Figyelmeztető kiáltvány 9., utolsó rész

 

A 4. Internacionálé rekonstrukciójának szervezőbizottsága (CORQI) figyelmeztető kiáltványa:

a dolgozókhoz, fiatalokhoz, az egész világ munkásaktivistáihoz és mindazokhoz, akik végezni akarnak a tőkés kizsákmányolással

(2020. november 8-9-10.)

 

25/ Nyolc hónap telt el, és ebből a nyilatkozatból nem kell semmit visszavonni. Ma viszont meg kell kongatnunk a vészharangot. Nyolc hónapon keresztül a "baloldali" és a "jobboldali" kormányok egyaránt tehetetlenek voltak a járvány elleni küzdelemben. Nyolc hónap alatt lett volna idejük orvosokat és ápolókat felvenni, és további intenzív ágyakat nyitni. Nemcsak, hogy nem tették ezt meg, de egyes országokban továbbra is bezártak ágyakat, osztályokat, sőt egész kórházakat.

Nyolc hónapjuk volt arra, hogy iskolákat építsenek, osztálytermeket hozzanak létre, több tanárt vegyenek fel, hogy kisebb osztálylétszámokat tudjanak biztosítani. Semmi ilyesmi nem történt. Miközben a kormányok és szakértőik naponta prédikálnak az egyes emberek személyes felelősségéről, tele vannak emberekkel a buszok, vonatok és metrók és nem képesek betartani az egészségügyi távolságot.

Nyolc hónap telt el a járvány első kitörése óta anélkül, hogy új buszok és metrók beállítását tervezték volna, anélkül, hogy tömegesen felvettek volna járművezetőket és technikusokat a meglévő erőforrások felhasználására és a körülmények javítására.

Egyértelmű, hogy a profitra épülő kapitalizmus elve semmiképpen sem képes megvédeni a férfiakat és nőket, különösen a munkavállalókat és családjaikat egy világjárványtól. Minden kormány intézkedéseit a többséggel szembeni elnyomás jellemzi. Ezeket használják fel ürügyül arra, hogy intézkedéseket hozzanak a dolgozók és az őket védő jogok ellen, mint például a nyolcórás munkanap, a sztrájkjog, az elbocsátás elleni garanciák, az oktatáshoz és a munkához való jog, a szabad véleménynyilvánítás, a tüntetéshez és a szervezkedéshez való jog.

A legalapvetőbb jogokat, az egészségügyi ellátást csak akkor lehet megvédeni, ha a burzsoá kormányokat kidobják. Csak a munkások, a lakosság többségének kormányai tudják megvédeni a többség érdekeit. Ehhez a dolgozók és szervezeteik egységére van szükség. A IV. Internacionálé aktivistái elkötelezik magukat, hogy mindenütt fellépnek a dolgozók és szervezeteik egységéért a sürgős követelések érdekében.

Az Egyesült Államok minden városának utcáin felhangzott a "Fekete életek számítanak" jelszó. Igen, számít a feketék élete, a munkások élete, a fiatalok élete és az elnyomott népek élete szerte a világon. De ahhoz, hogy számíthassanak, képesnek kell lenniük arra, hogy megszabaduljanak a kapitalista kizsákmányolástól.

Munkások, fiatalok, dolgozó nők, hogy felszabadítsuk az emberiséget a kizsákmányolás és az elnyomás láncai alól, hogy szétzúzzuk azt az ocsmány barbarizmust, amelyet a sakkban tartott kapitalizmus kínál nekünk egyetlen jövőként: csatlakozzatok a felszabadító szocializmusért folytatott harchoz, csatlakozzatok a Negyedik Internacionáléért folytatott harchoz!

Ezt a kiáltványt elfogadta:

Afganisztán: A CORQI afgán aktivistákból álló küldöttsége

Algéria: Algériai Internacionalista Szocialisták Szervező Bizottsága (COSI)

Németország: Julius Monath, Günter Rex és Max Schumacher, a CORQI német szekciójának tagjai. 

Azánia/Dél-Afrika: A Negyedik Internacionálé azániai szekciója (AS-FI)

Banglades: A Negyedik Internacionálé bangladesi szekciója

Belgium: Internationalista Szocialista Szervezet (ISO), a CORQI belga szekciója. 

Benin: A benini trockisták összekötő bizottsága (CLTB)

Brazília: Internacionalista Kommunista Szervezet (CORQI)

Burundi : A Negyedik Internacionálé burundi szekciója

Kanada : Kanadai Trockista Összekötő Bizottság (TLCC)

Kína : Vendég Kínából

Korea : Koreai küldöttség a CORQI 3. nemzetközi konferenciáján, Sikhwa Jung, koreai aktivista

Elefántcsontpart : Prof. Ouattara Mamadou, az Elefántcsontparti Felsőoktatási Unió (CNEC) szakszervezeti frakcióinak újraegyesítése irányítóbizottságának alelnöke.

Amerikai Egyesült Államok :Socialist Organizer

Franciaország :Tendance communiste internationaliste, a Negyedik Internacionálé francia szekciója.

Nagy-Britannia :A IV. Internacionálé brit támogatók

Görögország : Andreas Guhl, az ErgatikaNea szerkesztője

Haiti : Berthony Dupont, Haiti Liberté

Magyarország :A IV, Internacionálé hívei

India :Spark Group

Olaszország :Dario Granaglia, Monica Grilli és Lorenzo Varaldo az Internacionalista Szocialista Szervezet (OSI-CORQI) részéről.

Marokkó : A CORQI marokkói támogatóinak csoportja

Mexikó : Internacionalista Kommunista Liga (LCI-CORQI)

Pakisztán : A Negyedik Internacionálé pakisztáni szekciója

Palesztina : palesztinai vendég

Peru : Internacionalista Szocialista Csoport (GSI)

Portugália : Internacional csoport 

Románia : Román Trockista Csoport és szimpatizánsok

Oroszország :A CORQI támogatóinak csoportja Oroszországban 

Szenegal :szenegáli forradalmi tanulmányok csoport (GSER)

Serbie : Jacim Milunovic, munkásaktivista

Svájc : Wolfgang Eichenberger a svájci delegáció nevében,

Togo: Lawson Drackey Messan, a Negyedik Internacionálé (CORQI) aktivistája.

Tunézia: L., tunéziai aktivista

Törökország: Sosyalizm

Zimbabwe : ChimurengaVanguard (CORQI)

Figyelmeztető kiáltvány 8. rész

 

A 4. Internacionálé rekonstrukciójának szervezőbizottsága (CORQI) figyelmeztető kiáltványa:

a dolgozókhoz, fiatalokhoz, az egész világ munkásaktivistáihoz és mindazokhoz, akik végezni akarnak a tőkés kizsákmányolással

(2020. november 8-9-10.)

 

22/ «Helyet a fiatalságnak! Helyet a dolgozó nőknek!»

Ez a jelszó, amely a IV. Internacionálé alapító programjának záróoldalain olvasható, tükröződik a CORQI szervezeteinek tevékenységében.

A női munkavállalók különleges jogainak védelme a jelenlegi helyzetben különösen fontos. Ők a kormányzati politikák első számú áldozatai. Az elmúlt hónapok helyzete is ezt igazolja: a Covid-válság idején a frontvonalban voltak a munkahelyük miatt (a kórházi szektorban, kereskedelemben, takarításban, házi segítségnyújtásban stb.), de a sok országban kialakult bezártság miatt a távoktatás által okozott nehézségekkel is szembe kellett nézniük, a számítógépes felszerelés hiánya vagy elégtelensége, a szűkös lakáskörülmények stb. miatt.

Az elmúlt néhány évben a CORQI szervezetei számos országban kezdeményezték, hogy harcoljanak e specifiikus kettős kizsákmányolás és kettős elnyomás ellen, és így válaszoljanak a dolgozó nők aggodalmaira, különösen március 8-a alkalmából Pakisztánban, Franciaországban, az Egyesült Államokban, Olaszországban... Mexikóban a dolgozó nők elleni gyilkosságok elleni kampány kapcsolódik a kapitalista kizsákmányolás elleni harchoz, amely ennek a barbárságnak az oka.

Ezen eredmények fényében a CORQI szervezetei a legnagyobb jelentőséget tulajdonítják ennek a küzdelemnek, és kezdeményezéseken gondolkodnak a meghozandó átfogó, nemzetközi szintű kampány megvalósításán a női munkavállalók érdekében.

Hasonlóképpen, a CORQI szervezetei a legnagyobb figyelmet a fiatal generációra fordítják. Jelzésértékű, hogy az elmúlt időszakban ők voltak az osztályharcok és népfelkelések élvonalában, mivel a kapitalista barbarizmus őket sújtotta a legsúlyosabban. A chilei középiskolásoknak a metrójegyek emelése elleni lázadásától kezdve azon különlegességig, amely augusztusban Maliban következett be, amikor az összes politikai erő tűzszünetre szólított fel az Ibrahim Boubacar Keïta rezsimje elleni konfrontációban, az iraki felkelésektől a hongkongi tömeges mozgósításokig, a harcosok új generációja különböző formákban, a munkásosztály és szervezetei mellett a kapitalista rezsim elleni konfrontációban invesztálja fegyvereit, gyűjti tapasztalatait.

A CORQI 3. Nemzetközi Konferenciája üdvözli az Ifjúság a Szocializmusért Nemzetközi Szövetségének (AIJS) megalakulását, amely 2019 augusztusában a párizsi régióban 63 fiatalt hozott össze Németországból, Algériából, Azánia/Dél-Afrikából, Belgiumból, Brazíliából, Burundiból, az Egyesült Államokból, Franciaországból, Indiából, Mexikóból, Palesztinából és Oroszországból (a Burkina Fasóból és Marokkóból érkező küldöttek a hatóságok vízumkérelmének elutasítása miatt nem tudtak eljönni). Különösen pozitív, hogy a kapcsolattartó bizottság havonta ülésezik, olyan fiatalok részvételével, akik nem feltétlenül a CORQI aktivistái - ez a vita és a cselekvés kerete, valamint a közlemények, brosúrák, cikkek és állandó nemzetközi kampányok kidolgozásáé.

A fiatalok ellenállnak és harcolnak a szocializmusért folytatott harcban az ettől való eltérítési kísérletek és a munkásmozgalomtól elkülönült, speciális kérdésekre való korlátozásukra tett számos kísérlet ellenére. A fiatalok ragaszkodnak a jövőhöz való jogukhoz és mindenütt csatlakoznak a szocialista forradalom világpártjának soraihoz.

23/ Eltökéltek vagyunk a IV. Internacionálé történelmi programja alapján történő újjáalakítására, és tudatában vagyunk annak, hogy az osztályharc, bár tartalmát tekintve nemzetközi, formáját tekintve nemzeti marad. Úgy gondoljuk, hogy minden országban fel kell vetni a városi és vidéki munkások kormányáért folytatott harc kérdését, tekintettel az összes jelenlegi kormány kudarcára, amelyek képtelenek a járvány ellen fellépni, legyenek azok "klasszikus" kapitalista kormányok vagy olyanok, amelyekben a munkásmozgalomból született régi pártok vesznek részt, vagy akár alapvetően ezekből állnak.

Az Átmeneti Programmal megerősítjük: "A IV. Internacionálé központi feladata, hogy megszabadítsa a proletariátust a régi vezetéstől, amelynek konzervativizmusa teljes ellentmondásban áll a hanyatló kapitalizmus katasztrofális helyzetével, és a történelmi fejlődés fő akadályát képezi. A fő vád, amit a IV. Internacionálé a proletariátus hagyományos szervezeteivel szemben állít, hogy azok nem akarnak elszakadni a politikailag haldokló burzsoáziától".

Az Átmeneti Programmal megerősítjük: "Minden olyan párttól és szervezettől, amely a munkásokra és parasztokra támaszkodik, és az ő nevükben beszél, követeljük, hogy politikailag szakítsanak a burzsoáziával, és lépjenek a munkások és parasztok kormányzásáért folytatott harc útjára".

24/ Március 24-i nyilatkozatunkban azt írtuk: "Milyen intézkedéseket hozna egy olyan kormány, amely aggódik a nagy többség egészségének védelméért?

«Az ilyen kormány állami felügyelet alá venné a teljes termelőapparátust, hogy azonnal a járvány elleni javak előállítására fordítsa (maszkok, tesztek, fertőtlenítőszerek, gyógyszerek, stb.), szisztematikusan megszervezné az egész népesség szűrését. Nem tétovázna elkobozni a nagyvállalatok és a bankok tulajdonát (kezdve a gyógyszergyártással).

Egy ilyen kormány azonnal megnyitná a bezárt kórházakat, elrekvirálná a szükséges épületeket, hogy a legrövidebb időn belül biztosítsa a szükséges kórházi intenzív struktúrát.

Egy ilyen kormány onnan venné el a milliárdokat, ahol azok vannak és azért, hogy milliók számára biztosítsa az ingyenes gyógyítást, a gyógyító személyzet és felszerelés finanszírozását.

Egy ilyen kormány úgy szervezné a kijárási tilalmat az egész lakosság számára, hogy a bérek fizetésére kötelezné a vállalatokat. A dominált (periferiális/félperiferiális) országokban pedig, ahol egy jelentős többség az «informális szektor» fekete és szürkegazdaságában dolgozik, melyben sem rendszeres jövedelem, sem garancia nincs, egy ilyen kormány garantálná mindenki számára a méltó életet, megszervezné az élelmiszerellátást, az alapvető cikkekkel ellátást.

Egy ilyen kormány állami tulajdonba venné a vírus és egyéb betegségek alapkutatását, megfelelő eszközökkel látná el a tudományos csoportokat.

Egy ilyen kormány azonnal lakóépületeket sajátítana ki a hajléktalanok, rossz körülmények között élők számára (akiknek e híján semmit nem jelent a «kijárási tilalom»).

Egy ilyen kormány azonnal leállítaná a kilakoltatásokat, moratóriumot jelentene be a lakás és rezsi fizetésére, azonnal megtiltaná az elbocsátásokat. Egy ilyen kormány az alapvető cikkekre és gyógyszerekre árkontrollt jelentene be tudván, hogy a gyógyszergyárak és -tárak mindenütt emelik az árakat a pandémia és a gazdasági válság ürügyén.

Egy ilyen kormány megszüntetné a katonai kiadásokat, amelyek révén a népellenes imperialista intervenciókat finanszírozzák, és azonnal a járvány felszámolására fordítaná.

Egy ilyen kormány azonnal abbahagyná az adósságfizetést, a belsőt és külsőt. A spekulációból származó milliárdokat elvenné és az óriási többség javára fordítaná.  

Mivelhogy ezek, a népesség túléléséhez szükséges intézkedések ellentétesek a tőkés osztály követeléseivel, nem habozna szakítani vele ez a kormány..

Mi, a CORQI-ban szervezettek, akik a IV. Internacionálé újjászervezéséért küzdünk, mindannyian kijelentjük saját országunkban, hogy az ilyen, az óriási többséget képviselő kormány létrehozásáért mindenekelőtt a munkásszervezetekre támaszkodunk, amelyek ezt a célt tűzték maguk elé: a gyógyszeripari trösztök, nagyvállalatok, bankok tulajdonának elkobzását a dolgozók, a fiatalok életének megmentésére».

(a kilencedik, utolsó rész néhány nap múlva)

Az izraeli együttélés mítosza

 

A tűzszünet ellenére folytatódtak a palesztin tüntetések Jeruzsálemben és másutt, az izraeli rendőrség több tucat palesztint tartóztatott le Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben, és az izraeli telepesek továbbra is folytatták provokációikat.

Az izraeli társadalomban a törésvonalak soha nem voltak még ilyen világosak, és Jeruzsálem továbbra is puskaporos hordó, amely újabb katasztrofális tüzet gyújthat, ha nem foglalkoznak a kiváltó okokkal - a palesztin területek izraeli megszállásával és rendkívül diszkriminatív politikájával.

Két héttel ezelőtt a családom otthonában voltam Haifában, egy észak-izraeli városban, ahol palesztinok és izraeliek egyaránt élnek. Láttam fiatal férfiak csoportjait, akik izraeli zászlókkal és kerékbilincsekkel vonultak, és azt kiabálták, hogy "Izrael népe él" és "Halál az arabokra".

Apámmal élőben néztük a televízióban, ahogy egy másik vegyes városban, Lodban egy zsidó férfiakból álló tömeg megkérdezett egy férfit, hogy arab-e, majd kirángatták az autójából és megverték. Izrael néhány palesztin polgára egy lodi zsinagóga felgyújtásával fejezte ki csalódottságát és dühét a zsidó izraeliekkel és a zsidó állam őket elnyomó szimbólumaival szemben.

Haifát, amelynek lakossága 85%-ban zsidó és 15%-ban palesztin, Loddal és más izraeli vegyes városokkal együtt régóta az együttélés példájaként emlegetik. Ezért az elmúlt hetekben többször is feltették a kérdést: hogyan váltak ezek a városok hirtelen a kollektív erőszak helyszíneivé?

Az igazság az, hogy Izrael palesztin állampolgárai és az ország zsidó többsége soha nem éltek együtt. Mi, Izraelben élő palesztinok "alul létező" emberek vagyunk, akik a diszkrimináció és a rasszizmus rendszerében élünk, olyan törvényekkel, amelyek rögzítik másodosztályú státuszunkat, és olyan politikákkal, amelyek biztosítják, hogy soha nem leszünk egyenlőek.

Ez nem véletlen, hanem tudatos döntés. Az Izraelben a palesztinok elleni erőszak, amelynek az izraeli állam támogatásával az elmúlt hetekben tanúi lehettünk, előre látható volt.

A palesztin állampolgárok Izrael lakosságának mintegy 20%-át teszik ki. Mi vagyunk azok, akik túléltük a "nakbát", Palesztina 1948-as etnikai tisztogatását, amikor a palesztin lakosság több mint 75%-át elűzték otthonából, hogy Izrael alapításakor helyet csináljanak a zsidó bevándorlóknak.

Apám a palesztin lakosság azon 25%-ának egyike volt, aki megmarad. 9 éves volt, amikor el kellett hagynia otthonát Mujaydilben, egy Názáret melletti palesztin faluban. Apám és családja Názáretbe költözött. Mivel a kevesebb mint 3 km-re lévő Názáretbe menekültek, az izraeli törvények őt és családját "távollévőknek nyilvánították", ami azt jelentette, hogy Izrael elvehette a tulajdonukat.

És ez történt: Izrael lerombolta az otthonát, az iskoláját és az egész faluját, hogy helyet csináljon a zsidó bevándorlóknak. Mujaydil helyére Izrael létrehozott egy kizárólag zsidó várost Migdal Haemek néven. Izrael "zsidó államában" nemkívánatos nem-zsidóvá vált, nem pedig egyenlő jogokkal rendelkező állampolgárrá a saját országában.

1948 és 1966 között ő és más palesztinok Izraelben katonai rendszerben éltek - hasonlóan ahhoz, amely ma Ciszjordániában létezik -, földjeik nagy részét elkobozták, és engedélyre volt szükségük ahhoz, hogy egyik helyről a másikra költözhessenek. Apámnak éveket kellett várnia arra, hogy megtegye ezt a rövid utat, hogy megnézze, mi lett az otthonából és az iskolájából.

Izraelben a nakba emlékét rendszeresen tagadják vagy elutasítják, és tilos a megemlékezéssel foglalkozó szervezetek állami finanszírozása. Az iskolában a történelemkönyvek a földünkhöz való zsidó kötődésről tanítanak minket, de hallgatnak a nakbáról. Olyan, mintha betolakodók lennénk a hazánkban.

Amikor 1966-ban véget ért a katonai uralom, Izrael azt a mítoszt terjesztette, hogy az Izraelben élő palesztinok most már teljes jogú állampolgárok, rámutatva, hogy parlamenti képviselőket választhatunk a Knesszetbe, és hogy ott is vannak képviselőink. De Izrael megalakulása óta több mint 60 olyan törvényt hozott, amely rögzíti másodrangú státuszunkat. Egy törvény lehetővé teszi, hogy a zsidó izraeliek sok városban megtagadják tőlem és más palesztinoktól a jogot, hogy velük együtt éljenek, mert nem vagyunk "társadalmilag megfelelőek".

A bíróságok rendszeresen fenntartják ezeket a diszkriminatív törvényeket, a törvényhozók pedig évről évre megakadályozzák a palesztinok és zsidók egyenlőségét biztosító törvények elfogadására irányuló kísérleteket. A palesztin állampolgárokkal szembeni intézményesített rasszizmus és megkülönböztetés miatt közel felünk szegénységbe süllyedt, és a munkanélküliségi rátánk 25 százalékra emelkedett.

A palesztinok elleni rasszizmust gyakorlatilag minden jelentős izraeli politikus és párt szítja és kihasználja (a Munkapárt, amely mindössze hét mandátummal rendelkezik a Knesszetben, az egyetlen kivétel). Még az olyan "mérsékeltek" is, mint a Yesh Atid vezetője, Yair Lapid, akit a márciusi eredménytelen parlamenti választások után kormányalakítással bíztak meg, azt mondta, hogy "meg akar szabadulni az araboktól", és hogy a legfontosabb prioritása "a zsidó többség fenntartása Izrael földjén".

Politikusok az állampolgárságunk visszavonását követelik, vagy még rosszabbakat - mint Avigdor Lieberman volt külügyminiszter, aki azt mondta, hogy le kellene vágni a fejünket, vagy Naftali Bennett volt oktatási miniszter, aki azt mondta, hogy sok palesztint ölt meg, és nem volt vele semmi gond.

2019 óta Benjamin Netanjahu miniszterelnök kétszer kötött választási paktumot a nyíltan rasszista Zsidó Erő párttal, amely a hírhedt Meir Kahane támogatóiból áll, akinek Kach pártját és annak szárnyait az Egyesült Államok terrorszervezetnek bélyegezte. A Jewish Power-t Itamar Ben Gvir vezeti, aki azt mondja, hogy hőse Baruch Goldstein, aki 1994-ben Hebronban lelőtt 29 palesztint, akik imádkoztak.

Mindez nem csak Netanjahu úrnak segít szavazatokat gyűjteni, hanem normalizálja a palesztinok iránti gyűlöletet is. A fiatal zsidók radikalizáltabbak, mint a szüleik, a felmérések szerint nem akarnak a palesztinok mellett élni, és támogatják az állampolgárságunk visszavonását.

A palesztinok elleni előítélet, rasszizmus és erőszak nem korlátozódik a társadalom egy szegmensére - ez mindennapossá vált. Csak májusban Netanjahu kormánya engedélyezte az erőszakos zsidó felsőbbrendűségi felvonulásokat Jeruzsálem palesztin negyedeiben és az Aksza mecset területén. Az izraeli rendőrök és zsidó állampolgárok de facto mentességet kaptak a palesztinok megtámadásáért.

A puszta létezésünk is irritálja Izrael uralkodó elitjét, amely ragaszkodik az állam zsidóságának megőrzéséhez. Édesapám, aki 82 éves, még mindig várja azt a napot, amikor már nem kell attól félve élnie, hogy kiutasítanak minket a saját hazánkból. Izraelben palesztinnak lenni annyit jelent, mint várni arra a napra, amikor Izrael úgy dönt, hogy végleg megszabadul tőled.

Hogyan magyarázzam el a 7 éves fiamnak, mit jelent palesztin állampolgárnak lenni Izraelben? Milyen jövőt lát, amikor a kormány vezetői gyűlöletet szítanak ellene? Milyen bátor reménye lehet, ha arra van ítélve, hogy az oktatásban, a foglalkoztatásban és a lakhatásban rasszizmussal és diszkriminációval szembesüljön?

Egyelőre megpróbálom megvédeni őt a tévében és a telefonjainkon látható képektől, de hamarosan eljön az idő, amikor már nem tudom megvédeni attól a valóságtól, hogy olyan emberek veszik körül, akik másodrendű állampolgárnak tekintik.

(Diana Buttu)

Buttu asszony jogász, a Palesztin Felszabadítási Szervezet tárgyalócsoportjának korábbi tanácsadója és izraeli állampolgár.

Forrás: The New York Times 

(https://agencemediapalestine.fr/blog/2021/05/27/le-mythe-de-la-coexistence-en-israel/?utm_source=newsletter&utm_medium=email&utm_campaign=diana_buttu_le_mythe_de_la_coexistence_en_israel&utm_term=2021-06-08)

Figyelmeztető kiáltvány 7. rész

 

A 4. Internacionálé rekonstrukciójának szervezőbizottsága (CORQI) figyelmeztető kiáltványa:

a dolgozókhoz, fiatalokhoz, az egész világ munkásaktivistáihoz és mindazokhoz, akik végezni akarnak a tőkés kizsákmányolással

(2020. november 8-9-10.)

 

21/ Megállapítottuk, hogy a helyzetet az a tény jellemzi, miszerint minden földrész minden országában a történelmileg munkásosztály alkotta szervezetek, pártok és szakszervezetek szent szövetségre léptek a burzsoá kormányokkal.    

Mindezt megerősíteni azonban nem jelenti azt, hogy a dolgozók lemondtak eme történelmileg az osztályharcba beépült érdekvédő eszközök használatáról. A helyzet az osztályharc nemzeti tradíciói szerint különbözik minden országban, de egy dolog tény: ugyan mindenhol így vagy úgy részt vesznek a «szentszövetségben», a pártok és szakszervezetek nem ugyanazt a helyet foglalják el. A szakszervezetek általában fenntartják kapcsolataikat a munkásosztállyal, őrzik az «egységfront elemi formáját» (Trockij), ez pedig más, mint a pártok viszonya. Az, hogy vannak bizonyos országok, amelyek organikusan kapcsolódnak munkáspártokhoz, és mások pedig nem, adódik abból, hogy az osztályharc ereje végett a dolgozók «alulról», ragadják meg az eszközöket, különösen a szakszervezeteket. A hagyományos szakszervezeti «munkás-burzsoá» apparátusok többsége egyre inkább burzsoá (vagyis az államnak alárendelt) ahogy a csúcsai felé emelkedik; egyre inkább munkás, vagyis a munkásosztály követeléseihez és mozgalmához igazodik, ahogyan egyre «lejjebb» szállunk. Ami nem jelenti, hogy még lent sem alárendeltje a burzsoá apparátusnak. A teljes függetlenség az állammal és a tőkés osztállyal szemben nem lehetséges, csak ha a szakszervezeteket a proletárforradalmi út, vagyis a IV. Internacionálé programja iránt tudatosan elkötelezett aktivisták irányítják.

A munkásmozgalom minden országban a szakszervezeteket használja sztrájkokra, mobilizációkra, ideértve a politikai küzdelmeket is. Sok esetben arra kényszeríti a csúcsokat, hogy ne menjenek el egészen a korporatista integrációig. A munkásmozgalom az, amely megőrzi a szakszervezetek munkásosztályi jellegét. Ezért fontosabb, mint valaha, hogy az Átmeneti Program szakszervezetekre vonatkozó ajánlását betartsuk: "Megingathatatlan elvként kell itt kimondani: a tömegszervezetektől való kapitulációs önelszigetelődés a forradalom elárulásával egyenlő, összeegyeztethetetlen a IV. Internacionáléhoz való tartozással”. Emlékezzünk vissza, mit írt Trockij a meggyilkolása előtti utolsó írásában: "Pusztulásra van ítélve minden szervezet, minden párt, minden frakció, amely a szakszervezetekkel kapcsolatban ultimatista álláspontot képvisel, mert valójában hátat fordít a munkásosztálynak, csak azért, mert nem tetszik neki a szervezet". Emlékezzünk csak vissza, ahogyan Trockij ezt a kérdést kezelte: "A szakszervezetek Franciaországban, Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban és más országokban mélységesen támogatják burzsoáziájuk ellenforradalmi politikáját. Ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy ezeket a szakszervezeteket szakszervezeteknek nevezzük, hogy támogassunk minden progresszív lépést, amit megtehetnek, és megvédjük őket a burzsoáziával szemben." Tehát a szakszervezetet egyszerre vezetheti ellenforradalmi apparátus, amely a burzsoáziát védelmezi, és tehet progresszív lépéseket is, amelyek a burzsoázia elleni védelemhez vezetnek bennünket. Ez nem ellentmondás. Trockij folytatja: "Programunk szempontjából a szakszervezetnek az osztályharc szervezetének kell lennie. Hogyan viszonyuljunk tehát az Amerikai Munkásszövetséghez (a nagyon is jobboldali amerikai szakszervezethez)? Vezetői a burzsoázia hírhedt ügynökei. Minden alapvető kérdésben (...) a proletariátus érdekeivel közvetlenül ellentétes politikát folytatnak. (...) Ez az apparátus véglegesen reakciós tényezővé vált. Ebből azonban semmiképpen sem következik, hogy az AFL megszűnik szakszervezet lenni." Trockij pontosít: "Az állam osztályjellegét a termelőeszközök tulajdonformáihoz való viszonya határozza meg. Ami egy munkásszervezetet szakszervezetként definiál, az a nemzeti jövedelem elosztásához való viszonya."

Más szóval: az a szakszervezet, amely azt a részt védi - sőt "csak" azt a részt védi -, amelyet a munkásosztály a nemzeti jövedelemből kiharcol, a munkásosztály védelmi tényezője, még akkor is, ha egyébként teljesen a kormányhoz igazodik. És Trockij hozzáteszi: "Hogy ne szakítson bázisával, az AFL vezetősége bizonyos határokon belül (ebben a képletben természetesen minden a "bizonyos határokon belül" van) kénytelen vezetni a munkások harcát a bérek emeléséért, vagy legalábbis a nemzeti jövedelemben számukra fenntartott rész csökkentése ellen. Ez az objektív jel elegendő ahhoz, hogy minden fontos alkalommal meghúzzuk a határvonalat a legreakciósabb szakszervezetek és a sárga szervezetek között. Éppen ez a tény (...) késztet bennünket arra, hogy megvédjük az AFL-t". Mivel a munkásosztály szervezetek nélkül - semmi.

Az utóbbi időszakban bizonyos áramlatok - ugyanazok, amelyek lemondanak a kapitalista rendszer felszámolásáért folytatott harcról - felszólítanak a munkásmozgalom minden szervezeti formájának (szakszervezetek és pártok) elhagyására, hogy feloldódjanak az osztályjelleget tagadó informális mozgalmakban. A IV. Internacionálé egyértelműen elutasít minden olyan kísérletet, amely tagadja az osztályszervezetek kiépítésének szükségességét.

(a nyolcadik rész néhány nap múlva)