új sorozat 23.sz. (392) –2010.nov.26.
A háború és kizsákmányolás elleni nyílt világkonferencia (Algír, 2010.nov.)
Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése
Nyílt világkonferencia
A háború és kizsákmányolás ellen
Algír, 2010.nov.27-28-29.
54 ország 463 első aláírója
összehívására
Tartalom:
Haiti: Kathia Ridore
Guadeloupe - (Haiti): sajtóközlemény
ATPC Robert FABERT.
Brazília - (Haiti):
— levelek a Dolgozók pártja elnökjelöltjének, Dilma Roussefnek
HAITI
Világkonferencia a háború és kizsákmányolás ellen
Kathia Ridore
Számunkra a háborúról és a kizsákmányolásról beszélni olyan fojtó érzést, mintha be lennénk zárva egy labirintusba, melynek kijárata önmagába tér vissza.
Ma a világon a háború a brutálisból az agyafúrtba vett dimenziót. De mindig a központi országok ugyanazon gazdasági, társadalmi és kulturális hegemóniájával. Ebből kifolyólag a háború kitörhet akármilyen logikából, ahogy az iraki háború is mutatja, melynek fő célja az volt, hogy a zóna olaját és a politikai-katonai ellenőrzést megszerezzék. De a háború ugyanúgy jelen van egy más szemszögből, abból, hogy a Föld nagy részén éhség pusztít, nincs ivóvíz, sem pedig minimális egészségügyi ellátás, s ha az emberek küzdenek is az emberi tisztességért, gyakran veszítenek.
Ezért a méltóságért, ami az embert teszi emberré, nap mint nap küzdünk. A függetlenség elérése másnapján már torkon ragadott bennünket az irtózatos szegénység, a strukturális gondok zsákmányaként. Tipikus példa vagyunk, reális képe azoknak a 19.sz. első felében a rabszolgaság ellen küzdő népeknek, melyek történelmileg a világpolitika áldozatai.
Rögtön azután, hogy valami különlegesen nagyszerű módon felkeltünk a világgal szemben, a rabszolgatartó világhatalmak bojkottba kezdtek ellenünk. Teljes egyetértésben a nemzeti ültetvényesekkel, a rabszolgatartó gyarmatosító rendszer, a globális újgyarmatosítók a haiti nép nagy többségét pusztító szegénységbe taszították.
A 2010.jan.12-i földrengés katasztrófája után, mely több ezer halottat és hajléktalanok millióit eredményezte – és rámutat államunk felelőtlenségére és kiáltó gyengeségére –, ma őszinte köszönetet mondunk minden népnek, mely egy-egy szolidáris gesztust tett és segítséget nyújtott ebben a borzalmas pillanatban. Nélkületek még rosszabb lenne a helyzet. Segítő kezetekért köszönetet mondunk.
A nép, mely a dráma másnapján még hitt abban, hogy valami jobb jöhet, most, több mint 10 hónappal a katasztrófa után lassan felébred illúzióiból. Egyébként felesleges is volt hinnie, mert a földrengés, a katasztrófa nem változtat a rendszeren, csak a fájdalmat növeli.
A fájdalom növekszik a 2004 óta 8900 katonát és 4400 rendőrt magába foglaló, havonta kb. 50 millió US-dollárt felemésztő MINUSTHAH láttán abban az országban, ahol napi két dollárból élünk.
Igen, nő a fájdalom, mert szuverenitásunk elvesztése mellett lányainkat látjuk büntetlenül megerőszakolva, fiataljainkat összeverve. Igen, a katasztrófa megnövelte a fájdalmat, mely mint a rák, már pusztított bennünk.
Engedjétek meg, hogy ezt az alkalmat, ahol összegyűlt a kizsákmányolás és háború összes népáldozatának képviselője, felhasználjam és megmondjam, nagy szükségünk van a szolidaritásra. A szolidaritás láncolatát kell létrehoznunk, hogy harcoljunk ennek a háborún és kizsákmányoláson alapuló rendszernek a stragtégiája ellen.
Haitinek nem megszálló csapatokra van szüksége, nálunk nincs polgárháború, nekünk csak az éhségükben kiáltó gyermekeink gyomrában dúló háború jut, olyan háború, mely a fiataljainkban, akiknek nincs lehetősége az oktatás alapjaihoz sem, a tudás iránti szomjat eredményezi.
A mi parasztjainknak nem megszálló erőkre van szükségük, hanem agrárreformra, mely ezt a nevet kiérdemli, hogy megszabaduljanak a kizsákmányolás láncaitól a világ urai és a helyi uralkodó osztály által egyszerre támogatott biszekuláris dominációtól. Arra az agrárreformra, mely elutasítana minden párbeszédet a saját érdekei dinamizmusával táplált ültetvényes gazdasággal.
Igen, segítségre szükségünk van. Valóban számítunk a barátok segítségére, de a kizsákmányoló országok mérgezett ajándékaira nem, mert annak hatása gazdaságunk tönkretételéig vezet a dömping miatt; az a kevés, ami megművelhető terület maradt nekünk, eltűnt jan. 12. után a civilszervezetek által behozott genetikusan módosított vetőmagok legutóbbi rohamával.
Országom és a világ összes kizsákmányolt országa nyomasztó helyzete láttán, csak őszinte, képmutatás nélküli szolidaritásért folyamodunk. Szoros együttműködésért olyan végsőkig menő harcban, mely a periferikus országokat és a centrumországokat összefűzi és nemzetközi szinten bontja ki az emancipációs kezdeményezéseket.
Mivel csakis népeink harca teszi lehetővé, hogy a mindennapjainkat megalapozó jobb lét felé haladjunk. El kell köteleznünk magunkat a «népeink szuverenitásáért való küzdelem, az élelmezési szuverenitás, az energetikai szuverenitás mellett, a nők testük és életük feletti szuverenitása és a szexuális különbözőségek elismerése érdekében. Alternatívákat kell létrehoznunk, melyek az ellenállás növekedésére támaszkodnak és ugyanakkor a különféle antikapitalista, antipatriarchális, gyarmatosítás és fajgyűlölet ellenes nézőpontok interakcióira, s így haladunk az egyenlőség paradigmája felé, a „jólét” felé, a szuverenitás és a népek közötti szolidaritás elvén alapuló integráció felé.»
Végül mégegyszer szeretném kihasználni az alkalmat, hogy kifejezzem a haiti nép nagy többségének vágyát és akaratát az itt összegyűltek előtt. Ahogyan R. Belisaire professzor mondja a «Haiti közpolitikája» c. írásában: a lakosság különböző rétegei, a fiatalok, a diákok, a népi kerületekben élő nők, a munkások, a kisparasztok, a munkanélküliek, stb. ezzel az egy akarattal bírnak, ezek a követeléseik:
- agrárreformot és a termelő parasztságot szolgáló hitelpolitikát;
- az állami egyetem reformját, azzal kezdve, hogy definiálva legyen a normatív keret és a felsőoktatás közpolitikája, valódi campusok létrehozását az ország realitásának megfelelő oktatási rendszerben;
- a társadalmi kirekesztés megszüntetését és a lakosság többsége számára az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférést;
- a kiáltó szociális egyenlőtlenséget megszüntetését és az ország gazdagságának méltányos elosztását;
- artikulált és harmonikus ipari és mezőgazdasági fejlesztési politikát;
- az ország kulturális, történelmi és természeti örökségének értékére emelését;
- szuverenitásunk és függetlenségünk visszaszerzését;
- igazságot a polgári és politikai, gazdasági és szociális és kulturális jogok területeinek áldozatai javára, a büntetlenség megszüntetését;
- a szolidaritáson, az ország integritásán és indentitásán alapuló együttműködési politikát;
- szakítás a neoliberális politikával, az állami szabályozás és beavatkozás megerősítését minden területen (gazdaság, társadalom, kultúra és környezet);
- véget vetni a tőkepénzes, ragadozó, népszerűtlen stb. államnak.
Biztosítom Önöket, hogy semmiféle megszálló erő nem garantálhatja ezeket a kiváltságokat. Csak a rendszer elleni szüntelen harc által a kizsákmányolás ellen, a kirekesztés ellen, a nemzeti és nemzetközi tőke ellen juthatunk révbe.
Köszönet az őszinte szolidaritásért, mely kölcsönösen kívánatos az elnyomott népek felemelkedéséért vívott harcban.
GUADELOUPE - (HAITI)
Pointe á Pitre, 2010.nov.22.
Sajtókommüniké
A haiti népet néhány hét óta kolerajárvány sújtja. Többszáz halottat és többezer beteg embert regisztráltak.
Úgy tűnik, a MINUSTAH nepáli katonái hurcolták be a járványt.
Az okt. 29-i Haïti nation újság szerint « (...) Okt. 20-án a hatóságok vizsgálták a járványt, a szakértők megállapították, hogy valószínűleg külföldről jött. Eddig soha nem diagnosztizáltak Haitiban egyetlen esetet sem, jelentette ki Claire-Lise Chaignat, az Egészségügyi világszervezet általános koleraellenőrzési csoportja vezetője. Ez a betegség Afrika és Ázsia egyes régióiban terjed járványként.
A kolera Nepalban járványos és az országban ezévben újból fellobbant. A jelenlegi katonai kontingens Haitiba okt. 9-én érkezett, ezután a betegség felütötte fejét Haitiban is. (…) »
Más, fotókkal illusztrált információk szerint is az ENSZ-katonáktól ered a járvány.
Dr. John Mekalanos koleraszakértő, a Harvard egyetem mikrobilógusa aláhúzza a Washington Postban, hogy «a jelek arra utalnak, hogy a nepáli katonák hurcolták be a betegséget Haitibe érkezésükkör október elején ».
A Haitiban állomásozó nepáli misszó vezetője, Krishna ezredes és Prakash Neupane, a MINUSTAH műszaki vezetésének asszisztense egy fényképen szerepel a csatorna partján. Ez a csatorna szállítja a MINUSTAH-csapatok latrináiból az ürüléket az Artibonite folyóhoz. (2010.okt.31, vasárnap, AP-fotó, Ramon Espinosa)
Az ENSZ-csapatok részvétele a nép nyomorba taszításában és agressziójában 2004 óta állandósult. A Nemzetközi Bizottság jelentése Haiti helyzetéről (Port au Prince, 2009.szept.16-20.) megállapítja: « Alter – Presse, 2007.nov.15.:
«2007.nov.3-án az ENSZ hazaküldött 108 sri-lankai kéksisakost, akik kiskorúakon elkövetett szexuális visszaélésekbe keveredtek (…)
A haitiak tüntetnek a MINUSTAH jelenléte ellen: ”Le MINUSTAH-val! Ki a kolerával!”»
Szervezetünk, az ATPC megerősíti, az újabb katasztrófa ismét csak kimutatja, hogy a haiti helyzet nem a fatalitás műve, nem átok ül Haitin, hanem a megszállás, az imperialista hatalmaknak való alárendeltetése és általa generált szenvedés okozza ezt.
Az ATPC
– felhívja Guadeloupe népét a tiltakozásra;
– felhívja a népeket és dolgozókat, hogy vállaljanak szolidaritást Haitival, kezdeményezzenek akciókat ennek érdekében.
A Karibi Dolgozók és Népek Szövetsége
(ATPC)
Robert FABERT
BRAZÍLIA - (Haiti)
Levél Dilma Roussefnek, a Dolgozók pártja elnökjelöltjéhez
Kedves Elvtársunk!
Soha ennyre nem tartottunk össze ennyire a Dolgozók pártja győzelméért vívott harcban, hogy megakadályozzuk a ragadozók visszatérését és visszaszerezzük jogainkat.
Az urnáknál elért eredmény nem hagy semmi kétséget affelől, hogy a nép nem óhajtja a PSDB visszatérését.
Mintegy 6 éve, hogy brazil csapatok irányítják a haiti Minustah megszálló erőket. S ahelyett, hogy javulna a haiti nép helyzete, az minden évben csak rosszabbodik.
Az ALESP meetingjén hallottuk haiti elvtársaink tanuságát, akik azt mondották: «Szolidaritást kérünk, segítséget ahhoz, hogy ezen a helyzeten felülemelkedhessünk. A dolgozók és a fiatalok szolidaritását Haiti szuverenitásáért!”».
Hogyan lehetne elfogadni az oktatásért küzdő Filbert professzor meggyilkolását az Oktatási minisztérium előtt okt. 8-án, mikor is az UNNOH (haiti tanárok nemzeti uniója) szervezte békés tüntetésen vett részt?
A haiti testvérnép – a világ első fekete köztársasága, mely 206 éve szabadította fel magát – ma kell, hogy megfizesse szabadsága árát: ez a kontinens legszegényebb országa, helyzetét a katasztrófa pedig még nehezebbé tette.
Hogyan hangoztathatja az a Minustah a stabilizációt és a békét, mely felelős a testvérnép integritását és szuverenitását érő legsúlyosabb beavatkozásért és erőszakért?
Elvtársunk!
Ünnepélyesen arra kérünk, hogy kötelezd el magadat a brazil csapatok Haiti területéről való kivonása mellett.
S ha Brazília valóban segíteni akarja a haiti népet, hogy a demokrácia útjára lépjen, hogy helyzete javuljon, a Minustah 1200 brazíliai katonája helyett küldjön orvosokat, ápolókat, mentőket, tűzoltókat, technikusokat és munkásokat, hogy a földrengés okozta károkat helyrehozzák.
Nyújtsunk eképpen példát annak a 40 országnak, melyek szintén a Minustah tagjai, hogy tegyék ugyanezt, hogy a csapatok fenntartására szolgáló 540 millió dollárt az újjáépítésre, az élelmezés javítására, iskolák, kórházak építésére, stb. lehessen használni.
2010.okt.15.
Aláírások:
José Cândido (dep. D’éstatl PT SP), Milton Barbosa (MNU), Kika, Valkiria S. Silva (CONEN), Markus Sokol (DN-PT), Marcelo Buzetto (MST), Maria Gorete (MST), Bárbara Corrales (PT Guaianazes), Regina Lucia dos Santos (MNU), Conceição Reis (Intecab), Zindzi Silva dos Santos (Oriashé/MMM), Raquel Pluft Fernandes (DZ PT-Campo Limpo), Enedina Ferreira Andrade (MST), Luis Paulo Almeida (MST), Diana Fernandes (MST), Dionara Soares Ribeiro ( MST), Spoto, Rosana Santos (MST), Márcia Tereza Secca (Fórum SP), Paulo Brito (Apeoesp SP), Rafael Pinto (Conen), Bruno Augusto Dias (Ilêasé Oya Mirewa), Mãe Mirewa (Ilêasé Oya Mirewa), Lucia Skromov (Comité Pro-Haïti), Eloísa Helena Alves da Silva (Negro Sim), Mércia R. N. de Sousa (Ilêasé Oya Mirewa), Julia G. Ap. M. C. (Quilombo Cacadena), Emmanuel Ulysse (Morepia), Nelson Galvão (SINPEEM).
Dilma, vonjad ki a csapatokat Haitiból!
Dilma, Választott Elnökünk!
Csatlakozunk a haiti csapatok kivonása érdekében írt okt. 15-i levélhez. A helyzet napról napra borzalmasabb.
A népet szörnyű kolerajárvány fenyegeti – több mint ezer halott, több tízezer beteg –, melyet a Minustah nepáli katonái hurcolták be, ahogy orvosi-tudományos, diplomáciai és népi források megerősítik, a brazil sajtó által mélyen elhallgatva.
A nyomorúságban hagyott nép az élelem és a szappan között kénytelen választani!
Ennek ellenére a Minustah-csapatok megtorlást alkalmaznak és a megszállás ellen tüntetőket gyilkolnak azzal az ürüggyel, hogy – bajonettek erejével – kötelezzék a kirekesztésen alapuló manipulált választásokra.
Az utóbbi napokban hivatalosan 3 halott volt, melyet hozzá kell adnunk az eddig elkövetett bűnökhöz, amelyeket brazil tisztek követtek el. A nép már kezdi megtámadni a garnizonokat és a Minustah szállítmányokat, közöttük brazil katonákat.
E pillanatban, mikor ezt a levelet megfogalmazzuk, az egész világ népeihez fordulunk szakszervezeteiken, népi és demokratikus szervezeteiken keresztül, hogy a Minustah 41 országában széleskörű mozgalmat indítsanak annak érdekében, hogy csapataikat vonják ki. Ennek a szellemében adunk mandátumot brazil küldöttségünknek, hogy ezt a javaslatot képviselje Algírban a háború és kizsákmányolás elleni világkonferencián nov. 27-29-én.
Dilma Elnök!
Igazségérzetére hivatkozunk és arra, hogy ragaszkodik a nemzetek szuverenitásához. Kerüljük el a még súlyosabb tragédiát. Vonjuk ki a leggyorsabban a brazil csapatokat Haitiból!
Avatkozzon közbe, hogy ez a szégyen megszűnjék. Hogyan lehetséges, hogy a brazil kormány hagyja zászlónk beszennyezését Haiti feketebőrű testvérnépünk vére által?
Soha ennyire nem volt szüksége Haitinak orvosokra, ápolókra és különböző formájú segítségre, nem pedig katonákra!
São Paulo, 2010.nov.19.
Milton Barbosa, Egyesül Fekete Mozgalom;
Irene Batista, Helyhatósági szakszervezeti elnők, São Paulo;
Juliana Cardoso, helyhatósági tanácsnok, PT-São Paulo;
Misa Boito, a Dolgozók pártja vezetőségi tagja, São Paulo;
Adriano Diogo, állami képviselő, Dolgozók pártja, São Paulo.
Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse
Kapcsolattartás:
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis - 75010 Paris - France
Tel : (33 1) 48 01 88 28. E.mail : eit.ilc@fr.oleane.com
2010. december 6., hétfő
2010. december 5., vasárnap
La Vérité (Az igazság)
A IV. Internacionálé elméleti folyóirata
Különkiadás
Különkiadás
70 évvel meggyilkolása után: Lev Trockij időszerűsége
Előszó
(François Forgue)
70 évvel ezelőtt, 1940 augusztusában Európát a világháború első fázisa jellemezte, az a konfliktus, mely az összes földrészt magával sodorta és az emberiség számára több tucat millió halottal járó, soha nem látott pusztulást okozott.
Európában, a modern civilizáció bástyáján egy egész népet, a zsidó lakosságot, több mint 6 millió emberi lényt, férfiakat, nőket, gyermekeket mészárolták le kegyetlenül, s először a történelemben a nukleáris fegyver, nem kímélve senkit, két japán várost semmisített meg.
Néhány rituális ceremónián kívül ez a 70. évforduló alig gondolkoztatott el valakit is arról, mi az oka a barbárság elszabadulásának, mintha a múltból ki kellene űzni az ördögöt, hogy ne kelljen megvizsgálni kapcsolatát a jelennel.
1940 augusztusában Ny-Európa legnagyobb része náci csizmák alatt nyögött. A semleges országok, Portugália és Spanyolország, nácibarát munkásellenes diktatúrák martalékaivá váltak. Keleten a sztálinista bürokrácia megosztva Lengyelországot a nácikkal, cinikusan a béke garantálásával dicsekedett.
«Annak ellenére, hogy a Kreml területileg gyarapodott, a Szovjetunió nemzetközi helyzete jelentősen súlyosbodott», írta 1940. jún. 17-én Lev Trockij kimutatva, hogy Lengyelország feldarabolása veszélyes a SZU számára, mivel a náci Németországgal immár közös határai vannak, s Hitler számára «a nyugati győzelmek csak előkészületei a gigantikus keleti menetelésnek».
Néhány hónappal korábban, februárban Trockij kiemelte, hogy a hitleri győzelmek az elkerülhetetlen csapás előjátékai: Hitler terve «nem csak a nemzetiszocialista rendszer katasztrófájához vezet, hanem a német kapitalizmuséhoz is».
Ebben az évben a Mexikóba menekült Trockij az idő ellen küzd «íróasztalához gályarabként láncolva», ahogy az amerikai James P. Canon trockista vezető mondta, hogy marxista módon elemezze az eseményeket annak megállapítására, melyek konjunkturálisak, melyek meghatározóak a proletariátus felszabadításának harcában. Az Októberi forradalom – Leninnel együtt – egyik legfőbb vezetője, a Vörös Hadsereg megalapítója, az ellenforradalmi bürokrácia és diktatúrája elleni politikai harc szervezője összes erejét annak a feladatnak szenteli, mely nevetségesnek tűnhet, de melyet saját maga «élete legfontosabb munkájának» tartja: politikailag felfegyverkezni, és a háború és a megtorlás miatt szétszóródott aktivistákat, a IV. Internacionálé kis szervezeteit összekovácsolni egy világos távlat körül. Tudja, hogy ideje véges, egyrészt az események gyors menete miatt, másrészt egy bármikor bekövetkezendő újabb támadás áldozatává válhat. Az ellenforradalmi diktatúra mindenképpen meg akart szabadulni attól, aki lerántotta álarcát.
Szudoplatov, Sztálin politikai rendőrségének munkatársa és Trockij meggyilkolásának egyik szervezetője visszaemlékezéseiben ezt írja: «Trockijjal végezni kell még az év vége, a háború előtt.»
Végezni kell vele, nem csak azért, amit megtestesített, hanem azért is, mert nem volt egyedül. Egy mozgalom lelke, mozgatója volt, s gyilkosai azt reméltek, nélküle a mozgalom is eltűnik.
Sztálin azt mondta Szudoplatovnak: «Trockij személyén kívül nincs egyetlen jelentős politikai figura sem a trockista mozgalomban. Ha Trockijt eltávolítjuk, eltűnik a veszély is (…) Trockij kiküszöbölése a mozgalom teljes összeomlásához vezet.»
Aug. 20-án a gyilkos lesújtott. 24-én a Pravda bejelenti : «A külföldi titkosszolgálatok elvesztették bősz öreg ügynöküket, gyilkosságok szervezőjét.»
Eképpen a becstelen rágalmak, melyek Lenin pártjának egész vezetése legyilkolásának fedezését voltak hivatottak szolgálni, és melyeket már Trockij életében is használtak ellene, halála után is folytatódtak. Aztán a gyilkosságok és rágalmak szerzőjét azok tagadták meg, akiket megtestesített, akik életében tömjénezték, s halála után mint gyilkost maguk tették ki a mauzóleumból.
Trockij analízisében nem csak igazolódott a tények által a dolgozók és népek harcának hosszú fejlődése Kelet-Európában és a Szovjetunióban (amit Trockij politikai forradalomnak hívott: a munkásosztály forradalmi akcióját a termelőerők társadalmi tulajdonának védelméért a bürokráciával szemben annak megdöntéséért és a valódi munkásdemokrácia létrehozásáért), hanem elemzése kimutatja a tömegakciók, történelmi folyamatok szintjén a bürokrácia reakciós természetét is.
A Pravda állítását ma már senki nem merné ismételni. Trockij történelmi alakja, még a «hivatalos történelemben» is a XX. század egyik legnagyobb forradalmárja, nagy gondolkodója.
François Mauriac, akinek politikai koncepciója radikálisan különbözik Trockijétól, elismerte: «Minél többet gondolkodom, annál inkább úgy tűnik, hogy Trockij győzött a liberális Európa szocialista tömegei felett és magához vonzotta azokat, akiket a sztálinizmus megingathatatlan ellenzékbe vetett.»
Most nem csak megemlékezésről van szó. Bizonyos, az emberiség történelmében meghatározó események – melybe beletartozik Trockij meggyilkolása is – 70. évfordulóján jogosan kerülhetett volna az őt megillető helyre. De nem ez vezette a IV. Internacionálé nemzetközi titkárságát arra, hogy kiadja a La Vérité ezen speciális számát. Elsősorban az a tény, amit Sztálin jelentett ki, hogy Trockij halála a IV. Internacionálé halála is lesz.
Osztályharcos nemzetközi szervezetünk sem és egyetlen szekciója sem halt el a Trockij által alapított mozgalom szervező és cselekvő kontinuitásában sem 1940-ben, sem később.
A Trockij íróasztalán az aug. 20-án talált írások között a következő részlet áll: «A rekciónak ma olyan hatalom van a kezében, mely az emberiség modern történelmében még soha nem volt. De megbocsáthatatlan hiba lenne csak ezt látni. A történelmi folyamatok ellentmondásosak. A hivatalos diktatúra takarója alatt a tömegekben mélységes folyamat zajlik, mely felhalmozza a a politikai távlatokra fogékony tapasztalatokat. A demokratikus államok régi konzervatív hagyománya, mely az utolsó imperialista háború idején olyan erős volt, ma már csak stabilitását vesztett maradvány. A második világháború a rendszer megváltoztatását parancsolóbban veti fel, sürgetőbben mint az első.»
Jún. 30-án azt írta: «Nem váltunk irányt. Európa új térképe nem érvényteleníti a forradalmi osztály harcának elveit.»
Az osztályharc realitásai teszik, hogy a mai helyzet csak egy múló mozzanat lesz a tömegek forradalmi cselekedetei révén. Ezt jelzi Trockij tisztán, a háborúban ott vannak a forradalmi fejlődés csírái, melyek 1943-tól bukkannak fel és újból módosítják Európa és az egész világ térképét.
S nem kevésbé világosan húzza alá azokat az akadályokat, melyet a dolgozók előtt tornyosulnak:
«Nem lehetséges-e, hogy a sztálinisták az újabb forradalmi hullám élén találják magukat és a forradalmat kudarcra ítélik, mint Spanyolországban és korábban Kínában? Természetesen nem lehet kizárni egy ilyen lehetőséget például Franciaországban sem. A forradalom első hulláma gyakran, vagy pontosabban mindig ezeket a baloldali pártokat emelte hatalomba, melyek egy korábbi időszakban elrendezték, hogy ne legyenek diszkreditálva teljesen és maguk mögött komoly politikai tradíciót tudnak.»
Ezek a feljegyzések, Trockij utolsóként diktált mondatai, összefoglalják:
«Marx, Engels, Lenin megalkuvást nem ismerő harca egyik részről az opportunizmussal, másik részről az anarchizmussal szemben megmutatja, hogy egyáltalán nem becsülték le ezt a veszélyt. Miben áll a veszély? Abban, hogy a munkásosztály csúcsain a burzsoá befolyás előtt nyitott opportunizmus elzárhatja, lassíthatja, megnehezítheti, késleltetheti a proletariátus történelmi hivatásának teljesítését.
Pontosan ezt a társadalmi feltételt vizsgálhatjuk meg most. A fasizmus egyáltalán nem a «szocializmus helyett» jött. A fasizmus a kapitalizmus folytatása, az a kísérlete, hogy létezését örökössé tegye egyre bestiálisabb és rettenetesebb intézkedések által. A kapitalizmusnak csak azért lett lehetősége a fasizmushoz folyamodni, mert a munkásosztály nem valósította meg időben a szocialista forradalmat. A proletariátust megbénították az opportunista pártok. Az egyetlen dolog, amit mondhatunk, hogy több akadály, több nehézség, több szakasz áll a proletariátus forradalmi fejlődése útján, mint amennyit a tudományos szocializmus alapítói előre láttak. A fasizmus és az imperialista háborúk sorozata olyan szörnyű iskolát jelentenek, melyen keresztül a munkásosztálynak meg kell szabadulnia a kispolgári tradícióktól, a babonáktól, le kell ráznia nyakáról az opportunista, demokratikus és kalandor pártokat, ki kell kovácsolnia és nevelnie az élcsapatot, és így előkészülnie ennek a feladatnak a megoldására, amelyen kívül nincs menedék az emberiség fejlődése számára.» (Bonapartizmus, fasizmus és háború – Művek, 24. kötet)
«Felkészülni a háborúk, felkelések (…) hosszú éveire és a közbenső rövid fegyverszünetekre…»
Ismételjük, ezek a feljegyzések, nyilatkozatok, cikkek a IV. Internacionálé aktivistái és csoportjai állandó témáinak tárgya. Az események szoros példáin keresztül Trockij kapcsolatot teremt a mindennapi akciókkal és a «Nyilatkozat az imperialista háborúról és a világ-proletárforradalomról» együttes tartalmában kialakuló perspektívával.
«A tőkés rendszernek nincs kiútja, csak meghosszabbított agóniája. Fel kell készülni a hosszú évekre, ha nem évtizedekre, háborúkra, felkelésekre, rövid közbenső fegyverszünetekre, új háborúkra és új felkelésekre (...). A nagy történelmi probléma soha nem oldódik meg addig, amíg a proletariátus élére nem forradalmi párt kerül.”
A szervezet megszilárdításához elkerülhetetlen állandó párbeszédet, nevelési és politikai fegyverkezési munkát törte meg a gyilkos jégcsákány.
Hogyan reagáltak a IV. Internacionálé aktivistái, csoportjai, mikor megtudták, hogy Trockij nincs többé, meggyilkolták?
A legtöbb országban néhány soros információt jelentett az esemény.
Pierre Lambert a börtönből, ahová az «antifasiszta» Daladier-kormány vetette, húszéves fiatalként éppen megszökött, egyike volt azon «maroknyi» aktivistának, akik folytatták a harcot a forradalmi párt felépítéséért az illegalitás és a halállal fenyegető megtorlás körülményei között. 1969-ben felidézte, mit jelentett számára és elvtársai számára Trockij halála.
„1940-ben, mikor megtudtuk, hogy Lev Trockij meghalt, kevesen voltunk, tapasztalatlan fiatalok, teljesen érthető, hogy egész sor hibát követtünk el: a programnak húsunkba és vérünkbe kellett ivódni, s nagyon drágán kellett megfizetnünk ezért, de nem lehetett másképpen. Mert a proletárforradalomhoz hasonulás kemény dolog, az osztályharcban kell megtanulni, mi az az osztályharc; nem úgy, mint a vörös próféták, akik majd az igazságot elviszik a munkásoknak, hanem mint stratégiával, programmal, taktikával felfegyvezett aktivisták, akik részt vesznek az osztályharcban. Mint olyan aktivisták, akik képesek megérteni minden szakaszban, hogyan kell a forradalmi pártot felépíteni. Ez nem volt könnyű! Voltak hibák!”
Ez volt az első válasz Sztálinnak. Trockij meggyilkolása szörnyű csapást mért a IV. Internacionáléra, a Sztálin által emlegetett «jelentéktelen figurák», akikről Sztálin beszélt, a «tapasztalatlan fiatalok» a Trockij által kidolgozott politikai program körül szerveződtek, a proletariátus osztályharca kollektív tapasztalatának, győzelmeinek és kudarcainak talaján, gyakorlatilag ezen a programon – melybe ágyazódtak – alapulva szilárdultak meg a forradalmi párt építésének tevékenységében. Tették a legnagyobb nehézségek között, sok hibát is elkövettek, de mégis nekik köszönhető, hogy Sztálin jóslatával szemben a IV. Internacionálé túlélte Trockijt.
A IV. Internacionálé aktívan részt vett a háború végén jelentkező gigantikus forradalmi eseményekben, az alapításához viszonyítva egyre jelentősebb erőket fogott össze. Ez bizonyosan lehetetlen lett volna, ha a IV. Internacionálé programja, elvei nem felelnének meg az osztályharc realitásainak, annak, hogy minden szakaszban, az akadályok ellenére, „a bomló kapitalizmus objektív körülményei” által tolt tömegek újraindulnak a küzdelembe és beleütköznek a „régi munkásszervezetek áruló politikájába”, ha a „történelem törvényei” nem lettek volna „erősebbek, mint a bürokratikus apparátusok”. De ez az objektív valóság kevés lenne, ha belőle eredő feladatok nem öltöttek volna testet a szervezetekben.
Az Egyesült Államokban, ahol 1940-ben léteztek még bizonyos alapvető szabadságjogok – mint a gyülekezési szabadság –, a Socialist Workers Party (amerikai trockista szervezet) tudomást szerezvén Trockij haláláról, gyűlést szervezett.
1940. aug. 28-án, mikor az amerikai kormány elutasította Trockij temetését az USA-ban, dolgozók százai előtt mondta James P. Cannon, az SWP vezetője: „Trockij elvtárs egész tudatos életèt, 18 éves korától, mikor Nyikolajev városkában csatlakozott a munkásmozgalomhoz, egészen 42 évvel későbbi haláláig Mexikóban, teljes mértékben ennek a központi eszmének rendelte alá. Minden dolgozó és elnyomott felszabadításáért küzdött, a társadalom átalakításáért, a kapitalizmus meghaladásáért, a szocializmus eléréséért társadalmi forradalommal.
Gondolkodásában a társadalmi felszabadító forradalom sikere megköveteli a munkásosztály élcsapatának forradalmi politikai pártját, ettől a gondolattól soha nem fordult el.”
„Vajon a Trockij által létrehozott és inspirált mozgalom túléli vezetője halálát?”
Cannon így folytatta: „Ma, azoknak a szívében, akik az egész világon fájdalmat éreznek, felmerül egy kérdés: vajon a Trockij által létrehozott és inspirált mozgalom túléli vezetője halálát? (...) A legkisebb habozás nélkül megerősítjük, hogy igen. Ellenségeink, akik megjósolják mozgalmunk összeomlását, barátaink, akik tartanak tőle, csak annyit bizonyítanak, hogy nem értik, ki volt Trockij, mit jelent és milyen örökséget hagyott maga mögött. (...) A harcot az emberiség szabadságának jövőjéért az eszme együttese irányítja. Trockij erős eszméjét tartalmazza programunk és lobogónk, ez vezet minket világosan cselekvéshez korunk minden bonyolultságában.»
Cannon hozzátette : «Trockij maga is úgy ítélte, hogy az eszme alkotja a legnagyobb erőt, többször megismételte: „Nem a párt hozza létre a programot, a program alkotja a pártot.” Egy nekünk írt levelében ezt mondta: „Noha a világ legigazabb és legerősebb eszméjével dolgozunk, számban kevesen vagyunk és eszközeink nem megfelelőek. De idővel az igaz eszmék a szükséges emberi és anyagi erőket megteremtik. ”Trockij Marx-szal együtt meg volt győződve arról, hogy az eszme, mely magával ragadja a tömegeket, anyagi erővé alakul.»
Érdekes, hogy az amerikai trockista vezető többször is aláhúzza az eszme, a koncepció fontosságát. Végülis, a domináns osztályok szolgálatában álló úgynevezett idealisták, akik tartanak az eszméktől és koncepcióktól, állandóan változtatják azokat a kizsákmányolás rendszerének igényei szerint. A materialisták azok, akik koncepciói az osztályharc valóságába illeszkednek, melyek meggyőződést adnak, tehát programot, ami csak a szervezet építésén keresztül válhat «anyagi erővé». Ez a bolsevizmus alapja.
A legnagyobb imperialista hatalom szívében, háborúba lépésének előestéjén, ez a beszéd kihívást jelentett. Roosevelt «nagy demokráciája» Cannont és az SWP 17 aktivistáját börtönbe vetette megerősítve azt, amit Trockij mondott az USA-ról: «Nem váltunk irányt», vagyis a háború nem változtat az osztályharc valóságán, hogy a kizsákmányoltak kizsákmányoltak, a kizsákmányolók pedig kizsákmányolók.
Ekként készítette újjáépítését a háború elején a IV. Internacionálé – korántsem eltűnőben – ahogyan a SWAP is küzdött szervezetileg az USA-ban.
Ezt erősítette meg Trockij 1940-ben a legsötétebb órákban: «A népi tömegek győzelme a náci zsarnokság felett a világtörténelem egyik legnagyobb robbanása lesz» – amint így is lett. A forradalmi fellendülés, mely Olaszországban kezdődött 1943-ban a fasiszta rezsim leverésével, az egész földrészt érintette. Nyugat-Európában a diszlokalizálódott burzsoá kormányok csak úgy tarthatták magukat, ha a munkásosztály pártjaira, a szocialista és kommunista pártokra bízták ennek kezelését, elfogadván a burzsoázia hosszútávú dominanciájával összeegyeztethetetlen engedményeket. A nagy gyarmattartó hatalmak felbomlottak, először is a brit birodalom, a forradalom elérte Ázsiát, Kínában a Kuomintang rendszerét halállal fenyegetve. Ez a forradalmi hullám tört meg a szociáldemokrácia és a sztálinizmus betontömbjén. A nagy imperialista államok a helyükön maradtak. Más szavakkal, a «nagy kérdés», amiről a IV. Internacionálé «Nyilatkozata az imperialista háborúról és a világ-proletárforradalomról» szólt, nem oldódott meg, a tömegek élére nem került forradalmi párt.
Ilyen körülmények között – ha csak látszólag is – a világ tőkés rendszere, úgy tűnik, stabilizálta dominanciáját. A világon a forradalmi hullám által elért vívmányok lényegét (Kelet-Európában a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele, a kínai forradalom első győzelmei) a globális sztálinista apparátus tartotta ellenőrzése alatt, mely, ahogyan Pierre Lambert mondta, «a nemzetközi trockista mozgalom legnagyobb válságát okozta». Az 1969-es konferencián megmagyarázta : «Ha kitör a háború, mondta Frank, Pablo, Germain (a IV. Internacionálé programját elvető irányzat vezetői), akkor annak a következő 2-3 évben kell megtörténnie, s ilyen rövid idő alatt lehetetlen a IV. Internacionálé forradalmi pártját létrehozni, ebben a ma hidegháborús, holnap viszont már valódi háborús helyzetben a sztálini bürokrácia kénytelen a saját felfogása szerinti szocializmust létrehozni. Elvtársak, itt maga a program érintett: a problémák gyökere, a központi kérdés maga a program, ami végül az osztályharcos szervezetet építő tudatos aktivisták tudatos harcának kifejezését érinti. Mert ha igazuk volt, akkor a program rossz, hiszen azt mondja: a sztálini bürokrácia végleg áttért a burzsoázia oldalára. Ha pedig az mégis tud a maga módján szocializmust létrehozni, akkor ki kell jelenteni, hogy a történelemnek a szocializmushoz vezető útja maga bürokratikus szocializmusé Sztálin bűncselekményeivel is; ki kell mondani, hogy az Októberi forradalmat Leninnel, Trockijjal megvívó és aztán Sztálin által lemészárolt régi bolsevikok csontjai kövezik ki az utat a termelőerők fejlődéséhez vezető progressziv társadalom, az emberiség előrehaladása felé – és akkor azt is kell mondani, hogy Sztálinnak van igaza nem csak Trockijjal, de Leninnel szemben is, aki már 1923-tól szembe akart szállni vele.»
Pierre Lambert leplezte le a IV. Internacionálé programjával tökéletesen ellentétes koncepció tartalmát:
«Mozgalmunk számára az objektív valóságot alapjában a kapitalista rendszer és a sztálinista világ alkotja. Egész röviden, ezek az elemek alkotják a maradékot illetően is az objektív realitást, akarjuk vagy sem, mert a kapitalizmussal szembeszálló erők óriási többségét ma a szovjet bürokrácia irányítja vagy befolyásolja. (…) A szovjet bürokrácia maga is kénytelen – az új körülmények között – politikáját balra tolni». (Michel Pablo által írt Hová tartunk? c. 1951-es munkája)
Ahogy látjuk, az osztályharc eltűnt, a társadalom alapvető osztályai, a burzsoázia és a munkásosztály közötti harc átlényegült a «sztálini világ» és a «kapitalista rendszer» ellentétévé.
Nemet mondtunk és drágán fizettünk érte, mondta Pierre Lambert. A még a IV. Internacionálé vezetésében is meghonosult prosztálinista revizionizmus nem csak a szocialista forradalmon alapuló centralizált nemzetközi szervezet diszlokációjához vezetett, hanem a IV. Internacionálé teljes szekcióinak megsemmisítéséhez is. A történelem iróniája, hogy az amerikai SWP, mely eleinte jól tartotta magát osztályharcos pozíciójának köszönhetően az USA-ban, de keresve a megbékélést a revizionista destruktorokkal végül is szétzilálódott, mert vezetése nem tartotta számon, amit Cannon mondott az eszmék helyéről – vagyis a programról –, s a körülmények által diktált empirizmusnak szentelte azt.
Az 1950-ben kezdődött válság alatt a francia szekció nagy része elszigetelődött, s a évtizedekig tartó, a proletariátus forradalmi vezetése problémájának megoldásáért vívott harc a IV. Internacionálé rekonstruciójáért vívott küzdelem formáját vette fel. Ezen a harcon keresztül került megóvásra az a folytonosság, ami a küzdelemben kikovácsolódott IV. Internacionálét ma alkotja.
Ez az, amiért elkerülhetetlenül ki kell térni Pierre Lambert különleges helyzetére ebben a hosszú harcban. Nem csak azok között volt, akik elsőként mondtak nemet, hanem minden egyes szakaszban összekötötte a IV. Internacionálé programja védelmét az osztályharcba való effektív közbelépéssel; nemzetközi szinten nagy figyelemmel fűzte össze a munkásosztály függetlenségét erősítő és a IV. Internacionálé építését segítendő minden elemet. Központi szerepet játszott a szervezet életében, homogenizációjában, az összefogott – vagy azt elérni szándékozó – erők fejlesztésében a IV. Internacionálé programja bázisán.
A IV. Internacionálé túlélte a XX. század legnagyobb felbolydulásait
Nem arról van szó, hogy a IV. Internacionálé rekonstrukciójáért vívott harc történetét felvázoljuk összekötve az osztályharc fejlődésével ugyanebben a periódusban. A IV. Internacionálé 2009-es VII. Világkongresszusán az általános (fő)tanács beszámolójában megtette ezt.
«(…) ismét megerősítve a IV. Internacionálé alapítóprogramját, az agonizáló tőkés rendszer világválsága elszabadult. A világpiacnak ez a lépése a diszlokáció felé a forradalom késlekedésének egyenes terméke, a késés pedig az apparátusoknak a munkásosztály cselekvése előtti utat elvágó ellenforradalmi akciója. Ennek a 70 évnek a fényében igazolódik a IV. Internacionálé alapítóprogramjának megerősítése: az emberiség válsága a proletariátus forradalmi vezetésének válsága.
A IV. Internacionálé túlélte a XX.század legnagyobb felobolydulásait: a parazita kaszt megszilárdulását, annak nemzetközi apparátusa létrehozását, Lev Trockij meggyilkolását, a második imperialista háborút és a pablista likvidációs szakadást.
70 év telt el. Az ellenforradalmi apparátusokkal és a pablista likvidációval szemben Lambert elvtársunkkal együtt őriztük a IV. Internacionálé kontinuitását.
Ez a kontinuitás biztosított, különösen a XX.század egyik legnagyobb felbolydulásával, a Szovjetunió összeomlásával szemben (és annak ellenére), mely alapjainak megtorpedózását a sztálinista bürokrácia készítette elő. A világproletariátus legmagasabb szintű vívmányát semmisítette meg. Ez az összeomlás csapást mért a világ munkásságára, de nem jelenti az osztályharc végét.
A IV. Internacionálé, először is, mivel a cselekmények által igazolt programja szerint az egész forradalmi munkásmozgalom folyamatosságára összpontosít, 1938-ban létrehozott programja keretében évtizedek alatt olyan trockista kádereket választott ki, akik orientációja az 1993-as újraproklamálásához vezetett.»
Amikor megerősítjük, hogy a programot «az események igazolták», először is azért tehetjük, mert az osztályharc folytatódik és a tények többszörösen bizonyítják, hogy „a tömegek irányultságát egyrészt a rothadó kapitalizmus objektív körülményei, másrészt a régi munkásszervezetek áruló politikája határozza meg. Ebből a két tényezőből a döntő nyilvánvalóan az első: a történelem törvényei hatalmasabbak a bürokrata apparátusoknál.” (Átmeneti program)
A világ helyzetét mára a munkásosztály folytonos harca alakította ki, mely a II. világháborút követő egész periódusban a termelési eszközök magántulajdonán alapuló tőkés kizsákmányoló rendszer megdöntése felé tendált. Ezek a harcok sikerrel jártak, fékezték a mai, a tőkés rendszer generálta barbárság felé tartó menetet, de nem küzdötték le ezt a rendszert abból az okból, hogy a munkás osztály szervezeteinek vezetését ellenforradalmi apparátusok tartják kezükben. Ugyanezért nem tudták megakadályozni a munkásosztályra mért csapásokat sem.
Az amerikai imperializmus kudarca szemben a kínai forradalom eredményeire támaszkodó vietnami nép forradalmi háborújával (mégha az a kínai uralkodó bürokrácia politikáját is követte), az 1968-as általános sztrájk Franciaországban, a portugál forradalom, a lengyelországi és egész kelet-európai forradalmi fellendülés csak néhány példája a kizsákmányoltak és elnyomottak harcának világszerte a kizsákmányolók és elnyomók ellen.
Az imperializmus megpróbálta megsemmisíteni mind világszinten, mind az egyes országokban az osztályharcban megszerzett vívmányokat – és próbálkozik vele folyamatosan. A Szovjetunió létezése, mely az Októberi forradalom következtében a termelőeszközök állami tulajdonán alapuló társadalom lett, ennek a forradalomnak az eredményeit kristályosította ki, az egész világproletariátus számára jelentett eredményt. A bürokrácia egész politikája vezetett a Szovjetunió destrukciójához mind világszinten, mind az egyes országokban. Ahogyan a VII. Kongresszus jelentése mondja:
«A Szovjetunió összeomlása jelentékeny csapást mért a munkásosztályra a tőkét és a munkát szembeállító nemzetközi harcában. A SZU jelentette a világproletaritátus legmagasabb szintű vívmányát a munkásosztály politikai megfosztottsága ellenére, mivel a deformálódott munkásállam létezésében mégis megtestesítette az Októberi forradalom vívmányait».
A Szovjetuniónak a bürokrácia által mindenféle módon előkészített destrukciója csak úgy érhető, ha Az elárult forradalom, a bürokrácia és a Szovjetunió elemzésének referenciájára támaszkodunk:
«Az Októberi forradalom sorsa ma Európához és a világhoz kötődik (…). A kapitalizmus felé való visszalépés ugyanakkor lehetséges.»
A SZU destrukciója, a világproletariátus harcának jelentékeny epizódja, nem vetett véget az osztályharcnak, s nem is jelenti azt, hogy a stabilizálódott imperialista dominancia új szakaszába érkezett volna. A IV. Internacionálé «folyamatosan azt próbálja megértetni, hogy a háborúk és forradalmak periódusának alapvető jegyei a jelenlegi időszak jellemzői.» (A VII. Kongr. jelentése)
A világon folyamatos osztályharcban a Szovjetunió szétverése jelentős támpont, mely aláhúzza, hogy az imperializmus offenzíváját a népek és dolgozók ellen összpontosítja, megsokszorozza a háborúkat a termelő erők tömegek megsemmisítését intenzívebbé téve. De ez az offenzíva nem tudja regenerálni a zsákutcába került kizsákmányoló rendszert és újabb egyensúlyvesztéshez vezet fenyegetve dominanciája stabilitását, sőt, magát a dominanciát is.
Szakadatlan harc nélkül, a forradalom és ellenforradalom közötti megszakítatlan szembenállás nélkül, ami létezésének és konstrukciójának területe, a IV. Internacionálé nem létezne. Mindamellett szervezett valósága, politikája nem mechanikusan zajlik ebben az osztályharcos valóságban. Szervezett és determinált akciókból erednek, nem pedig minden ország és a világ osztályharcának ingadozásából, hanem a program elvei és annak megvalósítása által.
A kapitalizmus nem éli túl, hiába keres kiutat
Ellentétben azzal, amit a marxizmus különböző revizionistái különféle formákban elismételnek, a kapitalizmus túlélése nem lehetséges még annak ellenére sem, hogy kiutat keres. Ellenkezőleg, tartóssága a civilizáció alapjainak egyre tisztább megkérdőjelezésén keresztül valósult és valósul meg, az emberiség termelőerőinek, elsődlegesen az alapvető termelőerők, «maga a forradalmi osztály» (Marx) növekvő rombolásával.
Amikor azt mondjuk, hogy a IV. Internacionálé tartotta magát, egyszerűen konstatáljuk azt a tényt, hogy szekciói, kezdeményezései által állandó cselekvő faktor az osztályharcban. Csak úgy tud az lenni, ha védelmezi az osztályharc folyamán is a IV. Internacionálé elveit és programját. Nem dogmaként, mert érvényességét minden szakaszban csak a tényekből kiindulva a harci tapasztalat és a folyamatban lévő fejlődés elemzése révén lehet kimutatni. A második világháború előestéjén Trockij azt mondta, hogy ez a háború az előző folytatása lesz. De, tette hozzá, «a folytatás nem jelenti az ismétlést (…) A folytatás egyfajta fejlődést jelent, elmélyülést, hangsúlyozást».
Az imperialista rendszer «kontinuitása» a kapitalista rendszer által használt módszerek egész sorozatának módosításába torkollott annak túlélése érdekében, a harcmező konfigurációjának egész sorozata változásába – de az alapvető ellenfelek ugyanazok: a proletariátus és a burzsoázia; a tét az emberiség számára az, hogy ne hulljon a semmibe; s változatlanul csak a társadalmi forradalom vethet véget a termelőeszközök magántulajdonán alapuló kizsákmányolásnak.
Senki nem tagadhatja ma, hogy az egész Föld a világválság áldozata – olyan krízisé, mely gyökere magának a tőkés rendszernek a működésében van, a termelőeszközöknek történelme egy meghatározott pillanatában megbukott rendszerében, az imperializmus előrehaladott rothadó szakaszában. Túlélése érdekében hasznos számára minden parazita eszköz, mely ma a minden területet érintő ellenőrizhetetlen válság tényezője.
Mert világválságról van szó, mert az amerikai imperializmus erejével sújt le, mert az imperialista, a világban domináns rendszernek ez a kulcsa; ez az alapja és ez kombinálódik a világon a legnagyobb hatalom politikai krízisével. Ez a világválság tapasztalható meg ma Európában a legkoncentráltabb formájában.
Az egész világon a tömegek a tőkés rendszer fenntartásának destruktív következményeibe ütköznek. Népeket, nemzeteket létükben fenyeget.
Mi a leglényegesebb akadály a népek és dolgozók előtt? Egészen pontosan a burzsoáziához még annak agóniájában is kötődő «konzervatív bürokratikus apparátusok», melyeket a IV. Internacionálé alapító programja leplez le. A jellemzés ma még élesebb.
A IV. Internacionálénak nincsenek elütő érdekei a világproletariátusétól, tehát mindazoktól, akik cselekedni akarnak a munkásosztály független szervezetei megőrzésében, egységében a tőkés rendszer gyilkos tervei ellen nemzetközi szinten és minden egyes országban.
A IV. Internacionálé cselekedeit arra a tényre alapozza, hogy a munkásosztály harca a civilizáció és az egység megőrzéséért vívott összes küzdelem tengelye.
Megerősíti, hogy a kiút a termelőeszközök magántulajdonán alapuló tőkés világrendszer eltűnésében rejlik.
Ezért van, hogy küzdelmén keresztül és ennek a küzdelemnek mintegy feltételeként a IV. Internacionálé minden szakaszban elemezte ezeket a módosulásokat, elmélyüléseket, hangsúlyeltolódásokat marxista, trockista elemzések tükrében, melyhez hozzátehetjük, amit Pierre Lambert mondott 1969-ben:
«Ismerjétek meg mérlegünket, hibáinkkal együtt is a mienk, trockistáké (…). Igen, hibáztunk is, de sem Franciaországban, sem a világon nincs egyetlen irányzat sem, mely képes volna számot adni úgy, ahogy mi tettük, hibáinkkal együtt a lezajlott és jövendő eseményekről.»
A La Véritének ez a különkiadása egész sorozat cikken keresztül Lev Trockij politikai állásfoglalása szellemében a legfontosabb feladatokról szól, melyek a munkásosztály előtt állnak, vitakomponensei ennek a mérlegnek.
Előszó
(François Forgue)
70 évvel ezelőtt, 1940 augusztusában Európát a világháború első fázisa jellemezte, az a konfliktus, mely az összes földrészt magával sodorta és az emberiség számára több tucat millió halottal járó, soha nem látott pusztulást okozott.
Európában, a modern civilizáció bástyáján egy egész népet, a zsidó lakosságot, több mint 6 millió emberi lényt, férfiakat, nőket, gyermekeket mészárolták le kegyetlenül, s először a történelemben a nukleáris fegyver, nem kímélve senkit, két japán várost semmisített meg.
Néhány rituális ceremónián kívül ez a 70. évforduló alig gondolkoztatott el valakit is arról, mi az oka a barbárság elszabadulásának, mintha a múltból ki kellene űzni az ördögöt, hogy ne kelljen megvizsgálni kapcsolatát a jelennel.
1940 augusztusában Ny-Európa legnagyobb része náci csizmák alatt nyögött. A semleges országok, Portugália és Spanyolország, nácibarát munkásellenes diktatúrák martalékaivá váltak. Keleten a sztálinista bürokrácia megosztva Lengyelországot a nácikkal, cinikusan a béke garantálásával dicsekedett.
«Annak ellenére, hogy a Kreml területileg gyarapodott, a Szovjetunió nemzetközi helyzete jelentősen súlyosbodott», írta 1940. jún. 17-én Lev Trockij kimutatva, hogy Lengyelország feldarabolása veszélyes a SZU számára, mivel a náci Németországgal immár közös határai vannak, s Hitler számára «a nyugati győzelmek csak előkészületei a gigantikus keleti menetelésnek».
Néhány hónappal korábban, februárban Trockij kiemelte, hogy a hitleri győzelmek az elkerülhetetlen csapás előjátékai: Hitler terve «nem csak a nemzetiszocialista rendszer katasztrófájához vezet, hanem a német kapitalizmuséhoz is».
Ebben az évben a Mexikóba menekült Trockij az idő ellen küzd «íróasztalához gályarabként láncolva», ahogy az amerikai James P. Canon trockista vezető mondta, hogy marxista módon elemezze az eseményeket annak megállapítására, melyek konjunkturálisak, melyek meghatározóak a proletariátus felszabadításának harcában. Az Októberi forradalom – Leninnel együtt – egyik legfőbb vezetője, a Vörös Hadsereg megalapítója, az ellenforradalmi bürokrácia és diktatúrája elleni politikai harc szervezője összes erejét annak a feladatnak szenteli, mely nevetségesnek tűnhet, de melyet saját maga «élete legfontosabb munkájának» tartja: politikailag felfegyverkezni, és a háború és a megtorlás miatt szétszóródott aktivistákat, a IV. Internacionálé kis szervezeteit összekovácsolni egy világos távlat körül. Tudja, hogy ideje véges, egyrészt az események gyors menete miatt, másrészt egy bármikor bekövetkezendő újabb támadás áldozatává válhat. Az ellenforradalmi diktatúra mindenképpen meg akart szabadulni attól, aki lerántotta álarcát.
Szudoplatov, Sztálin politikai rendőrségének munkatársa és Trockij meggyilkolásának egyik szervezetője visszaemlékezéseiben ezt írja: «Trockijjal végezni kell még az év vége, a háború előtt.»
Végezni kell vele, nem csak azért, amit megtestesített, hanem azért is, mert nem volt egyedül. Egy mozgalom lelke, mozgatója volt, s gyilkosai azt reméltek, nélküle a mozgalom is eltűnik.
Sztálin azt mondta Szudoplatovnak: «Trockij személyén kívül nincs egyetlen jelentős politikai figura sem a trockista mozgalomban. Ha Trockijt eltávolítjuk, eltűnik a veszély is (…) Trockij kiküszöbölése a mozgalom teljes összeomlásához vezet.»
Aug. 20-án a gyilkos lesújtott. 24-én a Pravda bejelenti : «A külföldi titkosszolgálatok elvesztették bősz öreg ügynöküket, gyilkosságok szervezőjét.»
Eképpen a becstelen rágalmak, melyek Lenin pártjának egész vezetése legyilkolásának fedezését voltak hivatottak szolgálni, és melyeket már Trockij életében is használtak ellene, halála után is folytatódtak. Aztán a gyilkosságok és rágalmak szerzőjét azok tagadták meg, akiket megtestesített, akik életében tömjénezték, s halála után mint gyilkost maguk tették ki a mauzóleumból.
Trockij analízisében nem csak igazolódott a tények által a dolgozók és népek harcának hosszú fejlődése Kelet-Európában és a Szovjetunióban (amit Trockij politikai forradalomnak hívott: a munkásosztály forradalmi akcióját a termelőerők társadalmi tulajdonának védelméért a bürokráciával szemben annak megdöntéséért és a valódi munkásdemokrácia létrehozásáért), hanem elemzése kimutatja a tömegakciók, történelmi folyamatok szintjén a bürokrácia reakciós természetét is.
A Pravda állítását ma már senki nem merné ismételni. Trockij történelmi alakja, még a «hivatalos történelemben» is a XX. század egyik legnagyobb forradalmárja, nagy gondolkodója.
François Mauriac, akinek politikai koncepciója radikálisan különbözik Trockijétól, elismerte: «Minél többet gondolkodom, annál inkább úgy tűnik, hogy Trockij győzött a liberális Európa szocialista tömegei felett és magához vonzotta azokat, akiket a sztálinizmus megingathatatlan ellenzékbe vetett.»
Most nem csak megemlékezésről van szó. Bizonyos, az emberiség történelmében meghatározó események – melybe beletartozik Trockij meggyilkolása is – 70. évfordulóján jogosan kerülhetett volna az őt megillető helyre. De nem ez vezette a IV. Internacionálé nemzetközi titkárságát arra, hogy kiadja a La Vérité ezen speciális számát. Elsősorban az a tény, amit Sztálin jelentett ki, hogy Trockij halála a IV. Internacionálé halála is lesz.
Osztályharcos nemzetközi szervezetünk sem és egyetlen szekciója sem halt el a Trockij által alapított mozgalom szervező és cselekvő kontinuitásában sem 1940-ben, sem később.
A Trockij íróasztalán az aug. 20-án talált írások között a következő részlet áll: «A rekciónak ma olyan hatalom van a kezében, mely az emberiség modern történelmében még soha nem volt. De megbocsáthatatlan hiba lenne csak ezt látni. A történelmi folyamatok ellentmondásosak. A hivatalos diktatúra takarója alatt a tömegekben mélységes folyamat zajlik, mely felhalmozza a a politikai távlatokra fogékony tapasztalatokat. A demokratikus államok régi konzervatív hagyománya, mely az utolsó imperialista háború idején olyan erős volt, ma már csak stabilitását vesztett maradvány. A második világháború a rendszer megváltoztatását parancsolóbban veti fel, sürgetőbben mint az első.»
Jún. 30-án azt írta: «Nem váltunk irányt. Európa új térképe nem érvényteleníti a forradalmi osztály harcának elveit.»
Az osztályharc realitásai teszik, hogy a mai helyzet csak egy múló mozzanat lesz a tömegek forradalmi cselekedetei révén. Ezt jelzi Trockij tisztán, a háborúban ott vannak a forradalmi fejlődés csírái, melyek 1943-tól bukkannak fel és újból módosítják Európa és az egész világ térképét.
S nem kevésbé világosan húzza alá azokat az akadályokat, melyet a dolgozók előtt tornyosulnak:
«Nem lehetséges-e, hogy a sztálinisták az újabb forradalmi hullám élén találják magukat és a forradalmat kudarcra ítélik, mint Spanyolországban és korábban Kínában? Természetesen nem lehet kizárni egy ilyen lehetőséget például Franciaországban sem. A forradalom első hulláma gyakran, vagy pontosabban mindig ezeket a baloldali pártokat emelte hatalomba, melyek egy korábbi időszakban elrendezték, hogy ne legyenek diszkreditálva teljesen és maguk mögött komoly politikai tradíciót tudnak.»
Ezek a feljegyzések, Trockij utolsóként diktált mondatai, összefoglalják:
«Marx, Engels, Lenin megalkuvást nem ismerő harca egyik részről az opportunizmussal, másik részről az anarchizmussal szemben megmutatja, hogy egyáltalán nem becsülték le ezt a veszélyt. Miben áll a veszély? Abban, hogy a munkásosztály csúcsain a burzsoá befolyás előtt nyitott opportunizmus elzárhatja, lassíthatja, megnehezítheti, késleltetheti a proletariátus történelmi hivatásának teljesítését.
Pontosan ezt a társadalmi feltételt vizsgálhatjuk meg most. A fasizmus egyáltalán nem a «szocializmus helyett» jött. A fasizmus a kapitalizmus folytatása, az a kísérlete, hogy létezését örökössé tegye egyre bestiálisabb és rettenetesebb intézkedések által. A kapitalizmusnak csak azért lett lehetősége a fasizmushoz folyamodni, mert a munkásosztály nem valósította meg időben a szocialista forradalmat. A proletariátust megbénították az opportunista pártok. Az egyetlen dolog, amit mondhatunk, hogy több akadály, több nehézség, több szakasz áll a proletariátus forradalmi fejlődése útján, mint amennyit a tudományos szocializmus alapítói előre láttak. A fasizmus és az imperialista háborúk sorozata olyan szörnyű iskolát jelentenek, melyen keresztül a munkásosztálynak meg kell szabadulnia a kispolgári tradícióktól, a babonáktól, le kell ráznia nyakáról az opportunista, demokratikus és kalandor pártokat, ki kell kovácsolnia és nevelnie az élcsapatot, és így előkészülnie ennek a feladatnak a megoldására, amelyen kívül nincs menedék az emberiség fejlődése számára.» (Bonapartizmus, fasizmus és háború – Művek, 24. kötet)
«Felkészülni a háborúk, felkelések (…) hosszú éveire és a közbenső rövid fegyverszünetekre…»
Ismételjük, ezek a feljegyzések, nyilatkozatok, cikkek a IV. Internacionálé aktivistái és csoportjai állandó témáinak tárgya. Az események szoros példáin keresztül Trockij kapcsolatot teremt a mindennapi akciókkal és a «Nyilatkozat az imperialista háborúról és a világ-proletárforradalomról» együttes tartalmában kialakuló perspektívával.
«A tőkés rendszernek nincs kiútja, csak meghosszabbított agóniája. Fel kell készülni a hosszú évekre, ha nem évtizedekre, háborúkra, felkelésekre, rövid közbenső fegyverszünetekre, új háborúkra és új felkelésekre (...). A nagy történelmi probléma soha nem oldódik meg addig, amíg a proletariátus élére nem forradalmi párt kerül.”
A szervezet megszilárdításához elkerülhetetlen állandó párbeszédet, nevelési és politikai fegyverkezési munkát törte meg a gyilkos jégcsákány.
Hogyan reagáltak a IV. Internacionálé aktivistái, csoportjai, mikor megtudták, hogy Trockij nincs többé, meggyilkolták?
A legtöbb országban néhány soros információt jelentett az esemény.
Pierre Lambert a börtönből, ahová az «antifasiszta» Daladier-kormány vetette, húszéves fiatalként éppen megszökött, egyike volt azon «maroknyi» aktivistának, akik folytatták a harcot a forradalmi párt felépítéséért az illegalitás és a halállal fenyegető megtorlás körülményei között. 1969-ben felidézte, mit jelentett számára és elvtársai számára Trockij halála.
„1940-ben, mikor megtudtuk, hogy Lev Trockij meghalt, kevesen voltunk, tapasztalatlan fiatalok, teljesen érthető, hogy egész sor hibát követtünk el: a programnak húsunkba és vérünkbe kellett ivódni, s nagyon drágán kellett megfizetnünk ezért, de nem lehetett másképpen. Mert a proletárforradalomhoz hasonulás kemény dolog, az osztályharcban kell megtanulni, mi az az osztályharc; nem úgy, mint a vörös próféták, akik majd az igazságot elviszik a munkásoknak, hanem mint stratégiával, programmal, taktikával felfegyvezett aktivisták, akik részt vesznek az osztályharcban. Mint olyan aktivisták, akik képesek megérteni minden szakaszban, hogyan kell a forradalmi pártot felépíteni. Ez nem volt könnyű! Voltak hibák!”
Ez volt az első válasz Sztálinnak. Trockij meggyilkolása szörnyű csapást mért a IV. Internacionáléra, a Sztálin által emlegetett «jelentéktelen figurák», akikről Sztálin beszélt, a «tapasztalatlan fiatalok» a Trockij által kidolgozott politikai program körül szerveződtek, a proletariátus osztályharca kollektív tapasztalatának, győzelmeinek és kudarcainak talaján, gyakorlatilag ezen a programon – melybe ágyazódtak – alapulva szilárdultak meg a forradalmi párt építésének tevékenységében. Tették a legnagyobb nehézségek között, sok hibát is elkövettek, de mégis nekik köszönhető, hogy Sztálin jóslatával szemben a IV. Internacionálé túlélte Trockijt.
A IV. Internacionálé aktívan részt vett a háború végén jelentkező gigantikus forradalmi eseményekben, az alapításához viszonyítva egyre jelentősebb erőket fogott össze. Ez bizonyosan lehetetlen lett volna, ha a IV. Internacionálé programja, elvei nem felelnének meg az osztályharc realitásainak, annak, hogy minden szakaszban, az akadályok ellenére, „a bomló kapitalizmus objektív körülményei” által tolt tömegek újraindulnak a küzdelembe és beleütköznek a „régi munkásszervezetek áruló politikájába”, ha a „történelem törvényei” nem lettek volna „erősebbek, mint a bürokratikus apparátusok”. De ez az objektív valóság kevés lenne, ha belőle eredő feladatok nem öltöttek volna testet a szervezetekben.
Az Egyesült Államokban, ahol 1940-ben léteztek még bizonyos alapvető szabadságjogok – mint a gyülekezési szabadság –, a Socialist Workers Party (amerikai trockista szervezet) tudomást szerezvén Trockij haláláról, gyűlést szervezett.
1940. aug. 28-án, mikor az amerikai kormány elutasította Trockij temetését az USA-ban, dolgozók százai előtt mondta James P. Cannon, az SWP vezetője: „Trockij elvtárs egész tudatos életèt, 18 éves korától, mikor Nyikolajev városkában csatlakozott a munkásmozgalomhoz, egészen 42 évvel későbbi haláláig Mexikóban, teljes mértékben ennek a központi eszmének rendelte alá. Minden dolgozó és elnyomott felszabadításáért küzdött, a társadalom átalakításáért, a kapitalizmus meghaladásáért, a szocializmus eléréséért társadalmi forradalommal.
Gondolkodásában a társadalmi felszabadító forradalom sikere megköveteli a munkásosztály élcsapatának forradalmi politikai pártját, ettől a gondolattól soha nem fordult el.”
„Vajon a Trockij által létrehozott és inspirált mozgalom túléli vezetője halálát?”
Cannon így folytatta: „Ma, azoknak a szívében, akik az egész világon fájdalmat éreznek, felmerül egy kérdés: vajon a Trockij által létrehozott és inspirált mozgalom túléli vezetője halálát? (...) A legkisebb habozás nélkül megerősítjük, hogy igen. Ellenségeink, akik megjósolják mozgalmunk összeomlását, barátaink, akik tartanak tőle, csak annyit bizonyítanak, hogy nem értik, ki volt Trockij, mit jelent és milyen örökséget hagyott maga mögött. (...) A harcot az emberiség szabadságának jövőjéért az eszme együttese irányítja. Trockij erős eszméjét tartalmazza programunk és lobogónk, ez vezet minket világosan cselekvéshez korunk minden bonyolultságában.»
Cannon hozzátette : «Trockij maga is úgy ítélte, hogy az eszme alkotja a legnagyobb erőt, többször megismételte: „Nem a párt hozza létre a programot, a program alkotja a pártot.” Egy nekünk írt levelében ezt mondta: „Noha a világ legigazabb és legerősebb eszméjével dolgozunk, számban kevesen vagyunk és eszközeink nem megfelelőek. De idővel az igaz eszmék a szükséges emberi és anyagi erőket megteremtik. ”Trockij Marx-szal együtt meg volt győződve arról, hogy az eszme, mely magával ragadja a tömegeket, anyagi erővé alakul.»
Érdekes, hogy az amerikai trockista vezető többször is aláhúzza az eszme, a koncepció fontosságát. Végülis, a domináns osztályok szolgálatában álló úgynevezett idealisták, akik tartanak az eszméktől és koncepcióktól, állandóan változtatják azokat a kizsákmányolás rendszerének igényei szerint. A materialisták azok, akik koncepciói az osztályharc valóságába illeszkednek, melyek meggyőződést adnak, tehát programot, ami csak a szervezet építésén keresztül válhat «anyagi erővé». Ez a bolsevizmus alapja.
A legnagyobb imperialista hatalom szívében, háborúba lépésének előestéjén, ez a beszéd kihívást jelentett. Roosevelt «nagy demokráciája» Cannont és az SWP 17 aktivistáját börtönbe vetette megerősítve azt, amit Trockij mondott az USA-ról: «Nem váltunk irányt», vagyis a háború nem változtat az osztályharc valóságán, hogy a kizsákmányoltak kizsákmányoltak, a kizsákmányolók pedig kizsákmányolók.
Ekként készítette újjáépítését a háború elején a IV. Internacionálé – korántsem eltűnőben – ahogyan a SWAP is küzdött szervezetileg az USA-ban.
Ezt erősítette meg Trockij 1940-ben a legsötétebb órákban: «A népi tömegek győzelme a náci zsarnokság felett a világtörténelem egyik legnagyobb robbanása lesz» – amint így is lett. A forradalmi fellendülés, mely Olaszországban kezdődött 1943-ban a fasiszta rezsim leverésével, az egész földrészt érintette. Nyugat-Európában a diszlokalizálódott burzsoá kormányok csak úgy tarthatták magukat, ha a munkásosztály pártjaira, a szocialista és kommunista pártokra bízták ennek kezelését, elfogadván a burzsoázia hosszútávú dominanciájával összeegyeztethetetlen engedményeket. A nagy gyarmattartó hatalmak felbomlottak, először is a brit birodalom, a forradalom elérte Ázsiát, Kínában a Kuomintang rendszerét halállal fenyegetve. Ez a forradalmi hullám tört meg a szociáldemokrácia és a sztálinizmus betontömbjén. A nagy imperialista államok a helyükön maradtak. Más szavakkal, a «nagy kérdés», amiről a IV. Internacionálé «Nyilatkozata az imperialista háborúról és a világ-proletárforradalomról» szólt, nem oldódott meg, a tömegek élére nem került forradalmi párt.
Ilyen körülmények között – ha csak látszólag is – a világ tőkés rendszere, úgy tűnik, stabilizálta dominanciáját. A világon a forradalmi hullám által elért vívmányok lényegét (Kelet-Európában a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele, a kínai forradalom első győzelmei) a globális sztálinista apparátus tartotta ellenőrzése alatt, mely, ahogyan Pierre Lambert mondta, «a nemzetközi trockista mozgalom legnagyobb válságát okozta». Az 1969-es konferencián megmagyarázta : «Ha kitör a háború, mondta Frank, Pablo, Germain (a IV. Internacionálé programját elvető irányzat vezetői), akkor annak a következő 2-3 évben kell megtörténnie, s ilyen rövid idő alatt lehetetlen a IV. Internacionálé forradalmi pártját létrehozni, ebben a ma hidegháborús, holnap viszont már valódi háborús helyzetben a sztálini bürokrácia kénytelen a saját felfogása szerinti szocializmust létrehozni. Elvtársak, itt maga a program érintett: a problémák gyökere, a központi kérdés maga a program, ami végül az osztályharcos szervezetet építő tudatos aktivisták tudatos harcának kifejezését érinti. Mert ha igazuk volt, akkor a program rossz, hiszen azt mondja: a sztálini bürokrácia végleg áttért a burzsoázia oldalára. Ha pedig az mégis tud a maga módján szocializmust létrehozni, akkor ki kell jelenteni, hogy a történelemnek a szocializmushoz vezető útja maga bürokratikus szocializmusé Sztálin bűncselekményeivel is; ki kell mondani, hogy az Októberi forradalmat Leninnel, Trockijjal megvívó és aztán Sztálin által lemészárolt régi bolsevikok csontjai kövezik ki az utat a termelőerők fejlődéséhez vezető progressziv társadalom, az emberiség előrehaladása felé – és akkor azt is kell mondani, hogy Sztálinnak van igaza nem csak Trockijjal, de Leninnel szemben is, aki már 1923-tól szembe akart szállni vele.»
Pierre Lambert leplezte le a IV. Internacionálé programjával tökéletesen ellentétes koncepció tartalmát:
«Mozgalmunk számára az objektív valóságot alapjában a kapitalista rendszer és a sztálinista világ alkotja. Egész röviden, ezek az elemek alkotják a maradékot illetően is az objektív realitást, akarjuk vagy sem, mert a kapitalizmussal szembeszálló erők óriási többségét ma a szovjet bürokrácia irányítja vagy befolyásolja. (…) A szovjet bürokrácia maga is kénytelen – az új körülmények között – politikáját balra tolni». (Michel Pablo által írt Hová tartunk? c. 1951-es munkája)
Ahogy látjuk, az osztályharc eltűnt, a társadalom alapvető osztályai, a burzsoázia és a munkásosztály közötti harc átlényegült a «sztálini világ» és a «kapitalista rendszer» ellentétévé.
Nemet mondtunk és drágán fizettünk érte, mondta Pierre Lambert. A még a IV. Internacionálé vezetésében is meghonosult prosztálinista revizionizmus nem csak a szocialista forradalmon alapuló centralizált nemzetközi szervezet diszlokációjához vezetett, hanem a IV. Internacionálé teljes szekcióinak megsemmisítéséhez is. A történelem iróniája, hogy az amerikai SWP, mely eleinte jól tartotta magát osztályharcos pozíciójának köszönhetően az USA-ban, de keresve a megbékélést a revizionista destruktorokkal végül is szétzilálódott, mert vezetése nem tartotta számon, amit Cannon mondott az eszmék helyéről – vagyis a programról –, s a körülmények által diktált empirizmusnak szentelte azt.
Az 1950-ben kezdődött válság alatt a francia szekció nagy része elszigetelődött, s a évtizedekig tartó, a proletariátus forradalmi vezetése problémájának megoldásáért vívott harc a IV. Internacionálé rekonstruciójáért vívott küzdelem formáját vette fel. Ezen a harcon keresztül került megóvásra az a folytonosság, ami a küzdelemben kikovácsolódott IV. Internacionálét ma alkotja.
Ez az, amiért elkerülhetetlenül ki kell térni Pierre Lambert különleges helyzetére ebben a hosszú harcban. Nem csak azok között volt, akik elsőként mondtak nemet, hanem minden egyes szakaszban összekötötte a IV. Internacionálé programja védelmét az osztályharcba való effektív közbelépéssel; nemzetközi szinten nagy figyelemmel fűzte össze a munkásosztály függetlenségét erősítő és a IV. Internacionálé építését segítendő minden elemet. Központi szerepet játszott a szervezet életében, homogenizációjában, az összefogott – vagy azt elérni szándékozó – erők fejlesztésében a IV. Internacionálé programja bázisán.
A IV. Internacionálé túlélte a XX. század legnagyobb felbolydulásait
Nem arról van szó, hogy a IV. Internacionálé rekonstrukciójáért vívott harc történetét felvázoljuk összekötve az osztályharc fejlődésével ugyanebben a periódusban. A IV. Internacionálé 2009-es VII. Világkongresszusán az általános (fő)tanács beszámolójában megtette ezt.
«(…) ismét megerősítve a IV. Internacionálé alapítóprogramját, az agonizáló tőkés rendszer világválsága elszabadult. A világpiacnak ez a lépése a diszlokáció felé a forradalom késlekedésének egyenes terméke, a késés pedig az apparátusoknak a munkásosztály cselekvése előtti utat elvágó ellenforradalmi akciója. Ennek a 70 évnek a fényében igazolódik a IV. Internacionálé alapítóprogramjának megerősítése: az emberiség válsága a proletariátus forradalmi vezetésének válsága.
A IV. Internacionálé túlélte a XX.század legnagyobb felobolydulásait: a parazita kaszt megszilárdulását, annak nemzetközi apparátusa létrehozását, Lev Trockij meggyilkolását, a második imperialista háborút és a pablista likvidációs szakadást.
70 év telt el. Az ellenforradalmi apparátusokkal és a pablista likvidációval szemben Lambert elvtársunkkal együtt őriztük a IV. Internacionálé kontinuitását.
Ez a kontinuitás biztosított, különösen a XX.század egyik legnagyobb felbolydulásával, a Szovjetunió összeomlásával szemben (és annak ellenére), mely alapjainak megtorpedózását a sztálinista bürokrácia készítette elő. A világproletariátus legmagasabb szintű vívmányát semmisítette meg. Ez az összeomlás csapást mért a világ munkásságára, de nem jelenti az osztályharc végét.
A IV. Internacionálé, először is, mivel a cselekmények által igazolt programja szerint az egész forradalmi munkásmozgalom folyamatosságára összpontosít, 1938-ban létrehozott programja keretében évtizedek alatt olyan trockista kádereket választott ki, akik orientációja az 1993-as újraproklamálásához vezetett.»
Amikor megerősítjük, hogy a programot «az események igazolták», először is azért tehetjük, mert az osztályharc folytatódik és a tények többszörösen bizonyítják, hogy „a tömegek irányultságát egyrészt a rothadó kapitalizmus objektív körülményei, másrészt a régi munkásszervezetek áruló politikája határozza meg. Ebből a két tényezőből a döntő nyilvánvalóan az első: a történelem törvényei hatalmasabbak a bürokrata apparátusoknál.” (Átmeneti program)
A világ helyzetét mára a munkásosztály folytonos harca alakította ki, mely a II. világháborút követő egész periódusban a termelési eszközök magántulajdonán alapuló tőkés kizsákmányoló rendszer megdöntése felé tendált. Ezek a harcok sikerrel jártak, fékezték a mai, a tőkés rendszer generálta barbárság felé tartó menetet, de nem küzdötték le ezt a rendszert abból az okból, hogy a munkás osztály szervezeteinek vezetését ellenforradalmi apparátusok tartják kezükben. Ugyanezért nem tudták megakadályozni a munkásosztályra mért csapásokat sem.
Az amerikai imperializmus kudarca szemben a kínai forradalom eredményeire támaszkodó vietnami nép forradalmi háborújával (mégha az a kínai uralkodó bürokrácia politikáját is követte), az 1968-as általános sztrájk Franciaországban, a portugál forradalom, a lengyelországi és egész kelet-európai forradalmi fellendülés csak néhány példája a kizsákmányoltak és elnyomottak harcának világszerte a kizsákmányolók és elnyomók ellen.
Az imperializmus megpróbálta megsemmisíteni mind világszinten, mind az egyes országokban az osztályharcban megszerzett vívmányokat – és próbálkozik vele folyamatosan. A Szovjetunió létezése, mely az Októberi forradalom következtében a termelőeszközök állami tulajdonán alapuló társadalom lett, ennek a forradalomnak az eredményeit kristályosította ki, az egész világproletariátus számára jelentett eredményt. A bürokrácia egész politikája vezetett a Szovjetunió destrukciójához mind világszinten, mind az egyes országokban. Ahogyan a VII. Kongresszus jelentése mondja:
«A Szovjetunió összeomlása jelentékeny csapást mért a munkásosztályra a tőkét és a munkát szembeállító nemzetközi harcában. A SZU jelentette a világproletaritátus legmagasabb szintű vívmányát a munkásosztály politikai megfosztottsága ellenére, mivel a deformálódott munkásállam létezésében mégis megtestesítette az Októberi forradalom vívmányait».
A Szovjetuniónak a bürokrácia által mindenféle módon előkészített destrukciója csak úgy érhető, ha Az elárult forradalom, a bürokrácia és a Szovjetunió elemzésének referenciájára támaszkodunk:
«Az Októberi forradalom sorsa ma Európához és a világhoz kötődik (…). A kapitalizmus felé való visszalépés ugyanakkor lehetséges.»
A SZU destrukciója, a világproletariátus harcának jelentékeny epizódja, nem vetett véget az osztályharcnak, s nem is jelenti azt, hogy a stabilizálódott imperialista dominancia új szakaszába érkezett volna. A IV. Internacionálé «folyamatosan azt próbálja megértetni, hogy a háborúk és forradalmak periódusának alapvető jegyei a jelenlegi időszak jellemzői.» (A VII. Kongr. jelentése)
A világon folyamatos osztályharcban a Szovjetunió szétverése jelentős támpont, mely aláhúzza, hogy az imperializmus offenzíváját a népek és dolgozók ellen összpontosítja, megsokszorozza a háborúkat a termelő erők tömegek megsemmisítését intenzívebbé téve. De ez az offenzíva nem tudja regenerálni a zsákutcába került kizsákmányoló rendszert és újabb egyensúlyvesztéshez vezet fenyegetve dominanciája stabilitását, sőt, magát a dominanciát is.
Szakadatlan harc nélkül, a forradalom és ellenforradalom közötti megszakítatlan szembenállás nélkül, ami létezésének és konstrukciójának területe, a IV. Internacionálé nem létezne. Mindamellett szervezett valósága, politikája nem mechanikusan zajlik ebben az osztályharcos valóságban. Szervezett és determinált akciókból erednek, nem pedig minden ország és a világ osztályharcának ingadozásából, hanem a program elvei és annak megvalósítása által.
A kapitalizmus nem éli túl, hiába keres kiutat
Ellentétben azzal, amit a marxizmus különböző revizionistái különféle formákban elismételnek, a kapitalizmus túlélése nem lehetséges még annak ellenére sem, hogy kiutat keres. Ellenkezőleg, tartóssága a civilizáció alapjainak egyre tisztább megkérdőjelezésén keresztül valósult és valósul meg, az emberiség termelőerőinek, elsődlegesen az alapvető termelőerők, «maga a forradalmi osztály» (Marx) növekvő rombolásával.
Amikor azt mondjuk, hogy a IV. Internacionálé tartotta magát, egyszerűen konstatáljuk azt a tényt, hogy szekciói, kezdeményezései által állandó cselekvő faktor az osztályharcban. Csak úgy tud az lenni, ha védelmezi az osztályharc folyamán is a IV. Internacionálé elveit és programját. Nem dogmaként, mert érvényességét minden szakaszban csak a tényekből kiindulva a harci tapasztalat és a folyamatban lévő fejlődés elemzése révén lehet kimutatni. A második világháború előestéjén Trockij azt mondta, hogy ez a háború az előző folytatása lesz. De, tette hozzá, «a folytatás nem jelenti az ismétlést (…) A folytatás egyfajta fejlődést jelent, elmélyülést, hangsúlyozást».
Az imperialista rendszer «kontinuitása» a kapitalista rendszer által használt módszerek egész sorozatának módosításába torkollott annak túlélése érdekében, a harcmező konfigurációjának egész sorozata változásába – de az alapvető ellenfelek ugyanazok: a proletariátus és a burzsoázia; a tét az emberiség számára az, hogy ne hulljon a semmibe; s változatlanul csak a társadalmi forradalom vethet véget a termelőeszközök magántulajdonán alapuló kizsákmányolásnak.
Senki nem tagadhatja ma, hogy az egész Föld a világválság áldozata – olyan krízisé, mely gyökere magának a tőkés rendszernek a működésében van, a termelőeszközöknek történelme egy meghatározott pillanatában megbukott rendszerében, az imperializmus előrehaladott rothadó szakaszában. Túlélése érdekében hasznos számára minden parazita eszköz, mely ma a minden területet érintő ellenőrizhetetlen válság tényezője.
Mert világválságról van szó, mert az amerikai imperializmus erejével sújt le, mert az imperialista, a világban domináns rendszernek ez a kulcsa; ez az alapja és ez kombinálódik a világon a legnagyobb hatalom politikai krízisével. Ez a világválság tapasztalható meg ma Európában a legkoncentráltabb formájában.
Az egész világon a tömegek a tőkés rendszer fenntartásának destruktív következményeibe ütköznek. Népeket, nemzeteket létükben fenyeget.
Mi a leglényegesebb akadály a népek és dolgozók előtt? Egészen pontosan a burzsoáziához még annak agóniájában is kötődő «konzervatív bürokratikus apparátusok», melyeket a IV. Internacionálé alapító programja leplez le. A jellemzés ma még élesebb.
A IV. Internacionálénak nincsenek elütő érdekei a világproletariátusétól, tehát mindazoktól, akik cselekedni akarnak a munkásosztály független szervezetei megőrzésében, egységében a tőkés rendszer gyilkos tervei ellen nemzetközi szinten és minden egyes országban.
A IV. Internacionálé cselekedeit arra a tényre alapozza, hogy a munkásosztály harca a civilizáció és az egység megőrzéséért vívott összes küzdelem tengelye.
Megerősíti, hogy a kiút a termelőeszközök magántulajdonán alapuló tőkés világrendszer eltűnésében rejlik.
Ezért van, hogy küzdelmén keresztül és ennek a küzdelemnek mintegy feltételeként a IV. Internacionálé minden szakaszban elemezte ezeket a módosulásokat, elmélyüléseket, hangsúlyeltolódásokat marxista, trockista elemzések tükrében, melyhez hozzátehetjük, amit Pierre Lambert mondott 1969-ben:
«Ismerjétek meg mérlegünket, hibáinkkal együtt is a mienk, trockistáké (…). Igen, hibáztunk is, de sem Franciaországban, sem a világon nincs egyetlen irányzat sem, mely képes volna számot adni úgy, ahogy mi tettük, hibáinkkal együtt a lezajlott és jövendő eseményekről.»
A La Véritének ez a különkiadása egész sorozat cikken keresztül Lev Trockij politikai állásfoglalása szellemében a legfontosabb feladatokról szól, melyek a munkásosztály előtt állnak, vitakomponensei ennek a mérlegnek.
Le Monde diplomatique cikke
Várakozások és kérdőjelek a Európai Duna Régió körül
Írta: Beliczay Erzsébet
"Évszázadokon át időről időre felmerült a Duna mentén élő népek szövetsége. Általában valakik ellen szorgalmazták a szövetkezést, ami – az érdekek gyakori változása miatt – eleve nem lehetett volna tartós.
Most egyenlő partnerek viszonyáról szóló szerveződésre nyílik lehetőség, ahol kiegyensúlyozottan érvényesülhetnek az érdekek, ezért példa lehet Európa egésze számára is. Az Európai Unió óriási érdeme, hogy a területén nincsenek háborúk. Arról azonban már lehetne vitatkozni, hogy a közös piac, a gazdasági együttműködések hasonlóan előnyösek-e minden résztvevőnek. Nem választják-e a tagországok gyakran a könnyebb utat, azaz gazdasági és politikai erőfölényük kamatoztatását a gyengébb tagokkal szemben – az Európán kívüli területeken való versengés helyett?
2008-ban az Európai Bizottság határozatot hozott a Duna Régió kialakításáról. Két földrajzi régió, a Mediterrán és a Balti Régió már évek óta létezik, igaz, mindeddig nem keltve különösebb figyelmet. A határozatot nem előzte meg hosszas előkészítés és komolyabb kommunikáció. Szándéknyilatkozatok sem születtek a térség államaitól a szövetkezésre. Az újat, a Duna Régiót több mint 800 ezer négyzetkilométeres vízgyűjtőjén fekvő, nyolc uniós és hat egyéb európai ország alkotja. Ez azt is jelenti, hogy például Magyarország teljes területe ide tartozik, míg másoknak, például Csehországnak csak egy része, amely nem is ér el a Duna partjáig.
A Duna Régió hatalmas politikai, gazdasági és társadalmi különbségek övezete. Valószínűleg ez is oka annak, hogy a bizottság feltűnően kerüli azt, hogy a konfliktusok felszínre törjenek és a térségi együttműködésben csak közvetítő szerepet készül betölteni. Ugyanakkor, nagyon rövid egyeztetési határidőkkel, ez év végéig kívánja elkészíteni a régió stratégiáját, és jövőre már el is szeretné fogadtatni az unió parlamentjével. Feltehetően a hosszas viták megelőzésére határoztak a „3 nem”-ről, vagyis nem lesznek fejlesztési források, sem külön intézményrendszer, sem sajátos jogszabályok a régióra.
Elkészült viszont egy 11 pontos prioritási lista a legfontosabbnak vélt témákról: mobilitás – intermodalitás; közös energiahálózat – megújuló energiák; kultúra – turizmus – emberek közötti kapcsolatok erősítése; vízminőség – vízhasználat; természeti és egyéb katasztrófák kivédése; a biodiverzitás – a levegő, a talaj védelme; posztindusztriális gazdaság – információs technológiák – kutatás-fejlesztés; vállalkozók versenyképességének növelése; befektetés az emberekbe, a tudásba; intézményi együttműködések; biztonság. Kérdés, hogy a 11, részben horizontális, részben ágazati célkitűzést miként lehet prioritásnak tekinteni. Az is elgondolkodtató, hogy a felsorolásból kimaradt a mezőgazdaság, miközben a közlekedés és az energia-alágazatokat külön pontokban nevesítették. Vajon a magyar, román, bolgár és a többi volt agrárország, a mezőgazdasági szempontból kedvező adottságú területek képviselői miért nem nehezményezték ezt? Magyarország elsősorban a 4-es és az 5-ös prioritásban szeretne nagyobb szerepet játszani, vagyis a vízgazdálkodásban illetve az árvíz, az aszály és egyéb katasztrófák elhárításában. A szlovákokkal koordinálná a vízügyeket és a románokkal a katasztrófaelhárítást. A témafelelősökről ez év decemberében döntenek.
Az elmúlt két évben több nemzeti és nemzetközi konferenciát tartottak, amelyeken a gazdasági és a kormányzati szereplők, a kutatók, a civilek elmondhatták a véleményüket a régió kialakításáról, illetve meghallgathatták az egyes ágazatok – közlekedés, környezetvédelem, energia stb. – szereplőinek speciális problémafelvetéseit. A nyílt konzultáció 2010 júniusáig tartott. Ezt további kétoldalú megbeszélések követték az egyes országokkal, és Brüsszelben, zárt ajtók mögött, most fogalmazzák a stratégiát.
Itthon párhuzamosan zajlott a felkészülés. Barsiné Pataky Etelkát nevezték ki a Duna Régió kormánybiztosává. A kormányzati szervek mellett több közhasznú társaság és civil szervezet kapott támogatást programok, projektek és térségi együttműködések előkészítésére. A Váti Kht. Datourway program feladata fenntartható térségfejlesztési stratégia kidolgozása, amely Duna menti hazai és határon túli önkormányzatokat fog össze, főképp a turizmus fejlesztésére. A Duna Programiroda Budapest Főutca programjának feladata a budapesti érdekek képviselete a stratégiában. A Stúdió Metropolitana Kht. Dunalog programja kezdeményezte a Duna Partnerségi Hálózat létrehozását. Identitáskörzetek alakultak Győr és Komárom környékén, a Dunakanyarban, Budapest, Ráckeve, Dunaújváros környezetében és az Alsó-Duna völgyében. Az egyes körzetekben legfontosabb az érintettek párbeszéde; a problématerületek meghatározásában, a projektek kidolgozásában még nagyok az eltérések.
2009-ben a gazdasági tárca honlapján jelent meg a felhívást Duna-régiós projektötletek elkészítésére. Több projektjavaslat beépült a közös programba.
Az együttes magyar, osztrák, szlovák stb. fejlesztésekről, projektekről egyelőre nincsenek közelebbi információk. Becslések szerint összesen négymilliárd euró juthat a térségre a 2013-ig elkölthető uniós forrásokból.
Mivel elkülönített források 2014-ig biztosan nincsenek, itthon önerőn és magánforrásokon kívül a 2007–2013 közötti uniós alapok el nem ígért összegével, valamint a kormányváltás után kidolgozott Új Széchenyi Terv forrásaival és az azokban megfogalmazott célokkal lehet számolni. A projektek említett begyűjtésétől az EU-források eddiginél jobb kihasználását és megalapozottabb fejlesztéseket remélik. Ez helyénvaló, hiszen nemcsak hazai jelenség, hogy a támogatásoknál az abszorpción, vagyis a források minél teljesebb elköltésén és a számviteli megfelelésen kívül a szélesebben értelmezett gazdasági és társadalmi eredményességre és a hosszú távú fenntarthatóságra, működtetésre jóval kevesebb figyelem jut.
A 2014–2020 közötti uniós fejlesztési alapok keretösszege kevéssel lesz nagyobb a mostaninál. A térségek, országok, feladatok közötti felosztást még homály fedi. Még nagyobb kérdés, mire számíthatnak majd azok az országok, amelyek nem tagjai az uniónak. Fejletlen infrastruktúrájuk, politikai és szociális feszültségeik mennyire teszik majd lehetővé az együttműködést? Nehézségeikre jellemző, hogy a délszláv háború sújtotta területeken még az ismeretlen számban található aknák és egyéb robbanószerkezetek hatástalanítása sem fejeződött be.
Bár a régió nem csak a Dunáról szól, a folyó mentén túli szerveződésekről keveset hallunk. Öt évvel ezelőtt, amerikai kezdeményezésre, a Száva-térségében alakult egy bizottság, az International Sava River Basin Commission, amely egységes területfejlesztési és árvízvédelmi terveket, vízi közlekedési szabályozást készít a folyóra. A személy- és teherhajózás fejlesztése mellett vízi erőműveket, egy Duna–Száva-csatornát és kerékpárutakat is terveznek. Az érintettek közül egyedül Szlovénia az EU tagja, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Szerbia nem.
A Duna Régió a nagy egyenlőtlenségek és tegyük hozzá, a nagy kérdőjelek régiója. A közös és a nemzeti érdekek pontos megfogalmazása, ütköztetésük, a külső költségek, hatások és kockázatok számszerűsítése azonban elmaradt a hazai és nemzetközi konferenciákon. Hogyan fogják meghatározni a prioritásokat, a fejlesztések sorrendjét, a támogatások mértékét? Miként fognak az egyes országok projektjei egymásra épülni, egymást erősíteni? Még sürgősebben tudni kellene, mikorra várható megegyezés olyan alapvető műszaki kérdésekben, mint a medermélyítés, a vízlépcsők, a vízi erőművek hatásai, az évente garantált hajózható napok száma? A talajvízszint süllyedése, az ivóvízkészletek esetleges elszennyeződése, védett fajok kipusztulása olyan veszélyek, amelyek kockázata semmilyen gazdasági érdekből nem vállalható.
A klímaváltozás és az egyéb, létünket is fenyegető természeti katasztrófák, a laikusok által is egyre jobban érzékelhető változások a természet- és környezetvédelem irányába fordítják a közérdeklődést. A konferenciákon folyamatosan emlegették a középső és a déli Duna-szakasz páratlan és pótolhatatlan természeti gazdagságát, valamint az éghajlatváltozás veszélyeit. A WWF képviselői bemutatták a Duna partjai mentén fekvő, védendő ökológiai területek elhelyezkedését. Kevéssé közismert, hogy a legtöbb nemzeti park, ökológiai szempontból érzékeny terület a magyar Duna-szakaszra esik, szinte csak a főváros térsége kivétel ez alól. Ugyanakkor a gazdasági és politikai érdekek, amelyek jellegüknél fogva jellemzően rövid távúak, háttérbe szorítják az előbbieket. A 2010. áprilisi Bécs–Pozsony-konferencián például az egyik polgármester arról beszélt, hogy a két prioritás, a vízi szállítás és az energiatermelés, kiegészíthetik egymást. Feszültség „csak” az ökológiai szempontok figyelembevételénél fordulhat elő.
Kezdetektől fogva sokat hallhattunk a Duna hajózhatóságáról, elsősorban a teherszállítás fontosságáról, környezetbarát jellegéről. Nem tudjuk azonban, hogy a gazdaságos vízi teherszállításhoz szükségesnek tartott átalakítások, fejlesztések pontosan milyen költségekkel és milyen konkrét veszélyekkel járnának a Duna mente élővilágára és a vizek minőségére. Vajon érdeke a vízi szállítást szinte a nulláról felfejleszteni olyan országoknak, amelyeknek nincsenek tengerpartjai illetve tengeri flottái? Milyen nagyságrendű fejlesztések kellenek a mederkorrekciók, az intermodális csomópontok, a kikötők kialakításához? Lehet-e a vízi teherszállítást úgy végezni gazdaságosan, hogy közben ne okozzon kárt az ökoszisztémában? Hiszen ezzel kockáztatjuk a Duna természeti adottságaiból adódó társadalmi-gazdasági és környezeti hasznok együttes – esetleg jóval nagyobb értékű és több munkahelyet teremtő – kiaknázását. A korábbi ismertetőkben még pontos hajóflotta-paraméterek is szerepeltek igazodva a Majna–Rajna-csatorna meglevő járműállományához. Egyesek szeme előtt egy, az Északi tengert a Fekete tengerrel összekötő hatalmas vízi sztráda lebegett. Mára egyetértés kezd kialakulni abban, hogy a hajókat kell inkább a folyókhoz igazítani és egyik gazdasági ágazat sem élvezhet prioritást a társadalom hosszú távú érdekeivel szemben.
A vasutat főképpen megfigyelőként képviselték a konferenciákon, holott köztudottan vannak fölösleges szállítási kapacitásaik, amelyeket esetleg kisebb költségekkel és ökológiai kockázatokkal lehet fejleszteni.
Az erőművek, vízlépcsők okozta terhek és hasznok országok közötti megosztásáról sem kezdődött nyilvános párbeszéd. A Duna felső szakasza vízlépcsőkkel van tele. A vízlépcsők megakadályozzák a hordalékok természetes áramlását, ezért az alsó szakaszokon a meder folyamatosan mélyül. Ez a talajvízszint süllyedésétől kezdve számos problémát okoz. Egymásnak ellentmondó tervek, tanulmányok születnek, nincs egyetértés a problémák kezelésében. Sok a megválaszolatlan kérdés az árvízvédelmi létesítményekkel, a mellékágak rehabilitációjával kapcsolatban is. Az is kiderült a szakemberek beszámolóiból, hogy a jóval kisebb forrásokat igénylő mérésekre, a megfigyelőállomások kiépítésére és üzemeltetésére, a navigációs berendezésekre a kívánatosnak csak a töredéke jut. Százmilliárdos nagyságrendű beavatkozásokat lehetne elkerülni pontosabb adatok birtokában és a szabályozások ésszerűsítése mellett. Együttgondolkodásra, a mérnökök és a természettudósok közös kutatásaira van szükség, mielőtt döntés születne egyes beavatkozásokról. Ebben nagy előrelépést jelentene a nemzetközi kutatási központok mielőbbi kijelölése és megfelelő finanszírozása.
A Duna Régió Stratégia jövő évi elfogadtatásáig a felmerült kérdések töredékére sem fogunk választ kapni. Az ördög azonban a részletekben van. Mielőtt bármilyen nagyobb döntésre, infrastruktúra-fejlesztésre sor kerülne akár közösségi, akár magánforrásokból, mindenképpen közös elvekben, „játékszabályokban” kell megállapodni a régió békés, minta értékű fejlődéséhez."
Amit mi mondunk: a dunamenti és a balkáni népek szövetségének gondolata, a közös Konföderáció(Kossuth-tól a 19.sz-i magyar munkásmozgalomig)nem agyrém szülötte, nagyon is valós érdekközösségen alapult s alapul ma is. Nemcsak történelmünk, valamint a Duna és a Balkán közös a szomszédos népekkel, hanem országainkon átnyúló problémáink is (a cikk felsorolja, nyilván a teljesség igénye nélkül).
Meg lehet-e ezeket oldani az itt élő népek, a dolgozók akarata, részvétele nélkül? El tudja-e rendezni az Európai Unió, az IMF, az USA előretolt bástyája, ez a totálisan antidemokratikus felépítmény, mely politikája homlokegyenest ellentétes a tömegek érdekeivel, a maga imperialista, neoliberális, a finánc- és nagytőke igényére orientált politikájával az itt élő népek feje felett? Az Unió területén – még – nincsenek háborúk, de az országok diszlokációja előrehalad (pl. a regionizálással, s ez nem is lehet másképp, mivel ez a nemzetközi tőke érdeke. A Dunai Régió terve is ezt szolgálja; nem más, mint üzlet ilyen-olyan szervezetei számára.
Nem felülről ránkerőltetve kell «elrendezni közös dolgainkat», hanem a dolgozók, a munkások kezdeményezésével, aktív részvételével, a népek közös érdekeinek felismerésével, együttes akaratával, valódi együttműködésére alapozva! Nem kétséges, hogy ezt sem a térség jelenlegi uralkodó politikai erői, sem pedig az EU nem valósíthatja meg, ehhez mélyreható társadalmi változásoknak kell bekövetkezniük.
Nem Dunai Régiót, hanem szabad népek szabad Balkán-Dunai Konföderációját!
Írta: Beliczay Erzsébet
"Évszázadokon át időről időre felmerült a Duna mentén élő népek szövetsége. Általában valakik ellen szorgalmazták a szövetkezést, ami – az érdekek gyakori változása miatt – eleve nem lehetett volna tartós.
Most egyenlő partnerek viszonyáról szóló szerveződésre nyílik lehetőség, ahol kiegyensúlyozottan érvényesülhetnek az érdekek, ezért példa lehet Európa egésze számára is. Az Európai Unió óriási érdeme, hogy a területén nincsenek háborúk. Arról azonban már lehetne vitatkozni, hogy a közös piac, a gazdasági együttműködések hasonlóan előnyösek-e minden résztvevőnek. Nem választják-e a tagországok gyakran a könnyebb utat, azaz gazdasági és politikai erőfölényük kamatoztatását a gyengébb tagokkal szemben – az Európán kívüli területeken való versengés helyett?
2008-ban az Európai Bizottság határozatot hozott a Duna Régió kialakításáról. Két földrajzi régió, a Mediterrán és a Balti Régió már évek óta létezik, igaz, mindeddig nem keltve különösebb figyelmet. A határozatot nem előzte meg hosszas előkészítés és komolyabb kommunikáció. Szándéknyilatkozatok sem születtek a térség államaitól a szövetkezésre. Az újat, a Duna Régiót több mint 800 ezer négyzetkilométeres vízgyűjtőjén fekvő, nyolc uniós és hat egyéb európai ország alkotja. Ez azt is jelenti, hogy például Magyarország teljes területe ide tartozik, míg másoknak, például Csehországnak csak egy része, amely nem is ér el a Duna partjáig.
A Duna Régió hatalmas politikai, gazdasági és társadalmi különbségek övezete. Valószínűleg ez is oka annak, hogy a bizottság feltűnően kerüli azt, hogy a konfliktusok felszínre törjenek és a térségi együttműködésben csak közvetítő szerepet készül betölteni. Ugyanakkor, nagyon rövid egyeztetési határidőkkel, ez év végéig kívánja elkészíteni a régió stratégiáját, és jövőre már el is szeretné fogadtatni az unió parlamentjével. Feltehetően a hosszas viták megelőzésére határoztak a „3 nem”-ről, vagyis nem lesznek fejlesztési források, sem külön intézményrendszer, sem sajátos jogszabályok a régióra.
Elkészült viszont egy 11 pontos prioritási lista a legfontosabbnak vélt témákról: mobilitás – intermodalitás; közös energiahálózat – megújuló energiák; kultúra – turizmus – emberek közötti kapcsolatok erősítése; vízminőség – vízhasználat; természeti és egyéb katasztrófák kivédése; a biodiverzitás – a levegő, a talaj védelme; posztindusztriális gazdaság – információs technológiák – kutatás-fejlesztés; vállalkozók versenyképességének növelése; befektetés az emberekbe, a tudásba; intézményi együttműködések; biztonság. Kérdés, hogy a 11, részben horizontális, részben ágazati célkitűzést miként lehet prioritásnak tekinteni. Az is elgondolkodtató, hogy a felsorolásból kimaradt a mezőgazdaság, miközben a közlekedés és az energia-alágazatokat külön pontokban nevesítették. Vajon a magyar, román, bolgár és a többi volt agrárország, a mezőgazdasági szempontból kedvező adottságú területek képviselői miért nem nehezményezték ezt? Magyarország elsősorban a 4-es és az 5-ös prioritásban szeretne nagyobb szerepet játszani, vagyis a vízgazdálkodásban illetve az árvíz, az aszály és egyéb katasztrófák elhárításában. A szlovákokkal koordinálná a vízügyeket és a románokkal a katasztrófaelhárítást. A témafelelősökről ez év decemberében döntenek.
Az elmúlt két évben több nemzeti és nemzetközi konferenciát tartottak, amelyeken a gazdasági és a kormányzati szereplők, a kutatók, a civilek elmondhatták a véleményüket a régió kialakításáról, illetve meghallgathatták az egyes ágazatok – közlekedés, környezetvédelem, energia stb. – szereplőinek speciális problémafelvetéseit. A nyílt konzultáció 2010 júniusáig tartott. Ezt további kétoldalú megbeszélések követték az egyes országokkal, és Brüsszelben, zárt ajtók mögött, most fogalmazzák a stratégiát.
Itthon párhuzamosan zajlott a felkészülés. Barsiné Pataky Etelkát nevezték ki a Duna Régió kormánybiztosává. A kormányzati szervek mellett több közhasznú társaság és civil szervezet kapott támogatást programok, projektek és térségi együttműködések előkészítésére. A Váti Kht. Datourway program feladata fenntartható térségfejlesztési stratégia kidolgozása, amely Duna menti hazai és határon túli önkormányzatokat fog össze, főképp a turizmus fejlesztésére. A Duna Programiroda Budapest Főutca programjának feladata a budapesti érdekek képviselete a stratégiában. A Stúdió Metropolitana Kht. Dunalog programja kezdeményezte a Duna Partnerségi Hálózat létrehozását. Identitáskörzetek alakultak Győr és Komárom környékén, a Dunakanyarban, Budapest, Ráckeve, Dunaújváros környezetében és az Alsó-Duna völgyében. Az egyes körzetekben legfontosabb az érintettek párbeszéde; a problématerületek meghatározásában, a projektek kidolgozásában még nagyok az eltérések.
2009-ben a gazdasági tárca honlapján jelent meg a felhívást Duna-régiós projektötletek elkészítésére. Több projektjavaslat beépült a közös programba.
Az együttes magyar, osztrák, szlovák stb. fejlesztésekről, projektekről egyelőre nincsenek közelebbi információk. Becslések szerint összesen négymilliárd euró juthat a térségre a 2013-ig elkölthető uniós forrásokból.
Mivel elkülönített források 2014-ig biztosan nincsenek, itthon önerőn és magánforrásokon kívül a 2007–2013 közötti uniós alapok el nem ígért összegével, valamint a kormányváltás után kidolgozott Új Széchenyi Terv forrásaival és az azokban megfogalmazott célokkal lehet számolni. A projektek említett begyűjtésétől az EU-források eddiginél jobb kihasználását és megalapozottabb fejlesztéseket remélik. Ez helyénvaló, hiszen nemcsak hazai jelenség, hogy a támogatásoknál az abszorpción, vagyis a források minél teljesebb elköltésén és a számviteli megfelelésen kívül a szélesebben értelmezett gazdasági és társadalmi eredményességre és a hosszú távú fenntarthatóságra, működtetésre jóval kevesebb figyelem jut.
A 2014–2020 közötti uniós fejlesztési alapok keretösszege kevéssel lesz nagyobb a mostaninál. A térségek, országok, feladatok közötti felosztást még homály fedi. Még nagyobb kérdés, mire számíthatnak majd azok az országok, amelyek nem tagjai az uniónak. Fejletlen infrastruktúrájuk, politikai és szociális feszültségeik mennyire teszik majd lehetővé az együttműködést? Nehézségeikre jellemző, hogy a délszláv háború sújtotta területeken még az ismeretlen számban található aknák és egyéb robbanószerkezetek hatástalanítása sem fejeződött be.
Bár a régió nem csak a Dunáról szól, a folyó mentén túli szerveződésekről keveset hallunk. Öt évvel ezelőtt, amerikai kezdeményezésre, a Száva-térségében alakult egy bizottság, az International Sava River Basin Commission, amely egységes területfejlesztési és árvízvédelmi terveket, vízi közlekedési szabályozást készít a folyóra. A személy- és teherhajózás fejlesztése mellett vízi erőműveket, egy Duna–Száva-csatornát és kerékpárutakat is terveznek. Az érintettek közül egyedül Szlovénia az EU tagja, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Szerbia nem.
A Duna Régió a nagy egyenlőtlenségek és tegyük hozzá, a nagy kérdőjelek régiója. A közös és a nemzeti érdekek pontos megfogalmazása, ütköztetésük, a külső költségek, hatások és kockázatok számszerűsítése azonban elmaradt a hazai és nemzetközi konferenciákon. Hogyan fogják meghatározni a prioritásokat, a fejlesztések sorrendjét, a támogatások mértékét? Miként fognak az egyes országok projektjei egymásra épülni, egymást erősíteni? Még sürgősebben tudni kellene, mikorra várható megegyezés olyan alapvető műszaki kérdésekben, mint a medermélyítés, a vízlépcsők, a vízi erőművek hatásai, az évente garantált hajózható napok száma? A talajvízszint süllyedése, az ivóvízkészletek esetleges elszennyeződése, védett fajok kipusztulása olyan veszélyek, amelyek kockázata semmilyen gazdasági érdekből nem vállalható.
A klímaváltozás és az egyéb, létünket is fenyegető természeti katasztrófák, a laikusok által is egyre jobban érzékelhető változások a természet- és környezetvédelem irányába fordítják a közérdeklődést. A konferenciákon folyamatosan emlegették a középső és a déli Duna-szakasz páratlan és pótolhatatlan természeti gazdagságát, valamint az éghajlatváltozás veszélyeit. A WWF képviselői bemutatták a Duna partjai mentén fekvő, védendő ökológiai területek elhelyezkedését. Kevéssé közismert, hogy a legtöbb nemzeti park, ökológiai szempontból érzékeny terület a magyar Duna-szakaszra esik, szinte csak a főváros térsége kivétel ez alól. Ugyanakkor a gazdasági és politikai érdekek, amelyek jellegüknél fogva jellemzően rövid távúak, háttérbe szorítják az előbbieket. A 2010. áprilisi Bécs–Pozsony-konferencián például az egyik polgármester arról beszélt, hogy a két prioritás, a vízi szállítás és az energiatermelés, kiegészíthetik egymást. Feszültség „csak” az ökológiai szempontok figyelembevételénél fordulhat elő.
Kezdetektől fogva sokat hallhattunk a Duna hajózhatóságáról, elsősorban a teherszállítás fontosságáról, környezetbarát jellegéről. Nem tudjuk azonban, hogy a gazdaságos vízi teherszállításhoz szükségesnek tartott átalakítások, fejlesztések pontosan milyen költségekkel és milyen konkrét veszélyekkel járnának a Duna mente élővilágára és a vizek minőségére. Vajon érdeke a vízi szállítást szinte a nulláról felfejleszteni olyan országoknak, amelyeknek nincsenek tengerpartjai illetve tengeri flottái? Milyen nagyságrendű fejlesztések kellenek a mederkorrekciók, az intermodális csomópontok, a kikötők kialakításához? Lehet-e a vízi teherszállítást úgy végezni gazdaságosan, hogy közben ne okozzon kárt az ökoszisztémában? Hiszen ezzel kockáztatjuk a Duna természeti adottságaiból adódó társadalmi-gazdasági és környezeti hasznok együttes – esetleg jóval nagyobb értékű és több munkahelyet teremtő – kiaknázását. A korábbi ismertetőkben még pontos hajóflotta-paraméterek is szerepeltek igazodva a Majna–Rajna-csatorna meglevő járműállományához. Egyesek szeme előtt egy, az Északi tengert a Fekete tengerrel összekötő hatalmas vízi sztráda lebegett. Mára egyetértés kezd kialakulni abban, hogy a hajókat kell inkább a folyókhoz igazítani és egyik gazdasági ágazat sem élvezhet prioritást a társadalom hosszú távú érdekeivel szemben.
A vasutat főképpen megfigyelőként képviselték a konferenciákon, holott köztudottan vannak fölösleges szállítási kapacitásaik, amelyeket esetleg kisebb költségekkel és ökológiai kockázatokkal lehet fejleszteni.
Az erőművek, vízlépcsők okozta terhek és hasznok országok közötti megosztásáról sem kezdődött nyilvános párbeszéd. A Duna felső szakasza vízlépcsőkkel van tele. A vízlépcsők megakadályozzák a hordalékok természetes áramlását, ezért az alsó szakaszokon a meder folyamatosan mélyül. Ez a talajvízszint süllyedésétől kezdve számos problémát okoz. Egymásnak ellentmondó tervek, tanulmányok születnek, nincs egyetértés a problémák kezelésében. Sok a megválaszolatlan kérdés az árvízvédelmi létesítményekkel, a mellékágak rehabilitációjával kapcsolatban is. Az is kiderült a szakemberek beszámolóiból, hogy a jóval kisebb forrásokat igénylő mérésekre, a megfigyelőállomások kiépítésére és üzemeltetésére, a navigációs berendezésekre a kívánatosnak csak a töredéke jut. Százmilliárdos nagyságrendű beavatkozásokat lehetne elkerülni pontosabb adatok birtokában és a szabályozások ésszerűsítése mellett. Együttgondolkodásra, a mérnökök és a természettudósok közös kutatásaira van szükség, mielőtt döntés születne egyes beavatkozásokról. Ebben nagy előrelépést jelentene a nemzetközi kutatási központok mielőbbi kijelölése és megfelelő finanszírozása.
A Duna Régió Stratégia jövő évi elfogadtatásáig a felmerült kérdések töredékére sem fogunk választ kapni. Az ördög azonban a részletekben van. Mielőtt bármilyen nagyobb döntésre, infrastruktúra-fejlesztésre sor kerülne akár közösségi, akár magánforrásokból, mindenképpen közös elvekben, „játékszabályokban” kell megállapodni a régió békés, minta értékű fejlődéséhez."
Amit mi mondunk: a dunamenti és a balkáni népek szövetségének gondolata, a közös Konföderáció(Kossuth-tól a 19.sz-i magyar munkásmozgalomig)nem agyrém szülötte, nagyon is valós érdekközösségen alapult s alapul ma is. Nemcsak történelmünk, valamint a Duna és a Balkán közös a szomszédos népekkel, hanem országainkon átnyúló problémáink is (a cikk felsorolja, nyilván a teljesség igénye nélkül).
Meg lehet-e ezeket oldani az itt élő népek, a dolgozók akarata, részvétele nélkül? El tudja-e rendezni az Európai Unió, az IMF, az USA előretolt bástyája, ez a totálisan antidemokratikus felépítmény, mely politikája homlokegyenest ellentétes a tömegek érdekeivel, a maga imperialista, neoliberális, a finánc- és nagytőke igényére orientált politikájával az itt élő népek feje felett? Az Unió területén – még – nincsenek háborúk, de az országok diszlokációja előrehalad (pl. a regionizálással, s ez nem is lehet másképp, mivel ez a nemzetközi tőke érdeke. A Dunai Régió terve is ezt szolgálja; nem más, mint üzlet ilyen-olyan szervezetei számára.
Nem felülről ránkerőltetve kell «elrendezni közös dolgainkat», hanem a dolgozók, a munkások kezdeményezésével, aktív részvételével, a népek közös érdekeinek felismerésével, együttes akaratával, valódi együttműködésére alapozva! Nem kétséges, hogy ezt sem a térség jelenlegi uralkodó politikai erői, sem pedig az EU nem valósíthatja meg, ehhez mélyreható társadalmi változásoknak kell bekövetkezniük.
Nem Dunai Régiót, hanem szabad népek szabad Balkán-Dunai Konföderációját!
2010. december 4., szombat
Az algíri 2010. nov.27-29-i háború és kizsákmányolás elleni világkonferencia nyilatkozata
Mi, munkás-, politikai és szakszervezeti aktivisták, akik 52 ország küldötteiként világkonferenciára gyűltünk össze Algírban 2010. nov. 27-29 között, miután meghallgattuk a 77 szónok pontos beszámolóját országuk helyzetéről, a következő megállapítást tesszük: egyedül a világ népeinek és dolgozóinak összefogása tudja megakadályozni, hogy elkerüljük az emberiség olyan katasztrófába taszítását, melyek már most sújtják Haiti, Afganisztán és olyan sok más sebzett ország népeit.
Katasztrófa felé visz a tőkés kizsákmányoláson alapuló gazdasági rendszer és az a politika, mellyel ezt próbálják megmenteni az USA-adminisztráció utasításait követő kormányok, bármilyen politikai színezetűek is legyenek.
Konferenciánk témája a háború és kizsákmányolás.
Szemben állunk a háborúval, mert az egész világon a népnek, a dolgozóknak elviselhetetlen fájdalmat okoz, és minden országban az ipar teljes destrukcióját, az általánossá váló munkanélküliséget, a deregularizációt okozza, az oktatás és kultúra tönkretételét, a vidék elnéptelenedését, a kivándorlást vég nélkül – ott is, ahol el kell szenvedni a katonai beavatkozást és ott is, ahol azokat szervezik. Szemben állunk, bárhol is történjenek, a külföldi beavatkozással, a katonai fenyegetéssel, a nemzeti szuverenitást kétségbevonó imperialista katonai bázisok létezésével.
Szemben állunk a kizsákmányolással.
Elvetjük a «csúcsok» – a G20, G8 , az IMF, az EU, stb. – diktátumait, melyek a «válság» következményei elleni harc ürügyén egyre súlyosabb és pusztítóbb árat fizettetnek a dolgozókkal, a fiatalokkal, vívmányaik, szerzett jogaik és garanciáik elvesztésével. Elvetjük ugyanezen intézmények azon szándékát, hogy minden csúcstalálkozójukat és döntésüket a szakszervezetekkel kísértessék az elengedhetetlen nemzetközi munkásszolidaritás ellenében.
Elvetjük az adósságok fizetését, melyeket nem a népek halmoztak fel, s mely adósságokat a fosztogatás eszközeként a nemzeti szuverenitás, a világ dolgozói összes vívmányainak megszüntetésére használják.
Elvetjük a munkásszervezeteknek szánt úgynevezett «általános érdek» nevében tett diktátumot, mellyel el kellene fogadni a «világkormányzat» rendjét, az ún. «szociális párbeszédet», melynek egyedüli funkciója a munkásszervezetek alávetése, integrálása a kormányok és a nemzetközi intézmények terveibe a nemzeti szuverenitás megszüntetésével. Ezt elfogadva saját magukat vetnék alá a diktátumnak és magukat fosztanák meg attól, hogy a dolgozók érdekeit képviseljék. Ismételten megerősítjük, hogy a munkásszervezetek függetlensége a demokráciának, a társadalmi fejlődésnek, a népek szuverenitásának és függetlenségének feltétele.
Mi, 52 országból Algírban összegyűlt küldöttek ezen a három napon véleménycserénk és vitánk folyamán azt konstatáljuk, hogy a világon a rettenetes szenvedés ellenére a népek, a fiatalok és a dolgozók mindenütt felegyenesednek, keresik szervezeteik visszahódítását azért, hogy harcoljanak, ellenálljanak, visszaszerezzék jogaikat.
20 éve, 1991. jan. 4-én a Népek és Dolgozók Nemzetközi Egyetértése barcelonai alapító kongresszusán elfogadott Kiáltvány megfogalmazta a résztvevők bizalmát «a világ dolgozóinak azon képességében, hogy felszabadítsa magát a kizsákmányolás és elnyomás béklyói alól, s olyan világot alkosson, melyben a nemzetek és dolgozók harmonikusan együttműködnek, helyébe lépve ennek a minden nappal egyre barbárabbnak mutatkozó világnak.»
20 évvel később Algírban újból megerősítjük, hogy még inkább bízunk, mert az események ezt erősítik: minden szenvedés és pusztítás dacára alapvető elem maradt a dolgozók és az eltűnni nem akaró népek ellenállása, harci ereje – az emberiség jövője ezen nyugszik.
20 évvel később megerősítjük: a dolgozók és a népek közötti béke és testvériség csak maguk a dolgozók és a népek által jöhet létre. Csak legalapvetőbb szükségleteik kielégítése bázisán jöhet létre, mely igény minduntalan beleütközik a háborút és a bukást magában hordozó kizsákmányoló osztályokéba.
Feladatunk ma jobban, mint valaha, az a cselekvés, mely szervez és hozzájárul a küzdelemhez, a nép és a munkásosztály segítéséhez azért, hogy saját mozgalmával, szervezeti függetlensége őrzésével mentse meg az emberiséget a háborútól és a kizsákmányolás és elnyomás láncaitól.
Az 1991. jan. 4-i barcelonai jelszót ismét felvéve: «Háborút és nyomorúságot előidéző kormányok, féljetek a népek felkelésétől! Le a háborúval! Le a kizsákmányolással!»
Első aláírók:
Anton Veskunyin (Oroszország), Patrick Hébert szakszerv. felelős (Franciao.), Charly Lendo UGTG szakszerv.(Guadeloupe), Julio Turra, CUT (Brazilia), Nancy Wohlforth Pride et Work társelnöke és a kaliforniai Federation of Labor alelnöke személyes címen(USA), Salah Salah palesztin Nemzeti Tanács, Tyani Lybon Mabasa Socialist Party of Azania elnöke (Dél-Afrika), Jordi Salvador Dutch szakszerv. fel. saját címen (Spanyolo.), Gotthard Krupp Ver.di (Németo.) személyes címen, Rubina Jamil All Pakistan Trade Union Federation elnöke, Nambiath Vasudevan Trade Union Solidarity Committee, Bombay (India), Louisa Hanoune Algériai Dolgozók Pártja főtitkára (pártja nevében), Daniel Glückstein POI, Független munkáspárt (Franciao.), Alan Benjamin OPEIU 3., a San Francisco Labour Council tagja, személyes címen (USA)
Katasztrófa felé visz a tőkés kizsákmányoláson alapuló gazdasági rendszer és az a politika, mellyel ezt próbálják megmenteni az USA-adminisztráció utasításait követő kormányok, bármilyen politikai színezetűek is legyenek.
Konferenciánk témája a háború és kizsákmányolás.
Szemben állunk a háborúval, mert az egész világon a népnek, a dolgozóknak elviselhetetlen fájdalmat okoz, és minden országban az ipar teljes destrukcióját, az általánossá váló munkanélküliséget, a deregularizációt okozza, az oktatás és kultúra tönkretételét, a vidék elnéptelenedését, a kivándorlást vég nélkül – ott is, ahol el kell szenvedni a katonai beavatkozást és ott is, ahol azokat szervezik. Szemben állunk, bárhol is történjenek, a külföldi beavatkozással, a katonai fenyegetéssel, a nemzeti szuverenitást kétségbevonó imperialista katonai bázisok létezésével.
Szemben állunk a kizsákmányolással.
Elvetjük a «csúcsok» – a G20, G8 , az IMF, az EU, stb. – diktátumait, melyek a «válság» következményei elleni harc ürügyén egyre súlyosabb és pusztítóbb árat fizettetnek a dolgozókkal, a fiatalokkal, vívmányaik, szerzett jogaik és garanciáik elvesztésével. Elvetjük ugyanezen intézmények azon szándékát, hogy minden csúcstalálkozójukat és döntésüket a szakszervezetekkel kísértessék az elengedhetetlen nemzetközi munkásszolidaritás ellenében.
Elvetjük az adósságok fizetését, melyeket nem a népek halmoztak fel, s mely adósságokat a fosztogatás eszközeként a nemzeti szuverenitás, a világ dolgozói összes vívmányainak megszüntetésére használják.
Elvetjük a munkásszervezeteknek szánt úgynevezett «általános érdek» nevében tett diktátumot, mellyel el kellene fogadni a «világkormányzat» rendjét, az ún. «szociális párbeszédet», melynek egyedüli funkciója a munkásszervezetek alávetése, integrálása a kormányok és a nemzetközi intézmények terveibe a nemzeti szuverenitás megszüntetésével. Ezt elfogadva saját magukat vetnék alá a diktátumnak és magukat fosztanák meg attól, hogy a dolgozók érdekeit képviseljék. Ismételten megerősítjük, hogy a munkásszervezetek függetlensége a demokráciának, a társadalmi fejlődésnek, a népek szuverenitásának és függetlenségének feltétele.
Mi, 52 országból Algírban összegyűlt küldöttek ezen a három napon véleménycserénk és vitánk folyamán azt konstatáljuk, hogy a világon a rettenetes szenvedés ellenére a népek, a fiatalok és a dolgozók mindenütt felegyenesednek, keresik szervezeteik visszahódítását azért, hogy harcoljanak, ellenálljanak, visszaszerezzék jogaikat.
20 éve, 1991. jan. 4-én a Népek és Dolgozók Nemzetközi Egyetértése barcelonai alapító kongresszusán elfogadott Kiáltvány megfogalmazta a résztvevők bizalmát «a világ dolgozóinak azon képességében, hogy felszabadítsa magát a kizsákmányolás és elnyomás béklyói alól, s olyan világot alkosson, melyben a nemzetek és dolgozók harmonikusan együttműködnek, helyébe lépve ennek a minden nappal egyre barbárabbnak mutatkozó világnak.»
20 évvel később Algírban újból megerősítjük, hogy még inkább bízunk, mert az események ezt erősítik: minden szenvedés és pusztítás dacára alapvető elem maradt a dolgozók és az eltűnni nem akaró népek ellenállása, harci ereje – az emberiség jövője ezen nyugszik.
20 évvel később megerősítjük: a dolgozók és a népek közötti béke és testvériség csak maguk a dolgozók és a népek által jöhet létre. Csak legalapvetőbb szükségleteik kielégítése bázisán jöhet létre, mely igény minduntalan beleütközik a háborút és a bukást magában hordozó kizsákmányoló osztályokéba.
Feladatunk ma jobban, mint valaha, az a cselekvés, mely szervez és hozzájárul a küzdelemhez, a nép és a munkásosztály segítéséhez azért, hogy saját mozgalmával, szervezeti függetlensége őrzésével mentse meg az emberiséget a háborútól és a kizsákmányolás és elnyomás láncaitól.
Az 1991. jan. 4-i barcelonai jelszót ismét felvéve: «Háborút és nyomorúságot előidéző kormányok, féljetek a népek felkelésétől! Le a háborúval! Le a kizsákmányolással!»
Első aláírók:
Anton Veskunyin (Oroszország), Patrick Hébert szakszerv. felelős (Franciao.), Charly Lendo UGTG szakszerv.(Guadeloupe), Julio Turra, CUT (Brazilia), Nancy Wohlforth Pride et Work társelnöke és a kaliforniai Federation of Labor alelnöke személyes címen(USA), Salah Salah palesztin Nemzeti Tanács, Tyani Lybon Mabasa Socialist Party of Azania elnöke (Dél-Afrika), Jordi Salvador Dutch szakszerv. fel. saját címen (Spanyolo.), Gotthard Krupp Ver.di (Németo.) személyes címen, Rubina Jamil All Pakistan Trade Union Federation elnöke, Nambiath Vasudevan Trade Union Solidarity Committee, Bombay (India), Louisa Hanoune Algériai Dolgozók Pártja főtitkára (pártja nevében), Daniel Glückstein POI, Független munkáspárt (Franciao.), Alan Benjamin OPEIU 3., a San Francisco Labour Council tagja, személyes címen (USA)
További aláírások:
Algéria
SIDI SAID ABDELMADJID, Secrétaire général de l’UGTA ;
LOUISA HANOUNE, secrétaire générale du Parti des travailleurs, au nom du parti ;
AIT ALI RACHID, Chef de cabinet du SG de l’UGTA ;
RAHMANI ABDELMALEK, Coordinateur national du Conseil national des enseignants du supérieur (CNES) ;
BELDJERDI SID ALI, SG de la Fédération du pétrole, UGTA ;
CHANOUN HOCINE, secrétaire aux relations extérieures de la Fédération du pétrole, UGTA ;
MAHIEDDINE ABDELKRIM, chargé des législations et des affaires sociales de la Fédération du pétrole, UGT ;
ZAOUAOUI AHMED, SG Fédération des Finances, UGTA ;
ANNOU AISSA, SG de la Fédération des banques et assurances, UGTA ;
SOUFI NABIL, Fédération de l’énergie (FNTIEG), UGTA ;
NOUANI ABDELHAMID, Fédération de l’énergie (FNTIEG), UGTA ;
IRBOUH RABAH, membre de la fédération des Finances, UGTA ;
DJERIDA YOUCEF, syndicat national des Impôts, UGTA ;
LABATCHA SALIM, SG de la Fédération de l’agroalimentaire, UGTA ;
AGUINI MOHAMED, SG de la Fédération des matériaux de construction, UGTA ;
DEROUAL ALI, Fédération des matériaux de construction, UGTA ;
RAHOU ABDELKADER, Fédération des matériaux de construction, UGTA ;
DERRADJI ABDELHAMID, SG de la Fédération des transports ferroviaires (SNTF), UGTA ;
BOUBETRA ABDELKADER, Fédération des transports ferroviaires (SNTF), UGTA ;
TOUIL FODIL, Fédération des transports ferroviaires (SNTF), UGTA ;
BEKKAI MOHAMED, SG de la Fédérations des mines, UGTA ;
TAKJOUT AMAR, SG Fédérations des textiles et cuirs, UGTA ;
CHERRAFA BELKACEM, SG de la Fédération des douanes, UGTA ;
BELKHODJA MOULOUD, Fédérations nationales des travailleurs retraités (FNTR), UGTA ;
RABATI MAAMAR, Fédérations nationales des travailleurs retraités (FNTR), UGTA ;
BOUKADIR MOHAMED, Fédérations nationales des travailleurs retraités (FNTR), UGTA;
ROUAIBIA SALAH, SG Fédération de la santé, UGTA ;
TCHOULAK MOHAMED, SG Fédération des postes et télécommunications (P&T),UGTA;
BERRAMA SEDIK, Fédération des transports, UGTA ;
AZMEDROUB AREZKI, SG de l’Union locale d’Alger centre, UGTA ;
AOUCHETTE SAMIR, SG du Syndicat BADR d’Alger, UGTA ;
MAKHLOUF LAKHDAR, Fédération des ports d’Algérie, UGTA ;
KALOUNE HAMID, DP World/Port d’Alger, UGTA ;
OULD SETTI, SG du Syndicat national des artistes, UGTA ;
KHANE RACHID, Avocat ;
BENDOB ALI, SG Union de wilaya de Laghouat, UGTA ;
TIGARI MOHAMED, SG Union locale Laghouat, UGTA ;
HOUARI SOUAD, Responsable de la Commission femmes travailleuses de Laghouat, UGTA ;
BENKECHOUA MOHAMED, SG Union locale Hassi R’mel, UGTA ;
BEDJRA ABELMADJID, SG Union locale Aflou, UGTA ;
AZZOUZ ABDEREZAK, SG Union de wilaya Oum-El-Bouaghi, UGTA ;
LAMRAOUI FADILA, Syndicaliste éducation nationale, UGTA ;
MOKRANI FAZIA, Syndicat d’entreprise de l’éducation nationale Béjaïa, UGTA ;
DJOUDI MOHAMED, Secrétaire Générale Union de wilaya Biskra, UGTA ;
BENAISSA MED AL-YAZID, SG de l’Entreprise des industries du câble (ENICAB) Biskra, UGTA ;
CHAROUNE MOHAMED, Militant OJR;
KHERBACHE ZOUBIDA, Députée PT ;
BOUDRICHE NACIRA, SG section syndicale Commune Beni-Merad, UGTA ;
KERKAR REDOUANE, SG syndicat de la cimenterie Meftah, UGTA ;
BASSALEM ABDERAHMANE, membre Union locale Tamanrasset, UGTA ;
EL MELTAOUI AHMED, SG Union de wilaya Tamanrasset, UGTA ;
BADRAOUI MALIKA, Députée PT ;
MEZIANI MOHAMED, Député PT ;
TAMADJIAT ALI, SG Entreprise du textile de Draa-Ben-Khedda, UGTA ;
RAMDANI BACHIR, SG Union de wilaya de Tizi-Ouzou, UGTA ;
HAMOUTENE HACENE, SG du Syndicat d’entreprise des travailleurs de l’éducation de Tizi-Ouzou, UGTA ;
CHABANE RAMDANE, SG Union locale Aissat Idir Tizi-Ouzou, UGTA ;
AIT ALI AHMED, SG Union locale Ouagnoune –Tizi-Ouzou, UGTA ;
IFTENE SOFIANE, Militant OJR ;
TAZIBT RAMDANE, Vice-président APN ;
CHOUITEM NADIA, Membre de la commission exécutive nationale, UGTA ;
MANSEUR MOURAD, Député ;
BEGGAH KENZA, Militante OJR ;
KASDI ABDALLAH, membre de la coordination de wilaya du Conseil national autonome des professeurs de l’enseignement secondaire et technique (CNAPEST) ;
BENBESSA RAHIMA, Membre de la fédération des travaux publics ;
BOUDINE KHADIDJA, militante OJR ;
ARFOUTNI ABDERAHMANE, PT ;
FEZZAZ FATMA ZOHRA, SG section syndicale Santé, UGTA ;
MAHIOUZ RACHID, membre du Bureau national du syndicat national des intendants, UGTA ;
IKENE HANAFI, Militant OJR ;
DERKAOUI CHAHEREDINE, SG Union locale SAIDA, UGTA ;
FAKET SOUAD, syndicaliste port de Skikda, UGTA ;
SLIMANI ALAIDI, Syndicaliste enseignant, UGTA ;
BOUSMAHA HOUARIA, Députée PT ;
LOUAFI MOHAMED, SG du syndicat de l’Entreprise nationale des industries électroniques (ENIE) de Sidi-Bel-Abbès, UGTA ;
ZAFOUR ZOUAOUIA, Responsable commission femmes travailleuses Sidi-Bel-Abbès, UGTA ;
YOUSFI NORDINE, Syndicaliste enseignant, UGTA ;
BENTKHISSI MOHAMED, Organique de l’Union de wilaya de Sidi-Bel-Abbès, UGTA ;
DJAFAR KAMEL, Député PT ;
KOUADRIA SMAIN, SG du syndicat d’Arcelor Mittal Annaba, UGTA ;
FERAH LOTFI, syndicat d’Arcelor Mittal Annaba, UGTA ;
BELFOUL AMAR, SG du syndicat de la Cimenterie Lafarge M’Sila, UGTA ;
KHATIM MOHAMED, Syndicaliste enseignant, UGTA ;
BOUCHMAL BENAMAR, membre Union locale Touggourt, UGTA ;
BELAHOUAL MESSOUADA, syndicaliste enseignante ;
AIDA MOUNDJI, membre de l’Union de Wilaya de Ouargla, UGTA ;
LESSOUANI ABDELKADER, SG Division production (DP) Sonatrach Hassi Messaoud, UGTA ;
OUISSI MIMOUNA, Travailleuse contractuelle à Hassi Messaoud ;
TEHAMI MOHAMED, Député PT ;
BELARBI MOHAMED, Militant OJR ;
CHABANE SORIA, Membre du syndicat national des journalistes, UGTA ;
MOKHTARI MOHAMED, SG Union de wilaya El-Bayad, UGTA ;
OUZRIAT BOUALEM, Fédération nationale de la santé, UGTA ;
TOMACHE SLIMANE, Militant OJR ;
CHEBAB OMAR, SG wilaya de Boumerdes, UGTA ;
CHABANI ALI, Bureau de coordination de wilaya des travailleurs de la santé de (Boumerdes), UGTA ;
ADJAL ABDELKADER, SG du Syndicat de l’Entreprise SOCOTHYD ;
BENDEHANE LARBI, Responsable de wilaya de l’Union nationale du personnel de l’éducation et de la formation (UNPEF) (Tindouf) ;
DJOUAMBI AMAR, membre Bureau national du syndicat national du commerce ;
BOUKERRECHE AHMED, SG Union locale de Mila ;
BEKHIT NORDINE, Syndicaliste santé, UGTA ;
BENMEDDAH MOHAMED, Syndicat national des travailleurs de l’éducation (SNTE) ;
BEKHIT ABDELKADER, militant OJR ;
CHAOUI RABIA, SG de la Coopérative des céréales et des légumes secs (CCLS) d’Ain-Temouchent, UGTA ;
BEKHIT KARIMA, Militante OJR ;
AIT AOUDIA BRAHIM, Organique de l’Union de wilaya de Ghardaïa, UGTA ;
GHACHI LOUNES, SG su Syndicat algérien des paramédicaux (SAP) ;
GOUMETRE BOUALEM, membre du bureau du Syndicat algérien des paramédicaux (SAP) ;
CHERIF MUSTAPHA, président de l’Association nationale des Paramédicaux ;
HAMICHI ABDELAZIZ, SG de la Fédération des transports, UGTA ;
KORDJANI MOHAMED SEDDIK, SG de la Fédération de la métallurgie, de la mécanique et de l’électronique, UGTA ;
MESSAOUDI MOKDAD, SG Union locale de Rouïba, UGTA.
Afganisztàn
HANIFULLAH HANIF, Membre du Comité central de Left Radical of Afghanistan (LRA), Responsable aux relations internationales ;
FAROOQ ZAFAR, Porte parole de la Commission jeunes de LRA.
Németorszàg
GOTTHARD KRUPP, (SPD, Ver.di) (à titre personnel) ;
CARLA BOULBOULLE, Soziale Politike und Demokratie, Berlin ;
MONIKA WERNECKE, Ver.di (à titre personnel), Berlin ;
KLAUS SCHÜLLER, Commission ouvrière du SPD, DGB de Thuringe (à titre personnel) ;
GABRIELE HAHN, Ver.di, Commission ouvrière du SPD de Chemnitz (à titre personnel) ;
HEIDEMARIE BECHERER, DGB (à titre personnel) ;
ELKE FALK, Ver.di Berlin (à titre personnel) ;
MANFRED BIRKHAHN, Ver.di, Berlin (à titre personnel) ;
UWE OLDENBURG, Transnet Gewerkschaft, delegue personnel, Berlin (à titre personnel) ;
PETER POLKE, Transnet Gewerkschaft, delegue personnel, Berlin (à titre personnel) ;
MICHAEL ALTMANN, Ver.di, Commission ouvrière du SPD, Frankfurt (à titre personnel) ;
EVA GÜRSTER, Ver.di, SPD, NRW (à titre personnel) ;
JIL MADELAINE BLUME, Etudiante, IRJ, NRW ;
JULIAN GÜRSTER, IRJ, Ver.di, NRW (à titre personnel);
HEINZ-WERNER SCHUSTER, Ver.di, Commission ouvrière du SPD, NRW (à titre personnel) ;
ANNA SCHUSTER, Ver.di , NRW (à titre personnel) ;
IRIS BARBARA SAALMÜLLER, Frankfurt;
KARL PETER SAALMÜLLER, Ver.di, Frankfurt.
Azània/Dél-Afrika
TIYANI LYBON MABASA, président du Socialist Party of Azania (SOPA) ;
ASHRAF JOOMA, Socialist Party of Azania (SOPA) ;
JOHN TUMELO ZWANE, Socialist Azanian,Youth Revolutionary Organization.
Banglades
RAFIQUZZAMAN, président, Bangladesh National Workers Federation (BJSF)
MOZIBAR RAHMAN, secrétaire, Bangladesh National Workers Federation, (BJSF) ;
SANZEED HOSSAIN, secrétaire à la jeunesse, Bangladesh National Workers Federation, (BJSF).
Belgium
SERGE MONSIEUR, syndicaliste ;
PHILIPPE LARSIMONT, Mouvement de défense des travailleurs (MDT) ;
MARTIN WILLEMS, syndicaliste.
Benin
INNOCENT ASSOGBA, syndicaliste enseignants, CSTB (Bénin) ;
MARCEL KOUNOUHO, syndicaliste hospitalier, SYNTRESH (Bénin) ;
AHOUNOU SETONDJI, Union nationale des syndicats des travailleurs du Benin.
Brazilia
JULIO TURRA, CUT ;
MISA BOITO, Courant O Trabalho du PT ;
MARKUS SOKOL, membre de la direction nationale du PT (à titre personnel) ;
MILTON BARBOSA, Mouvement Noir Unifié (MNU) ;
FERNANDO FERRO, député fédéral, PT du Brésil
SHAKESPEARE MARTINS DE JESUS, Executif national de la CUT ;
JOELSON CONCEIÇAO SOUZA, Jeunesse révolution ;
MIRIAM A. GONCALVES, vice-présidente DM-PT (Curitiba).
Burundi
PAUL NKUNZIMANA, président du Parti des travailleurs et de la démocratie du Burundi (PTD) ;
JEAN-CLAUDE KUTIMENYA, membre du PTD ;
MARIE-CHANTAL NAHISHUBIJE, présidente du Syndicat libre des enseignants du Burundi (SLEB).
Kamerun
MARTIN MBILLE, syndicaliste.
Korea
JUNG SIKHWA, syndicaliste ;
MINGU LEE, militant ;
HA SANGSOO, Kia Motors Union.
Elefàntcsontpart
MAMADOU OUATTARA, membre de la Coordination nationale des enseignants et chercheurs de Côte-d’Ivoire (CNEC) ;
EDIA OI EDIA, membre de la Coordination nationale des enseignants et chercheurs de Côte-d’Ivoire (CNEC).
Spanyolorszàg
JORDI SALVADOR DUCH, responsable syndical UGT ;
BLAS ORTEGA, syndicaliste UGT services publics;
LUIS GONZALES SANZ, syndicaliste CCOO santé ;
JESUS BEJAR, syndicaliste CCOO métallurgie ;
JULIO LOZANO RAMIREZ, syndicaliste UGT chimie ;
MIGUEL GONZALEZ MENDOZA, avocat UGT ;
ROSA MARIA GUARDIA I PORCAR, syndicaliste UGT enseignement.
USA
NANCY WOHLFORTH, co-présidente de Pride at Work et vice-présidente de la California Federation of Labor (à titre personnel) ;
ALAN BENJAMIN, OPEIU local 3, membre du San Francisco Labor Council (à titre personnel) ;
MONADEL HERZALLAH, Arab American Union Members Council, USLAW ;
LUZILDA CARRILLO, Socialist Organizer ;
SUZANNE W. ROSS, International Concerned Family and Friends of Mumia Abu Jamal ;
MELINDA JUAREZ, Représentante de Alianza por una Política Migratoria Justa (Stockton, Calif.) ;
COLIA CLARK, Coalition to Free Mumia Abu-Jamal, New York City ;
GENE BRUSKIN, Co-Convener, US Labor Against the War, Washington, D.C. (à titre personnel) ;
ROBERT IRMINGER, délégué de Inland Boatman’s Union / ILWU au San Francisco Labor Council (à titre personnel) ;
DON BECHLER, Chair, Single Payer Now California (à titre personnel) ;
ERIC BLANC, Socialist Organizer.
Franciaorszàg
PATRICE AYACHE, syndicaliste ;
JOCELYNE BAUSSANT, syndicaliste;
GÉRARD BAUVERT, Comité international contre la répression (Cicr) ;
FATIAH BENSAID, élue PS;
MARC BLONDEL, syndicaliste (à titre personnel) ;
JEAN-FRÉDÉRIC BOCHARD, syndicaliste ;
ANTOINE BRUNET, Alliance des jeunes révolutionnaires (AJR);
MARIE-EDMONDE BRUNET, Parti Ouvrier Indépendant ;
MAXIME CHAMPION, (AJR);
KEVIN CREPIN, (AJR) ;
STÉPHANIE FAURY, syndicaliste;
GABRIEL GAUDY,syndicaliste;
LUCIEN GAUTHIER, POI ;
JACQUES GIROD, syndicaliste ;
DANIEL GLUCKSTEIN, secrétaire national du POI ;
PATRICK HÉBERT, syndicaliste
JEAN-JACQUES KARMAN, membre du Conseil national du PCF;
CHRISTEL KEISER, POI ;
JEAN-NOEL LAHOZ, syndicaliste
DENIS LANGLET, syndicaliste ;
PIERRE LAUZAT, syndicaliste ;
GEORGES LEMOINE, POI ;
MICHEL LE ROC’H, syndicaliste ;
JEAN MARKUN, secrétaire national du POI ;
JEAN-CHARLES MARQUISET, POI ;
GUILLAUME MARTINE, (AJR) ;
JACQUES PARIS, syndicaliste;
ARLETTE PERRAY, syndicaliste ;
RENÉ SALE, syndicaliste ;
PASCAL SAMOUTH, syndicaliste ;
GÉRARD SCHIVARDI, secrétaire national du POI ;
ALAIN SERRE, syndicaliste ;
COUMBA TOURÉ, militante associative.
Gabon
JOSEPH MENGARA (Union des travailleurs du Gabon, UTG).
Nagy-Britannia
PETER COLLIER.
Guadeloupe
CHARLY LENDO, syndicaliste UGTG ;
ROBERT FABERT, Travayé é Péyizan (TéP) ;
MAÏTÉ HUBERT, l’UGTG (Guadeloupe).
Haiti
YVES PIERRE-LOUIS, Gouvernail de liaison des organisations de base et syndicales ;
LOUIS FIGNOLÉ SAINT-CYR, Confédération autonome des travailleurs haïtiens (CATH) ;
JEAN WILLY BELFLEUR.
Magyarország
LASZLO ASZTALOS, syndicaliste « Conseils ouvriers », (à titre personnel) ;
KLARA ANYISZONYAN, Munkas Hirlap ;
JUDIT SOMI, Munkas Hirlap;
DANIEL ARADI.
Jeschitz Antal, Kovács Ágnes;
India
NAMBIATH VASUDEVAN, coordinateur du Trade Union Solidarity Committee, Mumbaï ;
JORGE TITO SUBHAS NAIK, président, Forum of Independant Trade Unions, Goa ;
C.K. SANYAL, ancien président du NFSRU.
Olaszország
ELISABETTA RAINERI, Comité pour un parti indépendant des travailleurs ;
DARIO GRANAGLIA, delegué syndical CGIL, a titre personnel ;
LORENZO VARALDO, membre direction UIL-Ecole-Turin, a titre personnel.
La Réunion
BERNARD GRONDIN, LPLP (Front Populaire de Libération nationale) ;
ANIEL BOYER, Nasion Rénioné.
Lesotho
MARTHA MOSOANG, Lesotho Trade Union Congress.
Libanon
KHADIJE EL HUSSEINI, syndicaliste ;
MOHAMED HACHICHOU, syndicaliste ;
OSMAT ABED EL SAMAD, secrétaire général du Front de libération des ouvriers ;
ALI A. MOHIEDDINE, membre de la commission exécutive de l’Union généraledes travailleurs.
Marokkó
KARIM ELKHAMLICHI, Directeur du journal indépendant Informations ouvrières.
Martinique
JACQUELINE PETITOT, Alliance ouvrière et paysanne ;
CLAUDE CAMATCHY.
Mexikó
MISAEL PALMA LOPEZ, Bloc démocratique de la section 7 du SNTE (à titre personnel)
CARMELO SANTOS LOPEZ, Syndicat mexicain des électricien (SME) (à titre personnel)
LUIS VAZQUEZ VILLALOBOS, Comité pour une représentation politique de la classe ouvrière.
Pakisztán
RUBINA JAMIL, présidente de la All Pakistan Trade Union Federation (APTUF) ;
GULZAR AHMED CHAUDHARY, secrétaire général All Pakistan Trade union Federation (APTUF) ;
MUHAMMAD ILYAS, secrétaire adjoint, All Pakistan Trade Union Federation (APTUF) ;
GULZAR YASIR, Progressive Youth Organization ;
KARAMAT SAJIDA, secrétaire à l’information, Working Women Organization.
Palesztin
SALAH SALAH, Conseil national Palestinien ;
ADLI DAANA, International Palestinian Youth League (IPYL) ;
IMAN ABU SALAH, Front du travail syndical (RAMALLAH) ;
FOUAD ABDELLAH YOUSSEF, membre du Conseil national palestinien et membre du secrétariat général de l’Union des travailleurs palestiniens au LIBAN ;
BAKER MOHAMED SAÏD AL JAMAL, Fédération générale des syndicats de Palestine (PGFTU), Gaza ;
YOUSSEF HABACHE, Union de la jeunesse progressiste palestienne ;
SALAH MOHAMED SALAH (Algérie).
Fülöp-szigetek
RANDY MIRANDA, Partido ng Mangaggawa (Parti des travailleurs des Philippines).
Portugália
ANTÓNIO CHORA (à titre personnel) ;
CARMELINDA PEREIRA (dirigeante du POUS) ;
ERASMO VASCONCELOS (au nom de la Commission de travailleurs de la Société portugaise de handling/Groundforce).
Középafrikai Köztársaság
PATRICE ZAKARIA, secrétaire général du Syndicat national des enseignants centrafricains de l’Administration scolaire et universitaire (SNECASU) (à titre personnel).
Cseh Köztársaság és Szlovákia
MAROŠ PRČINA, Club de gauche d’Ostrava (LKO, à titre personnel).
Románia
CONSTANTIN OZON IANCU, Mouvement des jeunes révolutionnaires ;
MARIAN TUDOR, président de l’Association pour l’Emancipation des Travailleur ;
ILEANA GEORGETA IONESCU, présidente de la Fédération SANITAS du département Dolj, vice-présidente au niveau national (a titre personnel) ;
CONSTANTIN CRETAN, président de la Fédération Nationale du Travail.
Oroszország
ANTON VECHKUNIN, Syndicat « Solidarnost » ;
MARK VASSILEV, Institut de la Globalisation et des actions sociales ;
ALEXANDR GAVRILOV, Syndicat « Solidarnost ».
Szenegál
BAYLA SOW, secrétaire général du Syndicat unique des travailleurs du transport aérien et activités annexes du Sénégal (SUTAAAS).
Szerbia
JAĆIM MILUNOVIĆ, Syndicat de l’alimentation, de l’agriculture et du tourisme ;
PAVLUŠKO IMŠIROVIĆ, Alliance politique ouvrière (RPS).
Svédország
VA JONSSON, Mouvement populaire Non à l’UE ;
JAN-ERIK GUSTAFSSON, Syndicat des fonctionnaires de l’université (à titre personnel).
Svájc
ERIC VORUZ, député du PS à l’Assemblée fédérale de Suisse (à titre personnel) ;
CATHERINE ANOR, conseillère municipale PS-Vernier/GE (à titre personnel) ;
APPOLINE ANOR, étudiante, militante OST ;
SMAÏNE NEDJARI, travailleur, militant OST ;
MICHEL ZIMMERMANN, syndicaliste SSP/VPOD-PS, (à titre personnel).
Csád
GABRIEL BETOLOUM, secrétaire général adjoint du Syndicat des enseignants du Tchad (SET).
Togo
IEFE DOTSE ALEKE, militant des droits de l’homme (LTDH) du Togo.
Törökország
MEHMET SADI OZANSÜ, Parti de la Fraternité ouvrière ;
DOGAN FENNIBAY, Parti de la Fraternité ouvrière ;
ATA SEFA, Syndicat des travailleurs de l’éducation (à titre personnel);
YASAR AVCI, Parti de la Fraternité ouvrière.
Venezuela
ALBERTO OBREGON SALCEDO, Union Nacional de Trabajadores (UNT).
Csatlakozom a felhíváshoz
Név, szervezet (avagy személyes címen):
Elküldendő: somijudit@gmail.com
Név, szervezet (avagy személyes címen):
Elküldendő: somijudit@gmail.com
A peticióról
Kb. 80 aláírás érkezett eddig mailen a nők nyugdíjazásával kapcsolatos aláírásgyűjtésre. Papíron még egy hétig fog folyni. Arra kérünk Benneteket, mozgósítsátok környezeteteket, hogy minél hosszabb listát tudjunk átadni a szakszervezetek vezetésének, kiket így szólítunk meg: Senki nem értené meg, ha a dolgozók védelmével megbízott szakszervezetek ezt a követelést nem képviselnék a kormány előtt. Ez az, amit kérünk tőlük.
A teljes levelet az aláírások teljes listájával szintén közölni fogjuk. Ne féljetek kommentálni, véleményeteket nyugodtan írjátok le vagy a megjegyzés rovatban, vagy pedig emailben: somijudit@gmail.com !
Együtt harcolva együtt győzni!
A teljes levelet az aláírások teljes listájával szintén közölni fogjuk. Ne féljetek kommentálni, véleményeteket nyugodtan írjátok le vagy a megjegyzés rovatban, vagy pedig emailben: somijudit@gmail.com !
Együtt harcolva együtt győzni!
2010. november 23., kedd
PETÍCIÓ
Nyugdíjunkat akarjuk: a gyerekneveléssel töltött időszak és a szakmai képzés beszámítását!
Szerzett jogunk volt a 3 éves gyereknevelés, mely ugyanennyit évet számított a nyugdíjkalkulációban.
Az Európai Unió diktátuma alapján már az MSZP-kormány a közelmúltban megrövidítette ezt a vívmányunkat.
Orbán kampányában világosan megígérte: «a Gyed, Gyes, Gyet, a családi pótlék visszaállítását» és azt is: «… minden nő 40 év szolgálati idő után 100%-os NYUGDÍJBA MEHET». A nők számára ez azt jelentette, hogy a nyugdíjhoz való jogaikat egészében helyreállítják, így ez az ígéret, másokkal együtt, nagyon sokat számított a Fidesz választási győzelmében.
Szintén e napokban került napvilágra, hogy a Fidesz-kormány – szintén az Európai Unió és az IMF pénzügyi megszorításait követelő elvárásainak megfelelően – nemcsak a 3-nál több gyermekes nők nyugdíjkalkulációjában hagyja számításon kívül a gyermekneveléssel töltött (8 évnél hosszabb) időt, hanem 2011-től a szakmai képzés idejét kivette az évek számlálásából.
Mindez elfogadhatatlan!
Aluírottak, dolgozók, nők és férfiak, követeljük jogaink fenntartását, 40 éves szolgálati idő utáni nyugdíjunkat, melybe bele kell számítsák mind a szakmai képzés idejét, mind a gyermekneveléssel töltött időt és a járadékfizetéssel töltött munkanélküliségünket teljes egészében. Követeljük, hogy érdekvédő szervezeteink tegyék meg a megfelelő lépéseket!
(Aláirásotokat várjuk a somijudit@gmail.com címen)
Első aláírók:
A.Klára, vegyészmérnök; Sirály Ida, munkásmozgalmi aktivista; Kovács Mária, nyugdíjas; Asztalos László, szakszervezeti aktivista; Asztalos Tünde, szakszervezeti aktivista; Szabóné Farók Éva, szakszervezeti tag; Varga Sándor, nyugdíjas; Póla Diána, kismama; Szakács Miklós, EuroKnife Bt. SzB-titkár; Aradi Pál, BSZM; Kiss Éva nyugdíjas; Farkas Péter. közgazdász; Gerlei Andrásné; Icsó Sándorné, munkanélküli; Benyik Mátyás szakközgazdász; Sütő Endréné; Csizmadi Andrásné munkanélküli; Pongrácz Ágnes; Miskolczi Sándorné; Miskolczi Edina; Szalai Mária; Auer Elemérné; Kosztiné Kovácsi Mária; Richter Józsefné munkanélküli; Zorinátz Rezsőné 57 éves 8 hónapja munkanélküli ; Nedelkóné Hamperger Ágnes 57 éves létszámleépitett; Luif József prémiuméves betegápoló; Nyiri Olga, exmunkaügyes; Kovács Ilona közgazdász; Máté Margit; Sárai Ferencné nyugdíjra váró 57 éves; Kerdi Antalné titkárnő; Fábián Ferencné munkanélküli; Révay Gyuláné köztisztviselő; F.57, ötunokás nagymama; Szalay László Csabáné; Veszprémi Erzsébet; Földvári Irma (irodavezető); Sallay Zoltán-nyugdijas; Sallay Zoltánné-munkanélküli/most mehetett volna nyugdijba/; Juhász M. polgármester helyettes; Palotai Lajos Frigyes szociális munka hallgató; Jenei Eszter; Tóthné Zsolnai Szilvia; Tóth Péter; Zsolnainé Székely Ilona; Zsolnai Ferenc; Pongrácz Csaba; Doktor Klára; Berkéné Szalai Erzsébet munkanélküli; Gyimesi Jánosné 57 éves, megfáradt , megcsömörlött Máv alkalmazott; Kőrösiné Gergely Éva; Hackfelnerné Ági álláskereső; Mónok Ferencné; Horváth Istvánné 57 éves (8 hónap munkanélküli járadékkal); Németh Mihályné 57 éves; Telek Ferencné; Tóth Lászlóné- munkanélküli; Tóth Tímea- kezdő munkavállaló ; Tóth Zsuzsanna-kezdő munkavállaló; Kossa Zoltán-munkavállaló; Baj Károly- nyugdíjas; Baj Károlyné- nyugdíjas; Kossa Zoltánné- leendő nyugdíjas; Kiss Levente- munkavállaló; Bagdi Istvánné; Sipos Erzsébet; Ferencz Lászlóné; B. Lívia, tanító;Csorba Ilona nyugdíjas; Bánki Erzsébet óvodapedagógus; Matkó Zsuzsa titkárnő; Szűcs Anikó adminisztrátor; Kürtösné Tóth Veronika adminisztrátor; Szeibert Anikó nő; Nánási Pálné vegyésztechnikus; Körtvályesi Ernőné technikus; Puzderné Sütő Irén vegyésztechnikus; Kapuiné Mélykúti Judit vegyészmérnök; Bacsik Józsefné adminisztrátor; Kutyina Olga; …
Szerzett jogunk volt a 3 éves gyereknevelés, mely ugyanennyit évet számított a nyugdíjkalkulációban.
Az Európai Unió diktátuma alapján már az MSZP-kormány a közelmúltban megrövidítette ezt a vívmányunkat.
Orbán kampányában világosan megígérte: «a Gyed, Gyes, Gyet, a családi pótlék visszaállítását» és azt is: «… minden nő 40 év szolgálati idő után 100%-os NYUGDÍJBA MEHET». A nők számára ez azt jelentette, hogy a nyugdíjhoz való jogaikat egészében helyreállítják, így ez az ígéret, másokkal együtt, nagyon sokat számított a Fidesz választási győzelmében.
Szintén e napokban került napvilágra, hogy a Fidesz-kormány – szintén az Európai Unió és az IMF pénzügyi megszorításait követelő elvárásainak megfelelően – nemcsak a 3-nál több gyermekes nők nyugdíjkalkulációjában hagyja számításon kívül a gyermekneveléssel töltött (8 évnél hosszabb) időt, hanem 2011-től a szakmai képzés idejét kivette az évek számlálásából.
Mindez elfogadhatatlan!
Aluírottak, dolgozók, nők és férfiak, követeljük jogaink fenntartását, 40 éves szolgálati idő utáni nyugdíjunkat, melybe bele kell számítsák mind a szakmai képzés idejét, mind a gyermekneveléssel töltött időt és a járadékfizetéssel töltött munkanélküliségünket teljes egészében. Követeljük, hogy érdekvédő szervezeteink tegyék meg a megfelelő lépéseket!
(Aláirásotokat várjuk a somijudit@gmail.com címen)
Első aláírók:
A.Klára, vegyészmérnök; Sirály Ida, munkásmozgalmi aktivista; Kovács Mária, nyugdíjas; Asztalos László, szakszervezeti aktivista; Asztalos Tünde, szakszervezeti aktivista; Szabóné Farók Éva, szakszervezeti tag; Varga Sándor, nyugdíjas; Póla Diána, kismama; Szakács Miklós, EuroKnife Bt. SzB-titkár; Aradi Pál, BSZM; Kiss Éva nyugdíjas; Farkas Péter. közgazdász; Gerlei Andrásné; Icsó Sándorné, munkanélküli; Benyik Mátyás szakközgazdász; Sütő Endréné; Csizmadi Andrásné munkanélküli; Pongrácz Ágnes; Miskolczi Sándorné; Miskolczi Edina; Szalai Mária; Auer Elemérné; Kosztiné Kovácsi Mária; Richter Józsefné munkanélküli; Zorinátz Rezsőné 57 éves 8 hónapja munkanélküli ; Nedelkóné Hamperger Ágnes 57 éves létszámleépitett; Luif József prémiuméves betegápoló; Nyiri Olga, exmunkaügyes; Kovács Ilona közgazdász; Máté Margit; Sárai Ferencné nyugdíjra váró 57 éves; Kerdi Antalné titkárnő; Fábián Ferencné munkanélküli; Révay Gyuláné köztisztviselő; F.57, ötunokás nagymama; Szalay László Csabáné; Veszprémi Erzsébet; Földvári Irma (irodavezető); Sallay Zoltán-nyugdijas; Sallay Zoltánné-munkanélküli/most mehetett volna nyugdijba/; Juhász M. polgármester helyettes; Palotai Lajos Frigyes szociális munka hallgató; Jenei Eszter; Tóthné Zsolnai Szilvia; Tóth Péter; Zsolnainé Székely Ilona; Zsolnai Ferenc; Pongrácz Csaba; Doktor Klára; Berkéné Szalai Erzsébet munkanélküli; Gyimesi Jánosné 57 éves, megfáradt , megcsömörlött Máv alkalmazott; Kőrösiné Gergely Éva; Hackfelnerné Ági álláskereső; Mónok Ferencné; Horváth Istvánné 57 éves (8 hónap munkanélküli járadékkal); Németh Mihályné 57 éves; Telek Ferencné; Tóth Lászlóné- munkanélküli; Tóth Tímea- kezdő munkavállaló ; Tóth Zsuzsanna-kezdő munkavállaló; Kossa Zoltán-munkavállaló; Baj Károly- nyugdíjas; Baj Károlyné- nyugdíjas; Kossa Zoltánné- leendő nyugdíjas; Kiss Levente- munkavállaló; Bagdi Istvánné; Sipos Erzsébet; Ferencz Lászlóné; B. Lívia, tanító;Csorba Ilona nyugdíjas; Bánki Erzsébet óvodapedagógus; Matkó Zsuzsa titkárnő; Szűcs Anikó adminisztrátor; Kürtösné Tóth Veronika adminisztrátor; Szeibert Anikó nő; Nánási Pálné vegyésztechnikus; Körtvályesi Ernőné technikus; Puzderné Sütő Irén vegyésztechnikus; Kapuiné Mélykúti Judit vegyészmérnök; Bacsik Józsefné adminisztrátor; Kutyina Olga; …
2010. november 22., hétfő
Kolera Haitiban
A kolerajárvány eddig 1110 halálos áldozatot és mintegy 18.300 beteget eredményezett. Egyhéttel a törvényhozói és elnöki választások előtt különösen feszült a helyzet, ez az ország legalább egy évszázada nem ismerte ezt a betegséget.
Nov. 18-én számos incidens történt a fővárosban Port-au-Prince-ben. Mintegy száz tüntetővel megütköztek az ENSZ Minustah-csapatai , a mérleg egy halott és több sebesült. De már az előző hét elején, hasonló körülmények között a chilei katonák megöltek 2 személyt és 14 másikat megsebesítettek.
A haitiaknak elegük van az ENSZ- és a földrengést követő amerikai katonai megszállásból, a «segítőkész» civil szervezetekből, melyek mind itt tömik meg zsebeiket – effektív segítségadás nélkül. A kolerajárvány (dél-ázsiai baktériumtörzs) kitörését a Minustah-ban szolgáló nepáliaknak tulajdonítják, s a járvány terjedését nyilvánvalóan az okozza, hogy 10 hónappal a földrengés után még mindig ideiglenesen hevenyészett sátortákoltmányok alatt él a lakosság jórésze, melyet az esős évszak méginkább szétzilált; táplálkozási, higiénés viszonyai gyalázatosak, egészségügyi ellátásuk nincs, s a táborok életét saját maguk szervezik (lásd a Nemzetközi infromációk Haitiből érkező írásait).
Namie Di Razza, jogász és a Minustah specialistája: «A népesség a kéksisakosok jelenlétét elutasítja, a kormány támogatja. A 2008-as éhséglázadások alkalmával a lakosság szintén az ENSZ-re támadt, mivel már előtte is történtek összetűzések a csapatok botrányos morális viselkedése miatt (erőszak, gyilkosságok, prostitúció, stb.) melyek a nép emlékezetébe vésődtek». Ahogyan ez Szudánban, Elefántcsontparton, stb. is történt.
A megszálló csapatok sokba, nagyon sok pénzbe kerülnek. Csakúgy mint a mostani «demokratikus» választások. Közben pedig a «Karib-tenger gyöngyének» lakossága pusztul, mélységes nyomorban tengődik munka, jövedelem, fedél nélkül. De az imperialista erőknek nem a lakóházak, iskolák, kózházak, utak és infrastruktúra építése a fontos, hanem a «rend fenntartása», a «demokratikus választások», hogy továbbra is szorosan karmaik közt tarthassák a gazdasági és katonai szempontból értékes területet a kizsákmányolás folytatása érdekében.
Nov. 18-én számos incidens történt a fővárosban Port-au-Prince-ben. Mintegy száz tüntetővel megütköztek az ENSZ Minustah-csapatai , a mérleg egy halott és több sebesült. De már az előző hét elején, hasonló körülmények között a chilei katonák megöltek 2 személyt és 14 másikat megsebesítettek.
A haitiaknak elegük van az ENSZ- és a földrengést követő amerikai katonai megszállásból, a «segítőkész» civil szervezetekből, melyek mind itt tömik meg zsebeiket – effektív segítségadás nélkül. A kolerajárvány (dél-ázsiai baktériumtörzs) kitörését a Minustah-ban szolgáló nepáliaknak tulajdonítják, s a járvány terjedését nyilvánvalóan az okozza, hogy 10 hónappal a földrengés után még mindig ideiglenesen hevenyészett sátortákoltmányok alatt él a lakosság jórésze, melyet az esős évszak méginkább szétzilált; táplálkozási, higiénés viszonyai gyalázatosak, egészségügyi ellátásuk nincs, s a táborok életét saját maguk szervezik (lásd a Nemzetközi infromációk Haitiből érkező írásait).
Namie Di Razza, jogász és a Minustah specialistája: «A népesség a kéksisakosok jelenlétét elutasítja, a kormány támogatja. A 2008-as éhséglázadások alkalmával a lakosság szintén az ENSZ-re támadt, mivel már előtte is történtek összetűzések a csapatok botrányos morális viselkedése miatt (erőszak, gyilkosságok, prostitúció, stb.) melyek a nép emlékezetébe vésődtek». Ahogyan ez Szudánban, Elefántcsontparton, stb. is történt.
A megszálló csapatok sokba, nagyon sok pénzbe kerülnek. Csakúgy mint a mostani «demokratikus» választások. Közben pedig a «Karib-tenger gyöngyének» lakossága pusztul, mélységes nyomorban tengődik munka, jövedelem, fedél nélkül. De az imperialista erőknek nem a lakóházak, iskolák, kózházak, utak és infrastruktúra építése a fontos, hanem a «rend fenntartása», a «demokratikus választások», hogy továbbra is szorosan karmaik közt tarthassák a gazdasági és katonai szempontból értékes területet a kizsákmányolás folytatása érdekében.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
