Németország: Forradalmi Munkáspártot építeni, vagy csatlakozni a BSW-hez?

Írta: Heinz-Werner SCHUSTER

 

Az Internacionálé 33. számában (2024. február) elemeztük, hogy a „Sahra Wagenknecht Szövetség” (BSW) „a polgári és szélsőjobboldali pártok terepén működő szövetség”, és közzétettünk egy szöveget, amely a „világ minden táján jelen lévő munkásaktivistákhoz” szól, akik a trockizmus elveit kívánják tiszteletben tartani.

Megjegyeztük, hogy Wagenknecht politikai vonala – például a migránsok elleni reakciós kampányában – „nemcsak a trockizmustól, hanem a nemzetközi és német munkásmozgalom teljes történelmi hagyományától is idegen”, ahogyan azt Liebknecht és Lenin bőségesen bebizonyították. Ugyanez vonatkozik Wagenknecht álláspontjára is, amely visszhangozza a „német nép kollektív bűnösségének” tézisét Hitler „végső megoldásának” megvalósításában: „Nekünk, németeknek különleges felelősségünk van a zsidó életért. És felelősségünk megvédeni Izrael létezéshez való jogát minden fenntartás nélkül” (Spiegel, 2023. november 23.).

Itt fel kell idéznünk a Negyedik Internacionálé álláspontját a palesztin kérdésben: egyetlen, világi, demokratikus palesztin állam létrehozásáért küzdünk. A cionista állam egy Nagy-Izraelt akar – a folyótól a tengerig és azon túl –, amely a palesztin nép kiirtásán alapul. „Minden fenntartás nélkül”? Hogyan lehet ezt az álláspontot figyelembe véve azt állítani, hogy a BSW „az egyetlen politikai pólus a Bundestagban, amely ellenzi a háborús politikát”? Ezt mondja az „ISA Nemzeti Konferencia Állásfoglalása (1) a politikai helyzetről (részletek)”, amelyet az ISA 152-153. számú, 2025 júniusában megjelent kiadványa tett közzé.

Vannak más meglepő álláspontok is a BSW-vel kapcsolatban. Például kijelenti, hogy "a BSW, a CDU (2) és az AfD (3) együttes szavazása a 'bevándorlók beáramlását korlátozó törvényről' nem támogatható". Ez a CDU-CSU törvényjavaslat, amelyet a Bundestag január 31-én elutasított, a migránsok tömeges kiutasítását és a menedékjog megszüntetését célozta. Az ISA azt mondja, hogy nem tudja "támogatni" egy ilyen együttes szavazást, de a munkásmozgalom, az ISA-val ellentétben, mindig is egyértelműen ellenezte ezt a reakciós politikát, és nem egyszerűen "nem támogatta"!

Miért ez az önelégültség a BSW-vel szemben? Az állásfoglalás így folytatódik: „Természetesen a BSW sem nem munkáspárt, sem nem forradalmi munkáspárt.” Hozzáteszi: a munkások és a fiatalok követelései „ütköznek Sahra Wagenknecht reformista/parlamenti irányultságával is. Néhány programnyilatkozata egyenesen ellenséges a munkásokkal szemben.” De akkor mi a helyzet? Az ISA azonban továbbra is azt állítja, hogy a „szakszervezeti és politikai káderek” „a BSW felé” mozdulnak el. Ezért az ISA „objektív politikai párbeszédet” szorgalmaz és szervez „az aktivisták között ezen a mozgalmon belül. A BSW vezetésének reformista és parlamenti vonalával való szakítás politikai irányultságán belül”.

És mi a gyakorlati eredménye ennek a „beszélgetésnek” és a „BSW vezetésének reformista és parlamenti vonalával való szakításnak”? Az ISA tagjai támogató aláírásokat gyűjtenek, hogy a BSW jelölteket indíthasson a közelgő választásokon. Az állásfoglalás ezért semmit sem mond egy forradalmi munkáspárt építésének kérdéséről. Ez a pártépítésről való lemondás – egy olyan vonal, amelyet több mint tíz éve ismerünk a revizionisták gyakorlatában, akik úgynevezett „káderekre” hivatkoznak, akikkel szövetséget kell kötniük. 

A BSW és az AfD, egy türingiai szélsőjobboldali és részben fasiszta párt közötti tárgyalások példája, amelyek a nyári szünet után is folytatódnak, világosan mutatja azt a politikai közeget, amelyben a revizionisták működnek. Wagenknecht számára ez már régóta nem jelent problémát. Épp ellenkezőleg, vannak közös vonások: „Évekig minden párt, az AfD kivételével, tagadta, hogy az ellenőrizetlen bevándorlás problémát jelentene.” „De az emberek látják, hogy lakáshiány van, hogy a tanárok túlterheltek, hogy a gyerekek nem beszélnek németül, hogy kulturális konfliktusok vannak” (FAS, a FAZ német napilap vasárnapi kiadása, 2024. február 25.).

Wagenknecht ma a dpa német hírügynökségnek ezt nyilatkozta: „De ha azt kérdezik tőlem, hogy beszélnék-e Chrupalla úrral [az AfD társelnökével] is, ha konkrét lehetőség nyílna erre, ahogyan az Türingiában történt a parlamenti frakcióvezetők találkozóján, azt mondom: igen, természetesen.”

A sokat idézett „vezetők” levonják majd a saját következtetéseiket ebből.

Számunkra, mint a Negyedik Internacionálé számára, egy dolog világos: a forradalmi munkáspárt felépítéséért folytatott küzdelem az egyetlen eszköz, amely lehetővé teszi számunkra, hogy megőrizzük függetlenségünket az osztályharcban, ne rendeljük alá magunkat mindenféle erő kezdeményezéseinek, hanem önálló politikai kezdeményezéseket fejlesszünk ki, beleértve azokat is, amelyek az egységes osztályfronton alapulnak.

(1) A Nemzetközi Szocialista Munkásszervezet a revizionista központ német szervezete (a Nemzetközi Büntetőbírósághoz kapcsolódik).

(2) A CDU a hagyományos polgári párt Németországban.

(3) Az AfD a német rasszista és fasiszta szélsőjobboldali párt.

 

 

Milyen álláspontot kellene elfoglalniuk a német munkásoknak a Kína elleni háború előkészületeivel kapcsolatban?

A világszerte dolgozó munkásokhoz intézett felhívás, amelyet március 22-én fogadtak el a globális imperialista háború elleni rendkívüli nemzetközi találkozón, a következő megállapítással kezdődik: „A palesztin nép népirtása, a három évnyi vérontás Ukrajnában, a Kongói Demokratikus Köztársaságban történt mészárlások, a Kína elleni háború előkészületei stb. különálló konfliktusoknak tűnnek, valójában azonban egyetlen, egyre szélesebb körűvé váló háború egyes aspektusai.”

Ez az imperialista világháború, ami a szemünk előtt dúl. Egyetlen munkás sem maradhat közömbös ezzel a globális mészárlással szemben. Anélkül, hogy a palesztin nép népirtását, az ukrajnai háborút vagy az afrikai kontinensen zajló háborúkat másodlagosnak tekintenénk, mégis egy háborús övezetre szeretnénk összpontosítani: Kínára.

A Kína elleni háborúra való felkészülés nyilvánvaló. Az L’Internationale 38. számában a vezércikk kijelenti: „A kínai bürokrácia, amely megtagadja a munkásoktól a szervezkedés jogát, kétségtelenül megnyitotta kapuit az amerikai multinacionális vállalatok előtt, de ez már nem elég az imperializmus számára. Tovább kell mennie, és el kell pusztítania minden tulajdont és társadalmi viszonyt, ahogyan azok jelenleg Kínában léteznek, hogy a kínai piac nagy részét közvetlen ellenőrzése alá vonja.”

A „baloldali” csoportokon és szervezeteken belül bizonyos zűrzavar uralkodik a kínai állam természetét illetően. Egyesek „kapitalista” államnak, mások „imperialista” államnak tartják. „Elemzéseikben” ezen csoportok a termelési eszközök magántulajdonának eltörlését másodlagosnak, sőt jelentéktelennek tartják. Ehhez járul még a „forradalmi defetizmus” álláspontja, amelyet egy amerikai imperializmus és Kína közötti háború esetén kellene elfogadni. Számunkra ezzel szemben a munkásosztály vívmányainak – beleértve a kínai tulajdonviszonyokat és társadalmi viszonyokat – elpusztítása elleni küzdelem, valamint a forradalmi munkásosztály általi visszahódításukért folytatott küzdelem központi szerepet játszik a harcban.

Miért nem lehet „semleges” a német munkásosztály a bürokratikusan ellenőrzött állami tulajdon kérdésében – és nem csak saját tapasztalataira alapozva –, és miért kell állást foglalnia?

Több mint harminc évvel a német újraegyesítés és Kohl „virágzó tájakról” szóló jóslata után azt látjuk, hogy a kapitalizmus imperialista szakaszában nem képes lendületet adni a termelőerőknek. A termelőerők romboló erőkké alakításának folyamata teljes lendülettel zajlik, amint azt a termelés „átalakítása” a fegyverkezés, a kolosszális katonai költségvetések, valamint az amerikai imperializmus, az Európai Unió és a Merz-kormány „forró háború” felé irányuló törekvése egyértelműen bizonyítja.

Több mint harminc év után a helyzet az ország keleti részén a következő: „A teljes munkaidőben foglalkoztatottak bérkülönbsége Kelet és Nyugat között jelenleg 19 százalék, azaz havi bruttó 838,46 euró, ha összehasonlítjuk a kelet- és nyugat-németországi átlagbéreket” – írta a DGB 2024. október 22-én. Keleten a DGB szerint a munkavállalóknak mindössze 44 százaléka dolgozik még mindig kollektív szerződés védelme alatt. Nyugaton a dereguláció, a Hartz-törvények, a Schröder-kormány „Agenda 2010”-e és annak a későbbi kormányok általi szigorítása következtében a kollektív szerződések erodálódása oda vezetett, hogy ott is a munkavállalóknak csak 50 százaléka tartozik még mindig kollektív szerződés hatálya alá. Ami a vállalkozásokat illeti, a helyzet (2022-ben) még drámaibb: Nyugaton a vállalkozásoknak csak mintegy 24%-a, Keleten pedig a vállalkozásoknak mintegy 16%-a tartozik ágazati vagy országos kollektív szerződés hatálya alá. A köztulajdon elpusztításának és a kapitalista restaurációnak a következményeinek ez a felsorolása, amely nem hozza magával a termelőerők fejlődését, folytatható lenne.

Szükséges pillantás 1993-ra

A volt Szovjetunió és Kelet-Európa országai tekintetében a Negyedik Internacionálé mindig különbséget tett az állam természete, társadalmi és gazdasági alapjai, valamint az azt irányító bürokrácia természete között.

1993-ban a Nemzetközi Titkárság Irodájának nevében az előadó a következő kérdést tette fel a Negyedik Internacionálé júniusi Rehabilitációs Konferenciájának előkészítő dokumentumai részeként közzétett jelentésében: „Igazolták-e az események a Negyedik Internacionálé programját?” Idézzük a következő részletet a 2. fejezetből, „A bürokrácia természetéről”, melynek címe „Németország bizonyítékot szolgáltat”:

„Ha a kelet-európai országok nyitása (a piacgazdaság felé – a szerkesztő megjegyzése) bármilyen módon kiindulópontot jelenthetett volna a fő termelési eszközök magántulajdonán alapuló rendszer új fellendüléséhez, az kétségtelenül Németországban nyilvánult volna meg a legvilágosabban.

Először is, mert a nyugatnémet kapitalizmus a kapitalizmus legerősebb és legvirágzóbb formája Európában. Másodszor pedig, mert a német nemzet egységének elérése arra kényszerítette a német kormányt, hogy megvalósítsa a piac egységét.

Milyen politikai mérleggel rendelkezik ez az ország két évvel később? Németországban egy külön intézményt hoztak létre a privatizációk számára, a Treuhandanstaltot (röviden Treuhand). A hamburgi Die Zeit újság 1992 szeptemberében azt írta, hogy "a Treuhand, mint a volt NDK vállalatainak privatizációjáért felelős intézmény múltja szinte teljes kudarc". A hivatalos adatok szerint a végrehajtott privatizációk többsége a kis- és középvállalkozásokra korlátozódott. A privatizált vállalatok egyharmada kevesebb mint 200 embert foglalkoztatott, egyharmada 200 és 400 között, és a privatizált vállalatoknak csak egyötöde érte el vagy haladta meg az 1000 alkalmazottat.

A német fémipari szakszervezet elnöke, Franz Steinkühler 1992 elején rámutatott, hogy „a több milliárdos állami támogatásokat nem keletnémet munkások foglalkoztatási programjába fektették be, hanem a nyugatnémet vállalkozók gazdagítására használták fel”.

Mik a tények? 1989 végére 4 millió munkahely került a Treuhand ellenőrzése alá. Ebből a 4 millióból 1,1 milliót 1992. április 1-jéig privatizáltak, és további 1,6 millió ember veszítette el az állását Kelet-Németországban. A Treuhand továbbra is 1,2 millió alkalmazottat irányít, és szóvivője bejelentette, hogy közülük 300 000-400 000-et elbocsátanak 1992 végéig.

A fémmegmunkáló és villamosipar különösen súlyosan érintett. Az acélipar 60 000 alkalmazottjából várhatóan csak legfeljebb 14 500 marad meg. A nehéziparban (gépészet és berendezésgyártás) a Treuhand a korábbi 100 000 munkahelyből 6400-at privatizált. A villamosipar 261 000 munkahelyéből eddig 49 000-et privatizáltak. Az autóiparban a volt NSZK nagyvállalatai – a Volkswagen, az Opel és a Daimler-Benz – osztoztak a legjövedelmezőbb részeken, a 180 000 munkahelyből 30 000-et privatizáltak. Amikor a Die Zeit újság szinte teljes kudarcról beszél, pontosabban kellene fogalmaznia: igen, ez kudarc, de csak azok számára, akik hittek a „virágzó gazdasági környezet” ígéreteiben, amelyek elkerülhetetlenül megvalósulnak majd a „piacgazdaságra való nyitás” után. A munkanélküliség, az ipari pusztulás, valamint a gazdasági és társadalmi hanyatlás az ellenkezőjét bizonyítja. De ami a profitot és a spekulációt illeti, nem nevezhető kudarcnak. Néhányan profitáltak ebből a helyzetből. Elsősorban nyugatnémet vállalkozók, akiknek lehetőségük nyílt arra, hogy szinte ingyen vásároljanak fel kiváló minőségű keletnémet ingatlanokat és ipari területeket. És a Treuhand gigantikus munkahely-rombolásának szervezői, akiknek többsége a bukott sztálinista rezsim egykori méltóságai, most csillagászati vezetői fizetéseket kapnak.

Ugyanakkor a német kormány, amely a volt NDK-ban dolgozók millióit taszítja munkanélküliségbe, példátlan brutalitású tervet fogadott el a munkavállalók ellen Németország-szerte, beleértve a volt NSZK-ban dolgozókat is: bérbefagyasztást, a szociális juttatások több évre szóló csökkentését és privatizációt az állami szektorban. A terv végrehajtásához nemzeti egységet követel Kohl és az SPD között. A kapitalizmus hivatalos apologétáinak állításaival ellentétben a privatizáció kudarca Németországban nem a tőkehiánynak tudható be. A nagy német finánctőke napilapja, a Handelsblatt, már 1991. május 27-én nagyon világosan megválaszolta ezt a kérdést: „A nyugatnémet vállalkozók számára rendelkezésre áll egy befektetésre kész likviditási potenciál, amely három újraegyesítést is finanszírozna. Bárcsak az ilyen befektetések gazdaságilag jövedelmezőek lennének. Mivel nem azok, a német és a nemzetközi tőke továbbra is készenlétben áll. A Német Szövetségi Bank 1991. májusi havi jelentése szerint a nyugatnémet gyártó vállalatok 1990-ben 187 milliárd német márka értékű vagyont halmoztak fel. Összesen 1536 milliárd német márka likvid eszközzel rendelkeznek, amelyből 682 milliárdot magas kamatlábbal fektettek be belföldi és külföldi hitelintézeteknél vezetett lekötött számlákon, valamint pénzpiaci és kötvényértékpapírokban. 31 milliárd német márka kamatot kaptak ezekre a befektetésekre. A 670 milliárd DM (német márka, német márka) értékű helyettesíthető (likvid) pénzügyi eszköz a vállalatok teljes állóeszköz-befektetéseinek két és félszeresének felel meg. termelés átlagosan az elmúlt három évben. A német gazdaság likviditási tartaléka soha nem volt ilyen mély (...). A monetáris vagyon jelenleg akár 9%-os hozamot is elér, a csatlakozó országokban (mivé?) történő átalakulása a hozamról való lemondást, vagy akár a veszteségek elfogadását jelentené a a belátható jövőben (...). Akkor miért fektetnének be kézzelfogható eszközökbe? Ez csak akkor lenne jövedelmező, ha Kelet-Németország jelentős előnyöket kínálna gazdasági helyszínként a közös valutaövezetben, például ha a bérek jelentősen a nyugati szint alatt maradnának.”

Minden benne van ebben a mondatban: miért fektessünk be a termelésbe? A tőke a pénzügyi piacokon növekszik és virágzik. Akkor miért fektessünk be a termelésbe, amikor a spekuláció jelentős profitot ígér nagyon rövid idő alatt? Ez a fő termelési eszközök magántulajdonán alapuló rendszer fennmaradásának logikája. Ez a termelőerők hanyatlásának megszervezéséhez, magának a termelésnek a hanyatlásához vezet, miközben felfújja az összes parazita folyamatot, amelyek egyetlen funkciója a többletérték egy részének elsajátítása. (…)

A termelési eszközök magántulajdonán alapuló rendszer képtelensége új piacok létrehozására Kelet-Európában (és azok megnyitására) általánosabb jelentőséggel bír. Ez tanúskodik arról, hogy ez a termelési mód, amely a regresszió és a dekadencia szakaszába lépett, alapvetően képtelen az emberiség termelőerőinek további növekedését produkálni. Sok szempontból az 1990-es év a globális kapitalista rendszer válságának alakulásában kulcsfontosságú évként fog bevonulni a történelembe. Az ENSZ saját adatai szerint, mivel a világtermelés növekedési üteme alacsonyabb volt, mint a népességnövekedés, 1990-ben a globális egy főre jutó bruttó nemzeti termék negatív növekedést mutatott.

Az 1991-re és 1992-re rendelkezésre álló adatok (0,4% 1992-re) és az 1993-ra vonatkozó előrejelzések csak megerősítik ezt a csökkenő tendenciát.

1989 után

A „szabad piacgazdaság” felé való nyitás gazdasági katasztrófához vezetett mind Keleten, mind Nyugaton, az ipar leépülésével, a privatizációval, a tömeges munkanélküliséggel és így tovább. Ellenállás mutatkozott a társadalmi javak privatizációjával és a regionális kollektív szerződések felszámolásával szemben. Ez a keleti és nyugati munkások egysége szembeszáll azzal a gazdasági katasztrófával, amelyet csak az SPD és a DGB vezetőségének, valamint a PDS vezetőségének árulása tett lehetővé, akik mindig is a privatizáció élvonalában akartak lenni és voltak is. A Modrow-kormány (SED/PDS) sztrájkokkal, sztrájkfenyegetésekkel, munkástüntetésekkel, magasabb bérek, jobb munkakörülmények és így tovább követeléseivel nézett szembe. A munkások egyetlen pillanatban sem gondoltak arra, hogy feladják „saját” vállalataikat és az azokkal járó összes nyereséget.

Másrészt a Modrow-kormány szembesült a nyugati tőke és a Kohl-kormány követeléseivel, amelynek az NDK-kormányon belüli szatellitjei (köztük a CDU de Maizière-je) is voltak, a privatizáció, azaz az állami tulajdon bürokratikus ellenőrzés alatt történő lebontása mellett. A tőke követelményeinek megfelelően reagált. Ez többek között egyértelműen kiderül a Népi Kamara által 1990. március 6-án elfogadott „A szakszervezetek jogairól a Német Demokratikus Köztársaságban törvényből”. A 18. cikk (1) bekezdése kimondja: „A szakszervezeteknek joguk van sztrájkolni. Sztrájk csak az egyeztető eljárás sikertelensége után megengedett. A kormány közérdekből felfüggesztheti a sztrájkot.” Ez a reakciós célkitűzés ma is fennáll a CDU, az AfD és az FDP sztrájkjog korlátozására irányuló követeléseiben. A CDU, az AfD és az FDP egyhangúlag követeli, hogy a sztrájkokat mindig arbitrációs eljárás előzze meg azok megelőzése érdekében, és hogy a kormányok betiltathassák a sztrájkokat, ha úgy vélik, hogy azok veszélyeztetik az „általános érdeket”. Az a tény, hogy az SED/PDS vezetésének nem volt politikai problémája ezekkel a munkásellenes intézkedésekkel, a történetükkel magyarázható. Az NDK 1949. október 7-i alkotmányának 14. cikke kimondja: „A szakszervezetek sztrájkjogát garantáljuk.” Az 1968. április 9-i alkotmány azonban már nem említi a sztrájkjogot.

Az állami vagyon privatizációját a Treuhand szervezte. E szervezet létrehozásáról 1990 márciusában döntött az NDK Minisztertanácsa. 1990. június 17-én az NDK Népi Kamara elfogadta a „Treuhand-törvényt”, amelynek teljes címe: „Törvény a népvagyon privatizációjáról és átszervezéséről”. Rohwedder, a Treuhand elnöke, a Gazdasági Minisztérium korábbi SPD-államtitkára a WirtschaftsWoche magazinnak (1990. november 23.) a következőket nyilatkozta: Ez a célkitűzés: „A következő néhány évben a volt NDK-ban egy olyan gazdasági struktúrát szeretnék létrehozni, amely megfelel a Német Szövetségi Köztársaságénak, vagyis egy olyan struktúrát, amelyben az állam jelentősen kivonult, és amelyben a magántőke játssza a legfontosabb szerepet.” Rohwedder pontosan tudta, mit jelent ez az NDK munkásai számára, miután korábban „sikeresen megtisztította” a dortmundi Hoesch acélgyárat, míg a Krupp általi átvétel után csak romok maradtak fenn.

A Treuhand küldetése tehát kezdettől fogva az volt, hogy megszervezze a közvagyon privatizációját, mint a közvagyon kifosztás útján történő ellopásának intézményét. A keleti munkásosztály elszegényedésére alapozva a kapitalisták maffiaszerűen hatalmas vagyonra tettek szert. 1990 végén H. Rappe (az IG Chemie-Papier-Keramik szakszervezet elnöke), H. W. Meyer (a DGB elnöke), R. Issen (DAG) és H. Klaus (az IG Metall igazgatótanácsának tagja) csatlakozott a Treuhand igazgatótanácsához, mind a négyen természetesen az SPD tagjai voltak.

Mivel nem volt független munkáspárt, mivel nem volt a Negyedik Internacionálé forradalmi pártja, amely Németország szocialista egységéért küzdött volna, az apparátusok képesek voltak megfékezni a német proletariátus forradalmi mozgalmát, és békeidőben példátlan pusztítással ráerőltetni „egységüket” a termelési eszközök magántulajdonának kiterjesztése formájában Németország-szerte – az állami tulajdon kiterjesztésével szemben! Példátlan pusztítás békeidőben

1974-ben a Der Spiegel magazin ezt írta: „Az NDK a tizedik helyre emelkedett az iparosodott országok világranglistáján – ipari termelés tekintetében Kelet-Németország nagyjából Olaszország és Kanada között helyezkedik el. » Az NDK státuszát, mint az egyik legfontosabb ipari termelési országot, abban a kontextusban kell értelmezni, hogy az NDK, mint minden KGST-ország, 1949 óta NATO-szankciók” hatálya alatt állt, azaz nemcsak a fegyverek, hanem különösen a nyersanyagok, áruk, technológia stb. szállításának tilalma alatt az amerikai imperializmus vezetésével. A Többoldalú Exportellenőrzési Koordinációs Bizottság (CoCom) vezető szerepet játszott (1994-ig).

A „szankciós” rendszer tehát nem új keletű. Kizárólag az ellenség tönkretételét szolgálja. A valóságban az embargó alatt álló országok munkásait teszi tönkre. Az NDK esetében ez mindig is nyilvánvaló volt a termelés területén, amelyet a Nyugatnak szántak devizáért cserébe. Mindenféle nagy értékű áru az NSZK postai rendelési cégei szállították nyugatra. Kelet-Németország lakossága ennek a termelésnek csak nagyon kis részéből profitált.

A Treuhand munkája végül oda vezetett, hogy Kelet-Németországot két éven belül megfosztották szinte teljes ipari bázisától. A 10 millió munkavállalóból 1992-re mindössze 6 millió maradt. Az iparban a munkahelyek 75-80 százaléka megszűnt. 1993-ra az ipari kutatásban már csak 15 000 munkahely maradt. 1989-ben 85 800 volt.

Ahogy az egyik elvtárs így foglalta össze: „A DGB szakszervezetek vezetése, akikkel szövetséget kötöttünk nyugatnémet kollégáinkkal való egység érdekében, és az SPD vezetése, amelybe kezdetben munkáspártként reménykedtünk, valamint más pártok vezetése, amelyek azt állítják, hogy érdekeinket képviselik, hagyta, hogy a tőke, a Treuhand, a bankok és a nagyvállalatok megtegyék, amit tudnak; eltussolták az egységszerződés előírásait, és jóváhagyták azt. A munkásszervezetek vezetői nem védtek meg minket attól a mészárlástól, amelyet a „likvidátorok” követtek el Keleten.” »

A valóság a következő: az európai irányelvek által előírt „szociális partnerség” és a „szabad és torzítatlan verseny”, a DGB szakszervezeti vezetésének és magának a DGB-nek az alapvető álláspontja, az ipar lebontásának, a privatizációnak és az összes ipari struktúra lebontásának támogatása, egészen a teljes társadalmi infrastruktúra legmélyéig, határozta meg.

A „DGB, a DAG [Német Alkalmazottak Szakszervezete] és a THA [Treuhandanstalt] 1991. április 13-i közös nyilatkozata” sokatmondó. A DGB, a DAG és a Treuhandanstalt kijelentette, hogy „számításaik szerint a munkahelyek jelentős csökkenése elkerülhetetlen lesz”. Ez a megállapodás minden megszűnt munkahely esetében négy havi bruttó fizetésnek megfelelő kártérítést tekintett „megfelelőnek”, „feltéve, hogy a vállalat képes betartani egy ilyen szociális tervet”. Más, kedvezőtlenebb rendelkezések mellett a következőket is kimondja: „A szociális terv összegeinek elosztása a szociális partnerek kizárólagos belátására van bízva. Felelősségi körükkel összhangban társadalmilag elfogadható és a vállalat számára megfelelő megoldásokat kell találniuk. Ezen kereteken belül általában meg kell határozni egy maximális összeget.” » Így megnyílt az út a kelet-németországi gazdaság felszámolása előtt, a DGB-hez tartozó szakszervezetek vezetőinek védelmében, akik a Treuhand igazgatótanácsában ültek. 

Valójában, ahogy azt Gehrke és Hürtgen által a Der betriebliche Aufbruch im Herbst 1989 (A vállalatok 1989 őszén történt áttörése) című kiadványban publikált dokumentumok is mutatják, a vállalatokon belül egy teljesen más mozgalom létezett, különböző mértékben és nagyon hangsúlyosan: „A vállalatokon kívüli SED” és a „vállalatvezetés általi minden információ nyilvánosságra hozatala” követelések voltak a vállalati alkalmazottak részéről, amelyek összhangban voltak a munkások termelés feletti ellenőrzésének elvével.

Hürtgen téziseiben megjegyzi: „A Stasi-apparátus, de más állami szervezetek is, 1990 januárjáig folyamatosan információkat gyűjtött az NDK nagyvállalatainak helyzetéről. A legnagyobb aggodalomra a vállalatoknál kitört lázadás, vagy akár egy általános sztrájk okozott.”

E pusztításnak számos drámai példája van. 2018-ban egy elvtárs ezt írta: „Szeretnék felidézni a bányászok hősies küzdelmét a bischofferodei káliumgyárban. A »Türingia ég, Bischofferode mindenhol ott van« jelszó alatt a bányászok és az egész türingiai régió hetekig próbálták gyárfoglalásokkal, éhségsztrájkokkal, tüntetésekkel stb. megvédeni és megőrizni bányájukat. Egyenlőtlen küzdelem volt ez ellenfeleikkel, a BASF-fel, a Kali und Salz-zal (K + S), a Treuhandanstalttal, a Kohl-kormánnyal, természetesen az Európai Unióval, sőt még az IG Bergbau und Energie szakszervezettel is, akik mind beleegyeztek abba, hogy egy egész régiót hagyjanak meghalni. Az újraegyesítés után több mint 2000 ember dolgozott még csak a bischofferodei bányában. Röviddel a bezárás előtt már csak 700-an maradtak. A Regionális Statisztikai Hivatal adatai szerint 1991. január 1-jén 16 459 ember dolgozott tíz bányászati vállalatnál Türingiában. Ugyanebben az évben szeptember 30-án…” már csak 7590 bányász maradt. 1993-ban (havi átlag) már csak hat vállalat foglalkoztatott 2937 bányászt, köztük 2484-et a kálium-karbonát bányászatban (négy vállalat). 2015-ben már csak 712 bányász maradt.

Vagy a türingiai Sömmerda példája: 1990-ben a városnak 25 500 lakosa volt. Az „újraegyesítésig”, a Treuhand által hozott drasztikus intézkedésekig körülbelül 15 000 ember dolgozott a régió legnagyobb gyárában, a „Robotronban”. A város szociális intézményei, mint például a napközik, az uszoda, a kulturális intézmények stb. ehhez a gyárhoz kapcsolódtak. Az elvtársak ezeket az állami tulajdonhoz kötött intézményeket „második fizetésként” írják le! Ezt az állami tulajdont a Treuhand teljesen megsemmisítette. Ennek eredményeként sok, a volt NDK-ból származó munkásnak az alacsony bérű szektorban, különféle munkahelyteremtő programokban stb. kellett munkát találnia. Ez alacsonyabb nyugdíjakhoz vezetett, például Türingiában és a többi keleti tartományban.

A „második fizetés” a munkások szemszögéből

Az NDK-ban a közpénzeket „második fizetésnek” tekintették. Ez magában foglalta a lakbérek korlátozását, az ingyenes orvosi ellátást, a bölcsődét, a gyermekgondozási támogatásokat, a szabadidőt, a kultúrát és a növekvő nyugdíjakat, de a csökkentett árú alapvető élelmiszereket, az energiát (villany, gáz), az (ingyenes) vizet és a tömegközlekedést (vonatok, buszok) is. (A munkavállalók ingyenesen utazhattak munkába és onnan vissza.) Hasonlóképpen, a vállalatoknál, iskolákban, bölcsődékben és bölcsődékben a napi ebéd, valamint az ingyenes tejosztás az iskolákban vagy államilag támogatott, vagy ingyenes volt.

Ismételjük meg: a munkavállalóknak mindenhol állást kell foglalniuk!

Ez a hiányos vázlat néhány példával illusztrálja a békeidőben példátlan pusztítást, amelyet az állami tulajdon megsemmisítése – még akkor is, ha az bürokratikus ellenőrzés alatt állt –, valamint a termelési eszközök magántulajdonának bevezetése okozott.

A németországi munkások – nemcsak keleten, hiszen nyugaton a kormány brutális támadásokat indított a munkások vívmányai ellen – ismerik az amerikai imperializmus irányítása alatt Kína elleni háborús előkészületek céljait: az állami tulajdon és minden kapcsolódó vívmányának, a munkásosztály állami intézményeinek (oktatás, kultúra, sport, egészségügy stb.) felszámolása, a termelés felszámolása, példátlan tömeges munkanélküliség és a munkások tömeges elszegényedése...

Németország és a többi európai imperialista hatalmak hűséges szövetségesként állnak az amerikai imperializmus mellett, alig várva, hogy megkapják a részüket a tortából.

A németországi munkások tapasztalata azt követeli, hogy szilárdan álljanak kínai kollégáik mellé, és határozottan ellenezzék a háború előkészületeit és a Kína elleni háborút, mert ez a háború az állami tulajdon elleni háború, amelyet adottságként védünk – egy olyan adottságként, amely kiemelkedő fontosságú a munkásosztály által a saját országában, nemzetközi erődítményként elért eredmények védelme szempontjából. A németországi SED-vel kapcsolatos munkások tapasztalata ugyanakkor azt is mutatja, hogy a bürokrácia mindig az imperializmusnak való alávetettség vonalát követi, Németországban és Kínában egyaránt. 1989-ben a németországi munkások a független munkáspárt, a Negyedik Internacionálé forradalmi pártjának hiánya miatt nem tudták megakadályozni az állami tulajdon lebontását és teljes megsemmisítését. A kínai munkásosztály maga fogja megtalálni a megoldást!

 

Főbb magyarázatok

 

Helmut Kohl: 1982 és 1998 között az NSZK, majd Németország kormányfője, a CDU tagja.

Friedrich Merz: 2025 májusa óta Németország jelenlegi szövetségi kancellárja, és a CD tagja.

DGB: A német fő szakszervezeti szövetség

Hartz-törvények: Munkaerőpiaci reformok Németországban, 2003 és 2005 között.

Agenda 2010: Munkaerőpiaci reformok (a Hartz-törvények) és munkanélküli-biztosítás Németországban, amelyeket 2003 és 2005 között fogadott el az SPD (szociáldemokraták) és a Zöld Párt koalíciója.

Gerhard Schröder: 1998 és 2005 között német szövetségi kancellár, az SPD tagja.

NSZK: A Német Szövetségi Köztársaság, Nyugat-Németország rövidítése, 1949-es megalapításától 1990-es német újraegyesítésig.

SPD: Németországi Szociáldemokrata Párt, az egyik fő német politikai párt.

NGD: A Német Demokratikus Köztársaság, Kelet-Németország rövidítése, 1949-es megalapításától 1990-es német újraegyesítésig.

PDS / SED: A PDS a Demokratikus Szocializmus Pártja, amely az SED-ből, a Szocialista Egységpártból jött létre, amely Kelet-Németország fő szociáldemokrata pártja volt.

CDU: Német Kereszténydemokrata Unió, az egyik fő német politikai párt, konzervatív párt.

AfD: Alternatíva Németországért, egy 2013-ban alapított német szélsőjobboldali párt.

FDP: Szabad Demokrata Párt.

Stasi: Az NDK politikai rendőrsége.

A L'Internationale 39.sz.

A sokk készülődik

 

A július 15-i bejelentéseket követően Bayrou folytatja piszkos trükkjeit. Augusztus elején, a társadalombiztosítás elleni intézkedések (5 milliárddal kevesebb, önrészek, hosszú távú betegségek), a fizetetlen munkavégzés meghosszabbítása két munkaszüneti nap törlésével (4,2 milliárd) után most a munkanélküli segélyeket támadja: korlátozás, degresszív intézkedések... azzal a céllal, hogy 2026 és 2029 között évente „2-2,5 milliárd euró” megtakarítást érjen el!

A következő költségvetésre bejelentett 44 milliárd dolláros megszorítások példátlan brutalitást ígérnek. A társadalombiztosítás, a munkanélküli segélyek és az állami ünnepek eltörlése: ezek az intézkedések mind milliárdokat vonnak le a munkavállalók fizetéséből (közvetlenül vagy halasztottan), amelyek részben az államkasszába, részben pedig a főnökök kasszájába kerülnek. Bayrou Trumpot játssza ki szűkösen. Célja az elnökválasztás. Ennek elérése érdekében meg akarja mutatni a kapitalista osztálynak, hogy készen áll az összecsapásra a munkásosztállyal. Jól tudja, hogy terve milyen elutasítást vált ki. De arra számít, hogy a munkások sorain belüli megosztottság, valamint a széthúzás, a megosztás és a zűrzavar kezdeményezései segíteni fognak neki. Arra is számít, hogy politikai szinten, miközben mindenki a 2027-es elnökválasztásra vár, sokan tiltakozni fognak, de mindenki vigyázni fog, mind a baloldalon, mind a jobboldalon, hogy megőrizze az Ötödik Köztársaság intézményeit.

Bayrou valószínűleg azt is számolja, hogy augusztus van, az embereknek más gondjaik vannak, a hőhullám, a tüzek. Szóval, gondolja magában Bayrou, ez talán elmúlik. És aztán, ha megbukna, az intézkedései által kiváltott lakossági elutasítás következtében, holnap, az elnökválasztáson a kapitalizmus hajthatatlan védelmének jelöltjeként indulhatna...

És hirtelen, a hét elején, pánik tör ki a médiában: néhány óra múlva a nagyobb napilapok, a köz- és magántelevíziók, a France Inter és mások megsokszorozzák a riasztásokat, értesítéseket, interjúkat, tudósításokat. A pánikot az okozza, hogy az Assistance publique-Hôpitaux de Paris (AP-HP) négy szakszervezete úgy dönt, hogy sztrájk szervezésére szólít fel augusztus 25-én. Nyilvánvaló, hogy ez a hír nagyon felkavarta a médiát és az állam legfelsőbb szintjeit. Mi aggasztja őket? A szakszervezetek egysége a világos követelések terén, amelyek összekapcsolják a szolgáltatásokban történteket minden munkavállaló közös követelésével: a Bayrou-Macron terv visszavonásával?

Felhívás az augusztus 25-én kezdődő általános gyűlésekre, hogy a munkavállalók dönthessenek? Egyértelmű jelszó: sztrájk?

Mindez aggasztó. Mert ez nemcsak egy lehetséges sztrájkhoz vezető út, amely pozitív eredményeket érhet el egy adott ágazatban, hanem egyben perspektíva is az egész munkásosztály számára, ha meg akarja adni magának az eszközöket a készülő összecsapásban való győzelemhez.

Vagyis a Macron-Bayrou terv visszavonását kell kikényszeríteni a munkavállalók egységének minden szinten történő kovácsolásával, amely győzni fog.

a francia Munkáspárt hetilapja, a Munkástribün 502. sz.

(Szerk. cikk)

677 milliárd euróért...

 

Kép: New York jún. 22.

A helyszín egy szakszervezeti gyűlés. Az egyik küldött megdöbbent, hogy a határozati javaslat lényegében a nemzetközi helyzetnek szentelte magát, és hogy a követelésekkel csak röviden foglalkozott. "Ugye nem gondolják komolyan, hogy a követelésekkel kapcsolatos fellépés megállítja a háborút" - ellenkezett a szakszervezeti vezető.

Tehát a követelésekért folytatott harc szemben áll a háború elleni harccal?

Éppen azon a napon, amikor bejelentette az állítólagos közel-keleti tűzszünetet, Trump a NATO-csúcstalálkozóra repült. Ezek komoly ügyek voltak: egy 677 milliárd eurós üzlet! Ennyi a különbség a NATO-tagországok jelenlegi fegyverkezési kiadásai között az Egyesült Államokon kívül (483 milliárd) és a Trump által követelt 1160 milliárd eurónyi kiadás (a GDP 5%-a) között. Ez az a szint, amelynek elérésére az összes európai állam- és kormányfő ígéretet tett a következő években, egyesek lelkesen, mások vonakodva. 677 milliárd euró átlagosan 1090 euró egy lakosra vetítve a NATO-tag európai országokban.

Részleteiben: Franciaországban az átlag évi 1320 euró lesz lakosonként. Más szóval, egy háromgyermekes háztartástól 6 600 eurót vesznek el különböző módon: magasabb adók, a vámkorlátok és a magasabb áfa miatti árinfláció, a szociális juttatások csökkentése, és különösen a gyógyszerek és orvosi vizsgálatok magasabb kiadásai, a közszolgáltatások magasabb díjai, különösen a kormány politikáját végrehajtó helyi hatóságok által, a bérek és nyugdíjak befagyasztása stb. révén. Minden tekintetben a (volt, jelenlegi és jövőbeli) munkavállaló az, akinek fizetnie kell! Mert természetesen a javasolt intézkedések egyike sem vezeti be a leggazdagabbak tőkéjének és vagyonának legcsekélyebb mértékű megadóztatását, épp ellenkezőleg. Évente több ezer eurót vonnak el a munkaerőtől, vagy inkább annak értékének képviseletétől: a bérektől, közvetlenül vagy közvetve.

Minden egyes munkásháztartásból ellopott több ezer euró az államkasszába kerül. Az állam ezeket a pénzeket fegyverkezési kiadásokba "fekteti", növelve ezzel az ágazatban működő multinacionális cégek profitját, amelyek többsége amerikai.

Nem nehéz megérteni, hogy Trump miért utazgat!

Minden harc, amit a legkisebb munkásosztályi követelésért vívnak, a tőkésosztály és annak háborús politikája elleni harc. A franciaországi munkásoknak semmi hasznuk nincs az amerikai imperializmus és fegyveres szárnyának, Izraelnek, valamint alárendelt eszközeinek, a Macron-kormánynak és a többi európai tőkés kormánynak a diadalmas uralmából, semmi hasznuk nincs, épp ellenkezőleg! A munkásosztály a saját osztálya szempontjából csak kívánhatja az amerikai-izraeli szövetség és a NATO, valamint Macron vereségét, akinek lényegében nincs mit visszautasítania.

Győzzön a munkások és a népek nemzetközi szövetsége, mint a béke és a társadalmi igazságosság kikényszerítésének egyetlen módja!

Daniel Gluckstein

Tribune des Travailleurs TT 496. sz.

(Ki számolná ki, hogy a magyar dolgozók esetében mennyire rúg ennek az 5 %-re emelt katonai kiadásnak összege? Pláne: ki szervezné meg a harcot kifosztásunk ellen?)

Lehet-e az agresszor és áldozata közé egyenőségjelet tenni?

 

1. / Milyen elvi álláspontot kell képviselnie minden, magát a Negyedik Internacionálé tagjának valló szervezetnek háború esetén egy imperialista hatalom és egy imperializmus által uralt nemzet között? Folytatva a Kommunista Internacionálé Lenin alatti politikáját, Lev Trockij erre a kérdésre válaszolt 1935. július 17-én, amikor Mussolini fasiszta Olaszországa (egy imperialista hatalom) befejezte az agresszióra való felkészülését Etiópia (egy elnyomott nemzet) ellen, amelyet akkoriban I. Hailé Selassié, a Négus feudális rezsimje irányított.

"Természetesen Olaszország vereségéért és Etiópia győzelméért vagyunk, és ezért mindent meg kell tennünk, hogy minden eszközzel megakadályozzuk, hogy más imperialista hatalmak az olasz imperializmust támogassák, és ugyanakkor a lehető legjobban megkönnyítsük a fegyverek stb. szállítását Etiópiának. Mindazonáltal világossá kell tennünk, hogy ez a harc nem a fasizmus, hanem az imperializmus ellen folyik. Amikor háborúról van szó, nem az a kérdés, hogy ki a "jobb", a Négus vagy Mussolini, hanem az erőviszonyok és egy elmaradott nemzet harca, hogy megvédje magát az imperializmussal szemben".

2./  A  brit Független Munkáspárt (ILP) vezetőinek ellenvetéseire, akik azzal érveltek, hogy a két országot olyan diktatúrák irányítják, amelyek a munkások ellenségei, és ezért "hagyni kell kűzdeni őket" ("Sem Mussolinit, sem a Négust"), Trockij 1936. április 22-én így válaszolt: "Ha Mussolini győz, az a fasizmus megerősödését, az imperializmus megszilárdulását és az afrikai és máshol élő gyarmati népek elkedvetlenítését fogja jelenteni. A Négus győzelme viszont szörnyű csapást mérne az imperializmus egészére, és hatalmas lendületet adna az elnyomott népek lázadó erőinek. Teljesen vaknak kellene lenni ahhoz, hogy ezt ne lássuk."

3./ Ezt az álláspontot - minden alkalommal más-más helyzetben - a Negyedik Internacionálé és szekciói mindig is védelmezték. Ez volt szervezetünk álláspontja 1991 januárjában Pierre Lambert elvtársunkkal együtt, az amerikai imperializmus által vezetett koalíció (amelyben a Mitterrand-kormány is részt vett) Irak (Szaddám Huszein rezsimje alatt) elleni agressziója idején. Ez volt szervezetünk álláspontja 2001 októberében az imperialista beavatkozás során, amelyet az amerikai imperializmus által vezetett koalíció (amelyben Jospin "plurális baloldali" kormánya részt vett, a Kommunista Párttal, a Zöldekkel és Jean-Luc Mélenchonnal együtt) a tálib rezsim alatti Afganisztán ellen folytatott. És mindez függetlenül attól ahogy akkoriban mi jellemeztük mind Szaddám Huszein iraki rezsimjének, mind az afganisztáni táliboknak az ellenforradalmi jellegét.

4. / Trump nem Mussolini, és a mullah-rezsim Iránja nem a Négus Etiópiája. De az előbbi az imperialista főhatalmat képviseli (a térségben lévő fegyveres karjával, a cionista állammal), az utóbbi egy elnyomott nemzet. Ilyen körülmények között, aki ismeri a Negyedik Internacionálé programját és elveit, meglepődve fedezte fel az ICC hetilapja, az Informations ouvrières 863. számának (2025. június 19.) címlapján a következő főcímet: "Ki profitál a háborúból?", amelyet három lebombázott épület fotója illusztrál: Teherán, Tel Aviv, Gáza... mind egy szintre helyezve. Ezt az álláspontot alátámasztotta egy izraeli "pacifista" nyilatkozatának közzététele ugyanebben a számban: "Fuck Israel. B.ssza meg Irán. B.ssza meg a köztük lévő háborút. Nem érdekel a választás két elnyomó rezsim között”.

5./ Az Informations ouvrières és az ICC jól ismert okok miatt képviseli ezt az álláspontot, hogy az imperialista-cionista agresszort és az agresszor nemzetet (függetlenül annak rezsimjének jellegétől) egy kalap alá kell venni. Az Informations ouvrières megjelenésének napján a La France insoumise egyik vezetője arra hívta fel az embereket, hogy vegyenek részt egy párizsi tüntetésen "Sem Khamenei, sem Netanjahu" jelszó alatt, megjegyezve: "Szemben az Izrael által Irán ellen szabadjára engedett konfliktussal, egyértelműek vagyunk: sem Netanjahut, a népirtót, sem Khameneit, a diktátort!". Másnap Jean-Luc Mélenchon, a La France insoumise vezetője ezt az üzenetet hozta nyilvánosságra: "Az Izrael-Irán háború a polgári lakosságot veszi célba. Kórházak, sűrű lakónegyedek. Ezek a borzalmak egymást tükrözik. Az erőszak csak erőszakot szül viszonzásul. Az emberek drágán fizetnek az ilyen vezetőknek. Netanjahu és Khamenei a népük számára maga a szerencsétlenség. Sürgősen tűzszünetre van szükség. Az ENSZ Közgyűlése kikényszerítheti".

6./ Jean-Luc Mélenchonnak, aki 40 éve az Ötödik Köztársaság politikusa, és támogatóinak senki sem hányhatja szemére, hogy imperialista álláspontot védenek, ez  összhangban áll politikájukkal. De az, hogy egy olyan szervezet, amely azt meri állítani magáról, hogy trockista, ilyen álláspontot képvisel, minőségi változást jelent, amelyet minden olyan harcosnak és szervezetnek, amely hű kíván maradni a programhoz és a Negyedik Internacionálé újjáalakításáért akar harcolni, ekként kell értékelnie.

7./ Ez egyúttal a munkásszervezetek hátba szúrása, amelyek Iránban - a mullahok antidemokratikus, munkás- és nőellenes rezsimje által a munkásosztályra kényszerített legrosszabb körülmények között - bátran képviselnek független álláspontot. Amint az iráni munkásszervezetek június 17-én kijelentették: "Izrael állítása, hogy nem ellenséges az iráni néppel szemben, hazugság és politikai propaganda (...) Izrael és az Egyesült Államok kormányai a leginkább felelősek a Gázában folyó népirtásért és számos más bűncselekményért a régióban és világszerte. (...) Nekünk, az iráni független munkás- és népi szervezeteknek és aktivistáknak nincsenek illúzióink azzal kapcsolatban, hogy az Egyesült Államok és Izrael tényleges szabadságot, egyenlőséget és igazságot hozna - ahogyan nincsenek illúzióink az Iszlám Köztársaság elnyomó, intervencionista, kalandor és munkásosztály-ellenes jellegével és tetteivel kapcsolatban sem.". Mint a rosszhírű Evin börtönben politikai fogolyként fogva tartott négy női aktivista kivételesen bátor nyilatkozata, akik azt mondták: "Határozottan elítéljük az Irán elleni izraeli agressziót. Ez az Egyesült Államok által támogatott háború civilek lemészárlásához és az ország infrastruktúrájának lerombolásához vezetett. Elítéljük továbbá az Izrael által világszerte és az egész Közel-Keleten elkövetett súlyos bűncselekményeket. (...) Az iráni nép felszabadítása az országot uraló diktatúra alól csak a tömegek és az autonóm társadalmi mozgalmak harcával érhető el".

8./ Ki kell mondani, hogy Mélenchon nem hajlandó szakítani az imperializmussal. És hogy az ICC vezetősége, mivel nem hajlandó szakítani Mélenchonnal, át is veszi az ő álláspontját.

A Negyedik Internacionálé újjáalakulásáért küzdő erők a 48 országból származó, minden irányzathoz tartozó harcosok és munkásszervezetek csoportosulásának megerősítésére és bővítésére szólítanak fel, amely most indította el a "El kell szigetelnünk a népirtó államot" nemzetközi felhívást. Ez a felhívás semmiféle engedményt nem tesz a mullahok rezsimjének, de elutasítja az imperialista agresszor és az elnyomott nemzet közötti egyenlőséget, és kijelenti: "Szégyelljék magukat a nagy tőkéshatalmak kormányai, amelyek az izraeli agresszió után 'mindkét felet önmérsékletre merik felszólítani'!". "Mintha egyenlő jel lenne egyfelől az agresszív Irán, másfelől Trump-Netanyahu között, akik mindketten elkötelezték magukat amellett, hogy az emberiséget egy általános konfliktusba rántsák, amelynek következményei kiszámíthatatlanok".

A felhívás a munkásosztály és szervezetei egységes fellépésére irányul, hogy követeljük és érjük el, minden kormány azonnal szakítsa meg a diplomáciai, katonai és gazdasági kapcsolatokat Izrael Állammal, állítsa le a gázai népirtást és akadályozza meg az Irán elleni izraeli-amerikai agressziót.

CORQI (Bizottság a 4.Internacionálé újjáalakításért)

2025. június 20.

Ukrajna A háború veszélyes eszkalációja

Kép: ukràn dezertôrök

Június 8-án rekordszámú, 479 orosz robbanórepülőgép támadta Ukrajnát. Már másnap a NATO főtitkára "a lég- és rakétavédelem 400%-os növelését" követelte az ukrajnai Zelenszkij-rezsimtől.

Nem szabad elfelejteni, hogy a NATO-országok által Zelenszkijnek szállított több tízmilliárd eurós fegyverszállítások nem szerepelnek a katonai költségvetésben, amelyet Trump a GDP 5%-ra akar növelni.

Újabb fegyverszállítások - 400%-os növekedés! - tehát a nemzeti katonai költségvetések brutális növekedéséhez járulnának hozzá. Emellett a háború veszélyes fokozódásához és kontinentális kiterjesztéséhez vezetnének.

A június 8-i orosz dróntámadás egy június 1-jei ukrán dróntámadást követ, amely egészen Szibériáig, Ukrajnától 4000 kilométerre lévő katonai objektumokat ért.

Az orosz oligarchák rezsimje a drónos ellentámadás mellett katonai offenzívával válaszolt az ukrajnai Dnyipropetrovszk térségében. A Kreml szerint célja, hogy "ütközőzónát hozzon létre" az Oroszország által annektált Donbassz és a Zelenszkij által ellenőrzött Ukrajna többi része között. Egy "ütközőzóna" ebben a régióban pontosan az, amit Trump különmegbízottjának, Kellogg tábornoknak az Ukrajna felosztására vonatkozó terve előirányoz.

Június 3-án a Center for Strategic and International Studies amerikai agytröszt 2022 februárja óta egymillió halottra és sebesültre becsülte az orosz oldalon és 400 ezerre az ukrán oldalon. Bár a számok orosz részről kissé túlzóak, ukrán részről pedig kissé alulbecsültek lehetnek, ezen halálos áldozatok száma vádirat.

Vádirat mindazok ellen, akik felelősek ezért az imperialista háborúért a front mindkét oldalán: a Putyin és Zelenszkij rezsimek, a NATO, a Biden és Trump adminisztráció, az Európai Unió, Macron... És mindazok ellen a "baloldalon", akik az Európai Parlamentben a háborús hitelekre szavaznak, és támogatják a fegyverek és csapatok küldését.

Egy fillért, egy fegyvert, egy embert sem a piszkos háborújukért!

Dominique Ferré

La Tribune de Travalleurs 494. sz.

Kivel szemben, ki ellen?

 

Június 10-én a L'Humanité címlapján a következő címlappal jelent meg: "Montargis-ban Front a Front ellen".

Egy nappal korábban a Loiret régióban található város volt a színhelye annak a tüntetésnek, amelyet politikai és szakszervezeti szervezetek széles köre hívott össze, tiltakozásul az ellen, hogy egy kőhajításnyira innen, Marine Le Pen, Orbán Viktor és mások részvételével megrendezték az európai szélsőjobboldal csúcstalálkozóját. A L'Humanité kiemelte, hogy az ellentüntetők között - akik azért jöttek, hogy egységesen lépjenek fel a Nemzeti Front ellen (átnevezve Rassemblement) - egy párizsi ökológus képviselő is jelen volt, aki üdvözölte "a legutóbbi parlamenti választások óta az első nagyobb gyűlést, amelyet a civil társadalom hívott össze a szakszervezetek vezetésével (...)". Valamint az LFI európai parlamenti képviselője, Manon Aubry, aki számára "fontos megmutatni, hogy nem vagyunk arra ítélve, hogy elszenvedjük a rasszista, idegengyűlölő és homofób szélsőjobboldalt". És Sophie Binet, a CGT főtitkára.

Emlékeztet arra, hogy egy évvel ezelőtt "Franciaországban a szakszervezetek és a civil társadalom elzárta a szélsőjobb felé vezető utat". Fordítása: egy évvel ezelőtt számos szakszervezeti és politikai vezető által adott szavazási utasítások vezettek a legtöbb macronista és jobboldali képviselő megválasztásához, akik most a Bayrou-kormány alapkövét képezik. Végül a L'Humanité riportere a felvonuláson "néhány fiatal Macronistát" is észrevett, akiket a "Besoin d'Europe" (Európára van szükség) pólójukról lehetett felismerni, és akik azt mondták neki: "A jelenlétünk nem meglepő. A baloldal befogadó".

Ez lenne a "Front a Front ellen"? A szélsőjobboldal fenyegetése elleni küzdelem azok elleni küzdelemmel kezdődik, akik szélesre tárják előtte a hatalom kapuit. Azok ellen, akik a kormány tagjaiként vagy támogatóiként nem hagynak ki egyetlen alkalmat sem, hogy levezessék a bevándorlókkal szembeni gyűlöletüket. Azok ellen, akik a hadigazdaságuk érdekében minden szociális és demokratikus vívmányt el akarnak pusztítani. Egyszóval: a Macron-Bayrou kormány. Emlékeztetnünk kell Önöket, hogy a náci megszállás éjszakája után a dolgozó emberek felkelése nyerte el a szociális biztonságot?

Ki akarja most lebontani? Bayrou és Macron! Megmenthetjük a társadalombiztosítási rendszert egy széles "fronton", beleértve a fiatal Macronistákat, és miért ne lehetne az idősebbeket és az úgynevezett republikánus jobboldalt is? Természetesen nem!

A front, amelyet a helyzet megkövetel, az egységes munkásfront, a munkásosztály és szervezeteinek egységes frontja, hogy megvédjük az 1945-ös társadalombiztosítást és minden jogunkat, amelyet ez a kormány a kapitalisták zsoldjában fenyeget. Ezek a jogok és garanciák a demokrácia alapját képezik. Macron és Bayrou és munkásosztály-ellenes politikájuk legyőzése, és holnapi leváltásuk a legbiztosabb módja annak, hogy elzárjuk a szélsőjobboldal hatalomhoz vezető útját. A szélsőjobb elleni harc ma a "Nem nyúlunk a társadalombiztosításhoz!" jelszóban és az egységes osztályharc előkészítésében összpontosul, beleértve az általános sztrájkot is, ha szükséges, hogy ezt kikényszerítsük.

La Tribune des Travailleurs 494. sz.