2011. március 6., vasárnap
A nemzetközi nőnapra
minden nőnek olyan világot kívánunk, s nem egy napra, melyben a holnaptól nem kell rettegni, a munka mindenkinek jár és örömet szerez ; választott vezetőink tartják magukat ígéreteikhez, nincsenek kiváltságaik és kimondott szavuknak viselik sùlyát ; olyan világot, mely méltó életet biztosít azoknak, akiknek gondoskodásra van szükségük ; melyben magunk döntünk egyéni és közös sorsunkról.
2011. március 5., szombat
Tankötelezettség 15 éves korig?
A Fidesz-kormány – a többi téboly (szavazati jog a kiskorú gyerekek után, az álllami adósság alkotmányos korlátozása, stb.) között – ezzel a farbával lépett elő a Széll Kálmán tervben.
Arról, hogy ez mit jelentene a gyerekeknek, szülőknek, maguk a pedagógusok, szakszervezeteikkel együtt riadóztattak. Ha a tankötelezettség csak 15 éves korig tart, akkor az állam is csak addig támogatja az oktatási rendszert, a családi pótlék is csak addig jár, gyerekek százezrei esnek ki a közoktatásból minimális munkaerőpiaci esély nélkül. A család létfenntartását egyre nehezebben biztosító szüleik nyakán vegetáló, csellengő, képesítés nélküli, legjobb esetben minimálbéren tengődő fiatalok minden pozitív jövőkép nélkül? «Ha nem invesztálsz az iskolákba, invesztálnod kell a börtönökbe!»
Az iskolarendszerben intézmények megszűnését jelenti, újabb pedagógusok, dolgozók utcára rakását, a társadalmi osztályok közötti átjárhatóság összeszűkülését, munka- és ellátás nélküliek újabb tömegeit, a bűnözés emelkedését – mindezek összes társadalmi következményével, melyből senki nem tud kimaradni...
„A kormány erkölcsi kérdésként kezeli, hogy megtanítsa dolgozni az embereket” – mondta Orbán, hozzátéve: „nem ördögtől való a 15 éves kortól való munkába lépés”. Ha a kormány szakképzett (és szakképzetlen) felnőtteknek sem tud «munkát biztosítani», hogyan teszi ezt a gyerekeknek? Valóban nem ördögtől való, maga Orbán is napi 8-10 órás lélektelen, fizikai kényszermunkára fogja vagy lézengeni hagyja mind az 5 gyerekét?
Reagálások:
„15 éves gyerek ne döntsön a munka és a tanulás között! Legyen beleszólása, mert azért már nem kisgyerek, de a felelősségérzet csak a húszas éveink elejére fejlődik ki. A munkanélküliség az egekben van és tovább nő rohamléptekkel. Miért gondolja bárki is, hogy ha a rokkantnyugdíjasok felét plusz a 15 éves képzetlen munkaerőt is ránk szabadítja, annak az lesz a következménye, hogy megszűnik a munkanélküliség????”
„Azt hiszem, valamit nagyon nem értek. A gyerek 18 éves koráig kiskorú, a szülők felelősek érte. Akkor most mehetnek 15 évesen világgá? Vagy mit tehet egy szülő? Ha iskolába nem tudja elküldeni, hogyan küldi munkába? Ki gazdálkodik a gyerek keresetével? Ki tartja el?”
„Ha 15 éves korig terjed majd tankötelezettség, akkor az állam spórol:
- családi pótlékon, tanuló után járó kvótán, amit az iskoláknak, önkormányzatoknak (intézményfenntartónak) kell fizetnie,
- álláskeresési járadékon, mert a fiatalok a munkaerőpiacra nulla munkatapasztalattal kerülnek majd, nekik nem fog járni a már csökkentett időtartamú álláskeresési járadék (3 hónap) sem.
Következmény: a problémák szőnyeg alá seprése, melyről az állam nem vesz tudomást, oldja meg a család.”
„Azt hiszem, ez a 15 éves határ azért váltja ki sokak helyeslését, mert általában – de nem kizárólagosan – a leszakadó társadalmi réteg gyerekei, a nehezen kezelhető gyerekek sokszor akadályozzák a tanulásban, az iskolai létben a többi gyereket, zavaró, sokszor kifejezetten deviáns magatartásukkal. Ennek nem az a megoldása, hogy a nehezen nevelhető-oktatható gyereket az utcára tesszük!»
"Hogyan merülhetett fel ez a XXI. században? Magyarországnak valóban képzetlen tizenötévesekre van szüksége, akik csupán alapfokú végzettséggel rendelkeznek? Ezek a fiatalok fogják a gazdaságot «felélénkíteni»?"
Honnan jön a Fidesz elmeháborodott ötlete? Az IMF, EU kiadás- és adósságcsökkentést követel, minden lehetséges közkiadás minimalizálását, a közszolgáltatások megszüntetését vagy magánkézre adását. Ennek elérésére pedig a legegyszerűbb utat választja, mellyel ügyesen ötvözi a magánszektor igényeit és saját bornírt tehetségét arra, hogy újratermelje a lumpenproletariátust, a dolgozókat megossza, teljes mértékben kiszolgáltassa a még mélyebb nyomornak.
Hát kié az iskola, az Unióé, az IMF-é, a Fidesz-kormányé?
”Az IMF és az EU politikája mindenütt a nyomorúság és destrukció terveire kényszerít”, állapítottuk meg a többi európai munkásaktivával legutóbbi tanácskozásunkon Párizsban. Azt is, hogy a dolgozók – szervezeteiken keresztül – egységben kötelezhetik a kormányokat az IMF és az EU terveinek visszavonásàra. Sorakozzunk fel együtt a gyalázat ellen.
Arról, hogy ez mit jelentene a gyerekeknek, szülőknek, maguk a pedagógusok, szakszervezeteikkel együtt riadóztattak. Ha a tankötelezettség csak 15 éves korig tart, akkor az állam is csak addig támogatja az oktatási rendszert, a családi pótlék is csak addig jár, gyerekek százezrei esnek ki a közoktatásból minimális munkaerőpiaci esély nélkül. A család létfenntartását egyre nehezebben biztosító szüleik nyakán vegetáló, csellengő, képesítés nélküli, legjobb esetben minimálbéren tengődő fiatalok minden pozitív jövőkép nélkül? «Ha nem invesztálsz az iskolákba, invesztálnod kell a börtönökbe!»
Az iskolarendszerben intézmények megszűnését jelenti, újabb pedagógusok, dolgozók utcára rakását, a társadalmi osztályok közötti átjárhatóság összeszűkülését, munka- és ellátás nélküliek újabb tömegeit, a bűnözés emelkedését – mindezek összes társadalmi következményével, melyből senki nem tud kimaradni...
„A kormány erkölcsi kérdésként kezeli, hogy megtanítsa dolgozni az embereket” – mondta Orbán, hozzátéve: „nem ördögtől való a 15 éves kortól való munkába lépés”. Ha a kormány szakképzett (és szakképzetlen) felnőtteknek sem tud «munkát biztosítani», hogyan teszi ezt a gyerekeknek? Valóban nem ördögtől való, maga Orbán is napi 8-10 órás lélektelen, fizikai kényszermunkára fogja vagy lézengeni hagyja mind az 5 gyerekét?
Reagálások:
„15 éves gyerek ne döntsön a munka és a tanulás között! Legyen beleszólása, mert azért már nem kisgyerek, de a felelősségérzet csak a húszas éveink elejére fejlődik ki. A munkanélküliség az egekben van és tovább nő rohamléptekkel. Miért gondolja bárki is, hogy ha a rokkantnyugdíjasok felét plusz a 15 éves képzetlen munkaerőt is ránk szabadítja, annak az lesz a következménye, hogy megszűnik a munkanélküliség????”
„Azt hiszem, valamit nagyon nem értek. A gyerek 18 éves koráig kiskorú, a szülők felelősek érte. Akkor most mehetnek 15 évesen világgá? Vagy mit tehet egy szülő? Ha iskolába nem tudja elküldeni, hogyan küldi munkába? Ki gazdálkodik a gyerek keresetével? Ki tartja el?”
„Ha 15 éves korig terjed majd tankötelezettség, akkor az állam spórol:
- családi pótlékon, tanuló után járó kvótán, amit az iskoláknak, önkormányzatoknak (intézményfenntartónak) kell fizetnie,
- álláskeresési járadékon, mert a fiatalok a munkaerőpiacra nulla munkatapasztalattal kerülnek majd, nekik nem fog járni a már csökkentett időtartamú álláskeresési járadék (3 hónap) sem.
Következmény: a problémák szőnyeg alá seprése, melyről az állam nem vesz tudomást, oldja meg a család.”
„Azt hiszem, ez a 15 éves határ azért váltja ki sokak helyeslését, mert általában – de nem kizárólagosan – a leszakadó társadalmi réteg gyerekei, a nehezen kezelhető gyerekek sokszor akadályozzák a tanulásban, az iskolai létben a többi gyereket, zavaró, sokszor kifejezetten deviáns magatartásukkal. Ennek nem az a megoldása, hogy a nehezen nevelhető-oktatható gyereket az utcára tesszük!»
"Hogyan merülhetett fel ez a XXI. században? Magyarországnak valóban képzetlen tizenötévesekre van szüksége, akik csupán alapfokú végzettséggel rendelkeznek? Ezek a fiatalok fogják a gazdaságot «felélénkíteni»?"
Honnan jön a Fidesz elmeháborodott ötlete? Az IMF, EU kiadás- és adósságcsökkentést követel, minden lehetséges közkiadás minimalizálását, a közszolgáltatások megszüntetését vagy magánkézre adását. Ennek elérésére pedig a legegyszerűbb utat választja, mellyel ügyesen ötvözi a magánszektor igényeit és saját bornírt tehetségét arra, hogy újratermelje a lumpenproletariátust, a dolgozókat megossza, teljes mértékben kiszolgáltassa a még mélyebb nyomornak.
Hát kié az iskola, az Unióé, az IMF-é, a Fidesz-kormányé?
”Az IMF és az EU politikája mindenütt a nyomorúság és destrukció terveire kényszerít”, állapítottuk meg a többi európai munkásaktivával legutóbbi tanácskozásunkon Párizsban. Azt is, hogy a dolgozók – szervezeteiken keresztül – egységben kötelezhetik a kormányokat az IMF és az EU terveinek visszavonásàra. Sorakozzunk fel együtt a gyalázat ellen.
2011. március 4., péntek
Kína-levél
351.sz. 2011.febr.15.
A tunéziai Ben Ali, az egyiptomi Mubarak után
A kairói Tahrir-téren egy egyiptomi arab nyelvű traszparens: «Semmit nem fog fel!» és mellette kínaiul «Lehet, hogy kínaiul megértené: menj?». A pekingi hatóságok bizony nagyon jól megértették, annál is inkább, mert a rend garantálása nagymesterének tartott két diktátort elkergető mozgalomnak komoly hatása lehet.
Még Mubarak bukása előtt a kínai «Outlook Weekly» febr. 14-i száma arról írt, hogy az egyiptomi felbolydult helyzet a régió összes országa, csakúgy mint az amerikai közel-keleti stratégia számára kockázatot jelent. Pekingnek azonban ezekkel a szavakkal össze lehet foglalni helyzetelemzését: «Reméljük, hogy Egyiptom a lehető leggyorsabban restaurálni tudja a társadalmi rendet és stabilitást». A «Népújság», a kínai kommunista párt orgánuma ezt írta febr. 6-án: «Az egyiptomi kormány folytatja különféle intézkedései bevezetését a társadalmi rend helyreállítására ». És az internetes cenzúra, a kínai Twitteré, aminek nem volt sürgősebb dolga, mint betiltani az olyan üzeneteket, melyekben az «Egyiptom» vagy «Mubarak» szavakat használták, annak ellenére, hogy Mubarak febr. 12-i távozását hivatalosan jelentette a tévé (csak másnap és röviden).
«A társadalmi rend őrzése»
Egy héttel később, Hu Jintao, a Kínai Komm. Párt főtitkára és a Köztársaság elnöke vidéki kádereknek beszélt, akiket az internetes ellenőrzés megerősítése témájában hívott össze: «A társadalmi ellenőrzés megerősítésének és megújításának alapvető célja a társadalmi rend őrzése», és még a harmónia, hogy az emberek békésen éljenek és dolgozzanak … és – mondjuk ki nyíltan – mindenekelőtt annak védelme, hogy az elnyomó és korrupt hatalom ne kerüljön szembe egy népi felkeléssel! Febr. 16-án a hivatalos ügynökség, a Xinhua közölte, hogy a «Tűz Nagy Fala» (a cenzúra!) befejeződőtt az ország 99 %-át lefedő biztonsági hálóval és 70 ezer helyi irodának köszönhetően … amivel felfedte az új, a társadalmi stabilizáció kezelési rendszerének létezését, mely helyi szinten kezeli és szabályozza az «incidenseket».
Egyszerű névtelen hívás a Twitteren 20-án vasárnap 14 órára a MacDonald’s előtti tüntetésre Pekingben és 12 városban azonnal odavonzotta az egyen- és civilruhás rendőrök tömegeit, mobilizálta a külföldi újságírókat, néhány viccre gondoló kiváncsit is, mint sem sejtő arrajárókat, ezen kívül egy amerikai zászlóval hímzett bőrdzsekis illetőt családjával, az amerikai nagykövetet személyesen, aki «csak úgy véletlenül» arra sétált … A megfélelmítés és a represszió egyébként: rendőri meghívás egy «teára», idézés, izmos kihallgatások, nevezetesen ügyvédeké és demokratikus aktivistáké.
Erősödő kétely… Ha a népek úgy döntenek, hogy megszabadulnak az elnyomó rezsimektől és diktátoroktól, ha ügyeiket saját kezükbe veszik és maguk döntenek, valószínűleg kezdenek tartani tőle a pekingi vezető körökben. Bizonyos, sem Tunézia, sem Egyiptom nem hasonlítható össze Kínával, de az évek óta az egész planétán folyó válság inflációba és munkanélküliségbe viszi a kínai polgárt is.
Mivel a kínai dolgozó és paraszt lelkülete alaposan megváltozott (lásd korábbi Kína-levelünket) Yuan Weishi történész ezt mondja: «A kínai állammolgárnak nagyon erős az öntudata a jogait illetően és lehetetlen hátralépni abba a korszakba, amikor még manipulálni lehetett, és megfosztani kritikai jogainak kifejezésétől». («South China Morning Post», febr.1.)
A «Global Times» (jan. 30.) közlöny megpróbál óvni a demokráciától:«A nyugati sikeres demokrácia felszította a várakozásokat, de a kérdés az, hogy ez alkalmazható-e más országokra, mikor annyi kudarcát láttuk.» Azt hinnénk, hogy Ben Ali és Mubarak rendszerének demokratikus vonásait pont azon népek nem vették észre, akik elkergették őket…
A feszültség csak nő ebben az előre nem látható nemzetközi helyzetben, főként, mivel (Kínában) szociális konfliktusok terhelik és a Kommunista Párt 2012 őszén tartandó 18.kongresszusa belső rivalizálása is. A sanghaji Jiao Tong egyeteme jan. végén publikált egy jelentést a «Társadalmi válságkezelés 2010-ben» címmel, melyből kiderül, hogy szociális zavar minden öt napban bekövetkezett, 20 %-kal több, mint 2009-ban, 29 tartományt és fontosabb várost, az ország 90 %-át érintve. A sztrájkok és tüntetések 43%-a helyileg nem, csak felsőbb szinten oldódott meg. Az események egyharmadáról az információ még aznap megjelent, kétharmada csak az interneten.
Ami a belső egyet nem értést illeti, elég annyit tudni, a kongresszus után a jelenlegi vezetés több mint fele meg fog változni, és megértjük, hogy a privilégiumok fognak a durva csata középpontjában állni. Csoda-e, hogy a korrupt ügyek megsokszoródnak a közéletben?
-------------------------------------------------------------
«Munkástavasz» kezdete?
A CNRS egyik, Jean Ruffier kínai közgazdasági szakértő a cantoni Sun Yatsen egyetem francia-kínai szociológiai központjának vezetője elemzésének vége (előző részét lásd a 350.sz. Kína-levélben). Az ország leggazdagabb Guangdong tartományának szenteli, melyet a tanulmány a «társadalmi kísérletek laboratóriumának». Az utóbbi idők fejlődésének eseményei (sztrájkok, társadalmi szabályozási tervek) alapján úgy találja, hogy «az egyetlen dolog, ami biztosnak tűnik, hogy még nem értük el a konfliktusok rekordját ». Az analízis legfőbb megállapításai.
A bérből élőknek semmilyen képviseleti lehetőségük nincs.
Guangdong tartomány helyzete különbözik. Az a feladata és törekvése, hogy megtalálja a közös pontot a gazdasági fejlődés és a politika nyitás között. (…) A tartomány egyes számú vezetője, a párttitkár rendszeresen avantgardista állásfoglalást tesz. Olyan kötelező szociális törvényeket vitt át, melyeket sehol máshol és főként, alkalmaztatja is őket. Ez nehézséget okoz azon iparágakban, amely stratégiája alapjában az alacsony bérű munkáskezeken alapul (…)
A tartomány a bérből élők képviseletére ösztökél. Jelenleg valójában nincs ilyen, mivel erőszakos megtorlás vár az ilyen szervezetekre. Emiatt különösen nehéz a szociális konfliktusok kezelése, a vezetőknek a személyzet képviselőivel való találkozás nélkül «ki kell találni», hogy azok miért keletkeztek. 2010-ben a tartományi párttitkár több ízben sürgette a bérből élők közvetlen választásának lehetőségét. Ennek értelmében törvényt is javasolt, de végül elhalasztotta a honkongi munkáltatói szövetség ellenállása nyomán.
A kormány habozása különösen akkor látszik, ha közelebbről megnézzük a szakszervezeti vezetőket. Guangdongban a szakszervezeti felelősök megosztottak a szakszervezet szerepét és konfliktus-kezelését, stratégiáját illetően. A kínai alkotmányban a szakszervezet először is a párt propagandaszerve. A szakszervezeti akciók nagyrésze különféle szociális oktatókampányokban merül ki. A szakszervezet a dolgozókat nem képviseli, hanem védi és azt keresi, mi tudna a munkások helyzetét javítani.
Szakszervezet a szociális feszültség csökkentéséért
Egy éve a szakszervezetnek a párt új feladatot szabott: segítenie kell a szociális feszültség csökkentését. Első következménye, hogy a vállalati szakszervezeti jelenlét megnőtt. Azonban a szakszervezetek leginkább csak az állami vállalatoknál és alvállalkozóknál találhatók.
Most keresik annak lehetőségét, hogy behatoljanak a 100 %-os külföldi tulajdonú cégekbe. Utóbbiak általában nem fogadják kedvezően, abból a szempontból sem, hogy bürokratikus apparátust látnak bennük, mely a cégirányítást megnehezíti, növeli a szociális költséget anélkül, hogy a vállalati feszülséget valóban csökkentené. A szakszervezet gyakorlatilag hiányzik a kínai magánvállalatoknál. De konfliktus esetében még kártékony is lehet.
Ténylegesen a szakszervezet nem habozik sztrájk esetén a sztrájkolókat elküldeni és sztrájktörőket alkalmazni. A műhelyeket ez dezorganizálja, ugyanakkor vállalatellenes érzéseket kelt. Nem ritka, hogy a szakszervezet fordul a rendfenntartó erőkhöz a sztrájkolók ellen.
Néha azonban a dolgozók mellett sorakozik fel.
Azt is megállapíthattuk, hogy Guangdongban a belső vita messzebb megy. Beszélhetűnk egy centrista tendenciáról, mely úgy tartja, hogy a vállalati konfliktus minél gyorsabb megoldása céljából a szakszervezetnek középen kell elhelyezkedni a dolgozók és a munkáltató között. Vannak aztán a cantoni szakszervezetisek, akik úgy találják, hogy teljes mértékben a dolgozók oldalán kell helyüket megtalálni a munkáltatók ellenében. Természetesen ez egyszerűbb, ha a munkáltató külföldi.
Guangdongban láttuk egy üzemi sztrájk során a műhely küldötteinek bázisán kijelölt szakszervezet beavatkozását, mely gyors és jelentős béremeléssel végződött. De ez nem mindig ilyen szerencsésen végződik, előfordul, főként a kínai magánszektorban, hogy a munkások semmit nem érnek el.
Nem értük még el a konfliktusok rekordját
Senki nem tudja megmondani, milyen formát vesznek a jövőben a munkahelyi konfliktusok. Függ egyrészről a szereplőktől, a munkások eltökéltségétől, a félelem hiányától, a munkáltatói rendpártiságtól és hatósági bizonytalanságtól, de mindez arra enged következtetni, hogy a konfliktusok száma növekedni fog. Bizonyos aktivisták és értelmiségiek azt is el tudják képzelni, hogy egy helyi sztrájk általánossá is szélesedhet.
Az egyetlen, ami biztosnak tűnik, hogy még nem értük el a konfliktusok rekordját. A béremelések számára széles margó létezik. Ezek az elemek arra mutatnak, hogy a dél-kínai bérek rövidesen megugranak. (…) A dél-kínai munkástavasz már megkezdődött...
–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Taxisofőr-sztrájk
Jan. 10-én Zhengzhouban (Henan tartomány fővárosa taxisofőrök ezrei szüntették be a munkát, hogy a helyhatóság határozatát visszavonassák. A 10 600 sofőrt érintő döntés a hét minden napját munkanapnak nyilvánította számukra, így az egyetlen heti szabadnapjuktól is megfosztotta őket. A tárgyalásokat két nappal azelőtt megkezdte a sofőrök mintegy 30 főből álló delegációja és az önkormányzat, de nem jutottak semmire. Egyikőjük a sajtónak: «Mégsem vagyunk robotok, egy normális pihenőnapot csak megérdemelnénk!» Mintegy ezer rendőr vonult ki rendfenntartásra …
Xianningban, Wuhantól (Hubei fővárosa) délre többszáz sofőr sztrájkolt dec. 16-tól közel egy hónapig, mikor megtudták, hogy engedélyüket 10 év elteltével visszavonják és a kaució 3-4 ezer euró, melyet vissza sem kapnak. Néhány újság arról is beszámolt, hogy jó száz sofőrt letartóztatott a rendőrség. A «Beijing Times» (jan. 13.): «…még, ha a követelések nem is mind ésszerűek, [ezek a sztrájkok] egy nap láttatni fogják a helyhatóságok megfelelni képtelenségét, merevségét, társadalompolitikájuk ügyetlenségét.»
Shenzhenben az autóbuszsofőrök léptek sztrájkba jan. 10-én egyszerűen csak azért, hogy vitát folytathassanak a vállalat új vezetésével, mely a béreket «kanállal adagolja»… «Követeltük, hogy minden bérfizetés előtt gyűlés legyen, de az igazgató megtiltja, hogy beszéljünk!», mondja egy sofőr. A sztrájkolók és a rendőrök között történt összecsapásokban több sztrájkolót kózházba kellett vinni. (Forrás: «China Labour Bulletin», jan. 14.)
Az átlagbér emelését javasolták Guangdongban, mivel az iparban számos vállalatnál hiányzik az intenzív munkáskéz (a Gyöngyök folyó deltájában). A kezdőbér kb. 11 %-kal emelkedett és átlagosan eléri az 1 500 jüant, jelenti a «Guangzhoui napilap» (febr.13.).
Fogyasztói áremelkedés – 2011 januárjában éves 4,9%-ot konstatált az állami statisztikai hivatal. Az élelmiszerárak 10,3 %-os emelkedése nyom súlyosan a latban, de az új lakások ára is növekszik a 70 legfőbb kínai városban. A 70 közül 10-ben több mint 10 %-os az emelkedés, ezzel párhuzamosan 6-ban nem csak az új, hanem a régi lakások ára is.
A tunéziai Ben Ali, az egyiptomi Mubarak után
A kairói Tahrir-téren egy egyiptomi arab nyelvű traszparens: «Semmit nem fog fel!» és mellette kínaiul «Lehet, hogy kínaiul megértené: menj?». A pekingi hatóságok bizony nagyon jól megértették, annál is inkább, mert a rend garantálása nagymesterének tartott két diktátort elkergető mozgalomnak komoly hatása lehet.
Még Mubarak bukása előtt a kínai «Outlook Weekly» febr. 14-i száma arról írt, hogy az egyiptomi felbolydult helyzet a régió összes országa, csakúgy mint az amerikai közel-keleti stratégia számára kockázatot jelent. Pekingnek azonban ezekkel a szavakkal össze lehet foglalni helyzetelemzését: «Reméljük, hogy Egyiptom a lehető leggyorsabban restaurálni tudja a társadalmi rendet és stabilitást». A «Népújság», a kínai kommunista párt orgánuma ezt írta febr. 6-án: «Az egyiptomi kormány folytatja különféle intézkedései bevezetését a társadalmi rend helyreállítására ». És az internetes cenzúra, a kínai Twitteré, aminek nem volt sürgősebb dolga, mint betiltani az olyan üzeneteket, melyekben az «Egyiptom» vagy «Mubarak» szavakat használták, annak ellenére, hogy Mubarak febr. 12-i távozását hivatalosan jelentette a tévé (csak másnap és röviden).
«A társadalmi rend őrzése»
Egy héttel később, Hu Jintao, a Kínai Komm. Párt főtitkára és a Köztársaság elnöke vidéki kádereknek beszélt, akiket az internetes ellenőrzés megerősítése témájában hívott össze: «A társadalmi ellenőrzés megerősítésének és megújításának alapvető célja a társadalmi rend őrzése», és még a harmónia, hogy az emberek békésen éljenek és dolgozzanak … és – mondjuk ki nyíltan – mindenekelőtt annak védelme, hogy az elnyomó és korrupt hatalom ne kerüljön szembe egy népi felkeléssel! Febr. 16-án a hivatalos ügynökség, a Xinhua közölte, hogy a «Tűz Nagy Fala» (a cenzúra!) befejeződőtt az ország 99 %-át lefedő biztonsági hálóval és 70 ezer helyi irodának köszönhetően … amivel felfedte az új, a társadalmi stabilizáció kezelési rendszerének létezését, mely helyi szinten kezeli és szabályozza az «incidenseket».
Egyszerű névtelen hívás a Twitteren 20-án vasárnap 14 órára a MacDonald’s előtti tüntetésre Pekingben és 12 városban azonnal odavonzotta az egyen- és civilruhás rendőrök tömegeit, mobilizálta a külföldi újságírókat, néhány viccre gondoló kiváncsit is, mint sem sejtő arrajárókat, ezen kívül egy amerikai zászlóval hímzett bőrdzsekis illetőt családjával, az amerikai nagykövetet személyesen, aki «csak úgy véletlenül» arra sétált … A megfélelmítés és a represszió egyébként: rendőri meghívás egy «teára», idézés, izmos kihallgatások, nevezetesen ügyvédeké és demokratikus aktivistáké.
Erősödő kétely… Ha a népek úgy döntenek, hogy megszabadulnak az elnyomó rezsimektől és diktátoroktól, ha ügyeiket saját kezükbe veszik és maguk döntenek, valószínűleg kezdenek tartani tőle a pekingi vezető körökben. Bizonyos, sem Tunézia, sem Egyiptom nem hasonlítható össze Kínával, de az évek óta az egész planétán folyó válság inflációba és munkanélküliségbe viszi a kínai polgárt is.
Mivel a kínai dolgozó és paraszt lelkülete alaposan megváltozott (lásd korábbi Kína-levelünket) Yuan Weishi történész ezt mondja: «A kínai állammolgárnak nagyon erős az öntudata a jogait illetően és lehetetlen hátralépni abba a korszakba, amikor még manipulálni lehetett, és megfosztani kritikai jogainak kifejezésétől». («South China Morning Post», febr.1.)
A «Global Times» (jan. 30.) közlöny megpróbál óvni a demokráciától:«A nyugati sikeres demokrácia felszította a várakozásokat, de a kérdés az, hogy ez alkalmazható-e más országokra, mikor annyi kudarcát láttuk.» Azt hinnénk, hogy Ben Ali és Mubarak rendszerének demokratikus vonásait pont azon népek nem vették észre, akik elkergették őket…
A feszültség csak nő ebben az előre nem látható nemzetközi helyzetben, főként, mivel (Kínában) szociális konfliktusok terhelik és a Kommunista Párt 2012 őszén tartandó 18.kongresszusa belső rivalizálása is. A sanghaji Jiao Tong egyeteme jan. végén publikált egy jelentést a «Társadalmi válságkezelés 2010-ben» címmel, melyből kiderül, hogy szociális zavar minden öt napban bekövetkezett, 20 %-kal több, mint 2009-ban, 29 tartományt és fontosabb várost, az ország 90 %-át érintve. A sztrájkok és tüntetések 43%-a helyileg nem, csak felsőbb szinten oldódott meg. Az események egyharmadáról az információ még aznap megjelent, kétharmada csak az interneten.
Ami a belső egyet nem értést illeti, elég annyit tudni, a kongresszus után a jelenlegi vezetés több mint fele meg fog változni, és megértjük, hogy a privilégiumok fognak a durva csata középpontjában állni. Csoda-e, hogy a korrupt ügyek megsokszoródnak a közéletben?
-------------------------------------------------------------
«Munkástavasz» kezdete?
A CNRS egyik, Jean Ruffier kínai közgazdasági szakértő a cantoni Sun Yatsen egyetem francia-kínai szociológiai központjának vezetője elemzésének vége (előző részét lásd a 350.sz. Kína-levélben). Az ország leggazdagabb Guangdong tartományának szenteli, melyet a tanulmány a «társadalmi kísérletek laboratóriumának». Az utóbbi idők fejlődésének eseményei (sztrájkok, társadalmi szabályozási tervek) alapján úgy találja, hogy «az egyetlen dolog, ami biztosnak tűnik, hogy még nem értük el a konfliktusok rekordját ». Az analízis legfőbb megállapításai.
A bérből élőknek semmilyen képviseleti lehetőségük nincs.
Guangdong tartomány helyzete különbözik. Az a feladata és törekvése, hogy megtalálja a közös pontot a gazdasági fejlődés és a politika nyitás között. (…) A tartomány egyes számú vezetője, a párttitkár rendszeresen avantgardista állásfoglalást tesz. Olyan kötelező szociális törvényeket vitt át, melyeket sehol máshol és főként, alkalmaztatja is őket. Ez nehézséget okoz azon iparágakban, amely stratégiája alapjában az alacsony bérű munkáskezeken alapul (…)
A tartomány a bérből élők képviseletére ösztökél. Jelenleg valójában nincs ilyen, mivel erőszakos megtorlás vár az ilyen szervezetekre. Emiatt különösen nehéz a szociális konfliktusok kezelése, a vezetőknek a személyzet képviselőivel való találkozás nélkül «ki kell találni», hogy azok miért keletkeztek. 2010-ben a tartományi párttitkár több ízben sürgette a bérből élők közvetlen választásának lehetőségét. Ennek értelmében törvényt is javasolt, de végül elhalasztotta a honkongi munkáltatói szövetség ellenállása nyomán.
A kormány habozása különösen akkor látszik, ha közelebbről megnézzük a szakszervezeti vezetőket. Guangdongban a szakszervezeti felelősök megosztottak a szakszervezet szerepét és konfliktus-kezelését, stratégiáját illetően. A kínai alkotmányban a szakszervezet először is a párt propagandaszerve. A szakszervezeti akciók nagyrésze különféle szociális oktatókampányokban merül ki. A szakszervezet a dolgozókat nem képviseli, hanem védi és azt keresi, mi tudna a munkások helyzetét javítani.
Szakszervezet a szociális feszültség csökkentéséért
Egy éve a szakszervezetnek a párt új feladatot szabott: segítenie kell a szociális feszültség csökkentését. Első következménye, hogy a vállalati szakszervezeti jelenlét megnőtt. Azonban a szakszervezetek leginkább csak az állami vállalatoknál és alvállalkozóknál találhatók.
Most keresik annak lehetőségét, hogy behatoljanak a 100 %-os külföldi tulajdonú cégekbe. Utóbbiak általában nem fogadják kedvezően, abból a szempontból sem, hogy bürokratikus apparátust látnak bennük, mely a cégirányítást megnehezíti, növeli a szociális költséget anélkül, hogy a vállalati feszülséget valóban csökkentené. A szakszervezet gyakorlatilag hiányzik a kínai magánvállalatoknál. De konfliktus esetében még kártékony is lehet.
Ténylegesen a szakszervezet nem habozik sztrájk esetén a sztrájkolókat elküldeni és sztrájktörőket alkalmazni. A műhelyeket ez dezorganizálja, ugyanakkor vállalatellenes érzéseket kelt. Nem ritka, hogy a szakszervezet fordul a rendfenntartó erőkhöz a sztrájkolók ellen.
Néha azonban a dolgozók mellett sorakozik fel.
Azt is megállapíthattuk, hogy Guangdongban a belső vita messzebb megy. Beszélhetűnk egy centrista tendenciáról, mely úgy tartja, hogy a vállalati konfliktus minél gyorsabb megoldása céljából a szakszervezetnek középen kell elhelyezkedni a dolgozók és a munkáltató között. Vannak aztán a cantoni szakszervezetisek, akik úgy találják, hogy teljes mértékben a dolgozók oldalán kell helyüket megtalálni a munkáltatók ellenében. Természetesen ez egyszerűbb, ha a munkáltató külföldi.
Guangdongban láttuk egy üzemi sztrájk során a műhely küldötteinek bázisán kijelölt szakszervezet beavatkozását, mely gyors és jelentős béremeléssel végződött. De ez nem mindig ilyen szerencsésen végződik, előfordul, főként a kínai magánszektorban, hogy a munkások semmit nem érnek el.
Nem értük még el a konfliktusok rekordját
Senki nem tudja megmondani, milyen formát vesznek a jövőben a munkahelyi konfliktusok. Függ egyrészről a szereplőktől, a munkások eltökéltségétől, a félelem hiányától, a munkáltatói rendpártiságtól és hatósági bizonytalanságtól, de mindez arra enged következtetni, hogy a konfliktusok száma növekedni fog. Bizonyos aktivisták és értelmiségiek azt is el tudják képzelni, hogy egy helyi sztrájk általánossá is szélesedhet.
Az egyetlen, ami biztosnak tűnik, hogy még nem értük el a konfliktusok rekordját. A béremelések számára széles margó létezik. Ezek az elemek arra mutatnak, hogy a dél-kínai bérek rövidesen megugranak. (…) A dél-kínai munkástavasz már megkezdődött...
–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Taxisofőr-sztrájk
Jan. 10-én Zhengzhouban (Henan tartomány fővárosa taxisofőrök ezrei szüntették be a munkát, hogy a helyhatóság határozatát visszavonassák. A 10 600 sofőrt érintő döntés a hét minden napját munkanapnak nyilvánította számukra, így az egyetlen heti szabadnapjuktól is megfosztotta őket. A tárgyalásokat két nappal azelőtt megkezdte a sofőrök mintegy 30 főből álló delegációja és az önkormányzat, de nem jutottak semmire. Egyikőjük a sajtónak: «Mégsem vagyunk robotok, egy normális pihenőnapot csak megérdemelnénk!» Mintegy ezer rendőr vonult ki rendfenntartásra …
Xianningban, Wuhantól (Hubei fővárosa) délre többszáz sofőr sztrájkolt dec. 16-tól közel egy hónapig, mikor megtudták, hogy engedélyüket 10 év elteltével visszavonják és a kaució 3-4 ezer euró, melyet vissza sem kapnak. Néhány újság arról is beszámolt, hogy jó száz sofőrt letartóztatott a rendőrség. A «Beijing Times» (jan. 13.): «…még, ha a követelések nem is mind ésszerűek, [ezek a sztrájkok] egy nap láttatni fogják a helyhatóságok megfelelni képtelenségét, merevségét, társadalompolitikájuk ügyetlenségét.»
Shenzhenben az autóbuszsofőrök léptek sztrájkba jan. 10-én egyszerűen csak azért, hogy vitát folytathassanak a vállalat új vezetésével, mely a béreket «kanállal adagolja»… «Követeltük, hogy minden bérfizetés előtt gyűlés legyen, de az igazgató megtiltja, hogy beszéljünk!», mondja egy sofőr. A sztrájkolók és a rendőrök között történt összecsapásokban több sztrájkolót kózházba kellett vinni. (Forrás: «China Labour Bulletin», jan. 14.)
Az átlagbér emelését javasolták Guangdongban, mivel az iparban számos vállalatnál hiányzik az intenzív munkáskéz (a Gyöngyök folyó deltájában). A kezdőbér kb. 11 %-kal emelkedett és átlagosan eléri az 1 500 jüant, jelenti a «Guangzhoui napilap» (febr.13.).
Fogyasztói áremelkedés – 2011 januárjában éves 4,9%-ot konstatált az állami statisztikai hivatal. Az élelmiszerárak 10,3 %-os emelkedése nyom súlyosan a latban, de az új lakások ára is növekszik a 70 legfőbb kínai városban. A 70 közül 10-ben több mint 10 %-os az emelkedés, ezzel párhuzamosan 6-ban nem csak az új, hanem a régi lakások ára is.
Bizottság a Dolgozók Európai Egyetértéséért
9.sz. 2011.febr. 28.
Európai kampány az EU tunéziai és egyiptomi beavatkozása ellen
Európai konferencia: «versenyképességi paktum»
2011. febr. 20-án összeült a Dolgozók Európai Egyetértéséért Bizottság.
Berlinben alakult 2010. jún. 19-20-án sürgősséggel összehívott tanácskozáson: «Nincs megoldás az európai dolgozók érdekeinek képviseletére az Európai Unió direktíváival, az IMF diktátumaival, magával az európai intézményekkel való szakítás nélkül».
A párizsi tanácskozáson a vita középpontjába – melyből csak néhány részletet tudunk közölni – a népek és dolgozók a direktívák és diktátumok elleni harca került, mely sztrájkokban, tüntetésekben ölt testet. Ezzel beleütközik az EU-t és az IMF-t támogató olyan pártok törekvéseibe, melyek úgymond a dolgozók képviseletét hirdetik, de olyan szakszervezetekbe is, melyek vezetői ezeket a destruktív programokat elfogadják, aláírják azok alkalmazásának paktumát a kormányokkal, mint nemrég Spanyolországban, akadályozva a dolgozók és szervezeteik szükséges egységét.
A tanácskozás vitaindítója aláhúzta, hogy a febr. 4-i Merkel által bemutatott «versenyképességi paktum» megfelel annak a szerepnek, amit a német imperializmusnak úgy is, mint a legnagyobb európai gazdaságnak kell betöltenie, új felelősségének a «válsággal» szemben az eurózóna problémáinak megoldásáért. Ez a paktum magában is a válságot súlyosbítja, mert még gyorsabb és brutálisabb csapással hárítja át a válság terheit a tömegekre. Új impulzust ad a szociális rendszerek dezintegrációjának, a munkaerőpiac deregularizációjának, a kollektív szerződések rendszerének, a bérdömpingnek. Az eladósodás fékezésének alkotmányos bevezetésével az adósságcsökkentés diktátuma lép életbe, ami pedig minden költségvetési intézkedést determinálni fog.
Blas Ortega spanyol szakszervezeti felelős beszámolt az előző napokban 65 szakszervezeti felelős megformálta platformról követelve az UGT és a CCOO főtitkáraitól, hogy aláírásukat vonják vissza a Zaaatero-kormánnyal kötött «szociális paktumról», mely napirendre tűzi nem csak a nyugdíjak és a munkatörvénykönyv destrukcióját, hanem a közszolgáltatás tönkretételét is. A kezdeményezés ugyanakkor fordul a vezetői által a paktumot támogató PSOE képviselőihez is. A munkásosztály és a szakszervezeti tagság elsöprő többsége elutasítja a paktumot, mint a szakszervezeti vezetés integrációjának európai uniós módszerét, Európa előtt mintának állítva.
Michel Gindrat, a svájci pedagógus szakszervezet és a szocialista párt tagja a részmunkaidősök kizsákmányolásának fokozott mértékéről beszélt, a kölcsönzős munkavégzés növekedéséről és a kollektív szerződéseket fenyegető erózióról. A szakszervezeti és szoc. párti tagok az elbocsátások megtiltására platformot hoztak létre. Ez a kezdeményezés közvetlenül kapcsolódik a német DGB szakszervezeti felelőseinek a munkakölcsönzés megtiltásáért közzétett «Nyílt leveléhez».
Christel Keiser, a francia POI országos irodájának tagja aláhúzta az alkotmányos reform veszélyeit az eladósodottság fékezésének előírása esetén. A reform megfosztaná a szakszervezeteket a közszféra bér- és a munkahelyi körülmények tárgyalásaitól. «Látjuk, hogy milyen akadályok tornyosulnak a munkásmozgalom előtt. Valószínűleg a „Baloldai Párt” képviselői megszavazzák a reformot a parlamentben.»
Christel Keiser széleskörű kampányt javasolt a tunéziai és egyiptomi forradalmak támogatására az Európai Unió beavatkozása ellen. (lentebb).
A dániai Per Sorensen (építőmunkások szakszervezete és az EU-ellenes népi mozgalom): mikor a kérdés felmerült, nem lenne-e elegendő a Lisszaboni szerződéshez kiegészítés fűzése a válság ellen szociális protokoll formájában a dolgozók és a kollektív szerződések védelmére, társaim azt válaszolták, semmit nem változtatna. Ki dönt ma? Sem a kormányok, sem az Európai Parlament, hanem az Európai Központi Bank. Amíg ilyen intézmények léteznek, ilyesfajta protokollegyezmények csak a „szociális dialógus” kíséretére valók, mely nem ismeri a tárgyalásokat, csak a teljes behódolást.
A Bizottság egyhangúlag elfogadta Per Sorenson javaslatát a következő európai tanácskozás meghirdetésére a «versenyképességi paktum», az antireformok és szigorítási programok és az Európai Szakszervezeti Szövetség által bátorított, európai megoldásként hirdetett spanyol korporatista szociális egyezség visszavonásáért.
(H W. Schuster)
Nyílt levél
Van Rompuy úrhoz és Catherine Ashton asszonyhoz,
az Európai Parlament «Európai Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetségének» csoportjához
és az Egységes Európai Baloldal képviselőihez
(megjelent korábban e honlapon)
Ennek kapcsán deklaráljuk, hogy:
1 - egymás szervezeteinek, országaink helyzetének tiszteletben tartása mellett ez irányban haladunk tovább
2 - előfeszítéseink koordinálására európai tanácskozást kirdetünk a „versenyképességi paktum”, minden «szociális paktum», az EU és az IMF halálos programjai visszavonása érdekében
3 - delegációt szervezünk az EU Tunézia és Egyiptom népei ügyeibe avatkozás ellen, mert ezek a kialakulóban levő forradalmak bátorító hatással vannak Európa dolgozói és népei felszabadulása számára.
Beszélgetés egy görög munkásaktivával
Ilias PAPACHATZIS a görög OLME pedagógusszakszervezet vezetésének tagja
A «trojka» (az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és az IMF képviselői) Papandreu kormányát brutális intézkedésekre kényszerítette. Te azt mondod:«mintha megszállás alatt lennénk»…
I.P.: A «trojka» arra kényszeríti a görög kormányt, hogy 4 év alatt 50 milliárd eurót fizessen. Ezért követelte ki, hogy az állam adja el vállalati részesedését és nemzeti kincseit is: a kikötőket, repülőtereket, sőt még a strandokat is! E két utolsó évben a görög lakosság kemény csapásokat kapott az IMF-nek és az EU-nak engedelmeskedő Papandreutól, az új intézkedések szintén óriás elégedetlenséget váltottak ki. A dolgozók, akiket febr. 24-re a szakszervezetek újabb sztrájknapra hívtak (22. és 23. között a pedagógusok szüntették be a munkát). Most már kezdik egyre többen mondani: «elég, a trojka hagyja el az országot». Azoknak a száma, akik elégedetlenek az Unióval, egyre nő – és ez tökéletesen jogos.
Az ADEDY (a közszféra szakszervezeti tömörülése) és a GSEE (a magánszektor szakszervezeti tömörülése) világosan megfogalmazza a «trojka» diktálta tervek visszavonását?
Nüanszokkal és habozással.
Néhány hete a L’Humanité azt írta az ADEDY és a GSEE felszólítására sokszor előforduló 24 órás sztrájkok apropóján: «és 9 órás általános sztrájkot!». Görögországban mi is láttuk a munkásosztály erejét a 24 órás sztrájkokban. De a kormányprogram folytatódik…
Ez inkább a GSEE vezetőinek attitüdje. Az ADEDY jobban követel. De az világos, hogy nem akarják, hogy a sztrájkok állandósuljanak és ezért megmaradnak a 24 órásnál. Mi ezzel szembe megyünk. Ezért hívott a föderációm kétnapos sztrájkra és ezzel egyidőben gyűlésekre, ahol a következő lépésekről határozunk.
Már másfél éve, hogy a «szocialista» Papandreu kormánya bevezette ezeket az intézkedéseket. A középiskolai pedagógusokat illetően mik a konkrét hatások?
Csak 2010-ben legalább 20 %-kal csökkent jövedelmük. Ha az inflációt is beszámítjuk, 25 %. A 13. és 14. havi juttatás megszűnt. A nyugdíj is csökken. Iskolákat vonnak össze a „költségvetési deficit csökkentése” nevében és a következő évben nyugdíjba vonulók 11 ezer helyéből csak 2800 lesz betöltve.
Együtt döntöttünk az imént az európai kampányról a Bizottság és a «Parlament» irányába az EU be nem avatkozása érdekében Tunéziában és Egyiptomban. Hogy fogadták ezeket a forradalmakat nálatok, abban az országban, mely az amerikabarát diktatúra elszenvedője volt évtizedeken át?
A sajtó részletesen beszámolt arról, ami történt, s az állampolgárok nagy többsége figyelemmel kísérte. Azért az meg kell jegyeznem, hogy a média egy része megpróbálta elterelni mindezzel a figyelmet belső problémáinkról és úgy bemutatni Egyiptomot és Tunéziát, mint a «múlt túlélőit». De a görögök jórésze párhuzamot von aközött, ami ott és nálunk történik, csakúgy, ahogyan hozzánk közelinek érezzük a latin-amerikai helyzetet is, mert mi is az IMF diktatúája alatt élünk.
Amit Papandreu kormánya tesz, nem sodorja válságba a PASOK-ot (a min.elnök szocialista pártját)? Három képviselője megtagadta a költségvetés megszavazását és magát Papandreut is feljelentette az országgyűlési bíróság előtt.
Bizonyos, hogy Papandreu politikája nagy elégedetlenséget fakaszt magában a PASOK bázisában is, sőt képviselőknél is. De kormányszinten – 48 miniszter van Görögországban! – ragaszkodnak a bársonyszékhez…
Hozzáászólásodban elmondtad, hogy a KKE (görög kommunista párt) vezetői megosztásra törekedtek. Sokat Európában azt hiszik, hogy a KKE valóban az európai politika opponens, ellentétben a komm. párttal és a régi komm. párttal, melyek az Európai Bal részei?
A KKE nagyon dinamikus, jól szervezett párt, sok tízezer dolgozó megmozdítására képes. Propagandájában tisztán a Papandreu-kormány intézkedései ellen foglal állást. De vezetői, leginkább a PAME nevű szakszervezeti frakción keresztül nem tudják megállni, hogy ne akarják kontrollálni a dolgozói ellenállást. Ellenséges azokkal, akiket nem kontrollál. Minden sztrájk ezzel végződik, szisztematikus megosztás keletkezik a szakszervezetek és a PAME között. Holott amire szükségünk van, az az egység. Egyébként csakis ezzel lehet felülemelkedni a GSEE- és ADEDY-vezetők politikáján is.
Európai kampány az EU tunéziai és egyiptomi beavatkozása ellen
Európai konferencia: «versenyképességi paktum»
2011. febr. 20-án összeült a Dolgozók Európai Egyetértéséért Bizottság.
Berlinben alakult 2010. jún. 19-20-án sürgősséggel összehívott tanácskozáson: «Nincs megoldás az európai dolgozók érdekeinek képviseletére az Európai Unió direktíváival, az IMF diktátumaival, magával az európai intézményekkel való szakítás nélkül».
A párizsi tanácskozáson a vita középpontjába – melyből csak néhány részletet tudunk közölni – a népek és dolgozók a direktívák és diktátumok elleni harca került, mely sztrájkokban, tüntetésekben ölt testet. Ezzel beleütközik az EU-t és az IMF-t támogató olyan pártok törekvéseibe, melyek úgymond a dolgozók képviseletét hirdetik, de olyan szakszervezetekbe is, melyek vezetői ezeket a destruktív programokat elfogadják, aláírják azok alkalmazásának paktumát a kormányokkal, mint nemrég Spanyolországban, akadályozva a dolgozók és szervezeteik szükséges egységét.
A tanácskozás vitaindítója aláhúzta, hogy a febr. 4-i Merkel által bemutatott «versenyképességi paktum» megfelel annak a szerepnek, amit a német imperializmusnak úgy is, mint a legnagyobb európai gazdaságnak kell betöltenie, új felelősségének a «válsággal» szemben az eurózóna problémáinak megoldásáért. Ez a paktum magában is a válságot súlyosbítja, mert még gyorsabb és brutálisabb csapással hárítja át a válság terheit a tömegekre. Új impulzust ad a szociális rendszerek dezintegrációjának, a munkaerőpiac deregularizációjának, a kollektív szerződések rendszerének, a bérdömpingnek. Az eladósodás fékezésének alkotmányos bevezetésével az adósságcsökkentés diktátuma lép életbe, ami pedig minden költségvetési intézkedést determinálni fog.
Blas Ortega spanyol szakszervezeti felelős beszámolt az előző napokban 65 szakszervezeti felelős megformálta platformról követelve az UGT és a CCOO főtitkáraitól, hogy aláírásukat vonják vissza a Zaaatero-kormánnyal kötött «szociális paktumról», mely napirendre tűzi nem csak a nyugdíjak és a munkatörvénykönyv destrukcióját, hanem a közszolgáltatás tönkretételét is. A kezdeményezés ugyanakkor fordul a vezetői által a paktumot támogató PSOE képviselőihez is. A munkásosztály és a szakszervezeti tagság elsöprő többsége elutasítja a paktumot, mint a szakszervezeti vezetés integrációjának európai uniós módszerét, Európa előtt mintának állítva.
Michel Gindrat, a svájci pedagógus szakszervezet és a szocialista párt tagja a részmunkaidősök kizsákmányolásának fokozott mértékéről beszélt, a kölcsönzős munkavégzés növekedéséről és a kollektív szerződéseket fenyegető erózióról. A szakszervezeti és szoc. párti tagok az elbocsátások megtiltására platformot hoztak létre. Ez a kezdeményezés közvetlenül kapcsolódik a német DGB szakszervezeti felelőseinek a munkakölcsönzés megtiltásáért közzétett «Nyílt leveléhez».
Christel Keiser, a francia POI országos irodájának tagja aláhúzta az alkotmányos reform veszélyeit az eladósodottság fékezésének előírása esetén. A reform megfosztaná a szakszervezeteket a közszféra bér- és a munkahelyi körülmények tárgyalásaitól. «Látjuk, hogy milyen akadályok tornyosulnak a munkásmozgalom előtt. Valószínűleg a „Baloldai Párt” képviselői megszavazzák a reformot a parlamentben.»
Christel Keiser széleskörű kampányt javasolt a tunéziai és egyiptomi forradalmak támogatására az Európai Unió beavatkozása ellen. (lentebb).
A dániai Per Sorensen (építőmunkások szakszervezete és az EU-ellenes népi mozgalom): mikor a kérdés felmerült, nem lenne-e elegendő a Lisszaboni szerződéshez kiegészítés fűzése a válság ellen szociális protokoll formájában a dolgozók és a kollektív szerződések védelmére, társaim azt válaszolták, semmit nem változtatna. Ki dönt ma? Sem a kormányok, sem az Európai Parlament, hanem az Európai Központi Bank. Amíg ilyen intézmények léteznek, ilyesfajta protokollegyezmények csak a „szociális dialógus” kíséretére valók, mely nem ismeri a tárgyalásokat, csak a teljes behódolást.
A Bizottság egyhangúlag elfogadta Per Sorenson javaslatát a következő európai tanácskozás meghirdetésére a «versenyképességi paktum», az antireformok és szigorítási programok és az Európai Szakszervezeti Szövetség által bátorított, európai megoldásként hirdetett spanyol korporatista szociális egyezség visszavonásáért.
(H W. Schuster)
Nyílt levél
Van Rompuy úrhoz és Catherine Ashton asszonyhoz,
az Európai Parlament «Európai Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetségének» csoportjához
és az Egységes Európai Baloldal képviselőihez
(megjelent korábban e honlapon)
Ennek kapcsán deklaráljuk, hogy:
1 - egymás szervezeteinek, országaink helyzetének tiszteletben tartása mellett ez irányban haladunk tovább
2 - előfeszítéseink koordinálására európai tanácskozást kirdetünk a „versenyképességi paktum”, minden «szociális paktum», az EU és az IMF halálos programjai visszavonása érdekében
3 - delegációt szervezünk az EU Tunézia és Egyiptom népei ügyeibe avatkozás ellen, mert ezek a kialakulóban levő forradalmak bátorító hatással vannak Európa dolgozói és népei felszabadulása számára.
Beszélgetés egy görög munkásaktivával
Ilias PAPACHATZIS a görög OLME pedagógusszakszervezet vezetésének tagja
A «trojka» (az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és az IMF képviselői) Papandreu kormányát brutális intézkedésekre kényszerítette. Te azt mondod:«mintha megszállás alatt lennénk»…
I.P.: A «trojka» arra kényszeríti a görög kormányt, hogy 4 év alatt 50 milliárd eurót fizessen. Ezért követelte ki, hogy az állam adja el vállalati részesedését és nemzeti kincseit is: a kikötőket, repülőtereket, sőt még a strandokat is! E két utolsó évben a görög lakosság kemény csapásokat kapott az IMF-nek és az EU-nak engedelmeskedő Papandreutól, az új intézkedések szintén óriás elégedetlenséget váltottak ki. A dolgozók, akiket febr. 24-re a szakszervezetek újabb sztrájknapra hívtak (22. és 23. között a pedagógusok szüntették be a munkát). Most már kezdik egyre többen mondani: «elég, a trojka hagyja el az országot». Azoknak a száma, akik elégedetlenek az Unióval, egyre nő – és ez tökéletesen jogos.
Az ADEDY (a közszféra szakszervezeti tömörülése) és a GSEE (a magánszektor szakszervezeti tömörülése) világosan megfogalmazza a «trojka» diktálta tervek visszavonását?
Nüanszokkal és habozással.
Néhány hete a L’Humanité azt írta az ADEDY és a GSEE felszólítására sokszor előforduló 24 órás sztrájkok apropóján: «és 9 órás általános sztrájkot!». Görögországban mi is láttuk a munkásosztály erejét a 24 órás sztrájkokban. De a kormányprogram folytatódik…
Ez inkább a GSEE vezetőinek attitüdje. Az ADEDY jobban követel. De az világos, hogy nem akarják, hogy a sztrájkok állandósuljanak és ezért megmaradnak a 24 órásnál. Mi ezzel szembe megyünk. Ezért hívott a föderációm kétnapos sztrájkra és ezzel egyidőben gyűlésekre, ahol a következő lépésekről határozunk.
Már másfél éve, hogy a «szocialista» Papandreu kormánya bevezette ezeket az intézkedéseket. A középiskolai pedagógusokat illetően mik a konkrét hatások?
Csak 2010-ben legalább 20 %-kal csökkent jövedelmük. Ha az inflációt is beszámítjuk, 25 %. A 13. és 14. havi juttatás megszűnt. A nyugdíj is csökken. Iskolákat vonnak össze a „költségvetési deficit csökkentése” nevében és a következő évben nyugdíjba vonulók 11 ezer helyéből csak 2800 lesz betöltve.
Együtt döntöttünk az imént az európai kampányról a Bizottság és a «Parlament» irányába az EU be nem avatkozása érdekében Tunéziában és Egyiptomban. Hogy fogadták ezeket a forradalmakat nálatok, abban az országban, mely az amerikabarát diktatúra elszenvedője volt évtizedeken át?
A sajtó részletesen beszámolt arról, ami történt, s az állampolgárok nagy többsége figyelemmel kísérte. Azért az meg kell jegyeznem, hogy a média egy része megpróbálta elterelni mindezzel a figyelmet belső problémáinkról és úgy bemutatni Egyiptomot és Tunéziát, mint a «múlt túlélőit». De a görögök jórésze párhuzamot von aközött, ami ott és nálunk történik, csakúgy, ahogyan hozzánk közelinek érezzük a latin-amerikai helyzetet is, mert mi is az IMF diktatúája alatt élünk.
Amit Papandreu kormánya tesz, nem sodorja válságba a PASOK-ot (a min.elnök szocialista pártját)? Három képviselője megtagadta a költségvetés megszavazását és magát Papandreut is feljelentette az országgyűlési bíróság előtt.
Bizonyos, hogy Papandreu politikája nagy elégedetlenséget fakaszt magában a PASOK bázisában is, sőt képviselőknél is. De kormányszinten – 48 miniszter van Görögországban! – ragaszkodnak a bársonyszékhez…
Hozzáászólásodban elmondtad, hogy a KKE (görög kommunista párt) vezetői megosztásra törekedtek. Sokat Európában azt hiszik, hogy a KKE valóban az európai politika opponens, ellentétben a komm. párttal és a régi komm. párttal, melyek az Európai Bal részei?
A KKE nagyon dinamikus, jól szervezett párt, sok tízezer dolgozó megmozdítására képes. Propagandájában tisztán a Papandreu-kormány intézkedései ellen foglal állást. De vezetői, leginkább a PAME nevű szakszervezeti frakción keresztül nem tudják megállni, hogy ne akarják kontrollálni a dolgozói ellenállást. Ellenséges azokkal, akiket nem kontrollál. Minden sztrájk ezzel végződik, szisztematikus megosztás keletkezik a szakszervezetek és a PAME között. Holott amire szükségünk van, az az egység. Egyébként csakis ezzel lehet felülemelkedni a GSEE- és ADEDY-vezetők politikáján is.
2011. március 3., csütörtök
Olvastam valahol...
Miért terjednek a fasiszta/náci eszmék?
(dzsetszkí)
Röviden: mert az emberek magukra vannak hagyva.
Hosszabban:
Ha tervezhetetlenné válik az ember jövője, ha talajt vesztettnek érzi magát, ha kilátása sincsen arra, hogy becsületesen, a közösséget alkotó módon ne veszítsen életminőségéből, akkor elér egy pontot, ahol meghal benne az ember. Ha ehhez még hozzájön az is, hogy mindennapi tapasztalataival és embertársai tapasztalataival szemben olyan kép tárul elé, amely azt a benyomását erősíti, hogy egyedül van, akkor sarokba szorított állat módjára nem érez más utat maga előtt, mint az önvédelmi támadást.
Nem nagy dolgok kellenek ehhez, sok kis apróból jön össze. Nézzünk egy életszerű esetet. Munkanélkülivé vált, irány hát a központ. Ha nem megy oda egy-két órával a nyitás előtt, akkor felkészülhet egy bő 6-8 órás elfoglaltságra, míg ha odamegy (esetleg időponttal érkezik, mert már többedszerre van jár ott), akkor megúszhatja 4-5 órával. Ez mind remek, na de mit is nyújt a munkanélküli központ? Segélyt, ha van legalább kétszáz nap igazolt munkaviszonya és akár továbbképzést is. Csakhogy: a továbbképzéshez kell a három hónapnyi regisztrált munkanélküliség (függetlenül attól, hogy esetleg pont két hét múlva indul valami olyan, ami még érdekelné is/hosszútávú kenyérkeresetet biztosítana számára, mert piacképes tudással vértezné fel; és szintén függetlenül attól, hogy lehet, hogy legközelebb csak fél év múlva indul ilyen, ha indul egyáltalán).
A kétszáz igazolt munkanap meg nem olyan magától értetődő ám a mai világban, így könnyen lehet, hogy egy évtizedet ledolgozott aztán mégsincsen meg a kétszáz napja. Felettébb álszent dolog arra hivatkozni, hogy akkor keressen olyan munkáltatót, ahol bejelentik, mert sokszor kell lenyelni a békát, hiszen vagy eszik a család (bejelentetlenül), vagy hónapokig tartó munkahely-keresés vár az emberre (és éhezés a családra). De tegyük fel megvan a kétszáz napja, igen ám, csak minimálbéren… Abból éppen annyi segélyt kap, hogy éhen ne haljon, de mondjuk a rezsi befizetésére/albérletre már nem futja belőle.
És ne is szépítsük: az állam tehet róla.
Az az állam, amely nem gondoskodik arról, hogy a területén csak a törvényeknek megfelelő vállalkozások működhessenek. Ugyan meddig tartana egy „munkáltató-ellenőrző kommandót” felállítani, aminek semmi más dolga nincsen, mint az, hogy tagjaik különböző cégekhez nyernek felvételt és ott dolgoznak és gyűjtik az információt az adott cég törvénytiszteleti fokáról? (Szubjektív: mintegy ötven munkahelyen dolgoztam az elmúlt évtizedben és ebből az ötvenből olyan negyvenötöt simán büntetni lehetett volna a különböző szabálytalanságokért. Nagyon rossz arány!) És a büntetésnek, bírságolásnak többes haszna lenne: nem csak bevételt jelentene a folyton kongó államkincstárba, de az emberek morálján is nagyban javítana, ha tudnák, hogy nem csak „joguk” van a munkához, de azáltal, hogy gyakorolják ezt jogukat valóban a nagy közöshöz tesznek hozzá, nem csak a tisztességtelen cégek tulajdonosaik számára termelnek extraprofitot.
Azt mondják, hogy rossz az adómorál. No igen, mert nincsen meg a munkának a becsülete, elvették az ügyeskedők. Hiszen olyan ártatlan arccal tudja mondani az összes minimálbérre bejelentő, hogy „ezeknek a rablóknak minél kevesebbet. Te is jobban jársz ezáltal” (még egyszer: ötvenből negyvenöt a szubjektív „szociológiai esettanulmányom” szerint).. Ez az egyik része.
(…)
Ha: a jövőbe vetett bizodalom nem lenne lerombolva az állam nevében megtett/eltűrt igaztalanságokkal, ha nem azt tapasztalná az ember majd minden szinten, hogy a jövője gyakorlatilag csak akkor biztosított, ha becstelenné válik, és ha: nem lenne ’rákényszerítve’ a becstelenségre, felőle egész nyugodtan lehetnének azték főpapok is hatalmon, akkor sem törődne vele. Hiszen minden szintnek megvannak a maga tennivalója...
Kérdés hát, hogy mikor veszít az állam többet: akkor-e, amikor hosszú pórázra engedi a piacgazdaság nevében a cégeket, akik a végsőkig kifacsarják az embereket, mind fizikailag, mind erkölcsileg, vagy akkor-e, amikor rövidre fogja a cégeket és megőrzi az emberek jövőalkotási kedvét.
Jelenlegi körülmények közt élő emberek tömege szinte kiált egy olyan rendszerért és eszméért, amely megmagyarázza, rendszert visz a kaotikusnak látszó létbe. Kiált egy emberért, aki kimondja megint: ausradieren.
Gyurcsány Ferenc említette (politikusként tán egyedül eleddig), amit alapvetően mindenki gondol: akinek nem tetszik Magyarországon, ott az ajtó, lehet távozni. Nos, semmi más teendője nem lenne az államnak, mint visszaadni a munka becsületét, az emberi közösséghez való tartozás érzését, a jövőbe vetett remény értelmességét, az emberiességhez való jogot. Amelyik cégnek meg nem tetszik: tessék, ott az ajtó lehet távozni. És persze némi olaj sem ártana abba a nagy bürokratikus gépezetbe, mert mostanában eléggé nyekereg.
(dzsetszkí)
Röviden: mert az emberek magukra vannak hagyva.
Hosszabban:
Ha tervezhetetlenné válik az ember jövője, ha talajt vesztettnek érzi magát, ha kilátása sincsen arra, hogy becsületesen, a közösséget alkotó módon ne veszítsen életminőségéből, akkor elér egy pontot, ahol meghal benne az ember. Ha ehhez még hozzájön az is, hogy mindennapi tapasztalataival és embertársai tapasztalataival szemben olyan kép tárul elé, amely azt a benyomását erősíti, hogy egyedül van, akkor sarokba szorított állat módjára nem érez más utat maga előtt, mint az önvédelmi támadást.
Nem nagy dolgok kellenek ehhez, sok kis apróból jön össze. Nézzünk egy életszerű esetet. Munkanélkülivé vált, irány hát a központ. Ha nem megy oda egy-két órával a nyitás előtt, akkor felkészülhet egy bő 6-8 órás elfoglaltságra, míg ha odamegy (esetleg időponttal érkezik, mert már többedszerre van jár ott), akkor megúszhatja 4-5 órával. Ez mind remek, na de mit is nyújt a munkanélküli központ? Segélyt, ha van legalább kétszáz nap igazolt munkaviszonya és akár továbbképzést is. Csakhogy: a továbbképzéshez kell a három hónapnyi regisztrált munkanélküliség (függetlenül attól, hogy esetleg pont két hét múlva indul valami olyan, ami még érdekelné is/hosszútávú kenyérkeresetet biztosítana számára, mert piacképes tudással vértezné fel; és szintén függetlenül attól, hogy lehet, hogy legközelebb csak fél év múlva indul ilyen, ha indul egyáltalán).
A kétszáz igazolt munkanap meg nem olyan magától értetődő ám a mai világban, így könnyen lehet, hogy egy évtizedet ledolgozott aztán mégsincsen meg a kétszáz napja. Felettébb álszent dolog arra hivatkozni, hogy akkor keressen olyan munkáltatót, ahol bejelentik, mert sokszor kell lenyelni a békát, hiszen vagy eszik a család (bejelentetlenül), vagy hónapokig tartó munkahely-keresés vár az emberre (és éhezés a családra). De tegyük fel megvan a kétszáz napja, igen ám, csak minimálbéren… Abból éppen annyi segélyt kap, hogy éhen ne haljon, de mondjuk a rezsi befizetésére/albérletre már nem futja belőle.
És ne is szépítsük: az állam tehet róla.
Az az állam, amely nem gondoskodik arról, hogy a területén csak a törvényeknek megfelelő vállalkozások működhessenek. Ugyan meddig tartana egy „munkáltató-ellenőrző kommandót” felállítani, aminek semmi más dolga nincsen, mint az, hogy tagjaik különböző cégekhez nyernek felvételt és ott dolgoznak és gyűjtik az információt az adott cég törvénytiszteleti fokáról? (Szubjektív: mintegy ötven munkahelyen dolgoztam az elmúlt évtizedben és ebből az ötvenből olyan negyvenötöt simán büntetni lehetett volna a különböző szabálytalanságokért. Nagyon rossz arány!) És a büntetésnek, bírságolásnak többes haszna lenne: nem csak bevételt jelentene a folyton kongó államkincstárba, de az emberek morálján is nagyban javítana, ha tudnák, hogy nem csak „joguk” van a munkához, de azáltal, hogy gyakorolják ezt jogukat valóban a nagy közöshöz tesznek hozzá, nem csak a tisztességtelen cégek tulajdonosaik számára termelnek extraprofitot.
Azt mondják, hogy rossz az adómorál. No igen, mert nincsen meg a munkának a becsülete, elvették az ügyeskedők. Hiszen olyan ártatlan arccal tudja mondani az összes minimálbérre bejelentő, hogy „ezeknek a rablóknak minél kevesebbet. Te is jobban jársz ezáltal” (még egyszer: ötvenből negyvenöt a szubjektív „szociológiai esettanulmányom” szerint).. Ez az egyik része.
(…)
Ha: a jövőbe vetett bizodalom nem lenne lerombolva az állam nevében megtett/eltűrt igaztalanságokkal, ha nem azt tapasztalná az ember majd minden szinten, hogy a jövője gyakorlatilag csak akkor biztosított, ha becstelenné válik, és ha: nem lenne ’rákényszerítve’ a becstelenségre, felőle egész nyugodtan lehetnének azték főpapok is hatalmon, akkor sem törődne vele. Hiszen minden szintnek megvannak a maga tennivalója...
Kérdés hát, hogy mikor veszít az állam többet: akkor-e, amikor hosszú pórázra engedi a piacgazdaság nevében a cégeket, akik a végsőkig kifacsarják az embereket, mind fizikailag, mind erkölcsileg, vagy akkor-e, amikor rövidre fogja a cégeket és megőrzi az emberek jövőalkotási kedvét.
Jelenlegi körülmények közt élő emberek tömege szinte kiált egy olyan rendszerért és eszméért, amely megmagyarázza, rendszert visz a kaotikusnak látszó létbe. Kiált egy emberért, aki kimondja megint: ausradieren.
Gyurcsány Ferenc említette (politikusként tán egyedül eleddig), amit alapvetően mindenki gondol: akinek nem tetszik Magyarországon, ott az ajtó, lehet távozni. Nos, semmi más teendője nem lenne az államnak, mint visszaadni a munka becsületét, az emberi közösséghez való tartozás érzését, a jövőbe vetett remény értelmességét, az emberiességhez való jogot. Amelyik cégnek meg nem tetszik: tessék, ott az ajtó lehet távozni. És persze némi olaj sem ártana abba a nagy bürokratikus gépezetbe, mert mostanában eléggé nyekereg.
Belgiumi szegénység
Az Európai Unió és az annak utasításait követő belga kormányok gyalázatos, a nemzetközi nagytőkét szolgáló politikája jelentős változásokat hozott Belgiumban.
Megnőtt a munkanélküliség, megnőtt a szegénység.
Jelenleg a 10 millió lakos 15 %-a, 1 millió 600 ezer számít szegénynek: ide tartozik a nyugdíjas nők több mint negyedrésze, a munkanélküliek s a gyermekeiket egyedül nevelők. Hivatalos jelentések szerint szociális juttatások nélkül a lakosságnak több mint 40 %-a esne ebbe a kategóriába.
2010-ben a munkanélküliség elérte a soha nem látott 14,6 %-os szintet 750 ezer munkanélkülivel. Ebben az évben pedig még mindig emelkedik ez a szám – a munkahelyek megszűnése mindennapos, az új munkahelyek teremtése minimális.
A fiatalok munkanélküliségi rátája 2010 végére 23,5 %-ra növekedett, generációk nőnek fel anélkül, hogy valaha is lett volna munkájuk – a nyugdíjbavonulás törvényes határa pedig 65 év !
A nemzetközi intézmények – a G20, G8, az IMF, az Unió – a válság következményei elleni harc ürügyén diktátumokat hoznak és egyre súlyosabb árat fizettetnek a dolgozókkal. A reálbérek, a közköltségek, oktatási, egészségügyi kiadások csökkentése; a közszolgáltatások, posta, vasút privatizálása; tömeges kizárások a szociális ellátásból – mint minden európai tagállamban, Belgiumban is a mindennapok része. A munkáltatók a bérek befagyasztását kérik mikor az árak szüntelenül emelkednek: a családok szükséges kiadásait tartalmazó fogyasztói kosár egy év alatt havi 88 euróval növekedett; ma egy átlagos családnak havi 2.576 eurós jövedelemre lenne szüksége a megélhetéshez. A FAO jelentése szerint 20 éve nem látott, 39 %-os emelkedés tapasztalható a búzát, rizst, kukoricát magábafoglaló cereáliák árában! – s eközben a tőkés profit újra visszaállt a 2008-as válság előtti szintre.
Az évek óta tartó lévő politikai válság háttere Belgium szétszakítása, csak a nagytőke érdekeit szolgálja a dolgozók nagyobb fokú kizsákmányolásáért, a társadalombiztosítás, a szociális háló megszüntetése érdekében. A belga ügyvezető kormány az Európai Unió nyomására, mint mindenütt, minden tagországban, szigorító intézkedésekkel akarja megtűzdelni a költségvetést. Az Unió az úgynevezett «európai szemeszter» programmal feltételeket szab, annak nem teljesítését pedig szankciókkal fogja sújtani; "szociális és gazdasági reformokat" kényszerít minden tagállamra, hogy 2020-ig elérje stratégiai versenycéljait a dolgozókra nézve katasztrofális következményekkel: nyugdíjreformmal, bércsökkentéssel. Magyarán: tovább, többet kell dolgozni, kisebb fizetésért.
Márc. 4-én általános munkabeszüntetés lesz a bérek csökkentésének uniós terve, az ún.szakmaközi egyezség törvénytervezete ellen, de az utóbbi időben nem telt el egy hét sem tüntetés, sztrájkok nélkül, mert a tőkés rendszer válságát nem a néppel kell megfizettetni sem Belgiumban, sem Magyarországon, sem sehol a világon!
Megnőtt a munkanélküliség, megnőtt a szegénység.
Jelenleg a 10 millió lakos 15 %-a, 1 millió 600 ezer számít szegénynek: ide tartozik a nyugdíjas nők több mint negyedrésze, a munkanélküliek s a gyermekeiket egyedül nevelők. Hivatalos jelentések szerint szociális juttatások nélkül a lakosságnak több mint 40 %-a esne ebbe a kategóriába.
2010-ben a munkanélküliség elérte a soha nem látott 14,6 %-os szintet 750 ezer munkanélkülivel. Ebben az évben pedig még mindig emelkedik ez a szám – a munkahelyek megszűnése mindennapos, az új munkahelyek teremtése minimális.
A fiatalok munkanélküliségi rátája 2010 végére 23,5 %-ra növekedett, generációk nőnek fel anélkül, hogy valaha is lett volna munkájuk – a nyugdíjbavonulás törvényes határa pedig 65 év !
A nemzetközi intézmények – a G20, G8, az IMF, az Unió – a válság következményei elleni harc ürügyén diktátumokat hoznak és egyre súlyosabb árat fizettetnek a dolgozókkal. A reálbérek, a közköltségek, oktatási, egészségügyi kiadások csökkentése; a közszolgáltatások, posta, vasút privatizálása; tömeges kizárások a szociális ellátásból – mint minden európai tagállamban, Belgiumban is a mindennapok része. A munkáltatók a bérek befagyasztását kérik mikor az árak szüntelenül emelkednek: a családok szükséges kiadásait tartalmazó fogyasztói kosár egy év alatt havi 88 euróval növekedett; ma egy átlagos családnak havi 2.576 eurós jövedelemre lenne szüksége a megélhetéshez. A FAO jelentése szerint 20 éve nem látott, 39 %-os emelkedés tapasztalható a búzát, rizst, kukoricát magábafoglaló cereáliák árában! – s eközben a tőkés profit újra visszaállt a 2008-as válság előtti szintre.
Az évek óta tartó lévő politikai válság háttere Belgium szétszakítása, csak a nagytőke érdekeit szolgálja a dolgozók nagyobb fokú kizsákmányolásáért, a társadalombiztosítás, a szociális háló megszüntetése érdekében. A belga ügyvezető kormány az Európai Unió nyomására, mint mindenütt, minden tagországban, szigorító intézkedésekkel akarja megtűzdelni a költségvetést. Az Unió az úgynevezett «európai szemeszter» programmal feltételeket szab, annak nem teljesítését pedig szankciókkal fogja sújtani; "szociális és gazdasági reformokat" kényszerít minden tagállamra, hogy 2020-ig elérje stratégiai versenycéljait a dolgozókra nézve katasztrofális következményekkel: nyugdíjreformmal, bércsökkentéssel. Magyarán: tovább, többet kell dolgozni, kisebb fizetésért.
Márc. 4-én általános munkabeszüntetés lesz a bérek csökkentésének uniós terve, az ún.szakmaközi egyezség törvénytervezete ellen, de az utóbbi időben nem telt el egy hét sem tüntetés, sztrájkok nélkül, mert a tőkés rendszer válságát nem a néppel kell megfizettetni sem Belgiumban, sem Magyarországon, sem sehol a világon!
Ki?
Mikor a "három csillag" nevű tévégyárban a folyamatok szabványosításáért felelős mérnök arról beszélt a dolgozók előtt, hogy a gyártósoron a munkafolyamatok optimalizálása nem fog feltétlenül munkaerő elbocsátáshoz vezetni, én csak csóváltam a fejem.
Azt mondta, hogy aki nem kell a gyártósorra, az majd kap máshol munkát.
Három nap múlva bocsátottak el negyven embert.
Ezzel nem nőtt a foglalkoztatottak száma Gödön.
A másik nagy rivális a "Life's good!" jelszóval reklámozza magát.
Ott is nap-mint nap megteszik ugyanezt.
Nem cél itt a foglakoztatás a versenyszférában.
Csupán teher.
A legjobb munkaerő az, ami megtakarítható.
És a legjobb rablás a munkanélküliség.
Aki nem jut munkához, az is eszik, iszik, amíg el nem pusztul, és veszi a fillérekért előállított ennivalót.
Kemény forintokért.
És már az utolsó forintja is a gyárosnál kötött ki.
Teljesen mindegy, melyiknél, a rendszer ilyen.
És hogy mennyire nem az emberi haladást szolgálja ez a gazdasági rendszer, arra a legjobb példa, hogy nem szüntették be a luxuscikkek gyártását, addig, amíg meg nincs mindenkinek a napi betevője.
És mi a válasza a polgári pártoknak?
Munkaidő emelés?
Munkanélküli segély megvonás?
Minimálbér eltörlés?
És még?
Mit lehet még a cigányokra mutogatással leplezni?
Tudjuk, hogy a legjobb társadalom az, amely nem kerül semmibe, és végtelenül sokat hoz a konyhára.
Egyeseknek.
Karcsi néha cuccozott, mert nem bírta a feszültséget.
Aztán egyszer már nem jött dolgozni.
Nem bírta a feszültséget.
Azt, hogy lakáshitelre sem elég a pénz, nem hogy kajára.
Hárman élnek, két fizetésből.
Most talán egy kicsit elfelejt mindent.
A napi robotot, a gondokat, a hitelt.
A családi szűkösséget, és a többi.
Cuccozik.
Tudja, hogy senkire sem számíthat.
Karcsi Jó gyerek, szeretem, mint embert.
Egy újabb tragédia, ami tudom, nem kerül majd be a hírekbe.
Miközben munkába megyek, hallom a Volán sofőrt panaszkodni:
"Állandóan csökken a bérem!
Régen az állami időkben kétszáz fölött kerestem, Ma 120-at, úgy hogy régen egy évben túlórázhattam annyi órát, mint amennyit most kell ahhoz havonta, hogy a százhúsz meglegyen."
- Ha nem túlórázol, Pali, akkor mennyi lenne?
P: - 60- 70.
Én - Az komoly.
P: - Most, hogy magán lett [a társaság], csökkentettek egyszerre 50- 60 ezerrel.
Én - És így most nyereséges?
P: - Régen volt az, amíg nem volt magán.
Én - Aztán?
P: - Aztán most veszteséges.
A piac, a piac!
Az a fránya növekedés nem akar beindulni!
A pénzünk áramlása a gazdagok felé!
Fene egye meg, meg kell húzni a nadrágszíjat!
Malájziában már sikerült.
Megcsináljuk Világ! Megcsináltuk, Magyarország.
Nincs Hazám, csak hóhérom
Nincs munkám, csak bélyegem.
Megbélyegzett halálra ítéltek
Vidéken, és Városon.
Ki segít majd rajtuk?
A játszma zajlik.
Mi nem harcolunk a frontvonalban.
("Kritika", Kommunista.net)
Mit lehetne ehhez hozzátenni? Olyan világos, hogy szinte semmit. Talán csak a kérdésre kell válaszolni: "ki segít rajtunk?"
Senki, csak mi magunk. El kell gondolkodni azon hogyan jutottunk idáig. Kiknek köszönhetjük, kik állnak mögöttük. Kiknek érdeke, milyen politikai erőkkel érték el és folytatják. Ki húz hasznot a rendszerváltásból. Kinek a számláját terheli az adósság. Ha a mienket, akkor legyen "összefogás az adósság ellen", ha nem, akkor nincs szövetkezés velük. Csak magunkban. De abban aztàn irtózatos gyorsasággal. A játszmát nem lehet nélkülünk jàtszani. Harcolni kell a fronvonalban.
Azt mondta, hogy aki nem kell a gyártósorra, az majd kap máshol munkát.
Három nap múlva bocsátottak el negyven embert.
Ezzel nem nőtt a foglalkoztatottak száma Gödön.
A másik nagy rivális a "Life's good!" jelszóval reklámozza magát.
Ott is nap-mint nap megteszik ugyanezt.
Nem cél itt a foglakoztatás a versenyszférában.
Csupán teher.
A legjobb munkaerő az, ami megtakarítható.
És a legjobb rablás a munkanélküliség.
Aki nem jut munkához, az is eszik, iszik, amíg el nem pusztul, és veszi a fillérekért előállított ennivalót.
Kemény forintokért.
És már az utolsó forintja is a gyárosnál kötött ki.
Teljesen mindegy, melyiknél, a rendszer ilyen.
És hogy mennyire nem az emberi haladást szolgálja ez a gazdasági rendszer, arra a legjobb példa, hogy nem szüntették be a luxuscikkek gyártását, addig, amíg meg nincs mindenkinek a napi betevője.
És mi a válasza a polgári pártoknak?
Munkaidő emelés?
Munkanélküli segély megvonás?
Minimálbér eltörlés?
És még?
Mit lehet még a cigányokra mutogatással leplezni?
Tudjuk, hogy a legjobb társadalom az, amely nem kerül semmibe, és végtelenül sokat hoz a konyhára.
Egyeseknek.
Karcsi néha cuccozott, mert nem bírta a feszültséget.
Aztán egyszer már nem jött dolgozni.
Nem bírta a feszültséget.
Azt, hogy lakáshitelre sem elég a pénz, nem hogy kajára.
Hárman élnek, két fizetésből.
Most talán egy kicsit elfelejt mindent.
A napi robotot, a gondokat, a hitelt.
A családi szűkösséget, és a többi.
Cuccozik.
Tudja, hogy senkire sem számíthat.
Karcsi Jó gyerek, szeretem, mint embert.
Egy újabb tragédia, ami tudom, nem kerül majd be a hírekbe.
Miközben munkába megyek, hallom a Volán sofőrt panaszkodni:
"Állandóan csökken a bérem!
Régen az állami időkben kétszáz fölött kerestem, Ma 120-at, úgy hogy régen egy évben túlórázhattam annyi órát, mint amennyit most kell ahhoz havonta, hogy a százhúsz meglegyen."
- Ha nem túlórázol, Pali, akkor mennyi lenne?
P: - 60- 70.
Én - Az komoly.
P: - Most, hogy magán lett [a társaság], csökkentettek egyszerre 50- 60 ezerrel.
Én - És így most nyereséges?
P: - Régen volt az, amíg nem volt magán.
Én - Aztán?
P: - Aztán most veszteséges.
A piac, a piac!
Az a fránya növekedés nem akar beindulni!
A pénzünk áramlása a gazdagok felé!
Fene egye meg, meg kell húzni a nadrágszíjat!
Malájziában már sikerült.
Megcsináljuk Világ! Megcsináltuk, Magyarország.
Nincs Hazám, csak hóhérom
Nincs munkám, csak bélyegem.
Megbélyegzett halálra ítéltek
Vidéken, és Városon.
Ki segít majd rajtuk?
A játszma zajlik.
Mi nem harcolunk a frontvonalban.
("Kritika", Kommunista.net)
Mit lehetne ehhez hozzátenni? Olyan világos, hogy szinte semmit. Talán csak a kérdésre kell válaszolni: "ki segít rajtunk?"
Senki, csak mi magunk. El kell gondolkodni azon hogyan jutottunk idáig. Kiknek köszönhetjük, kik állnak mögöttük. Kiknek érdeke, milyen politikai erőkkel érték el és folytatják. Ki húz hasznot a rendszerváltásból. Kinek a számláját terheli az adósság. Ha a mienket, akkor legyen "összefogás az adósság ellen", ha nem, akkor nincs szövetkezés velük. Csak magunkban. De abban aztàn irtózatos gyorsasággal. A játszmát nem lehet nélkülünk jàtszani. Harcolni kell a fronvonalban.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
