Röviden

A rég kihaltnak hitt angolkór újra felütötte a fejét Angliában és Walesben,  egy év alatt 19 százalékkal nőtt a silány étrend miatt szükségessé váló kórházi kezelések száma, kiugróan sok a táplálkozással összefüggő vitaminhiányos állapot és az alultápláltság. Az élelmiszerárak nőnek, az üzemanyagok drágulnak, a jövedelmek pedig csökkennek, ami sokak számára nem tesszi lehetővé az egészséges étrendet. A Guardian 3.8 millió mélyszegénységben élő angol gyerekről ír.

A közpénzek magánkezekbe játszásának újabb fejezete: az Európai Központi Bank a magánszektorban kibocsátott kötvényeket, tehát nem államkötvényeket, fog vásárolni, jelentette be Mario Draghi, az EKB elnöke. Ha ezek a magánvállalkozások nem tudják visszavásárolni, törleszteni adósságukat, akkor az európai jegybank elbukja a nekik nyújtott kölcsönt. Az Európai Központi Bank részvényesei az eurózóna államai. Így az EKB azok állampolgáraira hárítja a kockázatot. A szigorításokkal eddig is sújtott adófizetők bánják, ha az értékpapírok mögött álló hitelfelvevők nem lesznek képesek törleszteni adósságukat.

Németország a világ harmadik legnagyobb hadianyag exportőre (a nemzetközi hadianyagpiacon az Egyesült Államoknak és Oroszországnak együttesen 56 százalékos a részesedése, Németországnak pedig 7 százalékos). Tengeralattjáró-exportban világelső, harckocsi-exportban pedig Oroszország után a második. A német hadiipari ágazat évente többmilliárd eurós forgalmat bonyolít, 2011-ben mintegy 100 ezer alkalmazottat foglalkoztatott. Fegyverexportja egyharmada 2009 és 2013 között az európai, 29 százaléka ázsiai és a csendes-óceáni térségbe irányult, 22 százaléka Amerikába, 17 százaléka pedig a Közel-Keletre. A kereszténydemokrata-szociáldemokrata kormánynagykoalíció a költségvetés eszközeivel akarja segíteni a «katonai szükségleteket annak a veszélynek az elhárításához, amit például a kelet-ukrajnai helyzet eszkalációja, illetve az iszlám milíciák előretörése a nyugati demokráciákra nézve jelenthet».

Szlovénia folytatja a privatizációt, kormánya tavaly döntött arról, hogy 15 céget privatizál. Ezek közül az Aerodrom Ljubljana a harmadik. A Jozef Pucnik nevét viselő, a frankfurti mellett tucatnyi más repülőteret üzemeltető Fraportnak eladott repülőtér 2013-ban 1,3 millió utast szolgált ki. Az üzemeltető 31 milliós árbevétel mellett 5,2 millió euró nettó profitot termelt.

Daniel Gluckstein: Lenin, az imperializmus és a háború – III. utolsó rész

Daniel Gluckstein: Lenin, az imperializmus és a háború – III. utolsó rész

 

(Megjelent a La Vérité speciális kiadásában, 2014 júniusa)

 

 

A szociálsovinizmus gyökereinél

 

Lenin pontosít:

«A kapitalizmus biztosította egy maroknyi különlegesen gazdag és nagyerejű állam (a Föld lakosságának kevesebb, mint egytizede, s ha szélesebben és túlzóan is számolunk, egyötöde) privilegizált helyzetét. amely egyszerű «szelvényvagdosással» fosztogatja az egész világot. (…) El lehet képzelni, hogy ez a gigantikus extraprofit (mert abból a profitból származik, amelyet a tőkések a «saját országuk» munkásaikból a kipréselten felül érnek el), lehetővé teszi, hogy korrumpálják a munkásvezetőket és a munkásarisztokrácia felsőbb rétegét. A «fejlett» országok tőkései ténylegesen meg is teszik: ezer módon korrumpálják azokat, közvetlenül vagy közvetetten, nyíltan vagy rejtve…».

 

Lenin szerint az 1914 előtti II. Internacionáléban az opportunizmus kikristályodása nyomán megjelent politikai formák, a municipalizmus és a miniszterializmus ennek jelzései (annak ellenére, hogy országok szerint különbözhetnek), amit nem tudunk elemezni és megérteni (tehát küzdeni ellene) anélkül, hogy össze ne kapcsolnánk társadalmi és gazdasági gyökereit. E témában Gérard Bloch aláhúzza:

«Senki nem értette meg teljességében a Tőke metódusát a II. Internacionálé idején, s ennek hatása a század elején a revizionizmus elleni polémia különös jellege. (…) 1915-ig kellett várni, hogy Lenin végezze el az imperializmus, a kapitalizmus legfelsőbb foka elemzését, ahogyan benne rejlő törvényeiből, a termelőerők és a termelőeszközök magántulajdona közötti konfliktusokból elkerülhetetlenül bekövetkezik agóniájának szakasza, a világforradalom időszaka. Minden bizonnyal nem csak Lenin géniusza és Hegel  A logika olvasása kellett Marx módszere együttesének megragadására, hanem az is, hogy a kapitalizmus végső történelmi válságának korszaka 1914. aug. 1-vel elkezdődjék».

 

Az imperialista háború reakciós minősítése minden érintett ország munkásmozgalmára következményekkel járt.

 

«A saját, az imperialista háborúban elkötelezett kormány elleni harc nem állhat meg egyik országban sem annak a forradalmi agitáció okozta nyilvánvaló veresége előtt (…) Oroszország győzelme a világ és az ország belső reakciós erőinek megerősödéséhez vezetne, s a régióban már meghódított népek teljes kiszolgáltatottságához vezetne. Ez az, amiért Oroszország veresége lenne összességében a legkisebb rossz».

Következésképpen:

«Egy reakciós háborúban a forradalmi osztály mást nem kivánhat, mint kormánya kudarcát».

 

Lenin másfelé tereli a polémiát az imperializmus Kautsky által megformált meghatározásával szemben, de megjegyzi, hogy Kautsky «volt az II. Internacionálénak nevezett időszak fő marxista teoretikusa az 1889-1914 közötti huszonöt év alatt», mielőtt az a szociálsovinizmushoz csatlakozott. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka vagy «gazdasági foka» lenini meghatározásának Kautsky egy másik definícióval opponál: az imperializmus csak egyszerű politika, az, amit a «pénzügyi tőke» részesít előnyben. Kautsky szerint nem kell «azonosítani» az imperializmust a «kortárs kapitalizmussal», annak ellenére, hogy az imperializmus a «fejlett ipari kapitalizmus vitális szükséglete», amelynek az az állandó tendenciája, hogy keresi a «mind nagyobb agrárrégiók annektálását vagy alávetését, akármilyen nemzet is lakja azokat». Egy ilyen definíció, húzza alá Lenin:

«nem ér semmit, mert egyoldalú, önkényes, egyedül a nemzeti kérdést hozza ki (…) önkényes és pontatlan módon egyedül az annektálást végrehajtó országok ipari kapitalizmusához köti és nem kevésbé önkényesen és pontatlanul az agrárrégiókat teszi előtérbe».

Lenin aláhúzza, hogy az annexiók tendenciája:

«nem csak az agrárrégiókra vonatkozik, hanem még a legiparosodottabbakra is (Belgiumot Németország, Elzászt Franciaország kivánta meg), mivel elsősorban befejeződvén a világ felosztása, új felosztás követeli a kezek kinyújtását bármilyen területek felé; másodsorban pedig az imperializmus alapvető lényege a nagyhatalmak vetélkedése a hegemónia megszerzésére, vagyis területek megódítására – nem is annyira saját magukért, mint az ellenfél meggyengítéséért és annak hegemóniája aláaknázásáért».

 

Mivel kombinálódik az, amit a kérdés «gazdasági aspektusának» nevez.

 

«Kautsky az imperializmus politikáját elválasztja annak gazdaságától feltételezve, hogy az annexió a pénzügyi tőke «preferált» politikája, és ennek oppozíciójaként a burzsoáziának egy más politikája is lehetséges még mindig a pénzügyi tőke bázisán. Összefoglalva: a gazdaságban a monopóliumok összeegyeztethetőek olyan politikai viselkedéssel, amely a monopóliumot, az erőszakot, a hódítást kizárja. Összefoglalva: mintha a pénzügyi tőke idején precizen befejezett területi felosztás kompatibilis lenne egy nem imperialista politikával (…) Ez eltompítja a kapitalizmus jelenlegi fázisának legalapvetőbb ellentmondásait».

 

Az «ultraimperializmus» apropóján

 

Amikor Kautsky azt állítja, hogy az imperializmus nem a kapitalizmus törvényeiből fakad, hanem az csak a kapitalizmus politikai tendenciáját fejezi ki, el tudjuk képzelni – Kautsky meg is teszi –, hogy a kapitalizmus egy más formája, az, amit Kautsky «ultraimperializmusnak» nevez, felül tud kerekedni annak ellenmondásain.

Lenin szerint ez a szuperimperializmus elképzelés «egyesülés, nem pedig az egész világ imperializmusainak harca, a tőkés rendszerben a háborúk megszünésének fázisa, a «nemzetközi szinten egyesült pénztőke univerzumának közös kizsákmányolása» fázisa semmi más, mint «ultraszamárság», «mélységesen téves eszme (…), mely olajat önt az imperializmus apologistáinak  tüzére, amelyet követve a pénztőke dominanciája meghaladja a világgazdaság egyenlőtlenségeit és ellentmondásait, holott a valóságban azokat az csak megerősíti».

Pontosan ellenkezőleg van tehát:

«A pénzügyi tőke és a trösztök nem meggyengítik, hanem megerősítik a világgazdaság különböző elemei fejlődési ritmusa közötti differenciákat. Márpedig a tőkés rendszerben az erőviszonyok módosulnak, akkor hol lakozhat itt az ellentmondások feloldása, ha nem az erőben?»

Térjünk vissza a háborúk gyökerére:

«Kell-e kérdezni, hogy van-e a finánctőke számára a kapitalizmusban más eszköz, mint a háború az egyik oldalról a termelőerők fejlődése és a tőkefelhalmozás közötti, másrészről a gyarmatok megosztása és a «befolyási övezetek» közötti aránytalanság gyógyítására?»

 

A kérdésre Lenin negatívan válaszol: az interimperialista ellentmondások nem képesek másként megoldani, csakis az imperialista hatalmak közötti konfrontációkkal, ideértve a legerőszakosabbakat is.

 

Az 1914-ben kezdődő világháború tehát nem egy baleset, hanem a tőkés fejlődés törvényei által létrehozott imperializmus természetéből fakad. De egyik korszakból áttértünk egy másikba. A nemzeti emancipáció, a nemzetek önmeghatározása nem ugyanúgy vetődik fel, mint az előző fázisban. Ezentúl, írja Lenin:

«a nemzetek önmeghatározását is a kapitalizmus imperialista szakaszához kapcsolódva kell nézni (…). Mi az imperializmus elleni forradalmi harc hívei vagyunk, vagyis a kapitalizmus ellen. Az imperializmus pontosan megtalálható a más nemzetek elnyomóinak törekvéseiben, az elnyomás szétterjedésében és súlyosbodásában, a gyarmatok újrafelosztásában. Ezért van, hogy korunkban a nemzeti önmeghatározás kérdésének gyökere az elnyomó országok szocialistáinak attitüdjében található.»

 

Elnyomó nemzetek, elnyomott nemzetek

 

Lenin szemében az imperializmus időszakában alapvető kérdéssé válik az elnyomó és elnyomott nemzetek éles megkülönböztetése:

«A szociáldemokrata program középpontjában kell állnia az elnyomó és az elnyomott nemzetek megkülönböztetésének, ez a divízió az imperializmus lényege (…). Ez a divízió (…) kapitális az imperializmus elleni forradalmi harc szemszögéből. Ebből a divízióból kiindulva kell megállapítani a «nemzetek saját maguk feletti rendelkezésének joga» definiálását, amely konzekvensen demokratikus, forradalmár és megfelel a szocializmusért való azonnali küzdelem általános feladatának. Ennek a jognak a nevében cselekedve és követelve, hogy azt ne csak halkan elrebegjék, az elnyomó nemzetek szociáldemokratáinak vállalniuk kell a szeparáció szabadságát az elnyomott nemzetek javára, mivel egyébként a nemzeti jogok egyenlőségének elismerése és a munkások nemzetközi szolidaritása csak üres szó és képmutatás».

 

Az imperializmusnak minden vonalon reakciós minősítése és a háború imperialistának minősítése Lenin szerint számos következménnyel jár. Nevezetesen azzal, milyen módon kell megformálni a békéért való harcot:

«A békéért vívott harc elválasztása a proletariátus forradalmi harcától nem más, mint egy szentimentális burzsoá pacifista mondat, vagy amely csak a nép megtévesztésére szolgál. Nem tudunk és nem is kell «államférfiúi» pózt felvennünk és konkrét «békeprogramokat» kidolgozni. Ezzel ellentétben a mi dolgunk, hogy megmagyarázzuk a tömegeknek, hiábavaló reménykedni a demokratikus (annexió-, erőszak-, fosztogatásmentes) békében a forradalmi osztályharc fejlesztése nélkül (…). Az imperializmus megdöntéséért folytatott harc nehéz, de a tömegeknek ismerniük kell az igazságot erről a nehéz, de mégis szükséges harcról. Nem szabad olyan reményekbe ringatni őket, hogy a béke elérhető az imperializmus megdöntése nélkül», «az imperialista háborúk teljes mértékben elkerülhetetlenek amíg a magántulajdon létezni fog».

 

De a háborúellenes harc és a tőke megdöntésére irányuló harc közötti szoros kapcsolat szükségességét megformálni semmiképpen nem jelenti, hogy a demokratikus feladatok elvesztették volna jelentőségüket és jelentésüket. Erről Lenin ezt írja:

«A proletariátus csak a demokrácián keresztül tud győzni – ami a hiánytalan demokrácia megvalósítását jelenti – és energikusan ragaszkodva demokratikus követeléseiért vívott harca minden egyes epizódjához. A szocialista forradalmat és a kapitalizmus elleni harcot abszurd szembeállítani a demokratikus követelések egyikével, a nemzeti követeléssel. A kapitalizmus elleni forradalmi harcot össze kell kötnünk a demokratikus követelések együttesének forradalmi programjával és taktikájával: köztársaság, hadsereg, nép által választott funkcionáriusok, nők egyenjogúsága, nemzeti önrendelkezés, stb».

 

Evidens kapcsolat létezik a forradalmi defetizmusért, tehát saját kormánya vereségéért küzdő Lenin meg nem alkuvása és magának az imperializmus természetének mély analízise között. Van kapcsolat eközött és a gyakorlati következmények között, amelyeket le kellett vonnia az 1917-es forradalom első napjaitól kezdve. Különösen amikor visszatérve Oroszországba közzétette híres Áprilisi téziseit, amellyel napirendre vette a harcot, hogy a munkásosztály és reprezentánsai szakítva a burzsoá kormánnyal kezükbe vegyék a demokratikus feladatok megvalósítását, amelyet mint osztály egyedül ez tudott végigvinni. Van kapcsolat ezen elemek együttese és saját eltökélt harca között, hogy tudatosan végigvigye a szükséges szakítást az I. Internacionálé szociálsovinisztáival.

 

Néhány reflexió

Itt nincs hely arra, hogy megvizsgáljuk a történelmi fejlődést, amely 1917. októberétől kezdve Lenin elemzését és imperialistaellenes küzdelmét igazolja. Ez már egy másik történet. De három reflexiót vitára lehet bocsátani:

 

• Egy évszázaddal azután, hogy az 1914-18-as mészárszék megkezdődött, ugyanez a dekadens, megkopott, széteső imperializmus, amely ebben a szakaszában már arra sem képes, hogy bármilyen pozitív fejlődést adjon az emberiségnek, amely a mai dekompozíció elszabadult vágtázásának gyökere és az összes földrészt, népet érinti, az emberiségnek már a létét is fenyegeti. A nagy termelési eszközök magántulajdonán alapuló rendszer a rothadás stádiumába került és túlélése Lenin szerint lehetetlen. Lehetséges lenne-e ez a túlélés az apparátusok támogatása nélkül, amelyek végleg elárulták a szocializmusért vívott küzdelmet, a szociáldemokrata apparátusokhoz csatlakozott sztálinista ellenforradalmárok apparátusai nélkül, mindazok nélkül, amelyek ezek válságából születtek és egy évszázaddal 1914 után hozzásegítenek a véglegesen csődött mondott társadalmi rendszer agóniájának meghosszabbításához?
• A második megjegyzés az elnyomott és elnyomó népek megkülönböztetésére vonatkozik. Számosan vannak, akik a (külföldi) «despotizmus» elleni küzdelem jegyében saját imperialista kormányuk mögött sorakoznak fel és igazolják a háborúkat a világ minden részében, Iraktól Líbiáig, Malitól Ukrajnáig. De 2014-ben ugyanúgy, mint 1914-ben, a munkásmozgalom első feladata az «elnyomó nemzetek» berkeiben nem a saját imperializmus elleni küzdelem lenne az elnyomott nemzetek oldalán?
• A harmadik aspektus a munkásosztály független politikájának szükségessége, amely felétele annak, hogy az a tőkés osztály kezéből kiragadja a tulajdoni rendszert. Nem kevésbé 2014-ben mint 1914-ben nincs visszatérés a «jó kapitalizmushoz», amely a finánctőkével ellentétben produktív és befektető. A tőke az tőke. Lenin megfogalmazásában:

«A reakciós feudalizmus helyét ma a szenilis burzsoázia finánctőkés mágnásai foglalták el. Végképp el kell söpörni».

Ez a IV. Internacionálé feladata.

 

A "palesztin kérdés"

A IV. Internacionálé Nemzetközi Titkárságának nyilatkozata

2014. aug. 26.

Az egész világ népei és dolgozói döbbenten figyelték Izrael népirtó háborúját a palesztin nép, Gáza ellen…

A palesztin nép jogait lábbal tiporják és mindenki azt kérdezi, van-e vajon kiút…

 

66 éve, 1948 januárjában a palesztin trockista csoport Izrael állam apropóján ezt deklarálta:

«Ennek az államnak nincs történelmi jövője. Válságok és állandó megrázkódtatások tárgya – területén a permanens polgárháborút nem képes elkerülni csak az összes arab falu teljes eltakarításával –, s az arab forradalom legközelebbi szakaszában szörnyű mészárszékké fog válni, ha a zsidó proletariátus nem szabadul meg időben a cionista sovinizmustól. A zsidó forradalmárok feladata Izraelben az, hogy ezt a szakítást előkészítsék. Politikájuknak meg kell maradni rendületlenül a Palesztina megosztása elleni harc vonalán Izrael területi reinterálódásáért az egységes Palesztinában a Közel-Kelet Arab Országainak Föderációja kereteiben, amely garantálná a zsidó minoritás összes nemzeti kulturális autonómiához fűződő jogát».

A IV. Internacionálé aktivistái szerint csak a proletárforradalom teszi lehetővé – az imperializmus megsemmisítésével – a történelem által megoldatlanul hagyott nemzeti kérdések gyökeres megoldását. Ide kell érteni a Palesztinába emigrált zsidó népesség aspirációit is, amelyek nem lehetnek ellentétesek semmilyen esetben sem az arab tömegek szuverenitási vágyával.

A második világháború győztes imperialista hatalmai 1946-ban a sztálini bürokráciára támaszkodva felosztották Palesztinát, amelyet 1947-ben az ENSZ által érvényesnek nyilváníttattak. Az úgynevezett «zsidó állam» a Közel-Kelet szívében más nem is lehet, mint a régió népeinek, kezdve a palesztin néppel, állandó háborúba és pusztításba rángatása.

A IV. Internacionálé álláspontja 1948-tól kizár minden kétértelműséget:

«Le Palesztina felosztásával! Egységes és független arab Palesztinát a zsidó közösség teljes kisebbségi jogaival! Le az imperialista beavatkozással Palesztinában! Ki innen az összes idegen bandával, «békítővel» és ENSZ «megfigyelővel»! Az arab tömegeknek önrendelkezési joguk van. Alkotmányozó nemzetgyűlést általános és titkos szavazással! Agrárforradalmat! Le az Arab Ligával, az imperializmus eszközével! Le a korrupt királyokkal és feudális kizsákmányolókkal! Éljen a közel-keleti arab szocialista forradalom!»

“Nincs más, mint a demokratikus kiút”

40 év múlt el, amely folyamán a nemzetközi munkásmozgalom, a „kommunista” pártok, a „szocialista” Internacionálé vezetői azt magyarázták az egész világ dolgozóinak és fiatalságának,  hogy ezek a mondatok nem „reálisak”, hogy az egyetlen „reális” megoldás a „két állam” Palesztinában.

Erre válaszolta Pierre Lambert elvtársunk, a IV. Internacionálé vezetője a francia szekció összejövetelén 1982 júniusában a sabrai és chatilai mészárlás előestéjén Begint és Sharont vádolva:

„A realisták, mindenki, aki azt magyarázta nekünk, hogy álláspontunk és küzdelmünk utópikus, hová vitték a népeket? Hová viszik ma is ezt a lángban álló térséget mészárlásokat és nélkülözést rászabadítva? Nem, nincs más kiút, mint a demokratikus út, és csakis ez hozhatja meg a békét a térségben, amely Izrael állam eltűnésén át vezet, a palesztin alkotmányozó nemzetgyűlésen át vezet, s törvénybe iktatja a palesztin nemzet két komponensét. Minden terv, minden elképzelés, amely nem tartalmazza ezt a demokratikus megoldást, nem hoz más realitást, mint az ismétlődő mészárlásokat. Ott volt az 1948-as háború, ott volt az 1956-os, aztán 1967-ben, 1970-ben a „fekete szeptember”, az a fekete szeptember, amelyben a jordán király az amerikai imperialista erőket használta, hogy legázolja vagy megpróbálja legázolni a palesztinokat. Háború volt 1973-ban, 1976-ban pedig a Tall-el-Zaatar. Izrael állam fenntartása csak háborúhoz vezethet”.

Soha egyetlen gyarmatosító állam, szegregációs és teokrata állam nem volt ilyen gyenge

Hogy néz ki ma ez a kérdés – az 1948-ban kezdett etnikai tisztogatások kontinuitásában a gázai palesztin lakosság elleni másfél hónapos szervezett mészárlás után?

Az bizonyos, hogy Izrael állam katonai ereje elsöprő fölényt mutat... Mégis, ki kell mondani, hogy soha, egyetlen gyarmatosító állam, szegregációs és teokrata állam nem volt ilyen gyenge!

Tüzet-vasat bevetett Gáza civil lakossága ellen, megkülönböztetés nélkül asszonyokat, öregeket, gyerekeket mészárolt le, de azt érte el, hogy Palesztina népe összekovácsolódott Gázától az 1948-as határokig (Izrael állam) mindenhol, Ciszjordániától a régió minden országában található menekülttáborokig.

A palesztin népet az ellenállás köré gyűjtötte. Csapást mért az úgynevezett két állam „megoldásra” és mindarra, amit az oslói egyezmények (1993) tartalmaznak, melyek Gázából elkészítették ennek a második államnak a mintáját: a gettót.

Tüzet-vasat bevetett és fennhangon üzente az egész világnak, hogy az imperialista rend fenntartása, amelynek végrehajtója, ezt jelenti: végezni kell a néppel, amely nem hajol meg az elnyomás és kizsákmányolás előtt.

Tüzet-vasat bevetett, és a világ szeme előtt vált rommá hencegése, miszerint ő testesíti meg a demokratikus értékeket — ahogyan a náci koncentrációs táborból megmenekült zsidók százai nagy méltósággal tették szóvá a „Ne a mi nevünkben” című levelükben.

Teljes megvilágításba hozta a cinkos imperialista kormányok, Hollande, Cameron, Merkel valódi természetét, a  képmutatást.

A világ népeinek felháborodása láttán az azt szünet nélkül fegyverző Obama úgy tett, mintha vissza akarná „tartani”, s Netanyahunak ellentmondana. Megsemmisítő offenzíváját Obamától fékezve Netanyahu saját állama és katonai apparátusa történelmileg legsúlyosabb válságát provokálta.

A fordulathoz az összes feltétel kezd összeállni

Az összes feltétel kezd összejönni ahhoz a fordulathoz, hogy a közeljövőben a két társadalom szektorai, nevezetesen a fiatalok egyesüljenek. Mert őket ítéli Izrael vég nélküli háborúra, mészárlásra és barbárságra a palesztin nép ellen a fal két oldalán. A palesztin harcosok ellenállása, hősies harca fatális csapást mért az izraeli hadsereg legyőzhetetlenségének mítoszára. Fatális csapást mért a «hadsereg és az izraeli nemzet» szétválaszthatatlan egységének mítoszára, melyet a hadsereg győzelmei tápláltak. A palesztin nép kicsikarta, hogy visszakozzon; a bombázások leállítása örömdemonstrációkat váltott ki a zsidó lakosság köreiben is. Igaz, csak néhány százan utasították el a katonai szolgálatot Gázában… Csak néhány ezren tüntettek Tel Avivban. Bátor állásfoglalásuk mégis rést ütött.

Ami pedig a küzdelemben elkötelezett palesztin aktivisták rétegét illeti, köreikben egy mélységes mozgalom indult. Megtapasztalták az arab államok vezetőinek, elsősorban az egyiptomi államfőnek az árulását. Kitapasztalták, mit jelent a Fatah  úgynevezett «békeprogramja», mit jelent Izrael állam elismerése, a PFF chartájáról való lemondás. Elutasították a menekültek visszatérési jogáról való lemondására vonatkozó összes kísérletet. Megértették, hogy a «két állam» megoldás (ideértve a Hamas iszlám államát is) örökre bezárná őket, mint Gázát egy nyílt égbolt alatti koncentrációs táborba. Az amerikai imperializmus improvizált manővereit nagyon is felfogják, értik, hogy az hogyan próbálja javára fordítani az Irak provokálta összeomlást. Értik azt a veszélyt, amit számukra Irán és az USA, Bachar-el-Assad és az USA közeledése jelent.

Semmi olyan kiút nincs és nem lehet a palesztin nép számára, amely a jelenlegi diplomáciai-katonai manővereknek van alárendelve.

Ezért mondjuk, hogy ma az egyesített palesztin népért vívott harc kérdése a palesztin világi és demokratikus köztársaság, amelyben minden állampolgár, legyen bármilyen is vallása vagy származása, egyenlő jogokkal rendelkezik. Ez készülődik a közeljövőben.

A palesztin nép szuverenitása elnyerése ellen minden oldal a «realitások», a humanitárius kívánalmak, stb. nevében a dolgozókat, vezetésüket is, különösen az imperialista országokban arra szólítják, hogy csatlakozzanak a «Gáza ENSZ-védelem alá helyezése» és a «határátkelő pontok EU-inspektorok általi ellenőrzése» kampányhoz. Lábbal tapossák a palesztin követelést: «a blokád megszüntetését – feltételek nélkül!».  

A palesztin néppel való konkrét szolidaritás ezzel ellentétes. A munkás- és demokratikus szervezeteknek az izraeli agresszió leállítására irányuló követelése a legszélesebb egység alapján az, hogy a gázai blokádot azonnal, totálisan és feltételek nélkül számolják fel.

Ez a szolidaritás része annak a harcnak, amellyel osztályunkat segítjük a pénzügyi tőke s az amerikai imperialista háborús politika szolgálatában álló kormányokkal szemben. 

Ez a szolidaritás része annak a küzdelemnek, amely a munkásosztály tudatos élcsapatának szervezetét erősíti.

Ez a szolidaritás része a IV. Internacionálé megerősítéséért vívott csatának.