik, hogy Németországban és Európában meg kell kettőzni az erőfeszítéseket közös védelmi képességünk megerősítése érdekében.".

Lübeckben a helyi DGB a "DGB értékei" melletti elkötelezettséget követeli. Például "elkötelezettséget Európa és a NATO-tagság mellett", "szolidaritást Izraellel és a Gázai övezetben zajló fegyveres konfliktus polgári áldozataival" vagy "a 'speciális alap' jövőbe való befektetésének jogosságát".

Egyre több szakszervezeti tag mondja: "Ne a mi nevünkben!” Olyan szakszervezeteket akarnak, amelyekkel megszervezhetik a harcot az érdekeikért, a vívmányaik védelmében, a háború és a kizsákmányolás ellen. Ez azt jelenti, hogy meg kell védeni a szakszervezetek függetlenségét, és fel kell hagyni a kormánnyal és a tőkével való szent szövetséggel! Sürgős megbeszélésre van szükség a dolgozók között.

 

Terjesszük a felhívást: "Le a háborúval! Le a kizsákmányolással!" (amelyet a 2025. március 21-22-én tartott, a háború és a kizsákmányolás elleni nemzetközi rendkívüli találkozón fogadtak el, és amelyet most harminc nyelvre fordítottak le - a szerkesztő megjegyzése) (...).

L'Internationale 38.sz.

Interjú Olivia Gamboa-val

 

Olivia, a Los Angeles-i tanárok szakszervezetének, a United Teachers Los Angelesnek a tagja, aki részt vesz a Labor and Community for an Independent Party (Munka és Közösség egy Független Pártért) nevű szervezetben, amely a Los Angeles-i hozzáférhető oktatásért kampányol.

Beszélnél nekünk a Trump-kormányzat oktatás elleni támadásairól?

Trump éppen az oktatási minisztérium, és különösen a Head Start program (az alacsony jövedelmű családokból származó gyermekek oktatáshoz való hozzáférését segítő program) megszüntetésén dolgozik. Ezáltal az oktatás finanszírozása teljesen bizonytalanságban marad. Azzal is fenyegetőzik, hogy megvonja a szövetségi finanszírozást azoktól az iskolatanácsoktól, amelyek nem követik a politikai irányvonalát. "Tömeges deportálási" terve fenyegeti diákjainkat és az iskolai személyzetet. Az iskolában, ahol dolgozom, a családoknak már el kellett hagyniuk az országot e fenyegetések miatt.

Hogyan reagálnak a munkások és az elnyomott közösségek ezekre a támadásokra? 

Többféleképpen... a Demokrata Párt módja hatástalan vagyis az, amely nem tesz semmit ezekkel a támadásokkal szemben. A helyi hatóságok az ICE-vel (vámhatóság) való együttműködés megtagadásának politikáját fogadták el, ami persze segít egy kicsit, de maga az ICE még mindig bárhol felbukkanhat. Sok tüntetés zajlott, de ezek hatása nem világos, mert a mainstream média nem hajlandó beszámolni róluk. És akkor a hatékony módszer.

Az iskolaszék fantasztikus munkát végez! A Los Angeles Unified School District és a New York-i iskolaszék is megtagadta, hogy eleget tegyen Trump politikájának, annak ellenére, hogy a finanszírozásukat fenyegetik. A Los Angeles Unified School District iskolai dolgozói külön képzést is kaptak arról, hogyan tudjuk biztonságban tartani a diákjainkat. Az iskolai irodai személyzet felelőssége, hogy egyszerűen megtagadják a belépést az ICE vagy bármely más ilyen szervezet bármely tagjától, aki be akar lépni az iskola területére.

És eddig nagyon jó munkát végeztek. Múlt héten szövetségi ügynökök mentek be általános iskolákba, és egyszerűen nem engedték be őket a kapun.

A kaliforniai demokraták nagy nyomás alatt létrehoztak egy nagyon jó, megfizethető gyermekgondozási programot. Ennek a programnak a költségvetése Kalifornia államból származik, ami azt jelenti, hogy Trump nem igazán tud vele mit kezdeni. A tanárokat sokkal jobban megfizetik, mint a magániskolákban. Ennek eredményeként nem mondanak fel. A gyerekek ezért megbízható, jól képzett személyzetet kapnak, akikkel hosszú időn keresztül kapcsolatot tudnak kiépíteni (ha valaha volt gyermeke magánóvodában, akkor tudja, hogy sok tanár csak néhány hónapig marad). A pedagógusok és a tanulók aránya is kiváló, és a programok állami iskolák területén zajlanak, ahol sokkal jobbak a játszóterek, mint a legtöbb bölcsődében.

Ez a kedvenc érvem Los Angeles mellett: itt élni többe kerül, de a gyermekgondozási költségeken rengeteget spórolsz, és itt van a legjobb állami gyermekgondozási program, amit valaha láttál! A Los Angeles-i Pedagógusok Szakszervezetének és a Szolgáltatási Dolgozók Szakszervezetének, valamint a lakosok támogatásának köszönhetően jobb étkezdék, kisebb osztálylétszámok és sokkal több alkalmazott van, mint korábban bármikor.

Mik a mozgósítás akadályai? Hogyan látod a Demokrata Párthoz kötődő szakszervezeti és civil szervezetek vezetőinek szerepét?

Ahol én élek, Los Angelesben, az állami gyermekgondozási programok ingyenesek... nem csak elérhetőek, hanem ingyenesek is! Ez óriási különbség, különösen a részmunkaidős vagy idénymunkát vállalók számára. Nem kell új programra jelentkezni, ha munkahelyet váltasz. Ez stabilitást biztosít a gyermekek számára.

Sajnos városunk úgy döntött, hogy növeli a rendőrség költségvetését... az ingyenes gyermekgondozási program és sok más program megszüntetésének árán. A városi tanácsunk és polgármesterünk állítólag "progresszív". A helyi szakszervezetek támogatják őket, de egyikük sem lázad fel ez ellen a támadás ellen! A költségvetés hirtelen ilyen szűkös lett többek között azért is, mert a város rosszul gazdálkodott a hajléktalanok számára szánt pénzekkel, anélkül, hogy új lakásokat épített volna. Ennek az az oka, hogy alvállalkozói szerződéseket kötnek magánfejlesztőkkel és civil szervezetekkel, ahelyett, hogy elrendelték volna, hogy a cégek ne birtokoljanak lakásokat, és maguk építsenek szociális lakásokat. "Progresszívnek" nevezik magukat, de egyikük sem áll ki a Los Angeles-i földbérlőkkel szemben!

Mit kell tenni ezen akadályok leküzdése érdekében? Nem kellene-e a munkásoknak és minden elnyomottnak szakítaniuk a Demokrata Párttal, és saját politikai pártot alapítaniuk?

Saját politikai pártra van szükségünk a közjavak és a munkavállalók politikájának védelmére. A demokraták itt népszerűtlenné teszik magukat, mert úgy tesznek, mintha "wokosok" vagy "progresszívek" lennének, miközben nem hajlandók harcolni a milliárdosok, a vállalatok ellen, vagy a közszolgáltatásokért. Hadd mondjak egy példát.

Azt mondják, hogy "sajnálják" a nehéz körülmények között élő embereket, de keveset tesznek azért, hogy a lakhatás hozzáférhetővé váljon. Azt állítják, hogy egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni, hogy az utcák veszélyesek és kényelmetlenek, és hogy szörnyű ember vagy, ha kényelmes utcákat és parkokat kérsz (ami közjó, amit mindannyian megérdemlünk!). Néhány nappal ezelőtt egy hajléktalan férfi láncfűrésszel fákat vágott ki a belvárosban, feldühítve ezzel sokakat a városban, akik kemény büntetéseket követeltek. A demokraták hozzáállása az embereket a szélsőséges rendőri fellépés felé tereli. Nemrégiben választottuk meg Hochman kerületi ügyészt, aki szélsőséges rendfenntartó, miután az előző, meglehetősen progresszív ügyészünk csalódást okozott. Anarchia vagy rendőrállam: ezek a lehetőségek állnak a Los Angeles-i választók rendelkezésére.

De amire szükségünk van, az egy valódi megoldás. Építsünk szociális lakásokat! Védjük meg a bérlők jogait! Magáncsoportoknak nem szabadna jogukban állnia, hogy lakásokat birtokoljanak. Senki ne birtokoljon négynél több lakást! Ingyenes, jó minőségű detoxikáló központokra van szükségünk. Adópénzünk van a hajléktalanellátás finanszírozására, és azt közjavakra kell költenünk, nem pedig a városi munkát kiszervezni cégeknek. Meg kell oldanunk ezt a lakhatási válságot, nem pedig homokba dugni a fejünket.

A Los Angeles-i lakhatási válság összefügg az összes többi problémával, mert sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy itt éljenek, a város pedig ragaszkodik ahhoz, hogy a pénzét vállalatokra pazarolja. Ha lenne egy pártunk, amely hajlandó lenne harcolni a vállalatok ellen, hajlandó lenne olyan közjavakat építeni, mint a lakhatás, a gyermekgondozás, az állami bankok, akkor ma nem kellene választanunk a rendőrök és a gyermekgondozás között.

 

L’Internationale  38. sz.