Meghívó

a Munkáspárt budapesti majálisi rendezvényére.

Szólj az ismerőseidnek, barátaidnak, gyertek minél többen!


VAN MUNKAHELYED?
MEDDIG MÉG?

TUDOD FIZETNI A HITELEIDET?
MEDDIG MÉG?

ELHISZED, AMIVEL A POLITIKUSOK ÁLTATNAK?
MEDDIG MÉG?

ELEGED VAN A KILÁTÁSTALANSÁGBÓL?
NEKÜNK IS!

HA KÍVÁNCSI VAGY RÁ, MIT HALLGATNAK EL ELŐLED,
HA TUDNI AKAROD, MERRE A KIÚT:

GYERE EL!

VÁRUNK A MUNKÁSPÁRT MAJÁLISÁN!
OLVASS, HALLGASS, KÉRDEZZ!

NEKÜNK VAN VÁLASZUNK!

KIFOSZT EZ A RENDSZER?
ÜNNEPELJ, DE GONDOLKODJ IS VELÜNK MÁJUS ELSEJÉN!



8.00 – 9.00 Felvonulási gyülekező a Kodály Köröndön
9.05 – 9.25 Köszöntőt mond Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke
9.30 – 10.30 Felvonulás
10.30 – 10.50 Megérkezés a Városligetbe, a Paál László sétányra a Munkáspárti rendezvény helyszínére
10.50 – 11.00 Majálisi versek, köszöntők
11.00 – 11.40 Ünnepi beszédet tart Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke
11.50 – 12.20 Felszólal a Görög Kommunista Párt képviselője
12.30 – 13.00 Gyermekműsor
13.00 – 14.00 Fórumbeszélgetés a Munkáspárt Elnökségével
14.00 – 19.00 Karaoke


Szólj az ismerősödnek, barátaidnak, gyertek minél többen!

A Munkás Hírlap május elseji röpirata

Május elsején, a Városligetben (Paál László sétány) Pécsi Ágnes sátrában sörrel és zsíroskenyérrel vár Benneteket, itt papírformátumban is megkaphatjátok röpiratunkat, valamint a La Vérité (Az Igazság), a IV. Internacionálé elméleti folyóirata különkiadásànak forditàsàt, 70 évvel meggyilkolása után: Lev Trockij időszerűsége cimmel.


Munkás Hírlap

2011. május elseji röpirat

Hazánk a nemzetközi helyzet tükrében


Az imperializmus válsága egyre mélyebb és átfogóbb. Ezt nem csak a 2008-as pénzügyi-termelési világválság, az alapvető termékek árának emelkedése jelzi, hanem olyan új korszak, mely felborította az amerikai imperializmus berendezkedését a világban. A tunéziai forradalom, majd az egyiptomi nem a világforradalmi folyamatoktól elrugaszkodó speciális «arab jelenség», hanem annak szerves része. A dolgozók, a fiatalok, a népek és szervezeteik mozgalma, mely folytatja az 1917-es szovjeteket, az 1953-as kelet-berlini eseményeket, az 1956-os magyar munkástanácsokat, stb. Ezért van a tunéziai eseményeknek nemzetközi jelentősége.
Ben Ali és Mubarak az IMF helyi képviselői voltak csakúgy, ahogyan a mi kormányaink is azok. Az Európai Uniót, melynek tagja vagyunk, a nemzetközi, elősorban amerikai tőke mozgatja. Válságában vergődve mára – az Euróért paktummal, a két nagy szakszervezeti szövetség politikájával és a deficitet tiltó alkotmányos reformokkal – magát a demokráciát teszi kérdésessé.

Magyarországon az EU konvergencia-programja, a szakszervezeteket integráló és bedaráló politika, a költségvetési hiányt csökkentő új alkotmány képezi ennek részét. Csak részletkérdés a GDP-hiány tartása; az antidemokratikus lépések szinte minden területen; a munka világa érdekeivel szembeni törvényhozás; a bankkonszolidáció közpénzből; a bankkódex a bankok saját elképzelése szerint; a közszférától elvonások; az alacsony béreket sújtó egységes 16 %-os személyi jövedelemadó; az új munkatörvénykönyv (nagyobb rugalmasság, a sztrájkjog csorbítása); a gyógyszertámogatások megvonása, a táppénzmódositások; a rokkantnyugdíjak elleni támadás; az oktatásban 16 éves korhatár meghúzása; a pedagógusok munkaidejének emelése és létszámcsökkentése; a közfoglalkoztatások változásai, stb. Mit jelent az új magyar alkotmány? Legsúlyosabb vonása az «olyan költségvetés, mely eredményeképpen az államadósság meghaladná a teljes hazai össztermék felét». S mindaddig, amíg az államadósság ezt meghaladja, az Országgyűlés csak olyan központi költségvetésről szóló törvényt fogadhat el, amely ennek csökkentését tartalmazza. De ez a nem a dolgozók adóssága, mi semmit nem élveztünk belőle! Ebben az évben máris kevesebb lett a dolgozók, nyugdíjasok jövedelme, ez pedig itt arról szól, hogy folytatódnak a megszorítások – no meg arról, aki fellép ellene, alkotmányellenesnek nyilváníttatik! A költségvetés szentsége azonban nem vonatkozik mindenre és mindenkire: az APEH adataiból kiderül, hogy a nagyvállalatok, a multinacionális vállalatok a nyereségük után igencsak mérsékelten adóznak (a tényleges adó 2007-ben nem érte el a 9 százalékot, pedig a társasági adókulcs elvileg 16 százalékos). Az Alkotmány e passzusa is visszavezethető az IMF, az Unió előírásaira, direktíváira és követeléseire, melyeket a Fidesz-kormány – látszólagos ellenkezése dacára – végrehajt.

Egész Európában különlegesen erős mozgalom kezdődött a megszorító intézkedések ellen, a nyugdíjreform visszavonásáért, az egészségügyért, az oktatásért, mely nem érhetett célhoz olyan vezetők miatt, akiknek ez egyáltalán nem volt szándéka. Azt várják, hogy «szociális dialógusok» folyjanak továbbra is, az ellenreformokat elfogadtassák a munkavállalói szervezetekkel és végezzenek a szakszervezetek függetlenségével a «nemzeti együttműködés» kereteiben. Az IMF, a G 20, az ENSZ, az Európai Unió… sőt, még az ILO is azt keresi, hogyan tudná a dolgozókkal megfizettetni a tőkés rendszer válságának árát. A krízis egyenes következményeként az egyik szikra Tunéziában és Egyiptomban a fiatalok tömeges munkanélkülisége lett – ez Magyarországon is óriási. A dolgozók, a fiatalok azonban az egész világon keresik a felegyenesedés útját, küzdenek az összes osztályharcban elért vívmányt megsemmisítő imperializmus és intézményei ellen (Világbank, IMF, Európai Unió, stb.).
A munkásosztályra nyomás nehezedik. A «világkormányzat», a «nemzetközi intézmények demokratizálása», a «szociális dialógusok» becsapnak bennünket, akadályozzák és súlyosan sértik érdekeinket. A tunéziai dolgozók felülkerekedtek ezeken az akadályokon. A népakarat alkotmányozó nemzetgyűlési választásokkal kívánja kezébe venni saját jövőjét; a forradalmi védelmi bizottságok a nagy szakszervezeti tömörüléssel, az UGTT-vel pedig megszervezik magukat és ellenőrzik saját mozgalmukat. Így beszélhetünk ma a forradalom folytatásáról. Adjuk hozzá a katonai intervenciós fenyegetést és megértjük, hogy Líbia csak ürügyül szolgál a beavatkozásra.

Az EU jobb- és baloldali kormányai százmilliárdokat pumpáltak közpénzekből a bankok és spekulánsok megmentésére, ezután a munkásjogok tönkretételének terveibe fogtak: nyugdíjreformokba (Francia- és Spanyolországban), szociális likvidációba (Görög- és Írországban), mindkettőbe Magyarországon – s ezt olyan politika kíséri, mely ezen tervek megvalósításába próbálja integrálni a szakszervezeteket. Az európai tömegmozgalmakban a dolgozók próbálkoznak szervezeteikre támaszkodni, de beleütköznek vezető apparátusaik politikájába, akik ha kritizálva is, de alávetették magukat kormányaik és az Európai Unió követeléseinek.
Mégha nem is győztek a dolgozók ez alkalommal, törekednek arra, hogy e szervezeteiket visszaszerezzék maguknak.
A tömegmegmozdulások világszerte közös tartalommal bírnak. Az ápr. 9-i budapesti szakszervezeti demonstráción nem csak az Európai Szakszervezeti Szövetség központilag kiadott jelszavait láthattuk a különböző szakszervezeti csoportok kezében, hanem a hivatalos jelmondatok után ilyen feliratok is szerepeltek: „Csökkenő bér, növekvő terhek? Megvédjük a nyugdíjrendszert! Biztos munkát, tisztes bért és nyugdíjat! Nemet a liberalizációra! Nem vagyunk rabszolgák! Jogainkért jöttünk!” – ez is utal arra, elkezdődött valami.
A magyar dolgozó tudatában van érdekeinek, képes arra, hogy szervezetten küzdjön értük, felismeri elnyomásának eredetét és tenni akar ellene.

•Éljen május elseje! Éljen a nemzetközi munkásosztály és annak harca a barbárság ellen!
•Éljen az európai népek IMF- és Európai Uniómentes szabad szövetsége!
(szerkesztőség)

Kik vagyunk? A Munkás Hírlap szabad kiadvány. Munkásaktivisták, szakszervezeti tagok kiadványa, akik harcolunk a termelőeszközök magántulajdona ellen, a kizsákmányolás ellen, az IMF és az Európai Unió ellen a békéért, a demokráciáért, a szocializmusért.Harcunkat a magyar munkásmozgalom folytonosságához kapcsoljuk, céljaink megvalósításáért e keretek közöttküzdünk - ahogy azt elődeink tették 1919-ban, 1956-ban.
Internacionalisták vagyunk, az összes nemzet, nemzetiség egymás közötti egyenlőségét a nemzeti kisebbségek egyenjogúságára alapozva követeljük.Éppen ezért a munkáshatalom és a demokrácia elvéért szállunk síkra, a Dunamenti és Balkáni Föderációért, szabad népek szabad Európájáért, a szabad világ tagjaként.
Arra törekszünk, hogy az útról és eszközökről szabad vita jöjjön létre, melynek segítségével a tömegek meg tudják találni a kivezető utat abból a zsákutcából, amelybe az imperializmus és intézményei taszították őket.
Lapunk nyitva áll valamennyi dolgozó, aktivista előtt, akik célja hasonló: harc a privatizáció ellen, a munkához, az oktatáshoz, az egészségvédelemhez, lakhatáshoz, stb. fűződő jogokért.
Megjegyzéseiteket, állásfoglalásaitokat várjuk.
Email-cím: somijudit@gmail.com

12 pofon a dolgozóknak a kormánytól

http://www.fn.hu/allas/20110424/12_pofon_dolgozoknak/

Összegyűjtöttük azokat a kormány által tervezett intézkedéseket – a Nemzetgazdasági Minisztérium bürokráciacsökkentő programjából, illetve a konvergencia programból – amelyek majd (túlnyomó többségükben hátrányosan) közvetlenül érintik a munkavállalók jogait.

1.Nem kell indokolni a kirúgást

A tervek szerint a jövőben a mikro- és kisvállalkozások a lehető legkönnyebb módon vehetnék fel és bocsáthatnák el a dolgozóikat. Az a korábbi követelmény, hogy rendes felmondás során a munkaadónak indokolni kell a döntését, megszűnik. Ezt azzal magyarázzák, hogy a felmondás indoklása a vállalkozásoktól „komoly és mindkét félre nézve méltánytalan erőfeszítéseket igényel, amelynek társadalmi hasznossága kétséges” – fogalmaztak a tervekben. A Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) szerint így 16 milliárdot takaríthatnak meg évente a vállalkozások.

2. Kevesebb baleset lenne „munkabaleset”

Az intézkedés célja, hogy a munkáltató mentesüljön az „ésszerűtlen esetekben” a kárfelelősség alól, melyek közvetlenül nem kapcsolódnak a munkavégzéshez. A jelenleg hatályos munka törvénykönyve szerint a munkabaleset olyan baleset, amely „a munkavállalót a szervezett munkavégzés során vagy azzal összefüggésben éri, annak helyétől és időpontjától és a munkavállaló (sérült) közrehatásának mértékétől függetlenül” – magyarázta meg a fogalmat dr. Hargittay Szabolcs munkajogász a Profession.hu-nak. Munkabaleset lehet például, ha valakit közlekedési baleset ér a munkájával kapcsolatos utazás során, de az is, ha a szervezett üzemi étkeztetés közben, vagy a munkahelyi öltözőben a tisztálkodáskor sérül meg az alkalmazott. A munkabaleset fogalmának szűkítésével minisztérium 2 milliárd forintot szeretne megspórolni a vállalkozásoknak.

3. Nem lenne kötelező az üzemi tanács létrehozása

A törvény ma még előírja: ha foglalkoztatottak létszáma meghaladja 50 főt, üzemi tanácsot kell választani. Az NGM intézkedésével ez a kötelezettség megszűnne. A kötelező jelleg amúgy eléggé gyenge lábakon áll, mert a jelenlegi munka törvénykönyve nem szankcionálja az üzemi tanács hiányát, az alkalmazottak belátására van bízva, hogy létrehozzák-e a saját érdekükben, vagy sem.
A minisztérium indoklása szerint azért van szükség a „kötelezettség” megszüntetésére, mert az üzemi tanács „a munkavállaló valós védelmét ellátni nem tudó, vállalatvezető idejét rabló kötelezettség” – írják. Az intézkedés nyomán 80-100 millió forint „bevételre” számít az állam a válallkozásoknál.

4. A munkaidő nyilvántartása rugalmasabbá válna

A foglalkoztatást jelentősen javítaná, ha a mikro- és kisvállalkozásoknál a munkavállalót csak a heti 48/60 órás, napi 12 órás munkaidőkeret kötné, amelynek felhasználásáról a két fél szabadon egyezik meg az éves munkaidőkeret mellett – véli az NGM. A munkaidőkeretben történő foglalkoztatással sok vállalat minimálisra csökkentheti a rendkívüli munka után fizetendő bért, a rugalmas beosztásnak köszönhetően pedig akár 4 vagy 12 órában is behívható a munkavállaló.

5. Másképp megállapított (vélhetően kisebb) bérpótlékok

Felülvizsgálnák az éjszakai és hétvégi bérpótlékot.

6. Másképp megállapított – vélhetően kevesebb – végkielégítés

Új szabályokat hoznának a végkielégítésekre.

7. Felmondási idő

Csökkentenék a felmondási időt.

8. Bevezetnék az 5,5 munkanapos munkahetet

Bevezetnék az 5,5 munkanapos munkahetet a folyamatos üzemű vállalkozásoknál. Alighanem arról van szó, amit a kormány a konvergenciaprogramban beígért Brüsszelnek: véglegesítik a Gyurcsány-kormány egykori munkaügyi és szociális minisztere, Szűcs Erika által elfogadtatott ideiglenes szabályt. Ami arról szólt, hogy ha a nyolcórás dolgozónak – például a válságban a megrendelések visszaesése miatt – lecsökkentették a munkaidejét, akkor a gazdaság éledezése, és a megnövekedett munkamennyiség miatt most a korábbinál magasabbra, maximum heti 44 órára emelhetik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fizetését is növelik: a munkaadónak csak annyit kell fizetnie, mintha a dolgozó heti 40 órát dolgozna.

9. Képesítési követelmények csökkentése

Sok munkakörnél eltörlik azt a követelményt, hogy csak szakképzett munkavállaló tölthet be egyes állásokat, ugyanis az NGM úgy véli, hogy néhol feleslegesek a képesítési követelmények. Az intézkedéssel a szakképzetlen embereknek akarnak lehetőséget biztosítani az elhelyezkedéshez, de nem utolsó szempont az sem, hogy a vállalkozók ezzel „olcsóbb” munkaerőhöz jutnak: minimálbérért, 78 ezerért dolgoztathatják azokat az embereket, akiknek korábban a garantált bérminimumot (94 ezer forint) kellett adniuk. Ez utóbbit ugyanis csak a szakképzettséggel rendelkezőknek kell megfizetni. A minisztérium szerint az intézkedés 1 százalékos foglalkoztatásjavulást, 100 ezer új, legális munkahelyet teremtene.

10. Elaprózzák a szabadságot

A jelenlegi szabály szerint a szabadságunknak csak a negyedével rendelkezünk mi, a többinek a kiadásáról a munkaadó dönt, és 30 nappal a szabadságolás előtt értesítenie kell a dolgozót, mikor küldené szabadságra. Ehhez a munkavállaló előzetes meghallgatása is szükséges, hogy megfelel-e neki az időpont. A jövőben ezeket a „pihenőnapokat” kettőnél több részletben is kiadhatja majd a munkáltató, ha gazdasági érdekei miatt úgy látja jónak. Munkapszichológusok szerint évente legalább egyszer két hét folyamatos pihenésre van szükség ahhoz, hogy egy dolgozó regenerálódjon, feltöltődjön, és így újra „hasznát vegye” a cég. Éppen ezért nem lehet évről évre tologatni a szabadságokat, hanem a cég köteles az esedékesség évében kiadni.

11. Túlóráért nem pénz, hanem szabadnap járhat

A túlórákat ezentúl nem lesz kötelező kifizetni, a munkaadó megválthatja szabadidőben. A munka törvénykönyve szerint rendkívüli munkavégzés (túlmunka, túlóra) esetén bérpótlék jár, azaz 50 százalékkal magasabb órabér. Abban az esetben pedig, ha pihenőnapon kell dolgozni, akkor a fizetés dupláját kellene kapnia a munkavállalónak.

12. Tovább tart majd a próbaidő

A próbaidő jelenleg maximum 3 hónap a versenyszférában, a köztisztviselőknél viszont fél év. Ezt az időszakot a teljes nemzetgazdaságban 6 hónapra emelnék. A munkajog szerint a próbaidő alatt bármikor, azonnali hatállyal és indoklás nélkül megszüntethető a munkaviszony. A cégek maximálisan kihasználják a próbaidőt olyan pozíciókban is, ahol ez indokolatlan lenne, sőt gyakori, hogy a három hónapos próbaidőt is keveslik, és féléves munkaerő-kölcsönzéssel kerülik el – írta a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) egyik tanulmánya hazánkról.

+1. Kevesebb szabadságot kapnak a kismamák, de pénzre válthatják

Egy évről fél évre csökkentik azt az időszakot, amikor a gyermekgondozás céljából „fizetés nélküli szabadságon” otthon lévő kismama fizetett szabadságra jogosult. A munkába visszatérő kismama szabadságát viszont – a korábbi rendszerrel szemben – részben pénzre válthatják, kifizethetik a dolgozónak, ha szeretné. Ez munkavállalói szempontból pozitív intézkedés lehet, hiszen nem szerencsés, ha az újra dolgozni kezdő anyuka az őt megillető felmondási védelmi időt szabadságon tölti. Korábban a visszatérési szándékról illett körülbelül 2 hónappal a munkába állás előtt írásban értesíteni a munkaadót. Ezt az időtartamot is „leszabályozzák”: kötelezően 30-60 nappal korábban szólnia kell majd a munkáltatónak, ha újra dolgozni szeretne a kismama.

Európa adósságbajnoka Olaszország előtt: Németország

La Tribune.fr -2011.ápr.26.

Az Eurostat a mai napon tette közzé az EU és az eurózóna országai adósságának 2010-es statisztikáját, mely eléri a GDP 80%-át. Értékében Németország detronizálja Olaszországot és a világ harmadik legeladósodottabb országa lett. (…) az európai adósság növekszik, egyedül a kölstségvetési deficit csökkent 2010-ben átlagosan a GDP 6,8%-áról 6,4%-ra.

Az adósság bajnoka … Németország 2079 milliárd euróval, vagyis GDP-je 83,2%-àval. Az eurózóna legnagyobb teljesítményű gazdasága a világ harmadik legeladósodottabb államává lépett elő. 2010-ben a gazdasági fellendítési terv és a zóna válságban lévő országainak szánt segítség után a a német államadósság a 2009-hez képest közel 10 ponttal nőtt.

A legeladósodottabb országok pódiumát Olaszország egészíti ki 1843 milliárd euróval, majd Franciaország 1591 milliárddal. Utánuk Spanyolország, Hollandia, Belgium és Görögország következnek.

Azonban ezek a számok más dimenziót nyernek, ha a nemzeti GDP-vel vetjük össze. Az Eurostat statisztikája jelzi, hogy 14 uniós tag államadóssága meghaladja az engedélyezett 60 %-osat.

A GDP százalékarányában Görögországé 142,8%, egy év alatt 15 ponttal emelkedett; Olaszországé 119%; a politikai válság érintette Belgiumé 96,8% és júliustól elérheti a 100 %-ot; Portugáliáé 93%; Németországé 83,2% és Franciaországé 81,7%. A rossz tanulók esetében átlagosan 85,1%-ra emelkedett az egy évvel korábbi 79,3%-kal szemben.A költségvetési hiány kis javulást jelez, 6,3%-ról 6-ra csökkent. Az EU pedig 3 %-ot engedélyez. A PIGS-országok (Portugália, Irország, Görögország, Spanyolország) és az Egyesült Kirányság húzzák le az európai deficit statisztikáját. Irországé 34,4%, több, mint duplája a 2009-esnek! A többi gyenge láncszemeké 9% és 10,5% között van

Az EU-ban csak két ország nem csúszott a «vörös vonal» alá: Svédország (0%) és Észtország (0,1%).

Nemzetközi Információk

új széria 33 (402) - 2011.ápr.15.

Tartalom:
- Felhívás
- Tunézia: beszélgetés Hacine El Abassival, az UGTT főtitkárhelyettesével


Felhívás a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése által szervezendő, a szakszervezetek függetlenségének és az ILO konvencióinak védelmét szolgáló találkozóra


Az összes ország szakszervezeteihez,
a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) dolgozói küldötteihez!


Az ILO 100. ülésszakát tartja 2011.jún.1-től 17-ig Genfben. A találkozó olyan időszakban zajlik, amelyet a dolgozók és népek történelmi mobilizációja jellemez, elutasítva, hogy a tőkés kizsákmányoláson alapuló gazdasági rendszer túlélése katasztrófába torkolljon.

A tunéziai nép harca, támaszkodva munkásosztályára, hogy megszüntesse Ben Ali diktátornak az IMF és az EU alá teljes mértékben alárendelt rendszerét; az egyiptomi nép ezt azonnal követő küzdelme; a munkásosztály és az ifjúság jelentős győzelmekkel koronázott társadalmi küzdelme Algériában; és a Közel-Kelet különböző országinak bahreini mintájú megmozdulása a demokráciáért – közvetlen kapcsolatban állnak az ezeket megelőzően győzedelmeskedő sztrájkmozgalmakkal Kínában, s azzal a harccal, melyet a dolgozók az IMF és az EU jogainkat megsemmisítő tevékenysége ellen folytattak az utóbbi időben (Franciaország, Spanyolország, Portugália, Görögország, Írország) sztrájkokkal és tüntetésekkel.

Minden földrészen szembeszállnak a dolgozók és népek a nemzetközi intézmények (Világbank, Valutaaalap, Európai Unió) kezdeményezte politikával, az USA adminisztrációjának a mélységes válságba került gazdasági rendszer megmentésével próbálkozó direktíváit elfogadó kormányokkal.

Magában az Egyesült Államokban is, Wisconsin államban a helyi kormányzó a «krízis» megkövetelte költségvetési megnyirbálások nevében kétségbe vonja a közszolgáltatási szakszervezetek kollektív szerződésekhez fűződő, tehát a szakszervezet létezéshez való jogát. Ez olyan támadás, mely a szakszervezeti mozgalom egészét érinti, csakúgy mint az ILO (különösen a 87., 98. és 151.) konvencióit. Az állam fővárosában, Madisonban és az USA más városaiban a helyi szakszervezetek és az AFL-CIO felhívására lezajlott tömeges megmozdulások megérdemlik, hogy minden kontinens szakszervezei támogassák.

Ebben a helyzetben a dolgozóknak és szervezeteiknek szükségük van – mint soha ennyire –, hogy az ILO 1919-es mandátumának (melyet a Philadelphiai Nyilatkozat 1949-ben megerősített) megfelelően működjön olyan szervezetként, mely normákat állapít meg, konvenciókat hoz létre a dolgozók jogainak megvédésére a munkáltatók és (közszolgáltatás esetében) a kormányok féktelen kizsákmányolása ellen.

Különösen nyugtalanok vagyunk amiatt, ahogyan az ILO 100. ülésszakát előkészítették. Napirendje a társadalombiztosítás kegyetlen kérdése lesz, s a világ minden táján szigorításokat követelő IMF igazgatója pedig részt fog venni ezen az összejövetelen. Emlékeztetünk arra is, hogy az IMF/ILO 2010. szeptemberi osloi közös nyilatkozata kimondja e két szervezet együttműködését, „a termékeny szociális dialógus központi szerepét, hogy a szükséges konszenzus kialakuljon a válság indította kiigazítási tervekben” és elkötelezte magát «együttműködése folytatására és elmélyítésére avégett, hogy a G 20-ra és közös, a világ fejlődésének szigorúan tartós és kiegyensúlyozott folyamatára támaszkodjon.»

2011. febr. 17-én a «Társadalmi igazság világnapján» a Nemzetközi Munkaügyi Iroda főigazgatója, Juan Somavia ezt nyilatkozta: «Hogy meg lehessen valósítani a méltányos globalizációt, a társadalom és gazdaság újfajta szemléletére van szükségünk, mely az állam, a piacok és a társadalom szerepének kiegyensúlyozott megközelítését összekapcsolja (...).Mit kell tenni, hogy ezt elérjük? A munka világában a szakaszok világosak: (…)
Az első szakasz magába foglalja «annak felismerését, hogy a munka nem áru(…)». Azonban tagadni, hogy tőkés rendszerben a munka áru lenne, a kizsákmányolás társadalmi vonatkozása tagadását jelenti, mely szerint a dolgozó munkáját kénytelen áruként eladni. A munka áruként eladása a munkásosztály egységének alapja. Ha ezt tagadja valaki, tagadja az osztályharcot is, azt az antagonisztikus ellentmondást, mely a tőke és a munka között áll fenn. Ez a munkásosztály védelmére létrehozott és független szervezeteinek tagadása. Ez az ILO-konvenciók megkérdőjelezése, különösen az 1948-as 87. konvencióé a szakszervezeti szabadságról és szakszervezeti jogok védelméről, valamint az 1949-es 98. konvencióé a szervezkedés szabadságáról és kollektív tárgyalásokról.

Somavia úr szerint a második szakasz célba veszi «a munkahelyteremtést, a makroökonómiai prioritású politika alapvető komponensét ugyanúgy, mint az infláció megfékezését és az állami kiadások egészséges csökkentését». De pontosan az infláció megfékezése és az állami deficit a munkahelyek százezerei megsemmisítésének eredete!

A harmadik: «olyan tartós szocális védelem megjelenése a költségvetésekben, mely a világon annak 80 %-nyi embernek, aki ma ezzel nem rendelkezik, tartós szociális védelmet nyújt kezdve az általános szociális védelmi talpkővel.»

Ha a szociális rendszerek általánossá tétele minden országban a dolgozók szükséglete szerint elengedhetetlen, a „társadalombiztosítás talpköve” eszköz, mely megelőzi a munkásmozgalom ereményeképpen létrejött kollektív társadalombiztosítás likvidálását, s amellyel az út megnyílik a magánbiztosítás – a tőkésített megtakarítás – előtt tönkretéve a szolidaritás kritériumait, a társadalom– és betegbiztosítás eredetét.

Az európai országok számára ez az irány csatlakozik a Központi Európai Bank igazgatója, Trichet nyilatkozataihoz, megerősítve, hogy jelenleg «a legnagyobb hiba lenne a bérek emelése».
A KEB nem az IMF ajánlásai ellenében cselekszik, szükséges lenne tehát jobban, mint valaha arra, hogy az ILO kimondja erről, amit gondol.

Kiindulva a válságból, mely Írországot, Görögországot, Portugáliát sújtja, holnap pedig Spanyolországra, Franciaországra és másokra kerít sort, mi, a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése megállapítjuk, hogy ezt az orientációt a nemzetközi intézmények diktálják, élükön az IMF-fel. Ez az irány nem több és nem kevesebb, mint törvényes formájú parancs az autoriter jövedelempolitika bevezetésére a nemzeti államokban, a Maastrichti Szerződés által meghatározott kritériumok integrálása: nulla %-os infláció, a költségvetési hiány maximalizása 3 %-ban, az államadósság legfeljebb a GDP 60 %-os hiánya.

Minden más ország, főként az ún. feltörekvő országok számára ez az orientáció teljességgel bezárja az összes, a dolgozók szakszervezetei által ellenőrzött struktúrát, a szolidaritás termékét.

A Nemzetközi Egyetértés elutasítja az ILO igazgatójának koncepcióját. Ez az elgondolás a «társadalmi párbeszédet» formálja át az IMF és a Világbank politikájának és «kötelező reformjainak» stratégiai kíséretére, mely reformok a munkaidő és -bér rugalmasságára irányulnak, s a rugalmasabb munkakörülmények által a munkába állítás és elbocsátás árának csökkentésére.
*
* *
Kedves Elvtársak!

Amikor az állami politika, különösen a szociálpolitika alávettetik a pénzügyi tőke parazita, a termelőerőket pusztító aktív eszközének, a «minősítő ügynökségek» diktátumainak, a korábbiakban sosem látott offenzívával állunk szemben a munkásosztály tőkés kizsákmányolása elleni rezisztenciája termékét, a független szakszervezeteket illetően; a magát az ILO-t is politikájának végrehajtó gépezetévé átalakítandó minőségi lépést tesz az IMF, a Kereskedelmi Világszervezet a dolgozók és szakszervezeteik harcban megszerzett bérei és jogai elleni támadással.

Ez a fajta fejlődés vezet a független szakszervezeti mozgalom eltűnéséhez.

A háború és kizsákmányolás elleni világkonferencián – Algírban, 2010. nov. 27-28-29-én – a munkásmozgalomra és a bérből élők érdekvédelmének feladatát végző szakszervezetekre a tőkés válság keretében ehezedő veszélyről folytatott gazdag vita után elfogadtuk nyilatkozatunkat, melyben kimondjuk:

«Elvetjük a munkásszervezeteknek szánt úgynevezett «általános érdek» nevében tett diktátumot, mellyel el kellene fogadni a «világkormányzat» rendjét, az ún. «szociális párbeszédet», melynek egyedüli funkciója a munkásszervezetek alávetése, integrálása a kormányok és a nemzetközi intézmények terveibe a nemzeti szuverenitás megszüntetésével. Ezt elfogadva saját magukat vetnék alá a diktátumnak és magukat fosztanák meg attól, hogy a dolgozók érdekeit képviseljék. Ismételten megerősítjük, hogy a munkásszervezetek függetlensége a demokráciának, a társadalmi fejlődésnek, a népek szuverenitásának és függetlenségének feltétele.»

Ezt a vitát szeretnénk tovább folytatni és kiszélesíteni Veletek, kedves elvtársak, a szakszervezetetek állásfoglalásának tiszteletben tartása mellett, mert azt gondoljuk, hogy ez a diskurzus szükséges és megkerülhetetlen minden olyan szakszervezet számára, mely a dolgozók érdekeit akarja védeni. Meg vagyunk győződve arról, hogy együtt olyan konklúziót tudunk levonni, mely közös kezdeményezéshez is vezet.

Arra kérünk Benneteket, szóljatok hozzá ehhez a vitához és a szociális védelem témájához.
A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 100. ülésszaka alkalmával meghívunk Benneteket a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése találkozójára a szakszervezeti függetlenség és az ILO-konvenciók védelmére 2011.jún. 4-én, cím: Genf, Maison des associations, 15 rue des Savoises.

Louisa Hanoune és Daniel Gluckstein, a Nemzetközi Egyetértés koordinátorai;
Abdelmadjid Sidi Saïd, az UGTA főtitkára, Algéria;
Roger Sandri, szakszervezeti felelős (Franciaország);
Patrick Hébert, szakszervezeti felelős (Franciaország).


TUNÉZIA

Beszélgetés Hacine El Abassival, az UGTT főtitkárhelyettesével

Milyen a társadalom helyzete ma Caïd Essebsi kormánya kinevezésével?

Az bizonyos, hogy a mobilizációnak és a sztrájkoknak nem ugyanakkora a nagysága, mint a forradalom első heteiben, de látjuk, hogy a munkanélküliek munkát reklamálnak, a dolgozók pedig béremelést, státuszt és munkakörülményeik javítását.

Például a Méridien hotel dolgozói közel 3 hónapja folytatják megmozdulásukat, mert munkáltatójuk elutasít minden tárgyalást, sőt a hotelszemélyzet egy részét, közöttük szakszervezeti felelősöket, el is akarja bocsátani. A tuniszi helyhatósági alkalmazottak is megmozdultak a több, mint egy hónapja a kormánnyal kötött egyezmények alkalmazásáért, mely első megmozdulásuk ereményeképpen az időszakos alkalmazottak kinevezését tartalmazza.

A kormány azonban az egyezményt megváltoztatta a hatályos törvény értelmében, mely a kinevezéseket nem engedélyezi. Az ideiglenes köztársasági elnök feladata ennek megsemmisítése és olyan intézkedések meghozatala, melyek a jogi formaságokat meghaladva a hozott egyezségek végrehajtását lehetővé teszik. Ennek híján az ilyen helyzetnek igen veszélyes következményei lehetnek ebben a társadalmi klímában.

Ma megegyeztünk a kormánnyal a helyhatósági időleges dolgozók kinevezése kérdésében. A dolgozók azt mondják – és igazuk van –, hogy látni akarják ezt a hivatalos szöveget.

A közszférában ugyanez a kérdés merül fel az alvállakozásokat illetően.

Amit mi mondunk, az az, hogy a kormánynak kell valódi, a megformált követeléseknek megfelelő intézkedéseket hoznia a státuszokról, bérekről és kielégíteni az elvárásokat, melynek híján felelősségünknek megfelelően rendelkezésre fogunk állni és minden felelősségünket meg is kell ragadnunk.




Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com




Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse

A Haza minden jóérzésű polgárához szólok!

Publikálta: coMMMunity

Szerző: Berki Judit

A Haza minden jóérzésű polgárához szólok! Nevetségessé tettem saját magam előtt önmagam, amikor azt hittem, hogy tagja lehetek a Hazának, mert ma már sokszor csak én érzem úgy, hogy tagja vagyok. Szorgalmas, igyekvő, tanult cigány ember. A Haza mégis képtelen a befogadásra. Csak gyűlöletet szít, és fekete seregeket bocsát ki magából. Tűröm, és már csak akkor ordítok, ha elviselhetetlen rajtam a nyomás. Megyek ide-oda, képviselek, mondom, kérem, de csak süket fülek vannak körülöttem. Már nem tudok mindenhová menni, hiszen anyagi lehetőségeim ezt nem engedik meg. Izgatottan telefonálok, beszélek, érdeklődöm, és együtt érzek. Sokszor többre már nem futja az erőmből. Ahová nézek, amibe belebotlok, csak arról árulkodik, hogy nagyon nagy a baj!
Eljött az idő! Ma már nem arra van szüksége a cigány embereknek, hogy várják, mikor történik a feleszmélés a társadalom jó érzésű tagjaiban, és persze a nagypolitikában! Magunknak kell végig gondolni, hogy mit is tudunk tenni, mi együtt. Levetve béklyóinkat, hogy ki jobboldalhoz húzó, ki baloldali értékek mentén elkötelezett ember közöttünk. Nekünk egy közös utunk van Ez az út az összefogás útja! Nekünk kell beszélnünk egymással, és közösen képviselni cigány közösségünket a nagypolitika előtt!
Hagytuk, hogy évek hosszú sora alatt mindig félresöpörjék a problémát fent is és lent is a döntéshozók. „Nem leszünk népszerűek, nem fogunk választásokat nyerni! Ha vállaljuk a cigányok problémáinak a megoldását” – sokszor hallottam ezeket a mondatokat. Mindig forgott velem a világ, hiszen lehetett látni, hogy Pató Pál gondolkodásmódja hová fog vezetni!
Uraim, itt van az eredménye. Önökön múlott, hogy meddig engedik szabadjára az indulatokat az országban, próbálják e kezelni a mélyszegénységbe került családok százezreinek problémáját. Önök nem kezelték, és most sem kezelik. Csak nyomorúság van az ország bizonyos részein, a harmadik világban lehet éreznie magát az embernek, ha az ország legszegényebb területeire látogat.
Majd mások kezelik! Nem is akárhogyan! Megszállnak településeket, no nem a közösségi izgatás jegyében, á dehogy, csak a rendcsinálás van a zászlajukra tűzve. Ők felesküdtek. Mire is? Már csak a karlendítés hiányzik, és minden egybe lesz. Mi hagyjuk, nézzük, csendesen beletörődve, hogy lassan gyilkolni fogjuk egymást Európa közepén. A cigány közösség tagjai, azok a „durvák, erőszakosak, nem is emberek” pedig bénán, csendben segélykiáltásokat küldenek az éterbe!
Meghallja őket valaki? A civil aktivisták, jönnek, mennek, tárgyalnak, de hol van a nagypolitika? Hol van a Köztársasági Elnök úr? A miniszterelnök? Mikor mennek már el Hajdúhadházára, Gyöngyöspatára? Mikor tisztelik meg a cigány embereket azzal, hogy a helyszínen tájékozódnak arról, hogy mi is történik ebben a hazában?
Valakik töltik megérdemelt nagypénteki pihenésüket. Megvacsoráztak. Együtt a család. Nyugalom van, béke. A gyermekek játszanak. Máshol: náci sereg ólálkodik ostorral a kezében. Kiképzőtábort épít, majd húsvéti fegyverropogtatásra készül, mert ugyanis ők csak felkészítenek a haza védelmére. Éjszaka kiabálnak, reggel masíroznak. Nem a cigányok miatt vannak ott! „Á, dehogy.” A közösségi izgatásról nem is hallottak. Ők csak békés Véderő.
Még ahhoz sincs kedve az embereknek, hogy egyenek. A család már szétszakadt. Többen Szolnokon, többen Csillebércen vannak. Idősek, nők, gyermekek. Húsvét előtt, mint hallom, „üdülni” mentek. Hivatalos értesülés a tévé csatornáin keresztül. Nem szégyenlik kimondani! Reméljük a vasárnapi szent misén meggyónják bűneiket! Uraim! Maguk nem ismerik a cigány kultúrát és butaságokat beszélnek! Soha nem mennének el egy ünnepen, ha nem félnének, és nem lennének megfélemlítve. Ha a családfők nem aggódnának szeretteikért. A család ugyanis szent dolog nálunk is, bármennyire hihetetlen ez az Önök számára! A család azonban félelemben volt Gyöngyöspatán. A gyermekek nem játszottak csak ijedten bújtak anyjukhoz, hogy óvja őket, amíg tudja! Nem volt béke, és nyugalom a lelkekben. Nem volt a feltámadás előtti csendes várakozás.
Mikor lesz már rend? Mikor indul el a cselekvés? Mikor lesz értelmes párbeszéd, és stratégia a probléma kezelésére? Nem várhatunk már egy percet sem! Felszólítom a Kormányt, magam és a hozzám tartozó cigány közösség nevében, hogy védje meg saját állampolgárait a náci eszmétől! Tegyenek már végre rendet! Ne várjanak tovább, és halogassák a döntést! Nevezzék végre nevén, hogy rasszista csoportok garázdálkodnak és szaporodnak szerte az országban. Fegyverekkel, egyenruhákkal felszerelkezve, gyűlölettel a szívükben, hiszen ők az „igaz magyarok”. Még azt sem merik kimondani, hogy nem garázdaság a vád, hanem kisebbségi közösség elleni izgatás! Mondják ki, és cselekedjenek a jog előírásai szerint.
Felszólítom az Egyenlő Bánásmód Hatóság munkatársait, hogy végre tegyék a dolgukat, nem halljuk a hangjukat, nem látjuk a munkájukat, nem érzékeljük az törvényben foglaltak érvényesülését.
Felszólítom az Országos Roma Önkormányzat elnökét és képviselőit, hogy a közösség tagjainak érdekeit végre képviseljék! Álljanak ki honfitársaik mellett, és szólaljanak meg. Ha erre képtelenek, akkor szűrjék le a megfelelő konzekvenciákat saját működésüket illetően!
Nagypéntek van. Áldott Húsvétra várunk romák, és nem romák. Reménykedünk, hogy eljöhet mindenki számára, aki a hazában él. Ez az Önök közös felelőssége!

Tamás Gáspár Miklós: Az új alkotmány történelmi jelentősége

Írásom címe nem ironikus. Magyarország alaptörvényének - és már nem a Magyar Köztársaság alkotmányának! - valóban hatalmas a jelentősége, és meggyőződésem, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megteremtői bevonulnak Kelet-Európa történelmébe.

Nem tudom, az új alkotmány szerzői mennyire vannak tudatában annak, hogy mivel szakítanak és mit folytatnak, mit zárnak le és mit foglalnak össze, de ez egykönnyen megállapítható, és - bár általában elégedetlen vagyok a magyarországi politikai viták minőségével - ezúttal számos kiváló írás jelent meg a tárgyról, ami fölment attól, hogy olyasmire is kitérjek, amit mások már nagyon jól megvilágítottak.

Az új alkotmány, a Grundgesetz, láthatóan szakít a rendszerváltás „zavaros, átmeneti” korszakának liberális alapjogi és közjogi fölfogásával, ez nyilvánvaló. Ami kevésbé nyilvánvaló, hogy így szakít a modern természetjog alapvető tételrendszerével is, amelynek az eredete kétszeresen római: ókori és katolikus. Az eddigi (köztársasági) alkotmány az emberi jogokat abszolútnak tekintette, amelyek természettől fogva megilletnek mindenkit, esetünkben minden magyarországi lakost, és különösképpen a magyarországi honpolgárokat. Az új Grundgesetz az emberi jogokat valamiféle homályos párhuzamba állítja a - nem részletezett - kötelességekkel, és néhány esetben (mindenekelőtt az ún. szociális jogok területén) csak akkor teszi az állam kötelességévé az alkotmányos jogok biztosítását, ha a honpolgárok teljesítenek bizonyos, a törvény vagy a hatóság által majd megállapítandó, ellenszolgáltatásnak tekinthető kötelezettségeket.

Ez ellentmond az emberi jogok szokásos meghatározásának, viszonylagossá teszi azt, amit eddig az államnak meg kellett - vagy meg kellett volna - tennie, méghozzá föltétel és fönntartás nélkül. Ez hatalmas fordulat, itt az új alaptörvény eltér nemcsak a legtöbb, „demokratikusnak” nevezett állam alapjogi, emberi jogi dogmatikájától, hanem szembefordul avval a megszámlálhatatlan nemzetközi egyezségokmánnyal és szerződéssel is, amely ma - elvben - hatályos jog Magyarországon, de amelyet a magyar bíróságok rendszerint nem érvényesítenek.

Az utóbbi húsz esztendőben nem volt szövegszerű eltérés a köztársasági alkotmány és a nemzetközi, ezen belül az európai alapjogi „joganyag” között. Természetesen senki nem gondolhatja, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, az ENSZ Alapokmányát 1947 és 1989 között, vagy akár azóta betartották nálunk (vagy akárhol), de 1989 óta komoly ember nem mondhatta nyíltan, hogy nem is kell őket betartani. A posztrepublikánus Grundgesetz sem állítja ezt kimondottan, de az alapjogok föltételessé, viszonylagossá tételével új útra lép. (Ez a megállapítás független attól, hogy én filozófiai értelemben mit gondolok a természetjogi elméletről.) Magyarország alaptörvénye félreérthetetlenül megmutatja, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének ideológiai megalapozása - amellyel sok időt töltött tavaly nyáron az akkor még formailag köztársasági Országgyűlés, illetve a konzervatív sajtó - fölösleges időfecsérlés volt. Az akkori megalapozás vezérlő elveit föladták.

A konzervatív kritika - amelyet a korábbi balközép kormányokkal rokonszenvező neokonzervatív ellenkritika (alaptalanul) lekommunistázott - tavaly ultrapiaci, individualista, szuperkapitalista rezsimként írta le azt, amelynek az orbáni állam az örökébe lépett. Közösségi, szolidáris, szociális, „organikus” államalakulatot hirdetett helyette, amely szembeszegül a kései modern atomizáltsággal, önzéssel, anarchiával, olyan államrendet, amelyet a kohézió, az egység, az „összefogás” a profitelvet tetemesen korlátozó erkölcse vezet.

Idén erről már szó nincs. Az új alkotmány, azaz alaptörvény szövege azt a neoliberális-neokonzervatív hittételt érvényesíti a magyar állam legfőbb jogi dokumentumában, amely szerint „kollektív jogok” nem megalapozhatók, s amely szerint a „második generációs jogok” nem rendelkeznek a „klasszikus”, azaz a liberális nézet szerinti alapjogok státuszával, nincs helyük a szűken vagy tágan vett alkotmányban, alkotmányjogban. A „köztársaság utáni” Grundgesetz e tekintetben méltán tarthat igényt a neokonzervatívok elismerésére.

Az alaptörvénynek ez az aspektusa a „nemzeti jobboldalon” is némi megrökönyödést keltett. Az egyik megbízhatóan jobboldali politológus, Zárug Péter Farkas (a Magyar Demokrata [!] március 23-ai számában), eddigi teljesítményénél jóval nívósabb cikkében fölsorolja a szociális jogok könyörtelen megkurtítását számos ponton, amelyben a köztársasági alkotmány tágabb keblű volt, mint az új alaptörvény. Érdemes (habár szokatlan) a nyomába szegődnünk.

A köztársasági alkotmány szerint „mindenkinek joga van a munkához”.

A posztrepublikánus alaptörvény szerint „képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához”.

Zárug ezt helytállóan hozza kapcsolatba az „öngondoskodás” neoliberális-neokonzervatív legendájával. A köztársasági alkotmány kimondta: „az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga”, meg azt, hogy „minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének”. Az új Grundgesetz munkabért egyáltalán nem hoz szóba, csak ennyit mond: „minden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez”, nesze semmi, fogd meg jól.

A köztársasági alkotmány szerint „a Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez”, evvel szemben az új alaptörvény szerint „mindenkinek joga van testi és lelki egészségének megőrzéséhez”, ezt a Magyar Demokrata cikkírója - némi képzavarral, de szerintem helyesen - „durva visszalépésnek” nevezi.

A köztársasági alkotmány szerint „a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz”. Az új alaptörvény azt mondja, „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson”.

Ezt Zárug „a liberálisok minimális államának koncepciójára” vezeti vissza, ugyancsak helyesen. A föltétel nélkül kormánypárti közírónak nem okozott nehézséget az összehasonlító leírás, a „baloldalinak” (jórészt tévesen) elkeresztelt ellenzéki publicisztika mindezt nemigen hangsúlyozta, bár olykor emlegette. Megállapítván a kötelességmulasztást, hadd foglalkozzunk most ezeknek a változásoknak a jelentésével és jelentőségével.

Az új alaptörvény olyan rezsimet hoz létre, amely - a választásokra készülő Fidesz-KDNP gondosan ködbe burkolt sugalmazásaival ellentétben - nem pusztán folytatja a Bajnai-kormánynak az egyensúly helyreállítására a szociális, népjóléti közszolgáltatások leépítésével, a reálbércsökkentéssel, általában: a megszorításokkal próbálkozó politikáját, hanem ezt a politikát kőbe vési, az ország alaptörvényévé teszi. (És a széles körű követelések ellenére nem nyilvánítja ki a lakhatás jogát. Ugyancsak hiányoznak az új alaptörvényből a számon kérhető ökológiai jogok.)

A sztrájkjog korlátozása, a mélyen igazságtalan egykulcsos adó (flat tax) bevezetése, a rokkantnyugdíjak és a korengedményes nyugdíjazás elleni támadás, a táppénz megfelezése, a munkanélkülisegély folyósításának három hónapra való korlátozása (ez a munkanélküli-segély de facto megszüntetését jelenti), a szociális segélyek mindenféle abszurd föltételhez kötése, az iskolakötelezettségi korhatár leszállítása, az egyetemisták (és a fölsőoktatási intézmények) számának tervezett csökkentése, a megdöbbentő mérvű „forrásmegvonások” az egészségügy, a tömegközlekedés, az infrastruktúra, a kultúra területén, az elbocsátások az államigazgatásban és a közszolgálati médiákban: mindez nemsokára nemcsak a sanyarú pénztelenség miatti kényszerű intézkedés leend, hanem alkotmányos kötelezettség.

Legtöbb honfitársunk - hála persze a médiahelyzetnek is, de csak másodsorban - tudomást se szerez az alkotmányosság antiszociális irányú fordulatáról, amely ilyetén környülállások közepette persze nem válthat ki ellenállást. Polgártársaink a következményeket fogják érezni csak, s a jóisten a megmondhatója, kit fognak okolni miattuk. Talán a Nemzetközi Valutaalapot, az Európai Bizottságot, a multikat. Egy szó, mint száz: az idegeneket. Nem az államalapító Orbán Viktort, az biztos.

A szociális alkotmányok jogtörténetileg: újdonságok. A leginkább azok az alkotmányok hangsúlyozzák a „munka” jogait a tőkével szemben, illetve az állam kötelezettségét arra, hogy az állampolgárok tisztességes megélhetésre jogosultak, amelyek a második világháború megrázkódtatásai után, a keresztyéndemokrácia meg a szocialista és/vagy kommunista pártok antifasiszta koalícióinak megegyezése révén jöttek létre.

A modern európai „jóléti államok” a nyugati munkásmozgalom, a szovjet befolyás alatt álló „népi demokráciák” (keleti tömb) együttes nyomására, a háború előtti viszonyokkal már ki nem egyező néphangulat hatására - katartikusan - alakultak ki. A társadalmi igazságosság, a garantált megélhetés, lakás, egészség, ingyeniskola, olcsó üdülés, sport, tömegközlekedés, olcsó kultúra, a munkások beleszólási joga még a magánvállalatok igazgatásába is (Mitbestimmungsrecht): ez volt a „trente glorieuses”, a dicsőséges harminc esztendő (1945-1975) közvetve vagy közvetlenül alkotmányosan is biztosított „ipari demokráciája”, „fogyasztói” kultúrája Nyugat-Európában, amellyel rettenetes konformizmus és öncenzúra járt együtt.

A szovjet rendszerű államok (különösen 1956, az SZKP XX. kongresszusa és a magyarországi forradalom után) maguk is a „jóléti állam” keleti változatának megteremtésére törekedtek, itt-ott időleges sikerekkel. Ennek a korszaknak a lezárulását konvencionálisan Mrs. Thatcher választási győzelmével (1979) szokás jelezni.

A neokonzervatív fordulat immár szintén harmincesztendős - most már látjuk, ebbe illeszkedtek a „keleti tömb” némely államainak ún. piaci reformjai, amelyek nem vezettek föltűnően nagyobb gazdasági fejlődéshez és az életszínvonal gyorsabb növekedéséhez, mint a tervgazdasági módszerekhez ragaszkodó vetélytársaiknál -, és eredménye igencsak hasonló a „jóléti államéhoz”: eladósodás, finanszírozhatatlanság.

A Fidesz olykori „antikapitalista”, „piacellenes” szólamai ellenére a „perverz újraelosztás” (a jövedelmek átcsoportosítása a szegényektől a gazdagokhoz, a munkától a tőkéhez) zavartalanul folytatódik, bár az Orbán-rezsim politikája valamicskével jobban kedvez a fölső középosztálynak (szemben a globális nagytőkével), mint „baloldali” elődeié.

Amint már említettem korábban, az új Grundgesetz „a közösség számára hasznos tevékenység” kritériumához köti az összes szociális juttatást, ami - ha párhuzamba helyezzük avval, hogy a foglalkoztatás többé nem az állam kötelessége, viszont a munkavégzés az állampolgár kötelessége, nem pedig a joga - két következtetésre kényszeríti mind a jogalkalmazót, mind a tőketulajdon és tőkejövedelem nélküli honpolgárt. A „köztársaság utáni”, posztrepublikánus magyar állam erkölcsi és jogi különbséget tesz a csereértéket termelő személyek (tőkések ÉS bérmunkások), illetve a termelésből kizárt, improduktív személyek (munkanélküliek, nyugdíjasok, diákok, a prekariátus tagjai - azaz a csak rendszertelenül dolgozó, koronként segélyre szoruló, egyik napról a másikra élő új proletárok -, az értelmiségiek, közalkalmazottak, betegek, rokkantak, háziasszonyok/férfiak) között.

Mindehhez hozzájön a büntetőjognak a szubproletariátust („underclass”) megcélzó, represszív megkeményítése („három csapás”, a büntethetőség korhatárának leszállítása, a legapróbb szabálysértések büntetési tételeinek aránytalan szigorítása, most meg a „valódi életfogytiglan”), a szociális konfliktusok rendőri megoldásának szorgalmazása.

Ezeket az elemeket azért említem, hogy a mostani alkotmányozás és törvényhozás általános diszkriminatív jellegét érzékeltessem, ez az a kontextus (keret), amelyben a szociális jogok eltörlését értelmeznünk kell. A nemzeti neokonzervativizmus még nem merészkedett az állampolgári jogegyenlőség nyílt, explicit megszüntetéséig, de közeledik ehhöz a határponthoz. A köztársasági alkotmány ragaszkodott az alapjogok - köztük a szociális jogok - föltétlenségének és korlátozhatatlanságának mítoszához, az új, posztrepublikánus és antirepublikánus alaptörvény viszont új mítoszt teremt: azt, hogy az alapjogok gyakorlását (gyakorolhatását) ki kell érdemelni az állami tekintély színe előtt.

Evvel a második világháború óta a polgári demokráciákban uralkodott konszenzus megszűnt. Az új magyar állam nemcsak a kisebbségbe szorult magyar baloldalnak üzen hadat, amelyet - a közvélemény egyharmadát - szüntelenül megaláz szimbolikusan és a hétköznapi üldözési praktikákkal, hanem a magyarországi társadalomnak is, amelynek a rászoruló többségét az állam (jogokkal és méltósággal fölruházott) kényszerű ügyfeléből az állam kiszolgáltatott alattvalójává változtatja, miközben ezt a társadalmi többséget szándékairól elmulasztja tájékozatni. Sőt: a médiapolitikájával elrejti a társadalom elől azt, amit tesznek vele.

Az új rezsim hívei azt hozzák föl patrónusaik védelmére, hogy nem lövetnek, mi több: egyelőre megírhatjuk véleményünket a különösebb befolyás nélküli lapokban. Igazuk van. Erőszakra akkor volna szükség, ha a magyar emberek tudnák, mi készül.

http://nol.hu/velemeny/20110329-az_uj_alkotmany_tortenelmi_jelentosege

Nemzetközi információk

új széria 32 (401) - 2011.ápr.1.

Tartalom

- A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése párizsi, márc. 14-15-i koordinációs gyűlésének számadása (2.rész)
- A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) a 100. nemzetközi munkaügyi konferenciáját hívja össze Genfben 2011. jún. 17-én.
Paul Barbier szakszervezeti felelős

A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése márc. 14-15-i párizsi koordinációs gyűlésének számadása (2.rész)

Negyedik hozzászólás: Senki nem láthatta előre az algíri tanácskozásunkon, hogy két hét múlva Tunéziában Mohamed El Buazizi tragédiája az ismert folyamatot indítja el. Holott, ha elolvassuk az algíri vagy a 20 évvel ezelőtti barcelonai dokumentumainkat, azokban minden benne van. A tunéziai eseményeknek nemzetközi jelentőségük van.
Ben Ali és Mubarak, stb. az IMF helyi képviselői voltak csakúgy, ahogy a mi kormányaink is azok az európai kontinensen. Ez határozza meg az “arab forradalmakat”.
A wisconsini (USA) eseményeket is, ahol a munkásmozgalom konfrontálódott, nagy érdeklődéssel kísértem. A francia sajtó különösen diszkrét módon hallgat erről.

Európában az Euróért paktum, a két nagy szakszervezeti szövetség politikája és a deficitet tiltó alkotmányos reform mutatják, hogy maga a demokrácia szerepel tétként.
Amerikai barátainkat hallgatva a «rossz és jó zsaruról», ugyanazt a folyamatot ismerhetjük fel: bizonyos esetekben a szakszervezeteket próbálják eltaposni, máskor pedig integrálni. Az alkotmányos reformmal, mely elő akarja írni az alaptörvényben a költségvetési egyensúlyt, bizonyos szakszervezeti követelések alkotmányellenessé válnak (béremelés, álláshelyek megszüntetésének elutasítása, stb.).

A tunéziai, európai, amerikai folyamat további kezdeményezést kíván. Franciaországban az elmúlt ősszel különlegesen erősen mozgalom kezdődött a nyugdíjreform visszavonásáért, mely nem érhetett célhoz néhány olyan vezető árulása miatt, akiknek a törvénytervezet megsemmisítése egyáltalán nem volt célja, és csak az akciónapokat sokszorozták meg milliók akaratának eltérítésére.
A munkásosztály nem kerölt ki győztesen a csatából, de vereséget sem szenvedett. A marseille-i kikötő dolgozói szakszervezetükkel együtt egy aláírt egyezmény betartásáért küzdöttek, lényegében saját szövetségi vezetésük ellen. Elnyerték más konföderációhoz tartozó területi szakszervezetek támogatását, mert azoknak is hasonló tapasztalataik voltak az aláírt egyezményekkel kapcsolatban.

Az egyik nemrég történt szakszervezeti kongresszuson bizonyos személyek azt várták, hogy a «szociális dialógusról» folyjon a vita. Azonban az aktivisták tiszta, világos és független határozatot hoztak. A nyugdíj különböző ellenreformjai előtt 37,5 évet kellett ledolgoznunk. Aztán az Európai Unió által diktált «reformok» felvitték 40 – 41 évre. A kongresszus újból megerősítette a visszatérés követelését a magán- és állami szektorban egyaránt a 37,5 évhez. Garantálhatom, hogy egyetlen delegátus sem gondolt valamiféle azonnali követelésre. De az a tény, hogy megerősítették akaratukat, szerintem éppúgy szakszervezeti, mint «politikai» jelentéssel bír. Azt jelenti, hogy az ellenreformokkal végezni akarunk és fenn akarjuk tartani a szakszervezetek függetlenségét.

Arra is utalnom kell, hogy egy nyugat-franciaországi szörnyűséges incidens révén a munkásszakszervezetek bekapcsolódtak a tüntetésekbe. Az állam eme válsága egyre inkább emlékeztet arra, hogy «már nem lehet úgy uralkodni, mint azelőtt».
Politikai kontextusban az elnökválasztási kártyák, a tunéziai forradalom kérdéseket vetnek fel: a demokrácia, az alkotmányozó nemzetgyűlés kérdéseit. Emlékeztetek arra, hogy mikor az «alkotmányos reform» meghirdetésére sor került, a többség nemmel válaszolt az Európai alkotmányra (2005.máj.29.), hiába támogatta azt a szocialista párt parlamenti csoportja.

Szeretném, ha az Egyetértés a genfi találkozóra szerény lehetőségeit maximálisan kihasználva készülne.

Ötödik hozzászólás: Egyetértek azzal, hogy a Világtalálkozó folyamatosságában létezzen, különösen ami a külső adósságfizetés elutasítását illeti, mely Dél-Afrikában az apartheid rendszer adóssága.

Az algíri konferencia határozatát széles körben közzétettük Dél-Afrikában – és segített megértetni azt, mi történik Tunéziában. Nem «arab forradalmakról» van szó, hanem a dolgozók, a népek a szakszervezetek mozgalmáról. Néhány hónappal a tunéziai forradalom előtt egy hivatalos tanulmány Dél-Afrikát a világ legegyenlőtlenebb államai közé sorolta. Ugyanakkor a kormányzati koalíció legfőbb pártja, az ANC, a Szocialista Internacionálé pártja. Nehéz elítélnie barátait, Ben Alit és Mubarakot, akik szintén a Szocialista Internacionálé tagjai.

Azt állítják, hogy Dél-Afrika szintén a “BRICS-országok tagja” (Brazilia, Oroszország, India és Dél-Afrika, az úgynevezett «felemelkedők»). Dél-Afrika nemrégen kapott helyett az ENSZ Biztonsági Tanácsában és az első dolga, amit a kományzati képviselő sajótájékoztatóján kiemelt: «Másként csináljuk, amit eddig tettünk.» Mert eddig a dél-afrikai ENSZ-nagykövet bizonyos kérdésekben opponált az USA, Nagy-britannia, Franciaország kormányainak. Ma a dél-afrikai kormány nem az afrikai országok képviseletére vonul be a Biztonsági Tanácsba, hanem azért, hogy az amerikai követeléseknek eleget tegyen.

A kormány azt keresi, hogyan integrálhatja a szakszervezeteket, elsősorban a COSATU-t. Sikerült elérnie, hogy a COSATU szövetségi vezetése lemondjon a bányák államosításának követeléséről a bányászati források magánkutatási terve javára. Nyilvánvaló, hogy a magántársaságok nem azért fognak kutatásba invesztálni, hogy aztán államosítsák őket. Az is igaz, hogy bizonyos miniszterek, mint pl. a lakásügyi miniszter vagy Jacob Zuma fia az indiai Gupta családhoz kötődik és személyesen is érintett a bányatulajdonosok körében.
A COSATU vezetését arra késztették, hogy deklarálja, az ANC manifesztuma a «dolgozók nyilatkozata» és két fontos szakszervezet is elutasította, a vasasoké és a bányászoké.
Algírban nagyon világosan kimondtuk a külső adósságfizetés megtagadását. Ma a dél-afrikai kormány egyezkedik az IMF-fel és a Világbankkal, hogy kölcsönt kapjon a futball-világbajnokság előtti tervei befejezésére. Az ez alkalomból igért egymillió munkahelyből kevesebb, mint harmada teljesült. Egy kommentátor összefoglalta: “Még 2020 előtt Dél-Afrika is megismeri saját Tunéziáját.”

Hatodik hozzászólás: Három kommünikénk is van, melyet Louisa Hanoune és Daniel Gluckstein írtak aló a tunéziai forradalom védelmében és a líbiai beavatkozás ellen. Azt gondolom, nem formalitás, hogy megerősítésem ezen közleményeket.

Mandátumunk a Világkonferencia deklarációja, mely világosan elutasítja a háborút, az összes beavatkozást a nemzeti szuverenitás védelmében. Az USA kormánya tegnap Szaddam Husszein politikai rendszerére, ma Kadhafiéra hivatkozva csak ürügyet keres. A benghazi «kormány» elismerése Líbia diszlokációjának, két-háromra szakításának enged utat úgy, ahogy az Szomáliában történt. Felelősségünk fellépni az intervenció ellen.
A tunéziai és egyiptomi események alapja a világválság, az alapvető termékek árának emelkedése. Már ezek előtt Boliviában Evo Morales kormánya megpróbálta az energiaárakat 70 %--kal emelni. Ez provokálta ki a dolgozók első, a COB szakszervezeti tömörülés által meghirdetett általános sztrájkját.

A dolgozók, a parasztok támogatta Morales-kormány (pártjának, a MAS-nak kétharmados parlamenti többsége van) a világpiac előtt meghajolt, de az általános sztrájk hatására kénytelen volt meghátrálni, mely a mozgósítás második hullámát idézte elő, most már a minimálbérek emeléséért. A kormány 10 %-ot adott a szakszervezetek 30%-os követelésével szemben.

Tunéziában és Egyiptomban az egyik szikra a fiatalok tömeges munkanélkülisége. Ma Spanyolországban ugyanez már 44 %-os. Nem «arab forradalom» ez, a tőkés rendszer világválságának egyenes következménye.

Miközben az IMF, a G20, az ENSZ… sőt, az ILO is keresi, hogyan tudna nyomást gyakorolni a dolgozókra azért, hogy a váláság árát megfizettesse velük, az Egyetértés jún.4-i genfi konferenciáját készítjük elő az ILO 100. tanácskozásával egyidőben.

Brazíliában, ahogy mindenütt, szintén létezik a munkásosztályra nehezedő nyomás a «világkormányzat», a «szociális dialógusok», a «nemzetközi intézmények demokratizálása» nevében. Ennek ellenére a CUT, a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség tagja elutasítja a líbiai intervenció támogatása melletti felsorakozást és nyíltan kiáll az amerikai beavatkozás ellen. Nagyon komoly belső viták folynak arról, hogy a CUT menetet szervezzen Brazíliában követelései teljesítéséért. A bérek tekintetében minimum 580 realt kérve szembetalálta magát Dilma Roussef kormányával, mely szerint az maximum 545 lehet.

Ilyen – minden országban megtalálható - körülmények között Somavia a Nemzetközi Munkaügyi Iroda főigazgatója «új társadalomszemlélet» mellett nyilatkozott: «A munka nem áru.» Ez a jelszó a spanyol Francotól, az egyházakon keresztül a szociális fórumokig terjedve minden olyat tagad, ami a független munkásszervezetek bázisa, különösképpen a szakszervezeteket.

Ha a munka nem áru, nincs hely a szakszervezetek számára sem, melyek a munkaerőt igyekeznek a legjobb áron eladni és nincs különbség munkáltató és munkavállaló között. Ez a munkásosztály szerveződéshez való jogának tagadása, s mint ilyen, a demokráciára fölöttébb veszélyes.
Somavia ezt folytatja a «tartós társadalmi védelemmel», vagyis az osztályharcban kivívott szociális védelem obligón kívül helyezésével a minimális talpkő ürügyén.

Az IMF igazgatójának meghívása az ILO éves közgyűlésére nem újdonság. Ami új, az az ILO-IMF partnerség.
Van tehát tétje a Nemzetközi Egyetértés genfi találkozójának, úgyis mint támpont azok számára, akik a világkormányzatnak ellenállnak. Ne becsüljük alá azt, ami Algírban történt. Braziliában pl. vannak úgynevezett balololdali csoportok, melyek rágalomkampányt indítottak: «Az algíri konferenciát az algériai kormány finanszírozta.» Ugyanezek reklamálják azt is, hogy a nagyhatalmak a líbiai felkelőknek fegyvert szállítsanak.

Mi feltételek nélkül az elnyomott népek és nemzetek oldalán állunk az imperializmussal szemben. Ezt a mandátumot kaptuk a világtalálkozón.

Hetedik hozzászólás: Indiában az algíri konferencia nyilatkozatát széles körben megvitatták a munkásmozgalomban. Számos szakértő indiai «fejlődésről» beszél és úgynevezett «emelkedő» státuszáról. Mindezekkel azt akarják elrejteni, hogy a lakosság 80 %-a él napi kevesebb, mint fél dollárból – ugyanakkor, mikor (a Forbes magazin szerint) Indiának 69 milliárdosa van (a tíz évvel ezelőtti 59-cel szemben), akik vagyona eléri a GDP 25 %-át.

2010-ben országunk számos hivatalos látogatót kapott, Obama, Sarkozy, a brit miniszterelnök, a német kancellár bókolt az indiai kormánynak. Igaz, az új szabadkereskedelmi egyezmény éktelen nagy engedményeket tesz a külföldi tőkének.
Amikor a 4 éven aluli gyermekek 40 %-a alultáplált, a gyermekhalandóság 45 ezrelékes, a nemzeti költségvetés a multinacionális vállalatok számára 12,8 milliárd dollár szubvenciót adott.

A függetlenség elnyerése óta először a szakszervezeti mozgalom egységet hozott létre a kormány ellen. 2010. szept. 7-én 40 millió dolgozó vett részt az egynapos általános sztrájkban, hogy a munkanélküliség és a privatizáció ellen, a társadalombiztosítási rendszer felállítása érdekében intézkedéseket követeljen.
A kormány folytatja politikáját, az árak és a munkanélküliség pedig növekszik. Múlt év febr. 23-án ismét 200 ezer dolgozó tüntetett Delhiben, mely alapján a rendőrség már-már a tunéziai események megismétlődésétől tartott. De az indiai munkásmozgalom nem ismeri azokat az információkat, hogy mi történik Tunéziában és Egyiptomban.

Az az egyszerű tény, hogy a világkonferencia helyszíne Algéria volt, számos munkásaktivista érdeklődését keltette fel, akik eddig nem ismerték sem az algériai, sem a tunéziai, stb. munkásmozgalmat.
Úgy találom, hogy a tunéziai forradalom megrendítette az amerikai imperializmusnak a nyersolajra, a „terrorizmus elleni harcra” és Palesztina megszállására vonatkozó három pillérét. Feltétlen feladatunk az indiai dolgozók felvilágosítása az egyiptomi és tunéziai események természetéről, egész Indiában meetingsorozatot folytatunk ennek érdekében a szakszervezeti mozgalom köreiben, ami közös antiimperialista küzdelmünket fogja erősíteni.

Nyolcadik hozzászólás: A világválság több előre nem látható következménnyel jár.
Többen utaltak arra az aláírásra, melyet országom két legfontosabb munkásszervezete, az UGT és a COOO (Munkásbizottságok) tett a „gazdasági és szociális egyezmény” alá a munkáltatókkal együtt a «szocialista» Zapatero-kormány égisze alatt.
A munkásmozgalomra nézve nagy vereség. (…) Az egyezmény érinti a nyugdíjakat: a nyugdíjkorhatár 67 évre emelkedik (35-ről 38 éves munkaviszony; 25 éves kalkuláció a legjobb 15 helyett). Mindez úgy történt, hogy mindenki elismeri, Spanyolországban a nyugdíjkasszák nyereségesek, soha fel nem használt tartalékokkal rendelkeznek. De gyorsan kellett cselekedni, még Merkel Spanyolországra érkezése előtt. 35 milliárd eurót vesztenek a dolgozók és a nyugdíjkorhatár felemelése micsoda paradoxon egy olyan országban, ahol 5 millió munkanélküli van és a fiatalok 44 %-ának nincs munkája!

Az egyezményt úgy «adták el» nekünk, mint a «szakszervezetek óriási győzelmét» ezzel az érvvel: ha nem írták volna alá, Spanyolország úgy járt volna, mint Görögország vagy Írország. Ez a „kisebb rossz” a pénzügyi piacok lecsendesítésére, különben is, Franciaországban, Görögországban vagy Írországban tüntetések, sztrájkok voltak, az eredmény mégis ugyanaz.

Az első kérdés: miért szavaztunk a kormányra, ha végül a pénzügyi piacok kormányoznak?
Hogyan lehet szociális egyezményt aláírni, ha a munkatörvénykönyv ellenreformjának bevezetése folyik, holott ellene 2010. szept. 29-én 10 millió dolgozó sztrájkolt? Ha a közszolgáltatást privatizálják (az energiát, autópályákat, vizet, most pedig a repülőterek magánosítására köteleznek)?

Néhány hónapja Franco halála óta először a légiirányítók sztrájkja alatt rendkívüli állapot bevezetésére került sor a sztrájk letörésére. Hogyan lehet szociális egyezményt kötni 5 millió munkanélkülivel?

Febr. 19-én Madridban szakszervezeti aktivisták platformot hoztak létre, hogy szervezetükben harcoljanak az egyezmény aláírásának visszavonásáért. Ebben a keretben igen szükséges szélesen tudatni azt, ami Tunéziában történt, ennek hiányában Zapatero politikája a Néppárt győzelmét készíti elő – mely nem is klasszikus jobboldali, hanem a francoizmus egyenes leszármazottja.

Kilencedik hozzászólás: A tunéziai forradalomra hivatkozás nem lehet formális. Nem csak arról van szó, hogy demonstrálnunk kell szolidaritásunkat, hanem azon kell gondolkodnunk, milyen új perspektívát nyújt a munkásosztálynak és a népeknek. Három kormányt zavart el ez a forradalom és folytatódik. Gyakorlati eszközöket keres a népi követelések kielégítésére, melyet az így foglal össze:”Vizet, kenyeret, nem kérünk Ben Aliból”.

Már nincs Ben Ali, de nincs kenyér és víz. Ami a tőkés tulajdon problémáját veti fel, az IMF-fel és az EU-val kötött egyezményekét, a rendszer intézményeiét, melyeket még nem bontottak le. Három elemet kombinál ez a forradalom: a népi bizottságok létrehozásának mozgalmát, az UGTT visszaszerzéséét és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés követelését.
Ezek a kérdések mindnyájunkat érintenek. A francia Független Munkáspártban egy elvtársunk ezt kérdezte: «Igen, de Tunéziában a dolgozók vajon ugyanannyi akadállyal találták magukat szembe saját mozgalmukban, mint nálunk?»

Igen. A különbség, hogy a tunéziai dolgozók pillanatnyilag felülkerekedtek ezeken az akadályokon – ami nem jelenti, hogy ez mindig így lesz. Ne felejtsük el, hogy Ben Ali pártja, az RCD jan. 18-ig a Szocialista Internacionálé pártja volt. Még akkor is, mikor a nép azt kiáltozta «Le Ben Alival!», a Zapaterok, a Martine Aubryk, a Lulák, az SPD és a Labour Party vezetői közül volt egy.

A «renovált» tunéziai kommunista párt Ben Ali alatt legálisan működött, minisztereket adott az egymást követő kormányokba, az UGTT három minisztere pedig az átmeneti kormány tagja volt (mégha 3 nap után ki is vonult innen).

Látjuk a különböző kormányok acsarkodását az elnökválasztás kiírásának követelésére a népakarat ellenére, mely saját jövőjét kívánja kezébe venni alkotmányozó nemzetgyűlési választásokkal. Ehhez hozzá kell adni a katonai intervenciós fenyegetést és megértjük, hogy Líbia csak ürügyül szolgál erre a beavatkozásra.

Mindezek az akadályok eddig is megvoltak, azonban a bizottságok–UGTT–Alkotmányozó Nemzetgyűlés kombinációja lehetővé teszi, hogy ma a forradalom folytatásáról beszélhessünk.
A bizottságok a dolgozók és a nép akaratának kifejeződése arra, hogy megszervezzék magukat és saját mozgalmuk ellenőrzését végezzék.

A tunéziai szakszervezeti tömörülés vezetése kétségtelenül integrálódott Ben Ali rendszerébe, de maga a szakszervezet nem mosódott bele (megfelelve a tunéziai munkásosztály történetének). Az UGTT visszaszerzésének mozgalma kapcsolatban áll a bizottságok létrehozásával, de ez nem jelenti, hogy az UGTT homogén lenne. Többször is láttuk, hogy a vezetés támogatta ezt vagy azt az átmeneti kormányt, míg a regionális szövetségek vagy az uniók elutasították és fenntartották az Alkotmányozó Nemzetgyűlés iránti követelésüket.

Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés követelésének jelszava alapvető. A nemzet nem dönthet saját sorsáról, ha mások döntenek helyette. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés azt jelenti: valódi hatalommal kell bírnia, ideértve az agrárreformot, az államosításokat, szakítást az IMF-fel és az eu-s szerződésekkel, stb.

Mi köze van mindennek algíri konferenciánkhoz? Megerősítettük, hogy a nemzeti szuverenitás és a népek felemelkedése a független munkásszervezetek védelmén keresztül valósul meg, ez az egyetlen mód a dolgozók és népek segítésére saját problémáik elrendezésére.

Egyetértek spanyol elvtársunkkal abban, amit a szakszervezeti vezetők a Szociális paktum megkötését megelőző szégyenletes vacsoráról mondott – de ez a helyzet nem fog örökké tartani. Franciaországban Bernard Thibaut, a CGT vezetője nemrégen deklarálta, hogy számára vannak pozitív aspektusai ennek a spanyol paktumnak és nem véletlen, hogy Toxo a Munkásbizottságoktól (CCOO) az ESZSZ (Európai Szakszervezeti Szövetség/ETUC) elnökválasztásakor jelöltként indul.
Ugyanekkor a múlt szombaton Wisconsinban a Walker kormány munkás- és szakszervezetellenes törvénye ellen demonstráló 150.000 tüntető között volt egy 30 ezres menet, mely a következő jelszó alatt vonult: “Semmiféle engedményt!” Ami szerintem ugyanazt jelenti, mint egy francia szövetségé a nyugdíj-konfliktus idejéből: szakítás a szakszervezeti egységesítéssel és az ellenreform visszavonásának követelése.

A francia kormány az európai paktum szellemében holnapután mutatja be törvénytervezetét a költségvetési egyensúly alkotmányos reformja tárgyában. Ha ezt a törvényt elfogadják, az összes szakszervezet, mely a költségvetés egyensúlyával ellentétes követeléssel lépne fel, alkotmányellenesnek minősülne – ami ugyanolyan problémákhoz vezet bennünket, mint amelyek Wisconsinban merültek fel.

Itt, Franciaországban az a probléma, hogy Sarkozynek 60% parlamenti szavazat kell egy ilyen törvényhez. Sarkozy pártjának csak 50 %-a van. A kormány azt mondja, a Szocialista Pártnak «felelős módon» kell viselkednie. A paktumot Brüsszelben hozták, Zapatero, Papandreu, és társai hagyták jóvá. Sarkozy pártja pedig azt mondja a szocialistáknak: nektek, akik 2012-ben Franciaországot akarjátok kormányozni, vállalnotok kell a felelősséget.
Számunkra ez a szakítás problémája. A POI kampányt indított az alkotmányos reform elutasítására – mert melyik, a demokráciához ragaszkodó szakszervezeti aktivista, képviselő, állampolgár fogadna el ilyen lépést a totalitarizmus irányába?

A különféle iskolák, kórházak védelméhez ragaszkodó dolgozókból, aktivistákból, fiatalokból álló bizottságok szervezésébe kezdünk – mely bizonyos módon szintén az EU-val és az IMF-fel való szakítás kérdését veti fel. Megnyitja az utat, hogy a dolgozók, a fiatalok vegyék kezükbe saját ügyeiket.

A regionális sajtó egyik újságírója bemutatva a POI egyik kantonális jelöltjét ezt a címet adta: “A POI jelöltje, a mindennel szakítás jelöltje.” Azt hiszem, korrekt módon foglalja össze mai küzdelmünket.

Tizedik hozzászólás: A Guadeloupe társadalmi és nemzeti felemelkedéséért harcoló szervezete 5 tagja, akik részt vettek az algíri tanácskozáson, összejöveteleken széles körben és a rádióban is beszámoltak tapasztalataikról.

Olyan országban, mely 2009-ben 44 napos sztrájkot folytatott, a tunéziai események nagy érdeklődést váltottak ki. Két évvel ezelőtti nagy sztrájkunkat mi a világszinten folyó osztályharchoz való hozzájárulásként becsüljük.
A Bino-egyezményhez vezető általános sztrájk után, melyet a francia kormány megkérdőjelez, az LKP elindította «déchoukaj de la pwőfitasyon» kampányát. De inkább a Haitit illető kérdésről szeretnék beszélni. 3 elvtársunk ott volt Algírban, közöttük a CATH, a haiti nemzet megsemmisítésének és rendszerbe integrálásának ellenálló autonóm szakszervezeti szövetség főtitkára is.

A CATH a nemzetközi munkásmozgalomhoz felhívást intézett a haiti népre tragikus következményekkel járó, elsősorban Franciaország és az USA által ráerőltett helyzet miatt. Tudjátok, hogy a volt elnök, Clinton elnökli a Rekonstrukciós Bizottságot, mely szabadzónákat hozott létre a multinacionális vállalatok javára a Hope-törvény kereteiben. A CATH kongresszusa június végén ül össze, a tét az, hogy győzzön; segíteni kell a munkásmozgalom újraalkotását.

A Karibi Dolgozók és Népek Szervezete a guadeloupe-i UGTG-vel együtt részt vesz ebben a harcban, olvassátok el Dilma Rousseff brazil elnöknek címzett nyílt levelünket, melyben követeljük a brazil vezetésű MINUSTAH csapatok kivonását.

Louisa Hanoune és Daniel Gluckstein


A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 100. nemzetközi munkaügyi konferenciáját hívja össze Genfben 2011. jún. 17-én.


Ez az összejövetel, melyen részt vesznek az állami, munkáltatói és munkavállalói képviseletek, olyan időszakban lát napvilágot, melyben a dolgozók és a népek történelmi mobilizációjának vagyunk tanùi, a tőkés kizsákmányoláson alapuló gazdasági rendszer túlélésének katasztrófába torkollását elutasítva.

A dolgozók és népek minden kontinensen az USA-adminisztráció direktíváit elfogadó, a rendszer megmentésére irányuló, a nemzetközi intézmények (Világbank, IMF, Európai Unió) által kezdeményezett és az összes politikai színezetű kormány által megvalósított politika ellen fordulnak.

2011.febr.17-én, a «Társadalmi igazságosság napján» a Nemzetközi Munkaügyi Iroda vezetője, Juan Somavia ezt mondta:

«Mára a munka világát feldúlták: a világon több mint 200 millió személy munkanélküli, ideértve a majdnem 80 milló fiatalt, ezek a számok történelmi magasságba emelkedtek. Anélkül, hogy számba vennénk az instabil munkahelyzetű dolgozókat — 1,5 milliárd —, a 630 millió szegény dolgozót, akik családjukkal napi 1,25 dollárból vagy kevesebből élnek.
Ugyanekkor a világon az egyenlőtlenségek nőnek. A válság a bérek és fizetések felét megcsonkította, a társadalmi mobilitást meggyengítette, megsokszorozta a rosszul fizető munkahellyel rendelkező dolgozók számát. A jövedelmek egyenlőtlensége bizonyos országokban növekszik. A fiatalok egyre gyakrabban találják magukat szembe azzal a valószínűséggel, hogy soha nem találnak méltó munkát — fenyeget a perspektíva nélküli elveszett nemzedék veszélye. A középosztályok elvesztették az irányt, hátrálnak.
Ez a nyilatkozat számos tanulmányon, jelentésen alapul, mindegyik ugyanahhoz a konklúzióhoz vezet: a munkaerőpiacon a recesszió sok országban a társadalmi klíma súlyosbodásához vezet».

Különösen igaz ez a Nemzetközi Munkaügyi Iroda kutatóintézetének jelentésére, mely 2010 szeptemberében látott napvilágot «2010-es jelentés a világ munkaügyi helyzetéről: egyik válságból a másikba» címmel.

Az MNI szakértői számára, ha a jelenlegi intézkedések folyamatban maradnak, a munkaügyek helyreállításának üteme a válság előtti szintre 2015-ig tart.
Párhuzamosan a jelentés emlékeztet, hogy ezekben az országokban még mindig a válság előtti nívóhoz visszatéréshez több, mint 8 millió munkahely hiányzik: «Mivél tovább tart a munkaerőpiaci recesszió, annál több munkahelykeresőnek okoz nehézséget újból munkába állni. (…) Abban a 35 országban, melyben statisztika áll rendelkezésünkre, a munkakeresők közel 40 %-a több, mint egy éve munkanélküli, a demoralizálódás, az önbizalom elvesztése és pszichológiai problémák kockázatával. Fontos konstatálni, hogy a fiatalok más kategóriákkal összehasonlítva arányosan súlyosabban érintettek a munkanélküliségben.»

Ezzel a katasztrófával szemben Somavia ezt jelenti ki:

«A válságból kilábaláshoz a méltányosság legyen az iránytűnk (…) Az emberek képesek megérteni és elfogadni a nehéz választást, ha úgy találják, hogy mindenki kiveszi részét. A kormányoknak nem kellene választani a pénzügyi piacok követelései és állampolgáraik szükségletei szerint. A pénzügyi és a társadalmi stabilitásnak kéz a kézben kellene járnia. Ha nem, akkor nem csak a világggazdaság, hanem a szociális kohézió fogja megsínyleni.»

Megértetni és elfogadtatni a nehéz választást az emberekkel, ez az a cél, amit Somavia úr maga elé tűz.

Nem emlékeztet a «Társadalmi igazságosság világnapján» mondottakra?

«A méltányos globalizáció megvalósításához szükségünk van a társadalom és gazdaság újfajta szemléletére, az állam, a piacok és a társadalom szerepének kiegyensúlyozott megközelítését egyesítve (...). Mit kell tenni, hogy ezt elérjük? A munka világában a szakaszok világosak: (…)

Első szakasz «Annak elismerése, hogy a munka nem árucikk (…)»

A tőkés rendszerben tagadni azt, hogy a munka árucikk, annyit jelent, mint tagadni a kizsákmányolás társadalmi viszonyát, mely a proletárt kötelezi munkaereje eladására. Tagadni azt, hogy a munka árucikk, az osztályharc tagadását is jelenti. A tőke és a munka közötti antagonisztikus ellentmondás tagadását is jelenti. Annak tagadását is, hogy a munkásosztálynak független szervezetekre van szüksége védelméhez. Ez az ILO-konvenciók tagadását is jelenti, melyek a szakszervezeti szabadságra, a szakszervezeti jogok védelmére és a szervezkedés és kollektív szerződésekre vonatkoznak.

A második szakasz, Somavia szerint «Olyan munkahelyteremtő célokat kell kitűzni, melyek alapvető elsőbbséget biztosítanak a makroökonómiai politikának ugyanúgy, mint az infláció megfékezésének és a közköltségek megtisztításának;»

De pontosan «az infláció megfékezése és a közköltségek megtisztítása» a munkahelyek százezrei megsemmisítésének eredete! Csak Franciaországban több mint 150 ezer tisztviselői állást fognak 2007 és 2012 között felszámolni a költségvetés hiánya nevében.

A harmadik: « a tartós szociális védelem a büdzsé-tervekben azon 80 %-nyi személy számára, aki ma a világon a társadalombiztosítás minden formájától meg van fosztva, kezdve az univerzális szociális védelmi talpkő megalkotásával;»

Nincs-e már akkor kockázat, ha csak a «fejlett» országokat nézzük (melyekben 20 % részesül a «társadalombiztosítás» valamilyen formájában) erre «az univerzális szociális védelmi talpkő» javaslatra támaszkodva? Miért kellene lebontani az ILO 87 cikket tartalmazó 102-es konvencióját a társadalombiztosításról, mely annak minden aspektusát tartalmazza: orvosi kezelés, tápppénz, munkanélküli és öregségi járadék, munkahelyi baleset és ártalom esetére kártérítés, családi és anyasági pótlék, rokkantjáradék?

A NMI adminisztrációs tanácsa 310. ülésén a globalizáció szociális dimenziója munkacsoport kiadott egy dokumentumot ezzel a címmel: «A szociális védelem talpköve a méltányos globalizációért: nemzetközi szintű politikai koherencia és koordináció».

Itt a 4.pontban olvashatjuk:

«A munkaügyi csoport előtt mondott beszédében 2010 novemberében Pascal Lamy, a Kereskedelmi Világszervezet főigazgatója kifejtette, hogy a protekcionizmus erősebb ott, ahol a szociális védelem elégtelen. Ténylegesen, a szociális védelem meglágyítja a gazdasági átmenetet, megkönnyíti a kereskedelmi kapcsolatok liberalizálását és eképpen hozzájárul a globalizáció folyamatához.»

Akkor a nemzetközi intézmények számára a szociális védelem minimumtalpköve mindenekelőtt arra szolgál, hogy a dolgozó népességgel elfogadtassák a «kereskedelmi liberalizációt», vagyis a piac törvényét, a tőkés kizsákmányolás rendszerét, amelynek gonosztetteit nap mint lemérhetjük.

Egy példa, amit a globalizációs szociális dimenzió munkacsoport tárt elénk, amit általánossá kellene tenni, a francia kormány által kreált RSA (Revenu de solidarité active - aktív szolidaritási jövedelem):
«Az EU-ban a szociális védelem talpkövét felállítani azt jelenti, hogy az összes elemet egyesítjük és harmonizáljuk, megalkotjuk a szociálpolitikák közötti integrációt, nevezetesen az aktív munkaerőpiaci politikák között és ezek megállapítanak egy minimumjövedelmet. Ebben a kontextusban a francia aktív szolidaritás az, mely összekapcsolja a munkára ösztönzés intézkedéseit és a munkanélküliek, a szegény dolgozók védelmét, s úgy értékelhető, mint az európai minimális szociális védelmi politika példája.»

Csakhogy az RSA semmi más, mint bátorítás a prekaritás elfogadására. Például a CGT azt látja az RSA-ban, hogy az tartósan általánosított asszisztencia a vállalatoknak. A munkáltató «megnöveli a részmunkaidősök számát, az alacsony béreket és a munkát valódi értékén alul fizeti».

Végül, a NMI igazgatója számára «el kell ismerni, hogy az alapjog a munkához és a szociális dialógushoz az emberi szabadság és méltóság részei, a nagyobb produktivitás és a kiegyensúlyozott fejlődés eszközei is.»

A «szociális párbeszéd», ezt a művet látjuk minden nap. Egy példa: Románia.

A NMI adminisztrációs tanácsa ülésén 2011 márciusában a globalizáció szociális dimenziója munkacsoport egy dokumentumot tett közre az NMI és az IMF közös munkájáról a szociális dialógust és a kiigazításokat illetően Romániában.

Néhány részlet:
«2009 májusában a román kormány az IMF-fel két éves és 13 milliárd eurós összegben egyezett meg. Az egyezményt kiegészíti egy 5 milliárd eurós kölcsön az Európai Uniótól és 2 milliárd más multilaterális forrásból. 2009-10-ben a kormány a kiadásokat már szakaszosan csökkentette és a GDP 9 %-nak megfelelő adóemelést vezetett be. Több szigorítási intézkedést tett az egyezmény keretében a közszolgáltatásban, nyugdíjakban, más transzferfizetésekben, a közszolgáltatási bérekben – jelentős következménnyel. A munkaerőpiaci flexibilitás nem szerepelt a román kormány az IMF-nek küldött első szándéklevelében 2009 árilisában.
Az IMF 2010 májusában a 4. cikkely értelmében elvégezte Romániával periodikus konzultációit. Jelentésében erős hangsúlyt helyezett a strukturális reformok szükségességére és összegezte, hogy «a román munkaerőpiac összehasonlítva a régió más munkaerőpiacaival igen merev».
Kevéssel a konzultációk befejezés után a román kormány szándéklevele, melyet az IMF-nek 2010 júniusában küldött az egyezmény megerősítésére, a következő nyilatkozatot tartalmazta:

«2010 vége előtt el fogjuk fogadni az új munkatörvénykönyvet és törvényt a kollektív szerződésekről avégett, hogy a munkaidő rugalmasságát fejlesszük, csökkentsük a munkábaállás és elbocsátás költségeit a flexibilisebb munkaszerződések által. A bérek rugalmasságának javítását is keressük.»

Az ezutáni szándéklevelek a munkaerőpiac reformját illették. Az utolsóban (2010.dec.22.) a kormány kijelenti:

«Folytatjuk munkánkat a munkaerőpiaci reformok területén. Célunk a piac rugalmasabbá tétele, a szociális partnerek részvételének megerősítése és a bérből élők, a fiatalokat ösztönzése arra, vegyenek jobban részt a társadalmi párbeszédben… December vége előtt (konzultálva a szociális partnerekkel, az IMF-fel, a Világbankkal és az Európai Bizottsággal) a Parlament elé visszük a felülvizsgált társadalmi párbeszéd és a megjavított Munkatörvénykönyv törvényét.» (…)

A Nemzetközi Munkaügyi Iroda az IMF-fel együtt és a kormánnyal és a szociális partnerekkel együttműködve négy területen akarja követni a romániai történéseket: a munkaerőpiaci aktív politika; a köztulajdonú vállalatok gazdasági restrukturálása és produktivitásának erősítése; a munkajog kidolgozása és alkalmazása, nevezetesen a munkafelügyelet megerősítése; haladás a szociális dialógusban és a kollektív szerződések gyakorlata. (…)»

Íme, hova visz a «társadalmi párbeszéd»: a szakszervezeteket társítja az IMF és a Világbank követelte reformok megvalósításához, olyan reformokhoz, melyet még a felelősök is bevallják, a munkaidő és –bér rugalmassá tételét szolgálják, lecsökkentik a munkábaállás és elbocsátás árát a rugalmasabb munkaszerződésekkel.

Nem ez az IMF/ILO együttes nyilatkozatának konkrét alkalmazása? Az, amelyet Osloban a 2010 szeptemberi konferencia fogadott el, mert ez a két intézmény egyetértett abban, hogy «a szociális dialógusnak az a központi szerepe, hogy a szükséges konszenzust biztosítsa, a válság előidézte kiigazítást» és elkötelezték magukat, hogy «folytatják és elmélyítik együttműködésüket avégett, hogy a G 20-ra támaszkodjanak és annak a világszintű növekedés szigorú, tartós és kiegyensúlyozott fenntartására irányuló folyamatára».

Egyébként az IMF márc. 4-i honlapja tudósít minket arról, hogy a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség, az Európai Szakszervezeti Szövetség és a nemzeti szakszervezetek képviselői találkoztak Bécsben egy háromnapos konferencián az IMF és az ILO felelőseivel, hogy megvizsgálják a munkaügy helyzetét Európában és megerősítsék az osloi konferencián eldöntött együttműködést. Az IMF lapja szerint a bécsi tanácskozás Strauss-Kahn és Somavia együttműködéséről is határozott, mégpedig:

• elsőbbség biztosítása a munkahelyteremtő fejlesztés politikájának;

• együttes reflexiók a minimális szociális védelem politikájáról;

• ragaszkodás a szociális partnerek közötti dialógushoz konszenzus kialakítása érdekében, mely lehetővé teszi, hogy a pénzügyi válság okozta szükséges kiigazításokkal szembe lehessen nézni.

Az ILO és az IMF különböző tengelyeken folytatják együttműködésüket. A munkahelyteremtés fejlesztésének keresése a G 20 körül artikulálódott, mely közös processzusa elemző munkáikból profitálhat. A minimális szociális védelem 3 régió országainak elemzésére koncentrálódik. A társadalmi párbeszédek iránti elkötelezettség a szakszervezetekkel és bizonyos országokban más szociális partnekekkel való konzultációkon alapul.

Strauss-Kahn elfogadta Somavia meghívását az ILO intézményei vezetőinek júniusi gyűlésére, ahol nyitóbeszédet mond és beszámol az Oslo óta végzett munkáról.

A Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség részvétele a bécsi összejövetelen az IMF és a nemzeti, regionális és nemzetközi szakszervezetek sokkal szélesebb keretű párbeszédébe illik. Az IMF csapatának ezekkel az országokkal megbízott nagy többsége a szakszervezetekkel rendszeres összejövetelt tart – és ezek leginkább az ország programjairól szóló konzultációk.»

Ennek a politikának a magyarázata nem lehet világosabb, mint amit a spanyol kormány, a munkáltatók szervezetei és a munkásszakszervezetek által 2011. febr. 1-én megkötött szociális paktumban leírtak. A paktumnak az a célja, hogy elkerülhetetlen legyen «mindenki együttműködése a fejlődés javításához, a nemzeti és nemzetközi befektetők bizalmának visszanyeréséhez (…)».

Világosabban: a spanyol dolgozók elleni minden intézkedésnek, mely ebben a paktumban szerepel, nincs más célja, mint megfelelés a befektetőknek, másképpen a spekulánsoknak.

De hát nem ugyanezt a politikát folytatják ma minden országban?

Ugyanezekkel a gondokkal találkoztak a dolgozók pl. Wisconsinban, ahol az AFL-CIO és a Change to Win vezető készek voltak elfogadni a büdzsében akár 100 millió dollárig terjedő bér- és nyugdíjcsökkentést, ha a szakszervezetellenes hadműveletet az állam kiveszi a törvénytervezetből.

A legjobb válasz erre a példa nélküli offenzívára az algíri 2010. nov. 27-29-i háború és kizsákmányolás elleni világkonferencia nyilatkozata alapján a független szervezetek erősítése, melyek a munkásosztály tőkés kizsákmányolással szembeni ellenállásának termékei.

«Elvetjük a munkásszervezeteknek szánt úgynevezett «általános érdek» nevében tett diktátumot, mellyel el kellene fogadni a «világkormányzat» rendjét, az ún. «szociális párbeszédet», melynek egyedüli funkciója a munkásszervezetek alávetése, integrálása a kormányok és a nemzetközi intézmények terveibe a nemzeti szuverenitás megszüntetésével. Ezt elfogadva saját magukat vetnék alá a diktátumnak és magukat fosztanák meg attól, hogy a dolgozók érdekeit képviseljék. Ismételten megerősítjük, hogy a munkásszervezetek függetlensége a demokráciának, a társadalmi fejlődésnek, a népek szuverenitásának és függetlenségének feltétele.»

Paul BARBIER, szakszervezeti felelős





Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com


Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse

Olvastam valahol...

(FigyelőNet)

A megszorításokból a nagytőke profitál

A nyugdíjasok és a munkavállalók nap mint nap hallják: áldozatot kell hozniuk. A hazánkban tevékenykedő nemzetközi nagyvállalatok viszont egyes közterhekből nem veszik ki arányosan a részüket, s jó esélyük van arra, hogy a jövőben még kevesebbet kelljen letenniük a köz asztalára.
Sérültek a nyugdíjasok, a közszférában dolgozók érdekei, napirendre került a munkavállalói juttatások adómentességének eltörlése. Egyes ellenzéki politikusok a minimálbér környékén keresők keményebb megadóztatását, sőt a minimálbér eltörlésének szükségességét vetik föl.

A háttérben a vártnál is nagyobb gazdasági visszaesés, s az IMF-nek vállalt hiánycél áll. (Mindemellett az is nyilvánvaló, hogy egyes reformjavaslatok mögött nem a válságkezelő szándék áll, hanem esetenként a javaslattevő korábban is hangoztatott gazdaságfilozófiai-politikai meggyőződése, vagy éppen közérdeknek álcázott lobbiérdek.)
Míg a viták jelenleg is leginkább arról folynak, hogy a nyugdíjasoktól vagy az alacsony keresetű munkavállalóktól vegyenek-e el többet, egy szent tehén maradt minden vihar ellenére: a zömében multinacionális cégekből álló nagyvállalatok szférája. A még regnáló kormányunk adójavaslata (amely már biztosan nem ebben a formájában valósul meg) meghagyta volna a legfontosabb vállalati adókedvezményeket, s eltörölte volna a különadót.

ELVÁGTATÓ PÉNZEK

A profitrepatriálás 2003-ban 1,3 milliárd euró volt, 2006-ban 3,8 milliárd euró, 2007-ben elérte a 4,2 millliárd eurót. 2008 első háromnegyed évében összesen nagyjából annyi profit távozott az országból, mint 2006-ban (teljes éves adatok még nincsenek 2008-ról) – derül ki az MNB adatsoraiból.
Jóllehet az Állami Számvevőszék kutatóintézetének értékelő tanulmánya már 2007-ben azt állapítja meg, hogy „a külföldi tulajdonosok által birtokolt gazdasági szegmens egyes közterhekből nem arányosan veszi ki a részét”, s fölhívja a figyelmet a növekvő profitrepatriálásra, azaz arra, hogy a külföldi vállalatok egyre nagyobb arányban küldik haza a hazánkban megtermelt profitot.

Nyilvánvaló, hogy a nagyvállalatok a nyereségük után valóban meglehetősen mérsékelten adóznak. A tényleges adókulcs nem érte el 2007-ben a 9 százalékot, pedig a társasági adó elvileg 16 százalékos – derül ki az APEH adataiból.

TISZTELETTEL ADÓZNAK

Az APEH adatai szerint 2007-ben a magyarországi cégek adózás előtti eredménye 4 960 645 887 000 (csaknem 5000 milliárd) forint volt, a számított adó alapja mindössze viszont 2 636 445 756 000 forint volt.
A befizetett társasági adó mindösszesen 444 542 965 000 forint volt. Nem éri el a tényleges (effektív) adókulcs a 9 százalékot.
Egyértelműen a nagyvállalatok tudják jól kihasználni a társasági adó alapját, illetve a számított adót csökkentő kedvezményeket – mondta a FigyelőNetnek Oldal György, a Magyar Könyvelők Országos Egyesületének (MKOE) alelnöke. Ezt támasztja alá a Figyelő tavaly készült cikke is, amelyből kiderül, hogy még az olyan értékes brandek tulajdonosai is, mint például a Coca Cola vagy a Siemens, még egy százalék tényleges kulccsal sem adóznak, de számos nagy cég adózik nulla kulccsal, sőt egyesek még adót is visszaigényelnek.

A lakosságé a nagyobb teher

Mindemellett nem csoda, hogy a lakosság több mint négyszer annyi adót fizet be a központi költségvetésbe, mint a gazdálkodó szervezetek, legnagyobb részt az áfa révén (amint arról a költségvetés mérlegét megnézve bárki meggyőződhet). Ezt az arányt rontotta volna tovább a lakosság kárára a Gyurcsány-kormány, illetve a Reformszövetség javaslata többek között a különadó eltörlésével és az áfa megemelésével.

A különadó eltörlése igen előnyös lépés lenne a cégeknek, különösen a nagy cégeknek, akkor is, ha a társasági adó kulcsa 19 százalékra nő - mondta a FigyelőNetnek Oldal György adószakértő. A különadó alapja ugyanis sokkal szigorúbb szabályok alapján csökkenthető, mint a társasági adóé, ez utóbbit egy nagyvállalat sokkal könnyebben „kihozza nullára”. Márpedig nullának a 19 százaléka sokkal kedvezőbb, mint valamennyinek a 4 százaléka – magyarázta az adószakértő.

A KÜLÖNADÓ ÉS AZ AUDI

Mint emlékezetes, amikor a kormány 2006-ban bejelentette a különadó bevezetését, az Audi egymilliárd euró értékű befektetés elmaradását helyezte kilátásba. A kormány végül - az Audi kedvéért – a különadót csökkenthetővé tette az alap- és alkalmazottkutatás, valamint a kísérleti fejlesztés költségével.

Az eset jól mutatja, hogy a magukat szuverénnek mutató nemzeti kormányok nincsenek egy súlycsoportban a nagy, nemzetközi vállalatok érdekképviselőivel.
A nagyvállalatok érdekképviselő szervezetei, s az adóoptimalizálásukat segítő nagy adótanácsadó cégek vezetői azt mondják, túladóztatottak a vállalatok. Ennek egyik okaként az iparűzési adót szokták említeni, amelynek eltörléséért beperelték a nagyvállalatok a magyar államot, s Brüsszelig is hajlandók voltak elmenni. A pert ugyan elvesztették, de nem tettek le annak eltörléséről: a Demján Sándor nagyvállalkozó által létrehívott, s meghatározóan a vállalkozások érdekképviselőiből álló Reformszövetség programjának sarkalatos pontja az iparűzési adó adórendszerből történő kivezetése.

IPARŰZÉSI ADÓ

A helyi iparűzési adó tulajdonképpen a hozzáadott értéket adóztatja. Az adóalap meghatározásánál az árbevételből az eladott áruk a beszerzési értéken, az anyagköltség, s a közvetített szolgáltatások vonhatók le.
Nem is lehet csodálni, hiszen a helyi iparűzési adó hiába csak 1-2 százalékos, sokat „optimalizálni” nem lehet rajta, így azután csaknem annyi bevétel származik belőle, mint az elvben 16 százalékos társasági adóból.

A másik oka a „túladóztatottságnak” a járulékok magas szintje, ami azonban nem adó, mert nem a vállalatok jövedelmét, hanem a költségeit érinti. Mint azt számosan elmondták már, a járulékok hazai szintje valóban meghaladja az uniós átlagot. Amire kevesebben hívták föl a figyelmet, hogy a fogyasztási adók szintje (például áfa) is meghaladja az uniós átlagot, mégis ennek megemeléséből finanszíroznák a járulékok csökkentését.

HÍVOGATÓ ADÓRENDSZER

Az UNCTAD által a nemzetközi befektetőknek kiadott „World Investment Report 2008” fölhívja a figyelmet, hogy néhány fejlett országban – megemlítik Magyarországot is Dánia, Hollandia, Málta és Lengyelország mellett – kedvezményesen adóznak a külföldi befektetések. Az USA-ban, Svájcban és Magyarországon csökkentették a bürokráciát, rövidítették a várakozási időt, s más iniciatívákkal is bátorítják a külföldi befektetéseket – teszik hozzá a kötet szerzői.
Arról is sokan megfeledkeznek a közbeszédben, hogy bár a járulékszint magasabb az uniósnál, de a bérköltségek szintje (bruttó bér + a munkaadót terhelő járulékok) azért még mindig jóval alacsonyabb az uniósnál. A munkaadók persze ezt nagyon is jól tudják.

A fizetések a kelet-európai uniós tagoknál jóval alacsonyabbak a nyugat-európaiaknál, s bár magasabbak a társadalombiztosítási járulékok, ennek hatását ellensúlyozza a társasági adók alacsony szintje – olvasható az Európai Munkaadók Szövetsége honlapján.

Ennek ellenére a „járulékcsökkentés az áfaemeléssel ellensúlyozva”, azaz a lakosságra terhelve program beépült a letűnő Gyurcsány-kormány programjába éppúgy, mint a Reformszövetségébe, s még a magát rendszerkritikusnak beállító Lehet Más a Politika mozgalom programjába is.

A vállalatok adó- és költségszintjének csökkentése a lakossági terhek növelésével látszólag valamennyi vállalatnak érdeke, de valójában távolról sincs így: az export 80 százalékát adó, külföldi nagyvállalatok ezeknek az intézkedéseknek csak az előnyös oldalát éreznék, a zömmel nem exportképes, a hazai kereslettől függő kkv-k viszont a hátrányait is.

ADÓZTATÁSI MÍTOSZOK

1. A kis cégek többsége kibújik a közterhek megfizetése alól, míg a nagyvállalatok görnyedeznek az adóterhek súlya alatt.

Valójában sokkal több nagyvállalat „hozza ki” nullára, vagy veszteségesre működésének eredményét, mint amennyire az a kis cégekre jellemző. A Kopint-Tárki tanulmánya szerint 2003-05 között a legnagyobb arányban a nagyvállalatok voltak tartósan veszteségesek.

2. Minél több pénzt hagy az állam a cégeknél (alacsonyabb adó- és járulékkulcsok formájában), azok annál több munkahelyet teremtenek. (Más megfogalmazásban: a cégek hasznosabban költik el a pénzt, mint az állam.)

Valójában nincs garancia arra, hogy a vállalatok éppen munkahelyeket létesítenek a náluk hagyott pénzből. Kivehetik a többletet például profitként is. Lehetséges persze az is, hogy a többletet beruházásra fordítják, ami munkahelyeket teremt, ám arról se feledkezzünk meg, hogy akadnak olyan fejlesztő beruházások, amelyek éppenséggel munkahelyeket szüntetnek meg.

3. Nem pártpolitikusoknak, hanem közgazdászoknak, adószakértőknek kellene megmondani, milyen legyen az adórendszerünk.

Az adórendszer megváltoztatása a javak állami újraelosztását módosítja. Eldöntjük, kik fizetnek többet/kevesebbet: a nagyvállalatok, a kis cégek, a munkavállalók, avagy minden magánember, aki él és fogyaszt (mondjuk az áfa formájában). Érdekek és értékek között kell tehát választani.

Különösen ostoba dolog lenne a társadalomnak azokra a szakértőkre bíznia annak eldöntését, ki mekkora részt vállaljon a közterhek viseléséből, akik egy meghatározott csoport érdekeit képviselik.