A tűzszünet ellenére folytatódtak a palesztin tüntetések Jeruzsálemben és másutt, az izraeli rendőrség több tucat palesztint tartóztatott le Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben, és az izraeli telepesek továbbra is folytatták provokációikat.
Az izraeli társadalomban a törésvonalak soha nem voltak még ilyen világosak, és Jeruzsálem továbbra is puskaporos hordó, amely újabb katasztrofális tüzet gyújthat, ha nem foglalkoznak a kiváltó okokkal - a palesztin területek izraeli megszállásával és rendkívül diszkriminatív politikájával.
Két héttel ezelőtt a családom otthonában voltam Haifában, egy észak-izraeli városban, ahol palesztinok és izraeliek egyaránt élnek. Láttam fiatal férfiak csoportjait, akik izraeli zászlókkal és kerékbilincsekkel vonultak, és azt kiabálták, hogy "Izrael népe él" és "Halál az arabokra".
Apámmal élőben néztük a televízióban, ahogy egy másik vegyes városban, Lodban egy zsidó férfiakból álló tömeg megkérdezett egy férfit, hogy arab-e, majd kirángatták az autójából és megverték. Izrael néhány palesztin polgára egy lodi zsinagóga felgyújtásával fejezte ki csalódottságát és dühét a zsidó izraeliekkel és a zsidó állam őket elnyomó szimbólumaival szemben.
Haifát, amelynek lakossága 85%-ban zsidó és 15%-ban palesztin, Loddal és más izraeli vegyes városokkal együtt régóta az együttélés példájaként emlegetik. Ezért az elmúlt hetekben többször is feltették a kérdést: hogyan váltak ezek a városok hirtelen a kollektív erőszak helyszíneivé?
Az igazság az, hogy Izrael palesztin állampolgárai és az ország zsidó többsége soha nem éltek együtt. Mi, Izraelben élő palesztinok "alul létező" emberek vagyunk, akik a diszkrimináció és a rasszizmus rendszerében élünk, olyan törvényekkel, amelyek rögzítik másodosztályú státuszunkat, és olyan politikákkal, amelyek biztosítják, hogy soha nem leszünk egyenlőek.
Ez nem véletlen, hanem tudatos döntés. Az Izraelben a palesztinok elleni erőszak, amelynek az izraeli állam támogatásával az elmúlt hetekben tanúi lehettünk, előre látható volt.
A palesztin állampolgárok Izrael lakosságának mintegy 20%-át teszik ki. Mi vagyunk azok, akik túléltük a "nakbát", Palesztina 1948-as etnikai tisztogatását, amikor a palesztin lakosság több mint 75%-át elűzték otthonából, hogy Izrael alapításakor helyet csináljanak a zsidó bevándorlóknak.
Apám a palesztin lakosság azon 25%-ának egyike volt, aki megmarad. 9 éves volt, amikor el kellett hagynia otthonát Mujaydilben, egy Názáret melletti palesztin faluban. Apám és családja Názáretbe költözött. Mivel a kevesebb mint 3 km-re lévő Názáretbe menekültek, az izraeli törvények őt és családját "távollévőknek nyilvánították", ami azt jelentette, hogy Izrael elvehette a tulajdonukat.
És ez történt: Izrael lerombolta az otthonát, az iskoláját és az egész faluját, hogy helyet csináljon a zsidó bevándorlóknak. Mujaydil helyére Izrael létrehozott egy kizárólag zsidó várost Migdal Haemek néven. Izrael "zsidó államában" nemkívánatos nem-zsidóvá vált, nem pedig egyenlő jogokkal rendelkező állampolgárrá a saját országában.
1948 és 1966 között ő és más palesztinok Izraelben katonai rendszerben éltek - hasonlóan ahhoz, amely ma Ciszjordániában létezik -, földjeik nagy részét elkobozták, és engedélyre volt szükségük ahhoz, hogy egyik helyről a másikra költözhessenek. Apámnak éveket kellett várnia arra, hogy megtegye ezt a rövid utat, hogy megnézze, mi lett az otthonából és az iskolájából.
Izraelben a nakba emlékét rendszeresen tagadják vagy elutasítják, és tilos a megemlékezéssel foglalkozó szervezetek állami finanszírozása. Az iskolában a történelemkönyvek a földünkhöz való zsidó kötődésről tanítanak minket, de hallgatnak a nakbáról. Olyan, mintha betolakodók lennénk a hazánkban.
Amikor 1966-ban véget ért a katonai uralom, Izrael azt a mítoszt terjesztette, hogy az Izraelben élő palesztinok most már teljes jogú állampolgárok, rámutatva, hogy parlamenti képviselőket választhatunk a Knesszetbe, és hogy ott is vannak képviselőink. De Izrael megalakulása óta több mint 60 olyan törvényt hozott, amely rögzíti másodrangú státuszunkat. Egy törvény lehetővé teszi, hogy a zsidó izraeliek sok városban megtagadják tőlem és más palesztinoktól a jogot, hogy velük együtt éljenek, mert nem vagyunk "társadalmilag megfelelőek".
A bíróságok rendszeresen fenntartják ezeket a diszkriminatív törvényeket, a törvényhozók pedig évről évre megakadályozzák a palesztinok és zsidók egyenlőségét biztosító törvények elfogadására irányuló kísérleteket. A palesztin állampolgárokkal szembeni intézményesített rasszizmus és megkülönböztetés miatt közel felünk szegénységbe süllyedt, és a munkanélküliségi rátánk 25 százalékra emelkedett.
A palesztinok elleni rasszizmust gyakorlatilag minden jelentős izraeli politikus és párt szítja és kihasználja (a Munkapárt, amely mindössze hét mandátummal rendelkezik a Knesszetben, az egyetlen kivétel). Még az olyan "mérsékeltek" is, mint a Yesh Atid vezetője, Yair Lapid, akit a márciusi eredménytelen parlamenti választások után kormányalakítással bíztak meg, azt mondta, hogy "meg akar szabadulni az araboktól", és hogy a legfontosabb prioritása "a zsidó többség fenntartása Izrael földjén".
Politikusok az állampolgárságunk visszavonását követelik, vagy még rosszabbakat - mint Avigdor Lieberman volt külügyminiszter, aki azt mondta, hogy le kellene vágni a fejünket, vagy Naftali Bennett volt oktatási miniszter, aki azt mondta, hogy sok palesztint ölt meg, és nem volt vele semmi gond.
2019 óta Benjamin Netanjahu miniszterelnök kétszer kötött választási paktumot a nyíltan rasszista Zsidó Erő párttal, amely a hírhedt Meir Kahane támogatóiból áll, akinek Kach pártját és annak szárnyait az Egyesült Államok terrorszervezetnek bélyegezte. A Jewish Power-t Itamar Ben Gvir vezeti, aki azt mondja, hogy hőse Baruch Goldstein, aki 1994-ben Hebronban lelőtt 29 palesztint, akik imádkoztak.
Mindez nem csak Netanjahu úrnak segít szavazatokat gyűjteni, hanem normalizálja a palesztinok iránti gyűlöletet is. A fiatal zsidók radikalizáltabbak, mint a szüleik, a felmérések szerint nem akarnak a palesztinok mellett élni, és támogatják az állampolgárságunk visszavonását.
A palesztinok elleni előítélet, rasszizmus és erőszak nem korlátozódik a társadalom egy szegmensére - ez mindennapossá vált. Csak májusban Netanjahu kormánya engedélyezte az erőszakos zsidó felsőbbrendűségi felvonulásokat Jeruzsálem palesztin negyedeiben és az Aksza mecset területén. Az izraeli rendőrök és zsidó állampolgárok de facto mentességet kaptak a palesztinok megtámadásáért.
A puszta létezésünk is irritálja Izrael uralkodó elitjét, amely ragaszkodik az állam zsidóságának megőrzéséhez. Édesapám, aki 82 éves, még mindig várja azt a napot, amikor már nem kell attól félve élnie, hogy kiutasítanak minket a saját hazánkból. Izraelben palesztinnak lenni annyit jelent, mint várni arra a napra, amikor Izrael úgy dönt, hogy végleg megszabadul tőled.
Hogyan magyarázzam el a 7 éves fiamnak, mit jelent palesztin állampolgárnak lenni Izraelben? Milyen jövőt lát, amikor a kormány vezetői gyűlöletet szítanak ellene? Milyen bátor reménye lehet, ha arra van ítélve, hogy az oktatásban, a foglalkoztatásban és a lakhatásban rasszizmussal és diszkriminációval szembesüljön?
Egyelőre megpróbálom megvédeni őt a tévében és a telefonjainkon látható képektől, de hamarosan eljön az idő, amikor már nem tudom megvédeni attól a valóságtól, hogy olyan emberek veszik körül, akik másodrendű állampolgárnak tekintik.
(Diana Buttu)
Buttu asszony jogász, a Palesztin Felszabadítási Szervezet tárgyalócsoportjának korábbi tanácsadója és izraeli állampolgár.
Forrás: The New York Times
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.