(Világgazdaság-online)
A jelzálogpiaci összeomlás súlyos kérdéseket vet fel a törvény uralmával kapcsolatban, amit minden fejlett, civilizált ország működési alapjaként tartanak számon. A jog uralmáról feltételezik, hogy védi a gyengét az erőssel szemben, szavatolva, hogy mindenki tisztességes elbánásban részesüljön. Amerikában, a subprime jelzálogválság nyomán azonban egyik követelmény sem teljesült.
(Joseph E. Stiglitz*)
A törvény uralma egyrészt kimondja a tulajdonjogok sérthetetlenségét, azaz, ha például valakinek tartozása van a háza után, akkor azt a bank nem veheti el egy előírt jogi procedúra követése nélkül. Az utóbbi hetekben és hónapokban azonban amerikaiak bizonyos esetekben azzal szembesültek, hogy a bankok akkor is elvették a házaikat, amikor azokon nem volt tartozás.
Egyes bankok számára mindez csak amolyan járulékos kár, mert a 2008 és 2009 során lefoglalt négymillió ingatlanon felül az idén további milliókat dobtak ki az otthonukból. És valóban, a lakások visszavétele tovább folytatódott volna, ha a kormány nem lép közbe. Korábban a kötelező eljárások során számos lépést elhagytak, hiányosak voltak a dokumentációk, a bankok szédületes ütemben követtek el csalásokat, hogy az ingatlanpiaci buborék idején jelentős jövedelemre tegyenek szert. Ezek a zavarok természetesen összekuszálták a felfordulás utáni rendteremtés folyamatát.
Egyesek számára mindez emlékeztet arra, ami Oroszországban történt, ahol a törvény uralmát – főleg a csődtörvény tekintetében – amolyan jogi mechanizmusnak használták, hogy a tulajdonosok egy csoportját felváltsák egy másikkal. Megvettek bíróságokat, dokumentumokat hamisítottak, a folyamat pedig simán haladt előre. Amerikában a megvesztegethetőség magasabb szinten jelentkezett. Itt nem egyes bírókat vásárolnak meg, hanem magukat a jogszabályokat kampányadományok és lobbitevékenység formájában, ezt összességében úgy hívják, hogy „korrupció amerikai módra”.
Az széles körben ismert volt, hogy a bankok és a jelzálogintézetek ragadozó jellegű hitelezési tevékenységet folytattak, ezzel a kevésbé képzetteket és a pénzügyekben járatlanokat használták ki elsősorban: óriási kockázatokat terheltek rájuk, miközben maximalizálták a saját jutalékaikat. A bankok ugyanakkor minden politikai erejüket felhasználták arra, hogy megakadályozzák az egyes államokat az ilyen hitelezéssel szembeni jogszabályok megalkotásában.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az emberek nem tudják törleszteni a tartozásaikat, hirtelen megváltoztak a játékszabályok. A csődtörvényeket úgy módosították, hogy bevezették a „részleges szerződéses szolgaság” rendszerét. Ennek megfelelően bármely egyén, akinek a jövedelme 100 százalékát az adósságai rendezésére kellene fordítania, kötelezhető lett volna, hogy egész életén keresztül az adózás előtti jövedelmeinek 25 százalékát fizesse a bankoknak. Utóbbiak pedig évente hozzáadhattak volna 30 százalékos kamatot ahhoz, amellyel az illető tartozott. Ennek végeredményeként a jelzálogadós sokkal többel tartozna, mint amit a bank valaha is megkaphatna, noha az idejének negyedében kizárólag a bank részére dolgozik.
Amikor ezt az új csődtörvényt elfogadták, senki sem panaszkodott a szerződések szentségének megszegése miatt. Amikor ugyanis az adós vállalta az eredeti tartozást, akkor egy humánusabb – és gazdaságilag racionálisabb – csődtörvény felkínálta számára az újrakezdés lehetőségét, ha a törlesztés elviselhetetlenné válna számára. Ennek ösztönöznie kellett volna a hitelezőket, hogy csak azoknak folyósítson pénzt, akik azt vissza is tudják fizetni. A hitelezők azonban tisztában lehettek azzal, hogy a kormányzatot ellenőrző republikánusoknak köszönhetően folyósíthatnak rossz hiteleket, mert később módosíttatni tudják a törvényt a szegények kizsigerelésére.
Az amerikai jelzáloghitelek negyedénél a tartozás összege nagyobb, mint amit a ház ér. Ezért egyre nagyobb konszenzus tapasztalható az iránt, hogy a felforduláson csak a tartozás tőkehányadának leírásával lehet úrrá lenni. Amerikában van egy speciális csőd a vállalatok céljára, amelyet a „11. fejezet” szerinti eljárásnak hívnak, és amely az adósság leírása révén teszi lehetővé a gyors átszervezést, miközben a tartozás egy részét részvénytulajdonná alakítják. Erre azért van szükség, hogy cégeket életben lehessen tartani, miközben megőrzik a munkahelyeket, és fenntartják a növekedés alapját. A családok és a közösségek épségének fenntartása azonban legalább ilyen fontos lenne. Ezért Amerikában szükség lenne a lakástulajdonosok számára is egy „11. fejezet” szerinti csődeljárásra.
A hitelezők szerint egy ilyen törvény sértené a tulajdonjogaikat. A törvények változtatása azonban mindig egyesek hátrányára és mások előnyére történik. Amikor a 2005-ös csődtörvényt elfogadták, akkor a hitelezők voltak a kedvezményezettek, ők pedig egyáltalán nem törődtek azzal, miként érinti ez az adósok jogait.
A növekvő egyenlőtlenség – a kampányfinanszírozás elhibázott rendszerével kombinálva – azzal fenyeget, hogy az amerikai jogrendszert az igazságszolgáltatás paródiájává alakítja. Egyesek még talán továbbra is „a törvény uralmáról” beszélnének, ez azonban nem a gyengéket védené a hatalmasoktól, hanem éppen ellenkezőleg. Napjaink Amerikájában az „igazságot mindenkinek” fennkölt eszméjét egyre inkább helyettesítik azzal a szerény tétellel, hogy „igazságot annak, aki megengedheti magának”. Akik pedig megengedhetik maguknak, azok száma gyorsan csökken.
(*A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem professzora)
2010. november 11., csütörtök
Uniós biztosok botrányai
A HVG nov.11-én adott hírt (a senki által meg nem választott, következésképpen minden legalitást nélkülöző) magas rangú európai politikusok pénzügyi visszaéléseiről. Közöttük említi Herman Van Rompuy elnököt, aki nyári utazására a Bizottság limuzinjait vette igénybe magáncélra. «A lisszaboni szerződés által életre hívott állandó elnöki posztra vonatkozó belső szabályok kialakulatlanok» – szól a magyarázat Olivier Hoedeman szájából, aki a magánszektor és az EU együttműködésének átláthatóságáért küzdő Corporate Europe Observatory szakértője a HVG-nek. «A bolgár Meglena Kuneva fogyasztóvédelmi exbiztos például a francia BNP Paribas pénzintézetet, a máltai Joe Borg halászati és tengerekért felelős exbiztos pedig a főként tengerészeti ügyekben utazó Fipra nemzetközi PR és lobbitanácsadó vállalatot erősíti. A pálmát azonban a (…) német Günter Verheugen volt ipari biztos viszi, akit hivatali ideje alatt is gyakran kritizált a sajtó a német ipar iránti állítólagos elfogultsága miatt. Emiatt kellett felmondania. (…)Verheugen tagadta, hogy lobbitevékenységet folytatna. A német Lobby Control nevű szervezet EB-s forrásokból származó információi szerint azonban egyszerre visel különböző tisztségeket a Royal Bank of Scotlandnél, a Német–Török Kereskedelmi Kamaránál, a Német Bankok Szövetségénél és a Fleishman-Hillard lobbivállalatnál. Verhaugen hazudik is. Az ír Charles McCreevy volt belső piaci biztosnak pedig a brit NBNK Investments pénzintézet igazgatóságában és a Ryanair légitársasági igazgatósági tagsága okán uniós feladatköre érdekkonfliktusban áll a bank fő profiljával.
A magasrangú tisztviselők «magatartási kódexe» lakonikus és többféle értelmezésű. A leköszönő biztosok mintegy fele olyan új munkakörben helyzekedik el, amely érdekkonfliktusban áll korábbi poziciójával, ezt pedig tiltja a kódex. Pedig 3 éven át havi 20 ezer eurós alapfizetésük 40-65 %-át, legalább évi 96 ezer eurót kapnak, nehogy éhenhajlanak. A volt biztosoktól alkalmazóik politikai kapcsolatokat remélnek, mondják a szakértők, s az európai sajtó a különböző lobbicégek és nagyvállalatok igazgatóságában vállalt funkcióikról cikkezik
HVG: «A biztosok magatartási kódexének módosításáról szóló, az EB-hez eljuttatott javaslatában Hoedeman három éven át kötelezővé tenné a vállalt posztok előzetes jóváhagyását, és tiltaná a lobbitevékenységet és lobbitanácsadást. Emellett pontosan rögzítené a büntetési tételeket, és definiálná az összeférhetetlenséget. E javaslatok egy részét az EB egyik friss belső tanulmánya is szükségesnek tartja.»
Barroso nyáron azt ígérte, hogy az év végéig módosítják a kódexet, belső források szerint azonban a várható változtatásokat ráncfelvarrásnak is túlzás lenne nevezni. Az Európai Parlament ezért október végén úgy döntött, hogy a szabályok szigorításáig a volt biztosok fizetésére szánt uniós büdzsé jövő évi 1,7 millió eurós keretéből 460 ezer eurót visszatart. Óriási!
A magasrangú tisztviselők «magatartási kódexe» lakonikus és többféle értelmezésű. A leköszönő biztosok mintegy fele olyan új munkakörben helyzekedik el, amely érdekkonfliktusban áll korábbi poziciójával, ezt pedig tiltja a kódex. Pedig 3 éven át havi 20 ezer eurós alapfizetésük 40-65 %-át, legalább évi 96 ezer eurót kapnak, nehogy éhenhajlanak. A volt biztosoktól alkalmazóik politikai kapcsolatokat remélnek, mondják a szakértők, s az európai sajtó a különböző lobbicégek és nagyvállalatok igazgatóságában vállalt funkcióikról cikkezik
HVG: «A biztosok magatartási kódexének módosításáról szóló, az EB-hez eljuttatott javaslatában Hoedeman három éven át kötelezővé tenné a vállalt posztok előzetes jóváhagyását, és tiltaná a lobbitevékenységet és lobbitanácsadást. Emellett pontosan rögzítené a büntetési tételeket, és definiálná az összeférhetetlenséget. E javaslatok egy részét az EB egyik friss belső tanulmánya is szükségesnek tartja.»
Barroso nyáron azt ígérte, hogy az év végéig módosítják a kódexet, belső források szerint azonban a várható változtatásokat ráncfelvarrásnak is túlzás lenne nevezni. Az Európai Parlament ezért október végén úgy döntött, hogy a szabályok szigorításáig a volt biztosok fizetésére szánt uniós büdzsé jövő évi 1,7 millió eurós keretéből 460 ezer eurót visszatart. Óriási!
2010. november 10., szerda
Hogyan lettünk szegények?
KRITIKAI SZÉLJEGYZET ÉS
JAVASLATKÍSÉRLET
A Hogyan lettünk szegények?
Budapesten a Kossuth Klubban 2010. november 6 -án megrendezett
közéleti konferencia nyilatkozattervezetének margójára.
Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának alkalmára
BSZM ANYAGA
A szegénységről szóló konferencia címadó kérdése időszerűbb, mint valaha. Közéleti konferenciáról van szó, amely - mint minden eddigi a 20 év alatt - változatlan menetrenddel bír, ez is egy megrendezett konferencia… Ez a közéleti konferencia a szegénységről híven követte a megszokott forgatókönyvet, a lényeg az, hogy volt, van rá pénz, szellemi tőke, elméletileg tárgyalásos társadalmi konfliktuskezelés, és mint a vásáron a portékát, a tudását megannyi szakértő pallérozza. Mint mindig a konferenciák történetében, volt és most is van egy végszó és bizony: pazar svédasztal.
Felvetődik a kérdés, kikről is szól mindez?
Kikről és kik nélkül beszéltek a konferencia hazai és külföldi tudorai a szegénységről?
A mai kemény vadkapitalista viszonyok között, amikor a jobboldal a baloldal árulása miatt kivételes pozícióban uralja a társadalmat, mi változik egy konferencia "záródokumentumának" megfogalmazása után?
JAVASLATKÍSÉRLET
A Hogyan lettünk szegények?
Budapesten a Kossuth Klubban 2010. november 6 -án megrendezett
közéleti konferencia nyilatkozattervezetének margójára.
Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának alkalmára
BSZM ANYAGA
A szegénységről szóló konferencia címadó kérdése időszerűbb, mint valaha. Közéleti konferenciáról van szó, amely - mint minden eddigi a 20 év alatt - változatlan menetrenddel bír, ez is egy megrendezett konferencia… Ez a közéleti konferencia a szegénységről híven követte a megszokott forgatókönyvet, a lényeg az, hogy volt, van rá pénz, szellemi tőke, elméletileg tárgyalásos társadalmi konfliktuskezelés, és mint a vásáron a portékát, a tudását megannyi szakértő pallérozza. Mint mindig a konferenciák történetében, volt és most is van egy végszó és bizony: pazar svédasztal.
Felvetődik a kérdés, kikről is szól mindez?
Kikről és kik nélkül beszéltek a konferencia hazai és külföldi tudorai a szegénységről?
A mai kemény vadkapitalista viszonyok között, amikor a jobboldal a baloldal árulása miatt kivételes pozícióban uralja a társadalmat, mi változik egy konferencia "záródokumentumának" megfogalmazása után?
A megismert követeléslista, amely inkább kívánságlista, mennyiben tükröz osztályharcot?
Osztályharcot egyáltalán tükröz-e, ha csak üzenet szintjén is? Hiszen olyanok fogalmazták meg ezt a "záródokumentumot", akiknek egyfelől nem vitatható a filantrópiájuk és akár lehetnének tisztes polgárok is, de végülis soha, de soha még csak közük sem volt ahhoz a léthez, amelyben a fundamentális emberi igények kielégitéséért folyó küzdelem folyik.
Ma a volt szocialista blokk országaiban, kiváltképpen Magyarországon a kádári múlt "szellemi" örökségét hordozó, és/vagy mint a hatalmi érdekszférákban mellőzött értelmiség, a hatalmi ernyőn kivül esők sajátítják ki a munkásmozgalmi harcot. A "ki lehet más baloldali vagy kommunista, ha én nem, én, aki értelmiség vagyok, aki mindent tudok" berögződés bénítja mindazokat, akik érzik, hogy valami nagyon nem jó, érzelmileg felelősséget éreznek (mondjuk a szegények iránt), és ez a kényelmetlen érzet diktálta tudat észrevétlenül blokkolja az egyébiránt legrátermettebb individuumot. Az eszébe sem jut, hogy a gyakorlat és az elmélet távolsága mérhetetlen, igy egészében nincs politikai és politikai-erkölcsi bázisa egy hiteles, gyakorlatilag eredményes konferenciára.
Politikai önkielégitésről van szó már 20 éve. Ez vezet oda, hogy a klasszikus értelemben vett, igazi baloldal morálisan képtelen hatni a társadalmi viszonyokra, magára a társadalomra, akár a legcsekélyebb szinten is. Világos, a mai magyar baloldal csakis arra képes, amelyre a regnáló tőkés hatalmat kiszolgáló civil szervezetek, vagy a rendszer "társadalomszervező" szervezetei, intézményei is képesek. A szomorú az, hogy már a naivitásig hű, felelős marxista-leninista, valóban elvhű egyének megtévesztéséről, le- és kiszervezéséről, blokkolásáról beszélhetünk, amely kihat a munkásosztály újraszerveződésének kérdésére, égető problémáira.
Súlyos társadalmi-politikai tőkét harácsolt magának össze és azt elkótyavetyélte az MSZP, vele a benne reményt látó bigott kádári értelmiség. Mondhatni ők, a múlt nosztalgiázó értelmisége, annak közvetetten tevékeny részesei és utódaik, akik 1968 óta az «adok a népnek (1968-1989) és elveszem a néptől (1989-2010)» gyakorlatban kerülnek önmagukkal is ellentétbe, válnak elvtelenekké, renegátokká és mindösszesen a kapitalista viszonyok elemzésére, illetve konferencia-forradalomig jutnak el.
Ellentmondásos szellemiség uralja a baloldali viszonyokat, szervezetlenség, atomizáltság és az induviduumok állóháborúja, aminek az eredménye a dodonai beszéd. Persze ez is valami, ez is érték, de nem a munkásosztály küzdelmét szolgáló taktika, a stratégia ismeretlen. A kapitalizmus az kapitalizmus, az azért állatkerti társadalmi forma, mert a kevesek, a jogtalanul kiváltságosok élnek meg ügyeskedésükkel a más szellemi és fizikai munkaerejéből. No és vannak a mélyen szegények, depriváltak – és ebben a társadalmi kategóriában folyik a semmitmondó küzdelem, akár generációs alapon («a nyugdíjast el kell tartani», «azért szegények a cigányok, mert...», és a többi.) vagy nem létező és nem valós érdekek mentén, mint pl. ez a konferencia-zárószöveg (igen jó, csak mondjuk 25 éve lett volna idószerű, éppen akkor, amikor a «szocialista» rendszer íratlan alkuja az erkölcsi-politikai összeroppanást jelezte, miszerint a hatalom békén hagyta a népet, a nép békén hagyta a hatalmat, hiszen dolgozhatott, ehetett). Akkor is az ő nevükben folytatták a «munkásmozgalmi harcot» az elvtársak, csak éppen a népnek nem volt semmi köze a munkásharchoz, vagy a -szerveződéshez. Tipikus jelenség, ahogyan a kapitalisták, a hatalom élvezői és a peremén ingázók és a kívülrekedtek, rokonok, barátok és érdekmadzagon rángatottak birkóznak a politikai tudatukkal, észre sem véve, hogy egy-egy felsejlő reménységük éppenséggel szervezett tőkésügynök vagy olyan, akinek ma is innen-onnan súgják, hogyan blokkolja a munkásmozgalmat. Nos, nem marad más, mint a szobaforradalom, és annak kiemelkedő termékei, az ilyen-olyan kívánságlisták.
A mai magyar társadalom egy rendszerváltozás után vesztesekre és nyertesekre oszlik. A szocialista rendszer utolsó 15 évében kifejlődött újkapitalista gazdasági elit, a politikai hatalmi elit és a menedzserek együtt egyfelől a rendszerváltás végrehajtói, másfelől a polgári kapitalista társadalom uralkodó osztályát képezik. Mérhetetlen csalódást okoztak és okoznak a szocialista társadalom előnyeit élvező többségnek, a dolgozóknak, a munkaerőpiaci viszonyoktól függőknek és nem utolsó sorban a nyugdíjasoknak. A felsorolt társadalmi csoportok között a szegregált, dezintegrált, szinte átmenet nélkül és azonnal, a kezdeti szociális rendszerintegráció sikeres korszakába való átmenet korában egzisztenciát vesztett a több százezres lélekszámmal bíró cigányság. Amíg a többség egzisztenciája tartalékokat is sejtetett, addig a cigányság ilyen egzisztencia nélkül az azonnali munkanélküliséget átmenet nélküli életszínvonalromlással élte meg. A cigányság szisztematikus dezintegrálása, szegregálása (a munkaszervezetekből való tömeges kiebrudalásáról van szó) oda vezetett, hogy a társadalom eltartottként kezeli ezen etnikai csoportot, a szegénységet etnicizáló társadalmi felfogásban ellenséggé vált. A szegénység kérdése a többség esetében fokozatosan jelentkezett, hiszen a többségnek volt tartaléka. A szegénység azonban annak arányában mélyül, ahogyan a munkahelyek szűnnek meg és a munkanélküliség válik örökkévalósággá.
A szegénység Magyarország gyarmati státuszából, a multinacionális tőke rabló magatartásából, az idegen érdekeket feltétlenül kiszolgáló kevesek uralmából, a nemzeti tőkések, a piacgazdasági, politikai elitből ered. A munkásosztályt elárulók pribékmagatartásának, a kvázi "kommunista tőkések" -– a privatizáció bajnokai –, az új tőkések és a pénzügyi nemzetközi szervezetek (mögöttük a hegemón nagyhatalmi) rablópolitikának terméke.
Az államnak – az előbb említettekből összetevődő uralkodóosztály – alapvető érdeke, hogy mint a nagyhatalmak bábállamaként "szalonképesen fennmaradjon", ezért a multinacionális tőkét beengedje, amely az itt megtermelt profitot kiviszi – a korrupt állami vezetők pénzelése is sejthető mindebből –, a hazai tőkések profitszerzését támogassa, és, hogy igen költségesen működjön, ezért sarcnak beillő adót vet ki a népre. Mindezzel a hazai béreket lenyomva tartja, olyan életszínvonalat teremtve ezzel, hogy a munkanélküli és a dolgozó között "érdekellentét" feszüljön a létfennmaradásért. Ez egy stratégia a társadalom megosztásának fenntartása céljából. Az állam alapvető érdeke a létfenntartásért vívott küzdelemnek a hatalmi politika általi fenntartása a legkülönbözőbb társadalmi csoportok között. A nagy többség boldogulása, a kiszolgáltatottak segítése, a szociális rendszerintegrációs politika soha nem volt és nem lesz egy kapitalista rendszer államának sem sajátja, sem pedig érdeke. Ebből következik, hogy az állam a gazdasági és politikai folyamatok ellenőrzéséből magát a társadalmat hagyja ki, sőt a civil szférát is ennek megfelelően dotálja. Ebben a tekintetben tehát a 3. gazdaságban résztvevő, szervezett civil társadalmat a regnáló hatalom szekértolójaként vehetjük figyelembe.
A NÉPI EGYSÉGFRONTNAK vissza kell foglalni a baloldalt és a szakszervezeteket! Egy baloldali politika feltétele tehát - a bevezetőben megfogalmazottak alapján - csak és kizárólag egy új, népi egységfronton alapuló, merően megújult baloldali mozgalom, amely:
- alapvetően tudatosítja a társadalommal, hogy a kapitalista társadalom, az amerikanizált polgári demokráciák nem jelentik a jövőt, sőt a népek, az ökológia, a környezet pusztulását jelentik;
- figyelembe veszi a baloldal alapvető helyzetét, kritikai és megújítás szándékával a hatalomba integrált szakszervezetek szerepét, és ezzel paralell módon a társadalom igényét arra, hogy végre alapvető érdekeinek tudatában legyen, mozgalomba tömörüljön annak érdekében, hogy az alapvető érdekei képviselve legyenek;
- figyelembe veszi, hogy a társadalom többségének alapvető érdeke csakis egy hiteles baloldalhoz fűződik;
- figyelembe veszi, hogy a mai magyar társadalmi viszonyok, a szegregációs jelenségek, az állam megszorító intézkedései, a bankok és a szolgáltatók féktelen uralma a fogyasztók felett, az állami bürokrácia túlburjánzása elviselhetetlenné teszi a szegények életét, hogy az állam a nyugdíjasok kérdésében egy korosztályi ellentétet generál, és végül, hogy a társadalom tolerancia-, szolidaritásszintje, a kilátástalanság érzete a fasizálódáshoz vezet;
- figyelembe veszi, hogy a munkásosztály magvát nem egy önjelölt, küldetéstudattól és ezzel párosulva megváltó érzettől duzzadó baloldali értelmiség alkotja, hanem a rendszerváltástól mind a mai napig az újkapitalizmus, a vadkapitalizmus terheit viselők tömege;
- a NÉPI EGYSÉGFRONT kimondja egyértelműen és szakítva a politikai polemizálással és mellébeszéléssel, hogy mint mozgalom a merően új baloldal csakis és kizárólag a marxizmus-leninizmus eszméjét követi és ennek az örök érvényű eszmének megfelelően szervezi meg/újjá a munkásosztályt.
1./ A szegénység és kirekesztés csökkentésének érdekében és majdan a megszüntetéséért a közösségi társadalom alternatíváját fogalmazza meg, amely alapján követelésekkel lép fel a baloldali népfront.
2./ Meg kell erősíteni a megújuló szakszervezetek, érdekvédelmi civil tömörülések szerepét. Véget kell vetni a dolgozók kiszolgáltatottságának, a munkaviszonyok továbbromlásának és a bérek csökkenésének megálljt kell parancsolni. Az állam által kivetett adókról nyíltan ki kell mondani, hogy az sarc, és az adózók klasszikus értelemben vett állampolgári kötelességével és szolgáltatásával nem áll egyensúlyban. Az állam felé kritikusan kell megfogalmazni azokat a tőkés magatartásokat, amelyek a feketegazdaság burjánzását, az emberi jogsértések tömkelegét, a rabszolgamunkát eredményezik, és amely felett az állami ellenőrző szervek módszeresen szemet hunynak.
3./ Kritikai hangon kell megfogalmazni, hogy az állam az alkotmányt önmaga sérti meg 20 éve és egyre erőteljesebben azzal, hogy a benne foglalt állampolgári alkotmányos alapjogoknak nem szerez érvényt, egyre bővül a gyermekéhezés, bővül a depriváltak köre és általánossá válik a nyomor, százezrek veszítik el az otthonukat, lakhatáshoz való jogukat, gyakorlatilag megszűnt az ingyenes oktatás. Az egészségügyben burjánzik a paraszolvencia, az árak miatt elérhetetlenek a gyógyszerek és az egészségügyben általánossá váló várólisták egy közvetett genocídiumot eredményeznek. Csökken a deprivált rétegeknél az átlagéletkor, a cigányok esetében az 1989. évi adatokhoz viszonyítva 18 évvel. Követelni kell, hogy a nyugat-európai országok gyakorlatának megfelelően, Magyarországon is vezessék be a helyi viszonyoknak megfelelő szociális minimumjövedelmet (beleértve a táplálkozáshoz, közüzemi ellátáshoz, ingyenes oktatáshoz és egészségügyhöz, öregségi gondoskodáshoz való jogot)! A szociális minimumot alkotmányos garancia erősítse meg!
Egy baloldali népfront következetesen követett célja kell, hogy legyen, hogy a tőkeérdeket fokozatosan szorítsa ki a közszolgáltatásokból!
Törvényalkotásra kell kényszeríteni az államot, hogy az energiafogyasztók jogai érvényesüljenek, a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyensúly szellemében a fogyasztók védelmet élvezzenek, például törvény garantálja az alanyi jogon járó minimum szolgáltatást.
4./Olyan baloldali egységmozgalomra van szükség amely egyfelől szervezi a civil társadalmat, másfelől civil integrációs programjaival csökkenti a szegregációt és a legkülönfélébb csoportokat érintően is erősíti a részvételi demokráciát, elsősorban a civil szférában. Új, korhű baloldali taktikát kell alkalmazni és stratégiát megcélozni a társadalom csoportjai, a deprivált rétegek megnyerésére, meggyőzése érdekében. Ennek érdekében kísérletet kell tenni az önfenntartó, önsegélyező és önellátó közösségek létrehozására, mint például a direkt szövetkezéseket, azokat kiszélesíteni, társadalmasítani. Meg kell jegyezni, hogy ez a program kísérleti, ez az útkeresés csak egyik módszer lehet, jelentheti egész csoportok kihátrálását a kapitalista társadalomból és erősítheti a szolidaritást, a közösség igényét atomizált társadalmunkban.
Megálljt kell parancsolni a társadalom megtévesztésének és világossá, érthetővé kell tenni a társadalom számára, hogy a szegregációval, a dezintegrációval, a kirekesztéssel a társadalom a fasizálódás felé halad, amelynek nem csak a kirekesztettek lehetnek szenvedői, kárvallottjai, hanem mindenki – az is, akit megtévesztenek a szélsőséges, populista eszmék. A többségi társadalom cigányokkal és szegényekkel szembeni kirekesztő magatartása a kapitalista rendszer természetes velejárója és az általános létbizonytalanságból ered. Hogy ezt a propaganda- és agitációs munkát elvégezhessük, ki kell menni az életbe, ott kell lenni minden munkahelyen, minden közösségben.
5./ A népi egységfrontnak egyértelműen ki kell mondania, hogy az Európai Unió már-már a népek börtöne és a tőke, a tőkések szövetsége. Aki mást állít, vagy elhiszi, hogy az Európai Unió a népek szövetsége, hogy ezáltal szociális és társadalmi dimenziója van, az bizony politikai, történelmi analfabéta. Az Európai Uniónak a vas-acél kartell korától mindmáig nincs szociális-társadalmi dimenziója, sőt az EU mint tőkeszövetség érdekeinek intézménye, ennek megfelelően írja felül a nemzetek szociális és társadalombiztosítási vagy egészségügyi törvényeit, mondván, hogy az állam pazarol, és államháztartási hiánnyal felelőtlen gazdaságpolitikát folytat. Ugyanakkor az EU a szociális kiadásainak1200-szorosát költi el a háborúkkal összefüggő szövetségi és hadikiadásokra.
Attól a népünket őrizze meg a sors, hogy a szociális jogok EU-szintűek legyenek, hiszen annak ellenére, hogy a szocialista rendszer szociális és egészségügyi vívmányait a 20 év alatt a kormányok leépítették, még mindig vannak az EU-t meghaladó intézményeink, törvényeink, amelyeket meg kell menteni, hogy az eltörölt törvényeket vissza lehessen állítani.
Zárógondolat
A rendszerváltás óta eltelt 20 év alatt, mint mindig egy új demokrácia mítoszában élve, a választók mint birkák a vályúhoz járultak az urnákhoz, azzal a reménnyel és hittel, hogy tényleg választhatnak. Ez pedig nem így van. A nép nem választhat, csak szavazhat és a kettő nem egy és ugyanaz. A munkaerőpiaci viszonyoktól függők tömege nem választhat se jobb-, se baloldal között. A jobboldal társadalomidegen, a baloldal pedig devalválódott, hitelét veszítette. Felvetődik az egyre időszerűbb kérdés, hogy kik és milyen jogon sajátítják ki érvényesülésük érdekében a hatalmon belül, a hatalom perifériáján, vagy onnan kiebrudalva a munkásmozgalmat? Létezik, sőt funkcionál a kádári rendszer maradványaként a munkásarisztokrácia, vagy úgy, mint értelmiség, vagy úgy, mint a kiváltságosok utódai?
Erre rövidesen egy új népi mozgalom ad választ, ha kell, igen keményen az "asztalra csapva" és kimondva, elég volt az önjelöltekből, a küldetéstudattól szenvedőkből. A munkásosztály újra megszervezi önmagát. Nem "felülről" és nem is csak alulról. Együtt a kiszolgáltatottak, a munkaerő-piaci viszonyoktól függők, szegregáltak, dezintegráltak és depriváltak tömegeivel mint egységes munkásosztály!
2010. november 7.
Javaslati anyagokból összeállította:
Aradi Pál
BSZM koordinátor
2010. november 9., kedd
Bizottság az Európai Dolgozók Egyetértéséért
3.sz. levél 2010.okt.29.
A berlini európai munkástalálkozón résztvett szakszervezeti és politikai aktivisták újból szembetalálták magukat a kérdéssel: milyen kezdeményezést kell együttesen megtennünk, hogy az Európai Bíróság ítéletei megsemmisüljenek?
Javaslatomat a konferencia résztvevői megvitatták, csakúgy mint az érdekelt szakszervezeti és munkásaktivisták. Fölteszem a kérdést, nem kellene-e a «Bizottság az Európai Dolgozók Egyetértéséért» gyakorlati teendőjeként küldöttséget menesztenünk Brüsszelbe, mely erre a széleskörű vitára alapozva, ebbe integrálva a különféle nézeteket képes a «szolgáltatások és a dolgozók szabad mozgása» direktívák megszüntetésére…
Az ítéletek és a direktívák
2010. júl. 15-én az Európai Bíróság Németország ellen ítéletet hozott (C-271/08), mely megsemmisíti a Ver.di szakszervezet kollektív szerződését a nyugdíjakról nemzetközi vonatkozásban. Ez a verdikt megfelel a Bíróság 2007. dec. 11-i és 18-i Viking-ítéletének (C-438/05) és a Laval/Vaxholm-nak (C-341/05). Hasonló jellegű a néhány hónappal későbbi, 2008. ápr.3-i a “Rüffert” (C346/06) és a 2008. jún. 19-i “Luxemburg” (C-319/06). A Bíróság már korábban meghozta ítéletét a Volkswagen-törvény ügyében (C-112/05).
Aki ismeri a német helyzetet, be kell lássa, hogy a demokratikus legitimitás nélküli, nemzetekfeletti intézmény ítélkezésének részét képező ítéletek a Köztársaság alapjogaival, a szociális állam elvével szemben igazságtalanok és önkényesek. Alapjogainkban a szervezkedés és társulás, a «tárgyalások automómiájának» tiszteletbentartása, a független szakszervezetek létezésének szabadsága fejeződik ki, s a Német Szakszervezeti Szövetség (DGB) a nemzeti kollektív szerződések rendszerének garanciája. Ezeket a demokratikus és szociális jogokat kellene tehát feláldozni az európai piac vállalatainak, az európai szerződéseknek az oltárán.
Ezek az ítéletek nem csak az európai és német szakszervezetekkel összeegyeztethetetlenek, nem csak a munkásjogokkal és munkásvívmányokkal ellentétesek, nem csak az ILO konvencióinak mondanak ellent, hanem hatással vannak az EU keretein túl is.
Az ítéletek funkciója az, hogy a vállalkozásoknak adjon totális szabadságot, mellyel szemben csökkenteni kell a munkások és szakszervezeteik szociális és demokratikus jogait, jogszerűségüket el kell veszejteni, végül pedig eltüntetni. Ebben az értelemben az ítéleteket új minőséggel ruházzák fel a kapitalista országokban, ahol el kellett ismerni a dolgozók és szervezeteik küzdelmének alapján a szervezkedés jogát, a szakszervezetek kollektív egyezményekre és szerződések kötésére vonatkozó szabadságát. Ezt a független pozíciót, melyet a dolgozók értek el és pl. sztrájkban, kollektív konvenciókban, a szociális védelem törvénybeiktatásában ölt konkrét anyagi kifejezést, ítéleteivel elutasítja, megsemmisíti és végül megtiltja az Európai Bíróság. Tudjuk, hogy ezek a döntések nem a bírósági önkény termékei. Tudjuk, hogy az európai szerződések és direktívák «új jogainak» konkrét alkalmazása.
Ezeknek a szerződéseknek és direktíváknak az alapján egész Európa munkásosztályának 2011. május elsejétől egy új szakasszal kell szembenéznie. Az EU eldöntötte, hogy a megvalósítja a «szolgáltatások és a dolgozók szabad áramlását». A DGB 2010. május 16-20-i kongresszusa jelezte a kollektív szerződések rendszerét fenyegető veszélyt, mely magát a DGB-t is veszélybe sodorja.
Viták a német szakszervezetekben
Az Európai Bíróság ítéleteihez fűződő problémák hatással voltak a DGB 2010-es kongresszusára. A DGB elnöke, M.Sommer 2010. máj. 16-án deklarálta a kongresszus előtt, hogy az EU «a társadalmi feljődéstől olyan messzire távolodott, mint még soha», megjegyezte, hogy «szembe kell néznünk az Európai Bíróság ítéleteinek következményeivel, melyeket bárminek nevezhetünk, kivéve szociálisnak». Hozzátette a “Rüffert” és “Laval” ítéletek kapcsán: “A tárgyalások szabadságát el fogják temetni és a sztrájkjog pedig nullára redukálódik (…). Ezeknek az ítéleteknek a mélyén csakúgy, mint az Európai Bizottsággal folytatott vitákban mindig ott lappang az alapvető kérdés: az emberi jogokat és a szociális jogokat alá lehet-e vetni a belső piaci szabadságnak”.
A DGB kongresszusa egy indítványban megerősíti, hogy az Európai Bizottság «támaszkodva az Európai Bíróság több ítéletére – és a multinacionális vállalkozások, a neoliberális politikusok és az európai munkáltatói szervezetek nyomása alatt – a liberalizációt, a deregularizációt, a közszektor infrastruktúrájának privatizációját gyakorolja ”. Az indítvány megnevezi azokat a területeket (telekommunikáció, posta, energia- és vízszolgáltatás, folyami, országúti és vasúti szállítás/közlekedés és tömegközlekedés), melyeket a direktívák alapján. a piaci törvényeknek vetettek alá Az indítvány hozzáteszi, hogy a közszolgálati rádió, az egészségügy és a takarékpénztárak ugyanerre a sorra kerülnek. Olvashatjuk: “A Viking-, Laval-, Rüffert- és Luxemburg-ítéletek ezen kívül megmutatják, hogy a vendégmunkásokról (Entsenderichtlinie) szóló direktíva célja nem a szociális jogok garantálása, hanem ellenkezőleg, a vállalati, szolgáltatási szabadság.
Ezek az ítéletek azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy az alapvető munkásjogokat (mint a sztrájkjog, a tárgyalások joga) teszik tönkre csakúgy, mint az állam társadalomszabályozó jogait (pl. mint az adjudikáció jogát)”. (Ver.di A007)
Az IG Metall (fémipari szakszervezet), az IG Bau (építőipari szakszervezet), IG BCE (bánya- és vegyipari szakszerv.), a Ver.di, az NGG (élelmiszeripari szakszerv.), a TRANSNET (vasutas szakszervezet) és más kollégák, a DGB kongresszusa elnökeinek kezdeményezése: “A DGB és szakszervezetei opponálnak a szakszervezeti jogok, a szakszervezetek sztrájkjoga bármilyen európai és nemzeti szintű korlátozásának”.
A DGB kongresszusán ezek a referenciák kimutatják, hogy az EU és az EB céljai karakterisztikusak. A jogainkat illető alapvető veszély tisztán látszik. S ezt aláhúztuk azzal, hogy a DGB és a föderáció ellenállnak a sztrájkjog bármilyen korlátozásának.
A kérdés, hogyan cselekedjünk.
Nincs miről tárgyalni!
AZ ESZSZ (CES/ETUC) – hűen Európai Unióhoz tartozó intézményi funkciójához – fenntartja credóját a Bizottsággal, a szociális partnerekkel, stb. való tárgyalásokról. Németországban pl. azt, hogy a Bíróság ítéleteit «alkalmazzák» (a “Rüffert-ítélet” adjudikációjának elfogadása avégett, hogy a nemzeti törvénykezéssel «kompatibilissá» tegye).
De megtehetjük-e, hogy az “alapvető munkásjogok, mint a sztrájkjog és a tárgyalások joga” az EU-val való megbeszélések tárgyát képezzék – anélkül, hogy elismernénk az EU hatalmát jogaink megszüntetésére? Megállapítjuk, hogy az egymást követő csapások, a kapitalista rend válsága nem tolerálja tovább a munkások jogait, a munkások vívmányait és természetesen a független szakszervezeteket sem. Pontosan ezen szervezetek létezéséről van szó, azokról a szervezetekről, melyeket a munkásosztály eszközként hozott létre, hogy ezeket a jogokat és vívmányokat – ideértve a demokráciát is – kiharcolja.
El tudjuk-e fogadni, hogy csak kötelező európai keret létezzen akkor, mikor az a tőke érdekeit képviseli a «Négy alapvető szabadságjog» formájában a munkásosztály jogai és érdekei fölött, megtiltva neki a védekezést, hogy saját szervezeteire, saját érdekeire támaszkodjon? Mi az értéke a sztrájkjognak Svédországban vagy Finnországban, ha tilos vagy olyan feltételekhez kötött, melyek lehetetlenné teszik, hogy a munkások és szakszervezeteik harci eszközként szuverén módon használhassák? Mik a következményei a demokráciára nézve annak, ha a Szövetségi Alkotmánybíróság a nemzeti törvénykezéssel konformnak ítéli az adjudikációt és saját ítélkezését kell megsemmisítenie, hogy megfeleljen a “Rüffert-ítéletnek”, egyszerűen azért, mert az Európai Bíróság így akarja? Mik a következmények a demokráciára, ha egy ország – anélkül, hogy harakirit akarna elkövetni – elfogadja, hogy bértarifáit egy bíróság diktálja?
Egyetlen dolgozó, egyetlen szervezet sem méltányolhatja ezeket a támadásokat!
Nem is szükséges arra figyelmeztetni, hogy az EU tervei elleni küzdelem a szolgáltatások direktíváját illetően elválaszthatatlan Bolkestein európai biztos nevétől, mely ellen egész Európa felkelt olyannyira, hogy Prodinak, a Bizottság elnökének meg kellett hátrálnia. A szolgáltatásokról szóló direktíva azonban nem tűnt el.
Ezért, és mert nem tudjuk elfogadni ezeket a támadásokat, szükségünk van egy újabb lépésre szervezeteinkkel együtt egész Európában arra, hogy az Európai Bíróság ítéleteit megsemmisítsék. Előreláthatóan 2011. május 1-én lép életbe a szolgáltatásokról és a dolgozók szabad áramlásáról szóló direktíva, azt ezt kisérő támadásokkal a kollektív szerződések és a szociális védelem együttese ellen.
Javasoljuk, hogy együtt szervezzünk delegációt Brüsszelbe az Európai Bizottsághoz, olyan küldöttséget, mely széleskörű mozgósításon alapul, ahogy a mi szakszervezeteink tették, hogy követeljük a Bíróság ítéleteinek és a szolgáltatásokat illető direktíva teljes megsemmisítését.
Követelésünk:
Az ítéletek megsemmisítése vagy hatályon kívül helyezése;
a szolgáltatásokról és a dolgozók szabad áramlásáról szóló direktívák megsemmisítése vagy hatályon kívül helyezése.
Azt javasolom, hogy ezt az indítványt integráljuk közös európai kezdeményezésünkbe a “Bizottság az európai dolgozók szövetsége” keretében.
Ez a küzdelem kapcsolódik a munkásszervezetek, elősorban a szakszervezetek azon a harcához, hogy visszafoglalják a történelmi mantátumuknak megfelelő helyet: a munkásérdekek védelmét az IMF, az EU és a kormányok szigorítási programjának érvénytelenítésében, nyugdíjaink, munkatörvénykönyveink és a szociális hálóink rendszere elleni támadások megszüntetésében. Azért, hogy a bankok és a spekulánsok megmentésére kiadott milliárdok visszatérjenek az államháztartási és a társadalombiztosítási alapokba, ahonnan azokat eltulajdonították!
Vitassuk meg ezt a javaslatot a “Bizottság az európai dolgozók szövetségéért” lapjában, döntsünk munkatalálkozóról a Háború és kizsákmányolás elleni világkonferencia alkalmával Algírban.
H.-W. Schuster 2010.szept.20.
Kedves Barátaink, Elvtársaink!
Testvéri üdvözlettel:
A Bizottság lapja szerkesztősége nevében,
Carla Boulboullé
Kapcsolattartás:
Carla Boulboullé, Postfach 120 364, 10593 Berlin Fax: 030 / 313 16 62 E-Mail: k-eav@t-online.de
A berlini európai munkástalálkozón résztvett szakszervezeti és politikai aktivisták újból szembetalálták magukat a kérdéssel: milyen kezdeményezést kell együttesen megtennünk, hogy az Európai Bíróság ítéletei megsemmisüljenek?
Javaslatomat a konferencia résztvevői megvitatták, csakúgy mint az érdekelt szakszervezeti és munkásaktivisták. Fölteszem a kérdést, nem kellene-e a «Bizottság az Európai Dolgozók Egyetértéséért» gyakorlati teendőjeként küldöttséget menesztenünk Brüsszelbe, mely erre a széleskörű vitára alapozva, ebbe integrálva a különféle nézeteket képes a «szolgáltatások és a dolgozók szabad mozgása» direktívák megszüntetésére…
Az ítéletek és a direktívák
2010. júl. 15-én az Európai Bíróság Németország ellen ítéletet hozott (C-271/08), mely megsemmisíti a Ver.di szakszervezet kollektív szerződését a nyugdíjakról nemzetközi vonatkozásban. Ez a verdikt megfelel a Bíróság 2007. dec. 11-i és 18-i Viking-ítéletének (C-438/05) és a Laval/Vaxholm-nak (C-341/05). Hasonló jellegű a néhány hónappal későbbi, 2008. ápr.3-i a “Rüffert” (C346/06) és a 2008. jún. 19-i “Luxemburg” (C-319/06). A Bíróság már korábban meghozta ítéletét a Volkswagen-törvény ügyében (C-112/05).
Aki ismeri a német helyzetet, be kell lássa, hogy a demokratikus legitimitás nélküli, nemzetekfeletti intézmény ítélkezésének részét képező ítéletek a Köztársaság alapjogaival, a szociális állam elvével szemben igazságtalanok és önkényesek. Alapjogainkban a szervezkedés és társulás, a «tárgyalások automómiájának» tiszteletbentartása, a független szakszervezetek létezésének szabadsága fejeződik ki, s a Német Szakszervezeti Szövetség (DGB) a nemzeti kollektív szerződések rendszerének garanciája. Ezeket a demokratikus és szociális jogokat kellene tehát feláldozni az európai piac vállalatainak, az európai szerződéseknek az oltárán.
Ezek az ítéletek nem csak az európai és német szakszervezetekkel összeegyeztethetetlenek, nem csak a munkásjogokkal és munkásvívmányokkal ellentétesek, nem csak az ILO konvencióinak mondanak ellent, hanem hatással vannak az EU keretein túl is.
Az ítéletek funkciója az, hogy a vállalkozásoknak adjon totális szabadságot, mellyel szemben csökkenteni kell a munkások és szakszervezeteik szociális és demokratikus jogait, jogszerűségüket el kell veszejteni, végül pedig eltüntetni. Ebben az értelemben az ítéleteket új minőséggel ruházzák fel a kapitalista országokban, ahol el kellett ismerni a dolgozók és szervezeteik küzdelmének alapján a szervezkedés jogát, a szakszervezetek kollektív egyezményekre és szerződések kötésére vonatkozó szabadságát. Ezt a független pozíciót, melyet a dolgozók értek el és pl. sztrájkban, kollektív konvenciókban, a szociális védelem törvénybeiktatásában ölt konkrét anyagi kifejezést, ítéleteivel elutasítja, megsemmisíti és végül megtiltja az Európai Bíróság. Tudjuk, hogy ezek a döntések nem a bírósági önkény termékei. Tudjuk, hogy az európai szerződések és direktívák «új jogainak» konkrét alkalmazása.
Ezeknek a szerződéseknek és direktíváknak az alapján egész Európa munkásosztályának 2011. május elsejétől egy új szakasszal kell szembenéznie. Az EU eldöntötte, hogy a megvalósítja a «szolgáltatások és a dolgozók szabad áramlását». A DGB 2010. május 16-20-i kongresszusa jelezte a kollektív szerződések rendszerét fenyegető veszélyt, mely magát a DGB-t is veszélybe sodorja.
Viták a német szakszervezetekben
Az Európai Bíróság ítéleteihez fűződő problémák hatással voltak a DGB 2010-es kongresszusára. A DGB elnöke, M.Sommer 2010. máj. 16-án deklarálta a kongresszus előtt, hogy az EU «a társadalmi feljődéstől olyan messzire távolodott, mint még soha», megjegyezte, hogy «szembe kell néznünk az Európai Bíróság ítéleteinek következményeivel, melyeket bárminek nevezhetünk, kivéve szociálisnak». Hozzátette a “Rüffert” és “Laval” ítéletek kapcsán: “A tárgyalások szabadságát el fogják temetni és a sztrájkjog pedig nullára redukálódik (…). Ezeknek az ítéleteknek a mélyén csakúgy, mint az Európai Bizottsággal folytatott vitákban mindig ott lappang az alapvető kérdés: az emberi jogokat és a szociális jogokat alá lehet-e vetni a belső piaci szabadságnak”.
A DGB kongresszusa egy indítványban megerősíti, hogy az Európai Bizottság «támaszkodva az Európai Bíróság több ítéletére – és a multinacionális vállalkozások, a neoliberális politikusok és az európai munkáltatói szervezetek nyomása alatt – a liberalizációt, a deregularizációt, a közszektor infrastruktúrájának privatizációját gyakorolja ”. Az indítvány megnevezi azokat a területeket (telekommunikáció, posta, energia- és vízszolgáltatás, folyami, országúti és vasúti szállítás/közlekedés és tömegközlekedés), melyeket a direktívák alapján. a piaci törvényeknek vetettek alá Az indítvány hozzáteszi, hogy a közszolgálati rádió, az egészségügy és a takarékpénztárak ugyanerre a sorra kerülnek. Olvashatjuk: “A Viking-, Laval-, Rüffert- és Luxemburg-ítéletek ezen kívül megmutatják, hogy a vendégmunkásokról (Entsenderichtlinie) szóló direktíva célja nem a szociális jogok garantálása, hanem ellenkezőleg, a vállalati, szolgáltatási szabadság.
Ezek az ítéletek azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy az alapvető munkásjogokat (mint a sztrájkjog, a tárgyalások joga) teszik tönkre csakúgy, mint az állam társadalomszabályozó jogait (pl. mint az adjudikáció jogát)”. (Ver.di A007)
Az IG Metall (fémipari szakszervezet), az IG Bau (építőipari szakszervezet), IG BCE (bánya- és vegyipari szakszerv.), a Ver.di, az NGG (élelmiszeripari szakszerv.), a TRANSNET (vasutas szakszervezet) és más kollégák, a DGB kongresszusa elnökeinek kezdeményezése: “A DGB és szakszervezetei opponálnak a szakszervezeti jogok, a szakszervezetek sztrájkjoga bármilyen európai és nemzeti szintű korlátozásának”.
A DGB kongresszusán ezek a referenciák kimutatják, hogy az EU és az EB céljai karakterisztikusak. A jogainkat illető alapvető veszély tisztán látszik. S ezt aláhúztuk azzal, hogy a DGB és a föderáció ellenállnak a sztrájkjog bármilyen korlátozásának.
A kérdés, hogyan cselekedjünk.
Nincs miről tárgyalni!
AZ ESZSZ (CES/ETUC) – hűen Európai Unióhoz tartozó intézményi funkciójához – fenntartja credóját a Bizottsággal, a szociális partnerekkel, stb. való tárgyalásokról. Németországban pl. azt, hogy a Bíróság ítéleteit «alkalmazzák» (a “Rüffert-ítélet” adjudikációjának elfogadása avégett, hogy a nemzeti törvénykezéssel «kompatibilissá» tegye).
De megtehetjük-e, hogy az “alapvető munkásjogok, mint a sztrájkjog és a tárgyalások joga” az EU-val való megbeszélések tárgyát képezzék – anélkül, hogy elismernénk az EU hatalmát jogaink megszüntetésére? Megállapítjuk, hogy az egymást követő csapások, a kapitalista rend válsága nem tolerálja tovább a munkások jogait, a munkások vívmányait és természetesen a független szakszervezeteket sem. Pontosan ezen szervezetek létezéséről van szó, azokról a szervezetekről, melyeket a munkásosztály eszközként hozott létre, hogy ezeket a jogokat és vívmányokat – ideértve a demokráciát is – kiharcolja.
El tudjuk-e fogadni, hogy csak kötelező európai keret létezzen akkor, mikor az a tőke érdekeit képviseli a «Négy alapvető szabadságjog» formájában a munkásosztály jogai és érdekei fölött, megtiltva neki a védekezést, hogy saját szervezeteire, saját érdekeire támaszkodjon? Mi az értéke a sztrájkjognak Svédországban vagy Finnországban, ha tilos vagy olyan feltételekhez kötött, melyek lehetetlenné teszik, hogy a munkások és szakszervezeteik harci eszközként szuverén módon használhassák? Mik a következményei a demokráciára nézve annak, ha a Szövetségi Alkotmánybíróság a nemzeti törvénykezéssel konformnak ítéli az adjudikációt és saját ítélkezését kell megsemmisítenie, hogy megfeleljen a “Rüffert-ítéletnek”, egyszerűen azért, mert az Európai Bíróság így akarja? Mik a következmények a demokráciára, ha egy ország – anélkül, hogy harakirit akarna elkövetni – elfogadja, hogy bértarifáit egy bíróság diktálja?
Egyetlen dolgozó, egyetlen szervezet sem méltányolhatja ezeket a támadásokat!
Nem is szükséges arra figyelmeztetni, hogy az EU tervei elleni küzdelem a szolgáltatások direktíváját illetően elválaszthatatlan Bolkestein európai biztos nevétől, mely ellen egész Európa felkelt olyannyira, hogy Prodinak, a Bizottság elnökének meg kellett hátrálnia. A szolgáltatásokról szóló direktíva azonban nem tűnt el.
Ezért, és mert nem tudjuk elfogadni ezeket a támadásokat, szükségünk van egy újabb lépésre szervezeteinkkel együtt egész Európában arra, hogy az Európai Bíróság ítéleteit megsemmisítsék. Előreláthatóan 2011. május 1-én lép életbe a szolgáltatásokról és a dolgozók szabad áramlásáról szóló direktíva, azt ezt kisérő támadásokkal a kollektív szerződések és a szociális védelem együttese ellen.
Javasoljuk, hogy együtt szervezzünk delegációt Brüsszelbe az Európai Bizottsághoz, olyan küldöttséget, mely széleskörű mozgósításon alapul, ahogy a mi szakszervezeteink tették, hogy követeljük a Bíróság ítéleteinek és a szolgáltatásokat illető direktíva teljes megsemmisítését.
Követelésünk:
Az ítéletek megsemmisítése vagy hatályon kívül helyezése;
a szolgáltatásokról és a dolgozók szabad áramlásáról szóló direktívák megsemmisítése vagy hatályon kívül helyezése.
Azt javasolom, hogy ezt az indítványt integráljuk közös európai kezdeményezésünkbe a “Bizottság az európai dolgozók szövetsége” keretében.
Ez a küzdelem kapcsolódik a munkásszervezetek, elősorban a szakszervezetek azon a harcához, hogy visszafoglalják a történelmi mantátumuknak megfelelő helyet: a munkásérdekek védelmét az IMF, az EU és a kormányok szigorítási programjának érvénytelenítésében, nyugdíjaink, munkatörvénykönyveink és a szociális hálóink rendszere elleni támadások megszüntetésében. Azért, hogy a bankok és a spekulánsok megmentésére kiadott milliárdok visszatérjenek az államháztartási és a társadalombiztosítási alapokba, ahonnan azokat eltulajdonították!
Vitassuk meg ezt a javaslatot a “Bizottság az európai dolgozók szövetségéért” lapjában, döntsünk munkatalálkozóról a Háború és kizsákmányolás elleni világkonferencia alkalmával Algírban.
H.-W. Schuster 2010.szept.20.
Kedves Barátaink, Elvtársaink!
Testvéri üdvözlettel:
A Bizottság lapja szerkesztősége nevében,
Carla Boulboullé
Kapcsolattartás:
Carla Boulboullé, Postfach 120 364, 10593 Berlin Fax: 030 / 313 16 62 E-Mail: k-eav@t-online.de
2010. november 7., vasárnap
A francia helyzet megértésére
Bizottság az Európai Dolgozók Egyetértéséért
2.sz. levél 2010.szept.27.
Szept. 23-án ismét közel 3 millió francia dolgozó sztrájkolt és tüntetett szakszervezeteivel az összes feliratonm táblán és molinón kifejezve, hogy a nyugdíj ellenreformjának visszavonását követeli.
Elvtársunk, a francia Független Munkáspárt tagja, szept. 13-án vetette papírra ezeket a sorokat – de tartalma helytálló azóta is.
«Franciaországban a szept. 7-i politikai helyzetet fordulat jellemzi. 2,7 millió dolgozó sztrájkolt és tüntetett tömegesen a városokban a szakszervezetek felhívására teljesen egyértelmű ellenállással a Sarkozy-kormány Európai Unió diktálta törvénytervezete ellen. Ahhoz, hogy megértsük a történteket, néhány héttel korábbra vissza kell tekintenünk.
A szept.7-i sztrájk- és tüntetésre felhívás, a parlamenti nyugdíj-törvénytervezet vitájának kezdete eredetileg nem szerepelt a Thibault (CGT) és Chérèque (CFDT) vezette szakmaközi szakszervezeti programban. Az akciónapokat a Európai Szakszervezeti Szövetség (CES/ETUC) szept. 29-i európai nap keretében képzelték el, annak az ESZSZ-nek, amelyik az egész európai nyugdíjrendszer reformjának híve.
Hirtelen – júniusban – a szakmaközi szakszervezeteknek muszáj volt a dolgozók nyomására módosítani tervét, nehogy kezelhetetlen helyzetbe kerüljön.
2.sz. levél 2010.szept.27.
Szept. 23-án ismét közel 3 millió francia dolgozó sztrájkolt és tüntetett szakszervezeteivel az összes feliratonm táblán és molinón kifejezve, hogy a nyugdíj ellenreformjának visszavonását követeli.
Elvtársunk, a francia Független Munkáspárt tagja, szept. 13-án vetette papírra ezeket a sorokat – de tartalma helytálló azóta is.
«Franciaországban a szept. 7-i politikai helyzetet fordulat jellemzi. 2,7 millió dolgozó sztrájkolt és tüntetett tömegesen a városokban a szakszervezetek felhívására teljesen egyértelmű ellenállással a Sarkozy-kormány Európai Unió diktálta törvénytervezete ellen. Ahhoz, hogy megértsük a történteket, néhány héttel korábbra vissza kell tekintenünk.
A szept.7-i sztrájk- és tüntetésre felhívás, a parlamenti nyugdíj-törvénytervezet vitájának kezdete eredetileg nem szerepelt a Thibault (CGT) és Chérèque (CFDT) vezette szakmaközi szakszervezeti programban. Az akciónapokat a Európai Szakszervezeti Szövetség (CES/ETUC) szept. 29-i európai nap keretében képzelték el, annak az ESZSZ-nek, amelyik az egész európai nyugdíjrendszer reformjának híve.
Hirtelen – júniusban – a szakmaközi szakszervezeteknek muszáj volt a dolgozók nyomására módosítani tervét, nehogy kezelhetetlen helyzetbe kerüljön.
A francia szakszervezeti mozgalom több konföderációból tevődik össze. Közöttük a szakmaközit veztő CGT és a CFDT oldalán ott találjuk a «reformista» CGT-FO-t. Utóbbi elutasította a szakmaközihez való csatlakozást abban az esetben, ha Thibault és Chérèque nem hajlik a dolgozók mozgósítására a «reform visszavonása» egyértelmű jelszavával. Ez a szövetség tehát egyedül döntött a jún. 15-i sztrájkról és tüntetésről Párizsban azzal a jelszóval, ami kifejezte a dolgozók óriási többségének akaratát: «ez a nyugdíjreform nem kiegészíthető, nem javítható. Vissza kell vonni!». Siker lett.
70 ezer dolgozó válaszolt a felhívásra, megerősítve a különböző föderációkhoz tartozó aktivisták kezdeményezését, impulziót adva a jún. 24-i tüntetésnek, melyre egy héttel később a szakmaközi szakszervezet is felhívott. A jelszó a «visszavonás» lett, dacolva a szakszervezeti vezetés implicit tiltásával.
Thibault-Chérèque számára lehetetlenné vált, hogy csak az ESZSZ szerinti szept. 29-én legyen a következő határnap.
Szept. 7., a parlamenti ülésszak kezdete kötelezett. Ez azt jelenti, hogy a vezetők is magukévá tették a «visszavonás» követelését? Nem olyan egyszerű a dolog. Meghátráltak az aktivisták követelései előtt, felhívást tettek a szept. 7-i napra, de elutasították a «visszavonás» jelszavát azzal az ürüggyel, hogy meghiúsítaná a kormány részleges meghátrálását a nyugdíjkérdésben. A PS (szoc.párt) és a PCF (komm.párt) nyomorúságos csata-imitációjára támaszkodtak, amivel «opponáltak» a törvénytervezetnek.
A nyár folyamán, mikor a hagyományos politikai és szakszervezeti élet lelassult, elkeseredett csata ketdődött : a szakszervezeti szekciók irodáiban és az összes szervezetben pezsgett az élet. Indítványokat kezdeményeztek és a szept. 7-i felhívásra szavaztak a «visszavonás» jelszavával. A CGT és a CGT-FO közös álláspontjában köteleztek a visszavonás követelésére. Sokan közülünk feltették a kérdést: «ha a kormány nem hátrál, a vezetők hívjanak sztrájkra egészen addig, míg meg nem teszi!». Soha nem volt ilyen összeütközés az aktivisták és a vezetők között!
Ezen az alapon indult – melyről a Nemzetközi információk is számot adtak – hét hét után a csatározás.
Ennek a szept. 7-i napnak a másnapján a szakmaközi szakszervezet újból összeült. Szept. 8-án arra vetemedett, hogy provokatív módon új akciónapot hirdetett… szept. 23-ra, a tüntető tömeg akarata ellenére, akik világos, sztrájkra és tüntetésre szóló felhívást vártak szept. 15-re a Nemzetgyűlés előtt a szavazás napján.
A botrányok által teljesen lejáratott, de még saját hívei által is elítélt francia bonapartista rezsim napjai veszélyben vannak. Hogy a CGT és CFDT vezetése vegye a felelősséget magára, az veszélyes !
Brüsszelben is nagy a nyugtalanság, ami a pénzügyi piacok által előírt «reformok» sorsát illeti. Az kell, hogy a «reformok» sorában a leggyengébb láncszem szakítással fenyegessen, Németországban, Spanyolországban, stb., mely kisöpörné az EU terveit minden kontinensen. Erre kell kötelezni a vezetést.
Azóta is folyik az elkeseredett harc a francia munkásosztály szervezeteiben. Az utolsó hónapok tapasztalata mindenkiben jelen van, a dolgozók és az aktivisták nem akarnak meghátrálni, offenzívát indítanak megerősítve magukat, akkor is, ha a vezetés e kis magjának árulása súlyos következményekkel is jár a dolgozókra. Ennek az irányító apparátusnak, a «magnak» a felháborító magatartása egyre inkább nyilvánvalóan kötődik az EU-nak való alárendelődéshez, a «realizmushoz», melynek nevében tilos eltávolodni a finánctőke «humanizációjától és szabályozásától».
A Független Munkáspárt (POI) nap mint nap megpróbálja megvilágítani ennek a harcnak a lényegét a szakszervezetek tiszteletbentartásával. Számára a bizalmi viszonyok, melyek összekötik a munkásaktívákat és a különféle szakszervezeteket, súlyosan nyomnak a latban az egész jövőre, a munkásosztályra, szervezeteikre és a demokráciára nézve. Ebben az értelemben a küzdelem új szakasza kezdődött.
Ezek a politikai kérdések voltak jún. 18-19-án is a viták középpontjában berlini tanácskozásunkon. A mozgalomban gyökereznek, mely egész Európában fejlődésnek indult, s a franciaországi események ennek a kifejezését jelentik.
Konklúzióként legjobb kívánságaim azoknak az elvtársainknak, akik ebben a harcban kötelezték el magukat.»
Testvéri üdvözlettel,
a Bizottság az Európai Dolgozók Egyetértésért nevében
Carla Boulboullé
Kapcsolattartás :
Carla Boulboullé, Postfach 120 364, 10593 Berlin Fax: 030 / 313 16 62 E-Mail: k-eav@t-online.de
Thibault-Chérèque számára lehetetlenné vált, hogy csak az ESZSZ szerinti szept. 29-én legyen a következő határnap.
Szept. 7., a parlamenti ülésszak kezdete kötelezett. Ez azt jelenti, hogy a vezetők is magukévá tették a «visszavonás» követelését? Nem olyan egyszerű a dolog. Meghátráltak az aktivisták követelései előtt, felhívást tettek a szept. 7-i napra, de elutasították a «visszavonás» jelszavát azzal az ürüggyel, hogy meghiúsítaná a kormány részleges meghátrálását a nyugdíjkérdésben. A PS (szoc.párt) és a PCF (komm.párt) nyomorúságos csata-imitációjára támaszkodtak, amivel «opponáltak» a törvénytervezetnek.
A nyár folyamán, mikor a hagyományos politikai és szakszervezeti élet lelassult, elkeseredett csata ketdődött : a szakszervezeti szekciók irodáiban és az összes szervezetben pezsgett az élet. Indítványokat kezdeményeztek és a szept. 7-i felhívásra szavaztak a «visszavonás» jelszavával. A CGT és a CGT-FO közös álláspontjában köteleztek a visszavonás követelésére. Sokan közülünk feltették a kérdést: «ha a kormány nem hátrál, a vezetők hívjanak sztrájkra egészen addig, míg meg nem teszi!». Soha nem volt ilyen összeütközés az aktivisták és a vezetők között!
Ezen az alapon indult – melyről a Nemzetközi információk is számot adtak – hét hét után a csatározás.
Ennek a szept. 7-i napnak a másnapján a szakmaközi szakszervezet újból összeült. Szept. 8-án arra vetemedett, hogy provokatív módon új akciónapot hirdetett… szept. 23-ra, a tüntető tömeg akarata ellenére, akik világos, sztrájkra és tüntetésre szóló felhívást vártak szept. 15-re a Nemzetgyűlés előtt a szavazás napján.
A botrányok által teljesen lejáratott, de még saját hívei által is elítélt francia bonapartista rezsim napjai veszélyben vannak. Hogy a CGT és CFDT vezetése vegye a felelősséget magára, az veszélyes !
Brüsszelben is nagy a nyugtalanság, ami a pénzügyi piacok által előírt «reformok» sorsát illeti. Az kell, hogy a «reformok» sorában a leggyengébb láncszem szakítással fenyegessen, Németországban, Spanyolországban, stb., mely kisöpörné az EU terveit minden kontinensen. Erre kell kötelezni a vezetést.
Azóta is folyik az elkeseredett harc a francia munkásosztály szervezeteiben. Az utolsó hónapok tapasztalata mindenkiben jelen van, a dolgozók és az aktivisták nem akarnak meghátrálni, offenzívát indítanak megerősítve magukat, akkor is, ha a vezetés e kis magjának árulása súlyos következményekkel is jár a dolgozókra. Ennek az irányító apparátusnak, a «magnak» a felháborító magatartása egyre inkább nyilvánvalóan kötődik az EU-nak való alárendelődéshez, a «realizmushoz», melynek nevében tilos eltávolodni a finánctőke «humanizációjától és szabályozásától».
A Független Munkáspárt (POI) nap mint nap megpróbálja megvilágítani ennek a harcnak a lényegét a szakszervezetek tiszteletbentartásával. Számára a bizalmi viszonyok, melyek összekötik a munkásaktívákat és a különféle szakszervezeteket, súlyosan nyomnak a latban az egész jövőre, a munkásosztályra, szervezeteikre és a demokráciára nézve. Ebben az értelemben a küzdelem új szakasza kezdődött.
Ezek a politikai kérdések voltak jún. 18-19-án is a viták középpontjában berlini tanácskozásunkon. A mozgalomban gyökereznek, mely egész Európában fejlődésnek indult, s a franciaországi események ennek a kifejezését jelentik.
Konklúzióként legjobb kívánságaim azoknak az elvtársainknak, akik ebben a harcban kötelezték el magukat.»
Testvéri üdvözlettel,
a Bizottság az Európai Dolgozók Egyetértésért nevében
Carla Boulboullé
Kapcsolattartás :
Carla Boulboullé, Postfach 120 364, 10593 Berlin Fax: 030 / 313 16 62 E-Mail: k-eav@t-online.de
2010. november 5., péntek
NOSZF győzelmének 93. évfordulójára
MIT ÜZEN A NAGY OKTÓBER
A kizsákmányolók és elnyomók, a munkásmozgalom régi, és új opportunistái immár évszázadok,és évtizedek óta üldözik, valamint kiforgatják Marx, Engels, Lenin tanításait. De ezek a tanítások élnek, és élni fognak! Hiába mért átmeneti vereséget, a szocializmust célzó átmenti rendszer egy részére a kapitalizmus, hiába formálnak új szent szövetségeket a nemzetközi monopóliumok, és finánctőkés világszervezetek, hiába törlik el a mai bonapartisták november 7. - e ünnepét, s akarják eltávolítani a moszkvai Vörös térről Lenint, eltüntetni a szovjet, és a nemzetközi kommunista mozgalom hőseinek emlékét a Kreml elől és falaiból, a Nagy Október szelleme él, és élni fog.
Él a népek békevágya, amit a győztes szovjethatalom legelső dekrétumába foglalt; él a világ földművelőinek milliárdjaiban a földéhség, a fizikai és szellemi bérmunkásokban a felszabadulás forró óhaja, az elnyomott népekben az emancipációs törekvés. Él az ázsiai népek reménységének jelképeként a világ területének és lakosságának egyötödét – egy hatodát kitevő, szocializmus irányába tartó, és szédületes gyorsasággal fejlődő Kína, az amerikai népek számára példát mutató Kuba, az eltökélten imperialista- ellenes Venezuela. Él, és ellenállhatatlanul szélesedik a világ népeinek mozgalma a háborús agresszió befejezéséért, a békéért, a szociális jogokért, az ökológiai válság megszüntetéséért.
Földünk új, elhúzódó világgazdasági válsággal küzd a kapitalizmus miatt.
Nő a munkanélküliség, fokozódik a kizsákmányolás. Soha nem látott új népvándorlás, migráció bontakozik ki, amelynek következményeit sok Nyugat-európai, és más ország nem képes kellő demokratizmussal kezelni. A viharosan fejlődő tudományos-technikai forradalom már ma megoldhatná az emberiség minden gondját, ha békés alkalmazását nem gáncsolnák a tőke urai. Színre lépett az újfasizmus és neonácizmus, hogy eltiporja a felszabadulási törekvéseket szerte a világon. Új nacionalista torzsalkodások mérgezik a légkört Európában is. Különösen Kelet- Európá -ban akarnak új hadállásokat kiépíteni, arra a mintára, ahogyan Grúziában, és Ukrajnában tették korábban. Un „narancsos forradalmakat” robbantanak ki, és inváziókat indítanak, hogy útját állják a középkeleti, ázsiai, afrikai népek ébredésének.
Most, a világgazdasági, és egyre mélyülő társadalmi válság közepette, a baloldali erőknek az összefogás újjászervezésén kell fáradozniuk, egy valóban baloldali bérmunkásszövetség sikeréért. Ezen munkálkodni a szilárdabb marxista- leninista elvi eszmei alapokon álló, önállóságukat féltve őrző, de tapasztalt népfrontos politikát folytató portugál, görög és más kommunista és munkáspártok is. Dél-Amerika nem egy országának kommunista pártjai szintén ezen az úton tudnak előbbre törni: nem zárkóznak szektásságba, de nem is adják fel önállóságukat, távlati céljaikat. A kommunista és munkáspártok túlnyomó többsége korábbi közös nyilatkozatokban, és világtalálkozók záródokumentumaiban is deklarálta: a fő veszély jelenleg az imperialista neokolonializmus, a radikális jobboldal, a fasizmussal terhes előretörése. Ennek megakadályozása végett a helyi sajátosságokat gondosan elemző, széles szövetségi politikára ösztönzik a testvérpártokat, ide értve az antifasiszta összefogás kérdését is. Ez a politika korunk marxista-leninista stratégiai-taktikai realitása!
Magyarország 1917 után szinte elsőként próbálta követni az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után az oroszországi szocialista forradalom példáját. A bolsevikokat követve, az 1918 novemberében megalakult magyarországi kommunista párt szintén népi összefogás révén, a baloldali szociáldemokratákkal, a szakszervezetekben tömörülő munkásokkal, és a szegényparasztokkal szövetségre lépve tudta megtenni első lépéseit a szocialista rendszer kiépítése felé.
A Magyarországi Tanácsköztársaság az országra támadó burzsoá hadseregekkel szemben honvédő háborút folytatott, nem úgy, mint az ellenforradalmi Horthy-kormányzatok, amelyek az antant erők segítségével kerültek uralomra. Aki ismeri a magyar történelmet, tisztában van vele, hogy Horthyék fogadták el az igazságtalan trianoni békediktátumot, a magyar kommunisták és haladó erők pedig következetesen harcoltak ellene, az országon belül és kívül egyaránt. Magyarország népei, soraikban a kommunistákkal és haladó demokratikus testvéreikkel, hosszú időn keresztül keservesen megszenvedtek a kapitalista restaurációért, a fasiszta erőkkel való cimborálásért, a Hitlerrel kötött, világháborúba torkolló szövetségért.
A háború utáni szocialista célzatú építés során megtapasztalhattuk, milyen nagyszerű eredményeket hoz a tömegek jólétéért folytatott szocialista politika; emellett azonban azt is, hogy mennyire súlyos következményekkel járnak mind a szocialista demokratizmust sértő dogmatikus szektás kilengések, mind pedig a jobboldali revizionista megalkuvások. A marxizmus-leninizmustól való kétirányú eltérés megingatja, és aláássa a népi rendszer tömegbázisát, akarva-akaratlanul a régi és új urak, a nemzetközi reakció kezére játszik. Ezek az elhajlások ma is mérhetetlen kárt okoznak a munkás, és kommunista mozgalomnak.
Az elmúlt két évtized újra megmutatta, mit jelent a néptömegek számára a rekapitalizálás: elszegényedés, az ország társadalmi szétszakadását, újabb politikai, és társadalmi deficiteket, sodródást a nemzetközi reakció oldalán.
A becsületes dolgozó tömegek, az igaz hazafiak egészen mást akarnak, és előbb-utóbb meg kell érteniük, hogy kapitalista alapon nem sikerülhet az ország igazi talpra állítása, a válság tartós felszámolása, újfent százezreket taszít a szegénységbe, a nyomorba a burzsoázia, és politikai képviselete. Egy politikai pártnak, és egy rendszernek az igazmondása nem abból áll, hogy mit állít magáról, hanem abból, hogy valójában mely osztályok, mely rétegek érdekeit képviseli. Idejében feltárja a hibákat, s azok kijavítására hatékony lépéseket tesz.
Ugyanakkor bebizonyosodott, hogy a sikeres baloldali előbbre haladás hiányának egyik legfőbb oka: a haladó demokratikus erők összefogásának gyengesége, elsősorban pedig a marxista erők korszerű megújulásának elmaradása. Nem lehet sikeres az olyan munkáspárt, melynek vezetése elszakad saját tömegbázisától, a munkásoktól, alkalmazottaktól, haladó értelmiségiektől, a kisemberektől, s nem tanul sem a saját hibáiból, sem a nemzetközi tapasztalatokból.
Csak bukáshoz vezethet, ha lépten-nyomon súlyosan megsértik a munkásmozgalom belső demokratizmusát, félreismerik a hazai és nemzetközi erőviszonyokat, semmibe veszik a reális körülményekhez alkalmazkodó szövetségi politikát. Félrevisznek az olyan antimarxista- antileninista nézetek, mint: “egyedül is erősek vagyunk”, “nincs kisebbik rossz polgári körülmények között”, vagy az a politikai vakságra valló rögeszme, hogy nincs se hazailag, se nemzetközileg “jobboldali radikális, neofasiszta veszély”,vagy elvtelen kompromisszumos politkát folytatnak egyes pártvezetők végsősoron a burzsoázia javára. Olyan időkben mondják mindezt, amikor lényegében üldözik a baloldalt, továbbra is világuralomra tör az USA, pusztító háborúkat készítenek elő, robbantanak ki a transznacionálisok, növekszik kíméletlen elnyomás az elmaradottabb országokban, de a centrumokban is.
Mit ér az eddig elfelejtett, s most becsapósan előrángatott, hamis frázisként kongó“kommunistaság”, amelyből csak éppen a leninizmus marad ki? Mit ér a “baloldali” demagógia a mai antikommunista hisztériakeltés ellen? Milyen jogon harsogják némelyek, hogy “a kommunisták mi vagyunk”, miközben megtagadják a bolsevik típusú párt szervezését. Nacionalista szólamokkal vizezik fel a párt irányvonalát, ellenforradalmárok előtt hajbókolnak, gátlástalanul közösködnek jobboldaliakkal. Önkényesen felrúgják a marxi-lenini szervezeti normákat, fittyet hánynak saját szervezeti szabályzatukra, és megengedhetetlen módon tesznek ellene, kiherélik, megrohasztják a saját pártjukat.
Ez az eklekticizmus, ez a jobbra-balra rögtönzött kapkodás, már eddig is súlyos károkat okozott. A vita, amely ma a munkásmozgalom baloldalán folyik, nem egyszerűsíthető személyek vetélkedésére.
Mélyen elvi, és gyakorlati gyökerű problémáról van szó: arról, hogy visszatér-e a mai munkásmozgalom baloldali szárnya a marxi-lenini útra, képes-e korszerű marxista-kommunista párttá szerveződni, megtalálja-e az utat a dolgozó tömegekhez, felismeri-e a polgári demokrácia keretei között a baloldali-népi összefogás lehetséges módjait, vagy egyhelyben topog, sorvad, felmorzsolódik, a történelem süllyesztőjébe kerül? Vannak Magyarországon is kommunisták, akik nem feledkeznek el a Nagy Október tanulságairól, a marxizmus-leninizmus hagyományairól, nem térnek el elveitől. Elszánták magukat, hogy átgondoltabb, tudományos alapokon nyugvó politikával kihúzzák a magyar baloldali munkásmozgalmat a jelenlegi gödréből, és az országot az elhúzódó válságából. Felzárkóznak a nemzetközi kommunista, valamint munkáspártok közösen kialakított, szolidáris irányvonalához, cselekvéséhez. Nem kívánnak letérni a Nagy Október útjáról!
Most amikor a „minden világok legjobbikának„ kikiáltott világkapitalizmus súlyos, és elhúzódó válságát éli át, és a burzsoázia politikai elitje fondorlatos módon akarja a népet becsapni, és a bérrabszolga jövedelmét újfent megcsapolni a tőke javára, nem árt emlékeztetni arra, mindennek határa van, így a népámítás, az elnyomás és a kizsákmányolás rendszerének is! Reménykedjünk abban, hogy lesznek a NOSZF eszméjének folytatói, azok a kommunisták akik nem vesztik el fejük frisseségét, szervezetük harcosságát, ha kell önkritikát is gyakorolva, de ismételten újrakezdik a mai korhadt kapitalista világ elleni harcot, és ez előbb utóbb az egész burzsoázia fejébe is beleveri a történelem dialektikáját szerte a világon.
2010-11-05
Varga Sándor (Alexandrosz)
A kizsákmányolók és elnyomók, a munkásmozgalom régi, és új opportunistái immár évszázadok,és évtizedek óta üldözik, valamint kiforgatják Marx, Engels, Lenin tanításait. De ezek a tanítások élnek, és élni fognak! Hiába mért átmeneti vereséget, a szocializmust célzó átmenti rendszer egy részére a kapitalizmus, hiába formálnak új szent szövetségeket a nemzetközi monopóliumok, és finánctőkés világszervezetek, hiába törlik el a mai bonapartisták november 7. - e ünnepét, s akarják eltávolítani a moszkvai Vörös térről Lenint, eltüntetni a szovjet, és a nemzetközi kommunista mozgalom hőseinek emlékét a Kreml elől és falaiból, a Nagy Október szelleme él, és élni fog.
Él a népek békevágya, amit a győztes szovjethatalom legelső dekrétumába foglalt; él a világ földművelőinek milliárdjaiban a földéhség, a fizikai és szellemi bérmunkásokban a felszabadulás forró óhaja, az elnyomott népekben az emancipációs törekvés. Él az ázsiai népek reménységének jelképeként a világ területének és lakosságának egyötödét – egy hatodát kitevő, szocializmus irányába tartó, és szédületes gyorsasággal fejlődő Kína, az amerikai népek számára példát mutató Kuba, az eltökélten imperialista- ellenes Venezuela. Él, és ellenállhatatlanul szélesedik a világ népeinek mozgalma a háborús agresszió befejezéséért, a békéért, a szociális jogokért, az ökológiai válság megszüntetéséért.
Földünk új, elhúzódó világgazdasági válsággal küzd a kapitalizmus miatt.
Nő a munkanélküliség, fokozódik a kizsákmányolás. Soha nem látott új népvándorlás, migráció bontakozik ki, amelynek következményeit sok Nyugat-európai, és más ország nem képes kellő demokratizmussal kezelni. A viharosan fejlődő tudományos-technikai forradalom már ma megoldhatná az emberiség minden gondját, ha békés alkalmazását nem gáncsolnák a tőke urai. Színre lépett az újfasizmus és neonácizmus, hogy eltiporja a felszabadulási törekvéseket szerte a világon. Új nacionalista torzsalkodások mérgezik a légkört Európában is. Különösen Kelet- Európá -ban akarnak új hadállásokat kiépíteni, arra a mintára, ahogyan Grúziában, és Ukrajnában tették korábban. Un „narancsos forradalmakat” robbantanak ki, és inváziókat indítanak, hogy útját állják a középkeleti, ázsiai, afrikai népek ébredésének.
Most, a világgazdasági, és egyre mélyülő társadalmi válság közepette, a baloldali erőknek az összefogás újjászervezésén kell fáradozniuk, egy valóban baloldali bérmunkásszövetség sikeréért. Ezen munkálkodni a szilárdabb marxista- leninista elvi eszmei alapokon álló, önállóságukat féltve őrző, de tapasztalt népfrontos politikát folytató portugál, görög és más kommunista és munkáspártok is. Dél-Amerika nem egy országának kommunista pártjai szintén ezen az úton tudnak előbbre törni: nem zárkóznak szektásságba, de nem is adják fel önállóságukat, távlati céljaikat. A kommunista és munkáspártok túlnyomó többsége korábbi közös nyilatkozatokban, és világtalálkozók záródokumentumaiban is deklarálta: a fő veszély jelenleg az imperialista neokolonializmus, a radikális jobboldal, a fasizmussal terhes előretörése. Ennek megakadályozása végett a helyi sajátosságokat gondosan elemző, széles szövetségi politikára ösztönzik a testvérpártokat, ide értve az antifasiszta összefogás kérdését is. Ez a politika korunk marxista-leninista stratégiai-taktikai realitása!
Magyarország 1917 után szinte elsőként próbálta követni az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után az oroszországi szocialista forradalom példáját. A bolsevikokat követve, az 1918 novemberében megalakult magyarországi kommunista párt szintén népi összefogás révén, a baloldali szociáldemokratákkal, a szakszervezetekben tömörülő munkásokkal, és a szegényparasztokkal szövetségre lépve tudta megtenni első lépéseit a szocialista rendszer kiépítése felé.
A Magyarországi Tanácsköztársaság az országra támadó burzsoá hadseregekkel szemben honvédő háborút folytatott, nem úgy, mint az ellenforradalmi Horthy-kormányzatok, amelyek az antant erők segítségével kerültek uralomra. Aki ismeri a magyar történelmet, tisztában van vele, hogy Horthyék fogadták el az igazságtalan trianoni békediktátumot, a magyar kommunisták és haladó erők pedig következetesen harcoltak ellene, az országon belül és kívül egyaránt. Magyarország népei, soraikban a kommunistákkal és haladó demokratikus testvéreikkel, hosszú időn keresztül keservesen megszenvedtek a kapitalista restaurációért, a fasiszta erőkkel való cimborálásért, a Hitlerrel kötött, világháborúba torkolló szövetségért.
A háború utáni szocialista célzatú építés során megtapasztalhattuk, milyen nagyszerű eredményeket hoz a tömegek jólétéért folytatott szocialista politika; emellett azonban azt is, hogy mennyire súlyos következményekkel járnak mind a szocialista demokratizmust sértő dogmatikus szektás kilengések, mind pedig a jobboldali revizionista megalkuvások. A marxizmus-leninizmustól való kétirányú eltérés megingatja, és aláássa a népi rendszer tömegbázisát, akarva-akaratlanul a régi és új urak, a nemzetközi reakció kezére játszik. Ezek az elhajlások ma is mérhetetlen kárt okoznak a munkás, és kommunista mozgalomnak.
Az elmúlt két évtized újra megmutatta, mit jelent a néptömegek számára a rekapitalizálás: elszegényedés, az ország társadalmi szétszakadását, újabb politikai, és társadalmi deficiteket, sodródást a nemzetközi reakció oldalán.
A becsületes dolgozó tömegek, az igaz hazafiak egészen mást akarnak, és előbb-utóbb meg kell érteniük, hogy kapitalista alapon nem sikerülhet az ország igazi talpra állítása, a válság tartós felszámolása, újfent százezreket taszít a szegénységbe, a nyomorba a burzsoázia, és politikai képviselete. Egy politikai pártnak, és egy rendszernek az igazmondása nem abból áll, hogy mit állít magáról, hanem abból, hogy valójában mely osztályok, mely rétegek érdekeit képviseli. Idejében feltárja a hibákat, s azok kijavítására hatékony lépéseket tesz.
Ugyanakkor bebizonyosodott, hogy a sikeres baloldali előbbre haladás hiányának egyik legfőbb oka: a haladó demokratikus erők összefogásának gyengesége, elsősorban pedig a marxista erők korszerű megújulásának elmaradása. Nem lehet sikeres az olyan munkáspárt, melynek vezetése elszakad saját tömegbázisától, a munkásoktól, alkalmazottaktól, haladó értelmiségiektől, a kisemberektől, s nem tanul sem a saját hibáiból, sem a nemzetközi tapasztalatokból.
Csak bukáshoz vezethet, ha lépten-nyomon súlyosan megsértik a munkásmozgalom belső demokratizmusát, félreismerik a hazai és nemzetközi erőviszonyokat, semmibe veszik a reális körülményekhez alkalmazkodó szövetségi politikát. Félrevisznek az olyan antimarxista- antileninista nézetek, mint: “egyedül is erősek vagyunk”, “nincs kisebbik rossz polgári körülmények között”, vagy az a politikai vakságra valló rögeszme, hogy nincs se hazailag, se nemzetközileg “jobboldali radikális, neofasiszta veszély”,vagy elvtelen kompromisszumos politkát folytatnak egyes pártvezetők végsősoron a burzsoázia javára. Olyan időkben mondják mindezt, amikor lényegében üldözik a baloldalt, továbbra is világuralomra tör az USA, pusztító háborúkat készítenek elő, robbantanak ki a transznacionálisok, növekszik kíméletlen elnyomás az elmaradottabb országokban, de a centrumokban is.
Mit ér az eddig elfelejtett, s most becsapósan előrángatott, hamis frázisként kongó“kommunistaság”, amelyből csak éppen a leninizmus marad ki? Mit ér a “baloldali” demagógia a mai antikommunista hisztériakeltés ellen? Milyen jogon harsogják némelyek, hogy “a kommunisták mi vagyunk”, miközben megtagadják a bolsevik típusú párt szervezését. Nacionalista szólamokkal vizezik fel a párt irányvonalát, ellenforradalmárok előtt hajbókolnak, gátlástalanul közösködnek jobboldaliakkal. Önkényesen felrúgják a marxi-lenini szervezeti normákat, fittyet hánynak saját szervezeti szabályzatukra, és megengedhetetlen módon tesznek ellene, kiherélik, megrohasztják a saját pártjukat.
Ez az eklekticizmus, ez a jobbra-balra rögtönzött kapkodás, már eddig is súlyos károkat okozott. A vita, amely ma a munkásmozgalom baloldalán folyik, nem egyszerűsíthető személyek vetélkedésére.
Mélyen elvi, és gyakorlati gyökerű problémáról van szó: arról, hogy visszatér-e a mai munkásmozgalom baloldali szárnya a marxi-lenini útra, képes-e korszerű marxista-kommunista párttá szerveződni, megtalálja-e az utat a dolgozó tömegekhez, felismeri-e a polgári demokrácia keretei között a baloldali-népi összefogás lehetséges módjait, vagy egyhelyben topog, sorvad, felmorzsolódik, a történelem süllyesztőjébe kerül? Vannak Magyarországon is kommunisták, akik nem feledkeznek el a Nagy Október tanulságairól, a marxizmus-leninizmus hagyományairól, nem térnek el elveitől. Elszánták magukat, hogy átgondoltabb, tudományos alapokon nyugvó politikával kihúzzák a magyar baloldali munkásmozgalmat a jelenlegi gödréből, és az országot az elhúzódó válságából. Felzárkóznak a nemzetközi kommunista, valamint munkáspártok közösen kialakított, szolidáris irányvonalához, cselekvéséhez. Nem kívánnak letérni a Nagy Október útjáról!
Most amikor a „minden világok legjobbikának„ kikiáltott világkapitalizmus súlyos, és elhúzódó válságát éli át, és a burzsoázia politikai elitje fondorlatos módon akarja a népet becsapni, és a bérrabszolga jövedelmét újfent megcsapolni a tőke javára, nem árt emlékeztetni arra, mindennek határa van, így a népámítás, az elnyomás és a kizsákmányolás rendszerének is! Reménykedjünk abban, hogy lesznek a NOSZF eszméjének folytatói, azok a kommunisták akik nem vesztik el fejük frisseségét, szervezetük harcosságát, ha kell önkritikát is gyakorolva, de ismételten újrakezdik a mai korhadt kapitalista világ elleni harcot, és ez előbb utóbb az egész burzsoázia fejébe is beleveri a történelem dialektikáját szerte a világon.
2010-11-05
Varga Sándor (Alexandrosz)
2010. november 4., csütörtök
És az Európai Parlament képviselői?
Index, 2009. május 6.
«Az alábbiakban tételenként sorra vesszük, hogy mennyi pénz felett rendelkezhetett egy-egy magyar EP-képviselő 2004-2009-ben. Jussukat euróban kapják, de 290 Ft-os árfolyamon magyar pénznemre is átszámoltuk az összegeket.
Magyarország a mindenkori főtisztviselői bér két és félszeresét, vagyis körülbelül bruttó 1 200 000 forint fizetést adott képviselőinek
A képviselők az EU-tól utazási költségtérítést is kapnak. Ez az összeg több részletből áll össze, és függ a képviselő otthonának földrajzi helyétől.
Az utazási térítés három tételből állt eddig. Első körben fizették a repülőjegyeket. Azonban nem a jegyek tényleges árát fizették ki nekik, hanem átalányt számolhattak el, Az EP-képviselőknek annyi kötöttségük van, hogy a beszállókártyáikat le kell adniuk, de nem a jegyük tényleges árát kapják meg, hanem az adott útvonal (esetünkben Budapest – Brüsszel – Budapest) első osztályára szóló jegyek átlagárát. Tehát aki esetleg fapadossal repül, vagy csak turista osztályon, az is az első osztályú hagyományos jegy árát kapja meg.
Ezen felül 37 cent/kilométer átalány is jár a képviselőknek otthonuk és az ahhoz legközelebbi olyan nemzetközi repülőtér között, ahonnan Brüsszelbe is járnak gépek.
Ezen felül létezik még a distance allowance nevű utazási költségtérítés is. Ez a képviselő anyaországi és brüsszeli irodája közti távolság alapján meghatározott összeg. A magyarokra a legmagasabb, 2400 kilométer feletti oda-vissza távolságra meghatározott átalánydíj vonatkozik, ami brüsszeli fordulónként 634 eurót (183 860 forintot) jelent, a képviselők jellemzően minden hétvégén hazajárnak.
A képviselőknek ezenfelül napidíj is jár. Ha bemennek dolgozni az EP-be, akkor alá kell írniuk egy jelenléti ívet, és ezért máris jogosultak felvenni a 298 eurós (86 420 forint) napidíjukat. Ez ugye attól függ, hogy ki hány ülésen vesz részt, de fontos megjegyezni, ha valaki a kedd-csütörtök ritmusban dolgozó plenáris ülések után már csak pénteken tud hazautazni, akkor péntekre is jár napidíj. Aki csütörtök reggel aláír az EP-ben, de délután már hazarepül, az pedig csütörtökre is megkapja a 86 ezer forintját. A napidíjjal havonta újabb egymillió forint körüli összeghez juthatnak a képviselők.
Előfordul, hogy az EP egyes testületei az EU-tagállamokon kívül gyűlnek össze. Például valamelyik nem EU-s országgal kapcsolatot tartó bizottság tagjai meglátogatják a helyet, amivel a kapcsolatot tartják. Elég sok ilyen bizottság van, volt már ilyen ülés a Karib-tengeren lévő Barbadoson is. Ilyenkor az EU fizeti a repülőjegyüket és kapják a kilométerenként járó 36 centes térítést is. Ráadásul a szokásos napidíj fele is megilleti a képviselőket, és a szállást is az EU fizeti, de az étkezések közül csak a szállodai reggelit állják.
Minden képviselőnek jár évente 4148 euró (valamivel több mint 1 200 000 forint) egyéb utazásokra. Ezt konferencialátogatásra vagy egyéb szakmai utakra fizetik. A képviselőknek nagyjából saját lelkiismeretükre van bízva, hogy mennyire szakmai épülésükre és mennyire inkább nyaralásra költik ezt a pénzt.
A fentieken túl havonta jár minden képviselőnek 4202 euró (1 218 580 forint) egyéb kiadásokra. Posta, telefon, belföldi utazások, internet-hozzáférés és irodaszerek fizethetők ebből a keretből, de ezzel sem kell tételesen elszámolni. Ha egy képviselő az adott hónapban az üléseknek kevesebb mint a felén vesz csak részt, akkor ennek az összegnek a felét vissza kell utalnia, kivéve, ha van orvosi igazolása.
A legnagyobb falat maradt utoljára. Minden képviselőnek jár havi 17 540 euró (több mint ötmillió forint) asszisztensek, szakértők fizetésére. Ezzel a kerettel a képviselők szabadon gazdálkodnak, annyi asszisztenst fizetnek belőle amennyit akarnak, és olyan szakértői dokumentumokat kérnek érte, amilyet csak akarnak. Ugyanakkor szerződést kell kötniük minden kifizetésről, vagyis legalább papíron tényleg el kell költeniük ezt a keretet.
Ezt a hatalmas összeget van aki komoly apparátus működtetésére költi, de van olyan brit munkáspárti képviselő, aki a férjét alkalmazza asszisztensként. Előfordult a mostani ciklusban, hogy egy képviselőről kiderült, hogy saját családi cégétől rendelt szakértői szövegeket. Aki akar, és elég erkölcstelen hozzá, az könnyen kiszámlázhatja magának a pénz nagyobbik részét, ugyanakkor a magyar képviselők között is van olyan, aki három-négy teljes állásban dolgozó asszisztenst, néhány szakértőt és gyakornokokat is foglalkoztat a keretből.
Mindezeken felül pedig jelentős egyéb juttatások is járnak a képviselőknek. Évi ötezer euróig terjedő összeget (közel 1,5 millió forintot) lehet nyelvtanulásra költeni, továbbá az EP életbiztosítást, balesetbiztosítást és lopásból eredő kárra kötött biztosítást is köt képviselőire.
Egészségbiztosítás is jár nekik és közvetlen családtagjaiknak akkor, ha az adott kezelést saját otthoni TB-jük nem fizetné, a keret évi maximum harmincezer euró képviselőnként. Az EP fogorvosi kezeléseikbe, szemüvegükbe vagy műfogsorukba is tetemes összeggel beszáll, ha ezt a képviselők igénylik. Mindezeken felül végkielégítés jár annak, aki legalább három évet szolgált az EP-ben.
Látszik tehát, hogy aki kellőképpen gátlástalan, az akár tízmillió forintot is összeszedhetett havonta, bár ilyen mértékű pofátlanság esetén reális a lebukás kockázata is. Büntetőügy vagy EP-n belüli eljárás eddig keveseket sújtott, de sok pletyka terjed az EP-ben számlákkal bűvészkedő politikusokról. A magyarok is pontosan tudják egymásról, hogy kik estek túlzásba az elmúlt ciklusban, és árulkodnak is egymásra otthoni pártszékházukban.»
2009 júliusától szigorúbb elszámoltatásra számíthatnak a képviselők.
Az alapfizetésüket ezentúl nem otthonról, hanem az EU-tól kapják, mindenki egységesen a luxemburgi EU-s bírák fizetésének 38,5 százalékát, vagyis jelenleg 7665 eurót, vagyis több mint 2 200 000 forintot (bruttó összeg, az új képviselők nettó 5963 euróhoz jutnak majd), és erre a képviselőt küldő államok további adót tehetnek, ha akarnak.
Megszűnik az átalánydíjazás, ezentúl a repülőjegyek valós árával kell elszámolniuk a képviselőknek, és dologi kiadásaikat is igazolniuk kell.
Sokkal jobban ellenőrzik majd az asszisztensekre költött pénzt is. Az asszisztensi keret legfeljebb negyedét lehet majd tanulmányokra költeni. A képviselők mellett dolgozó asszisztensek pedig egy EU által előírt bértábla szerint kapnak majd fizetést, amit nem közvetlenül a képviselők utalnak majd nekik, hanem egy erre létrehozandó EP-iroda osztja majd a fizetéseket. Tilos lesz továbbá családtagokat vagy azok cégeit fizetni ebből a keretből.
Mindazonáltal egy átmeneti időszakban a képviselők javadalmazása eltérhet a fenti összegtől, és megegyezhet hazájuk nemzeti parlamentjének képviselőiével.
A szabályok szerint a járandóság követni fogja az inflációt. Minden képviselő ezen felül kap még havi 4402 eurót általános költségekre; ezekről semmiféle számlát nem kell bemutatni. Számlával kell viszont igazolni mostantól a vásárolt repülőjegyeket, illetve kilométerenként 0,49 euró térítés jár az autóval megtett útért. Eddig bemondásra számolták el ezeket, a business osztályra szóló repülőjegy árát térítették akkor is, ha a képviselő valamelyik fapados járattal utazott. Nem lehet már bemondással igazolni azt sem, hogy a képviselő havonta mennyit fizetett munkatársainak, ezentúl havi 17570 euró áll minden képviselő rendelkezésére, hogy abból fizesse a saját maga által választott asszisztenseit. Ellenben mandátuma lejártával minden EP-képviselőnek végkielégítés jár, attól függően, mennyi évet robotolt az Európai Parlamentben.
Az EP-képviselőség jó állás maradt. Ahogy eddig az volt.
«Az alábbiakban tételenként sorra vesszük, hogy mennyi pénz felett rendelkezhetett egy-egy magyar EP-képviselő 2004-2009-ben. Jussukat euróban kapják, de 290 Ft-os árfolyamon magyar pénznemre is átszámoltuk az összegeket.
Magyarország a mindenkori főtisztviselői bér két és félszeresét, vagyis körülbelül bruttó 1 200 000 forint fizetést adott képviselőinek
A képviselők az EU-tól utazási költségtérítést is kapnak. Ez az összeg több részletből áll össze, és függ a képviselő otthonának földrajzi helyétől.
Az utazási térítés három tételből állt eddig. Első körben fizették a repülőjegyeket. Azonban nem a jegyek tényleges árát fizették ki nekik, hanem átalányt számolhattak el, Az EP-képviselőknek annyi kötöttségük van, hogy a beszállókártyáikat le kell adniuk, de nem a jegyük tényleges árát kapják meg, hanem az adott útvonal (esetünkben Budapest – Brüsszel – Budapest) első osztályára szóló jegyek átlagárát. Tehát aki esetleg fapadossal repül, vagy csak turista osztályon, az is az első osztályú hagyományos jegy árát kapja meg.
Ezen felül 37 cent/kilométer átalány is jár a képviselőknek otthonuk és az ahhoz legközelebbi olyan nemzetközi repülőtér között, ahonnan Brüsszelbe is járnak gépek.
Ezen felül létezik még a distance allowance nevű utazási költségtérítés is. Ez a képviselő anyaországi és brüsszeli irodája közti távolság alapján meghatározott összeg. A magyarokra a legmagasabb, 2400 kilométer feletti oda-vissza távolságra meghatározott átalánydíj vonatkozik, ami brüsszeli fordulónként 634 eurót (183 860 forintot) jelent, a képviselők jellemzően minden hétvégén hazajárnak.
A képviselőknek ezenfelül napidíj is jár. Ha bemennek dolgozni az EP-be, akkor alá kell írniuk egy jelenléti ívet, és ezért máris jogosultak felvenni a 298 eurós (86 420 forint) napidíjukat. Ez ugye attól függ, hogy ki hány ülésen vesz részt, de fontos megjegyezni, ha valaki a kedd-csütörtök ritmusban dolgozó plenáris ülések után már csak pénteken tud hazautazni, akkor péntekre is jár napidíj. Aki csütörtök reggel aláír az EP-ben, de délután már hazarepül, az pedig csütörtökre is megkapja a 86 ezer forintját. A napidíjjal havonta újabb egymillió forint körüli összeghez juthatnak a képviselők.
Előfordul, hogy az EP egyes testületei az EU-tagállamokon kívül gyűlnek össze. Például valamelyik nem EU-s országgal kapcsolatot tartó bizottság tagjai meglátogatják a helyet, amivel a kapcsolatot tartják. Elég sok ilyen bizottság van, volt már ilyen ülés a Karib-tengeren lévő Barbadoson is. Ilyenkor az EU fizeti a repülőjegyüket és kapják a kilométerenként járó 36 centes térítést is. Ráadásul a szokásos napidíj fele is megilleti a képviselőket, és a szállást is az EU fizeti, de az étkezések közül csak a szállodai reggelit állják.
Minden képviselőnek jár évente 4148 euró (valamivel több mint 1 200 000 forint) egyéb utazásokra. Ezt konferencialátogatásra vagy egyéb szakmai utakra fizetik. A képviselőknek nagyjából saját lelkiismeretükre van bízva, hogy mennyire szakmai épülésükre és mennyire inkább nyaralásra költik ezt a pénzt.
A fentieken túl havonta jár minden képviselőnek 4202 euró (1 218 580 forint) egyéb kiadásokra. Posta, telefon, belföldi utazások, internet-hozzáférés és irodaszerek fizethetők ebből a keretből, de ezzel sem kell tételesen elszámolni. Ha egy képviselő az adott hónapban az üléseknek kevesebb mint a felén vesz csak részt, akkor ennek az összegnek a felét vissza kell utalnia, kivéve, ha van orvosi igazolása.
A legnagyobb falat maradt utoljára. Minden képviselőnek jár havi 17 540 euró (több mint ötmillió forint) asszisztensek, szakértők fizetésére. Ezzel a kerettel a képviselők szabadon gazdálkodnak, annyi asszisztenst fizetnek belőle amennyit akarnak, és olyan szakértői dokumentumokat kérnek érte, amilyet csak akarnak. Ugyanakkor szerződést kell kötniük minden kifizetésről, vagyis legalább papíron tényleg el kell költeniük ezt a keretet.
Ezt a hatalmas összeget van aki komoly apparátus működtetésére költi, de van olyan brit munkáspárti képviselő, aki a férjét alkalmazza asszisztensként. Előfordult a mostani ciklusban, hogy egy képviselőről kiderült, hogy saját családi cégétől rendelt szakértői szövegeket. Aki akar, és elég erkölcstelen hozzá, az könnyen kiszámlázhatja magának a pénz nagyobbik részét, ugyanakkor a magyar képviselők között is van olyan, aki három-négy teljes állásban dolgozó asszisztenst, néhány szakértőt és gyakornokokat is foglalkoztat a keretből.
Mindezeken felül pedig jelentős egyéb juttatások is járnak a képviselőknek. Évi ötezer euróig terjedő összeget (közel 1,5 millió forintot) lehet nyelvtanulásra költeni, továbbá az EP életbiztosítást, balesetbiztosítást és lopásból eredő kárra kötött biztosítást is köt képviselőire.
Egészségbiztosítás is jár nekik és közvetlen családtagjaiknak akkor, ha az adott kezelést saját otthoni TB-jük nem fizetné, a keret évi maximum harmincezer euró képviselőnként. Az EP fogorvosi kezeléseikbe, szemüvegükbe vagy műfogsorukba is tetemes összeggel beszáll, ha ezt a képviselők igénylik. Mindezeken felül végkielégítés jár annak, aki legalább három évet szolgált az EP-ben.
Látszik tehát, hogy aki kellőképpen gátlástalan, az akár tízmillió forintot is összeszedhetett havonta, bár ilyen mértékű pofátlanság esetén reális a lebukás kockázata is. Büntetőügy vagy EP-n belüli eljárás eddig keveseket sújtott, de sok pletyka terjed az EP-ben számlákkal bűvészkedő politikusokról. A magyarok is pontosan tudják egymásról, hogy kik estek túlzásba az elmúlt ciklusban, és árulkodnak is egymásra otthoni pártszékházukban.»
2009 júliusától szigorúbb elszámoltatásra számíthatnak a képviselők.
Az alapfizetésüket ezentúl nem otthonról, hanem az EU-tól kapják, mindenki egységesen a luxemburgi EU-s bírák fizetésének 38,5 százalékát, vagyis jelenleg 7665 eurót, vagyis több mint 2 200 000 forintot (bruttó összeg, az új képviselők nettó 5963 euróhoz jutnak majd), és erre a képviselőt küldő államok további adót tehetnek, ha akarnak.
Megszűnik az átalánydíjazás, ezentúl a repülőjegyek valós árával kell elszámolniuk a képviselőknek, és dologi kiadásaikat is igazolniuk kell.
Sokkal jobban ellenőrzik majd az asszisztensekre költött pénzt is. Az asszisztensi keret legfeljebb negyedét lehet majd tanulmányokra költeni. A képviselők mellett dolgozó asszisztensek pedig egy EU által előírt bértábla szerint kapnak majd fizetést, amit nem közvetlenül a képviselők utalnak majd nekik, hanem egy erre létrehozandó EP-iroda osztja majd a fizetéseket. Tilos lesz továbbá családtagokat vagy azok cégeit fizetni ebből a keretből.
Mindazonáltal egy átmeneti időszakban a képviselők javadalmazása eltérhet a fenti összegtől, és megegyezhet hazájuk nemzeti parlamentjének képviselőiével.
A szabályok szerint a járandóság követni fogja az inflációt. Minden képviselő ezen felül kap még havi 4402 eurót általános költségekre; ezekről semmiféle számlát nem kell bemutatni. Számlával kell viszont igazolni mostantól a vásárolt repülőjegyeket, illetve kilométerenként 0,49 euró térítés jár az autóval megtett útért. Eddig bemondásra számolták el ezeket, a business osztályra szóló repülőjegy árát térítették akkor is, ha a képviselő valamelyik fapados járattal utazott. Nem lehet már bemondással igazolni azt sem, hogy a képviselő havonta mennyit fizetett munkatársainak, ezentúl havi 17570 euró áll minden képviselő rendelkezésére, hogy abból fizesse a saját maga által választott asszisztenseit. Ellenben mandátuma lejártával minden EP-képviselőnek végkielégítés jár, attól függően, mennyi évet robotolt az Európai Parlamentben.
Az EP-képviselőség jó állás maradt. Ahogy eddig az volt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
