Havi 9.000 eurós nyugdíj 50 éves korban az Európai tisztviselőknek!

A belga RTL-en «A hallgatóké a szó» c. műsorban a nyugdíjakról volt szó. A belga politikusok – akik állandóan azt szajkózzák, hogy "tovább élünk, tehát tovább kell dolgoznunk", ezért a jelenlegi 65 éves nyugdíjkorhatárt tovább kell emelni –, 20 éves „szolgálat” után 52 éves korukban komplett nyugellátást kapnak! Tudni kell, hogy Belgiumban bukott politikus nincs. Néhány évvel ezelőtt az akkori belügyminiszternek le «kellett» mondania (beosztottjai kitoloncolás, közben utasításának megfelelően el akartak hallgattatni egy fiatal nőt és megfojtották). Néhány hónap múlva a flamand kormányban tűnt fel, ma pedig az 5 hónapja megalakulásképtelen új kormány hivatalos közvetítője. A parlamentekbe aki egyszer bejut, onnan ki nem ebrudalja az atyaúristen sem, azonfelül tele vannak családi összefonódásokkal (atya és fia, lánya, sőt unokája)...

Ez azonban semmi az európai funkcionáriusokhoz (eurokratákhoz) képest! Mindössze 5 év után 50 éves korukban, 9 ezer eurós havi nyugdíjra jogosultak! A semmitevésben is el lehet fáradni (ti. minden jelentős, szakértelmet kivánó feladatot kiszerveznek, egyben a lobbykat is kiszolgálva). Botrányos! Ebben az évben 340 európai tisztviselő megy nyugdíjba, hogy helyet adjon az új tagországokból érkezőknek.
A közönséges halandók és az olümposzi istenek között túl nagy lett a különbség. Ki fizeti mindezt? Te meg én, akik nyomorúságos nyugdíjért dolgozunk.

Pl. Giovanni Buttarelli, "helyettes adatvédelmi ellenőr " mindössze 1 és 11 hónap szolgálat után 2010. nov-ben 1.515 € / hó plusznyugdíjat kap (amennyit a magánszektorból nyugdíjba menő francia dolgozó 40 éves munkaviszonnyal. Csak ez utóbbi nem pluszban!). Kollégája Peter Hustinx szerződését 5 évvel meghosszabbították, 10 év után közel 9 000 euró havi nyugdíjra lesz jogosult. Más technokraták: 1./ Roger Grass, az Európai Bíróság törvényszéki írnoka 12.500 € fog havonta kapni. 2./ Pernilla Lindh bíró 12.900 €-t. 3./ Damaso Ruiz-Jarabo Colomer ügyész 14.000 €-t. Tessék konzultálni a listát : http://www.sauvegarderetraites.org/docs/Retraite_Hauts_fonctionnaires_europeens_Annexe_3_Etude_27.pdf
Ugyanitt találni egy bizonyos Jacques Barrot-t (73 ans) 4 728.60 €-s nyugdíjjal (5 évet dolgozott a szállítási bizottságon).

Nem csak a nyugdíjak verik a plafont, de elég 15,5 munkaviszony a komplett karrierhez! Arról nem is beszélve, hogy adót sem fizetnek gyakorlatilag a máris szép fizetésükből (2 %-os az egyéb jövedelmek – családi pótlék, házastársi pótlék, az eredeti országból átköltözés térítése, berendezkedési pótlék, letelepedési pótlék, utazási költségtérítés, kiszállási díj, missziós költségtérítés, költségátalányok – kizárásával)!
Eredetileg ezek a nábob-nyugdíjak az Európai Bizottság tagjainak voltak fenntartva, aztán szépen kiszélesedtek az összes tisztviselőre. A legrosszabb az egészben azonban az, hogy nyugdíjjárulékot egyáltalán nem is fizetnek, egy fillért sem, mindez maradjon az adófizető terhe! Gondoljátok el, az EU számvivőszékének magisztrátusai, akiknek az a feladatuk, hogy "ellenőrizzék, hogy az EU kiadásai legálisak-e, megfelelnek-e annak a célnak, amire szánták", a rendszerből profitálva egyáltalán nem fizetnek járulékot. De ortodox leckét adnak a tagállamok költségvetésének!

Ha egy évet ledolgozol itt, már havi 922 euróval nő a nyugdíjad. Ha ötöt, akkor 4 728-cal, persze a rendes nyugdíjad mellett. 16 éves munkaviszony pedig meghozza a maximumot: 13 000 euró havonta a nyugdíjban!

Mit kell ezért tenni? Ha a nyugdíjaknál maradunk: a kormányoktól állandóan a nyugdíjkorhatár emelését kérni, a nyugdíjhoz szükséges munkában töltött évek növelését követelni, a nyugdíjak csökkentését elérni. Van azért ennél több tennivaló is: a tisztviselők bérének csökkentése, a mezőgazdaságból élők lenyomása a szegénységi küszöb alá, a különféle kormányok rákésztetése a kiadások csökkentésére a közszolgáltatásokban, kórházaknál, iskoláknál, postánál, közlekedésnél., a szociális kiadások megnyirbálása, a munkanélküli járandóságok minimalizálása.

Havi 20 000- 23 000 ezer eurós fizetéssel, feudális privilégiumokkal ezek a magasrangú tisztviselők ott ülnek Brüsszelben mindenki feje felett, törvényen kívül, semmilyen demokratikusan választott hatalom nem ellenőrzi őket. Ők felügyelik, uralják a munka világát.
A mi pénzünkön.


Az EU által ránkerőltetett szigorítási tervek

Nagy-Britannia
A kormány célja: 2014-ig 94 milliárd euró megtakarítása. A nyugdíjkorhatár felemelése 70 évre, a nyugdíjak (akár 30 %-os) csökkentése, bér- és családi pótlék befagyasztása 2-3 évig. A közszolgáltatásban: 22,7 milliárd euró megtakarítása az egészségügyben és 60 ezer munkahely megszüntetése, 2,5 milliárddal kevesebb a betegellátásra és a közkórházak privatizációja. Postaprivatizáció, 10 ezer tűzoltó-mentő elbocsátása (csak a nemzetvédelem menekül meg), közkönyvtárak, uszodák, stb. bezárása. 2014-ig 1,5 millió munkahely szűnik meg, 600 ezer a közszolgáltatásban. A családi pótlékon, a lakásbérlés és fűtés támogatásán, a 60 év felettiek ingyenes közszolgáltatási igénybevétele megszüntetésén 25 milliárdot spórolnak meg.
A TUC szakszervezeti szövetség tömegtüntetéseket hirdet, masszív sztrájkokat.

Franciaország
2013-ig 100 milliárd euró megtakarítása (a közszféra deficitje csökkentése 8 %-tól 3-ra). Nyugdíjreform: a korhatár és a járulékfizetés megemelése, ami a gyakorlatban is 67 évre emeli a nyugdíjba vonulást idejét (az inaktív évek nem számítanak). Közkiadások csökkentése (a 2010-es 319 milliárd euróról 2011-re már csak 268 milliárd fordítható), 31 638 köztisztviselő munkahely megszüntetése. A jövő évtől bérbefagyasztás. Társadalombiztosításban 2,5 milliárd megtakarítása (orvosságokon és a hosszú ideig tartó betegségeken).
Országszerte tüntetések, sztrájkok, a diákok is csatlakoznak.

Portugália
2013-ig 11,7 milliárd euró megspórolása. A magánszektorban bérbefagyasztás, az állami szektorban 5-10 %-os bércsökkentés, a nyugdíjak befagyasztása, a korhatár 65-ről 67-re emelkedik. A közszolgáltatásben a tisztviselők 10 %-a elbocsátása (65 ezer munkahely). Az állami vállalatok, posta, vasút, gáz-és elektromos szolgáltató, telekommunikáció, autóutak, repülőterek privatizálása megindult. 6 milliárd euró pluszjövedelem elérése az áfaemeléssel és a jöveledelmadó emelésével; vége az oktatási és egészségügyi kiadások miatti adócsökkentésnek.
Febr-ban 50 ezer lisszaboni tüntető, májusban 300 ezer, szept-ben 100 ezer, nov-ben általános sztrájk a szakszervezetekkel.

Spanyolország
2011-ben 15 milliárd eurós restrikció. Az állami költségvetés 2010-hez képest 7,7 %-os csökkentése. 2011-ben az oktatásra 8,1 %-kal, a kutatásra 7 %-kal, a környezetre 31,8 %-kal, közmunkákra 34,6 %-kal és az adóhatóságokra 5 %-kal kevesebb juttat a kormány.
A tisztviselők 5 %-kal kapnak kevesebb járandóságot. A nyugdíjakat befagyasztják, 65-ről 67-re emelkedik a korhatár. Az áfa 16-ról 18 %-ra és 7-ről 8 %-ra nő.
Szept-ben a dolgozók ¾ része sztrájkolt (10 millió); 1,5 milliónyi tüntető válaszolt a szakszervezeti felhívásokra.

Olaszország
24 milliárd euró megtakarítás 2011-2012 között. A nők nyugdíjkorhatárának felemelése 61-tól 65-re (41 éves járulékfizetés kell a teljes nyugdíjhoz!), 2018-tól 67 éves korhatár, a közszférában a nyugdíjak befagyasztása. A tisztviselők 3 éves bérbefagyasztása, bérmódosítás és –csökentés (az 1200 eurós jövedelmeket érinti). A közszférában több mint 400 000 munkahely, közötte 140 000 az oktatásban és 160 000 az egészségügyben megszűnik; az oktatás 1,4 milliárd euróval kevesebbet kap.
Okt-ben pedagógusztrájkok, több mint 80 városban tüntetés, tömegközlekedés sztrájkja, szakszervezeti akció a rugalmas munkavégzés ellen; Rómában egymilliós tüntetés, vasipar, diákok, rendőrök általános sztrájkot követelve.

Hollandia
18 milliárd euró megtakarítása a tisztviselők bérének befagyasztásával, különféle helyettesítések csökkentésével, a gyermekek fogadására szolgáló intézmények büdzséjének mérséklésével, a szociális háló megnyirbálásával, a fiatal mozgás- és értelmi sérültekhez adaptált munka csökkentésével. A szakszervezetek gyengítését szolgáló új törvény: a bérek módosításához nem szükséges beleegyezésük.
Okt-ben első tüntetés: ”Nem fizetjük meg a válság árát!”

Németország
82 milliárd euró megtakarítása 2014-ig, ebből 11,2 milliárd már 2011-ben. Az adminisztrációban 15 ezer munkahely megszüntetése, a munkanélküli segély csökkentése, a magas fizetésűek családi pótlékának csökkentése, a minimális jövedelműek kiegészítő jövedelmének megszüntetése. Már 2006-tól a nyugdíjkorhatár 67 év, e kor elérése előtt havonta 100 euróval kisebb nyugdíj. Az oktatási, kultúrális és egészségügyi kiadások megnyirbálása.
Sztrájkok (mezőgazdasàg, tejipar, széleskörű támogatással).

Görögország
3 év alatt 30 milliárdos megtakarítás. A tisztviselők bérének 10 %-os csökkentése, a magánszektor béreinek befagyasztása, a minimálbér 740-ről 500-ra csökkentése, a nyugdíjak csökkentése, a -korhatár emelése, a javak és szolgáltatások egyharmadának áfanövekedése 11-ről 23 %-ra, a jövedéki termékek áfaemelése (üzemanyag 63 %), a vasúti személyzet 35 %-os csökkentése, a tömegközlekedés árának emelése mellett vonalak lezárása, az energiapiac liberalizálása, tarifáinak 40-100 %-os emelkedése. A kollektív szerződések és a napi 8 órás munkaidő eltörlése, rugalmas munkavégzés favorizálása.
12 általános sztrájk az intézkedések bevezetése óta.

Stb, stb, stb, stb.

Százmilliók cserélnek gazdát a károsultak kihasználásával

Szolidaritás, segítségnyújtás, társadalmi lét és biztonság
Ez mind, mind olyan egészséges társadalom szükséges jellemzője, amely ma hiányzik az amerikanizált, magyar gyarmattársadalomban. Ha egy egyén kér az végszükség és nem dicsőség, még csak nem is a többletszerzés eszköze. Kérni kényszer és bizony szégyen!
Ha ezt egy kormány, egy regnáló politikai párt szellemisége okán teszi, több mint aljasság.
A bevezető gondolatok igen súlyosnak tűnnek. Kiváltképpen akkor ha ezt pl. a vörösiszap-katasztrófával kötöm össze.

Minden erkölcsi alapom meg van arra mégis, mint az elnyomott, kizsákmányolt, becsapott és megalázott társadalom egyik egyedének, hogy mind a miniszterelnöki, mind más karitatív szervezet kéregetésének „anatómiájáról” beszéljek.
Higgyék el azon az ominózus napon, amikor a katasztrófa megtörtént és azt követően én is adtam, mint igen, igen sokan. Azzal a tudattal, hogy a gyors segítségre szükség van. Arra is gondolok, gondoltam, hogy az állam a dolgát teszi, a jog működik és végül az fizet, aki a társadalom felett uralkodók egyike, azt patkányként rágja, vagy mint a pióca, a társadalom vérét szívja – a disznófejű nagyurak. Ennek helyébe mit látok, hallok a médiumokban: a tőkést feltétlenül kiszolgáló kormány és karitatív sleppjei még a katasztrófa után több héttel kéregetnek.

Nos, akkor egy kis helyzetelemzés!
A rendszerváltó kádári korszak (mert hát csak politikai analfabéták hiszik el azt az állítást, hogy mondjuk az SZDSZ, MDF, FIDESZ lett volna a rendszerváltó. Hiszen ha a történelem legnagyobb árulója, Gorbacsov, nem egyezik meg az akkori részeges amerikai színészelnökkel, ma nem beszélünk gengszterváltásról. Hogy ez mind aránylag békésen folyt le, annak köszönhető, hogy a kádári rendszer 1968 -ban jogi, politikai feltételt teremtett a kommunista tőkések, a gazdasági elit létrejöttéhez. Ma ezek uralják a gazdaságot, a politikát, a disznófejű nagyurak. Ez a politikai és gazdasági elit 1989 -ban nyíltan elárulva a népet gengszterváltást vitt végbe. A pártvezetőkből, a TSZ-elnökökből, gyárigazgatókból lettek a mai jobb- és baloldali politikai erők és gyakorolják a hatalmat a nép felett, kecskebékáikból, azaz a gyermekeikből, unokáikból lettek a menedzserek, a mai népnyúzó bankárok, és ezek kiszolgálva a külföldi érdekeket megteremtették a magyar szociális gettót, és hajtják végre a genocídiumot a nép ellen. Na tehát, ezek a pribékek, a tőkések, a profithajsza közepette nem költenek se környezeti, se emberi, se ökológiai biztonságra. Sőt!

A mai amerikanizált, demokráciának csúfolt népi börtön, amelyben írott malaszt az Alkotmány, félelmet vált ki a bíróság, és a megszülető gyermeket is megsarcolja a bankvilág, a szolgáltatók egyenesek lopnak, csalnak, rabolnak, olyan szolgáltatásért kérnek, követelnek és rabolnak, amit nem is teljesítenek (jeles példa a TIGÁZ hatóságszerű magatartása!),
AZ ÁLLAMPOLGÁR TÖBB MINT KISZOLGÁLTATOTT, RÁCSOK NÉLKÜLI BÖRTÖNBEN RAB!
Félelemben él mindenki aki a munkaerő-piaci viszonyoktól függ, illetve aki már ott sem számít. Nap, mint nap félni kell attól a kormánytól amelyet pribékek, önjelöltek siserehada hoz létre, hogy milyen aljasságokkal, retorikai trükkökkel támad. Ezt a nép kishitűségére, bárgyúságára, sokszor eszementségére építi. Példának vegyük, hogy a FIDESZ azt hiszi, hogy a nagy többség rá szavazott tavasszal és ősszel. Milyen aljas hit, hiszen mindössze az „érdekeltek” 30 %-a szavazott rá, a nép csak valakik ellen! Mindig előttem van egy képviselőjelölt, aki kishazámban egy tákolmányt készített, arra a fényképét tette és mint valami cirkuszos járt-kelt, hogy válasszák meg. Az ilyen disznófejű nagyúrrá lett önjelölt képes lesz a szociális érzékenységre? Az ilyen önjelölt ember tudja, hogy mi a nép?

A nép négyévente azt hiszi, hogy szavazásával választ. Hmmm…
Pedig, ha másként volna és ténylegesen választhatna, akkor az USA és csatlósai olyan barátsággal járnának el Magyarországgal, mint most Irakkal és Afganisztánnal. Menetrendje van itt mindennek kérem. Ezt a menetrendet pedig a Pentagonban állítják össze. Arról megfeledkezve szerkesztik a nemzetek önként-kötelező menetrendjét, hogy némi határt szabjanak a regnáló disznófejű nagyurak féktelen harácsolásának, profitszerzésük mind aljasabb módszereinek. Igaz, a választás kérdését az oroszok kivonulását követő megszálló bankok is szabályozzák! Mi az, hogy!
A kormány – amely mégiscsak egy gyarmati ország bábkormánya, függetlenül attól, hogy kizsákmányolók érdekeit milyen nyelvezeten adja el a népnek – kéregetése negédes hangon most hetekkel a katasztrófa után több mint aljasság. Ez az aljasság azt mutatja, hogy az úr a pokolban is úr. Az olyan urak, akik a kevesek közé tartozó gazdagok, milliárdosok, akik például az MSZP és a FIDESZ – jobb- és baloldali – politikai tánctermeiben meghatározzák a lépéseket, nemhogy nem fizetnek és az Alkotmány, a jog számukra nem kötelező, hanem aljas módon kéregetésre kötelezik a mindenkori kormányt.

De! Nem beszéltem, arról, ami ebben az anatómiában alkotórész. A népi adományokból, segélyekből, az emberek kishitű és jóindulatú felajánlásából újfent meggazdagodók húzzák a hasznot, ebből egész „elosztó apparátus” él meg és nem is rosszul. Nem mint azok, akik a nincsből adnak és, hogy adhassanak, sokszor az utolsó szelet kenyér felét adják.
Kevesen kérdeznek, amikor jóindulattal adnak. Jól van ez így egy agyonsarcolt nép esetében, akkor amikor világos, hogy kinek lenne kötelessége fizetni?
I.D.

Nemzetközi információk

új sorozat 21.sz. (390) –2010. okt. 29.

A háború és kizsákmányolás elleni nyílt világkonferencia (Algír, 2010.nov.) előkészítése


Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése

Nyílt világkonferencia
A háború és kizsákmányolás ellen
Algír, 2010.nov.27-28-29.

54 ország 463 első aláírója
összehívására

Tartalom:

– a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség (CSI/ITUC) kongresszusa:
Julio Turra (CUT-Brazília) és Tétévi Gbikpi-Benissan (UNSIT-Togo) szakszervezeti vezetők kongresszusi beszámolója
– Afganisztán: a béketárgyalások az USA- és NATO-erők kudarcának jele. A Left Radical of Afghanistan (LRA) értékelése
– Brazília: Joelson Souza, a Juventude Revolução (IRJ) titkárának hozzászólása: «Nem! Nem leszünk “jövő nélküli nemzedék”!»
– Guadeloupe: a Karibi Népek Dolgozóinak Szövetsége (ATPC): Szolidaritás az UGTG-vel
— az LKP sajtóközleménye LENDO Charly és NAEJUS José perének napján
— a francia Független Munkáspárt (POI): Megálljt az UGTG aktivistáinak üldözésére!


Vissza kell térni a szakszervezeti alapokhoz

Julio Turra, a brazil CUT és Tétévi Gbikpi-Benissan, a togoi UNSIT szakszervezetek felelőseinek (a Nemzetközi Egyetértés tagjai egyéni címen) hozzászólása, akik részt vettek a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség (NSZSZ) 2. kongresszusán Vancouverben (Kanada) 2010. jún.21-25-én.

A bazil CUT és a togoi UNSIT küldötteiként voltunk jelen a szakszervezeti szövetség kongresszusán, alapítása óta a másodikon.

Ez a szervezet 2006. nov. 1-én alakult Bécsben a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége és a keresztény eredetű Munkaügyi Világszövetség fúziójával.

A NSZSZ 156 ország 309 szervezetének 166 millió tagját mondhatja magáénak. Alapítási szabályzata szerint a «globális demokratikus világkormányzat» keretét elfogadja. Közel 1400 résztvevővel (közöttük mintegy ezer küldött) a kongresszus egy speciális meghívottal nyitott, Papandreu görög miniszerelnökkel (a Szocialista Internacionálé elnöke), aki Brüsszelből videón keresztül szólt a kongresszushoz.
Az emelvényen mint «a dolgozók régi barátját» mutatták be. Papandreu elmagyarázta, hogy kénytelen volt ismert politikáját alkalmazni, mert «a jobboldal Görögországot csődbe vitte», azt a politikát, mely a görög dolgozók tüntetéseken és sztrájkokban megnyilvánuló élénk ellenállásását váltja ki annak szociális jogokat és vívmányokat érő támadása miatt.
Az asszisztencia egy részének tapsolása alatt (míg mások hiába várták a GSEE görög szakszervezet reakcióját) megerősítette, hogy «a szakszervezeteket tiszteletben tartja» és amennyire csak lehetséges, jogaikat nem csorbítja.
Az általános vitában Michaël Sommer a német DGB-től, aki az NSZSZ elnöke lesz a következő 4 évben, azt mondotta: «Papandreu nem csak görök mininszterelnök, hanem a szoc.internacionálé elnöke is, melynek hatalomban lévő pártjai a dolgozók jogait és a munkát támadó terveket valósítanak meg anélkül, hogy a pénzügyi világot vagy a spekulációt megkérdőjeleznék. Ezért kell az NSZSZ-nek azt a politikai szerepet játszania, amit a Szoc. Internacionálé nem tesz meg, lévén csak árnyéka annak, ami volt.»
Megköszönték Guy Rydernek a főtitkári poszton végzett munkáját (az ausztrál Sharan Burrow követi). A hozzászólások többsége a «globalista demokratikus világkormányzat», a «méltó munka», a «zöld munkahelyek» megvédése körül forgott, mások azt reklamálták, hogy a szakszervezetek gyakoroljanak nyomást az IMF-re, a Kereskedelmi Világszervezetetre és a G 20-ra a pénzügyi tranzakciókra kirótt (Tobin-típusú) adó eléréséért, vagy adó kivetését sürgették a válság áldozatainak (munkanélküliek, déli országok, stb.) segítésére szolgáló alapok feltöltésére.
Közülük kevesen mertek – mint egy tunéziai küldött –a «globális kapitalizmusról» beszélni, inkább azt hangsúlyozták, hogy az ellenség a «piac fundamentalizmusa» (totális absztrakció). Nyomaték került a G 20-ra, mint «reményre». Az idézett Sommer mondta, hogy az NSZSZ-nek «azok hangjává kell válnia, akiket a G 20 nem képvisel közvetlenül» (de néhány nappal később: a torontói csúcs az ESZSZ számára csalódást hozott).

Hozzászólásában Gbikpi-Bénissan elvtársunk megerősítette a kongresszusnak: «Mi Afrikában, ahogy más kontinenseken is, ahol a lakosságot szegénységre kárhoztatják, évtizedek óta válságban vagyunk, és az 1990-es évek eleje óta figyelmeztetünk arra, hogy a kiigazítási programok következményeként és az úgynevezett etnikai háborúk által a szétszabdalt Afrika arcát ölti fel az egész világ, ha semmi nem állítja meg a neoliberális globalizáció pusztítását! Itt tartunk, és a “költségvetési kiigazítás” nincs messze a strukturális kiigazítástól.

A kongresszus jelentése és fő határozata szerinti 6 stratégiai elsőbbség közül a két utolsó (új fejlődési modell, globális kormányzás) joggal tűnik a legnehezebbnek, mert frontálisan megkérdőjelezik a kapitalizmus struktúráit.

Nyilvánvalóan örülünk a diskurzusoknak a gondviselő államról, a «politikai koherenciáról», s a deregularizáció, liberalizáció, a «piaci fundamentalizmus», a prekaritás, az informális gazdaság, stb. elítéléséről. De afrikai szakszervezetisként csak komoly kételyeket tudnak bennem támasztani. És nem vagyok egyedül. Lehet-e másnak lenni, ha pl. a pénzügy, amit közpénzekből mentettek meg, veleszületett perverzióival a köz ellen fordul? (...)

Számunkra elsőrendű fontosságú, hogy ha a szakszervezet folytatni akarja a dolgozók reális érdekeinek védelmét, szorosan őrizni kell szervezeteink függetlenségét és ebből a szempontból nyugtalanít bennünket az a törekvés, mellyel ezeket (és a az ILO-t is) integrálni akarják abba, amit úgy hívunk, hogy „új kormányzás”.

Az ILO konvencióit ratifikálni kell és betartani. Mi folytatjuk országainkban az adósságfizetés egyszerű megsemmisítésének követelését, nem pedig könnyítését! Folytatjuk a közszféra segítségének reklamálását a fejlődés segítésére! És világszinten a munkahelyek szörnyű lerombolásának megállítása céljából miért nem küzdünk mindnyájan együtt az elbocsátások szimpla megtiltásáért? Vissza kell térnünk a szindikalizmus alapjaihoz.»

A kongresszus második napján a meghívott díszvendégek nem voltak mások, mint az IMF főigazgatója, Dominique Strauss-Kahn (szintén a «dolgozók barátjaként» bemutatva), Pascal Lamy a Kereskedelmi Világszövetségtől, a davosi gazdasági fórum (mely a multinacionális vállalatokat fogja össze, a világgazdaságot és a kormányokat ellenőrzi) egyik igazgatója.

Mikor D. Strauss-Kahn felszólalt, a terem félig kiürült. Sokszámú küldött fejezte ki így nemtetszését, különösen Afrikából, Ázsiából és Latin-Amerikából, mivel egy szakszervezetinek mondott kongresszuson szembetalálták magukat egy multilaterális intézmény elsőszámú vezetőjével, melynek az illegitim külső adósságfizetés nevében hozott, a különféle országokban alkalmazott receptjei, privatizációs utasításai, a szociális jogok és munkajogok támadása katasztrófához vezettek.
Szintén meghívott volt Cristina de Kirchner, Argentina elnöke, aki eddig még soha ki nem ejtette száján a «szakszervezet» vagy «munkásosztály» szót. Azt mondta, hogy az IMF politikája országát tönkretette és más politika kell, a belső piacot meg kell erősíteni és foglalkozni a bérekkel.

Az argentin Dolgozók Szövetsége (CTA) küldötte kommentálta ezt a beszédet mondván, hogy ez egyáltalán nem így van, a kormány a „dolgozók és jogaik elleni intézkedéseket hoz”.

Mialatt a NSZSZ kongresszusa Vancouverben tartott, mi Kanada másik végében, Torontóban voltunk 10 ezer tüntetővel a G 8 és G 20 vezetői ellen mobilizálódva; a kanadai tisztviselők szakszervezetei szervezték, ugyanakkor fontos mozgalmat folytattak jogaik csökkentése ellen, de az NSZSZ vezetése rendületlenül folytatta az IMF, a Világbank, a Világkereskedelmi Szervezet, stb. «demokratizációjának» terjesztését, hirdetését.

A perspektívákat illetően az NSZSZ különböző vezetői a kongresszuson «történelminek» minősítették azokat az intézkedéseket, melyeket Torontóban a G 20 elfogad az amerikai elnök ösztönzésére a pénzügyi világválságért felelős spekuláció és a bankok ellen.

Amit Obama igazából bejelentett, az annyi, hogy folytatni fogja minden területen a folyamatos kereskedelmi háborút a(z elsősorban USA-beli) multinacionálisok javára.
Ténylegesen azt deklarálta Torontoban, hogy «minden gazdaság páratlan», hogy «minden ország definiálja folyamatát», de «ne tévedjünk, ugyanabba az irányba megyünk».
Ami azt jelenti, hogy minden országnak, ha különböző tempóval is, kötelező a szigorítási politikát, az IMF strukturális kiigazításait alkalmazni az amerikai pénzügyi csoportok érdekei szerint.

Az NSZSZ vezetői által Vancouverben a pódiumról kibocsátott, a «globális pénzügyi világ regulációja», a «demokratikus világkormányzat», «válság áldozatainak segítése» felhívásait azok nevében, akiket «a G 20 nem reprezentál direkt módon», stb., a torontói G 20 csúcstalálkozó tökéletesen eltörölt, ahol csak a költségvetési deficit csökkentéséről esett szó, ami pedig számunkra, dolgozóknak annyit jelent, tudjuk: a közszféra dolgozói létszáma csökkenése, támadások szociális jogaink elleni, prekaritás, a tömeges munkanélküliség erősödése, a dolgozók és lakosság életviszonyainak degradációja, a szegénység általánossá válása, stb.

Íme amire a kormányok, a multinacionális vállalalatok, a nemzetközi pénzügyi világ, az IMF, az EU, stb. köteleznek bennünket azért, hogy a tőkés rendszert megmentsék, de a «válság» folytatódik a fejlett országokban – a G 20 szerint – a gazdasági fellendülés csak várat magára…

Igen, vissza kell térni a szakszervezetek alapelveihez, amely azért születtek, hogy a munkásosztály érdekeit védjék, s mely érdekeket ma veszélyzeteti a «szigorítás politikája», s nem pedig az azt applikáló intézményekhez kell csatlakozni, mert ez a politika visz a szakszervezetek meggyengülése, majd eltűnése felé, megsemmisítve annak bázisát: a dolgozókat, bérüket, jogaikat és vívmányaikat.

Julio Turra (CUT, Brazília)
Gbikpi-Bénissan (UNSIT, Togo)



AFGANISZTÁN
A NATO és az USA szerinti afganisztáni demokrácia:
a hegyek egeret szültek

Ma minden, ami Afganisztánba jön, a jó is, a rossz is, a NATO és az USA felelőssége, mert ezek a játék valódi gazdái. 2009 okt. óta az afgán parlamenti választások második fordulója előkészületét az Independent Election Commission of Afghanistan – IEC – végezte, a NATO, az USA és a kabuli bábrendszer civil és katonai erői. Százmillió dollárokat fektettek ebbe a forgatókönyvbe, több mint 300 ezer afgán rendőr és NATO-, USA-katona gondoskodott a biztonságról és biztosította a 2010. szept. 18-i választási procedúrát.

A bábkormány és imperialista gazdái óriási kampányt folytattak a közvélemény érdeklődésének felkeltésére, hogy a választásokon való részvételre bátorítsanak és meggyőzzék az embereket és voksoljanak a Walisi Jirga (a parlamenti alsóház) 249 helyének mintegy 2 500 jelöltjére.

De a valóság az, hogy az afgán nép az összes bizalmát elveszítette az USA és a NATO ilyenfajta terveiben, melyeket mindig tömeges csalás, korrupció, a befolyással való üzérkedés, beavatkozás és becstelenség kisér.

Az afgán nép mind a 34 tartományban, ideértve Kabult is, tökéletesen bojkottálta az úgynevezett szabad választásokat és elutasította az USA és a NATO szponzorálta, az invázió és a megszállás maszkírozására szolgáló „demokratikus processzusban” való részvételt.

Az afgán iszlám állam új alkotmányában a baloldali, szocialista és világi szervezeteknek, személyeknek nincs helye és a politikai aktivitáshoz nincs is joga. Nem volt tehát egyetlen jelöltje sem a munkásszervezeteknek és a forradalmi baloldalnak a csalástól és korrupciótól piszkos afgán választások folyamán.

A NATO- és USA-katonák az afgán kormánnyal együtt csak a tartományi központok és néhány járásra kiterjedő felségterületük 20-30 %-át kontrollálják. Ezért nem tudták garantálni a biztonságot sem az egész országban, és nem voltak képesek előkészíteni a voksolásra alkalmas körülményeket.

A csalás, a korrupció, az erőszak szintje a választások alatt akkora volt, hogy világrekordot döntött. A nemzeti és nemzetközi megfigyelők, csakúgy mint a jelöltek, panaszkodtak az afganisztáni ENSZ-missziójára (UNAMA), az afgán kormányra és másokra. Több mint 4 000 írásbeli panasz érkezett.

Adva lévén az utolsó parlament tapasztalata és gyakorlata, függősége az idegen hatalmaktól és kormányoktól, az afgán nép attól tart, hogy a következő parlament éppen ilyen lesz, Karzait támogató, háborús bűnösökből és háborús hadurakból, drogkereskedőkből és korrupt személyekből komponálva.

Számontartva az afganisztáni választások előzetes körülményeit és a közvélemény ellenséges szemléletét az USA és a NATO missziói iránt a választások lebonyolításában, a «szakértők» többsége figyelmeztette a NATO-t és az USA-t, hogy ne is szervezzék meg a választásokat, mert azoknak se legitimitásuk, sem népi támogatásuk nem lesz.

Az USA és az NATO, korrupt és gyermeteg kabuli rendszerükkel együtt megrendezték a választásokat azzal a céllal, hogy kudarcukat és az országnak csak mintegy 70-80%-os ellenőrzésének tényét elleplezzék, hogy a kabuli rezsimet legitimként és demokratikusként mutassák be. De, ahogyan előre látható volt, a NATO és USA szerinti demokrácia megbukott, egeret szült, szégyenteljes azokra nézve, akik támogatatják a «békemissziót» és a «demokratikus folyamatot Afganisztánban».

Az IEC bizottsága szerint 18 millió személy kapott választási cédulát, és 4 millió személy vett részt a választásokon. De ez teljes hazugság. Az Aljazeera TV szerint a választók 5 %-a (kevesebb, mint egy millió) voksolt egész Afganisztánban. Az IEC számadata tartalmazza a szabálytalanság miatt semmis szavazatokat. Kandahar, Helmand, Ghazni, Wardak, Nuristan, Kunar, Laghman, Logar, Kapisa, Punisher, Ghor, Baghlan, Badghis, Baghlan, Kunduz, Urozgan tartozmányokban vagy nem is volt választás, vagy teljesen megbízhatatlan.

Három meglepő eleme volt a NATO és az USA szponzorizálta választásoknak Afganisztánban: 1.) Afganisztán tradícionális társadalom, melyben a nőknek nem lehet kijárni, sem pedig fórumokon résztvenni, de ezzel ellentétben az IEC számadatai a nők választási részvételét magasabbnak jelölték a férfiakénál. 2.) Azokban a tartományokban és körzetekben, ahol egyáltalán nem volt választókör, az IEC bizottsága mégis jelentős eredményekről számolt be. 3.) Mikor az afgánok 95 %-a, a biztonságukat fenyegető és a katonai megszállásból eredő okok miatt bojkottálták a választásokat, az imperialista országok külügyminiszterei üzenetükben üdvözölték Afganisztánt és az afgánok bátorságával dicsekedtek masszív választási részvételük okán!

A bábkormánynak és a NATO, meg az USA parancsnoklata alatt intézményesített választási bizottságának nincs más választása, mint hamisított számokat produkálni ahhoz, hogy a választásokat legitimnek és áttetszőnek mutassa be. Mint az elnökválasztásnak, a parlamentinek is legálisnak és legitimnek kellett kinéznie. Az afganisztáni háború tragédiájába keveredett országok ezekből a választásokból a legszebb sikert fogják kihozni, ezzel fognak dicsekedni népük előtt!

De Afganisztán népe semmit nem vár ettől a parlamenttől, melynek túlnyomó többsége, mint az előzőé is, háborús bűnösökből, nemzetárulókból és gyilkosokból áll, akik előkészítették és ratifikálták az «amnesztiatörvényt», hogy a eljövendő igazságszolgáltatást elkerüljék. Ez az új parlament ugyanazt a folyamatot követi majd, ugyanazt az orientációt, melyet gazdáik kijelölnek számára. A katonai megszállás körülményei között és a bűnözők, a drogmaffia és a hadurak uralta parlament nem fogja képviselni az afgán népet.

Egy dolog világos: ezt a parlamentet úgy fogják felhasználni, mint az afgán államhatalom szervét a NATO és az USA szolgálatában, hogy megerősítsék és újra megerősítsék jelenlétüket és legitimálják a katonai megszállást.

Végeredményben az agfánok álláspontja és különösen a megszállással szembeni ellenállásé, ahogyan a választásokon kiderült, a legitim ellenállás folytatása a megszálló erők, a bábkormány ellen. És nem hagyják, hogy kihasználja őket a NATO és az USA nagy propagandahadjáratával beharangozott abszurd demokráciája.

Left Radical of Afghanistan (LRA)
2010.okt.10.


BRAZÍLIA

Joelson Souza, a Juventude Revolução (JR) titkárának hozzászólása

A Fiatalok a Forradalomért szervezet 1. kongresszusa, melyen részt vettek az algériai PT, Banglades, Spanyolország, Franciaország, Marokkó, Palesztina, Törökország fiataljai, kiáltványában megerősítette: «Életbevágónak tartjuk, hogy az egész világon a dolgozók és a fiatalok fenntartsák és fejlesszék saját független szervezeteiket. Javasoljuk a világ ifjúságának, hogy csatlakozzon a Nemzetközi Egyetértés és az algériai Dolgozók Pártja felhívására tartandó 8. háború- és kizsákmányolásellenes nyílt világkonferencia előkészületeihez és vitájához, melyet 2010 végén tartanak Algírban.
2010.jún.3-6-i 11. találkozónkon a nyílt világkonferencia mellett kötelezzük el magunkat. A tőkés termelési mód összeomlása felé halad, a kapitalizmus világválsága alatt szükséges az ifjúság, a dolgozók nemzetközi egysége, jogainak megvédése. Elhatároztuk, hogy független módon pénzügyi kampányt hirdetünk jelenlétünk biztosítására.

A 11. találkozó nyilatkozata szerint folytatjuk kampányunkat a haiti nép szuverenitása védelmére: «6 éve, hogy Haiti a a brazil hadsereg vezette Minustah/ENSZ csapatai megszállása allatt áll. Brazília már több mint 700 millions realt adott ki Haiti megszállására, de maga a haiti nép mondja, hogy nem katonákra van szüksége, hanem orvosokra, ápolókra, mérnökökre, polgárvédelemre, tűzoltókra, mentőkre… Amit akar ez a nép, az saját sorsának kezébe vétele. Szuverén módon akar jövőjéről dönteni. Számunkra Haiti védelme saját magunk védelme. Védeni a haiti nép békés és szabad élete jogát, azt jelenti, hogy saját békés és szabad életünket védjük.
Összefoglalóul, ez a válaszunk a nyilatkozatra: «Igent mondunk, az Ifjúság Forradalmi Internacionáléja (IRJ) más szervezeteivel és ifjúsági csoportjaival a háború- és kizsákmányolás elleni konferenciára, küldöttséget menesztünk Algírba, Afrikába. A Föld minden részéről más fiatalokkal találkozva szabad vitában együttes kezdeményezésekkal az imperializmus ellen».

Látjuk ma, hogy a közszolgáltatások prekaritásos jellegével, munkanélküliséggel és az erőszakkal szemben a fiatalokat a drog csapdájába üldözik, mely azon felül, hogy életüket tönkreteszi, az imperializmus eszköze is óriási hasznok bezsebelésére.
Maria Costa, az ENSZ drogokkal és szervezett bűnözéssél foglalkozó irodájának főnöke szerint: «2008 második félévében a likviditás volt a banki rendszer fő problémája és a rendelkezésre álló tőke alapvető faktor lett. Sok esetben csak a drogokból származó pénz volt az egyetlen rendelkezésre álló tőke a befektetéshez. Számos bankot a válságtól éppen a drogból származó jövedelem mentett meg.». A kábítószerek szerepe elfogadhatatlan.
Brazília külvárosaiban és szegénynegyedeiben sok fiatal számára egyetlen munkahely csak a drogkereskedésben akad, s gyakran életüket vesztik, mielőtt még felnőhetnének, mert a drog erőszakos cselekményekkel jár.
Közel egy éve vitát javasoltunk a kábítószer engedélyezésének politikája ellen, melyet a volt jobboldali elnök, Fernando Henrique Cardoso (FHC) képvisel és néhány baloldali aktivista diákvezető. Más diákvezetők, ha nem is támogatják a legalizálást, hallgatnak. A szabadság hamis felfogása, mely törvényessé akarja tenni a drogot, elrejti annak valódi következményeit az ifjúság köreiben, a fizikai leépülést (erőszakos halált, a drog hatásait), megnehezíti politikai szervezésüket.
A legutóbbi időkben fontos tapasztalat volt a «Menet a drog ellen és a fiatalság jogainak védelme». Több városban tette lehetővé, hogy párbeszédet folytassunk a népességel, új politikai viszony alakuljon ki a lakónegyedekben és a diákszervezetekkel és az JR támpont legyen ebben a küzdelemben az ifjúság számára.
A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet aug.-ban «Fiatalok munkahelyi válsága» címmel publikált jelentése szerint, 2007 óta 22 %-kal nőtt a munkanélküli fiatalok (15-24 évesek) száma. Az ILO szerint ez a forgatókönyv hosszú és pusztító lesz az ifjúság számára, mely – az intézmény szavaival – «jövő nélküli nemzedéket» hozhat létre.
Nem! Nem leszünk «jövő nélküli nemzedék»! Szervezett módon ellen fogunk állni és harcolni jogainkért. Nem fizetünk egy fillért sem a tőkés termelési mód tarthatatlan rendszere fenntartására! Ahogyan azt sem fogadjuk el, hogy a kábítószer tegyen tönkre bennünket, amit a rothadó tőkés rendszer kínál számunkra hamis megoldásként.
MUNKAHELYET, OKTATÁST, EGÉSZSÉGÜGYET, SZÓRAKOZÁST ÉS MŰVÉSZETET!
Itt, Brazíliában a jelenlegi elnökválasztási kampányban sok aláírást gyűjtöttünk, melyet levélben küldünk el Dilma Roussefnek, a Dolgozók Pártja elnökjelöltjének. Politikai referenciánk a drog elleni harc olyan követelések bázisán, mint a munkahelyek számának növelése, az oktatásra szánt pénz emelése, kulturális központok létesítése, a Petrobras (nemzeti olajvállalat) 100 %-os államosítása, a kendertermesztésre használt föld kisajátításása az agrárreform céljaira, és a drogkereskedelemből származó pénz kifehérítésének akadályozására a banktitok feloldása.
A kezdeményezés kedvező fogadtatásra talált a Dolgozók pártja bázisában és több vezetőjénél. Maga az elnökjelölt (akit azóta megválasztottak Brazília elnökének) is kész volt aláírni, mikor átadtuk levelünket a sokezer aláírással, ekként mintegy elkötelezte magát az általunk képviselt fiatalok követeléseivel való egyetértésre. Most arra kell törekednünk, hogy ezek teljesüljenek.
Kétségtelenül, nem csak a brazil ifjúság speciális gondjáról van szó. Lehet, hogy egy kicsit más formában, de a világ többi részén is ezzel találja magát szembe a fiatalság.
Szabad vita keretében, mi, a világ különböző részeiről származó fiatalok megvitathatjuk egy nemzetközi kampány indítását a drogok ellen, követelelve a kormányoktól azt, amit mi is követelünk: ”munkahelyet, oktatást, egészségügyet, szórakozást és művészetet”, ami az ifjúság valódi szükséglete.

2010.okt.


GUADELOUPE

A Karibi Dolgozók és Népek Szövetsége (ATPC): Szolidaritás az UGTG-vel


Guadeloupe, 2010.okt.8.
A karibi munkás- és demokratikus mozgalmaihoz,
a francia munkás- és demokratikus mozgalmaihoz,
a világ munkás-és demokratikus mozgalmaihoz

Kedves Elvtársaink, kedves Barátaink!

Éppen megkaptuk az UGTG aktivistáit és vezetőit érő szakszervezetellenes megtorlást illető felhívását a munkás és demokratikus mozgalmakhoz (...)

Hogyan nem lehet kapcsolatba hozni ezt a megtorlást azzal, hogy a francia állam elutasítja a 44 napos sztrájk által elért 2009. márc. 4-i egyezség betartását, melyet maga is aláírt?
Hogyan nem lehet kapcsolatba ezt a megtorlást hozni azzal, hogy az Accord Bino munkáltatóinak egy része nem tartja tiszteletben a sztrájk által elért szakmaközi megegyezést?
Sem többről, sem kevesebbről nincs szó, mint egy újabb kisérletről, hogy az LKP ösztönözte 2 évvel ezelőtti mozgalmat az összes pwofitasyon ellen meghátrálásra késztessék, azt a mozgalmat, mely a munkáltatóknak ellentmond és a francia gyarmatosító hatalmat rendíti meg.
Sem többről, sem kevesebbről nincs szó, egy újabb kísérletről, hogy a szakszervezeti mozgalmat elhallgattassák Guadeloupe-ban.

Az ATPC a karibi munkás-és demokratikus mozgalmakhoz, a Represszió elleni Bizottsághoz, a Nemzetközi Egyetértéshez, az algíri Nyílt Világkonferencia szervezőbizottságához fordul egy széles kampány indításáért elvtársaink érdekében az UGTG-nél.

Aktivista és testvéri üdvözlettel:
Robert Fabert koordinátor (ATPC)


Küldjetek tiltakozó üzenetet:
AU PRESIDENT DU TRIBUNAL DE GRANDE INTANCE DE Pointe á Pitre (Guadeloupe) ; Fax : 590 590 83 80 44 (bíróság, Pointe á Pitre)
AU PRESIDENT DU TRIBUNAL DE GRANDE INTANCE DE Basse-Terre(Guadeloupe) ; Fax : 590 590 80 63 69 (bíróság, Basse-Terre)
AU PRESIDENT DU TRIBUNAL DE LA COUR D’APPEL DE Basse-Terre(Guadeloupe) ; Fax : 590 590 83 24 97 (feljebbviteli bíróság
Másolatot:
UGTG, Rue Paul Lacavé – Assainissement – 97110 POINTE.A.PITRE (Guadeloupe) ; Tel : 590 5.90.83.10.07 ; Fax : 590 5.90.89.08.70 ;
e-mail : ugtg@wanadoo.fr; ugtg@ugtg.org
ATPC : e- mail : atpc-caraibe@orange.fr Tél : 590 690 62 94 79


SAJTÓKÖZLEMÉNY
LENDO Charly és NAEJUS José perének napján

Pointe-á-Pitre, 2010. okt. 22.

A kitalált dolgokból összetákolt üres dosszié fényt derít a hoteltulajdonosok, az igazságszolgáltatás és a francia gyarmati állam közötti összefonódásra.
A keresett cél a szociális éberség megsemmisítése. A hotelszakma dolgozóit akarják terrorizálni, különösen a szakszervezeti vezetőket: Nou péké fè dèyè!
Az UGTG mélységes szolidaritását fejezi ki az ügyvédekkel, közöttük Sarah ARISTIDE-del, akit fizikailag inzultált ezen a napon az igazságügyi palotában a francia gyarmatosítók egyik ügynöke. Mindez igazolja gyanunkat, hogy Guadeloupe csak egy gyarmat, hogy mindenkit némaságra akarnak ítélni, aki rebellióra vetemedik a rasszizmus, a kizsákmányolás, az igazságtalanság ellen és különösképpen hőseies ügyvédeink elhallgattatására: Yo péké fè dèyè!
Az UGTG minden dolgozót, aktivistát és szervezetet felhív a harc folytatására, annak megerősítésére, az összes szektor követelései platformjának felállítására és 2010. okt. 26-án együttes mobilizációra: ANSANM NOU KA LITÉ, ANSANM NOU KÉ GANNYÉ! (együtt harcolunk, együtt győzünk!)

Elie DOMOTA, főtitkár

2010.okt.22.


Franciaország


PARTI OUVRIER INDEPENDANT (POI – Független Munkáspárt)
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 PARIS
Tél.: 01.48.01.85.85
poi@fr.oleane.com

Kommüniké

Megálljt az UGTG aktivistáinak üldözésére!

Akkor, mikor az LKP az összes szakszervezeti és nép erő összegyűjtésével mozgósul a 2009. jan.-febr-i nagy sztrájk eredményeképpen aláírt egyezmények betartatására, a guadelouupi UGTG-től a következő felhívást kaptuk:

«A francia igazságszolgáltatás ismételten úgy döntött, hogy harcba száll a guadeloupe-i munkásmozgalommal, annak szakszervezeti tömörülése, az UGTG (Union générale des travailleurs de Guadeloupe) aktivistáival.
A francia állam helyi lakájaival elvtársunk, Raymond GAUTHIEROT, az UGTG volt főtitkára januári 3 havi börtönbüntetésre és pénzbüntetésre ítélése után a guadeloupe-i munkáltatók kérésére most szakszervezetünk aktivistáira kerít sort.
Néhány hete, sőt hónapja alapvető szabadságjogainkat alapjaiban megkérdőjelező idézések és eljárások özönéhez asszisztálunk, s ezzel egyidejűleg igaz és legális követeléseinkért való harcunk jogát elutasítják. Mindent megtesznek, hogy diabolizálják a szakszervezeti akciókat, de elhallgattatni is akarnak bennünket, mert folytatjuk a küzdelmet az LKP-nek köszönhető 2009. febr. 26-i és márc. 4-i egyezmények betartásáért. (…)

Kedves Elvtársaink, Kedves Barátaink!
A nemzetközi munkásszolidaritás, a demokrácia, a guadeloupe-i dolgozók azon joga nevében, hogy harcolhassanak jogos követeléseikért és szakszervezeteikért, támogatást kérünk Tőletek.»

A POI, mely alapszabályában is a demokratikus, elsősorban a dolgozóik szabadságjogai védelmét vállalja, a szakszervezetek szabad szervezkedését, és szervezeteikkel együttes harcukat az elnyomás és kizsákmányolás ellen, teljes támogatását nyújtja a megtorlással fenyegetett UGTG aktivistáinak és vezetőinek.

A POI a francia kormányhoz fordul, hogy fejezze be a munkásaktivák jogtalan, a dolgozóktól kapott mandátumuk gyakorlásáért rájuk rótt üldözését.

Követeli az összes jogi útra terelt zaklatás és az összes szankció megszüntetését Raymond GAUTHIEROT, az UGTG volt titkára, és a többi vezető, közöttük a szakszervezet főtitkárhelyettese ellen.

A POI kéri, hogy az igazságügyi miniszter fogadja ezen demokratikus követeléseinek ismertetésére.

2010. okt. 18.



Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse

Globalizáció a Landes megyei fenyvesekben

(A le Monde Diplomatique magyar kiadása)

Írta: Gilles Balbastre

Paraszti származású munkások, jól ismert és paternalista tulajdonos, önkéntes nyugdíjpénztár: minden előre kiszámítható volt, mint a mesében. Azután sajnos nem lett jó vége…



A Fonmarty gyár egy ipari övezetben áll, néhány száz méterre a dél-gironde-i városka, Bazas impozáns terén büszkén magasodó gótikus katedrálistól, amelyet az ENSZ tudományos és kulturális szervezete, az Unesco a világörökség részévé nyilvánított. Fél évszázad alatt a Fonmarty nevű cég a körzet első számú munkáltatójává nőtte ki magát: csaknem kétszáz alkalmazotti kéz készíti itt a faajtókat. 1993-ban egy kanadai multinacionális faipari cég, a Mansonite felvásárolta a vállalatot, és a francia Premdor cégcsoportba olvasztotta be, de a Landes megyei fenyvesekkel ekkor még nem történt semmi különös.

Richard, a cég alapítójának egyik fia két feladatkört lát el egyszerre: cégtulajdonos és a helyi rögbiklub elnöke. Testvére, Jean-Jacques tölti be a kereskedelmi igazgatói pozíciót. Mindketten tegező viszonyban vannak az alkalmazottakkal. Péntek esténként még el is mennek együtt iszogatni. A gyárban nincs szakszervezet: a főnök ellenezné, méghozzá elég agresszíven. Végtére is nem történik semmi rendkívüli ebben az aquitaine-i asztalosüzemben – az ipari szektorban ezen a környéken a faágazat a negyedik legfontosabb foglalkoztatási ág.

Az üzemi munka része a munkások tipikus, hagyományos vidéki életmódjának, amelyhez még a vadgalambvadászat, a horgászat, a gombaszedés, a rögbi- és futballklub, a konyhakert, a disznó és a baromfi tartozik. A minimálbérnél (a franciaországi SMIC[1]-nél – a ford.) alig magasabb fizetést egészíti ki a különböző alkalmi munkákból, mint például favágásból, lugasépítésből, konyhabővítésből befolyó mellékjövedelem. „A gyárban történtek miatt nem sokat fájt a fejünk – meséli egyikük. – Amint kiléptünk az ajtón, mindig akadt más munka.” A Fonmarty alkalmazottainak élete bár nem mindig rózsás, a várostól távol zajlik, ahova még a média sem jut el.

Így volt ez 2005. április 6-ig. Ekkortól a dolgozók már nem léptek ki olyan nyugodtan a gyár ajtaján. Egy New York-i székhelyű amerikai befektetési alap megvásárolta a kanadai Mansonite-ot, és vele együtt a gironde-i asztalosüzemet is. Még meg sem száradt a tinta a szerződésen, amikor az egyszerű munkások, Nicolas, David, Philippe és társaik egy csapásra kollégái lettek a HCA kórházlánc amerikai ápolóinak, a Toys’R’Us játékáruház olasz és ausztrál eladóinak, a TDC távközlési csoport dán szerelőinek, a Pages Jaunes francia telefonos tanácsadóinak, a Kodak amerikai dolgozóinak és számos egyéb cég alkalmazottainak szerte a világban. Az új tulajdonosnak a Kohlberg Kravis Roberts&Co (KKR)[2] vállalatcsoportban volt részesedése, amelynek ötvenegy cége 2009-ben összesen 218 milliárd dolláros (165 milliárd eurós) üzleti forgalmat ért el.

A befektetési alapok módszerét jól ismerjük: cégeket vásárolnak fel, mégpedig hitelből – ezt hívják leverage buy outnak (LBO). Drasztikus átszervezések, elbocsátások, költségcsökkentés, a nem gazdaságosnak vagy nem jelentékenynek ítélt ágazatok vagy leányvállalatok megszüntetése után, öt év elteltével jelentős nyereséggel adják el a felvásárolt cégeket. A KKR rendszerint a vételár tíz százalékát fizeti saját zsebből, a fennmaradó részt hitelekből állja, a jól ismert bóvlikötvények (junk bonds) kibocsátásával. „ A KKR – a hivatalos álláspont szerint – vezető ipari cégeket szerez meg, amelyeknél növekedést ér el, hogy értéket teremtsen a részvényesek számára”.[3] A beolvasztott vállalatnak tehát 15 százalék feletti nyereséget kell produkálnia.


A főnökök gondolkodás nélkül rádcsörögnek szombat este

A cég felvásárlásának első számú áldozata maga a tulajdonos. 2008. január 3-án reggel az alkalmazottak megpillantják a karácsonyi szabadságából épp csak visszatérő Richard-t, hóna alatt azzal a rögbilabdával, amelyet az íróasztalán őrzött; Fonmartyt ugyanis épp ekkor ebrudalta ki irodájából a kéttagú új vezetőség: a más francia vállalatoknál már bizonyított ügyvezető igazgató és a minőségügyi igazgató, a Valeótól és a Danone-tól. Egy csinos kis összeg rendezi el a nézeteltérést.

Az alkalmazottakra azonban sötétebb jövő vár. Az új vezetőség igyekszik olyan működési szabályokat alkalmazni, amelyek a CAC 40[4] vállalatainál is használatosak. Mindez persze egyáltalán nem meglepő ahhoz képest, ami Franciaországban vagy a világban másutt történik; de itt ez durva változás. Mintha be kellett volna hozni valamiféle lemaradást, több fejlődési szakaszt hirtelen átugorva a vállalat élete teljesen felfordul. „Az ügyfelek igényeinek gyors és rugalmas kielégítése” válik jelszóvá, később rögeszmévé, ennek érdekében a dolgozók munkaidőbeosztása egyik pillanatról a másikra megváltozhat. „A főnökök gondolkodás nélkül rádcsörögnek szombaton, hogy hétfő reggel helyett kezdd el a munkát vasárnap este” – mondja felháborodottan David.

A technikusokat és középvezetőket új titulusokkal látták el: „supervisor”, „projektvezető”, „animátor” – ennek legalább megvan az az előnye, hogy jobb kedvre deríti a dolgozókat. „Olyan, mintha klubszállodában lenne az ember”. De ezek a supervisorok és managerek gyakran idegesek: „Azt látni kell, amikor megjelennek a műhelyekben, főleg hónap végén – meséli Nicolas. El kell számolniuk a részvényesekkel, így hát idegesek. Számok kellenek nekik, meg dugig megpakolt kamionok. Ők is nyomás alatt vannak. Nemrég, hónap végén volt egy értekezlet az ügyvezetővel. Miközben beszélt, egy stresszoldó labdával játszott. Egyszer aztán letette az asztalára, a HR igazgató meg rögtön kézbe kapta, és ugyanazt csinálta.” Kollégája, Philippe pedig a következőt vette észre: „Nekem erről egy szekta jut eszembe. Úgy viselkednek, igen, mint a szektások. Azt hinné az ember, hogy szcientológusok. Vezényszavakra mozdulnak, és mintha egy másik világban élnének.” A munkahelyi légkör tehát kezdi megbontani az évszázadok óta fennálló kulturális egyensúlyt, amelyben ezek a vidéki munkások eddig éltek, és akiken egyfajta France Telecom-szindróma[5] kezd eluralkodni.

A mindennapi feszültség egy másik, általánosabb félelemmel párosul: a bazas-i üzem bezárása és az állásuk elveszítése lebeg a levegőben. Az új ügyvezető véget nem érő bejelentései a forgalom visszaeséséről és a nyereség zuhanásáról sem éppen nyugtatják meg az alkalmazottakat. „Azóta, hogy a KKR felvásárolta a Mansonite-ot, attól féltem, hogy bezárják az üzemet – emlékezik vissza David. – Egyébként egy asztalosüzem alapköveit már le is tették Lengyelországban.” Ekkorra ugyanis már az üzem több tevékenységét alvállalkozásba szervezték ki vagy delokalizálták, például az ajtóácsolatok előállítását. „ Azelőtt itt készültek, a landes-i fenyőfákból. Most Kínában állítják elő brazil fából, aztán visszaszállítják hozzánk. Éljen a természetvédelem!” – háborog Richard, aki nem bírja ki, hogy ne mutassa meg azt a zöld pólót, amire aznap reggel bukkant rá, és amelyen a következő felirat olvasható: „Mansonite thinks green” („A Mansonite zölden gondolkodik”).

Bazas városában a 2008-as pénzügyi válság utáni gazdasági körülmények csak fokozzák a nyugtalanságot. Egymást követik a cégbezárások[6] a szomszédos megyékben, ahol soha nem volt ennyire fenyegető a munkanélküliség. „Mindannyiunk előtt ott lebeg, ami a Capdevielle-nél történt. Nincsenek túl messze tőlünk” – árulja el Philippe. A Capdevielle szintén Landes megyei, kanapékat és székeket gyártó cég. Öt évvel ezelőtt szintén beolvasztották, mégpedig egy luxemburgi beruházási alapba: a GMS Investissements-ba. Ez utóbbi pedig, miután sietősen 1200-ról 468-ra csökkentette az alkalmazottak létszámát, idén áprilisban végleg bezárta a telephelyet.

Ilyen körülmények között nem lett volna meglepő, ha a KKR szép csendben lefaragta volna a Fonmarty alkalmazottainak létszámát, akik kissé elkényelmesedtek az oly sokáig tartó paternalista vezetés alatt. Ennek épp az ellenkezője történt. Egyikőjük, aki 2004-ben lépett be a cégbe és katonai múltjának köszönhetően meglehetősen harcedzett volt, minden bizonnyal az események katalizátoraként szolgált. Philippe Petit hamar felriadt, amikor a beruházási alap vette át a céget: „A régi tulajdonossal, Richard-ral messze nem volt minden tökéletes. De elfogadtam, annál is inkább, mert a fiúk hozzászoktak az efféle vezetéshez. Viszont amikor megtudtam, hogy a KKR veszi át a boltot, azt gondoltam, hogy na, most majd kapunk egy jókorát…” Nem sokkal később az események be is váltják Philippe aggodalmait. A férfi ekkor csatlakozik az Általános Munkásszövetséghez (Confédération générale du travail, CGT), szakszervezeti küldötti megbízást kap, és ellenállásba kezd, mégpedig munkatársai – kezdetben szavazás nélküli – beleegyezésével. „Emlékszem az új igazgató reakciójára, amikor először mentem vállalati megbeszélésre. Szakszervezeti küldöttként megfigyelői jogom volt. A Munka Törvénykönyvére hivatkoztam. Durván kiosztott: «tudod, mit csinálok én a te Munka Törvénykönyveddel?!» Ennek ellenére maradtam.” Lassú lázadás ébresztette fel fokozatosan Landes megyének ezt a félreeső kisvárosát, amely egyszerre a gazdasági globalizáció pusztításával találta szemben magát.

Az utolsó csepp a pohárban, ami összefogásra indította a dolgozókat, 2008. december végén történt. Karácsony előestéjén a vezetőség az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy később adja ki a szabadságokat. A Fonmarty megalapítása óta először szerveznek tiltakozást az üzemben. „Mondtam a fiúknak, hogy nem hagyjuk magunkat – meséli Philippe Petit. – Az irodáikhoz megyünk, és megmondjuk a magunkét. Több százan gyűltünk össze.” Hónapok teltek el, de a zendülők még mindig emlékeznek az új igazgató gépies reakciójára. „Azt mondta Philippe-nek: nem értem, Petit úr. Maga nem akarja kiszolgálni az ügyfeleket? És Philippe a következőképpen vágott vissza: De igen, de a szabadságunkat is ki akarjuk venni.”

Az első lépések megtétele után az események felgyorsulnak: „Egyedül semmire se mentem volna. Egy haverom segítségével létrehoztunk egy CGT-s (az Általános Munkaszövetséghez tartozó – a ford.) szakszervezeti csoportot.” A szolidaritás új formájából erőt nyerve az alkalmazottak keményen ellenállnak egy olyan irányításnak, amely a sanyargatás logikájára épül. „Két hétig zaklattak, hogy változtassak állást, dolgozzak egy jóval alacsonyabb munkakörben – emlékezik vissza David. – Folyamatosan visszautasítottam. A fenyegetésekre mindig ugyanazt válaszoltam: majd a bíróság előtt megbeszéljük.” Megkezdődött a szkanderbajnokság a vezetőség és a dolgozók között. „Meg akarnak félemlíteni. Egy kis késés, cigizés nem kijelölt helyen, és hopp egy beidézés. Minden alkalommal elkísérjük az érintettet.” Az ellenséges környezetben vívott mindennapi harcok elindítják a küzdelem önmagát gerjesztő folyamatát. A rugalmas munkaidő ugyanis egyre inkább rögeszméjévé válik az új igazgatóságnak. „Az egyik legfontosabb jelszavuk a rugalmasság. Mindenáron azt akarják, hogy szombatonként dolgozzunk. De mi ezt nem akarjuk. A fizetésünk így is nevetséges! Nem tehetik velünk azt, amit csak akarnak. Ez elvi kérdés. Mi nemet mondunk az átkozott rugalmasságukra” – mondja ingerülten Richard.

Azután bekövetkezik az, amire néhány hónappal korábban még gondolni se mert volna senki. Néhány hét alatt a kétszáz fős létszámból huszonnégy alkalmazott csatlakozik a Fonmarty szakszervezeti csoportjához. 2010 áprilisában, amikor a tulajdonosváltás óta először szerveznek az üzemben szakmai választásokat, győz a szakszervezet. A CGT 99 százalékos részvétellel a munkások 87 százalékának és a középvezetők, az ETAM[7] 85 százalékának támogatását nyerte el. Ennek a lendületnek köszönhetően a kötelező éves tárgyaláson meg is születik az első győzelem: jóllehet ebben az ágazatban a munkabéremelés csak 0,9 százalékos, a Fonmarty alkalmazottai három százalékot harcolnak ki a sztrájkfenyegetésekkel, mert a vezetőség nagyon megijedt.

Azóta a Fonmarty szakszervezetisei, hogy erejüket egyesítsék, felkeresték a környékbeli üzemek alkalmazottait. Idén ősszel, negyven év alatt először, helyi CGT gyűlést rendeznek a városban. De valószínűleg ettől még nem fog megijedni a KKR milliárdos triója, hétezer kilométerre innen. Ahhoz azonban elég, hogy a lázadás szele végre fújni kezdjen a landes-i erdők fenyveseiben.


A szerző dokumentumfilmíró és -rendező.


Fordította: Barna Anett




--------------------------------------------------------------------------------

[1] Salaire minimum interprofessionnel de croissance (francia minimálbér, szó szerinti fordításban: szakmaközi garantált minimálbér – a ford.), havi 1 055,42 euró.

[2] A Forbes magazin szerint (2010. március 10.) Henry Kravis 4,2 milliárd dolláros vagyonával a 201. leggazdagabb amerikai; George Roberts 3,8 milliárd dollárral a 237. és Jerome Kohlberg Jr 1,5 milliárd dollárral a 321.

[3] Lásd: Journaldunet.com: Les plus importants fonds d’investissement du monde: KKR (A világ legnagyobb beruházási alapja: KKR).

[4] A párizsi tőzsde negyven legnagyobb kapitalizációjú vállalata – a ford.

[5] A France Telecom privatizációja után az új vezérigazgató, Stéphane Richard átszervezési és elbocsátási intézkedései következtében kialakult feszültségben harmincöt alkalmazott lett öngyilkos 2008-ban és 2009-ben – a ford.

[6] Cesa Marmande-ban (Lot-et-Garonne), Capdevielle és Lonné Hagetmau-ban (Landes), Marbot-Bata Neuvic-sur-l’Isle-ben (Dordogne), Denver France Moumour-ban (Pyrénées Atlantique), Albany Ribérac-ban (Dordogne).

[7] ETAM (Employés, Techniciens et Agents de Maîtrise): francia mozaikszó; a vállalati hierarchiában a munkások és a vezetőség között elhelyezkedő alkalmazottakból, technikusokból, osztályvezetőkből álló csoport – a ford.

Brazília

Okt. 31-én nagy fölénnyel győzött Dilma Rousseff (bolgár származású) jelölt a brazil elnökválasztáson, aki 2011. jan. 1-től 4 évig lesz az ország elnök(nő)je. Első nyilatkozatában a «szegénység és az éhség felszámolását» igérte.

Luiz Inazio LULA da Silva kiválasztottja garantálja elődje politikai, diplomáciai, gazdasági és szociális kontinuitását (ez volt a győzelem kulcsa). Lula pártjának, a brazil Dolgozók pártja tagja. A pártot 1980-ban trockista inspirációra alapították). Marxista, fő irányzata a mérsékelt «Többségi tábor», a vezetés 65 %-a ide tartozik (más mérsékelt tendenciákkal való összefogása révén), balszárnya a Szocialista demokrácia trockista irányzat, 14,8 %-nyi helyet foglal el. A Dolg. pártja hirdette szocializmus nem a Kelet-Európában megszokott bürokratikus és autokrata szocializmus, hanem inkább a szociális egyenlőségen, demokrácián, szervezkedési és szólásszabadságon alapuló felfogás.

A brazil gazdaság több mint 7 %-os fejlődést mutatott ezévben. Bizonyos szempontokból mégis a harmadik világhoz tartozik, bár a szegénység, a munkanélküliség csökkent. A mezőgazdasági és bányászati exportjövedelmek erős növekedést mutatnak (a világpiaci árak emelkedése miatt is). Az Atlanti-óceán mélytengeri olaj- és gázmezői is sokat is sokat igérőek Brazília számára.
A 190 millió lakosból 30 millió ma is nyomorùságban él. 5 millió lakás hiányzik. A brazilok egyharmada nem rendelkezik a minimális higiénés viszonyokkal. Az egészségügy hiányos és túl drága, az oktatás (különösen az alsó- és középfokú) gyönge. A brazil hadsereg 6 éve vezeti Haiti megszállásának Minustah/ENSZ csapatait, erre már több mint 700 millió realt adott ki.

Joelson Souza, a Juventude Revolução (JR) titkára:
” MUNKAHELYET, OKTATÁST, EGÉSZSÉGÜGYET, SZÓRAKOZÁST ÉS MŰVÉSZETET (a fiataloknak)!
… Brazíliában a jelenlegi elnökválasztási kampányban sok aláírást gyűjtöttünk, melyet levélben küldünk el Dilma Roussefnek, a Dolgozók Pártja elnökjelöltjének. Politikai referenciánk a drog elleni harc olyan követelések bázisán, mint a munkahelyek számának növelése, az oktatásra szánt pénz emelése, kulturális központok létesítése, a Petrobras (nemzeti olajvállalat) 100 %-os államosítása, a kendertermesztésre használt föld kisajátításása az agrárreform céljaira, és a drogkereskedelemből származó pénz kifehérítésének akadályozására a banktitok feloldása.
A kezdeményezés kedvező fogadtatásra talált a Dolgozók pártja bázisában és több vezetőjénél. Maga az elnökjelölt (akit azóta megválasztottak Brazília elnökének) is kész volt aláírni, mikor átadtuk levelünket a sokezer aláírással, ekként mintegy elkötelezte magát az általunk képviselt fiatalok követeléseivel egyetértésben. Most arra kell törekednünk, hogy ezek teljesüljenek.”

Lula kormánya a castrista, a pablista, a sztálinista maradvány-bürokráciához, a II. Internacionáléhoz húzó erőket egyesítő, a burzsoázia rétegeivel alkotott egységkormány… Ahogy Lula fémmunkás és szakszervezeti múltja nem lett akadályozó tényező, Dilma gerilla múltja sem ígér feltétlen forradalmi utat. Az elmaradott és imperialista dominanciájú országban, ahol a földkérdés központi helyet foglal el, agrárreform-ellenessége meghatározó szerepet játszott. Ugyanakkor – elsősorban a lulista apparátus által megcélzott – offenzívában a szakszervezeti mozgalom letörésérére egyrészről annak belsejében a szakszervezetet a «kormányzatba» integráló kísérletek történnek, másrészről a szakszervezettel szakító pablista-maoista-exmaoista csoportok a „baloldalinak” minősített szakadást ösztönzik. Lula kapitalizmus-kritikája bármennyire is radikális, mégiscsak ellenáll a politikai hatalom proletariátus általi megszerzésének. Ezt illusztrálja a latin-amerikai fejlődés mintegy 15 éve. A kontinenst széles forradalmi hullám öntötte el, de a venezuelai, a brazil, a mexikói, a boliviai, ecuadori fejlődést és az utóbbi időben a hondurasit, valamint a más formájú chileit, nicaraguait is szándékosan lefékezték, az amerikai imperializmus égisze alatt az ellenforradalmi szociáldemokrata, sztálinista és pablista apparátusok. Dilma azt igérte, hogy elődjéhez hasonló politikát folytat…
A kontinens szintjén azonban a tömegek nyomása oda vitte a kispolgárság bizonyos rétegeit, hogy az akartnál messzebbre menjenek az imperializmussal való szakítás útján (ahogyan pl. Venezuelában Chavez).

Francia nyugdíjkorhatárok 2018-tól: a törvényes kor 60 évről 62-re, a teljes nyugdíj 65-ről-67-re!

Az ellenreform a nyugdíjkorhatárt (âge légale) fokozatosan emeli 60-ról 62 évre, de csak 41,5 éves munkaviszony után vehető igénybe (162 negyedév szükséges 2010-ben, aztán évente egy negyedévvel több 166-ig). A francia dolgozók ma még nyugdíjba mehetnek, ha 60 éves korukig 41-42 évet dolgoztak. A teljes összegű nyugdíj (retraite á taux plein) a jelenlegi 65 helyett ezentúl 67 évtől jár majd. A nyugdíj (az általános rendszerben) a jövedelem 50 %-a (a tisztviselő kategóriában 75 %), melyet a Sécurité sociale (társadalombiztosítás) biztosít.
2007-ben az átlagnyugdíj 1095 euró volt, 600 ezer személy öregségi minimumot kapott (628 euró/hó). A speciális rendszert, mely a nehéz foglalkozásokra vonatkozott, Sarkozy 2007-ben megszüntette, holott statisztikailag bizonyított, hogy a nehéz fizikai, vagy többműszakos munkát, stb. végzők gyorsabban elhasználódnak; a teljes nyugdíjhoz túl fiatalok, a munka folytatásához túl öregek, betegek, az elbocsátások és hosszantartó betegségek sűrűn sújtják őket, prekaritásban, fizikailag-erkölcsileg nehéz helyzetben találják magukat.

Cécó mindössze két évért?
A felületes szemlélőnek a hivatalos álláspont relatíve egyszerűnek tűnik: a demográfiai adatok azt mutatják, hogy egyre kevesebb aktív dolgozónak kell egyre több nyugdíjas jövedelmét biztosítani, tehát a jelenlegi modellt ehhez kell igazítani, meg kell növelni a járulékfizetés idejét, kitolni a nyugdíjkorhatárt. Azonfelül: Franciaország reformra szorul! Lehetősein felül él, és ezt régóta teszi, a háború óta! Az ország versenyben áll, a gondoskodó államnak vége, a túlélésről van szó!

Ezzel szemben több típusú válasz van. Először is azoké, akik rojalistábbak a királynál is: igen, ez kell! Dolgoztassatok még többet, ha kell, korbácsoljatok is, rabszolgátok vagyok! Van aztán szelidebb reagálás is: a nyugdíjat nem szabad hagyni eltűnni, a gyerekeim jövőjéért dolgozom majd két évvel többet, még ha nem is becsületes mindenki, gondoljunk csak a politika pénzügyi botrányaira, arra, hogy a bankok talpraállítására volt rögtön pénz, aztán a képviselők sem sietnek saját nyugdíjrendszerük megreformálásával – de ha kell, hát kell. Végül pedig vannak, akik egyszerűen ragaszkodnak a szociális vívmányokhoz, azokról nem hajlandók lemondani, az ezek elleni támadást mintegy agressziónak fogják fel.

Ami a hivatalos ellenzéket illeti, nincs diskurzus. A Szocialista Párt nem mond semmit érthetőt. 2012-re vár (elnökválasztás), mikor majd bizonnyal kampányba indul a gondoskodó állam szlogenjával, addig a politikai marketing hallgat. A szakszervezetek országos vezetői először néhány morzsát követeltek, a helyi szakszervezetek lettek a tiltakozás jelfogói. Messze vagyunk a párizsi irodák dogmáitól. Mindegy, melyik szakszervezet, itt, vidéken fürdünk egy olyan ország valós nyomorában, mely lassan elveszti iparát és semmi nincs, ami azt helyettesítheti.

Más javaslat?
Nézzük az alapproblémát! 2000-ben 2,3 aktívnak kellett egy nyugdíjast fizetnie. 2040-ben csak 1,5 aktív jut egy nyugdíjasra.
De nézzük meg a produktivitásukat! Az INSEE (állami statisztikai hivatal) évi átlagos 1,7 %-os fejlődéssel számol.
2000-ben 26,8 millió dolgozó 1441 milliárd €-s GDP-t termelt meg.
2040-ben 28,5 millió aktív fog létrehozni 2884 milliárd €-t (minimum).
Másképpen, 2000-ben egy aktívra jut 53768 €, 2040-ben 101192 €.

2040-ben tehát 1,5 aktív ugyanannyit fog megtermelni, mint 2000-ben 2,8 aktív. Aha, szóval az aktívak számának csökkenése máris kevésbé tűnik problematikusnak! De a megtermelt értéket is nézni kell. Persze, a kalkuláció hipotéziseken alapul (pl. az euró nem veszít értékéből, a GDP növekedik évről évre), ha nem ez következik be, akkor a helyzet valóban komplikáltabbá válik. A kormány azonban ezekkel számol. Akkor meg mire jó a «reform»?

A nyugdíjkalkuláció, s általában a fiskalitás, tényleg technikai kérdéssé válhat, amiből semmit sem értünk. A lényege az, hogy a gazdaság csak feltevéseken alapszik.
Ezt azonban becsületesen be kellene vallani ahhoz, hogy vitatkozni lehessen és konszenzust elérni.
Alternatív javaslatok léteznek, némelyik az eddigi rendszernél még előnyösebb is. Sokan állítják, hogy a pénzügyi piacok által elsinkófált értéket vissza kell a szociális háló finanszírozásába juttatni, uniformizálni a nyugdíjrendszert, indexálni a járulékot a termelési érték emelkedésén alapulva. A kiosztó-kirovó rendszer finanszírozását szélesen garantálná. Más javaslatok se hiányoznak, olykor ellentmondásosak ugyan, de életszemléletet tükröznek. Demokráciában azon felül, hogy mindenkinek meg kellene ismernie és el kellene döntenie, hogy melyik tetszik, még megbeszélés tárgyát is kellene képeznie. Messze vagyunk ettől. A reformot néhány ember határozta el, akik az egész országra rákényszerítik – 72 órás pszeudo-vita után a Nemzetgyűlésben a javaslat elfogadtatott. Rekord.

Mi van a nyugdíjkérdés mögött?
A nyugdíjak tönkretétele a tőkének a dolgozó osztály elleni általánossá vált támadása egyik oldala. A kapitalizmus állandó válságban van, éltetéséhez szüksége van a krízisekre.

Mi történt Görögországban a subprime-válság után? Az IMF betette lábát. Az EU-IMF együttes pénzalapját hozták létre, hogy kölcsönt nyújtsanak Görögországnak. Az IMF kölcsönöz az államoknak, aztán ennek kamataiból él. „Segítségének” viszonzásképpen liberális doktrínát kell alkalmazni, és minden terület, mely eddig megmenekült a spekulációtól, most ennek lesz alávetve. Argentína már alaposan megfizette az árát. Mi történik ma Nagy-Britanniától, Írországtól kezdve Franciaországon át a többi tagállamig?
Szigorítási politika. Az IMF liberális elvei alapján. Holott Nagy-Britannia nem kifejezetten szocializmus-követő kormányai régóta saját liberális szemléletüket gyakorolják. A City ragyogóan érzi magát. Az angol állampolgárok a liberalizmus ugyanolyan előnyeit élvezték? Azzal, hogy a kormány a tőke oldalára állt, elkerülheti ezt a fordulatot? Nem, ha hiszünk pnézügyminiszterüknek, George Osborne-nak, aki 490 000 munkahely megszüntetését jelentette be a köszférában 2015-ig. Ez bizony rosszabb, mint a Thatcher-gyógymód!
Az egész dolog arra hasonlít, amikor maga a tűzoltó a gyújtogató. A tömegek manipulálásának technikáját az OECD (Gazdasági együttműködési és Fejlesztési Szervezet) világosan megmagyarázza. A ”kiigazítás” politikájának receptsémái: a reform fedezete alatt a közszolgáltatások fokozatos elhagyása (kihúzni alóluk a feladat ellátására szükséges anyagi talajt); azon lakossági csoportok azonosítása, akiknek ez előnyös, akik majd támogatják a reformot a közvéleményben; kormányszintű szabadkozások (nem a mi hibánk, ez a globalizáció!) stb. – a politikai találékonyság nincs válságban.
A jelenlegi francia változások mögött kezdődik a (máshol már kirpóbált) magánnyugdíj pályafutása. Figyeljétek csak a metódust: a kiosztó-kirovó rendszer a pénzügyi spekuláció érdekeit nem szolgálja, holott ez egy óriási torta, amely körül már keringenek a financiális dögkeselyűk. Ugyan elhárítják maguktól a felelősséget (nem mi tesszük, a válság, nem mi, hanem a demográfia, látjánok, az összes országban meg kell tenni, stb.). Párhuzamosan láthatjuk Guillaume Sarkozyt (az elnök fivérét) és a hasonszőrűeket nyáladzani a biztosítótársaságok élén (ezesetben Malakoff Médéric). Látjuk, hogyan készítik elő magán kiegészítő nyugdíjterveiket. Bízzon bennünk, adja ide a pénzét, az állam nem tudja garantálni nyugdíját, mi majd gyümölcsöztetjük megtakarítását! A Malakoff Médéric a forgatókönyv (vagyis a reform) szerint úgy 40-100 milliárd euróra becsüli azt, amit így összeharácsolhat…

Tisztán politikai kérdés
A nyugdíjreform tehát nem gazdasági kérdés. A gondoskodó állam lebaltázása a cél; a kultúrához, oktatáshoz való esélyegyenlőség elve, az egészségügy megfizethetősége, a legmostohább helyzetűekről való gondoskodás lett elviselhetetlen a politikai és pénzügyi elit egy része számára.
Nem elég mindennek a reform utáni felismerése. A tét ma a hosszabb távú harc megszervezése. Bizony, ez is háború, még ha az ellenség békenyilatkozatokkal is maszkírozza magát. Sokkal messzebbre visz, mint az a két évvel később érkező nyugdíj kérdése. Harc a tőke ellen.

"NEM!!!-NEM!!!-és NEM!!!"

A Politikai vallomás jegyzetben barátunk tiszteletreméltó szókimondással feltárja revelációját, mellyel csaknem az utolsó szóig egyetértünk, következtetése («nemet a demokratikus koalícióra») pedig teljes támogatásunkat élvezi. Mégis, marad néhány szövegkörnyezeti elem a tisztázásra.

1./ «Hitehagyottak»… Elhagyhatja-e hitét az, akinek nem is volt, akinek meggyőződése csak saját karrierjére, a bürokrata elit hatalmának kiteljesítésére terjedt ki? A köztulajdon felváltása magántulajdonra nem a rendszerváltással, annak előkészítése magával a sztálini korszakkal kezdődött. Tekintsünk vissza a történelemben.
«A Szovjetunió az októberi forradalomból munkásállamként került ki. A termelési eszközök államosítása, a szocialista fejlődéshez szükséges feltétele megnyitotta a lehetőséget a termelőerők gyors növekedése előtt. De a munkásállam apparátusa időközben teljes átalakuláson esett át, a munkásosztály eszközéből a munkásosztály felett gyakorolt bürokratikus erőszak, majd egyre inkább a gazdasági szabotázs eszközévé vált. Egy elmaradott és elszigetelt munkásállam bürokratizálódásása és a bürokrácia átformálása egy mindenható privilegizált kaszttá a leginkább meggyőzőbb – nem csak elméleti, de gyakorlati – cáfolata a «szocializmus egy országban» elméletének. Így a Szovjetunió rendszere magába zár bizonyos rémisztő elllentéteket. De mégis megmarad elfajzott munkásállamnak. Ez a szociális diagnosztika. A politikai prognózisnak van egy alternatív jellemzője: az egyre inkább a világburzsoázia munkásállamon belüli szervévé váló bürokrácia vagy megdönti az új tulajdonformát és visszaveti az országot a kapitalizmusba; vagy a munkásosztály összezúzza a bürokráciát és megnyitja az utat a szocializmus felé.» (A kapitalizmus agóniája és a IV. Internacionálé feladatai – Átmeneti program, 1938.)
A sztálini bürokrácia autonóm politikai erő lett egy kivételes történelmi helyzetben – olyan helyzetben, melyben sem a világproletariátus, sem a globális burzsoázia nem volt képes a konfliktusoknak véget vetni és megszerezni a győzelmet. Az imperializmus globális krízise és a világproletariátus vezetésének válsága lehetővé tették a kispolgári bürokráciának, hogy évtizedekig ezt a politikai szerepet játssza és az imperializmus partnere legyen a globális ellenforradalmi szövetség kebelében. A rezsim túlélését a világproletariátus és a világburzsoázia közötti jelentős ellentétek tették lehetővé. A globalizálódott világ megakadályozta egy elszigetelt nemzet autonóm társadalmi, gazdasági és politikai fejlődését. A sztálinizmus ereje és politikai befolyása a szocialista forradalom és eredményei iránti népi lelkesedésből profitált. A II. világháború végén a Vörös Hadsereg minden győzelme tömegmozgalmakat indított abban a reményben, hogy ezek a győzelmek megvalósítják vágyaikat, reményeiket. A tömegek komolyan vették a sztálinizmus ígéreteit és készek voltak azokat megvalósítani saját eszközeikkel, saját módszereikkel. A sztálinizmus ezen államok mindegyikében megpróbálta bevezetni egy átmeneti, kísérleti fázisban – melyet „népi demokráciának” nevezett – a proletariátus és a burzsoázia „békés együttélését” a ”vegyes gazdaságú állam” belső sztálinista dominanciája alatt. A kisérlet eredménye a háború utáni első válság lett, és a rendszer elkezdett hasadozni. Nem csak a jugoszláv forradalommal való konfliktusba és az új bürokratikus munkásállamok kommunista pártapparátusain belüli brutális üldöztetésekbe torkollott, hanem az „osztályok együttélése” és a „vegyesgazdaság” kisérletének elhagyásához is vezetett. A sztálinizmusnak muszáj volt kisajátítani a burzsoáziát, és a termelési eszközöket állami tulajdonba venni. A polgárság összeomlása és intézményi struktúrájának rombadőlése politikai űrt hozott létre, amelyet vagy forradalmi munkásintézményekkel lehetett betölteni vagy a sztálinista apparátus kikényszerített uralmával. Utóbbi elszigetelte, elnyomta a forradalmi mozgalmakat, véget vetett nekik Kelet-Európa országaiban (Bulgária, Románia, Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország, Kelet-Németország), az új bürokratikus munkásállamok így rendezkedtek be.
45 évvel a II. világháborút követően a sztálinista bürokrácia, nemzetközi apparátusa és szatellitjei összeomlottak. A politikai forradalom veszélyétől fenyegetve nemzeti szinten széthullottak, romba dőltek. A bürokrata vezetők lemondtak az addig fenntartott relatíve önálló politikáról és az imperializmus közvetlen irányítása alatt kifejlesztették a privatizáció és konverzió stratégiáját – a bürokratikus munkásállamok „demokratikus” ellenforradalma formájában. A sztálinizmus „nemzeti” társadalmi és politikai összetevői azoban nem tűntek el a politika színpadáról: klánok sokaságává („pártok”) alakultak át, átvedlettek kispolgári „demokratákká”, akik egyszerűen beálltak az imperializmus szolgálatába. Ennek a szolgálatnak a fejében megkapták a jogot a nemzeti vagyon fosztogatására a privatizáció eszközeinek segítségével. Mikor egy vezető klán kimeríti a privatizáció összes lehetőségét és hátrálni kényszerül a nép, a dolgozók ellenállása hatására, egy másik klán kerül a helyére a «narancsszínű forradalom» vagy hasonló mechanizmusoknak köszönhetően. A két utolsó évtized alatt a munkásosztály és vívmányai elleni támadások pedig még inkább fokozták az imperialista offenzívát a világ dolgozóinak és a népeinek vívmányai ellen, a «vissza a kapitalizmusba» ezen országok munkásosztályának olyan szenvedést és kárt okozott, mely a II. világháborúsnál is nagyobb veszteségeket jelent.
2./ «Az 1930-as évek derekán a becsületes szociáldemokrata teoretikus Mónus Illés tartott a népfronttól, a kommunistákkal szövetkező antifasiszta összefogástól. Azonban neki számolnia kellett Sztálin Európára magasodó árnyával. Ma azonban hol van már a „sztálinizmus”?»
Joggal tarthatunk a népfronttól, az osztályokon felülemelkedő, az osztályellentéteket félreállító politikától. Hitler győzelme előtt a munkásszervezeteket uraló apparátusok megsokszorozták az akadályokat a tömegek forradalmi törekvéseivel szemben, a német Komm. párt (sztálini sugallatra) a szociáldemokráciát tekintette fő ellenségének, megakadályozva ezzel a dolgozók egységét a nácizmus ellen (a Komintern akkor adta meg a jelet a fasizmus elleni munkásegységfront kialakítására, mikor késő volt). Pontosan a fasizmus elleni összefogás lényege, a munkások, a dolgozók, nemzetközi összefogása hiúsult meg: «A proletariátust megbénították az opportunista pártok.» A sztálini thermidor döntő mértékben hozzájárult a németországi fasizmus győzelméhez.
«A fasizmus a kapitalizmus folytatása, az a kísérlete, hogy létezését örökössé tegye egyre bestiálisabb és rettenetesebb intézkedések által. A kapitalizmusnak csak azért lett lehetősége a fasizmushoz folyamodni, mert a munkásosztály nem valósította meg időben a szocialista forradalmat.» A IV. Internacionálé Riadó Kiáltványa megerősítette: «Függetlenül a háborús folyamattól, alapvető szerepünket betöltjük; a munkásoknak magyarázzuk érdekeik kibékíthetetlen ellentétét a vérre szomjazó tőkésérdekekkel szemben; mozgósítjuk az elnyomottakat az imperializmus ellen; propagáljuk a világ összes háborús és semleges országa munkásainak egységét; minden országban a munkások és katonák barátkozására szólítunk fel, csakúgy mint a front ellentétes oldalain a katonák barátkozására; folytatjuk a forradalom állandó, kitartó, fáradhatatlan előkészítését az üzemekben, gyárakban, falvakban, kaszárnyákban, a fronton és a flottában”.

A háború és a nácizmus elleni «nemzeti egységet» a sztálinista erők soviniszta kampányba is próbálták terelni (Franciao-ban: «Mindenki ölje meg saját «fritzét!» – melyre a válasz ez volt: «Minden német katona mögött egy dolgozó rejtezik»).

A sztálinizmus ma is élő jelenség. Ott van a munkásosztály érdekét reklamáló szervezetek vezetésében, a tőkés társadalommal való megbékélésben, a revizionizmusban és centrizmusban, a kapitalizmus „kísérésében”, a demokratizmus hiányában, az osztályharc tagadásában, de legalábbis mellőzésében, ott van a szektásságban, a kispolgári módszerekben, „a marxizmust prostituáló szociáldemokrácia csakúgy, mint a bolsevizmus antitéziseként aposztrofálható sztálinizmus a proletárforradalom és erkölcsének halálos ellensége.” Az „antikapitalista” vita is azt célozza, hogy megtiltsa az egyetlen érdemleges kérdés: a proletariátus hatalma megragadását. Különböző, de a mélyükön ugyanazon forma alatt egyesek felvetése az „ökológia”, a „tartós fejlődés” mint a „kapitalizmus elleni” harc központi feladatáról az ellentétes érdekű társadalmi osztályok létezését vitatja. Számukra a liberális és finánctőke által fenyegetett Föld „megmentése” azt jelenti, hogy a „fejlődés más útját” választják. Kapitalizmus-kritikájuk bármennyire is radikális (gyakran megfelelően leírt), mégiscsak arról van szó, hogy ellenállnak a politikai hatalom proletariátus általi megszerzésének, annak, ami megmenti az emberiséget, amely egyedül képes más társadalmi rendszert létrehozni. A kizsákmányolás elleni legkisebb munkáskövetelés is (a gyakorlatban vagy a politikában) egyszerre beleütközik a tőkés rendszer megőrzésének jelen szükségleteibe, de tényeiben kérdésessé teszi ennek a rendszernek az örökkévalóságát.

3./ Mit tehetünk? A politikai küzdelem azt jelenti, a kizsákmányolt osztály egységéért kell harcolni, annak védelmén keresztül. Ez az irány formájában szükségszerűen különböző minden országban, de együttes koncepciójából kiindulva, az osztályharcból és internacionalistra egységből eredeztetve. A harc a kizsákmányolás ellen, a harc a proletariátus felemelkedéséért, „mely a dolgozók saját eredménye lesz”, tartalmazza az osztályszervezetek létrehozását és védelmüket. Az imperializmus bomlása a politikai élet, a pártok, stb. széthullásához visz, ebben a folyamatban a munkásmozgalom csúcsain berendezkedett bürokratikus apparátusok aktívan részt vállaltak. Ugyanakkor a munkásellenállás az, mely nem engedi a szakszervezeteket korporatista szervezetté átalakulni. A „balodal cserbenhagyása” is a független munkásszervezetek igényét jelzi. Mindez magábafoglalja a gyakorlati teendőket is. Aki hátat fordít a szakszervezeteknek, aki megelégszik belső vitákkal, tanácsai osztogatásával, akinek derogál a dolgozók meggyőzése, az agitáció és propaganda, az lesöpri az osztályegységet és lemond az osztályharcról.

«osztálypolitikát kell folytatni, ám minél szélesebbet. (…) a liberális burzsoák és a burzsoá szocialisták vezette „Demokratikus Koalícióra” – NEM! »