Egy szociálfasiszta munkatáborból
A kiválasztott helyszín a nyomorultak érdekében nem nevezhető meg.
Minek is?
Annyit azért az igazságért, hogy mint megannyi irakit, afgánt terroristának nevezzenek, hogy amerikai diplomáciai parancsra kivégezzenek...
Hiszen ma Magyarországon az amerikanizált bábkormány-demokrácia, diktatúra közepette igen sok ilyen van, vagy talán csak ilyen munkatábor van.
Úgynevezett alvállalkozók szedik össze idénymunkára az embereket.
A nyomortelepeken a nyomorgó emberek szinte versenyeznek, egymást gyilkolni képesek, ha az úgynevezett cigány vállalkozó megjelenik. Mindenki dolgozni szeretne? Igen. Hogy mennyiért, az nem számít, az írni, olvasni is alig tudó, ellenőrizhetetlen vállalkozók valójában üzleti kóklerek, akik egymással is versengenek. A cég versenyezteti őket, az nyer, aki jattol. Ezért egy cégnél több ilyen kókler van, hiszen a jatt, a pénzvisszafizetés csak úgy, zsebbe többfelől érkezik. Az emberek munkaereje az áru, a cég minél olcsóbban akarja fizetni a "koponyákat" a vállalkozónak, az ebből is leszedi a sápot, és igen, a dolgozónak (többségük szintén cigány, mi is lehetne más?) marad az aprópénz. Aprópénz? Hát még ezért is verekednek az emberek, hogy éhen ne haljanak.
Ez bizony szociálfasizmus, amelyben a szocfasiszták az állam és a cégek. A kápók azok, akiknek szintén nem számít az emberélet, csak a pénz, hogy aztán esténként a szerencse és játéktermekben még a szerencsétlenek fizetését is kockára tegyék.
Egy nap a munkatáborban!
Reggel 4 óra 30 perc. A munkásszálláson, 90 négyzetméteren közel 50 ember van bezsúfolva. A szállás rögtönzött gipszkartonfala választja el a nőket és a férfiakat. Kempingágyak, kétujjnyi szivaccsal, zsúfoltság, se fogas, se szekrény, de még az 50 embernek csak 4 szék adatik. Egy zuhanyzó és egy sötét, kivilágítatlan WC van. Szakadt, sovány, reménytelen arcú emberek sürögnek-forognak, nagy a tolongás a tisztálkodás, no és az emberi biológiai szükséglet miatt. Mindenki igyekszik, hiszen a napi 3800 Ft bérért igen nagy a harc. Fiatalok fásultan reménytelen arca, az idősebbek aggodalmas tekintetével párosul. Ezek az emberek a szociálfasizmus rabjai ebben a munkatáborban. Nehezen, de mindenki bejut a WC-be és a zuhanyzóba, az ágyak megigazítására nincs is idő, az majd este vacokként várja őket. A munkahely két és fél kilométer gyaloglás után érhető el. A szocialista rendszerben óriási üzem volt itt, most egy szegletében működik két gyártósor. Azért a főbejárat impozáns feliratának váza megvan, csak a családi vállalkozás neve törpül el rajta.
Az emberek rögtönzött munkavédelmi és tűzvédelmi oktatás(szerű) tájékoztatót hallgatnak végig. Láthatóan nem figyelnek oda, az előadókon látszik a fásultság, csak amolyan slendrián módon teszik kötelességüket. Persze hogy a berendezésre és a gyártott termékre figyeljenek a hallgatók, azt bizony igen csak kihangsúlyozzák. A csoport végül feláll a beosztás alapján a gyártósoron, konzerv fog készülni. Látszik a gyártósoron, hogy elavult, a technológiája egyszerűen nevetséges. Mivel az emberek újak, még némi türelem érződik a művezető részéről, aki megjegyzi a csoportvezetőnek: " Ez az ütem csak egy óra hosszáig tarthat, az emberek egy-egy helyen, mint induláskor, nem maradnak hárman, ketten, stb. csak amíg betanulnak. Elindul a munka, az üvegadagolónál három ember serénykedik. A targonca betolja a raklapnyi üveget. 1410 befőttesüveg van fóliával betekerve rajta. A futószalagra kell őket rakni, de előbb le kell fejteni a fóliát, a raklapot ki kell vinni, stócolni és a fóliát tekercsbe kötni. Egy műszakon 54 000, tehát több mint 50 raklapnyi üveg megy be. A futószalagra úgy kell folyamatosan adagolni, hogy nem lehet hézag az üvegek között. A cég embere közli, hogy itt is csak két ember lesz.
Bent a gyümölcsfelöntők 12 kg-os ládákat folyamatosan öntik, az asszonyok válogatják és bizony amíg az kész konzerv lesz, a "verkli" folyamatosan megy, megállás nélkül. Reggel 6 órától 10 óráig folyamatosan, csak 10 perc szünettel. Szinte szédelegnek a szabadmunkarabok, leülni nincs hova, csupa víz minden. A munkafelügyelő gyorsan, a 8. percben már int, gyerünk-gyerünk. Délig aztán csörögnek az üvegek, zakatolnak a szalagok, a zaj és a monoton, de szüntelen munka szédítő. Délben az emberek egy öltözőbe bezsúfolva próbálnak helyet találni, és versenyt esznek az idővel, hiszen csak 20 percük van. A kápó már a 15. percben szól, igyekezni kell, van, aki állva evett, van, aki nem evett, hiszen az 500 Ft előleg kevés, mit lehet abból enni. Újra csörög-csattog a verkli, az emberek a délutáni cigiszünetre már szinte szédelegnek. A délutános váltó művezető - egy nő - olyan, hogy bátran kiállítanám versenybe az egykori, legjobb auschwitzi hajcsárral.
Az a hír járja róla, hogy smasszer volt 30 évig egy börtönben. Odamegy az üvegadagolókhoz, akik a délelőtti művezető megelégedését váltották ki, hiszen gyorsan betanultak. Odaköszön a három sürgő-forgó emberhez, elmondja nekik, hogy bizony amit és ahogyan csinálják csak matatás, ezt a munkát csak ketten fogják végezni, és félretolva a dolgozókat nagy hévvel adagolja az üvegeket. - Látják, ezt egy ember is csinálhatja! Majd észrevéve az emberek kaján mosolyát, szinte ordításra vált. - Önök még nem tudják, mi a munka! Majd odébbáll. Hogy a folyamat menjen, a dolgozóknak valóban kapkodniuk kell, miközben a fúria ordítozik. Felidegesednek az emberek, de fegyelmezett türelmük erőt vesz rajtuk. Eltörik egy üveg a kapkodás miatt, elvágja az egyik kezét. Ekkor a hajcsár: - Na, ráadásul még vigyázni se tudnak! Elmegy végre. A vérzés a kézen a vizes munka miatt hamar eláll. Megjelenik e cég egyik embere, dícséri a három meg nem álló embert. Miközben kérdi a sebesült, hogy ha bevágta a kezét, azt beírják-e a baleseti naplóba, mint ahogyan azt reggel az oktatásnál mondták. Erre a válasz: - Uram ha beíratja, már is mehet haza, ha nem tudja csinálni, egy másik azonnal felváltja és maga mehet. A sérültünk azonnal szabadkozik, hogy nincs semmi baja és szüntelenül pakolja az üveget tovább. Bent érem utol a smasszer teremtést, már a késztermék bálázónál. Ott kiabál, provokálva azt, aki egyelőre rá sem figyel. A zavartságban eltörik egy üveg, a dolgozó fiatal belelépett és a cipőtalpa kettéválik. A hideg is átfut rajtam, isteni szerencse, hogy a lábába nem került, a szorgalmas fiatal fiúnak. Ez a hajcsár, női mivoltát megtagadó ridegséggel rákiabál: - Nem tudott megfelelő bakancsot venni? Hogy lehet ilyen felelőtlen?
A fiatal fiú marcona képpel ránéz, de olyannal, hogy magam is megijedek. A smasszer, a hajcsár elmegy. A srác folytatja a munkát, szinte mezitláb. Délután holtfáradt mindenki. Keresik a helyet, ahova leülhetnek, ki rágyújt, ki sóhajt, az asszonyok biztatgatják egymást. Nézem az órát, a 7. percnél már indulni kell. Ez így meg fél hatig. Utána a fúria ordibálása veszi át a gépek zaját, az üvegek fülsüketítő csörömpölését. Takarítani, ezt rakják ide, azt hozzák oda, s a parancs szinte nem szűnik. Az emberek összeszedelőzködnek, és a szállásig csendben leróják a két és fél kilométert. A zsúfolt szálláson mindenki zuhanyozni igyekszik, nagy a sorbanállás. A WC előtt szintén. Megborzongok, átfut rajtam az egykori munkaerkölcs, a munkásvédelem és még sorolhatnám.
A folyosón beszédbe elegyedek egy marcona, de rettenetesen mérges fiatalemberrel.
- Miért ideges? - kérdezem tőle.
- Miért, miért, én egy másik csoportban vagyok, már hetek óta itt vagyunk, egyik nap rettenetes hajtás, a másik nap meg itt a szálláson kell dekkolni - feleli elkeseredetten.
- Ez miért olyan különös baj, hiszen kipihenheti a hajtást? - a válaszra gondoltam, de mégis provokatíve teszem fel a kérdést.
- Hölgyem - feleli - tegnap 4800 Ft ért gályáztam, abból 1000 Ft előleget megettem, maradt 3800 Ft, és most, hogy csak itt voltam ebből a 3800 Ft-ból megint megettem 1000 Ft ot, hiszen enni kell. Vagy nem?
- De, igen – felelem - Hogyan tovább?
- Hogyan ? Úgy, hogy 4 csoport van, mindegyik egy napot dolgozik, egyet nem. Ha dolgozunk, akkor a belünket kihajtják, ha nem, akkor itt költjük el a pénzt.
A helyzet azonnal igazol. Ugyan is a szállásadó gazdája jelenik meg. Megkérdezi az embereket, hogy a koszttal, amit vacsorára ad, megvannak-e elégedve és közli, a bolt, ahonnan vásárolnak, mindenkinek ad hitelt.
Nagyon elszomorodok, hiszen itt totális kizsákmányolás folyik.
Egy másik dolgozót, egy középkorú hölgyet szólítok meg.
- Ne haragudjon, ha dolgoznak, akkor minden nap ilyen hajtás van, amilyet ma láttam?
- Hó – feleli - még nagyobb!
- Régen van itt? - kérdezem.
- Már tavaly is idejártam. De mondja, kedves - fordítja a kérdését vissza - miért kérdi, csak nem itt dolgozik?
- Hát nem látta, én is dolgozom, és azért kérdem, mert kiváncsi vagyok, hogy mire számítsak.
A hölgy megnyugodva, szinte szaporázta a szót.
- Haj, ha tudná, hogy ezért a pénzért mennyit kell hajtani. Én azt mondom magának, kösse fel a fehérneműt.
- Védőfelszerelést csak ma nem kaptunk vagy később se adnak?
- Mit gondol, itt ilyesmi nincs, hazaküldik, ha baleset éri. Védőfelszerelés, no hiszen, - nyújtja meg a mondókát és legyint, s miközben távozik még mormolja:
- Ha a vállalkozó nem játsza el a pénzt a fizetés előtt, akkor számíthat pénzre, egyébként nem.
- De nem követelik tőle?- követem.
- Kitől kedves, kitől? Hát nem tudja, hogy kivel nem lehet ujjat húzni? Hát hiszen ezek testvérek, egymással összejátszanak. Aj, jobb a magunkfélének csak meghunyászkodni, ha enni akar.
- Akkor mégis miért dolgoznak neki?
- Miért, miért - kiabál vissza, de már indulatosan -, mert a húsz év alatt lecsupaszítottak minket, hogy koldusként alamizsnáért alázkodjunk.
Meg kell mondanom, hogy ebben a gyárban én 25 évvel ezelőtt iskolalátogatáson voltam. Minden dolgozón színes gumicsizma volt és mindenki védőkesztyűben tette a dolgát. Arra is emlékszem, hogy akkor volt annyi a fizetés 8 órára, mint most 12 -re.
A mostani gépek az akkoriakhoz képest kimustrált, Noé-korabeli ócskavasak. Akkor mosolyogva mesélték a dolgozók, hogy egy-egy munkafázison mit csinálnak, most mord, marcona, ingerült arcok robotolnak, valóban úgy, és olyan morális helyzetben, mint amilyenről olvastam, és a bejáratán ott volt a felirat:
A MUNKA SZABADDÁ TESZ!
Na, ma ez Magyarország, ez is hungarikum, mint a háromszínű lobogó, mint pedig a lyukas háromszínű trikolor.
2009. június 25., csütörtök
Honnan jönnek a megszorítàsok?
Nem Gyurcsàny Ferenc, nem Bajnai Gordon, nem a szocialistàk, eszdéeszesek agyàban születtek a megszorító intézkedések, ezek csak végrehajtjàk, azok egyenesen Brüsszelből érkeztek....
IP/09/990
Brüsszel,2009.jùn.24.
Az (Európai) Bizottsàg vizsgàlja a legutóbbi stabilitàsi és konvergencia programokat és hatàroz Magyarorszàg, Litvània, Màlta, Lengyelorszàg és Romània kirívóan magas àllamhàztartàsi hiànya tàrgyàban.
(...)
A Bizottsàg ajànlja a Tanàcsnak, hogy a 104. cikkely 7. paragrafusa értelmében adjon ùj hatàridőt a magyarorszàgi kirívóan magas àllamhàztartàsi hiàny megszüntetésére.
(...)
2. A kirívóan magas àllamhàztartàsi hiàny procedùràja
Magyarorszàg
A kirívóan magas àllamhàztartàsi hiàny miatt 2004 jùliusàban, közvetlenül az EU-csatlakozàs utàn eljàrtunk, figyelmeztettük Magyarorszàgot a deficit GDP 3 % alà szàllítàsàra legkésőbb 2008-ig. A figyelmeztetést megismételtük 2005 màrciusàban és 2006 októberében, mihelyt bebizonyosult a magyar akció meg nem felelése. 2006 októberében a Tanàcs szintén meghosszabbította az àllamhàztartàsi hiàny korrigàlàsànak hatàridejét 2009-ig.
2006 közepe óta Magyarorszàg jelentős haladàst ért el a büdzsé egyensùlyànak helyreàllítàsàra. A nominàlis deficit céljait jelentősen meghaladtàk, mivel a 2006-os 9 %-ról a 2008-as 3,4 %-ra csökkent.
Ugyanakkor a pénzügyi vàlsàg keményen érinti Magyarorszàgot. Következtetésképpen a hatósàgok 2008 októberében ùj gazdasàgpolitikai programot vezettek be, alapvetően az EU és az IMF 20 milliàrd eurós nemzetközi pénzügyi segítségével.
De több korrekciós kiegészítő intézkedéssorozat ellenére, a gazdasàgi perspektívàk jelentősen romlanak és kb. 6,5 %-os deficit vàrható erre az évre, tehàt a 2009-es hatàridő nem tartható. Az orszàg a hatàsok követésére elkötelezte magàt, de a deficitet sùlyosan érinti a vàratlan, kedvezőtlen gazdasàgi fejlődés (...), s a hatàridőt revizió alà kell vetni.
Ebben a szövegkörnyezetben a Bizottsàg kéri a Tanàcsól, hogy a magyar kormànyt szólítsa fel deficitje korrigàlàsàra legkésőbb 2011-ig (...). Ehhez Magyarorszàgnak limitàlnia kell 2009-es büdzséje romlàsàt 2009-ben és szigorùan megvalósítani a deficit szükséges megtisztítàsàt 2010-től leginkàbb strukturàlis intézkedések alapjàn. Pluszként Magyarorszàgot fel kell szólítani kiegészítő intézkedések megformàlàsàra és adoptàlàsàra a szükséges időn belül, legkésőbb 2011-ig. A költségvetés kiigazítàsa strukturàlis reformok széles stratégiàjàn kell nyugodjon és tàmaszkodnia kell a közelmùltban elfogadott költségvetési felelősségről szóló törvény végrehajtàsàn.
IP/09/990
Brüsszel,2009.jùn.24.
Az (Európai) Bizottsàg vizsgàlja a legutóbbi stabilitàsi és konvergencia programokat és hatàroz Magyarorszàg, Litvània, Màlta, Lengyelorszàg és Romània kirívóan magas àllamhàztartàsi hiànya tàrgyàban.
(...)
A Bizottsàg ajànlja a Tanàcsnak, hogy a 104. cikkely 7. paragrafusa értelmében adjon ùj hatàridőt a magyarorszàgi kirívóan magas àllamhàztartàsi hiàny megszüntetésére.
(...)
2. A kirívóan magas àllamhàztartàsi hiàny procedùràja
Magyarorszàg
A kirívóan magas àllamhàztartàsi hiàny miatt 2004 jùliusàban, közvetlenül az EU-csatlakozàs utàn eljàrtunk, figyelmeztettük Magyarorszàgot a deficit GDP 3 % alà szàllítàsàra legkésőbb 2008-ig. A figyelmeztetést megismételtük 2005 màrciusàban és 2006 októberében, mihelyt bebizonyosult a magyar akció meg nem felelése. 2006 októberében a Tanàcs szintén meghosszabbította az àllamhàztartàsi hiàny korrigàlàsànak hatàridejét 2009-ig.
2006 közepe óta Magyarorszàg jelentős haladàst ért el a büdzsé egyensùlyànak helyreàllítàsàra. A nominàlis deficit céljait jelentősen meghaladtàk, mivel a 2006-os 9 %-ról a 2008-as 3,4 %-ra csökkent.
Ugyanakkor a pénzügyi vàlsàg keményen érinti Magyarorszàgot. Következtetésképpen a hatósàgok 2008 októberében ùj gazdasàgpolitikai programot vezettek be, alapvetően az EU és az IMF 20 milliàrd eurós nemzetközi pénzügyi segítségével.
De több korrekciós kiegészítő intézkedéssorozat ellenére, a gazdasàgi perspektívàk jelentősen romlanak és kb. 6,5 %-os deficit vàrható erre az évre, tehàt a 2009-es hatàridő nem tartható. Az orszàg a hatàsok követésére elkötelezte magàt, de a deficitet sùlyosan érinti a vàratlan, kedvezőtlen gazdasàgi fejlődés (...), s a hatàridőt revizió alà kell vetni.
Ebben a szövegkörnyezetben a Bizottsàg kéri a Tanàcsól, hogy a magyar kormànyt szólítsa fel deficitje korrigàlàsàra legkésőbb 2011-ig (...). Ehhez Magyarorszàgnak limitàlnia kell 2009-es büdzséje romlàsàt 2009-ben és szigorùan megvalósítani a deficit szükséges megtisztítàsàt 2010-től leginkàbb strukturàlis intézkedések alapjàn. Pluszként Magyarorszàgot fel kell szólítani kiegészítő intézkedések megformàlàsàra és adoptàlàsàra a szükséges időn belül, legkésőbb 2011-ig. A költségvetés kiigazítàsa strukturàlis reformok széles stratégiàjàn kell nyugodjon és tàmaszkodnia kell a közelmùltban elfogadott költségvetési felelősségről szóló törvény végrehajtàsàn.
„CIVILEK A SZÉLSŐJOBB ELLEN!”- demonstráció
MEGHÍVÓ/FELHÍVÁS
„CIVILEK A SZÉLSŐJOBB ELLEN!”- demonstráció
MAGYAR DEMOKRATÁK!
2009. július 2-án (csütörtök) 17.00-tól, (Budapest, V.kerület) DEÁK Ferenc tére hívunk minden magyar demokratikus polgárt és civil mozgalmat, hogy együtt fejezzük ki tiltakozásunkat a szélsőjobb ellen, hogy hazugságrendszerét tételesen cáfoljuk. Mi sokszínű, demokratikus Magyarországot akarunk!
Beszédet tart: Tamás Gáspár Miklós és számos közéleti-civil szereplő
Várunk! Tarts Velünk! Csatlakozz!
Főszervező: Baloldali Feminista Hálózat
Eddig csatlakozott szervezetek:
Humanista Mozgalom
„Magyarok a Nácik ellen” mozgalom- Hollán Ernő utcaiak
MEASZ- Összefogás a Demokráciáért
Országos Roma Polgárjogi Mozgalom
Méltóságot Mindenkinek Mozgalom
Társadalmi Demokráciáért Mozgalom
Civil Parlament
Demokratikus Hálózat
Munkanélküliek és Álláskeresők Budapesti és Regionális Egyesülete
Karancsvölgyi Roma Fiatalokért Egyesület
Romédia Alapítvány
Családok a Családokért Polgári Egyesület
Baloldali Zöldek- Zöld TETT
Magyar Egyesült Baloldal
2009. június 23., kedd
Nemzetközi információk 341.sz.
2009.jún.17.
A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése
Tartalom:
Jún. 6. XVI. genfi találkozó «az ILO konvenciói és a szakszervezetek függetlenségének megvédésére». Az ILO 98. szekciójának delegátusa, Norbert Gbikpi-Benissan jegyzete: «Hogyan és miért kellett ebben az évben az ILO ülésszak napirendjét felborítani?».
Norbert Gbikpi-Benissan jelen volt az «ILO világválság-csúcstalálkozóján»
Olaszország:
Lorenzo Varaldo levele.
A kommentárok többsége a jún.7-i európai választásokról igyekezett elrejteni a valóságot, mivel azokat az Unió politikáját megvalósító kormányok és a pártok elutasítása jellemzi. Az «Egység az elbocsátások megtiltásáért» lista eredménye.
Nagy-Britannia:
Gordon Brown kénytelen elhalasztani a postaprivatizációt.
A londoni metró sztrájkja, a British Airways közgyűlése.
Peru:
Az amazóniai népesség felkelése kiterjed az egész országra. Jún. 11. országos mozgósítás.
Guadeloupe:
Interjú Elie Domotával, az LKP szóvivőjével, aki beszámol a 44 napos sztrájk felfüggesztésével végződött egyezség óta eltelt három és fél hónap alatti helyzetről.
Az LKP nyilatkozata az LKP ügyvédei elleni megtorlásról.
Olaszország
A “bal”: büntetés, amiért Prodinak és az Uniónak rendelte alá politikáját
Jún.7-i választások:
Berlusconi “győzelme”, a “bal” veresége,
a “Egység az elbocsátások megtiltásáért” lista eredménye…
A kommentárok többsége a jún.7-i európai választásokról igyekezett elrejteni a valóságot, mivel azokat az Unió politikáját megvalósító kormányok és a pártok elutasítása jellemzi.
Levelezőnk
«Berlusconi tartja magát, a Demokrata párt hátrál egy kicsit, a Liga előrenyomul mindenütt», mondják. De a tények mintha mások lennének. Egy olyan országban, ahol a választási részvétel állampolgári kötelesség, a választóknak csak mintegy 60 százaléka (ide számítva az érvénytelen szavazást is) járult az urnák elé. A 2004-esnél 14 %-kal, a 2008-asnél 20 %-kal kevesebb. Berlusconi 3 millió voksot veszített, szövetségese, az Északi Liga szintén. A kormány valójában csak a szavazatok 27 %-át szerezte meg!
Az eredmények alapján mondhatni, hogy ugyanaz az elutasítás nyilvánul meg, ami a hatalmas tüntetésekben és osztályharcos sztrájkokban öltött testet az utóbbi időkben.
Nem arról van tehát szó, hogy dolgozók mozgalma erőtlen, nem az ellenállás, a harc akarása hiányzik, nem arról van szó, hogy az európai uniós destrukció diktátumait elfogadják.
Nézük a «baloldali» eredményeket.
A kudarc teljes. A Demokrata párt 33 %-ről 26 %-ra esett vissza és több millió szavazatot veszített. A kommunista Refondazione, a PdCI, a Sinistra e Libertá, a Sinistra Critica egyaránt többszázezer voksot veszített és egyetlen képviselője sincs. Ez a következménye annak a politikának, hogy támogatták Prodit és az Európai Uniót a dolgozók elleni destrukciós tervek legrosszabbikainak direkt alkalmazásában. Ez az eredménye annak, hogy nem voltak hajlandók harcba szállni az elbocsátások, a munkahelyek megszüntetése ellen az oktatásban, a közszolgáltatásban és a privatizációval szemben.
Senki sem örül ennek az eredménynek. De a felelősség azoké a pártoké, amelyek azt hajtogatják, hogy «a dolgozók jobbra fordultak» és «folytatni kell az EU diktálta politikát»!
A Nemzetközi Egyetértés aktivistáinak kampánya
A dolgozók a kiutat keresik.
Az egyetlen kiút pedig az elbocsátások megtiltása. De ehhez egység kell, mint mindenütt Európában.
Torinóban mi, az Egyetértéshez tartozó olasz aktivisták felállítottuk az «Egység – az elbocsátások megtiltásáért» listát.
A listaállításhoz összegyűjtöttünk 1 300 aláírást, gyűlést szervezetünk a munkásmozgalom minden irányzatához tartozó mintegy 100 aktivával. Listánk eredménye pozitív: 1 516 voks kollégáinktól a körzetben. Bizonyos negyedekben több szavazatot kaptunk, mint bizonyos országos szinten strukturált pártok.
Semmi kétség, hogy harcunk az elbocsátások ellen felkeltette a figyelmet, ezt várják el a dolgozók. Most folytatni kell, áttérni a «második szakaszra».
Gyűlésünk nyílt levelet fogalmazott meg a Demokrata Párt, a Rifondazione, a PdCI, a Sinistra e Libertá, a Sinistra Critica vezetőinek, felelősségükre apellálva az egység létrehozására az elbocsátások megtiltására érdekében.
Ugyanakkor kampányunk felvetett egy másik vitát is: nincs-e itt az ideje, hogy egy, a dolgozókat valóban képviselő párt alapjait hozzuk létre Olaszországban?
Egy aktivacsoport azt javasolja, alapítsunk bizottságot egy ilyen párt létrehozására. A vita erről még folyik szakszervezeti tagokkal, politikai aktivistákkal, dolgozókkal.
Lorenzo Varaldo
Nagy-Britannia
“Hátrálás”, “visszahúzódás”, “megalázás”, “kudarc ”...
A brit sajtó ezeket a kifejezéseket használta a Labour Party «történelmi veszteségének» leírására a jún. 4-i választások után.
A helyi részleges választásokon a Labour elveszített 273 helyet és az utolsó négy, általa kontrollált grófságot. Az európai választásokon 16 %-os átlaggal 1910 óta (első választási kampányrészvétele) legrosszabb eredményét érte el. A 65 %-os távolmaradás — a munkásnegyedekben, egyes körzetekben 75 %-os — politikájának masszív elutasítását jelenti.
A Labour válsága a választások előestéjén indult, mikor is kirobbant utolsó pénzügyi botránya, s ez is minden bizonnyal hatott az eredményre. Ez magában azonban csak válságának egy részét képezi, annak alapja abban található, hogy vezetése az Európai Unió politikáját szolgálja: a privatizáció, a közszolgáltatás és a szociális jogok likvidálása, naponta munkahelyek ezreinek megszüntetése és a bankok és spekulánsok megmentésére átadott több mint egymilliárd.
Emiatt maradtak távol a dolgozók millói.
Ennek a politikának a megállítására írtak alá tömegesen peticiókat képviselőiknek címezve, hogy azok ne szavazzák meg a postaprivatizációt.
Ezen politika ellen sztrájkoltak a londoni metró alkalmazottai szakszervezetükkel megbénítva a fővárost 48 órára.
S ahogy egész Európában, a Labour szocialista vezetői is csak ma közlik vágyukat pártjuk «politikaváltásának» szükségességéről.
«Rendben», nyilatkozza a London külvárosi Unison egyik felelőse: «ha Brown visszavonja az EU által kötelezővé tett postaprivatizációt, ha megtilt minden elbocsátást, akkor a dolgozói szervezetek felsorakoznak a Labour Party mögött.»
J.-P. Barrois
Tömegesen követik a sztrájkot a londoni metróban...
Jún. 9. és 10. London majnem teljesen megbénult az RMT szakszervezet felhívására és a Unite szakszervezet segítségével meghirdetett metródolgozók sztrájkja miatt.
A sztrájk eredete, hogy a londoni RATP ezer munkahely megszüntetését akarja a «London Underground»-on. A főváros másik közlekedési vállalata 3 000 munkahelyet szándékozik felszámolni. A szakszervezet egy felelőse: «A válságot a dolgozókkal akarják megfizettetni. A köz-magán partneriátusban működő “Metronet” csődjét akarják megfizettetni velünk, mely az infrastruktúrát kezeli és 400 millió fonsterlinges adósságot szedett össze. A “London Underground” bérmegegyezést javasolt, mely szerint idén 1 % bérnövekedés lesz, aztán az infláció alapján 4 év alatt korrigálnak… ez bércsökkenés valójában.»
A sztrájk szerdán 19 órakor ért véget. A tárgyalások rögtön megkezdődtek. Az RMT igazgatósága aláhúzta, hogy meghatalmazása van újabb sztrájkfelhívásra, ha a két társaság vezetése nem változtatt álláspontján.
... és a British Airways közgyűlése
A British Airways igazgatósága 4000 munkahelyet akar megszüntetni jún. végéig. Az érintett földi kiszolgáló személyzet gyűlésén azonnal állást foglalt az összes elbocsátás és a bércsökkenés ellen.
Postaprivatizáció
Valóságos földrengés rázta meg a Labour Party parlamenti csoportját a Peter Mandelson, volt európai biztos által bemutatott postaprivatizációs törvény kapcsán.
Állampolgárok milliói fordultak képviselőikhez, helyhatóságaikkal, szakszervezeteikkel, a Labour helyi szervezeteivel: « Ne szavazzatok a Mandelson-Brown-tervre!» Ez vezette a Labour-képviselő Géraldine Smith-t parlamenti módosítás benyújtására: «2008-ban a Labour party kongresszusa — a miniszterek támogatásával — állást foglalt a teljesen állami közszolgáltatás mellett (…) elvetve a Hooper-jelentés tanácsait (mely az EU postadirektívája szellemében kiáll a posta privatizációja mellett).»
A dolog világos, tiszta és pontos: a kongresszusi határozat teljesítése azt jelenti, nincs még részleges privatizáció sem. 349 képviselő közül 160 aláírta, közel minden második a Labourból.
Ezzel párhuzamosan az egész országban helyi egységben, helyi és országos szakszervezetek is állást foglaltak.
Eredmény: Brown és Mandelson kénytelenek hátrálni. Ugyan megerősítették, hogy a végsőkig készek elmenni és nem haboznak bevonni a konzervatívokat sem az Unió határozatának végrehajtásába, a napirendről mégis levették a szöveget.
J.- P.B.
Genf, jún. 6.:
A Nemzetközi Egyetértés XVI. találkozója «az ILO konvenciói és a szakszervezetek függetlenségének megvédésére».
18 országból 61 szakszervezeti és munkásaktiva. Találkozójukkal egyidőben valóságos «államcsíny» készülődik a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet rendes évi közgyűlésén: a munkásmozgalom integrálására a G 20 döntésének megfelelő «Paktum a munkahelyekért» kereteibe.
A genfi “világválság-csúcs”: csapda a szakszervezeteknek
A Togói Norbert Tetevi Gbikpi-Benissan, ILO dolgozói küldött jegyzete, aki résztvett a csúcstalálkozón.
Az ILO 98. éves közgyűlésére a napirendet felborították az utolsó pillanatban, amire eddig sosem volt példa. A küldöttek Genfbe érkezésükkor tudták meg, hogy az adminisztratív tanács «javaslatára» sürgősen meg kell tárgyalni a «gazdasági és pénzügyi válság munkahelyrekre gyakorolt hatását».
A «javaslatot» persze sem vita, sem szavazás alá nem vetette senki, csak kötelezővé tették a 2500 küldött számára.
Következésképpen a munkaügyi bizottságok munkája lerövidült, fontos viták, a jövő normáinak kidolgozása, a konvenciók állami alkalmazása «eltolódott». Például a munkahelyek és a szociális háló kérdése…ma, mikor dolgozók millóit lökik ki az utcára!
A felbolydulás oka a jún. 15-16-i « ILO-csúcs a munkahelyek világválságáról», amire meghívtak «bizonyos számú államfőt, magas szintű döntéshozót és szakszervezeti vezetőt, regionális fejlesztési intézmények főnökeit és más véleményformáló leadert».
Később megtudjuk, hogy a csúcs jún. 17-ig tart, tehát a tanácskozás vége is szabotálva lesz…
Az ILO igazgatójának jelentéséből: “Szembenézés a munkahelyek világválságával. A méltó munkán van a hangsúly.”
Ez a jelentés állítja a «Világpaktumról», hogy «mint egy nyitott tárcát a kormányok, a munkáltatók és munkavállalók politikai véleményformálására szánjuk nemzeti és nemzetközi koordinációs szinten, fejlesztési kooperációra».
A paktumnak «a G 20 londoni konferenciára a római G 8-ra kell reflektálnia a munkahely területén». Amelyek többek között a «költségvetési és monetáris erőfeszítések» folytatásáról szóltak a fellendítéshez, a pénzügyi szektor támogatásához, mely 2010 végére eléri az 5 ezer milliárd dollárt; az IMF megerősítését, mely forrásait megháromszorozza! Ugyanebben az időszakra az előrejelzés 50 millió elbocsátás …
Miért mindez? Hogy az ILO-t a «szociális dimenziók» eszközévé formálják a «világkormányzat» kezében, erre a G 20 és a CSI (Nemzetközi Szakszerveti Konföderáció) fel is szólít!
A csúcs előtti napokon, miközben bizottságunk végezte munkáját a normákkal kapcsolatban, a plenáris bizottsághoz kellett futkosni, ahol a gazdasági, nemzetközi pénzügyi és regionális intézmények magasrangú felelősei, egyetemi tanárok, civil szervezetek vezetői, kormányminiszterek, stb. szóltak hozzá.
Jún.3-tól 8-ig 12 szekció 10 témát vitatott, ezekből egyik, a «A nemzetközi munkaügyi normák szerepe a válsággal szemben: normatív intézkedések» 4-én a reggeli két szekcióülés után 19 órakor kezdődött egy óriási teremben…
Jún. 15-én “ILO-csúcs a munkahely világválságáról” nyitása
A «csúcson» a bejáratok hiperbiztonságosak, a program két részre vágva: az államfők rövid beszéde, a különböző országok minisztereié és másfél órás kerekasztal-beszélgetés: «Világ-és regionális szintű koordináció szembenézve a munkahelyek válságával».
Az első nap két sztárja kétségtelenül a brazil elnök Lula da Silva és a francia Nicolas Sarkozy. Lula beszéde második részét improvizálta a IMF-et és a Világbankot ostorozva – sokkal jobban megtapsolták, mint az elsőt – : «képtelenek a világválság megoldására javaslatot adni, holott általában tele vannak ötletekkel a szegény országok számára», valamint a pénzügyi spekuláció «képtelen akármit is létrehozni»!
De akkor miért vett részt a G 20 döntéseinek kereteiben, méghozzá aktívan, az IMF forrásainak megtriplázásában és szerepe megerősítésében? Miért kell jóváhagyni a fellendítési terveket, a bankok talpraállítását, mely szorosan kapcsolódik a pénzügyi spekulációkhoz?
Sarkozy a maga részéről egy «forradalmi» intézkedésre hívott: «a normákat kötelezővé kell tenni», pontosítva rögtön, hogy a G 20 gazdasági tervintézkedéseinek szociális részét kell kiegészítenie. Az intézkedések a bankok és pénzintézmények megmentésére szolgálnak, az ILO normáival összeegyeztethetetlenek, mivel ezek a dolgozókat védik.
Jún.16.: ugyanaz az vita két napig?
Nem egészen…
Hozzászólások követik egymást, sokan dicsérik az ILO «megkerülhetetlen» szerepét, tehát… be kell léptetni a «világkormányzatba» ahogyan a CSI ajánlotta, felállítani «egy jogi referenciát a normák és a nemzetközi intézmények köréből», hogy «megreformálják ezeket az intézményeket», ideértve az ILO-t is.
De a tematikus vitákban és a kerekasztaloknál, ahol a dolgozóké a szó, a dolgok nem ugyanezen a módon zajlanak.
A munkás osztályharc területén a hangok kétségbevonják, elutasítják és kudarcra ítélik a neoliberalizmussal, szabadkereskedelemmel és szabad befektetéssel, pénzügyi globalizációval cinkos «recepteket», melyek pontosan - ahogyan a KCTU szkaszervezet mondta - «cementinjekció» a kapitalista rendszer fenntartására.
«Az igazi megoldás a dolgozók, családjuk, népük életkörülményeinek megmentése», mondják, az ILO előírásainak és normáinak a megmentésével, a munkásosztály szervezetinek függetlensége őrzésével.
Így aztán egyáltalán nem biztos, hogy a nevezetes «Világpaktum» létrejön olyan formában, ahogyan azt javasolták.
N. T. Gbikpi-Benissan
Emlékeztető
Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO)
1919-ben alakult az I.világháború utáni politika és szociális megrázkódtatás körülményei között. Az ILO az egyetlen ENSZ-szervezet, mely háromoldalú: minden tagállam két kormányzati, egy munkáltatói és egy dolgozói képviselettel vesz részt. Szerepe a nemzetközi normák kidolgozása a munkajog védelmét illetően és ajánlások, melyeket az államok ratifikálás után beépítenek a nemzeti törvénykezésbe.
Az ILO szervei: adminisztratív tanács, végrehajtó iroda (Munkaügyi nemzetközi irdoa, BIT) és éves közgyűlése.
Peru
Információk
Az amazóniai nép felkelése az egész országban terjed
“Az 1090 dekrétum megsemmisítése veszélyeztetné az
USA-val kötött szabadkereskedelmi egyezményt” (“El Comercio”, jún.9.)
Jún. 5-én egy erős rendőrségi kontingens helikopterekkel támogatva megpróbálta az 55 nap óta sztrájkoló amazóniai nép által emelt úttorlaszt felszámolni. A lakosság az USA-val kötött szabadkereskedelmi egyezmény érvényesítésére hozott kormányhatározatok eltörlését követeli.
Az Alan Garcia-kormány parancsára történt rendőrségi beavatkozás több tucat ember halálát eredményezte (számukat titkolják).
Jún. 6-án a CGTP szakszervezeti konföderáció, a CNA agrárkonföderáció, az Amazóniai népességi koordináció és a többi munkás- és parasztszervezetek vezetői összejövetelükön létrehozták az Élet- és szuverenitásvédelmi frontot. Jún.11-re országos mozgósításra hívtak tiltakozásképpen a baguai mészárlás ellen. Az összecsapásért a kormányt teszik felelőssé, követelik lemondását csakúgy, mint a szabadkereskedelmi szerződés végrehajtási határozatainak visszavonását.
Jún. 11-én egész Peru területén tömeges tiltakozó tüntetésekre került sor ezekkel a követelésekkel. Az amazóniai népesség általános sztrájkot hirdetett a követelések teljesítéséig. A La Oroya bánya és a Doe Run vállalat dolgozóinak küzdelme emellett tovább folyik a 4 ezer dolgozó 90 napos technikai munkanélkülisége ellen.
A SiderPeru ugyanekkor 400 dolgozót bocsátott el. A bánya- és fémmunkás szakszervezet jún. 15-től határozatlan időre sztrájkot jelentett be az összes bányában és a fémiparban. A sajtó szerint több mint 200 hasonló konfliktus van folyamatban, a Garcia kormány pedig minimum 200 ezer elbocsátásról beszél a következő hónapokban.
Az amazóniai népesség igaza birtokában ellenáll a szabadkereskedelmi egyezmény megvalósításának, az ILO 169-es konvenciójára támaszkodva, mely kimondja, hogy a kormányok kötelesek tiszteletben tartani az amazóniai és más trópusi őserdő népességének természetes élőhelyét.
A perui kormány, a szabadkereskedelmi egyezmény alkalmazásának céljából a perui amazóniai őserdő 75 %-át felosztotta. (1). 44 millió hektárról van szó, melyet átadtak olaj, gáz- és ásványkitermelő multinacionális cégeknek. Amazónia népe saját jogai védelme mellett harcol az egész perui nép szuverenitásáért is az imperialista fosztogatókkal szemben. Nem véletlen, hogy a megmozdulásokon a felvonulók élén ott lobog a perui zászló.
Nyílt politikai válság rázza az ország intézményeit a szabadkereskedelmi egyezmény következtében.
A Köztársasági Kongresszus jún. 10-én megszavazta az inkriminált határozatok végrehajtásának 60 napos felfüggesztését.
A kogresszusi alkotmánybizottság a határozatokkal történő kormányzást alkotmányellenesnek találta.
Jún. 11-én az Élet- és szuverenitásvédelmi front melletti szolidaritásának adott hangot a Városi és vidéki dolgozók pártja, támogatva az általános sztrájkot a követelések teljesítéséig.
A Védelmi Front folytatja küzdelmét a Garcia-kormány lemondásáért és teljes hatalommal bíró szuverén nemzetgyűlés összehívásáért.
Levelezőnk
(1) Amazóna 6 ország területén található: Brazília, Venezuela, Kolumbia, Equador, Bolivia és Peru, és óriási gazdagságot hordoz magában.
Guadeloupe
Interjú Elie DOMOTA-val, az LKP szóvivőjével
Három és fél hónappal a 44 napos sztrájk felfüggesztését követő egyezmény aláírása után
A márc. 4-én aláírt egyezmény óta a francia állam – a Medeffel, a munkáltatók szövetségével együtt – mindent megtesz, hogy újra kezébe vegye az eseményeket. A rendi gyűlés kísérletének, kongresszusuknak visszautasítása után – pedig azokat aktívan támogatta a parancsra teljesítő sajtó is – megpróbálja az egyezményt kiüríteni, hatását minimalizálni.
Így, miután a Bino-egyezményt megcsonkították, az állam nem az annak megfelelő jövedelemkiegészítéssel, hanem pótlékkal próbálkozik. A nagy kereskedelmi központokból a főnökök eltüntetik azon alapvető élelmiszercikkeket, melyek árcsökkentéséről az LKP-vel megállapodás történt, a tárgyalások folytatásán pedig meg sem jelennek. A bankok képviselői pedig csak az időhúzásra játszanak. A nagy hoteleket illetően a multinacionális Club Med, Nouvelles frontières, Pierre et vacances főnökei, hogy ne kelljen alkalmazni a megállapodásokat, teljes technikai munkanélküliséget jelentettek 750 alkalmazottuk számára és becsukták a hoteleket.
Mindenki, állam és főnökök, megpróbálja az LKP-t felelőssé tenni minden rosszért, amit évek óta tapasztalunk.
Mindez nem akadályozza a dolgozók mozgósítását, hogy legitim követeléseiknek érvényt szerezzenek.
Sztrájkok végződnek a dolgozók győzelmével – olykor 6 havi munkabeszüntetés után, mint a repülőtéri dolgozók esetében, máshol pedig sztrájkok indulnak. Más sztrájkok folytatódnak, a CGRR-nél, ASFO-nál, a la Maison de l’enfance-nál, az Audebert-nél, ahol a tulajdonosok megtagadják a személyzet képviselőinek választását, ami 1904 óta soha nem fordult elő.
Mindezek miatt az LKP szakszervezetei általános mozgósításra hívnak.
A megtorlás különböző formákat ölt. Szociális szempontból likvidálások, üzembezárások. A sajtóban némely újságíró acsarog azok parancsára, akik hintik, hogy az LKP az oka a munkanélküliségnek, az üzembezárásoknak. A jogi represszió pedig a francia állam részéről érkezik, a helyi képviselők segítségével, a bíróságokat használva fel az ifjúság, a dolgozók, a nép ellen, mivel mozgalmunk nem hátrál a profitszerzéssel szemben. Először a szakszervezeti felelősöket támadták, most az LKP ügyvédjein van a sor.
Az európai választásokon 85 %-os volt a távolmaradás, ez magáért beszél. A néhány érvényes szavazat így oszlik meg: az UMP képviselője a szavazásra jogosultak 3%-t kapta, a gudeloupe-i «szocialisták» támogatta baloldalé 2-t.
A legfontosabb tanulság, ami levonható, hogy a szakadék mélyül a politika és a nép között.
A Radyo Tanbou közölte, hogy az LKP az amerikai munkásmozgalom meghívását kapta az USA-ba. Fontos dolog, mert arra utal, hogy az osztályharc nemzetközi aspektusára is hatással van az LKP küzdelme. Beszélni fogunk álláspontunkról, tapasztalatainkról, arról, hogy harcunk szükséges a kolonializmus, az igazságtalanság, a rendszer barbársága ellen.
Guadeloupe, 2009.jún.15.
levelezőnk
Az LKP ügyvédei, Sarah Aristide és Patrice Tacita ellen megtorlás folyik!
Elutasítják a franciaországi deportálást !
Pointe-á-Pitre-ben Aristide et Tacita ügyvédek bejelentették döntésüket, hogy a párizsi bírósági idézésre nem jelennek meg.
Első ízben máj. 19-re idézték be őket Pointe-á-Pitre-ben, ezt anullálták, majd a második idézés Párizsból érkezett. A delokalizációt azzal indokolták, hogy a «helyi közrend» veszélyben van. A videokonferenciás meghallgatás elutasításra talált.
A tömeges népi elégedetlenségtől való félelem hajtja a hatóságot? A 44 napos sztrájk utáni négyoldalú egyezség be nem tartásának hatásától?
«Ha ez az ára annak, hogy mesterségünk gyakorlásának jogát védjük, ha ez az ára a szabadságnak, vállaljuk, hogy esetleg bilincsbe verve visznek bennünket Párizsba», jelentette ki Sarah Aristide és Patrice Tacita.
Az objektív informálás és a machinációk kimutatására Párizsban Brigitte és Félix Rhodes, a két ügyvéd ügyvédei sajtókonferenciát tartanak jún. 15-én.
Joss Rovélas
LKP sajtóközlemény
A guadeloupe-i Sarah Aristide és Patrice Tacita ügyvéd aktivisták telefonjait a rendőrség illegálisan lehallgatta. Feljelentést tettek, melyet a mai napig nem vizsgáltak ki, éppen fordítva, őket vádolják, holott más esetben az efféle gyakorlat alapján súlyos szankciókat szabnak az elkövetőkre.
De Guadeloupe-ban vagyunk, lehetséges az illegális lehallgatás, megsérthető az ügyvéd és kliense joga a bizalmas beszélgetésre, véghezvihető a szakszervezetellenes megtorlás, lehet rassszista megkülönböztetés munkábaálláskor - mindent tolerál és legalizál a francia gyarmati hatalom.
Az LKP:
— Üdvözli Sarah Arisitide és Patrice Tacita bátorságát, eltökéltségét és határozottságát, mellyel elutasítják Franciaországba deportálásukat és követelik meghallgatásukat a helyszínen, hazájukban;
— Teljes támogatásáról biztosítja azokat az ügyvéd-aktivákat, akik tudásukkal és elkötelezettségükkel fellépnek a «gyarmati rend és igazságszolgáltatás» ellen;
— Mozgósítja a gudeloupe-i nép együttesét, hogy követeljük:
• a konfliktusok rendezését és az összes munkahely fenntartását;
• a 2009.márc.4-i BINO-egyezmény tiszteletbentartását és betartását;
• az életkörülmények, a vásárlóerő, az idős személyek, a sérült emberek, a munkanélküliek jövedelmének javítását;
• a guadeloupe- férfiak és nők számára tiszteletet és megbecsülést.
Az L.K.P szóvivője: Elie DOMOTA
Pointe-á-Pitre, 2009.jún.15.
Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale .des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com
Directeur de la publication: Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse
A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése
Tartalom:
Jún. 6. XVI. genfi találkozó «az ILO konvenciói és a szakszervezetek függetlenségének megvédésére». Az ILO 98. szekciójának delegátusa, Norbert Gbikpi-Benissan jegyzete: «Hogyan és miért kellett ebben az évben az ILO ülésszak napirendjét felborítani?».
Norbert Gbikpi-Benissan jelen volt az «ILO világválság-csúcstalálkozóján»
Olaszország:
Lorenzo Varaldo levele.
A kommentárok többsége a jún.7-i európai választásokról igyekezett elrejteni a valóságot, mivel azokat az Unió politikáját megvalósító kormányok és a pártok elutasítása jellemzi. Az «Egység az elbocsátások megtiltásáért» lista eredménye.
Nagy-Britannia:
Gordon Brown kénytelen elhalasztani a postaprivatizációt.
A londoni metró sztrájkja, a British Airways közgyűlése.
Peru:
Az amazóniai népesség felkelése kiterjed az egész országra. Jún. 11. országos mozgósítás.
Guadeloupe:
Interjú Elie Domotával, az LKP szóvivőjével, aki beszámol a 44 napos sztrájk felfüggesztésével végződött egyezség óta eltelt három és fél hónap alatti helyzetről.
Az LKP nyilatkozata az LKP ügyvédei elleni megtorlásról.
Olaszország
A “bal”: büntetés, amiért Prodinak és az Uniónak rendelte alá politikáját
Jún.7-i választások:
Berlusconi “győzelme”, a “bal” veresége,
a “Egység az elbocsátások megtiltásáért” lista eredménye…
A kommentárok többsége a jún.7-i európai választásokról igyekezett elrejteni a valóságot, mivel azokat az Unió politikáját megvalósító kormányok és a pártok elutasítása jellemzi.
Levelezőnk
«Berlusconi tartja magát, a Demokrata párt hátrál egy kicsit, a Liga előrenyomul mindenütt», mondják. De a tények mintha mások lennének. Egy olyan országban, ahol a választási részvétel állampolgári kötelesség, a választóknak csak mintegy 60 százaléka (ide számítva az érvénytelen szavazást is) járult az urnák elé. A 2004-esnél 14 %-kal, a 2008-asnél 20 %-kal kevesebb. Berlusconi 3 millió voksot veszített, szövetségese, az Északi Liga szintén. A kormány valójában csak a szavazatok 27 %-át szerezte meg!
Az eredmények alapján mondhatni, hogy ugyanaz az elutasítás nyilvánul meg, ami a hatalmas tüntetésekben és osztályharcos sztrájkokban öltött testet az utóbbi időkben.
Nem arról van tehát szó, hogy dolgozók mozgalma erőtlen, nem az ellenállás, a harc akarása hiányzik, nem arról van szó, hogy az európai uniós destrukció diktátumait elfogadják.
Nézük a «baloldali» eredményeket.
A kudarc teljes. A Demokrata párt 33 %-ről 26 %-ra esett vissza és több millió szavazatot veszített. A kommunista Refondazione, a PdCI, a Sinistra e Libertá, a Sinistra Critica egyaránt többszázezer voksot veszített és egyetlen képviselője sincs. Ez a következménye annak a politikának, hogy támogatták Prodit és az Európai Uniót a dolgozók elleni destrukciós tervek legrosszabbikainak direkt alkalmazásában. Ez az eredménye annak, hogy nem voltak hajlandók harcba szállni az elbocsátások, a munkahelyek megszüntetése ellen az oktatásban, a közszolgáltatásban és a privatizációval szemben.
Senki sem örül ennek az eredménynek. De a felelősség azoké a pártoké, amelyek azt hajtogatják, hogy «a dolgozók jobbra fordultak» és «folytatni kell az EU diktálta politikát»!
A Nemzetközi Egyetértés aktivistáinak kampánya
A dolgozók a kiutat keresik.
Az egyetlen kiút pedig az elbocsátások megtiltása. De ehhez egység kell, mint mindenütt Európában.
Torinóban mi, az Egyetértéshez tartozó olasz aktivisták felállítottuk az «Egység – az elbocsátások megtiltásáért» listát.
A listaállításhoz összegyűjtöttünk 1 300 aláírást, gyűlést szervezetünk a munkásmozgalom minden irányzatához tartozó mintegy 100 aktivával. Listánk eredménye pozitív: 1 516 voks kollégáinktól a körzetben. Bizonyos negyedekben több szavazatot kaptunk, mint bizonyos országos szinten strukturált pártok.
Semmi kétség, hogy harcunk az elbocsátások ellen felkeltette a figyelmet, ezt várják el a dolgozók. Most folytatni kell, áttérni a «második szakaszra».
Gyűlésünk nyílt levelet fogalmazott meg a Demokrata Párt, a Rifondazione, a PdCI, a Sinistra e Libertá, a Sinistra Critica vezetőinek, felelősségükre apellálva az egység létrehozására az elbocsátások megtiltására érdekében.
Ugyanakkor kampányunk felvetett egy másik vitát is: nincs-e itt az ideje, hogy egy, a dolgozókat valóban képviselő párt alapjait hozzuk létre Olaszországban?
Egy aktivacsoport azt javasolja, alapítsunk bizottságot egy ilyen párt létrehozására. A vita erről még folyik szakszervezeti tagokkal, politikai aktivistákkal, dolgozókkal.
Lorenzo Varaldo
Nagy-Britannia
“Hátrálás”, “visszahúzódás”, “megalázás”, “kudarc ”...
A brit sajtó ezeket a kifejezéseket használta a Labour Party «történelmi veszteségének» leírására a jún. 4-i választások után.
A helyi részleges választásokon a Labour elveszített 273 helyet és az utolsó négy, általa kontrollált grófságot. Az európai választásokon 16 %-os átlaggal 1910 óta (első választási kampányrészvétele) legrosszabb eredményét érte el. A 65 %-os távolmaradás — a munkásnegyedekben, egyes körzetekben 75 %-os — politikájának masszív elutasítását jelenti.
A Labour válsága a választások előestéjén indult, mikor is kirobbant utolsó pénzügyi botránya, s ez is minden bizonnyal hatott az eredményre. Ez magában azonban csak válságának egy részét képezi, annak alapja abban található, hogy vezetése az Európai Unió politikáját szolgálja: a privatizáció, a közszolgáltatás és a szociális jogok likvidálása, naponta munkahelyek ezreinek megszüntetése és a bankok és spekulánsok megmentésére átadott több mint egymilliárd.
Emiatt maradtak távol a dolgozók millói.
Ennek a politikának a megállítására írtak alá tömegesen peticiókat képviselőiknek címezve, hogy azok ne szavazzák meg a postaprivatizációt.
Ezen politika ellen sztrájkoltak a londoni metró alkalmazottai szakszervezetükkel megbénítva a fővárost 48 órára.
S ahogy egész Európában, a Labour szocialista vezetői is csak ma közlik vágyukat pártjuk «politikaváltásának» szükségességéről.
«Rendben», nyilatkozza a London külvárosi Unison egyik felelőse: «ha Brown visszavonja az EU által kötelezővé tett postaprivatizációt, ha megtilt minden elbocsátást, akkor a dolgozói szervezetek felsorakoznak a Labour Party mögött.»
J.-P. Barrois
Tömegesen követik a sztrájkot a londoni metróban...
Jún. 9. és 10. London majnem teljesen megbénult az RMT szakszervezet felhívására és a Unite szakszervezet segítségével meghirdetett metródolgozók sztrájkja miatt.
A sztrájk eredete, hogy a londoni RATP ezer munkahely megszüntetését akarja a «London Underground»-on. A főváros másik közlekedési vállalata 3 000 munkahelyet szándékozik felszámolni. A szakszervezet egy felelőse: «A válságot a dolgozókkal akarják megfizettetni. A köz-magán partneriátusban működő “Metronet” csődjét akarják megfizettetni velünk, mely az infrastruktúrát kezeli és 400 millió fonsterlinges adósságot szedett össze. A “London Underground” bérmegegyezést javasolt, mely szerint idén 1 % bérnövekedés lesz, aztán az infláció alapján 4 év alatt korrigálnak… ez bércsökkenés valójában.»
A sztrájk szerdán 19 órakor ért véget. A tárgyalások rögtön megkezdődtek. Az RMT igazgatósága aláhúzta, hogy meghatalmazása van újabb sztrájkfelhívásra, ha a két társaság vezetése nem változtatt álláspontján.
... és a British Airways közgyűlése
A British Airways igazgatósága 4000 munkahelyet akar megszüntetni jún. végéig. Az érintett földi kiszolgáló személyzet gyűlésén azonnal állást foglalt az összes elbocsátás és a bércsökkenés ellen.
Postaprivatizáció
Valóságos földrengés rázta meg a Labour Party parlamenti csoportját a Peter Mandelson, volt európai biztos által bemutatott postaprivatizációs törvény kapcsán.
Állampolgárok milliói fordultak képviselőikhez, helyhatóságaikkal, szakszervezeteikkel, a Labour helyi szervezeteivel: « Ne szavazzatok a Mandelson-Brown-tervre!» Ez vezette a Labour-képviselő Géraldine Smith-t parlamenti módosítás benyújtására: «2008-ban a Labour party kongresszusa — a miniszterek támogatásával — állást foglalt a teljesen állami közszolgáltatás mellett (…) elvetve a Hooper-jelentés tanácsait (mely az EU postadirektívája szellemében kiáll a posta privatizációja mellett).»
A dolog világos, tiszta és pontos: a kongresszusi határozat teljesítése azt jelenti, nincs még részleges privatizáció sem. 349 képviselő közül 160 aláírta, közel minden második a Labourból.
Ezzel párhuzamosan az egész országban helyi egységben, helyi és országos szakszervezetek is állást foglaltak.
Eredmény: Brown és Mandelson kénytelenek hátrálni. Ugyan megerősítették, hogy a végsőkig készek elmenni és nem haboznak bevonni a konzervatívokat sem az Unió határozatának végrehajtásába, a napirendről mégis levették a szöveget.
J.- P.B.
Genf, jún. 6.:
A Nemzetközi Egyetértés XVI. találkozója «az ILO konvenciói és a szakszervezetek függetlenségének megvédésére».
18 országból 61 szakszervezeti és munkásaktiva. Találkozójukkal egyidőben valóságos «államcsíny» készülődik a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet rendes évi közgyűlésén: a munkásmozgalom integrálására a G 20 döntésének megfelelő «Paktum a munkahelyekért» kereteibe.
A genfi “világválság-csúcs”: csapda a szakszervezeteknek
A Togói Norbert Tetevi Gbikpi-Benissan, ILO dolgozói küldött jegyzete, aki résztvett a csúcstalálkozón.
Az ILO 98. éves közgyűlésére a napirendet felborították az utolsó pillanatban, amire eddig sosem volt példa. A küldöttek Genfbe érkezésükkor tudták meg, hogy az adminisztratív tanács «javaslatára» sürgősen meg kell tárgyalni a «gazdasági és pénzügyi válság munkahelyrekre gyakorolt hatását».
A «javaslatot» persze sem vita, sem szavazás alá nem vetette senki, csak kötelezővé tették a 2500 küldött számára.
Következésképpen a munkaügyi bizottságok munkája lerövidült, fontos viták, a jövő normáinak kidolgozása, a konvenciók állami alkalmazása «eltolódott». Például a munkahelyek és a szociális háló kérdése…ma, mikor dolgozók millóit lökik ki az utcára!
A felbolydulás oka a jún. 15-16-i « ILO-csúcs a munkahelyek világválságáról», amire meghívtak «bizonyos számú államfőt, magas szintű döntéshozót és szakszervezeti vezetőt, regionális fejlesztési intézmények főnökeit és más véleményformáló leadert».
Később megtudjuk, hogy a csúcs jún. 17-ig tart, tehát a tanácskozás vége is szabotálva lesz…
Az ILO igazgatójának jelentéséből: “Szembenézés a munkahelyek világválságával. A méltó munkán van a hangsúly.”
Ez a jelentés állítja a «Világpaktumról», hogy «mint egy nyitott tárcát a kormányok, a munkáltatók és munkavállalók politikai véleményformálására szánjuk nemzeti és nemzetközi koordinációs szinten, fejlesztési kooperációra».
A paktumnak «a G 20 londoni konferenciára a római G 8-ra kell reflektálnia a munkahely területén». Amelyek többek között a «költségvetési és monetáris erőfeszítések» folytatásáról szóltak a fellendítéshez, a pénzügyi szektor támogatásához, mely 2010 végére eléri az 5 ezer milliárd dollárt; az IMF megerősítését, mely forrásait megháromszorozza! Ugyanebben az időszakra az előrejelzés 50 millió elbocsátás …
Miért mindez? Hogy az ILO-t a «szociális dimenziók» eszközévé formálják a «világkormányzat» kezében, erre a G 20 és a CSI (Nemzetközi Szakszerveti Konföderáció) fel is szólít!
A csúcs előtti napokon, miközben bizottságunk végezte munkáját a normákkal kapcsolatban, a plenáris bizottsághoz kellett futkosni, ahol a gazdasági, nemzetközi pénzügyi és regionális intézmények magasrangú felelősei, egyetemi tanárok, civil szervezetek vezetői, kormányminiszterek, stb. szóltak hozzá.
Jún.3-tól 8-ig 12 szekció 10 témát vitatott, ezekből egyik, a «A nemzetközi munkaügyi normák szerepe a válsággal szemben: normatív intézkedések» 4-én a reggeli két szekcióülés után 19 órakor kezdődött egy óriási teremben…
Jún. 15-én “ILO-csúcs a munkahely világválságáról” nyitása
A «csúcson» a bejáratok hiperbiztonságosak, a program két részre vágva: az államfők rövid beszéde, a különböző országok minisztereié és másfél órás kerekasztal-beszélgetés: «Világ-és regionális szintű koordináció szembenézve a munkahelyek válságával».
Az első nap két sztárja kétségtelenül a brazil elnök Lula da Silva és a francia Nicolas Sarkozy. Lula beszéde második részét improvizálta a IMF-et és a Világbankot ostorozva – sokkal jobban megtapsolták, mint az elsőt – : «képtelenek a világválság megoldására javaslatot adni, holott általában tele vannak ötletekkel a szegény országok számára», valamint a pénzügyi spekuláció «képtelen akármit is létrehozni»!
De akkor miért vett részt a G 20 döntéseinek kereteiben, méghozzá aktívan, az IMF forrásainak megtriplázásában és szerepe megerősítésében? Miért kell jóváhagyni a fellendítési terveket, a bankok talpraállítását, mely szorosan kapcsolódik a pénzügyi spekulációkhoz?
Sarkozy a maga részéről egy «forradalmi» intézkedésre hívott: «a normákat kötelezővé kell tenni», pontosítva rögtön, hogy a G 20 gazdasági tervintézkedéseinek szociális részét kell kiegészítenie. Az intézkedések a bankok és pénzintézmények megmentésére szolgálnak, az ILO normáival összeegyeztethetetlenek, mivel ezek a dolgozókat védik.
Jún.16.: ugyanaz az vita két napig?
Nem egészen…
Hozzászólások követik egymást, sokan dicsérik az ILO «megkerülhetetlen» szerepét, tehát… be kell léptetni a «világkormányzatba» ahogyan a CSI ajánlotta, felállítani «egy jogi referenciát a normák és a nemzetközi intézmények köréből», hogy «megreformálják ezeket az intézményeket», ideértve az ILO-t is.
De a tematikus vitákban és a kerekasztaloknál, ahol a dolgozóké a szó, a dolgok nem ugyanezen a módon zajlanak.
A munkás osztályharc területén a hangok kétségbevonják, elutasítják és kudarcra ítélik a neoliberalizmussal, szabadkereskedelemmel és szabad befektetéssel, pénzügyi globalizációval cinkos «recepteket», melyek pontosan - ahogyan a KCTU szkaszervezet mondta - «cementinjekció» a kapitalista rendszer fenntartására.
«Az igazi megoldás a dolgozók, családjuk, népük életkörülményeinek megmentése», mondják, az ILO előírásainak és normáinak a megmentésével, a munkásosztály szervezetinek függetlensége őrzésével.
Így aztán egyáltalán nem biztos, hogy a nevezetes «Világpaktum» létrejön olyan formában, ahogyan azt javasolták.
N. T. Gbikpi-Benissan
Emlékeztető
Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO)
1919-ben alakult az I.világháború utáni politika és szociális megrázkódtatás körülményei között. Az ILO az egyetlen ENSZ-szervezet, mely háromoldalú: minden tagállam két kormányzati, egy munkáltatói és egy dolgozói képviselettel vesz részt. Szerepe a nemzetközi normák kidolgozása a munkajog védelmét illetően és ajánlások, melyeket az államok ratifikálás után beépítenek a nemzeti törvénykezésbe.
Az ILO szervei: adminisztratív tanács, végrehajtó iroda (Munkaügyi nemzetközi irdoa, BIT) és éves közgyűlése.
Peru
Információk
Az amazóniai nép felkelése az egész országban terjed
“Az 1090 dekrétum megsemmisítése veszélyeztetné az
USA-val kötött szabadkereskedelmi egyezményt” (“El Comercio”, jún.9.)
Jún. 5-én egy erős rendőrségi kontingens helikopterekkel támogatva megpróbálta az 55 nap óta sztrájkoló amazóniai nép által emelt úttorlaszt felszámolni. A lakosság az USA-val kötött szabadkereskedelmi egyezmény érvényesítésére hozott kormányhatározatok eltörlését követeli.
Az Alan Garcia-kormány parancsára történt rendőrségi beavatkozás több tucat ember halálát eredményezte (számukat titkolják).
Jún. 6-án a CGTP szakszervezeti konföderáció, a CNA agrárkonföderáció, az Amazóniai népességi koordináció és a többi munkás- és parasztszervezetek vezetői összejövetelükön létrehozták az Élet- és szuverenitásvédelmi frontot. Jún.11-re országos mozgósításra hívtak tiltakozásképpen a baguai mészárlás ellen. Az összecsapásért a kormányt teszik felelőssé, követelik lemondását csakúgy, mint a szabadkereskedelmi szerződés végrehajtási határozatainak visszavonását.
Jún. 11-én egész Peru területén tömeges tiltakozó tüntetésekre került sor ezekkel a követelésekkel. Az amazóniai népesség általános sztrájkot hirdetett a követelések teljesítéséig. A La Oroya bánya és a Doe Run vállalat dolgozóinak küzdelme emellett tovább folyik a 4 ezer dolgozó 90 napos technikai munkanélkülisége ellen.
A SiderPeru ugyanekkor 400 dolgozót bocsátott el. A bánya- és fémmunkás szakszervezet jún. 15-től határozatlan időre sztrájkot jelentett be az összes bányában és a fémiparban. A sajtó szerint több mint 200 hasonló konfliktus van folyamatban, a Garcia kormány pedig minimum 200 ezer elbocsátásról beszél a következő hónapokban.
Az amazóniai népesség igaza birtokában ellenáll a szabadkereskedelmi egyezmény megvalósításának, az ILO 169-es konvenciójára támaszkodva, mely kimondja, hogy a kormányok kötelesek tiszteletben tartani az amazóniai és más trópusi őserdő népességének természetes élőhelyét.
A perui kormány, a szabadkereskedelmi egyezmény alkalmazásának céljából a perui amazóniai őserdő 75 %-át felosztotta. (1). 44 millió hektárról van szó, melyet átadtak olaj, gáz- és ásványkitermelő multinacionális cégeknek. Amazónia népe saját jogai védelme mellett harcol az egész perui nép szuverenitásáért is az imperialista fosztogatókkal szemben. Nem véletlen, hogy a megmozdulásokon a felvonulók élén ott lobog a perui zászló.
Nyílt politikai válság rázza az ország intézményeit a szabadkereskedelmi egyezmény következtében.
A Köztársasági Kongresszus jún. 10-én megszavazta az inkriminált határozatok végrehajtásának 60 napos felfüggesztését.
A kogresszusi alkotmánybizottság a határozatokkal történő kormányzást alkotmányellenesnek találta.
Jún. 11-én az Élet- és szuverenitásvédelmi front melletti szolidaritásának adott hangot a Városi és vidéki dolgozók pártja, támogatva az általános sztrájkot a követelések teljesítéséig.
A Védelmi Front folytatja küzdelmét a Garcia-kormány lemondásáért és teljes hatalommal bíró szuverén nemzetgyűlés összehívásáért.
Levelezőnk
(1) Amazóna 6 ország területén található: Brazília, Venezuela, Kolumbia, Equador, Bolivia és Peru, és óriási gazdagságot hordoz magában.
Guadeloupe
Interjú Elie DOMOTA-val, az LKP szóvivőjével
Három és fél hónappal a 44 napos sztrájk felfüggesztését követő egyezmény aláírása után
A márc. 4-én aláírt egyezmény óta a francia állam – a Medeffel, a munkáltatók szövetségével együtt – mindent megtesz, hogy újra kezébe vegye az eseményeket. A rendi gyűlés kísérletének, kongresszusuknak visszautasítása után – pedig azokat aktívan támogatta a parancsra teljesítő sajtó is – megpróbálja az egyezményt kiüríteni, hatását minimalizálni.
Így, miután a Bino-egyezményt megcsonkították, az állam nem az annak megfelelő jövedelemkiegészítéssel, hanem pótlékkal próbálkozik. A nagy kereskedelmi központokból a főnökök eltüntetik azon alapvető élelmiszercikkeket, melyek árcsökkentéséről az LKP-vel megállapodás történt, a tárgyalások folytatásán pedig meg sem jelennek. A bankok képviselői pedig csak az időhúzásra játszanak. A nagy hoteleket illetően a multinacionális Club Med, Nouvelles frontières, Pierre et vacances főnökei, hogy ne kelljen alkalmazni a megállapodásokat, teljes technikai munkanélküliséget jelentettek 750 alkalmazottuk számára és becsukták a hoteleket.
Mindenki, állam és főnökök, megpróbálja az LKP-t felelőssé tenni minden rosszért, amit évek óta tapasztalunk.
Mindez nem akadályozza a dolgozók mozgósítását, hogy legitim követeléseiknek érvényt szerezzenek.
Sztrájkok végződnek a dolgozók győzelmével – olykor 6 havi munkabeszüntetés után, mint a repülőtéri dolgozók esetében, máshol pedig sztrájkok indulnak. Más sztrájkok folytatódnak, a CGRR-nél, ASFO-nál, a la Maison de l’enfance-nál, az Audebert-nél, ahol a tulajdonosok megtagadják a személyzet képviselőinek választását, ami 1904 óta soha nem fordult elő.
Mindezek miatt az LKP szakszervezetei általános mozgósításra hívnak.
A megtorlás különböző formákat ölt. Szociális szempontból likvidálások, üzembezárások. A sajtóban némely újságíró acsarog azok parancsára, akik hintik, hogy az LKP az oka a munkanélküliségnek, az üzembezárásoknak. A jogi represszió pedig a francia állam részéről érkezik, a helyi képviselők segítségével, a bíróságokat használva fel az ifjúság, a dolgozók, a nép ellen, mivel mozgalmunk nem hátrál a profitszerzéssel szemben. Először a szakszervezeti felelősöket támadták, most az LKP ügyvédjein van a sor.
Az európai választásokon 85 %-os volt a távolmaradás, ez magáért beszél. A néhány érvényes szavazat így oszlik meg: az UMP képviselője a szavazásra jogosultak 3%-t kapta, a gudeloupe-i «szocialisták» támogatta baloldalé 2-t.
A legfontosabb tanulság, ami levonható, hogy a szakadék mélyül a politika és a nép között.
A Radyo Tanbou közölte, hogy az LKP az amerikai munkásmozgalom meghívását kapta az USA-ba. Fontos dolog, mert arra utal, hogy az osztályharc nemzetközi aspektusára is hatással van az LKP küzdelme. Beszélni fogunk álláspontunkról, tapasztalatainkról, arról, hogy harcunk szükséges a kolonializmus, az igazságtalanság, a rendszer barbársága ellen.
Guadeloupe, 2009.jún.15.
levelezőnk
Az LKP ügyvédei, Sarah Aristide és Patrice Tacita ellen megtorlás folyik!
Elutasítják a franciaországi deportálást !
Pointe-á-Pitre-ben Aristide et Tacita ügyvédek bejelentették döntésüket, hogy a párizsi bírósági idézésre nem jelennek meg.
Első ízben máj. 19-re idézték be őket Pointe-á-Pitre-ben, ezt anullálták, majd a második idézés Párizsból érkezett. A delokalizációt azzal indokolták, hogy a «helyi közrend» veszélyben van. A videokonferenciás meghallgatás elutasításra talált.
A tömeges népi elégedetlenségtől való félelem hajtja a hatóságot? A 44 napos sztrájk utáni négyoldalú egyezség be nem tartásának hatásától?
«Ha ez az ára annak, hogy mesterségünk gyakorlásának jogát védjük, ha ez az ára a szabadságnak, vállaljuk, hogy esetleg bilincsbe verve visznek bennünket Párizsba», jelentette ki Sarah Aristide és Patrice Tacita.
Az objektív informálás és a machinációk kimutatására Párizsban Brigitte és Félix Rhodes, a két ügyvéd ügyvédei sajtókonferenciát tartanak jún. 15-én.
Joss Rovélas
LKP sajtóközlemény
A guadeloupe-i Sarah Aristide és Patrice Tacita ügyvéd aktivisták telefonjait a rendőrség illegálisan lehallgatta. Feljelentést tettek, melyet a mai napig nem vizsgáltak ki, éppen fordítva, őket vádolják, holott más esetben az efféle gyakorlat alapján súlyos szankciókat szabnak az elkövetőkre.
De Guadeloupe-ban vagyunk, lehetséges az illegális lehallgatás, megsérthető az ügyvéd és kliense joga a bizalmas beszélgetésre, véghezvihető a szakszervezetellenes megtorlás, lehet rassszista megkülönböztetés munkábaálláskor - mindent tolerál és legalizál a francia gyarmati hatalom.
Az LKP:
— Üdvözli Sarah Arisitide és Patrice Tacita bátorságát, eltökéltségét és határozottságát, mellyel elutasítják Franciaországba deportálásukat és követelik meghallgatásukat a helyszínen, hazájukban;
— Teljes támogatásáról biztosítja azokat az ügyvéd-aktivákat, akik tudásukkal és elkötelezettségükkel fellépnek a «gyarmati rend és igazságszolgáltatás» ellen;
— Mozgósítja a gudeloupe-i nép együttesét, hogy követeljük:
• a konfliktusok rendezését és az összes munkahely fenntartását;
• a 2009.márc.4-i BINO-egyezmény tiszteletbentartását és betartását;
• az életkörülmények, a vásárlóerő, az idős személyek, a sérült emberek, a munkanélküliek jövedelmének javítását;
• a guadeloupe- férfiak és nők számára tiszteletet és megbecsülést.
Az L.K.P szóvivője: Elie DOMOTA
Pointe-á-Pitre, 2009.jún.15.
Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale .des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com
Directeur de la publication: Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse
2009. június 18., csütörtök
Információ és vita
9.sz. füzet 2009. június
A publikàció kezdeményezői: A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésének magyar aktivistài
Kedves Olvasóink!
A 2009 június 7.-én lezajlott európai választásokkal kapcsolatban szeretnénk ismertetni politikai véleményünket. Megjegyezzük, hogy az eredmények teljes mértékben igazolják a februárban, Párizsban megtartott munkáskonferencián elhangzottakat, melynek beszámolóját olvashatták az Információ és Vita 7. számában (február-március).
«Kik a bennünket sújtó dráma valódi felelősei? Kik azok, akik felelősségüket álcázva bennünket állítanak egymással szembe?
• A felelős a kormány, mely elfogadja az EU, az IMF, az Európai Központi Bank és a multinacinális vállalkozások halálos diktátumait az egész nép és a munkásosztály ellen!
• A multinacionális fosztogatók, melyek kizsákmányolásuk hosszú évei után az üzemekből kiszórják a munkásokat!
• Az Európai Központi Bank és az IMF, melyek köteleznek az elbocsátásokra, az alkalmazottak bércsökkentésére és a közkiadások mérséklésére, s ezen túl új privatizációra!
Mindannyiótokhoz fordulunk, ne hagyjuk, hogy megosszanak bennünket, fogjunk össze!»
Kovács Marika
________________________________________
Politikai nyilatkozat
A magyar nép – az európai népekhez hasonlóan – június 7-én tartózkodásával tömegesen elutasította az Európai Uniót és intézményeit. A választások eredményét a távolmaradás jellemzi, mely nem csak magyar jelenségként politikai vihart arat, érintve valamennyi európai politikai intézményt és a ráépülő pártokat.
Az európai népek tartózkodásának ilyen méretű súlya igazolja kormányaik elutasítását, legyenek azok «bal» vagy jobboldaliak. A hivatalos pártok az EU céljait kiszolgáló politikának vetik alá magukat és népüket, ami alapjában mond ellent érdekeinknek, az ipar, a mezőgazdaság, a közszolgáltatások fejlesztésének. Ezt a politikát a bankok, a spekulánsok, egyszóval a kapitalizmus érdekei vezénylik.
Az arányok az összes tagországban hasonlóak: a távolmaradás Magyarországon 65 %,-os Romániában 72 %-os, Lengyelországban 75 %-os, Szlovákiában 80 %-os, Nagy-Britanniában 65 %-os, Franciaországban pedig a 44 242 679 választásra jogosult közül 26 282 225 nem szavazott, 781 480 pedig érvénytelenül.
Érdemes részletesen megtekinteni a választási körzetek eredményeit, mely szerint a népi- és munkásnegyedekben a távolmaradás még nagyobb arányú volt. Pl. a Párizs melletti St Denis-ben meghaladja a 80 %-ot, a lengyelországi Gdanskban, a hajógyártás központjában pedig a 82 %-os. A dolgozók, az elszegényedő népesség erre a társadalomra nem mond igent.
Általános politikai krízisről van szó - ami csak súlyosbítja a társadalmi válságot. Erre az MSZP és Sarkozy példája a számunkra legszembetűnőbb: az MSZP hétéves kormányzása után 4 képviselővel vesz részt az EP-ben, Sarkozy az ország lakossága 11 %-os támogatásával irányítja az országot.
Beszélhetünk-e még demokráciáról? A demokrácia helyét az európai direktívák szolgalelkű végrehajtása foglalta el, azaz a „szabad és akadálymentes verseny” elvének, feltételeinek létrehozása, amely ma már az iskolákat, kórházakat is magánkézbe adja. Kötelez a Bolognai processzus bevezetésére, mely az egyetemeket privatizálja, egymás konkurrenciáját támogatja, a diplomák értékét megkülönbözteti. Ez a Unió a multinacionális vállalkozásoknak privilégiumokat biztosít, a kizsákmányolás valamennyi jogát és adókedvezményt ehhez. A kormányok pedig sorban 65 évben állapítják meg a nyugdíjkorhatárt– a Barcelonai csúcs döntésének megfelelően.
Ezekben a tényekben találjuk meg a távolmaradás ilyen mértékének okait, s ezek alapján kell értékelni a választásokat, legyen a kormányfő Gyurcsány, Bajnai, vagy Orbán. Ezzel a politikával szemben mi a szabad és szuverén európai népek szabad unióját állítjuk harcunk középpontjába, amely a dolgozók, a népek jogainak visszaszerzésére irányul, amely az osztályharc eszközével a munkanélküliség megszüntetéséért küzd a hatalomtól független szakszervezetekkel és a dolgozó nép érdekeit képviselő pártokkal. A nemzetközi szolidaritás eszközeivel lehet megakadályozni a dolgozók szétforgácsolását! Nagyra értékelhető a magyar dolgozók, szakszervezeti aktivisták, értelmiségiek szolidaritási nyilatkozata a munkahelyük felszámolása ellen harcoló gdanski hajóépítő munkásokkal.
Hangsúlyozni kell a választásokkal kapcsolatban, hogy a dolgozók követeléseit, problémáit az induló pártok nem képviselték. Nem szóltak arról sem, hogy maga az Európai Parlament is antidemokratikus intézmény, mely az egyetlen európai választott szerv, még sincs jogköre, törvényhozási hatásköre. Csak az Európai Bizottság és a Tanács dönthet, melyek egyike sem választott intézmény.
Mi, a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésének magyar aktivistái a dolgozók egységének megteremtéséért küzdünk, jogai és vívmányai megvédéséért, visszaszerzéséért, független szervezetei megerősítéséért, a köztulajdonért.
________________________________________
Távolmaradás hivatalos adatok szerint a tagországokban:
Orszàg - tàvolmaradó ill. érvénytelen - %-ban
Németo. - 35 874 789 - 57,67%
Ausztria - 3 537 671 - 55,60
*Belgium - 1 188 365 - 15,31
Bulgària - 4 363 222 - 62,87
Ciprus - 219 735 - 41,77
Dània - 1 717 257 - 42,3
Spanyolo. -18 818 167 - 54,92
Észto. - 512 143 - 56,32
Finno. - 2 485 129 - 59,88
Franciao.- 27 063 705 - 61,12
*Görögo. - 4 868 755 - 48,71
Magyaro. - 5 127 038 - 63,9
Írorszàg - 1 429 007 - 43,86
*Olaszo. - 19 695 525 - 39,12
Letto. - 707 154 - 47,43
Litvània - 2 141 273 - 79,57
*Luxemburg - 42 309 - 17,58
*Màlta - 74 242 - 23,03
Hollandia - 7 824 636 - 63,21
Lengyelo. - 23 200 509 - 75,9
Portugàlia - 6 335 612 - 65,59
Cseho. - 6 042 440 - 71,92
Romània - 13 357 284 - 73,4
Nagy-Brit. -30 243 344 - 66,74
Szlovàkia - 3 518 991 - 80,98
Szlovénia - 1 245 041 - 73,25
Svédo. - 3 919 757 - 55,3
Európa - 225 554 100 - 58,51
* a választásokon való részvétel kötelező.
________________________________________
Az olvasók megjegyzéseit, véleményét az alulírott címen várjuk!
Informàció és vita, c/o Entente internationale des travailleurs,
87, rue du Faubourg Saint-Denis, 75 010 Paris - FRANCE
A publikàció kezdeményezői: A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésének magyar aktivistài
Kedves Olvasóink!
A 2009 június 7.-én lezajlott európai választásokkal kapcsolatban szeretnénk ismertetni politikai véleményünket. Megjegyezzük, hogy az eredmények teljes mértékben igazolják a februárban, Párizsban megtartott munkáskonferencián elhangzottakat, melynek beszámolóját olvashatták az Információ és Vita 7. számában (február-március).
«Kik a bennünket sújtó dráma valódi felelősei? Kik azok, akik felelősségüket álcázva bennünket állítanak egymással szembe?
• A felelős a kormány, mely elfogadja az EU, az IMF, az Európai Központi Bank és a multinacinális vállalkozások halálos diktátumait az egész nép és a munkásosztály ellen!
• A multinacionális fosztogatók, melyek kizsákmányolásuk hosszú évei után az üzemekből kiszórják a munkásokat!
• Az Európai Központi Bank és az IMF, melyek köteleznek az elbocsátásokra, az alkalmazottak bércsökkentésére és a közkiadások mérséklésére, s ezen túl új privatizációra!
Mindannyiótokhoz fordulunk, ne hagyjuk, hogy megosszanak bennünket, fogjunk össze!»
Kovács Marika
________________________________________
Politikai nyilatkozat
A magyar nép – az európai népekhez hasonlóan – június 7-én tartózkodásával tömegesen elutasította az Európai Uniót és intézményeit. A választások eredményét a távolmaradás jellemzi, mely nem csak magyar jelenségként politikai vihart arat, érintve valamennyi európai politikai intézményt és a ráépülő pártokat.
Az európai népek tartózkodásának ilyen méretű súlya igazolja kormányaik elutasítását, legyenek azok «bal» vagy jobboldaliak. A hivatalos pártok az EU céljait kiszolgáló politikának vetik alá magukat és népüket, ami alapjában mond ellent érdekeinknek, az ipar, a mezőgazdaság, a közszolgáltatások fejlesztésének. Ezt a politikát a bankok, a spekulánsok, egyszóval a kapitalizmus érdekei vezénylik.
Az arányok az összes tagországban hasonlóak: a távolmaradás Magyarországon 65 %,-os Romániában 72 %-os, Lengyelországban 75 %-os, Szlovákiában 80 %-os, Nagy-Britanniában 65 %-os, Franciaországban pedig a 44 242 679 választásra jogosult közül 26 282 225 nem szavazott, 781 480 pedig érvénytelenül.
Érdemes részletesen megtekinteni a választási körzetek eredményeit, mely szerint a népi- és munkásnegyedekben a távolmaradás még nagyobb arányú volt. Pl. a Párizs melletti St Denis-ben meghaladja a 80 %-ot, a lengyelországi Gdanskban, a hajógyártás központjában pedig a 82 %-os. A dolgozók, az elszegényedő népesség erre a társadalomra nem mond igent.
Általános politikai krízisről van szó - ami csak súlyosbítja a társadalmi válságot. Erre az MSZP és Sarkozy példája a számunkra legszembetűnőbb: az MSZP hétéves kormányzása után 4 képviselővel vesz részt az EP-ben, Sarkozy az ország lakossága 11 %-os támogatásával irányítja az országot.
Beszélhetünk-e még demokráciáról? A demokrácia helyét az európai direktívák szolgalelkű végrehajtása foglalta el, azaz a „szabad és akadálymentes verseny” elvének, feltételeinek létrehozása, amely ma már az iskolákat, kórházakat is magánkézbe adja. Kötelez a Bolognai processzus bevezetésére, mely az egyetemeket privatizálja, egymás konkurrenciáját támogatja, a diplomák értékét megkülönbözteti. Ez a Unió a multinacionális vállalkozásoknak privilégiumokat biztosít, a kizsákmányolás valamennyi jogát és adókedvezményt ehhez. A kormányok pedig sorban 65 évben állapítják meg a nyugdíjkorhatárt– a Barcelonai csúcs döntésének megfelelően.
Ezekben a tényekben találjuk meg a távolmaradás ilyen mértékének okait, s ezek alapján kell értékelni a választásokat, legyen a kormányfő Gyurcsány, Bajnai, vagy Orbán. Ezzel a politikával szemben mi a szabad és szuverén európai népek szabad unióját állítjuk harcunk középpontjába, amely a dolgozók, a népek jogainak visszaszerzésére irányul, amely az osztályharc eszközével a munkanélküliség megszüntetéséért küzd a hatalomtól független szakszervezetekkel és a dolgozó nép érdekeit képviselő pártokkal. A nemzetközi szolidaritás eszközeivel lehet megakadályozni a dolgozók szétforgácsolását! Nagyra értékelhető a magyar dolgozók, szakszervezeti aktivisták, értelmiségiek szolidaritási nyilatkozata a munkahelyük felszámolása ellen harcoló gdanski hajóépítő munkásokkal.
Hangsúlyozni kell a választásokkal kapcsolatban, hogy a dolgozók követeléseit, problémáit az induló pártok nem képviselték. Nem szóltak arról sem, hogy maga az Európai Parlament is antidemokratikus intézmény, mely az egyetlen európai választott szerv, még sincs jogköre, törvényhozási hatásköre. Csak az Európai Bizottság és a Tanács dönthet, melyek egyike sem választott intézmény.
Mi, a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésének magyar aktivistái a dolgozók egységének megteremtéséért küzdünk, jogai és vívmányai megvédéséért, visszaszerzéséért, független szervezetei megerősítéséért, a köztulajdonért.
________________________________________
Távolmaradás hivatalos adatok szerint a tagországokban:
Orszàg - tàvolmaradó ill. érvénytelen - %-ban
Németo. - 35 874 789 - 57,67%
Ausztria - 3 537 671 - 55,60
*Belgium - 1 188 365 - 15,31
Bulgària - 4 363 222 - 62,87
Ciprus - 219 735 - 41,77
Dània - 1 717 257 - 42,3
Spanyolo. -18 818 167 - 54,92
Észto. - 512 143 - 56,32
Finno. - 2 485 129 - 59,88
Franciao.- 27 063 705 - 61,12
*Görögo. - 4 868 755 - 48,71
Magyaro. - 5 127 038 - 63,9
Írorszàg - 1 429 007 - 43,86
*Olaszo. - 19 695 525 - 39,12
Letto. - 707 154 - 47,43
Litvània - 2 141 273 - 79,57
*Luxemburg - 42 309 - 17,58
*Màlta - 74 242 - 23,03
Hollandia - 7 824 636 - 63,21
Lengyelo. - 23 200 509 - 75,9
Portugàlia - 6 335 612 - 65,59
Cseho. - 6 042 440 - 71,92
Romània - 13 357 284 - 73,4
Nagy-Brit. -30 243 344 - 66,74
Szlovàkia - 3 518 991 - 80,98
Szlovénia - 1 245 041 - 73,25
Svédo. - 3 919 757 - 55,3
Európa - 225 554 100 - 58,51
* a választásokon való részvétel kötelező.
________________________________________
Az olvasók megjegyzéseit, véleményét az alulírott címen várjuk!
Informàció és vita, c/o Entente internationale des travailleurs,
87, rue du Faubourg Saint-Denis, 75 010 Paris - FRANCE
2009. június 17., szerda
Levél a jobboldalnak
(Szerető Szabolcs kedd, 2009. június 16.)
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Ezt a levelet nem azért írom, hogy békét kössek a magyarországi jobboldallal. Nem azért, hogy rokonszenvet ébresszek magam iránt, hogy „jó pontokat szerezzek” a küszöbönálló hatalomváltás előtt. Nem azért, hogy összefogásra buzdítsak, hogy kiegyezésre törekedjem, még csak azért is csak kevéssé, hogy meggyőzzem a jobboldalt erről vagy arról, és nem azért, hogy kerülő úton érveket hozzak föl ellene, vagy szelídebb retorikával megismételjem a szokásos hadüzeneteket és harci riadókat.
Egyszerűen azért írok, mert szerintem meg kellene beszélnünk egyet s mást.
Legelőször azonban tisztázni szeretném a saját politikai álláspontomat, amelyről a fontosabb dolgokkal elfoglalt, az írásaimat nem ismerő jobboldali olvasó nem tudhat sokat. Csupán azért, hogy láthassa: ki ír neki levelet, és honnan írja.
Én annak a meglehetősen sokszínű, egymással is vitában álló, fölöttébb különböző politikai életrajzokkal rendelkező baloldali közösségnek (ezen belül is annak a halmaznak, amely nem hajlamos az 1989 előtti rendszer rehabilitálására) vagyok a résztvevője, amely ellenzékben van – balról – a jelenleg kormányzó Magyar Szocialista Párttal és a Szabad Demokraták Szövetségével szemben, habár nem rokonszenvezik a mai parlamenti ellenzékkel se. A hivatalos balközéptől élesen megkülönböztetendő antikapitalista tábort nevezem majd ebben az írásban „baloldalnak”, amelyet kéretik nem összetéveszteni a pillanatnyilag hivatalban lévő kormány híveivel, akik sajnálatos módon maguknak foglalták le a „baloldali” és „szocialista” szavakat, bár ezek a szavak idegenek a politikájuktól, s legföljebb a múltjukról és az identitásukról mondanak valamit. Valami igen zavarosat.
Barátaim s magam élesen ellenezzük, elutasítjuk a neokonzervatív-neoliberális politikát folytató „balközép” kormánykoalíció ortodox monetarista, egyensúlyi, „kínálati oldali” gazdaság- és társadalompolitiká ját, a népjóléti (szociális) rendszerek leépítését, a szociális segély, a családtámogatás, a gyes, a gyed, a szocpol korlátozását, a közalkalmazotti bérek és a nyugdíjak nominális csökkentését, a „segély helyett munka” képmutató programját, a hiánycéloknak a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió diktátuma alapján történő meghatározását. (2006 tavaszán, közvetlenül a választások után, még a kormányalakítás előtt, amikor rájöttem, mire készül titokban az MSZP és az SZDSZ, megírtam: ebből fasizálódás lesz. Lett is – sajnos.)
Nem hiszünk a magyar gazdaság „tőkevonzó képességének” mítoszában, amely szerint a reáljövedelmek alacsonyan tartása, a tőke adóinak csökkentése, a fogyasztási adók emelése Magyarországra hozza a transznacioná lis tőkét, amely majd munkahelyeket „teremt”. Minderről bebizonyosodott, hogy közgazdaságilag tarthatatlan, szociálisan kibírhatatlan, erkölcsileg elvetendő; növeli a társadalmi igazságtalansá got és egyenlőtlenséget. A világgazdasági válság körülményei között pedig egészen bizonyosan elszegényedéshez vezet. A fizetőképes fogyasztói kereslet összeomlása pedig – a legszegényebbek növekvő szenvedései, a munkásosztály és az alsó középosztály létbizonytalansá ga közepette – a kiskereskedelem, a lakáspiac és az építőipar, a mezőgazdaság, a könnyűipar stb. vállalatainak bezárásához vezethet. Az állam bevételeinek és kiadásainak csökkenése tönkreteszi az oktatást, a kutatást, a kultúrát.
A följebbi értelemben vett, szerintem egyedül autentikus baloldal fokozatosan kivonná a „globális közjavakat” (víz, levegő, energia) a piac fönnhatósága alól, állami ellenőrzés alá helyezné a bankokat, nyugdíjpénztárakat, biztosítótársasá gokat, megállítaná és visszafordítaná a társadalombiztosí tás, a nyugellátás és az egészségügy privatizálását. Mindezt azonban nem a szuverén állam kezében összpontosítaná , hanem a termelők és a fogyasztók demokratikus ellenőrzése alá helyezné, önkormányzati és önigazgatói formában. Az európai baloldal (a szociáldemokratáktól balra elhelyezkedő baloldal) bevezetné a mindenkire érvényes, a szegénységi szint fölötti, munkától függővé nem tett, „föltétlen” megélhetési alapjövedelmet (unbedingtes Grundeinkommen, living wage). Belátva, hogy a tőkés értéktermelés része a munkaerő újratermelése, és ennek terhei a tőkére hárulnak, amiképpen a haszna is, bevezetné a házimunkáért járó munkabért (wages for housework), amely nélkül a nők egyenlősége szófia beszéd. Mindez enyhítené a tőkés rendszer legnagyobb átkát, a strukturális munkakényszert. A jelenlegi négyszeresére emelnénk a munkanélkülisegé ly folyósításának időtartamát. Mindezek föltétele nem az állampolgárság lenne, hanem a letelepedés, életvitelszerű egy helyben lakás. Az egyenlőségi program természetes és szerves része az etnikai, regionális, kulturális, szexuális, felekezeti kisebbségek teljes egyenjogúsága és a hátrányos helyzeteket kiegyenlítő pozitív diszkrimináció.
Rokonszenvező érdeklődéssel nézzük azokat a kísérleteket, amelyek a kamatmentes mikrohitellel, haszonkulcs nélküli természeti cserével, kalákával, helyi pénzzel, energiatakarékos ökoházakkal, foglalt házakkal, szociális bolthálózatokkal, a szövetkezeti mozgalom fölújításával folynak. A kis lépések is lehetnek valami nagynak a kezdetei.
A lejáratott neoklasszikus közgazdaságtanra épülő neokonzervatív ortodoxia erre azt kérdezi: miből? Erre az a helyes ellenkérdés: mi a pénz? A pénz a szuverén (az állam) által garantált teljesítési ígérvény a valamely társadalomban szükséges tranzakciók számára. E tranzakciók terjedelmének meghatározása szabad társadalomban pedig a termelők és fogyasztók közösségének deliberatív (racionálisan tanácskozó és döntő) folyamatokban (például a részvételi büdzsékben, a demokratikus tervezésben) kinyilvánított szándéka. A gazdaság nem természeti, abszolút határokkal meghatározott, rögzített eszközmennyiség (ez lehet hasznos absztrakció tankönyvek első fejezetében, de a valósághoz vajmi kevés köze van), elválasztása az ökológiától, a társadalomtól, a népesedéstől, az emberföldrajztól, a kultúrától, az emberi testtől merőben mesterséges. A modern technika lehetővé tenné a sok szabad időt, a jólétet, a kreativitást, a hierarchia leépülését, ehelyett egyre kevesebb ember dolgozik egyre többet, a többieket pedig szociális hulladéknak tekintik. Etnicizálják és kriminalizáljá k a nyomort, büntetik a szegénységet. Mindezt embertelennek tartjuk, és szembeszállunk vele. És törekszünk a belőle kiinduló politikai instrumentumok (mint például a lisszaboni szerződés, a maastrichti kritériumok, a NATO, az Európában és Ázsiában meglévő amerikai támaszpontok, a nukleáris fegyverkezés, rakétapajzs stb.) megszüntetésére, fölszámolására.
Ez a rövid összefoglalás a túlságos tömörsége miatt persze önkéntelen karikatúrája önmagának. De talán képet ad arról, hogy milyen irányú az a baloldali „radikális reformizmus”, a neokonzervatívok szerint „irreális és veszedelmes utópia”, amelyről szintén kellene már értelmesen beszélni. De én önökkel most nem erről akarok eszmét cserélni, ezt csak – talán nem haszontalan – tájékoztatásul közlöm.
Amiről viszont föltétlenül beszélnünk kell, az a fasizmus.
A magyarországi keresztyén-nemzeti, konzervatív jobboldalon a mai fasizmus kérdésének puszta fölvetését sértődött és defenzív mondatok fogadják. Ezek a kissé furcsa „anti-antifasizmus” tárgykörébe tartoznak.
Fölvetik, hogy az antifasiszták „lefasisztázzák” a magyar népet. Ez nem áll. A magyar nép többsége nyilvánvalóan idegenkedik a fasizmustól, nácizmustól mint olyantól, bár a különféle szélsőjobboldali, tekintélyelvű, antidemokratikus, fajgyűlölő tartalmak – diffúzan gomolyogva – elég gyorsan terjednek, anélkül hogy egységes világnézetté állnának össze. Kétségbeesett antináci túlzások természetesen akadnak, és sajnálatosak.
Fölvetik, hogy a bírálók mintegy „kipécézik” Magyarországot, pedig másutt is vannak ilyen jelenségek. Ebben több az igazság. Ennek az egyik oka a magyarországi közélet szánalmas provincializmusa. „Ilyesmi nyugaton nem volna lehetséges!” – kiáltják tájékozatlan balközép, „balliberális” közírók, pedig ez nem így van. Ausztriában (mintegy 30 százalék!), Dániában, Hollandiában erősebb a szélsőjobboldal, mint Magyarországon, a British National Party (BNP), amelynek a vezére a Waffen SS hősiességét szokta ünnepelni a Blood & Honour (Vér és Becsület) árja harcosaival a budapesti Hősök terén, a legutóbbi fölmérések szerint öt-hat képviselőt küldhet az Európai Parlamentbe, pedig ahhoz a párthoz képest a magyarországi Jobbik szabadkőműves árnyalatú, liberális nyugdíjasklub. (Megjegyzem, a canterburyi és a yorki érsek fölhívta a választókat, ne szavazzanak a BNP-re. A magyarországi történelmi egyházak hasonló fölhívása a Jobbikkal kapcsolatban nyilván elkerülte a figyelmemet.)
Az olyan, pusztán konzervatívnak tartott kormányok, mint Sarkozyé Franciaországban és Berlusconié Olaszországban, rasszista kampányokkal öregbítik népszerűségüket, mindkettő büntetőpolitiká val helyettesíti a szociálpolitiká t. (Az izraeli kormányban is részt vesz a szélsőjobboldal, amely a külügyi tárca tulajdonosa jelenleg.) A minta egyébként az 1980-as évek konzervatív Amerikájából származik. Az erősödő újfasizmus nem magyar jelenség, hanem a hanyatló, zűrzavarba süllyedő, politikailag tehetetlen Európa sajátossága. (A másik ok az, hogy a Magyar Gárda kitűnően fényképezhető. Ezeket a képeket mindenütt megértik. A hazai közvélemény jelentős része azonban úgy tesz, mintha nem értené.)
A konzervatív sajtó és blogoszféra legfőbb védekező technikája mindössze abban áll, hogy letagadja a szemmel látható valóságot, illetve a fasisztoid, kvázi náci jelenségeket „a másik oldal” összeesküvésének kontextusában próbálja magyarázni. (Titkosszolgá lati provokációk persze lehetségesek – de miért lehetségesek? ) Pedig teljességgel elegendő bármely tetszőleges hétköznap betekinteni az ismertebb internetes fórumok kommentjeibe – beleértve a balközép sajtó honlapjain megjelenő hozzászólásokat –, hogy lássuk, mennyire elterjedt a náci „gondolatkincs”, elsősorban az egyetemi és diplomás ifjúság körében. A napokban láttam a Mogyoródi úton a következő gigantikus föliratot. „Holocaust: Istennek tetsző áldozat.” A teológiai lexikon (másra vonatkozó) szótári definíciója parodisztikusan hirdeti a mai nácizmus alapvető tanát, amelyre mindez visszavezethető. A konzervatív sajtó sértődöttsége viszont – „Bennünket támadnak, bennünket járatnak le!” – abba a kényelmetlen látszatba manőverezi bele a mérsékelt jobboldalt, mintha azonosulna a fasisztákkal, amikor belefoglalja őket a többes szám első személyű megbántottságba. (Különösen föltűnő a jobboldalon a jogvédőkkel, antifasiszta mozgalmárokkal, kisebbségi aktivistákkal szembeni szikrázó gyűlölet, amely meghaladja a cigánysággal szembeni elterjedt ellenszenv intenzitását is.)
Pedig hát volt – tehát lehetséges – konzervatív antifasizmus. Magyarországon konzervatívok, mint Bethlen István és Szekfű Gyula köre, szembefordultak annak idején a hitlerizmussal, fegyverrel harcoltak ellene a legitimisták, még olyanok is az antifasiszta táborhoz csatlakoztak, akik a magyar Fehér Gárdából, azaz a fajvédőktől érkeztek, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki elvégre a szocialista parasztvezér, Áchim András gyilkosa volt valamikor. Van konzervatív kritikai teória a fasizmussal szemben, gondoljunk például Eric Voegelin vagy Kolnai Aurél műveire. És hát világossá kell tenni: a mai magyar konzervatív jobboldal nem náci, és épelméjű ember ezt nem is állítja.
Értsünk szót: mindennel vissza lehet élni, az antifasizmussal is. Az evvel a témával kapcsolatos – megengedem: olykor igazságtalan, gyakran túlzó – vádaskodások kellemetlenek lehetnek, de a probléma mégsem az antifasiszta dúltság, hanem maga az alapjelenség: a fasizmus.
Tudom, maga a terminus is sokakat idegesít, de hát konvencionálisan így szokás nevezni nemcsak az olasz totalitárius mozgalmat, hanem kiterjesztőleg (nota bene: Adolf Hitlerrel egybehangzóan) az egész emberirtó szélsőjobboldalt, nácikkal, Heimwehrrel, Vasgárdával, nyilasokkal egyetemben. A puszta terminológián túl meg kell kérdezni: fasizmus-e, nácizmus-e, amit ma – többek között Magyarországon – tapasztalunk?
Igen és nem.
A mai posztfasizmusbó l több elem hiányzik, ami lényeges volt az eredeti jelenségben.
Először és mindenekelőtt: a fasizmus-nácizmus megelőző (preventív) ellenforradalom volta marxista (szociáldemokrata és kommunista) tömegpártok, radikális szocialista szakszervezetek, munkástanácsok forradalmi, hatalomátvétele szándékával szemben, továbbá kulturális ellenforradalom az időlegesen hegemón helyzetbe jutott szélsőbaloldali kultúra szubverzív, fölforgató, tekintély- és hagyományellenes dinamikájával szemben. Ez a fajta szélső- és ultrabaloldal (a kettő nem egészen azonos, de ezt itt nincs terem kifejteni) ma nem – legföljebb csökevényesen – létezik, marxista tömegpártokról és szocialista munkásmozgalomról, vörös (vagy az anarchista fekete) zászlót lobogtató sok millió proletárról szó sincs. A mai szélsőjobboldal rutinszerűen antikommunista, de az az antikommunizmus (valóságos ellenfél híján) üres, legföljebb a múltra utalhat jelképesen.
Másodszor: hiányzik a militarizmus. A fasiszta és náci pártok és rohamosztagok szociológiailag elsősorban leszerelt katonák, frontharcosok, hadastyánok, obsitos tisztek mozgalmai voltak. Ezek a mozgalmak új európai háborúra, revánsra, az államhatárok erőszakos megváltoztatásá ra, a gyarmati területek újraelosztására törekedtek. A posztfasisztá k katonai szimbolikája ma paramilitáris, terrorista, „kommandós” jellegű, a létszámukban erősen korlátozott modern zsoldoshadseregek nem támogatják (bár a hivatásos fegyvereseket gyakran vonzza a posztfasisztá k, neonácik erőszakos föllépése, fegyver- és erőkultusza, hímközössége). Új Ludendorffok, Göringek aligha bukkannak föl. Az európai háború ma senkinek sem a jelszava.
Harmadszor: a mai posztfasizmus – olvasóim számára esetleg meglepő ez – nem totalitárius. A benne foglalt „politikai projekt”, habár természetesen antidemokratikus, antiliberális és antiszocialista, nem világos. Minden mai marginális politikához (így például az antiglobalista- antikapitalista „új szociális mozgalmakhoz” is) hasonlóan a posztfasizmus „követeléseket” intéz a politikai közösséghez és az államhoz, „rendszabályokat” (természetesen elnyomó rendszabályokat) követel, „problémákat” akar kurtán „elintézni”, a közjogi rendszert csak „módosítani” hajtja (kizárva belőle „az ellenséget”), vezérelvet, egypártrendszert nem indítványoz.
Ezek nagyon fontos különbségek, de a folytonosság elemei is föltünőek azért.
Először is: a mai fasizmus (vagy posztfasizmus) szintén az „osztályharc fölülről” ügynöke. A támadó ék – minden „antikapitalista”, főleg a hitelüzlet és a nagykereskedelem elleni fecsegés ellenére – a leggyöngébbeket, a legszegényebbeket, a kiszolgáltatottakat, a kapitalista rendszer „tőke-munka kontinuumából” kiszorítottakat veszi célba: Kelet-Európában a romákat, másutt a bevándorlókat (elsősorban a muzulmánokat, de egyre inkább a kelet-európai vendégmunkásokat is), továbbá minden védtelennek vélt kisebbségi csoportot a zsidóktól a melegekig. Jellemző rá a modern magaskultúra és a modern értelmiség elleni mély gyűlölet. (No meg a patriarkális, nőgyűlölő heteroszexizmus. ) Ma is fontos szerepet játszik benne a lecsúszó, deklasszálódó alsó középosztály, az állástalan, félművelt fiatal diplomások, küszködő fiatal kisvállalkozók serege. Ez nem változott.
Másodszor: a mai fasizmus is szembefordul az egyenlőségnek mind a keresztyén, mind a fölvilágosító-forradalm i változatával, továbbá a klasszikus polgári szabadságeszmé nyekkel (kifejezési szabadság, szabad politikai akaratképzés, képviselet, pluralizmus, tolerancia, jogállamiság, népszuverenitá s stb.). Mindennek immár hagyományos hordozója az antiszemitizmus, amely nálunk megrendítően intenzív és virulens.
Harmadszor (s én ezt tartom a legjelentősebbnek) : az egykori és a mai fasizmus radikálisan megváltoztatja az állampolgárságnak (a politikai közösség tagságának) a klasszikus republikánus – a kantiánusoktól a marxistákig egységesen elismert – tanát. Ebben (persze öntudatlanul) a Harmadik Birodalom legnagyobb teoretikusának, Carl Schmittnek a tanítványa. A népszuverenitá s alaptételére támaszkodó klasszikus polgári nemzetállam a Schmitt számára oly fontos (a politikában csakugyan alapvető) barát-ellenség megkülönböztetést az állam határára tolja ki: a nemzet (a politikai közösség), ha tetszik: „államnemzet” minden tagja „barát”, csak külföldi állam polgára lehet „ellenség”. A nép az állam szemszögéből nézve: barátok szervezett testvérisége. (Ez a polgári állam keretein belül csak utópia lehet: fölvilágosító utópia, ám regulatív jellegű; ennyiben a modern univerzalizmuson alapuló „alkotmányos jogállam” számára nélkülözhetetlen. ) Ha ezt a határt az állam határain bévülre helyezzük, előáll a fasizmus. Ha az állampolgárok egyetemére nem vonatkozik a politikai jogok egyeteme, megszűnik mindenfajta köztársasági rend.
Legalábbis szimbolikus értelemben a magyarországi szélsőjobboldal nagy ideológiai sikert ért el a republikánus alaptan elveinek kétségbe vonásával. Ha „a barátok testvériségéből”, a köztársaság által politikailag és jogilag összefogott népből nemzetiségi, faji-etnikai, felekezeti, világnézeti, kulturális vagy életmódbéli, szexuális orientációs stb. alapon ki lehet rekeszteni a korábban elvileg a politikai jogok teljességének örvendő honpolgárokat, akkor csakugyan nyitva az út a fasizmus felé. A magyarországi szélsőjobboldal egyik, meglehetősen népszerű irányzata csak következetes, amikor kijelenti, hogy eszménye a kasztrendszer. (A kasztrendszer fölújításának gondolata még a XIX. századból származik. Az emberi különbségek naturalizálása és ennek a naturalizált, „biopolitikai” különbségnek az államalkotó elvvé emelése a modernség teljes visszavonása – ami szintén a mindenkori fasizmus tipikus jellegzetessége.) Nem minden rasszizmus és antiszemitizmus fasiszta, náci jellegű, de Auschwitz után a posztfasizmus mindig magába olvasztja a prefasiszta és fasiszta-náci változatokat, amin nem lehet csodálkozni.
Szerény nézetem szerint a magyarországi konzervatív jobboldal dilemmája a következő: a „két tábor” téves logikája alapján hagyja-e magára hatni az új keletű, fiatal és energikus fasizmus nézeteit és szimbolikáját, vagy elutasítja ezt a lehetőséget. Mindeddig a konzervatív jobboldal az antifasizmust a szociálliberális és neoliberális „balközép” sajátosságának tekintette – pedig létezik konzervatív antifasizmus (Magyarországon is, csak elszigetelt és nem eléggé ismert) –, ezért mindmáig nem volt hajlandó a szokásos tiltakozó, elszörnyedő, elítélő gesztusokra. Az, hogy a „balközép” és a baloldal mintegy kisajátította az antifasizmust, nem helyes és nem kedvező, de nem mentség. Az, hogy néha olyan személyeket és köröket vádolnak burkoltan vagy nyíltan náci, fasiszta szimpátiákkal, akik és amelyek ezt nem érdemlik meg, igaz – de szintén nem mentség. Túlhevült balközép cikkírók a konzervatív jobboldaltól hagyományának megtagadását követelik, továbbá teljes körű, töredelmes bűnvallomást: ez csakugyan abszurdum – de nem mentség. (Hasonló szemrehányásokat a konzervatív sajtóhoz is lehetne intézni, de ezt se tartom fontosnak.)
Elgondolkoztató , mondhatni: csüggesztő állapot, hogy eddig alig akadt tekintélyes jobboldali, konzervatív értelmiségi, aki az elterjedtebb jobboldali médiumok valamelyikében hangot adott volna aggodalmának vagy fölháborodásának, alig akadt olyasvalaki, aki – azontúl, hogy meglehetősen nevetséges módon az egész szélsőjobboldalt a „balliberális” körök találmányának tekinti – a nagy nyilvánosság előtt elmélkedett volna azon, hogy szerinte mi a teendő a mai fasizmussal szemben. (Megjegyzem, ennyiben a Fidesz-KDNP „balra áll” saját sajtójától és értelmiségétől: Orbántól, Kövértől, Pokornitól, Semjéntől szórványosan hallunk antifasisztának értelmezhető nyilatkozatokat. ) Ezt valameddig magyarázza az abszurditásig kiéleződött szembenállás a „baloldalnak” nevezett neokonzervatív-neoliberális jobboldal és a konzervatív (nemzeti konzervatív, szociálkonzervatí v) jobboldal között. De örökké nem magyarázhatja.
Én nem teszek önöknek javaslatokat, ez nem az én dolgom, csak eltűnődöm ezen a sajátságos helyzeten. Nem óhajtom előírni önöknek – isten őrizz! –, hogy „elhatárolódjanak”, tudom, mennyire utálják az effélét. De meggyőződésem, hogy meg kellene szólalniuk ebben az ügyben. Ha van nemzeti ügy, hát a fasizmus problémája, remélhető közös leküzdése az. A megítélésével kapcsolatos nézeteltérések természetesek – önök nyilván az értelmezésemet is vitatják majd, s ennek őszintén örülnék –, de baljós hallgatásuknak jó lenne, ha vége szakadna.
Ennek a cikknek a kéziratát 2009. május 27-én zártam le, másodízben apró módosításokkal pedig június 3-án, tehát az európai választások előtt.
Forrás: Magyar Nemzet, 2009. június 13.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Ezt a levelet nem azért írom, hogy békét kössek a magyarországi jobboldallal. Nem azért, hogy rokonszenvet ébresszek magam iránt, hogy „jó pontokat szerezzek” a küszöbönálló hatalomváltás előtt. Nem azért, hogy összefogásra buzdítsak, hogy kiegyezésre törekedjem, még csak azért is csak kevéssé, hogy meggyőzzem a jobboldalt erről vagy arról, és nem azért, hogy kerülő úton érveket hozzak föl ellene, vagy szelídebb retorikával megismételjem a szokásos hadüzeneteket és harci riadókat.
Egyszerűen azért írok, mert szerintem meg kellene beszélnünk egyet s mást.
Legelőször azonban tisztázni szeretném a saját politikai álláspontomat, amelyről a fontosabb dolgokkal elfoglalt, az írásaimat nem ismerő jobboldali olvasó nem tudhat sokat. Csupán azért, hogy láthassa: ki ír neki levelet, és honnan írja.
Én annak a meglehetősen sokszínű, egymással is vitában álló, fölöttébb különböző politikai életrajzokkal rendelkező baloldali közösségnek (ezen belül is annak a halmaznak, amely nem hajlamos az 1989 előtti rendszer rehabilitálására) vagyok a résztvevője, amely ellenzékben van – balról – a jelenleg kormányzó Magyar Szocialista Párttal és a Szabad Demokraták Szövetségével szemben, habár nem rokonszenvezik a mai parlamenti ellenzékkel se. A hivatalos balközéptől élesen megkülönböztetendő antikapitalista tábort nevezem majd ebben az írásban „baloldalnak”, amelyet kéretik nem összetéveszteni a pillanatnyilag hivatalban lévő kormány híveivel, akik sajnálatos módon maguknak foglalták le a „baloldali” és „szocialista” szavakat, bár ezek a szavak idegenek a politikájuktól, s legföljebb a múltjukról és az identitásukról mondanak valamit. Valami igen zavarosat.
Barátaim s magam élesen ellenezzük, elutasítjuk a neokonzervatív-neoliberális politikát folytató „balközép” kormánykoalíció ortodox monetarista, egyensúlyi, „kínálati oldali” gazdaság- és társadalompolitiká ját, a népjóléti (szociális) rendszerek leépítését, a szociális segély, a családtámogatás, a gyes, a gyed, a szocpol korlátozását, a közalkalmazotti bérek és a nyugdíjak nominális csökkentését, a „segély helyett munka” képmutató programját, a hiánycéloknak a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió diktátuma alapján történő meghatározását. (2006 tavaszán, közvetlenül a választások után, még a kormányalakítás előtt, amikor rájöttem, mire készül titokban az MSZP és az SZDSZ, megírtam: ebből fasizálódás lesz. Lett is – sajnos.)
Nem hiszünk a magyar gazdaság „tőkevonzó képességének” mítoszában, amely szerint a reáljövedelmek alacsonyan tartása, a tőke adóinak csökkentése, a fogyasztási adók emelése Magyarországra hozza a transznacioná lis tőkét, amely majd munkahelyeket „teremt”. Minderről bebizonyosodott, hogy közgazdaságilag tarthatatlan, szociálisan kibírhatatlan, erkölcsileg elvetendő; növeli a társadalmi igazságtalansá got és egyenlőtlenséget. A világgazdasági válság körülményei között pedig egészen bizonyosan elszegényedéshez vezet. A fizetőképes fogyasztói kereslet összeomlása pedig – a legszegényebbek növekvő szenvedései, a munkásosztály és az alsó középosztály létbizonytalansá ga közepette – a kiskereskedelem, a lakáspiac és az építőipar, a mezőgazdaság, a könnyűipar stb. vállalatainak bezárásához vezethet. Az állam bevételeinek és kiadásainak csökkenése tönkreteszi az oktatást, a kutatást, a kultúrát.
A följebbi értelemben vett, szerintem egyedül autentikus baloldal fokozatosan kivonná a „globális közjavakat” (víz, levegő, energia) a piac fönnhatósága alól, állami ellenőrzés alá helyezné a bankokat, nyugdíjpénztárakat, biztosítótársasá gokat, megállítaná és visszafordítaná a társadalombiztosí tás, a nyugellátás és az egészségügy privatizálását. Mindezt azonban nem a szuverén állam kezében összpontosítaná , hanem a termelők és a fogyasztók demokratikus ellenőrzése alá helyezné, önkormányzati és önigazgatói formában. Az európai baloldal (a szociáldemokratáktól balra elhelyezkedő baloldal) bevezetné a mindenkire érvényes, a szegénységi szint fölötti, munkától függővé nem tett, „föltétlen” megélhetési alapjövedelmet (unbedingtes Grundeinkommen, living wage). Belátva, hogy a tőkés értéktermelés része a munkaerő újratermelése, és ennek terhei a tőkére hárulnak, amiképpen a haszna is, bevezetné a házimunkáért járó munkabért (wages for housework), amely nélkül a nők egyenlősége szófia beszéd. Mindez enyhítené a tőkés rendszer legnagyobb átkát, a strukturális munkakényszert. A jelenlegi négyszeresére emelnénk a munkanélkülisegé ly folyósításának időtartamát. Mindezek föltétele nem az állampolgárság lenne, hanem a letelepedés, életvitelszerű egy helyben lakás. Az egyenlőségi program természetes és szerves része az etnikai, regionális, kulturális, szexuális, felekezeti kisebbségek teljes egyenjogúsága és a hátrányos helyzeteket kiegyenlítő pozitív diszkrimináció.
Rokonszenvező érdeklődéssel nézzük azokat a kísérleteket, amelyek a kamatmentes mikrohitellel, haszonkulcs nélküli természeti cserével, kalákával, helyi pénzzel, energiatakarékos ökoházakkal, foglalt házakkal, szociális bolthálózatokkal, a szövetkezeti mozgalom fölújításával folynak. A kis lépések is lehetnek valami nagynak a kezdetei.
A lejáratott neoklasszikus közgazdaságtanra épülő neokonzervatív ortodoxia erre azt kérdezi: miből? Erre az a helyes ellenkérdés: mi a pénz? A pénz a szuverén (az állam) által garantált teljesítési ígérvény a valamely társadalomban szükséges tranzakciók számára. E tranzakciók terjedelmének meghatározása szabad társadalomban pedig a termelők és fogyasztók közösségének deliberatív (racionálisan tanácskozó és döntő) folyamatokban (például a részvételi büdzsékben, a demokratikus tervezésben) kinyilvánított szándéka. A gazdaság nem természeti, abszolút határokkal meghatározott, rögzített eszközmennyiség (ez lehet hasznos absztrakció tankönyvek első fejezetében, de a valósághoz vajmi kevés köze van), elválasztása az ökológiától, a társadalomtól, a népesedéstől, az emberföldrajztól, a kultúrától, az emberi testtől merőben mesterséges. A modern technika lehetővé tenné a sok szabad időt, a jólétet, a kreativitást, a hierarchia leépülését, ehelyett egyre kevesebb ember dolgozik egyre többet, a többieket pedig szociális hulladéknak tekintik. Etnicizálják és kriminalizáljá k a nyomort, büntetik a szegénységet. Mindezt embertelennek tartjuk, és szembeszállunk vele. És törekszünk a belőle kiinduló politikai instrumentumok (mint például a lisszaboni szerződés, a maastrichti kritériumok, a NATO, az Európában és Ázsiában meglévő amerikai támaszpontok, a nukleáris fegyverkezés, rakétapajzs stb.) megszüntetésére, fölszámolására.
Ez a rövid összefoglalás a túlságos tömörsége miatt persze önkéntelen karikatúrája önmagának. De talán képet ad arról, hogy milyen irányú az a baloldali „radikális reformizmus”, a neokonzervatívok szerint „irreális és veszedelmes utópia”, amelyről szintén kellene már értelmesen beszélni. De én önökkel most nem erről akarok eszmét cserélni, ezt csak – talán nem haszontalan – tájékoztatásul közlöm.
Amiről viszont föltétlenül beszélnünk kell, az a fasizmus.
A magyarországi keresztyén-nemzeti, konzervatív jobboldalon a mai fasizmus kérdésének puszta fölvetését sértődött és defenzív mondatok fogadják. Ezek a kissé furcsa „anti-antifasizmus” tárgykörébe tartoznak.
Fölvetik, hogy az antifasiszták „lefasisztázzák” a magyar népet. Ez nem áll. A magyar nép többsége nyilvánvalóan idegenkedik a fasizmustól, nácizmustól mint olyantól, bár a különféle szélsőjobboldali, tekintélyelvű, antidemokratikus, fajgyűlölő tartalmak – diffúzan gomolyogva – elég gyorsan terjednek, anélkül hogy egységes világnézetté állnának össze. Kétségbeesett antináci túlzások természetesen akadnak, és sajnálatosak.
Fölvetik, hogy a bírálók mintegy „kipécézik” Magyarországot, pedig másutt is vannak ilyen jelenségek. Ebben több az igazság. Ennek az egyik oka a magyarországi közélet szánalmas provincializmusa. „Ilyesmi nyugaton nem volna lehetséges!” – kiáltják tájékozatlan balközép, „balliberális” közírók, pedig ez nem így van. Ausztriában (mintegy 30 százalék!), Dániában, Hollandiában erősebb a szélsőjobboldal, mint Magyarországon, a British National Party (BNP), amelynek a vezére a Waffen SS hősiességét szokta ünnepelni a Blood & Honour (Vér és Becsület) árja harcosaival a budapesti Hősök terén, a legutóbbi fölmérések szerint öt-hat képviselőt küldhet az Európai Parlamentbe, pedig ahhoz a párthoz képest a magyarországi Jobbik szabadkőműves árnyalatú, liberális nyugdíjasklub. (Megjegyzem, a canterburyi és a yorki érsek fölhívta a választókat, ne szavazzanak a BNP-re. A magyarországi történelmi egyházak hasonló fölhívása a Jobbikkal kapcsolatban nyilván elkerülte a figyelmemet.)
Az olyan, pusztán konzervatívnak tartott kormányok, mint Sarkozyé Franciaországban és Berlusconié Olaszországban, rasszista kampányokkal öregbítik népszerűségüket, mindkettő büntetőpolitiká val helyettesíti a szociálpolitiká t. (Az izraeli kormányban is részt vesz a szélsőjobboldal, amely a külügyi tárca tulajdonosa jelenleg.) A minta egyébként az 1980-as évek konzervatív Amerikájából származik. Az erősödő újfasizmus nem magyar jelenség, hanem a hanyatló, zűrzavarba süllyedő, politikailag tehetetlen Európa sajátossága. (A másik ok az, hogy a Magyar Gárda kitűnően fényképezhető. Ezeket a képeket mindenütt megértik. A hazai közvélemény jelentős része azonban úgy tesz, mintha nem értené.)
A konzervatív sajtó és blogoszféra legfőbb védekező technikája mindössze abban áll, hogy letagadja a szemmel látható valóságot, illetve a fasisztoid, kvázi náci jelenségeket „a másik oldal” összeesküvésének kontextusában próbálja magyarázni. (Titkosszolgá lati provokációk persze lehetségesek – de miért lehetségesek? ) Pedig teljességgel elegendő bármely tetszőleges hétköznap betekinteni az ismertebb internetes fórumok kommentjeibe – beleértve a balközép sajtó honlapjain megjelenő hozzászólásokat –, hogy lássuk, mennyire elterjedt a náci „gondolatkincs”, elsősorban az egyetemi és diplomás ifjúság körében. A napokban láttam a Mogyoródi úton a következő gigantikus föliratot. „Holocaust: Istennek tetsző áldozat.” A teológiai lexikon (másra vonatkozó) szótári definíciója parodisztikusan hirdeti a mai nácizmus alapvető tanát, amelyre mindez visszavezethető. A konzervatív sajtó sértődöttsége viszont – „Bennünket támadnak, bennünket járatnak le!” – abba a kényelmetlen látszatba manőverezi bele a mérsékelt jobboldalt, mintha azonosulna a fasisztákkal, amikor belefoglalja őket a többes szám első személyű megbántottságba. (Különösen föltűnő a jobboldalon a jogvédőkkel, antifasiszta mozgalmárokkal, kisebbségi aktivistákkal szembeni szikrázó gyűlölet, amely meghaladja a cigánysággal szembeni elterjedt ellenszenv intenzitását is.)
Pedig hát volt – tehát lehetséges – konzervatív antifasizmus. Magyarországon konzervatívok, mint Bethlen István és Szekfű Gyula köre, szembefordultak annak idején a hitlerizmussal, fegyverrel harcoltak ellene a legitimisták, még olyanok is az antifasiszta táborhoz csatlakoztak, akik a magyar Fehér Gárdából, azaz a fajvédőktől érkeztek, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki elvégre a szocialista parasztvezér, Áchim András gyilkosa volt valamikor. Van konzervatív kritikai teória a fasizmussal szemben, gondoljunk például Eric Voegelin vagy Kolnai Aurél műveire. És hát világossá kell tenni: a mai magyar konzervatív jobboldal nem náci, és épelméjű ember ezt nem is állítja.
Értsünk szót: mindennel vissza lehet élni, az antifasizmussal is. Az evvel a témával kapcsolatos – megengedem: olykor igazságtalan, gyakran túlzó – vádaskodások kellemetlenek lehetnek, de a probléma mégsem az antifasiszta dúltság, hanem maga az alapjelenség: a fasizmus.
Tudom, maga a terminus is sokakat idegesít, de hát konvencionálisan így szokás nevezni nemcsak az olasz totalitárius mozgalmat, hanem kiterjesztőleg (nota bene: Adolf Hitlerrel egybehangzóan) az egész emberirtó szélsőjobboldalt, nácikkal, Heimwehrrel, Vasgárdával, nyilasokkal egyetemben. A puszta terminológián túl meg kell kérdezni: fasizmus-e, nácizmus-e, amit ma – többek között Magyarországon – tapasztalunk?
Igen és nem.
A mai posztfasizmusbó l több elem hiányzik, ami lényeges volt az eredeti jelenségben.
Először és mindenekelőtt: a fasizmus-nácizmus megelőző (preventív) ellenforradalom volta marxista (szociáldemokrata és kommunista) tömegpártok, radikális szocialista szakszervezetek, munkástanácsok forradalmi, hatalomátvétele szándékával szemben, továbbá kulturális ellenforradalom az időlegesen hegemón helyzetbe jutott szélsőbaloldali kultúra szubverzív, fölforgató, tekintély- és hagyományellenes dinamikájával szemben. Ez a fajta szélső- és ultrabaloldal (a kettő nem egészen azonos, de ezt itt nincs terem kifejteni) ma nem – legföljebb csökevényesen – létezik, marxista tömegpártokról és szocialista munkásmozgalomról, vörös (vagy az anarchista fekete) zászlót lobogtató sok millió proletárról szó sincs. A mai szélsőjobboldal rutinszerűen antikommunista, de az az antikommunizmus (valóságos ellenfél híján) üres, legföljebb a múltra utalhat jelképesen.
Másodszor: hiányzik a militarizmus. A fasiszta és náci pártok és rohamosztagok szociológiailag elsősorban leszerelt katonák, frontharcosok, hadastyánok, obsitos tisztek mozgalmai voltak. Ezek a mozgalmak új európai háborúra, revánsra, az államhatárok erőszakos megváltoztatásá ra, a gyarmati területek újraelosztására törekedtek. A posztfasisztá k katonai szimbolikája ma paramilitáris, terrorista, „kommandós” jellegű, a létszámukban erősen korlátozott modern zsoldoshadseregek nem támogatják (bár a hivatásos fegyvereseket gyakran vonzza a posztfasisztá k, neonácik erőszakos föllépése, fegyver- és erőkultusza, hímközössége). Új Ludendorffok, Göringek aligha bukkannak föl. Az európai háború ma senkinek sem a jelszava.
Harmadszor: a mai posztfasizmus – olvasóim számára esetleg meglepő ez – nem totalitárius. A benne foglalt „politikai projekt”, habár természetesen antidemokratikus, antiliberális és antiszocialista, nem világos. Minden mai marginális politikához (így például az antiglobalista- antikapitalista „új szociális mozgalmakhoz” is) hasonlóan a posztfasizmus „követeléseket” intéz a politikai közösséghez és az államhoz, „rendszabályokat” (természetesen elnyomó rendszabályokat) követel, „problémákat” akar kurtán „elintézni”, a közjogi rendszert csak „módosítani” hajtja (kizárva belőle „az ellenséget”), vezérelvet, egypártrendszert nem indítványoz.
Ezek nagyon fontos különbségek, de a folytonosság elemei is föltünőek azért.
Először is: a mai fasizmus (vagy posztfasizmus) szintén az „osztályharc fölülről” ügynöke. A támadó ék – minden „antikapitalista”, főleg a hitelüzlet és a nagykereskedelem elleni fecsegés ellenére – a leggyöngébbeket, a legszegényebbeket, a kiszolgáltatottakat, a kapitalista rendszer „tőke-munka kontinuumából” kiszorítottakat veszi célba: Kelet-Európában a romákat, másutt a bevándorlókat (elsősorban a muzulmánokat, de egyre inkább a kelet-európai vendégmunkásokat is), továbbá minden védtelennek vélt kisebbségi csoportot a zsidóktól a melegekig. Jellemző rá a modern magaskultúra és a modern értelmiség elleni mély gyűlölet. (No meg a patriarkális, nőgyűlölő heteroszexizmus. ) Ma is fontos szerepet játszik benne a lecsúszó, deklasszálódó alsó középosztály, az állástalan, félművelt fiatal diplomások, küszködő fiatal kisvállalkozók serege. Ez nem változott.
Másodszor: a mai fasizmus is szembefordul az egyenlőségnek mind a keresztyén, mind a fölvilágosító-forradalm i változatával, továbbá a klasszikus polgári szabadságeszmé nyekkel (kifejezési szabadság, szabad politikai akaratképzés, képviselet, pluralizmus, tolerancia, jogállamiság, népszuverenitá s stb.). Mindennek immár hagyományos hordozója az antiszemitizmus, amely nálunk megrendítően intenzív és virulens.
Harmadszor (s én ezt tartom a legjelentősebbnek) : az egykori és a mai fasizmus radikálisan megváltoztatja az állampolgárságnak (a politikai közösség tagságának) a klasszikus republikánus – a kantiánusoktól a marxistákig egységesen elismert – tanát. Ebben (persze öntudatlanul) a Harmadik Birodalom legnagyobb teoretikusának, Carl Schmittnek a tanítványa. A népszuverenitá s alaptételére támaszkodó klasszikus polgári nemzetállam a Schmitt számára oly fontos (a politikában csakugyan alapvető) barát-ellenség megkülönböztetést az állam határára tolja ki: a nemzet (a politikai közösség), ha tetszik: „államnemzet” minden tagja „barát”, csak külföldi állam polgára lehet „ellenség”. A nép az állam szemszögéből nézve: barátok szervezett testvérisége. (Ez a polgári állam keretein belül csak utópia lehet: fölvilágosító utópia, ám regulatív jellegű; ennyiben a modern univerzalizmuson alapuló „alkotmányos jogállam” számára nélkülözhetetlen. ) Ha ezt a határt az állam határain bévülre helyezzük, előáll a fasizmus. Ha az állampolgárok egyetemére nem vonatkozik a politikai jogok egyeteme, megszűnik mindenfajta köztársasági rend.
Legalábbis szimbolikus értelemben a magyarországi szélsőjobboldal nagy ideológiai sikert ért el a republikánus alaptan elveinek kétségbe vonásával. Ha „a barátok testvériségéből”, a köztársaság által politikailag és jogilag összefogott népből nemzetiségi, faji-etnikai, felekezeti, világnézeti, kulturális vagy életmódbéli, szexuális orientációs stb. alapon ki lehet rekeszteni a korábban elvileg a politikai jogok teljességének örvendő honpolgárokat, akkor csakugyan nyitva az út a fasizmus felé. A magyarországi szélsőjobboldal egyik, meglehetősen népszerű irányzata csak következetes, amikor kijelenti, hogy eszménye a kasztrendszer. (A kasztrendszer fölújításának gondolata még a XIX. századból származik. Az emberi különbségek naturalizálása és ennek a naturalizált, „biopolitikai” különbségnek az államalkotó elvvé emelése a modernség teljes visszavonása – ami szintén a mindenkori fasizmus tipikus jellegzetessége.) Nem minden rasszizmus és antiszemitizmus fasiszta, náci jellegű, de Auschwitz után a posztfasizmus mindig magába olvasztja a prefasiszta és fasiszta-náci változatokat, amin nem lehet csodálkozni.
Szerény nézetem szerint a magyarországi konzervatív jobboldal dilemmája a következő: a „két tábor” téves logikája alapján hagyja-e magára hatni az új keletű, fiatal és energikus fasizmus nézeteit és szimbolikáját, vagy elutasítja ezt a lehetőséget. Mindeddig a konzervatív jobboldal az antifasizmust a szociálliberális és neoliberális „balközép” sajátosságának tekintette – pedig létezik konzervatív antifasizmus (Magyarországon is, csak elszigetelt és nem eléggé ismert) –, ezért mindmáig nem volt hajlandó a szokásos tiltakozó, elszörnyedő, elítélő gesztusokra. Az, hogy a „balközép” és a baloldal mintegy kisajátította az antifasizmust, nem helyes és nem kedvező, de nem mentség. Az, hogy néha olyan személyeket és köröket vádolnak burkoltan vagy nyíltan náci, fasiszta szimpátiákkal, akik és amelyek ezt nem érdemlik meg, igaz – de szintén nem mentség. Túlhevült balközép cikkírók a konzervatív jobboldaltól hagyományának megtagadását követelik, továbbá teljes körű, töredelmes bűnvallomást: ez csakugyan abszurdum – de nem mentség. (Hasonló szemrehányásokat a konzervatív sajtóhoz is lehetne intézni, de ezt se tartom fontosnak.)
Elgondolkoztató , mondhatni: csüggesztő állapot, hogy eddig alig akadt tekintélyes jobboldali, konzervatív értelmiségi, aki az elterjedtebb jobboldali médiumok valamelyikében hangot adott volna aggodalmának vagy fölháborodásának, alig akadt olyasvalaki, aki – azontúl, hogy meglehetősen nevetséges módon az egész szélsőjobboldalt a „balliberális” körök találmányának tekinti – a nagy nyilvánosság előtt elmélkedett volna azon, hogy szerinte mi a teendő a mai fasizmussal szemben. (Megjegyzem, ennyiben a Fidesz-KDNP „balra áll” saját sajtójától és értelmiségétől: Orbántól, Kövértől, Pokornitól, Semjéntől szórványosan hallunk antifasisztának értelmezhető nyilatkozatokat. ) Ezt valameddig magyarázza az abszurditásig kiéleződött szembenállás a „baloldalnak” nevezett neokonzervatív-neoliberális jobboldal és a konzervatív (nemzeti konzervatív, szociálkonzervatí v) jobboldal között. De örökké nem magyarázhatja.
Én nem teszek önöknek javaslatokat, ez nem az én dolgom, csak eltűnődöm ezen a sajátságos helyzeten. Nem óhajtom előírni önöknek – isten őrizz! –, hogy „elhatárolódjanak”, tudom, mennyire utálják az effélét. De meggyőződésem, hogy meg kellene szólalniuk ebben az ügyben. Ha van nemzeti ügy, hát a fasizmus problémája, remélhető közös leküzdése az. A megítélésével kapcsolatos nézeteltérések természetesek – önök nyilván az értelmezésemet is vitatják majd, s ennek őszintén örülnék –, de baljós hallgatásuknak jó lenne, ha vége szakadna.
Ennek a cikknek a kéziratát 2009. május 27-én zártam le, másodízben apró módosításokkal pedig június 3-án, tehát az európai választások előtt.
Forrás: Magyar Nemzet, 2009. június 13.
Olvassátok és sirjatok
forrás: Kuruc.info
Humor: 2009.06.08. 10,43
"A Kuruc.info üzenete az SZDSZ-nekAz SZDSZ és a zsidópárt holdudvarának minden tagjának feljánlunk egy-egy bőröndöt a meneküléshez. Cserébe elfogadunk aranyat (nem baj, ha fog formájú), ezüstöt (a tőlünk ellopott családi érdekelne leginkább) valamint emberi bőrt, lámpaernyők készítéséhez. Hitelre nem adunk semmit, mert tudjuk, hogy nem kapnánk vissza.
Amennyiben két bőröndöt vásárol, úgy ajándékba egy Zyklon B-t tartalmazó gázpalackot adunk.
Jó utat Izraelbe, soha ne halljunk egymásról!"
FELHIVÁS (flash mob)
Barátaim!
Szerdán 17-én, 17 órára flash mobot szervezünk a Cipők a Duna-parton
emlékműhöz.
A mellékelt szórólapot fogjuk osztani. Gyere, szólj barátaidnak,
ismerőseidnek! Küldd tovább a levelt. Ne hagyjuk magunkat!
Magyarok a nácik ellen
magyarokanacikellen@googlegroups.com
Hollán utcaiak
Elég volt!
Nem tűrjük tovább, hogy
gyalázzák a Nyilasok
áldozataiNak emlékét!
A Magyarok a nácik ellen ismét felemeli szavát az
elfogadhatatlan, gyűlöletkeltő, minden pillanatunkat
megmérgező barna téboly ellen.
Nem tűrjük el, hogy a náci eszmék szószólói be-
szennyezzék Magyarországot Európa népei előtt.
Küzdünk a provokátorok, a hazánkat már egyszer
pusztulásba taszító nyilas eszmék és az azt képvise-
lő nyilas utódok ellen.
Ez már nem politika – ez már neMzetgyalázás!
szégyelljétek magatokat
nemzetgyalázó nácik!
Magyarok a nácik ellen
– a Hollán Ernő utcaiak
Elég volt!
Nem tűrjük tovább, hogy
gyalázzák a Nyilasok
áldozataiNak emlékét!
A Magyarok a nácik ellen ismét felemeli szavát az
elfogadhatatlan, gyűlöletkeltő, minden pillanatunkat
megmérgező barna téboly ellen.
Nem tűrjük el, hogy a náci eszmék szószólói be-
szennyezzék Magyarországot Európa népei előtt.
Küzdünk a provokátorok, a hazánkat már egyszer
pusztulásba taszító nyilas eszmék és az azt képvise-
lő nyilas utódok ellen.
Ez már nem politika – ez már neMzetgyalázás!
szégyelljétek magatokat
nemzetgyalázó nácik!
Magyarok a nácik ellen
– a Hollán Ernő utcaiak
2009. június 16., kedd
Nemzetközi információk 340.sz.
2009. jún.10.
A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése hetilapja
Tartalom
Európai választások: Európában 57 %-os távolmaradás. A részvétel Gdanskban 18 %-os.
A rekordszámok kifejezik, hogy a dolgozó népesség elutasítja az európai intézményeket, elsősorban azon pártokon keresztül, melyek a «szociális Európa» jelszavával kampányoltak. Ezt konstatáljuk az EP választások másnapján.
Franciaországban, a Parti ouvrier indépendant (POI, Független Munkáspárt) röplapja: «A POI emlékeztet az összes, a munkásokat és a demokráciát képviselő párt meghívására (PS, PCF, PG, NPA, LO) egy közös párizsi menet megszervezésére az elbocsátások megtiltásáért.
Rendkívül sürgőssé vált, hogy minden szinten összekovácsolódjunk e cél megvalósításában. A POI az egy évvel ezelőtti alapítókongresszus célját követi: a munkásosztály autentikus független képviseletének létrehozását.»
(Részletek az Informations ouvrières-ből, Franciaország, 2009. jún. 10.).
Genf: XVI. nemzetközi találkozó «az ILO konvencióinak és a szakszervezetek függetlenségének megvédésére».
18 országból 61 szakszervezeti felelős és munkásaktiva vett részt a Nemzetközi Egyetértés által meghirdetett találkozón jún. 6-án. A tanácskozással egyidőben valóságos «államcsíny» készülődik a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) éves értekezletén, a munkásmozgalomnak a G 20 által elfogadott «Munkahelyért-paktum» kereteibe integrálásával.
Peru: 36 halott, 109 sebesült Amazóniában az indiánok tüntetése során. A nemzetközi munkásmozgalomnak állást kell foglalnia, mivel az ILO 169. konvenciójának megsértéséről van szó és követelni a kormányhatározatok visszavonását, a rendkívüli állapot felfüggesztését és Alberto Pizango, valamint elvtársai elleni hadjárat leállítását.
Megálljt a perui megtorlásra!
2009.jún.7. Európai parlamenti választások
Tömeges távolmaradás!
Európa népei elvetik az Európai Uniót
• Franciaországban, 59,5 %-os távolmaradás.
• Különösen a munkás- és népi negyedekben.
• A jegyzéken szereplő 44 242 679 közül 26 282 225 fő nem szavazott és 781 480 érvénytelenül.
• Egész Európában 57 %-os távolmaradás.
• Az Európai Unió és intézményei összes munkásellenes politikájának elutasítását jelzik.
Ez a rekord arra utal, hogy a dolgozó népesség elutasítja az európai intézményeket, elsősorban a pártokon keresztül, melyek a «szociális Európa» jelszavával kampányoltak – a propagandába invesztált kolosszális összegek ellenére, mellyel a választót urna elé csalogatták … (csak egy egyetlen információs kampány « It’s your choice» az európai parlamentnek 18 millió eurójába került).
Belgiumban, ahol a szavazás kötelező (az indokolatlan távolmaradót pénzbüntetés illeti), így vagy úgy, de 1,2 millió választó nem szavazott, azaz 15,9 %.
Görögországban, a Eleftheros Typos újságcíme: «Az urnák előtt a távollét győzött». Dániában a Politiken napilap jelzi: «A dánok lelkesedése az Unióért elég gyenge».
A 2004-ben, majd 2008-ban belépett kelet-európai országokban a választók abszolut többsége nem voksolt. 37,49 % Bulgáriában, 36,29 % Magyarországon, 27,40 % Romániában, 24,53 % Lengyelországban. Szlovákiában öt választóból egy szavazott, 19,64 %…
A nagyvárosi munkásnegyedekben még nagyobb a távolmaradás.
Romániában pl. a bukaresti munkásnegyedekben alig 10 %. A lengyelországi Gdanskban, ahol az Európai Bizottság a «szabadverseny» jegyében két év óta a hajógyárok likvidálására törekszik, a részvétel 18 %-os.
A népi és munkás jelenlét hiánya arra utal, hogy az európai munkásellenes politika elsősorban a hagyományos munkás-képviselő pártokat sújtotta és azokat, melyek a «szociális Európa» jelszavával az Unió keretei között óhajtanak működni.
Magyarországon, a «szocialista» kormány megemelte a nyugdíjkorhatárt 65 évre a Barcelonai csúcs (2002) határozata alapján, az MSzP, az 1989 előtti bürokrácia utóda összeomlás előtt mindössze 4 képviselőhöz jutott.
Spanyolországban a választók fele hanyagolta az urnákat. Az első negyedévben a munkanélküliség elérte a 17,36 %-ot, Fermin Bouza egyetemi oktató szerint «a voks szankcionálja a kormányt, a Zapatero irányította szocialista pártét, jelzi a hagyományos baloldali választók rossz hangulatát, már azon kevesekét, akik elmentek választani».
Nagy-Britanniában a távolmaradás 65,2 %-os. A Labour party az 1918 óta leggyengébb eredményt éri el.
Ugyanez Portugáliában a szocialista párt összeomlásával jár, holott a 2005-ös törvényhozói választásokat abszolut többséggel nyerte meg. Miniszterelnöke, Socrates, vasárnap este deklarálta, hogy nem vizsgálja felül politikáját, annak ellenére, hogy pártján belül is kritika éri a jobbrafordulás miatt. Manuel Alegre, a szoc. párt egyik vezetője beismerte, hogy így «a szankció evidens kormánya brüsszeli diktátumú politikája ellen». Az utóbbi hetekben több tízezer pedagógus és egészségügyi dolgozó mozgósult szakszervezetével a kormány «reformjai» ellen.
Németországban, a szociáldemokrata párt (SPD), a burzsoá pártokkal együtt a nagykoalició tagja, kénytelen volt zsebretenni legrosszabb EP-eredményét, 20,8 %-ot a jobboldali 37,9 százalékával szemben. Ugyanakkor a 13 Länd helyhatósági választásaiban 7-ben szintén megfutamították őket. A párt egyik vezetőjére célozva a Der Spiegel címe: «Steinmeier fájdalmas útja a semmibe».
Ami az «Európai Bal»-t illeti, semmi szignifikáns eredményt nem tudott egyik pártja sem felmutatni.
Az eredmény arra utal, hogy a választók minden olyan politikát elítélnek, amely nem hajlandó szakítani az Unió és intézményeinek munkásellenes terveivel.
POI
Független Munkáspárt
Európa népei elutasítják az Uniót:
Politikai földrengés…
Jún. 7-én este egyetlen politikusnak, egyetlen kommentátornak sem sikerült elkenni a választások jelentését: mintha földrengés rázta volna meg a politikai intézményeket és képviselőiket.
Európa népei tömeges távolmaradással mutatták ki az Unió politikájának és intézményeinek elutasítását. Amit a francia és holland nép az Európai Alkotmányra mondott nemmel kifejezett, most a többi nép is megtette.
Ez az összes kormány és intézményes párt megtagadása, melyek szervilis módon alávetik magukat a népakarat ellenére az ipar, a mezőgazdaság, a közszolgáltatások tönkretételének, a bankok és spekulánsok Európai Uniójának követelésére.
Kelettől Nyugatig, Északtól Délig ugyanaz az elutasítás, a gdanski hajógyári munkásoké, a német Opel művek dolgozóié, a francia Caterpillaré, felemelik szavukat az elbocsátások ellen, ahogyan a bolgár és francia parasztok… Elutasítják:
• az Unió «fellendítési tervét», mely milliárdokat ad a csődbejutott pénzügyi spekuláció talpraállítására.
•a direktívákat, melyek a közszolgáltatást privatizálják és megtiltják az állami beavatkozást a fenyegetett munkahelyek védelmében.
• a szakszervezetek integrálását az Európai Unió terveibe (a Szakszervezetek Európai Konföderációjának támogásával), annak a szándéknak megfelelően, hogy azok az elbocsátásokban legyenek partnerek.
Elutasítás… de mindenki megértheti, hogy ez már több annál: ezen a jún. 7-én az európai népek kifejezték szándékukat, hogy az Európai Központi Bankban, az Európai Bizottságban megtestesült kapitalista szabadpiac diktatúrájától meg akarnak szabadulni - csakúgy mint eszközüktől, az Európai Parlementtől.
Igen, az akarat megszületett: ellenállás az «európai konstrukció» anarchiájával, a tőkések kielégíthetetlen étvágyával, az alapszerződésekkel (Maastricht és Amszterdam) szemben a szabad népek és szabad nemzetek Európájáért; az európai népek akarata az, hogy szuverenitásukat megerősítsék, hogy az elbocsátásokat megtilthassák minden országban, hogy a nagy ipari csoportok államosítása és a közszolgáltatások visszaállítása előtt megnyíljon az út.
Az akarat követelésbe fog fordulni az EU csődbejutott intézményeivel és szerződéseivel való szakítás, az «európai bal» «toldozgatási politikájának» elvetése igényével.
Országunkban ma minden politikus látja, mit jelent a masszív távolmaradás. A dolgozó nép nem követi azokat, akik azt szerették volna, hogy a nép higyjen ebben a választásban. A harcnak új állomásához érkeztünk, mely előrevetíti a munkásszervezeteket egységét a kormány ellen.
Az eredmények láttán Fillon miniszterelnök azonnal a válsággal szembeni «nemzeti egységre» szólított. A nemzeti egységre, mely létrehozása azért olyan fontos a Sarkozy-Fillon-kormánynak, hogy lenyelesse velünk a jövő hetekre eltervezett munkásellenes intézkedéseket!
• Az elbocsátási tervek bejelentését jún. 7. utánra hagyták.
• Most vált sürgőssé a parlamenti procedúra jóváhagyása a Bachelot-törvényről. Az egészségügy, a közegészségügy egésze, a társadalombiztosítás forog kockán.
• Sarkozy bejelentette a betegbiztosítás privatizálását (gyakorlatilag).
• Jún. 5-én bejelentették a postaprivatizáció novemberi parlamenti előterjesztését.
• A Balladur-bizottság javasolta territoriális reform-törvénytervezet előterjesztése az őszre tehető.
• A vasárnapi munkáról szóló törvény július elején kerül vizsgálatra.
• A munkaerő-kölcsönzésről szóló első olvasat jún. 9-én lesz az országgyűlésben.
• Munkanélküliség: az év folyamán 900 000-rel több munkanélkülit jeleznek.
• A közszolgáltatásban egy mobilitási törvényt akarnak elfogadni jún. vége előtt, hogy a tisztviselők elbocsátási körülményei módosuljanak.
• Az Európai Bizottság Franciaország ellen a magas deficit miatt a közkiadások megnyirbálását írja elő.
• 35 000 tisztviselő munkahelyének megszűnése 2009-ben.
• 32 000 ideiglenes szerződéses dolgozónak kell távozni a nemzeti oktatásból 2009 június végéig.
• A kormány a egyetemi diákok és az oktatók által egyaránt elutasított masterizációt vezeti be a következő hetekben.
A POI az európai intézményekkel történő teljes szakítás mellett áll, a választásokon nem indult.
Minden erejét arra koncentrálja, hogy a munkásmozgalom pártjainak egységében menetet szervezzen az elbocsátások megtiltása érdekében.
Ma, jún. 7-én megállapítjuk, hogy a távolmaradással kifejezett tömeges elutasítás a dolgozók és fiatalok azon óhaját jelenti, hogy egységben a munkásszervezetekkel küzdjenek a kormány és az EU munkásellenes politikája ellen.
Ezéert felhívjuk munkás- és demokratikus pártokat (PS, PCF, PG, NPA, LO) ennek a menetnek a megszervezését szolgáló jún. 10-i megbeszélésre.
Semmi nem lehet sürgősebb, mint minden szinten összekovácsolódnunk az elbocsátások megtiltására.
A POI az egy évvel ezelőtti alapítókongresszus célját követi: a munkásosztály autentikus független képviseletének létrehozását.
Csatlakozzatok a Független Munkáspárthoz!
Párizs, le 7 juin 2009.jún.7. – 22 H 30
Claude Jenet, Gérard Schivardi, Jean Markun, Daniel Gluckstein
Országos titkárok
Genf, jún. 6.: A Nemzetközi Egyetértés XVI. találkozója «az ILO konvenciók és a szakszervezeti függetlenség megvédésére»
18 országból 61 szakszervezeti és munkásmozgalmi felelős vett részt a genfi találkozón. Ugyanakkor egy valódi «államcsíny» van készülőben az ILO rendes évi konferenciáján a munkásmozgalom integrálására a G 20 által elfogadott „Világpaktum a munkahelyért” kereteiben.
(köv. számunkban folyt.)
A találkozó javaslatai
Szokás szerint a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése rögzítette a kulönböző javaslatokat.
• Az arab szakszervezetek nemzetközi konföderációjának felhívása (CISA) a palesztin néppel való szolidaritásra jún. 10-11-én;
• tiszteletadás a közelmúltban elhunyt amerikai munkásaktiva, Jack Henning emlékének, aki az AFL-CIO titkára volt Kaliforniában, szervezetőbizottsági titkára az ALENA (é-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény) elleni munkástanácskozásnak San Franciscoban (1997), a 2000-es San Francisco-i világszintű nyílt munkástanácskozásnak;
• a Kínai munkásjogok - bizottság jelentése;
• a tunéziai munkásaktivisták felhívása a Ghafsa-medence bányászainak kiszabadítására;
• a Nemzetközi Egyetértés felhívása világkonferencia megtartására Berlinben (2010. máj. 21-23.) a háború és kizsákmányolás ellen (40 ország aktivistája támogatásával);
• az ILO-nál 2348-as számon benyújtott panasz támogatása a munkásjogok és a szakszervezeti szervezkedési szabadság mellett Irakban.
5 előadó mandátumot kapott a «csúcstalálkozó a munkahelyekért» (jún. 15-16.) után egy újabb felhívás megfogalmazására, mely információs elemeket tartalmaz és nemzetközi küzdelemre hív a munkásmozgalom függetlenségéért a «Világpaktummal» szemben.
Az Egyetértés találkozója arról döntött tehát, hogy rendszeresen informál a Világpaktumról. Fontosságát lemérhetjük a május 24-i sajtókommunikét olvasva.
«A Nemzetközi Munkaügyi Iroda főigazgatója (BIT) sürgősséggel felhívást intézett a Világpaktum a munkahelyért érdekében, hogy lehetővéváljon a munkahelyek komoly válságával, a munkanélküliek és a rosszul kereső dolgozók számának tömeges emelkedésével a szembenézés.
A felhívás magasszintű triparciális vita után született meg, mely a BIT adminisztratív tanácsa berkeiben folyt. A vitán a IMF főigazgatója, Dominique Strauss-Kahn aláhúzta, hogy nagyobb kooperáció kell az IMF és az ILO között a pénzügyi és gazdasági világválság körülményei között. (...). A BIT főigazgatója, Juan Somavia, a nemzetközi koordinációt gyengének minősítette és jelezte, hogy “a világválságban a pénzügy, a kereskedelem, a gazdaság, a munkaügy és szociális eredői összfüggenek és minderre politikai választ kell adni”(...). A szociális partnerek bevonása lehetővé tenné, hogy jobb intézkedések szülessenek és helyreállítaná a bizalmat (...).Világpaktum köré tömörülve a munkahelyekért az ILO-t alkotó szervezeteket több koheranciát tudnának a válság ellen nyújtani. Egy ilyen egyezmény lehetővé tenné a fellendítési intézkedések nagyobb hatékonyságát a válság mechanizmusára – tudva, hogy a belső piacon a hitelek szigorítása, a feltételek gyors romlása és a külső piacok recessziója a válság elsődleges faktora –, csakúgy mint a szilárd gazdaság alapjait megteremtését..»
Daniel Gluckstein
A Nemzetközi Egyetértés koordinátora
“A nemzetközi válság, mellyel a dolgozók szembenéznek ma, nem a rossz kezelés eredménye. Magának a kapitalista modellnek a lényege. Tőkehegyek keresik akármilyen áron az értékesülést, az ellentmondást a munkahelyek tönkretételével kell feloldani. Az ILO éves tanácskozásának napirendjét feldúlta. Jún. 15-én zajlik a kormány- és államfők munkaügyi csúcstalálkozója és ez a Világpaktum a munkahelyért elfogadásával fog végződni. A munkáltatók csoportjának vezetője kijelentette: “Védelmünkbe vettük ezt a módosítást, mert az kell, hogy együtt találjunk megoldást a viharban, ez üzenet az egész világnak, ha a munkáltatók és a dolgozók együtt cselekednek a válsággal szemben.”
Trautman, az ILO dolgozói csoportja felelőse a maga részéről azt nyilatkozta: “A válsággal ugyanazon a hajón utazunk». Amikor 10 000 milliárd dollárt kaptak a bankok, 300 millió pluszmunkanélkülit jeleztek világszinten, tényleg «mindnyájan ugyanazon a hajón utazunk»? A válsággal való szembenézésért a vezetők a munkásjogok és -garanciák együttesét kérdőjelezik meg.
A BIT jelentése: « A munkabérek fixálásának módszerét vita alá kell venni. Némelyek javasolják a bérek módosítását, hogy a költségek csökkenjenek és elkerülhető legyen a munkahelyek felszámolása a nehézséggel küzdő vállalatoknál. Mások támogatják a vásárlóerő szinten tartását. »
Zsarolás mindenütt: vagy elfogadjátok a bérek jelenlegi szintjét, csökkenését, a rugalmasságot, stb., vagy el lesztek bocsátva.
Franciaországban bizonyos szakszervezeti vezetők magyarázzák, hogy a lehető legmagasabb elbocsátási prémium elérése a fontos, következtetséképp nem kell küzdeni az elbocsátások ellen.
A munkásmozgalomnak bele kell-e mennie ebbe vagy ellenkezőleg, küzdeni ellene?»
Norbert Gipki-Benissan
A togoi független szakszervezetek nemzeti uniója főtitkára, a Nemzetközi Munkaügyi konferencia dolgozói küldötte
“A ILO napirendjének módosítása valódi államcsínyt takar. A bizottságokat, az ILO munkásképviseleteit, mivel ezek vizsgálják a dolgozókat védő konvenciókat, azonnal összehívták, hogy az éves értekezlet harmadik hetét a Munkahelyért csúcstalálkozónak szenteljék. Újra kell definiálni az ILO-t a G 20 „szociális dimenziójában”, hogy meg lehessen határozni az „Világpaktum a munkahelyért” elképzelést.
A főigazgató jelentésében elhangzik, hogy ez a világpaktum reflektál a “G 20 londoni és a G 8 római találkozójára”, tehát ezek döntéséről van szó, melyek a pénzügyi világba pumpáltak 5 000 milliárd dollárt az IMF szerepének megerősítésére. Ezek a döntések tökéletesen ellentétesek az ILO konvencióinak együttesével. Le kellene mondanunk a konvenciókról?
A 173-as konvencióról, mely garantálja a dolgozók védelmét abban az esetben, ha munkáltatójuk fizetésképtelenné válik? A 97-est és 143-asról, melyek a válság által különösen érintett, migráns dolgozókat érintik?
Valóban arról van hát szó, hogy a Világpaktum a munkahelyért keretében az ILO-t denaturizálják teljes mértékben, a G 20 «előszobájává» tegyék, mely nem lenne más mint a koreai KTCU megfogalmazta “cementinjekció a csődbejutott tőkésrendszer megmentésére”.
Amikor a Nemzetközi Szakszervezeti Konföderáció (CSI) a munkásszervezeteket „világkormányzásba” integrálódásra szólítja fel, azt gondoljuk a KCTU-val együtt, hogy ellenkezőleg, válaszolni kell, azt, hogy ezek az intézmények, a G 20, az IMF, a Világbank, a Kereskedelmi Világszervezet, az Európai Unió nemhogy nem képesek a válság leküzdésére, de pontosan ők okozták.»
Pascal Samouth
Francia szakszervezeti felelős
“Minden országban a munkásmozgalom ugyanazzal a kérdéssel találkozik szembe: integrálódni kell vagy sem?Franciaországban a dolgozók szakszervezeteikkel két nagy sztrájkot és tüntetést vívtak meg: a jan. 29-it és a márc. 19-it. Ezen felül számos iparági mozgalom született a korábbi időszakban, ott, ahol a bérből élők szembesültek az elbocsátási szándékokkal vagy az egészségügy (kórházak) és a kutatás területén. A dolgozók nem akarják megfizetni a krízist, amelyért nem felelősek. Az autóiparban a kormány és a szakszervezetek vezetősége között charta aláírására került sor, mely célja diagnózis felállítása és közös célok meghatározása a vállalatvezetés «autonómiájának» tiszteletben tartása mellett.
A kormány bemutatta saját elképzeléseit a fiatalok munkába állítására. Végülis nincs másról szó, mint újabb kedvezményekről a munkáltatók számára prekárius, ideiglenes munkahelyek ellenében. Ugyanakkor a kormány középfokú szakmai képzésben osztályok százait akarja becsukni! Jan. 29 és márc. 19. között a követelések gazdagodtak, de a kormány a választ most is elutasítja ezekre! A szakszervezetek vezetései akciónapot javasoltak máj. 1-re, aztán május 26-ra, sztrájk és követelés nélkül. Számos helyen meg se szervezték.»
Pascal Samouth ezután saját szakszervezeti konföderációja álláspontját ismertette, «mely javasolta a közös felhívást, s a követelések nyomatékául egynapos sztrájkot – mindezt a dolgozók és aktivisták összességének támogatásával».
Rubina Jamil
Az All Pakistan Trade Union Federation főtitkára
«Országomat, Pakisztánt ma káosz, háború és széthullás fenyegeti. Két és félmillió menekültet űztek el otthonából a saját hazájukban. India 1947-es felosztása óta ez a legnagyobb tömegű menekült.
Az afgán határ két oldalán falvak tucatjait bombázzák, az amerikai légierő valósággal leradírozza őket a térképről a «célzónában», melyet az imperializmus ma már csak “AfPak”-nak nevez. A talibánok ürügyén űzik el az embereket, de mindenkinek tudnia kell, hogy ami a talibánok jelenlétét erősíti, az az amerikai imperializmus égisze alatti békekötés. Ezt a politikát elítéljük, mert ez vezet a háborúhoz, mint valaha Jugoszláviában és néhány hete Sri Lankában.
A pakisztáni munkásosztály, a parasztság békét akar, élni akar. A békéért vívott harchoz szükséges a munkásosztály akciója. Pakisztán összes népe képes arra, hogy együtt éljen, Panzsábtól Sindig Baludzsisztánon át az erőszakot importálják, máshonnan jön. A háború csak arra szolgál, hogy megsemmisítsék a munkásjogokat: üzemek százait zárták be, dolgozók tízezreit küldték el, az infláció vágtat: 300 %-os. Három másik szakszervezettel együtt a Pakistan Workers’ Confederationban felhívást tettünk közzé a békéért és szuveritásunkért, a privatizációk leállításáért, a munkásjogokét és az adószolgálat megtagadásáért.
A nemzetközi munkásmozgalomhoz fordulunk, amely mindig összekötötte a háború elleni harcot a kizsákmányolás rendszere elleni küzdelemmel.»
Alan Benjamin
A San Franciscoi AFL-CIO szakszervezeti tanács tagja és a Workers Emergency Recovery Campaign (WERC) kampány képviselője
«Miközben 400 milliárd dollárt utalt a kormány a bakároknak és spekulánsoknak, 2008 októberétől havonta 1 millió munkahely megy tönkre.
Az Obama-kormány beavatkozási tervet állított föl a gépkocsigyártás számára, a gépkocsigyártás restrukturációjáról van szó a versenyképesség érdekében. Úgymond a munkahelyekek megőrzése miatt, holott 21 ezer munkahelyet már felszámolt a General Motors, 8 ezret pedig a következő 3 hónap alatt fog megtenni. A UAW szakszervezet vezetése a közvetlen felelősséget is magára vállalta a dolgozók elleni terv végrehajtásában.
Ez egyben magának a szakszervezetnek a tönkretételét is jelenti. A UAW vezetése elfogadta, hogy a szektor 300 000 nyugdíjasának pénzét egy csődbejutott vállalat részvényeivé váltsa át. Ezek a nyugdíjasok dollárezreket fognak veszíteni kórházi kezelésüknél. Rosszabb mint a fegyveres rablás! A szakszervezet vezetése azt mondta a dolgozóknak, hogy nem volt más választása. Azonban még ennek a nyomásnak sem engedett a GM dolgozóinak 11 %-a, a Chryslernél 26 % és nem szavazták meg ezt az egyezséget! A michigani UAW tüntetést is szervezett ellene, transzparenseiken olvashattuk: “Ne a bankokat finanszírozzátok, a dolgozókat mentsétek!”, és “Ma az autóipar dolgozói - és holnap kire kerül sor?” A szakszervezetnek nem feladatuk a munkáltató partnerévé lenni.
(…) Nekünk, az USA dolgozóinak nincs jogunk nekünk tetsző szakszervezetbe tömörülni, ez a jog csak papíron létezik. Az AFL-CIO dollármilliárdokat költ arra, hogy a vállalkozásoknál kiépítse helyi alapszervezeteit, de csak az esetek 2 %-ban ér célhoz a törvényi rendelkezések miatt. A háború után a szervezettség 45 %-os volt, ma csak 12. Szakszervezet létrehozásához a vállalati dolgozók többségének kérelmet kell aláírnia, hogy aztán választásokat lehessen tartani a szakszervezeti alapszervezet létrehozására. Az aláírók teljes listáját megkapja a munkáltató, aki ezután 3 hónapig elbocsátással zsarolhatja a dolgozókat. A szakszervezeti mozgalom évek óta harcol a reformért, olyan törvényért, mellyel lehetővé válna a szakszervezet-alapítás szabadsága. Obama megígérte, hogy kormányzása első 100 napjában sort kerít rá, de a tulajdonosok kampányt indítottak, hogy a szakszervezetek akadályt képeznek a fellendülés előtt! Jan. 16-án Obama azt kérte a munkásmozgalomtól, hogy legyen «megértőbb» a munkáltatókkal szemben. Több demokrata képviselő javasolta ennek a 3 hónapnak kettőre rövidítését. A WEC minden szinten kampányt indított, az AFL-CIO pedig követeli Obamától szavának betartását.»
Részletek a vitából
“A válságban a tőkések és munkások nem ugyanazon a hajón utaznak”
A széleskörű vitában Sankar Saha (az All Indian United Trade Union Centre főtitkára) mondta ki az iménti szavakat. «a válság a tőkés rendszeré, a kizsákmányolásé, a tömegek elszegényedéséé.»
A válság az összes kontinensen egészen Kínáig letarol mindent, jelentette ki Olivier Doriane (Franciao.), a «Kínai munkásjogok» tagja: «Mióta meghirdetésre került a háború és a kizsákmányolás elleni világkonferencia — a kínai aktivisták közreműködésével — 20 millióról 30 millióra nőtt a megszűnt munkahelyek száma Kínában, megmutatva a “gazdasági csoda” valódi természetét, melyet a média és a kormány is hangoztatott, feltételezve, hogy a kapitalizmusnak jövője van. A kínai aktivisták azt mondják: “a világ munkásai nem maradhatnak érdektelenek 300 millió testvérük sorsa iránt.” Egyetlen nap nem telik el a munkásellenállás megnyilatkozása nélkül! A közelmúlt 20 000-es changqingi sztrájkolói kijelölték küldötteiket. Kilencen közülük eljönnek Berlinbe, ahol a harc a tárgyalások, a szervezekedés és a sztrájk jogáért fog folyni.»
A háború és kizsákmányolás elleni világkonferenciára hívta fel a figyelmet a rendszer ellen harcban a libanoni CGT aktivistája, «a háborúra bujtogatók elsőrendű célja a nemzetek fosztogatása».
Az állandósult háborúkat leplezte le Farouk Saad is (Arab szakszervezetek nemzetközi konföderációja): «a dolgozók helyzete még súlyosabbá vált, harcolnunk kell mint dolgozóknak, és ugyanakkor népeink, a palesztin, iraki, szudáni népek elleni támadásokat is ki kell védnünk. Ez a CISA felhívásának értelme a palesztin nép melletti kétnapos szolidaritásra jún. 10-11-re.»
A G 20 és az IFM világszinten szervezett offenzívájával szemben a dolgozóknak szükségük van független szakszervezeteikre, mint aláhúzta az UGTA wilayák uniójának főtitkára (Algéria): «Az IMF diktálta strukturális kiigazítási program bevezetésével 1200 közintézmény és 1,5 millió munkahelyet megszüntetése forgott kockán. De a mozgósításnak köszönhetően a kormánynak hátrálnia kellett az olajlcégek és az állami bankok privatizációja tekintetében.»
Az elbocsátási hullámmal szemben életbevágó szükséglet a szembenézés, jelentette H. W. Schuster, a Ver.di szakszervezet felelőse és a düsseldorfi SPD munkásbizottsága tagja (Németország): «3 000 munkahelyet szüntettek meg az autóiparban. Ugyanakkor az Opel igazgatótanácsa egymilliárd eurót akar a vállalat feltőkésítésére. Harcunk az elbocsátások megtiltására közvetlenül kapcsolódik a szakszervezetek függetlenségéért vívott harcához.»
Mindegyik földrészen ugyanaz folyik, magyarázza Roger Palacio, az UNT (Venezuela) felelőse, tengeri termékeket feldolgozó üzemének az elbocsátások megtiltásáért harcoló dolgozója: «A szakszervezetek nem azért jöttek létre, hogy szervezzék az elbocsátásokat.»
Elmagyarázva, hogyan fenyegeti represszió mindazokat, akik a munkásellenes terveknek nem akarnak behódolni, egy tunéziai munkásaktiva részletezte a kormány módszereit a szakszervezetek «szociális paktumba» vonásába.
A Ghafsa-medence foszfátbányáiban a «dolgozók koordinációs bizottságot hoztak létre a szakszervezeti bizalmikból, munkanélküliekből, pártok tagjaiból, akik egy programot dolgoztak ki annak követelésére, hogy a dolgozók rendelkezhessenek az ország gazdagsságával. Megtorlásként a kormány letartóztatott 200 aktivistát, 22-jüket 8 éves börönre ítéltek. Követeljük feltételek nélküli szabadonbocsátásukat!»
Pontosan, a függetlenség kérdése foglalkoztatja minden országban a szakszervezeteket, ami az ILO ezévi közgyűlésén is felmerül. «Az ILO konvenciói, jelzi Jean-Charles Marquiset, francia szakszervezeti felelős, támpontot jelentenek a dolgozók milliói számára, de a “Paktum a munkahelyért” azzal fenyeget, hogy az ILO jellegét és természetét változtatja meg. A G 20 döntései keretében az ILO-nak kell levezényelnie a megszerzett jogokról való lemondást is.»
Julio Turra (a brazil CUT végrehajtó bizottságának tagja) meséli, hogy «résztvett az ILO válságról szervezett “speciális bizottsága” ülésén. A munkáltatók csoportjának vezetője követelte, hogy a “Világpaktum a munkahelyért” elvei tartalmazzák a “a magánkezdeményezés és piacgazdaság védelmét”. Osztályszempontjából tökéletesen igaza van. De a dolgozók szempontjából lehetséges-e aláírni egy “paktumot”, a piacgazdaság hűségnyilatkozatát, mely éppen a világ dolgozóit sújtó válság eredője? Ha itt vagyunk, az pontosan azért van, hogy küzdjünk e paktum ellen!»
A dolgok még nem dőltek el végképp és a munkásmozgalom őrzi teljes kapacitását, hogy megbuktassa a «kormányzatba» olvasztásának terveit. Lorenzo Varaldo, olasz szakszervezeti aktivista tanúja annak, hogy «Olaszország egyike azon országoknak, ahol a “szociális paktum” a legelőhaladottabb stádiumban van. Nemrégen a Berlusconi-kormány kísérelt meg egy lépést tenni, de szembetalálta magát a CGIL elutasításával, mely nem írta alá a kollektív szerződések megszüntetését, ugyanabban az időben, mikor – a fémipari FIOM-mal - az elbocsátási tervek tagadását is meghirdette. Van tehát irány az integráció irányába, de van ellenállás is.»
Tehát «tovább akarnak vinni minket a “világkormányzat” felé, foglalta össze a Nemzetközi Egyetértés koordinátora. Egy “paktum”, ez valami nagy dolog, olyan nemzetközi intézményeket, mint az IMF, az államokat, a tőkés és dolgozói szervezeteket akarja összekötni, s egyszer aláírva kötelező érvényű lesz minden egyes országban. A munkahelyeket és az otszályharcban kivívott kollektív garanciarendszert, a munkaerőt megtörő tőkés offenzíva fenyegeti. Mindez igényli, hogy a dolgozók szervezetei valóban függetlenek legyenek. Ezért lesz a Nemzetközi Egyetértés által meghirdetett berlini 2010. májusi, háború és kizsákmányolás elleni világkonferenciának különleges jelentősége.»
Christel Keiser, Dominique Ferré
Peru
A múlt héten (339.sz.) közzéadtuk azt a levelet, melyet a Nemzetközi Egyetértés Peruból kapott. Ami azóta történt és válaszunk.
Megállj a megtorlásra Peruban!
36 halott, 109 sebesült az amazóniai indiánok tüntetésén
LIMA, Peru — A gáz- és olajkitermelés ellen demonstráló amazóniai indiánokkal a rendőrség a dzsungel mélyében összecsapott.
Az összecsapásnak 11 halálos rendőr és legalább 25 tüntető áldozata van, 38 rendőrt túszként tartanak fogva.
A mérleg újságírónként változik, a helyszín nehezen megközelíthető.
A kormány kabinetfőnöke szerint 109 a sebesültek száma.
Péntek este tűzszünetet hirdettek, a hatóságok azonban 36 személyt letartóztattak. A belügyminiszter azoban megerősítette a túszként fogva tartott rendőrök tényét a Petroperu állami olajcég területén.
Ilyen erőszakot Peruban évek óta nem tapasztalhattunk. Nagyon csúnya jövőt jósol az elnök, Alan Garcia tervei folytatásának, aki az ország természeti kincsei kiaknázásának feltétlen híve az őslakosok tiltakozása ellenére.
Az incidens bekövetkezésekor a rendőrség éppen egy 5 ezer indián által felállított közúti barrikádot számolt fel Peru északi részén.
A tüntetők vezetői szerint a rendőrség helikopterekről nyitott tüzet a békés tüntetőkre és könnygázbombákat dobott rájuk. A rendőrség szerint a tüntetők támadták meg őket.
Az amazóniai indiánok a kormányt azzal vádolják, hogy ellenük «genocidiumot» követ el. 25 halottjuk van, közöttük 3 gyermek, 50 sebesültjük, közülük 14 súlyos, mondja Servando Puerta bennszülött vezető. Az Amazon Watch humanitárius szervezet vezetője szerint az indiánok jogos védekezésükben fegyverezték le a rendőröket.
Alberto Pizango, a mozgalom vezetője azt nyilatkozta, hogy fegyvertelen tüntetők nem képesek rendőröket ölni és kérte az Emberi jogok védelmi bizottságának közbeavatkozását.
The Canadian Press.
A Nemzetközi Egyetértés üzenete
Tőbb mint 50 napja az amazóniai indiánok ezrei általános sztrájkot folytatnak Alan Garcia volt kormányzó az USA-val kötött szabadkereskedelmi egyezmény alkalmazására hozott határozatainak visszavonásáért.
Ezek a dekrétumok sértik az Alkotmány 89. cikkelyét, mely garantálja az indián bennszülött közösségek létét, földjeik tulajdonjogának elévülhetetlenségét és többmillió hektárt kínálnak a privatizációnak.
Yehude Simon kormánya hadiállapotot hirdetett és jogi procedúrát indított a sztrájk fő vezetője, Alberto Pizango ellen. Sajtóértesülések szerint a jún. 6-i rendőrségi beavatkozás eredménye 36 halott és 109 sebesült.
A Dolgozók és Népek Nemzeközi Egyetértés a nemzetközi munkásmozgalomhoz fordul szolidaritásért, állásfoglalásért a perui kormány által az ILO 169. konvenciója megsértésének elítéléséért, a határozatok visszavonásának követeléséért, a rendkívüli állapotok és Alberto Pizango és társai elleni üldöztetés megszüntetéséért.
Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale .des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com
Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse
A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése hetilapja
Tartalom
Európai választások: Európában 57 %-os távolmaradás. A részvétel Gdanskban 18 %-os.
A rekordszámok kifejezik, hogy a dolgozó népesség elutasítja az európai intézményeket, elsősorban azon pártokon keresztül, melyek a «szociális Európa» jelszavával kampányoltak. Ezt konstatáljuk az EP választások másnapján.
Franciaországban, a Parti ouvrier indépendant (POI, Független Munkáspárt) röplapja: «A POI emlékeztet az összes, a munkásokat és a demokráciát képviselő párt meghívására (PS, PCF, PG, NPA, LO) egy közös párizsi menet megszervezésére az elbocsátások megtiltásáért.
Rendkívül sürgőssé vált, hogy minden szinten összekovácsolódjunk e cél megvalósításában. A POI az egy évvel ezelőtti alapítókongresszus célját követi: a munkásosztály autentikus független képviseletének létrehozását.»
(Részletek az Informations ouvrières-ből, Franciaország, 2009. jún. 10.).
Genf: XVI. nemzetközi találkozó «az ILO konvencióinak és a szakszervezetek függetlenségének megvédésére».
18 országból 61 szakszervezeti felelős és munkásaktiva vett részt a Nemzetközi Egyetértés által meghirdetett találkozón jún. 6-án. A tanácskozással egyidőben valóságos «államcsíny» készülődik a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) éves értekezletén, a munkásmozgalomnak a G 20 által elfogadott «Munkahelyért-paktum» kereteibe integrálásával.
Peru: 36 halott, 109 sebesült Amazóniában az indiánok tüntetése során. A nemzetközi munkásmozgalomnak állást kell foglalnia, mivel az ILO 169. konvenciójának megsértéséről van szó és követelni a kormányhatározatok visszavonását, a rendkívüli állapot felfüggesztését és Alberto Pizango, valamint elvtársai elleni hadjárat leállítását.
Megálljt a perui megtorlásra!
2009.jún.7. Európai parlamenti választások
Tömeges távolmaradás!
Európa népei elvetik az Európai Uniót
• Franciaországban, 59,5 %-os távolmaradás.
• Különösen a munkás- és népi negyedekben.
• A jegyzéken szereplő 44 242 679 közül 26 282 225 fő nem szavazott és 781 480 érvénytelenül.
• Egész Európában 57 %-os távolmaradás.
• Az Európai Unió és intézményei összes munkásellenes politikájának elutasítását jelzik.
Ez a rekord arra utal, hogy a dolgozó népesség elutasítja az európai intézményeket, elsősorban a pártokon keresztül, melyek a «szociális Európa» jelszavával kampányoltak – a propagandába invesztált kolosszális összegek ellenére, mellyel a választót urna elé csalogatták … (csak egy egyetlen információs kampány « It’s your choice» az európai parlamentnek 18 millió eurójába került).
Belgiumban, ahol a szavazás kötelező (az indokolatlan távolmaradót pénzbüntetés illeti), így vagy úgy, de 1,2 millió választó nem szavazott, azaz 15,9 %.
Görögországban, a Eleftheros Typos újságcíme: «Az urnák előtt a távollét győzött». Dániában a Politiken napilap jelzi: «A dánok lelkesedése az Unióért elég gyenge».
A 2004-ben, majd 2008-ban belépett kelet-európai országokban a választók abszolut többsége nem voksolt. 37,49 % Bulgáriában, 36,29 % Magyarországon, 27,40 % Romániában, 24,53 % Lengyelországban. Szlovákiában öt választóból egy szavazott, 19,64 %…
A nagyvárosi munkásnegyedekben még nagyobb a távolmaradás.
Romániában pl. a bukaresti munkásnegyedekben alig 10 %. A lengyelországi Gdanskban, ahol az Európai Bizottság a «szabadverseny» jegyében két év óta a hajógyárok likvidálására törekszik, a részvétel 18 %-os.
A népi és munkás jelenlét hiánya arra utal, hogy az európai munkásellenes politika elsősorban a hagyományos munkás-képviselő pártokat sújtotta és azokat, melyek a «szociális Európa» jelszavával az Unió keretei között óhajtanak működni.
Magyarországon, a «szocialista» kormány megemelte a nyugdíjkorhatárt 65 évre a Barcelonai csúcs (2002) határozata alapján, az MSzP, az 1989 előtti bürokrácia utóda összeomlás előtt mindössze 4 képviselőhöz jutott.
Spanyolországban a választók fele hanyagolta az urnákat. Az első negyedévben a munkanélküliség elérte a 17,36 %-ot, Fermin Bouza egyetemi oktató szerint «a voks szankcionálja a kormányt, a Zapatero irányította szocialista pártét, jelzi a hagyományos baloldali választók rossz hangulatát, már azon kevesekét, akik elmentek választani».
Nagy-Britanniában a távolmaradás 65,2 %-os. A Labour party az 1918 óta leggyengébb eredményt éri el.
Ugyanez Portugáliában a szocialista párt összeomlásával jár, holott a 2005-ös törvényhozói választásokat abszolut többséggel nyerte meg. Miniszterelnöke, Socrates, vasárnap este deklarálta, hogy nem vizsgálja felül politikáját, annak ellenére, hogy pártján belül is kritika éri a jobbrafordulás miatt. Manuel Alegre, a szoc. párt egyik vezetője beismerte, hogy így «a szankció evidens kormánya brüsszeli diktátumú politikája ellen». Az utóbbi hetekben több tízezer pedagógus és egészségügyi dolgozó mozgósult szakszervezetével a kormány «reformjai» ellen.
Németországban, a szociáldemokrata párt (SPD), a burzsoá pártokkal együtt a nagykoalició tagja, kénytelen volt zsebretenni legrosszabb EP-eredményét, 20,8 %-ot a jobboldali 37,9 százalékával szemben. Ugyanakkor a 13 Länd helyhatósági választásaiban 7-ben szintén megfutamították őket. A párt egyik vezetőjére célozva a Der Spiegel címe: «Steinmeier fájdalmas útja a semmibe».
Ami az «Európai Bal»-t illeti, semmi szignifikáns eredményt nem tudott egyik pártja sem felmutatni.
Az eredmény arra utal, hogy a választók minden olyan politikát elítélnek, amely nem hajlandó szakítani az Unió és intézményeinek munkásellenes terveivel.
POI
Független Munkáspárt
Európa népei elutasítják az Uniót:
Politikai földrengés…
Jún. 7-én este egyetlen politikusnak, egyetlen kommentátornak sem sikerült elkenni a választások jelentését: mintha földrengés rázta volna meg a politikai intézményeket és képviselőiket.
Európa népei tömeges távolmaradással mutatták ki az Unió politikájának és intézményeinek elutasítását. Amit a francia és holland nép az Európai Alkotmányra mondott nemmel kifejezett, most a többi nép is megtette.
Ez az összes kormány és intézményes párt megtagadása, melyek szervilis módon alávetik magukat a népakarat ellenére az ipar, a mezőgazdaság, a közszolgáltatások tönkretételének, a bankok és spekulánsok Európai Uniójának követelésére.
Kelettől Nyugatig, Északtól Délig ugyanaz az elutasítás, a gdanski hajógyári munkásoké, a német Opel művek dolgozóié, a francia Caterpillaré, felemelik szavukat az elbocsátások ellen, ahogyan a bolgár és francia parasztok… Elutasítják:
• az Unió «fellendítési tervét», mely milliárdokat ad a csődbejutott pénzügyi spekuláció talpraállítására.
•a direktívákat, melyek a közszolgáltatást privatizálják és megtiltják az állami beavatkozást a fenyegetett munkahelyek védelmében.
• a szakszervezetek integrálását az Európai Unió terveibe (a Szakszervezetek Európai Konföderációjának támogásával), annak a szándéknak megfelelően, hogy azok az elbocsátásokban legyenek partnerek.
Elutasítás… de mindenki megértheti, hogy ez már több annál: ezen a jún. 7-én az európai népek kifejezték szándékukat, hogy az Európai Központi Bankban, az Európai Bizottságban megtestesült kapitalista szabadpiac diktatúrájától meg akarnak szabadulni - csakúgy mint eszközüktől, az Európai Parlementtől.
Igen, az akarat megszületett: ellenállás az «európai konstrukció» anarchiájával, a tőkések kielégíthetetlen étvágyával, az alapszerződésekkel (Maastricht és Amszterdam) szemben a szabad népek és szabad nemzetek Európájáért; az európai népek akarata az, hogy szuverenitásukat megerősítsék, hogy az elbocsátásokat megtilthassák minden országban, hogy a nagy ipari csoportok államosítása és a közszolgáltatások visszaállítása előtt megnyíljon az út.
Az akarat követelésbe fog fordulni az EU csődbejutott intézményeivel és szerződéseivel való szakítás, az «európai bal» «toldozgatási politikájának» elvetése igényével.
Országunkban ma minden politikus látja, mit jelent a masszív távolmaradás. A dolgozó nép nem követi azokat, akik azt szerették volna, hogy a nép higyjen ebben a választásban. A harcnak új állomásához érkeztünk, mely előrevetíti a munkásszervezeteket egységét a kormány ellen.
Az eredmények láttán Fillon miniszterelnök azonnal a válsággal szembeni «nemzeti egységre» szólított. A nemzeti egységre, mely létrehozása azért olyan fontos a Sarkozy-Fillon-kormánynak, hogy lenyelesse velünk a jövő hetekre eltervezett munkásellenes intézkedéseket!
• Az elbocsátási tervek bejelentését jún. 7. utánra hagyták.
• Most vált sürgőssé a parlamenti procedúra jóváhagyása a Bachelot-törvényről. Az egészségügy, a közegészségügy egésze, a társadalombiztosítás forog kockán.
• Sarkozy bejelentette a betegbiztosítás privatizálását (gyakorlatilag).
• Jún. 5-én bejelentették a postaprivatizáció novemberi parlamenti előterjesztését.
• A Balladur-bizottság javasolta territoriális reform-törvénytervezet előterjesztése az őszre tehető.
• A vasárnapi munkáról szóló törvény július elején kerül vizsgálatra.
• A munkaerő-kölcsönzésről szóló első olvasat jún. 9-én lesz az országgyűlésben.
• Munkanélküliség: az év folyamán 900 000-rel több munkanélkülit jeleznek.
• A közszolgáltatásban egy mobilitási törvényt akarnak elfogadni jún. vége előtt, hogy a tisztviselők elbocsátási körülményei módosuljanak.
• Az Európai Bizottság Franciaország ellen a magas deficit miatt a közkiadások megnyirbálását írja elő.
• 35 000 tisztviselő munkahelyének megszűnése 2009-ben.
• 32 000 ideiglenes szerződéses dolgozónak kell távozni a nemzeti oktatásból 2009 június végéig.
• A kormány a egyetemi diákok és az oktatók által egyaránt elutasított masterizációt vezeti be a következő hetekben.
A POI az európai intézményekkel történő teljes szakítás mellett áll, a választásokon nem indult.
Minden erejét arra koncentrálja, hogy a munkásmozgalom pártjainak egységében menetet szervezzen az elbocsátások megtiltása érdekében.
Ma, jún. 7-én megállapítjuk, hogy a távolmaradással kifejezett tömeges elutasítás a dolgozók és fiatalok azon óhaját jelenti, hogy egységben a munkásszervezetekkel küzdjenek a kormány és az EU munkásellenes politikája ellen.
Ezéert felhívjuk munkás- és demokratikus pártokat (PS, PCF, PG, NPA, LO) ennek a menetnek a megszervezését szolgáló jún. 10-i megbeszélésre.
Semmi nem lehet sürgősebb, mint minden szinten összekovácsolódnunk az elbocsátások megtiltására.
A POI az egy évvel ezelőtti alapítókongresszus célját követi: a munkásosztály autentikus független képviseletének létrehozását.
Csatlakozzatok a Független Munkáspárthoz!
Párizs, le 7 juin 2009.jún.7. – 22 H 30
Claude Jenet, Gérard Schivardi, Jean Markun, Daniel Gluckstein
Országos titkárok
Genf, jún. 6.: A Nemzetközi Egyetértés XVI. találkozója «az ILO konvenciók és a szakszervezeti függetlenség megvédésére»
18 országból 61 szakszervezeti és munkásmozgalmi felelős vett részt a genfi találkozón. Ugyanakkor egy valódi «államcsíny» van készülőben az ILO rendes évi konferenciáján a munkásmozgalom integrálására a G 20 által elfogadott „Világpaktum a munkahelyért” kereteiben.
(köv. számunkban folyt.)
A találkozó javaslatai
Szokás szerint a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése rögzítette a kulönböző javaslatokat.
• Az arab szakszervezetek nemzetközi konföderációjának felhívása (CISA) a palesztin néppel való szolidaritásra jún. 10-11-én;
• tiszteletadás a közelmúltban elhunyt amerikai munkásaktiva, Jack Henning emlékének, aki az AFL-CIO titkára volt Kaliforniában, szervezetőbizottsági titkára az ALENA (é-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény) elleni munkástanácskozásnak San Franciscoban (1997), a 2000-es San Francisco-i világszintű nyílt munkástanácskozásnak;
• a Kínai munkásjogok - bizottság jelentése;
• a tunéziai munkásaktivisták felhívása a Ghafsa-medence bányászainak kiszabadítására;
• a Nemzetközi Egyetértés felhívása világkonferencia megtartására Berlinben (2010. máj. 21-23.) a háború és kizsákmányolás ellen (40 ország aktivistája támogatásával);
• az ILO-nál 2348-as számon benyújtott panasz támogatása a munkásjogok és a szakszervezeti szervezkedési szabadság mellett Irakban.
5 előadó mandátumot kapott a «csúcstalálkozó a munkahelyekért» (jún. 15-16.) után egy újabb felhívás megfogalmazására, mely információs elemeket tartalmaz és nemzetközi küzdelemre hív a munkásmozgalom függetlenségéért a «Világpaktummal» szemben.
Az Egyetértés találkozója arról döntött tehát, hogy rendszeresen informál a Világpaktumról. Fontosságát lemérhetjük a május 24-i sajtókommunikét olvasva.
«A Nemzetközi Munkaügyi Iroda főigazgatója (BIT) sürgősséggel felhívást intézett a Világpaktum a munkahelyért érdekében, hogy lehetővéváljon a munkahelyek komoly válságával, a munkanélküliek és a rosszul kereső dolgozók számának tömeges emelkedésével a szembenézés.
A felhívás magasszintű triparciális vita után született meg, mely a BIT adminisztratív tanácsa berkeiben folyt. A vitán a IMF főigazgatója, Dominique Strauss-Kahn aláhúzta, hogy nagyobb kooperáció kell az IMF és az ILO között a pénzügyi és gazdasági világválság körülményei között. (...). A BIT főigazgatója, Juan Somavia, a nemzetközi koordinációt gyengének minősítette és jelezte, hogy “a világválságban a pénzügy, a kereskedelem, a gazdaság, a munkaügy és szociális eredői összfüggenek és minderre politikai választ kell adni”(...). A szociális partnerek bevonása lehetővé tenné, hogy jobb intézkedések szülessenek és helyreállítaná a bizalmat (...).Világpaktum köré tömörülve a munkahelyekért az ILO-t alkotó szervezeteket több koheranciát tudnának a válság ellen nyújtani. Egy ilyen egyezmény lehetővé tenné a fellendítési intézkedések nagyobb hatékonyságát a válság mechanizmusára – tudva, hogy a belső piacon a hitelek szigorítása, a feltételek gyors romlása és a külső piacok recessziója a válság elsődleges faktora –, csakúgy mint a szilárd gazdaság alapjait megteremtését..»
Daniel Gluckstein
A Nemzetközi Egyetértés koordinátora
“A nemzetközi válság, mellyel a dolgozók szembenéznek ma, nem a rossz kezelés eredménye. Magának a kapitalista modellnek a lényege. Tőkehegyek keresik akármilyen áron az értékesülést, az ellentmondást a munkahelyek tönkretételével kell feloldani. Az ILO éves tanácskozásának napirendjét feldúlta. Jún. 15-én zajlik a kormány- és államfők munkaügyi csúcstalálkozója és ez a Világpaktum a munkahelyért elfogadásával fog végződni. A munkáltatók csoportjának vezetője kijelentette: “Védelmünkbe vettük ezt a módosítást, mert az kell, hogy együtt találjunk megoldást a viharban, ez üzenet az egész világnak, ha a munkáltatók és a dolgozók együtt cselekednek a válsággal szemben.”
Trautman, az ILO dolgozói csoportja felelőse a maga részéről azt nyilatkozta: “A válsággal ugyanazon a hajón utazunk». Amikor 10 000 milliárd dollárt kaptak a bankok, 300 millió pluszmunkanélkülit jeleztek világszinten, tényleg «mindnyájan ugyanazon a hajón utazunk»? A válsággal való szembenézésért a vezetők a munkásjogok és -garanciák együttesét kérdőjelezik meg.
A BIT jelentése: « A munkabérek fixálásának módszerét vita alá kell venni. Némelyek javasolják a bérek módosítását, hogy a költségek csökkenjenek és elkerülhető legyen a munkahelyek felszámolása a nehézséggel küzdő vállalatoknál. Mások támogatják a vásárlóerő szinten tartását. »
Zsarolás mindenütt: vagy elfogadjátok a bérek jelenlegi szintjét, csökkenését, a rugalmasságot, stb., vagy el lesztek bocsátva.
Franciaországban bizonyos szakszervezeti vezetők magyarázzák, hogy a lehető legmagasabb elbocsátási prémium elérése a fontos, következtetséképp nem kell küzdeni az elbocsátások ellen.
A munkásmozgalomnak bele kell-e mennie ebbe vagy ellenkezőleg, küzdeni ellene?»
Norbert Gipki-Benissan
A togoi független szakszervezetek nemzeti uniója főtitkára, a Nemzetközi Munkaügyi konferencia dolgozói küldötte
“A ILO napirendjének módosítása valódi államcsínyt takar. A bizottságokat, az ILO munkásképviseleteit, mivel ezek vizsgálják a dolgozókat védő konvenciókat, azonnal összehívták, hogy az éves értekezlet harmadik hetét a Munkahelyért csúcstalálkozónak szenteljék. Újra kell definiálni az ILO-t a G 20 „szociális dimenziójában”, hogy meg lehessen határozni az „Világpaktum a munkahelyért” elképzelést.
A főigazgató jelentésében elhangzik, hogy ez a világpaktum reflektál a “G 20 londoni és a G 8 római találkozójára”, tehát ezek döntéséről van szó, melyek a pénzügyi világba pumpáltak 5 000 milliárd dollárt az IMF szerepének megerősítésére. Ezek a döntések tökéletesen ellentétesek az ILO konvencióinak együttesével. Le kellene mondanunk a konvenciókról?
A 173-as konvencióról, mely garantálja a dolgozók védelmét abban az esetben, ha munkáltatójuk fizetésképtelenné válik? A 97-est és 143-asról, melyek a válság által különösen érintett, migráns dolgozókat érintik?
Valóban arról van hát szó, hogy a Világpaktum a munkahelyért keretében az ILO-t denaturizálják teljes mértékben, a G 20 «előszobájává» tegyék, mely nem lenne más mint a koreai KTCU megfogalmazta “cementinjekció a csődbejutott tőkésrendszer megmentésére”.
Amikor a Nemzetközi Szakszervezeti Konföderáció (CSI) a munkásszervezeteket „világkormányzásba” integrálódásra szólítja fel, azt gondoljuk a KCTU-val együtt, hogy ellenkezőleg, válaszolni kell, azt, hogy ezek az intézmények, a G 20, az IMF, a Világbank, a Kereskedelmi Világszervezet, az Európai Unió nemhogy nem képesek a válság leküzdésére, de pontosan ők okozták.»
Pascal Samouth
Francia szakszervezeti felelős
“Minden országban a munkásmozgalom ugyanazzal a kérdéssel találkozik szembe: integrálódni kell vagy sem?Franciaországban a dolgozók szakszervezeteikkel két nagy sztrájkot és tüntetést vívtak meg: a jan. 29-it és a márc. 19-it. Ezen felül számos iparági mozgalom született a korábbi időszakban, ott, ahol a bérből élők szembesültek az elbocsátási szándékokkal vagy az egészségügy (kórházak) és a kutatás területén. A dolgozók nem akarják megfizetni a krízist, amelyért nem felelősek. Az autóiparban a kormány és a szakszervezetek vezetősége között charta aláírására került sor, mely célja diagnózis felállítása és közös célok meghatározása a vállalatvezetés «autonómiájának» tiszteletben tartása mellett.
A kormány bemutatta saját elképzeléseit a fiatalok munkába állítására. Végülis nincs másról szó, mint újabb kedvezményekről a munkáltatók számára prekárius, ideiglenes munkahelyek ellenében. Ugyanakkor a kormány középfokú szakmai képzésben osztályok százait akarja becsukni! Jan. 29 és márc. 19. között a követelések gazdagodtak, de a kormány a választ most is elutasítja ezekre! A szakszervezetek vezetései akciónapot javasoltak máj. 1-re, aztán május 26-ra, sztrájk és követelés nélkül. Számos helyen meg se szervezték.»
Pascal Samouth ezután saját szakszervezeti konföderációja álláspontját ismertette, «mely javasolta a közös felhívást, s a követelések nyomatékául egynapos sztrájkot – mindezt a dolgozók és aktivisták összességének támogatásával».
Rubina Jamil
Az All Pakistan Trade Union Federation főtitkára
«Országomat, Pakisztánt ma káosz, háború és széthullás fenyegeti. Két és félmillió menekültet űztek el otthonából a saját hazájukban. India 1947-es felosztása óta ez a legnagyobb tömegű menekült.
Az afgán határ két oldalán falvak tucatjait bombázzák, az amerikai légierő valósággal leradírozza őket a térképről a «célzónában», melyet az imperializmus ma már csak “AfPak”-nak nevez. A talibánok ürügyén űzik el az embereket, de mindenkinek tudnia kell, hogy ami a talibánok jelenlétét erősíti, az az amerikai imperializmus égisze alatti békekötés. Ezt a politikát elítéljük, mert ez vezet a háborúhoz, mint valaha Jugoszláviában és néhány hete Sri Lankában.
A pakisztáni munkásosztály, a parasztság békét akar, élni akar. A békéért vívott harchoz szükséges a munkásosztály akciója. Pakisztán összes népe képes arra, hogy együtt éljen, Panzsábtól Sindig Baludzsisztánon át az erőszakot importálják, máshonnan jön. A háború csak arra szolgál, hogy megsemmisítsék a munkásjogokat: üzemek százait zárták be, dolgozók tízezreit küldték el, az infláció vágtat: 300 %-os. Három másik szakszervezettel együtt a Pakistan Workers’ Confederationban felhívást tettünk közzé a békéért és szuveritásunkért, a privatizációk leállításáért, a munkásjogokét és az adószolgálat megtagadásáért.
A nemzetközi munkásmozgalomhoz fordulunk, amely mindig összekötötte a háború elleni harcot a kizsákmányolás rendszere elleni küzdelemmel.»
Alan Benjamin
A San Franciscoi AFL-CIO szakszervezeti tanács tagja és a Workers Emergency Recovery Campaign (WERC) kampány képviselője
«Miközben 400 milliárd dollárt utalt a kormány a bakároknak és spekulánsoknak, 2008 októberétől havonta 1 millió munkahely megy tönkre.
Az Obama-kormány beavatkozási tervet állított föl a gépkocsigyártás számára, a gépkocsigyártás restrukturációjáról van szó a versenyképesség érdekében. Úgymond a munkahelyekek megőrzése miatt, holott 21 ezer munkahelyet már felszámolt a General Motors, 8 ezret pedig a következő 3 hónap alatt fog megtenni. A UAW szakszervezet vezetése a közvetlen felelősséget is magára vállalta a dolgozók elleni terv végrehajtásában.
Ez egyben magának a szakszervezetnek a tönkretételét is jelenti. A UAW vezetése elfogadta, hogy a szektor 300 000 nyugdíjasának pénzét egy csődbejutott vállalat részvényeivé váltsa át. Ezek a nyugdíjasok dollárezreket fognak veszíteni kórházi kezelésüknél. Rosszabb mint a fegyveres rablás! A szakszervezet vezetése azt mondta a dolgozóknak, hogy nem volt más választása. Azonban még ennek a nyomásnak sem engedett a GM dolgozóinak 11 %-a, a Chryslernél 26 % és nem szavazták meg ezt az egyezséget! A michigani UAW tüntetést is szervezett ellene, transzparenseiken olvashattuk: “Ne a bankokat finanszírozzátok, a dolgozókat mentsétek!”, és “Ma az autóipar dolgozói - és holnap kire kerül sor?” A szakszervezetnek nem feladatuk a munkáltató partnerévé lenni.
(…) Nekünk, az USA dolgozóinak nincs jogunk nekünk tetsző szakszervezetbe tömörülni, ez a jog csak papíron létezik. Az AFL-CIO dollármilliárdokat költ arra, hogy a vállalkozásoknál kiépítse helyi alapszervezeteit, de csak az esetek 2 %-ban ér célhoz a törvényi rendelkezések miatt. A háború után a szervezettség 45 %-os volt, ma csak 12. Szakszervezet létrehozásához a vállalati dolgozók többségének kérelmet kell aláírnia, hogy aztán választásokat lehessen tartani a szakszervezeti alapszervezet létrehozására. Az aláírók teljes listáját megkapja a munkáltató, aki ezután 3 hónapig elbocsátással zsarolhatja a dolgozókat. A szakszervezeti mozgalom évek óta harcol a reformért, olyan törvényért, mellyel lehetővé válna a szakszervezet-alapítás szabadsága. Obama megígérte, hogy kormányzása első 100 napjában sort kerít rá, de a tulajdonosok kampányt indítottak, hogy a szakszervezetek akadályt képeznek a fellendülés előtt! Jan. 16-án Obama azt kérte a munkásmozgalomtól, hogy legyen «megértőbb» a munkáltatókkal szemben. Több demokrata képviselő javasolta ennek a 3 hónapnak kettőre rövidítését. A WEC minden szinten kampányt indított, az AFL-CIO pedig követeli Obamától szavának betartását.»
Részletek a vitából
“A válságban a tőkések és munkások nem ugyanazon a hajón utaznak”
A széleskörű vitában Sankar Saha (az All Indian United Trade Union Centre főtitkára) mondta ki az iménti szavakat. «a válság a tőkés rendszeré, a kizsákmányolásé, a tömegek elszegényedéséé.»
A válság az összes kontinensen egészen Kínáig letarol mindent, jelentette ki Olivier Doriane (Franciao.), a «Kínai munkásjogok» tagja: «Mióta meghirdetésre került a háború és a kizsákmányolás elleni világkonferencia — a kínai aktivisták közreműködésével — 20 millióról 30 millióra nőtt a megszűnt munkahelyek száma Kínában, megmutatva a “gazdasági csoda” valódi természetét, melyet a média és a kormány is hangoztatott, feltételezve, hogy a kapitalizmusnak jövője van. A kínai aktivisták azt mondják: “a világ munkásai nem maradhatnak érdektelenek 300 millió testvérük sorsa iránt.” Egyetlen nap nem telik el a munkásellenállás megnyilatkozása nélkül! A közelmúlt 20 000-es changqingi sztrájkolói kijelölték küldötteiket. Kilencen közülük eljönnek Berlinbe, ahol a harc a tárgyalások, a szervezekedés és a sztrájk jogáért fog folyni.»
A háború és kizsákmányolás elleni világkonferenciára hívta fel a figyelmet a rendszer ellen harcban a libanoni CGT aktivistája, «a háborúra bujtogatók elsőrendű célja a nemzetek fosztogatása».
Az állandósult háborúkat leplezte le Farouk Saad is (Arab szakszervezetek nemzetközi konföderációja): «a dolgozók helyzete még súlyosabbá vált, harcolnunk kell mint dolgozóknak, és ugyanakkor népeink, a palesztin, iraki, szudáni népek elleni támadásokat is ki kell védnünk. Ez a CISA felhívásának értelme a palesztin nép melletti kétnapos szolidaritásra jún. 10-11-re.»
A G 20 és az IFM világszinten szervezett offenzívájával szemben a dolgozóknak szükségük van független szakszervezeteikre, mint aláhúzta az UGTA wilayák uniójának főtitkára (Algéria): «Az IMF diktálta strukturális kiigazítási program bevezetésével 1200 közintézmény és 1,5 millió munkahelyet megszüntetése forgott kockán. De a mozgósításnak köszönhetően a kormánynak hátrálnia kellett az olajlcégek és az állami bankok privatizációja tekintetében.»
Az elbocsátási hullámmal szemben életbevágó szükséglet a szembenézés, jelentette H. W. Schuster, a Ver.di szakszervezet felelőse és a düsseldorfi SPD munkásbizottsága tagja (Németország): «3 000 munkahelyet szüntettek meg az autóiparban. Ugyanakkor az Opel igazgatótanácsa egymilliárd eurót akar a vállalat feltőkésítésére. Harcunk az elbocsátások megtiltására közvetlenül kapcsolódik a szakszervezetek függetlenségéért vívott harcához.»
Mindegyik földrészen ugyanaz folyik, magyarázza Roger Palacio, az UNT (Venezuela) felelőse, tengeri termékeket feldolgozó üzemének az elbocsátások megtiltásáért harcoló dolgozója: «A szakszervezetek nem azért jöttek létre, hogy szervezzék az elbocsátásokat.»
Elmagyarázva, hogyan fenyegeti represszió mindazokat, akik a munkásellenes terveknek nem akarnak behódolni, egy tunéziai munkásaktiva részletezte a kormány módszereit a szakszervezetek «szociális paktumba» vonásába.
A Ghafsa-medence foszfátbányáiban a «dolgozók koordinációs bizottságot hoztak létre a szakszervezeti bizalmikból, munkanélküliekből, pártok tagjaiból, akik egy programot dolgoztak ki annak követelésére, hogy a dolgozók rendelkezhessenek az ország gazdagsságával. Megtorlásként a kormány letartóztatott 200 aktivistát, 22-jüket 8 éves börönre ítéltek. Követeljük feltételek nélküli szabadonbocsátásukat!»
Pontosan, a függetlenség kérdése foglalkoztatja minden országban a szakszervezeteket, ami az ILO ezévi közgyűlésén is felmerül. «Az ILO konvenciói, jelzi Jean-Charles Marquiset, francia szakszervezeti felelős, támpontot jelentenek a dolgozók milliói számára, de a “Paktum a munkahelyért” azzal fenyeget, hogy az ILO jellegét és természetét változtatja meg. A G 20 döntései keretében az ILO-nak kell levezényelnie a megszerzett jogokról való lemondást is.»
Julio Turra (a brazil CUT végrehajtó bizottságának tagja) meséli, hogy «résztvett az ILO válságról szervezett “speciális bizottsága” ülésén. A munkáltatók csoportjának vezetője követelte, hogy a “Világpaktum a munkahelyért” elvei tartalmazzák a “a magánkezdeményezés és piacgazdaság védelmét”. Osztályszempontjából tökéletesen igaza van. De a dolgozók szempontjából lehetséges-e aláírni egy “paktumot”, a piacgazdaság hűségnyilatkozatát, mely éppen a világ dolgozóit sújtó válság eredője? Ha itt vagyunk, az pontosan azért van, hogy küzdjünk e paktum ellen!»
A dolgok még nem dőltek el végképp és a munkásmozgalom őrzi teljes kapacitását, hogy megbuktassa a «kormányzatba» olvasztásának terveit. Lorenzo Varaldo, olasz szakszervezeti aktivista tanúja annak, hogy «Olaszország egyike azon országoknak, ahol a “szociális paktum” a legelőhaladottabb stádiumban van. Nemrégen a Berlusconi-kormány kísérelt meg egy lépést tenni, de szembetalálta magát a CGIL elutasításával, mely nem írta alá a kollektív szerződések megszüntetését, ugyanabban az időben, mikor – a fémipari FIOM-mal - az elbocsátási tervek tagadását is meghirdette. Van tehát irány az integráció irányába, de van ellenállás is.»
Tehát «tovább akarnak vinni minket a “világkormányzat” felé, foglalta össze a Nemzetközi Egyetértés koordinátora. Egy “paktum”, ez valami nagy dolog, olyan nemzetközi intézményeket, mint az IMF, az államokat, a tőkés és dolgozói szervezeteket akarja összekötni, s egyszer aláírva kötelező érvényű lesz minden egyes országban. A munkahelyeket és az otszályharcban kivívott kollektív garanciarendszert, a munkaerőt megtörő tőkés offenzíva fenyegeti. Mindez igényli, hogy a dolgozók szervezetei valóban függetlenek legyenek. Ezért lesz a Nemzetközi Egyetértés által meghirdetett berlini 2010. májusi, háború és kizsákmányolás elleni világkonferenciának különleges jelentősége.»
Christel Keiser, Dominique Ferré
Peru
A múlt héten (339.sz.) közzéadtuk azt a levelet, melyet a Nemzetközi Egyetértés Peruból kapott. Ami azóta történt és válaszunk.
Megállj a megtorlásra Peruban!
36 halott, 109 sebesült az amazóniai indiánok tüntetésén
LIMA, Peru — A gáz- és olajkitermelés ellen demonstráló amazóniai indiánokkal a rendőrség a dzsungel mélyében összecsapott.
Az összecsapásnak 11 halálos rendőr és legalább 25 tüntető áldozata van, 38 rendőrt túszként tartanak fogva.
A mérleg újságírónként változik, a helyszín nehezen megközelíthető.
A kormány kabinetfőnöke szerint 109 a sebesültek száma.
Péntek este tűzszünetet hirdettek, a hatóságok azonban 36 személyt letartóztattak. A belügyminiszter azoban megerősítette a túszként fogva tartott rendőrök tényét a Petroperu állami olajcég területén.
Ilyen erőszakot Peruban évek óta nem tapasztalhattunk. Nagyon csúnya jövőt jósol az elnök, Alan Garcia tervei folytatásának, aki az ország természeti kincsei kiaknázásának feltétlen híve az őslakosok tiltakozása ellenére.
Az incidens bekövetkezésekor a rendőrség éppen egy 5 ezer indián által felállított közúti barrikádot számolt fel Peru északi részén.
A tüntetők vezetői szerint a rendőrség helikopterekről nyitott tüzet a békés tüntetőkre és könnygázbombákat dobott rájuk. A rendőrség szerint a tüntetők támadták meg őket.
Az amazóniai indiánok a kormányt azzal vádolják, hogy ellenük «genocidiumot» követ el. 25 halottjuk van, közöttük 3 gyermek, 50 sebesültjük, közülük 14 súlyos, mondja Servando Puerta bennszülött vezető. Az Amazon Watch humanitárius szervezet vezetője szerint az indiánok jogos védekezésükben fegyverezték le a rendőröket.
Alberto Pizango, a mozgalom vezetője azt nyilatkozta, hogy fegyvertelen tüntetők nem képesek rendőröket ölni és kérte az Emberi jogok védelmi bizottságának közbeavatkozását.
The Canadian Press.
A Nemzetközi Egyetértés üzenete
Tőbb mint 50 napja az amazóniai indiánok ezrei általános sztrájkot folytatnak Alan Garcia volt kormányzó az USA-val kötött szabadkereskedelmi egyezmény alkalmazására hozott határozatainak visszavonásáért.
Ezek a dekrétumok sértik az Alkotmány 89. cikkelyét, mely garantálja az indián bennszülött közösségek létét, földjeik tulajdonjogának elévülhetetlenségét és többmillió hektárt kínálnak a privatizációnak.
Yehude Simon kormánya hadiállapotot hirdetett és jogi procedúrát indított a sztrájk fő vezetője, Alberto Pizango ellen. Sajtóértesülések szerint a jún. 6-i rendőrségi beavatkozás eredménye 36 halott és 109 sebesült.
A Dolgozók és Népek Nemzeközi Egyetértés a nemzetközi munkásmozgalomhoz fordul szolidaritásért, állásfoglalásért a perui kormány által az ILO 169. konvenciója megsértésének elítéléséért, a határozatok visszavonásának követeléséért, a rendkívüli állapotok és Alberto Pizango és társai elleni üldöztetés megszüntetéséért.
Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale .des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com
Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
