Nemzetközi felhívás

 Sürgős nemzetközi találkozót a globális imperialista háború ellen! (2025. márciusa)

Holttestek százezrei borítják Ukrajna és Oroszország, Gáza és Libanon, ideértve Szudán és a Kongói Demokratikus Köztársaság csatatereit. Férfiak és nők millióit csonkítják meg életük hátralévő részére. Az előző generációktól örökölt egész civilizációt kiirtja a legkegyetlenebb barbárság.

Bárki is legyen közvetlenül felelős ennek vagy annak a háborúnak a kirobbantásáért, egy dolog biztos: a háború, amely ezt a káoszt okozza, az imperializmus terméke. Ez a káosz az eredménye annak a vágynak, hogy a tőkésosztály az emberi munka és a bolygó természeti erőforrásainak kizsákmányolásából éljen.

A bolygót uraló nagy tőkéscsoportok nyíltan állítják ezt, ahogyan az Egyesült Államok leghatalmasabb befektetési bankjának, a JPMorgan-nak a vezérigazgatója is, aki kijelentette: "A harmadik világháború már elkezdődött. Az egyes konfliktusokat már országról országra koordinálják" (Fortune,október 29.)

Igen, ezt a háborút a nagy tőkéshatalmak vívják. Egy és ugyanaz az imperialista háború az ukrajnai és oroszországi csataterektől kezdve a gázai népirtáson át a libanoni bűnös invázióig, a szudáni és a kongóbeli végtelen háborútól a Kína elleni amerikai háborús előkészületekig. Háború, amely ürügyül szolgál a katonai kiadások történelmileg példátlan mértékű növeléséhez, kizárólag az Egyesült Államok érdekeit szolgálva, kizárólag a fegyveripar hasznára, amelyet a világ szinte összes kormánya támogat a közszolgálati költségvetések kifosztásával együtt.

Egy "külső háború", amely felgyorsítja a tőkés kormányok "otthoni háborúját" a munkások és az előző generációk által kivívott munkás- és demokratikus vívmányok ellen. Egyetlen társadalmi erő képes megállítani a totális háború felé tartó menetelést: a nemzetközi munkásosztály. Ez az az osztály, amely minden jólétet megtermel, és amely képes magával ragadni a társadalom összes elnyomott rétegét, hogy végleg véget vessen a háborúknak és azok gyökerének: a kapitalista kizsákmányolásnak.

Ezért állítjuk, hogy aki őszintén harcolni akar a népek közötti békéért és testvériségért, annak harcolnia kell a munkásmozgalomnak minden kormánytól való függetlenségéért. Biden és Trump, Netanjahu, Putyin, Zelenszkij, Macron, Scholz, Starmer, Sanchez, Albanese és mások, akik magukat alávetik az előbbieknek, mind háborúra szítanak.

Aki őszintén a békéért és a népek közötti testvériségért akar harcolni, annak el kell utasítania azoknak a manővereit, akik elítélik a gázai háborút, de támogatják a NATO ukrajnai háborúját vagy a terrorizmus elleni háborút vagy Amerika Kína elleni háborús előkészületeitm amelyeket semmi más nem motivál, mint az Egyesült Államok akarata.

Aki őszintén harcolni akar a békéért és a népek közötti testvériségért, annak ki kell állnia a palesztin nép joga mellett, hogy szabadon dönthessen saját sorsáról, az elmúlt hetvenhat évben ellenük hozott döntések ellen.

Aki őszintén harcolni akar a népek közötti békéért és testvériségért, annak követelnie kell az orosz csapatok kivonulását Ukrajnából, az ukrán csapatok kivonulását Oroszországból, a NATO kivonását Európából, a külföldi csapatok (különösen a francia csapatok) kivonását Afrikából, az izraelit Libanonból, a Gázai övezetből és Ciszjordániából.

Aki őszintén a békéért és a népek közötti testvériségért akar harcolni, annak minden imperialista országban tudnia kell, hogy a munkások legfőbb ellensége a saját kormányuk, és ezért segítenie kell a munkások osztályharcát "saját" háborús uszító kormányuk megbuktatásáért.

Aki őszintén harcolni akar a békéért és a népek közötti testvériségért, annak meg kell szerveznie a munkások és a fiatalok tömeges mozgósítását: "Egy fillért, egy fegyvert, egy katonát sem a mocskos háborújukra", és "a háború milliárdjait kobozzák el és fordítsák a nép szükségleteire!".

Aki őszintén harcolni akar a békéért és a népek közötti testvériségért, annak el kell ítélnie, hogy a dolgozók nevében beszélő képviselők (a DSA képviselői az amerikai kongresszusban, a legtöbb „baloldali” képviselő az Európai Parlamentben és az orosz Duma "kommunista" párt képviselői)  a háborús költségeket megszavazzák.

A csataterekre, vágóhídra küldött katonáknak, a fiataloknak, a parasztoknak, az elnyomott népeknek szembe kell szállniuk az imperialista háborúval. A Munkás Internacionáléért folytatott harc zászlaja: „Világ proletárjai, egyesüljetek!

Esetleges különböző nézőpontjainkon, politikai és szakszervezeti származásunkon túlmenően mi, a munkásmozgalom aktivistái, szervezetei, pártjai és áramlatai úgy döntünk, hogy egyesítjük erőnket ebben a vészhelyzetben, a globális imperialista háború ellen rendkívüli nemzetközi találkozót hívunk össze 2025 márciusában Párizsban.

Első aláírók:

Afganisztan

Association socialiste d’Afghanistan ; Gauche radicale d’Afghanistan (LRA).

Algéria

Aïcha F., Amel B. et Abdelkader Bentaleb, pour le Comité d’organisation des socialistes internationalistes (COSI) ; Mouloud H., Nourredine H. et Amar T. pour les Cercles des jeunes pour le socialisme (CJS) ; Mohamed Bouguerra, militant syndicaliste ; Nadine Kahina, militante ouvrière.

Németország

Daniel Cuadrado González, syndicaliste IG BAU (bâtiment) ; Thomas Dietzel; Thomas Elstner, syndicaliste Ver.di (services publics) ; Andreas Gangl, délégué syndical Ver.di ; Karin Gerlich, secrétaire syndicale Ver.di à la retraite et militante pacifiste internationale. Gudrun Hintermeier, syndicaliste IG Metall, membre de Die Linke ; Peter Hintermeier, président d’union locale DGB, syndicaliste IG Metall ; Joe Körner, lycéen ; Peter Kreutler, délégué syndical Ver.di ; Norbert Müller, membre du bureau des retraités Ver.di pour la région de Francfort ; Claudius Naumann, délégué syndical Ver.di, militant ISG (Groupe socialiste internationaliste), section allemande du CORQI ; Ernst Neweling, syndicaliste Ver.di ; Sean Nowak, syndicaliste Ver.di ; Ruben Schenzle, syndicaliste Ver.di ; Klaus Schüller, syndicaliste EVG (chemins de fer), membre du Comité ouvrier international contre la guerre et l’exploitation, militant ISG ; H.-W. Schuster, syndicaliste Ver.di ; Mitglied, militant ISG ; Dietmar Schwalm, syndicaliste Ver.di et DGB, membre de Die Linke dans l’arrondissement du Hochsauerland ; Jürgen Senge, membre du bureau Ver.di pour la région Düssel-RhinWupper, en Rhénanie-du-Nord-Westphalie ; le groupe ISG.

Ausztrália

 Workers International Discussion ; Juan González, organisateur, Workers International Discussion (Melbourne).

Ausztria

 Matthias B. Lauer, ACUS.

Azánia/Dél-Afrika

Mandlenkosi Phangwa, coordinateur de la section azanienne de la IVe Internationale ; Tatum Phangwa, section azanienne de la IVe Internationale, secrétariat des femmes ; Siyasanga Mancotywa, section azanienne de la IVe Internationale, secrétariat à la jeunesse ; Ashraf Jooma, secrétaire général de la section azanienne de la IVe Internationale ; Collen Mafa, président de ILAWU, Independent Liberated Allied Workers Union ; Miles Nomiya, Organisateur WozaWork Community of the Unemployed Workers (travailleurs sans emploi) ; Nicole Trom présidente Fondation Umntu Ngumntu Ngabantu ; Fatima Mohloase, présidente de Caucus des femmes noires ; Busisiwe Seabe, étudiante et militante féministe. Luboni Mbozomane, membre de la section azanienne de la IVe Internationale ; Ismael Parkies, membre de la section azanienne de la IVe Internationale ; Bongani Vilakazi, Initiative des entreprises communautaires d’Afrique du Sud ; Lebogang Phanyeko, à titre personnel ; Bofelo Mputlane, poète, écrivain, activiste et artiste ; Mpho Booysens, Forum des chômeurs d’Afrique du Sud ; Mpho Mokoena, membre de la section azanienne de la IVe Internationale ; Justice Coshi, membre de la section azanienne de la IVe Internationale ; Benjamin Chisare, Comité de crise du sud de Johannesburg ; Simon Mgwebelunde, militant malawite migrant en Afrique du Sud, Mzwandile Lomo, militant ouvrier, délégué syndical NUMSA

Banglades

Parti démocratique révolutionnaire ; Amlan Dewanjee, journaliste ; Badruddoja Chowdhury, secrétaire de la section de la IVe Internationale ; Zainal Abedin, association d’agriculteurs Patia Chittagong ; Morshed Alam, Parti démocratique des travailleurs ; Abbasuddin, secrétaire générale de la Democratic Garments Federation (Fédération démocratique des travailleurs de l’habillement) ; Salma Akhtar Shilpi, secrétaire générale de la Bangladesh Jatio Shramik Federation (BJSF) ; Harun’s Rosid, Travailleurs des chemins de fer du Bangladesh ; Sheikh Rabiul Islam, secrétaire à l’organisation de la section du CORQI ; Abdur Rashid, BJSF ; Sabuj Das, Fédération de la jeunesse ; Shamim Ara ; Mozibor Rahman ; Alak Kumar Da, Hindu Budhist Christian Unity, Parishad ; Abul Kashem Dulal, Fédération nationale des travailleurs du Bangladesh, Comilla.

Belgium

Anne Vanesse, Pierre Van Dooren, pour le cercle « Les Amies et les Amis de Rosa Luxemburg » ; Organisation socialiste internationaliste.

Bénin

Comité de liaison des trotskystes béninois.

Botswana

Lilo Tamocha, militant jeune.

Burundi

Hatungimana Richard, président du Parti des travailleurs et de la démocratie (PTD-Twungurunani) ; Ndayatuke Désiré, président du Cercle de réflexion sur la culture café au Burundi (CERCABU ); Sinzinkayo Jérôme, secrétaire général du PTD et membre de rédaction de La Tribune libre des travailleurs et de la démocratie ; Haziyo Frère, enseignant à l’université du Burundi et membre du comité directeur du PTD ; Nisubire Nestor, syndicaliste dans le secteur de l’enseignement (CONAPES) ; Nininahazwe Alice, professionnelle comptable et militante du PTD ; Kayuku Liliane, agent de banque ; Nzoyihera Thierry, serveur d’hôtel ; Ntihwanya Clément Robert, informaticien dans une entreprise privée.

Kanada

Pamela Mubeza, membre du Comité contre la guerre et l’exploitation et militante des droits des femmes ; Steven Joe Ntacyibuze, membre du Comité contre la guerre et l’exploitation ; Félix Bwitonzi, membre du Comité contre la guerre et l’exploitation ; Roya Roya, membre du Comité contre la guerre et l’exploitation ; Paul Nkunzimana, professeur d’université à la retraite ; Xjeneb, membre du Comité contre la guerre et l’exploitation ; Maher Kamal, membre du Comité contre la guerre et l’exploitation ; B. Ross Ashley, membre du Comité de liaison des trotskystes du Canada.

Kína

Labor Action in China ; Apo Leong.

Dél-Korea

Sang Su Ha, responsable du Centre des travailleurs sans papiers, CTSP ; Sung He Jung, membre de la commission exécutive du CTSP, Young Be Sine, membre de la commission exécutive du CTSP ; Jung Sikhwa, membre de la commission éxécutive du CTSP ; Mikyung Cha (Seraphina), chercheuse indépendante, fondatrice de Friends of Asia, coéditrice de Asia Dignity Freedom and Democracy.

Egyiptom

Essam Chaaban, journaliste, écrivain, Haby al-Masri, journaliste.

Spanyol állam

Juan Martin Moreno ; Soelí Lemes de Souza, citoyenne brésilienne ; Rakel Saiz Querendez, militante CNT, Pays basque ; Jacinto Duran Largo, syndiqué ESK ; Andeka de Miguel Zabala, président du comité d’entreprise d’un collège privé ; Miguel García Murillo ; Juan Manuel Lodosa, militant antiimpérialiste, Bizkaia ; Reme Martín Rodríguez, LAB, MPB, CORCI ; Comité de liaison trotskyste de l’État espagnol (CETEE).

USA

(a szervezet megjelölése csak azonosításra szolgál) Mark Burrows, ancien coprésident et actuel rédacteur en chef des publications de Railroad Workers United (RWU), Chicago, Illinois ; Nancy Wohlforth, ancienne présidente émérite (à la retraite du syndicat Office and Professional Employees International Union (OPEIU), Venice, Californie ; Ron Dicks, ancien directeur régional (retraité), IFPTE (ingénieurs professionnels et techniques), San Francisco, Californie ; Nnamdi Lumumba, coprésident du Ujima People’s Progress Party, Baltimore, Maryland ; Desiree Rojas, présidente, section de Sacramento, Labor Council for Latin American Advancement (LCLAA), Sacramento, Californie ; Traven Leyshon, vice-président de l’AFLCIO du Vermont, Montpelier ; Mya Shone, comité directeur de Socialist Organizer, Vallejo, Californie ; Linda Thompson, comité des retraités de l’AFSCME, MA Green Rainbow Party, Boston, Massachusetts ; Jerry Levinsky, organisateur, Western Massachusetts AFL-CIO ; Alan Benjamin, membre du comité de rédaction du journal The Organizer, New York ; Millie Phillips, comité de continuation, LCIP, Oakland, Californie ; Brandon Walker, Ujima, Baltimore, Maryland ; David Walters, membre retraité, IBEW 1245, Pacifica, Californie ; Dan Kaplan, organisateur, AFT 1493, San Mateo, Californie ; Allan Fisher, ancien président (retraité), AFT 2121, Santa Cruz, Californie ; Mark Vorpahl, délégué syndical en chef, SEIU Local 49, Portland, Oregon ; Connie White, comité de continuation, LCIP, Long Beach, Californie ; Sabrina Peña-Young, comité de continuation, Labor and Community for an Independent Party (LCIP), Chicago, Illinois ; Sandy Eaton, Massachusetts Nurses United (ret.), Quincy, Massachusetts ; Don Bryant, Cleveland Peace Action, Cleveland ; Gary Votour, trésorier, South Carolina Workers Party, Caroline du Sud ; Jim Lafferty, Ancien président, Los Angeles, National Lawyers Guild, Los Angeles, Californie ; Donna Dewitt, ancienne présidente, South Carolina AFL-CIO, Charleston, South Carolina ; Michael Carano, Teamsters Local 348 (retraité), Tallmadge, Ohio.

France

Parti des travailleurs

Nagy-Britannia

(személyes címen) Jane Doolan, membre de l’exécutif national de Unison ; Audrey White, Liverpool ; Mike Calvert, secrétaire adjoint de la section Unison d’Islington ; Nick Phillips, Syndicat Unite Community ; Henry Mott, Syndicat Unite Community ; Charlie Charalambous.

Görögország

Andreas Guhl ; Sotiria Lioni. Haiti Berthony Dupont, rédacteur en chef,

Haiti

Liberté

Magyarország

Les partisans de la IVe Internationale en Hongrie ; Somi Judit, militante ouvrière.

India

Subhas Naik Jorge, syndicaliste, Goa ; Denzil Cheruvathoor, syndicaliste, Mumbai ; Franklin de Souza, syndicaliste, Mumbai ; Gausuddin Shaikh, syndicaliste, Mumbai ; Nambiath Vasudevan, syndicaliste, Mumbai.

Irán

Kaveh Nematipour.

Olaszország

Association « L’école pour la paix », Turin ; Arancio Viviana, membre du secrétariat de la FLC-CGIL, Caltanissetta ; Sergio Bonsignore, membre du secrétariat de la FLC-CGIL, Caltanissetta ; Giuseppina Calabrese, membre de l’assemblée générale de la FLC-CGIL ; Rita Campioni, militante pour les droits sociaux et démocratiques, Voghera ; Franco Cilenti, directeur de la revue Lavoro e Salute ; Giovanni Cocchi, militant pour les droits sociaux et démocratiques, Bologne ; Lillo Corda, membre de l’assemblée générale de la fonction publique-CGIL, Caltanissetta ; Loretta Deluca, secrétaire de la section Leini-Torino, Rifondazione Comunista ; Marina Dell’Utri, secrétaire générale de la FLC-CGIL, Enna ; Lillo Fasciana, membre de l’assemblée nationale de la FLC-CGIL ; Dario Granaglia, membre de l’assemblée provinciale de la FIOM, Turin ; Daniele Grego, membre de l’assemblée générale de la CISL-Ecole, Piemonte ; Monica Grilli, membre de l’assemblée nationale de la FLC-CGIL-Ecole ; Tonia Guerra, membre de la direction nationale de Rifondazione Comunista ; Giovanni Di Martino, membre du secrétariat de la FLCCGIL, Enna ; Basilia Lotario, présidente de « Proteo Fare Sapere », Enna ; Gabriella Mancuso, présidente de l’assemblée générale de la FLC-CGIL, Enna ; Giuseppe Micciché, secrétaire général de la FLCCGIL, Enna ; Alberto Musca, président de « Proteo Fare Sapere », Caltanissetta ; Elisabetta Raineri, rédactrice de Tribuna Libera ; Adriana Riggi, membre de l’assemblée générale de la FLC-CGIL, Caltanissetta ; Diego Stagno, secrétaire général de la FLC-CGIL, Caltanissetta, Lorenzo Varaldo, coordinateur du mensuel Tribuna Libera ; Vanna Ventre, rédactrice de Tribuna Libera.

Izland

Marzuk Ingi Lamsiah Svanlaugar, membre du Socialist Party d’Islande (Sosialistaflokkur Islands) ; Karl Hedinn Kristjansson, membre du Socialist Party d’Islande (Sosialistaflokkur Islands)

Marokkó

Mohamed Bentouhami, avocat, Al Hoceïma ; Moufid Zekkaghi, avocat, Tanger ; Mohamed el-Mansouri, avocat, Rabat ; Mohamed Dalouh, avocat Al Hoceïma ; Karam Lamqaddam, avocat, Al Hoceïma ; Abdessamad El jaziri, avocat, Al Hoceïma, Azzeddine el-Mommouhi, avocat, Nador ; Mouad Bentouhami, avocat stagiaire, Al Hoceïma ; Ahmed Lemkenfi, journaliste ; Ahmed Rabeh, enseignant, Nador ; Mohamed Jedraoui, ouvrier, Al Hoceïma ; Mohamed Benhaddou, syndicaliste enseignement, Errachidiya ; Thami Laamoum, syndicaliste enseignement, Tétouan ; Mohamed Saddik Abakhkhar, militant de gauche, Meknes ; Btissam Chakir, doctorante chercheuse, Meknes ; Mourad el-Ajbari, enseignant, Toulouse, France ; Mohamed Dahak, syndicaliste enseignement retraité, Oujda. Ad BC, syndicaliste UMT, Casablanca ; Mohamed Attabi, responsable national syndicat des transports (UMT) ; Mohamed elGhoulbzouri, secrétaire du bureau local du syndicat national de l’enseignement supérieur UMT ; Khalid Salhi, vice-secrétaire national du syndicat national de l’enseignement supérieur UMT ; Habil Bouras, chômeur, Al Hoceïma ; Mohamed el-Ajbari, syndicaliste commerce Al Hoceïma ; Y. Lamine, éditeur du bulletin « Lettre ouvrière et d’informations » ; Omar A.B., professeur agrégé, Agadir ; Azizi Jbari, employé hygiène, syndicaliste UMT, Tétouan ; Sanaa Ahayek, doctorante en droit, Tétouan.

Mexikó

Israel Cervantes, Generando Movimiento (travailleurs de General Motors du Mexique) ; Fernando Serrano Monroy, secrétaire général du Syndicat indépendant des travailleurs académiques et administratifs du Colegio de Bachilleres du Chiapas (SITAACOBACH) ; Juan Carlos Vargas Reyes, commission exécutive nationale de la Nouvelle centrale des travailleurs ; Muriel Ernesto Gómez Alvarado, Conseil central de lutte section 40, Coordination nationale des travailleurs de l’éducation (CNTE) ; Fernando Márquez Duarte UAW 2865 ; Liliana Plumeda, Syndicat national des travailleurs de l’éducation (SNTE) section 2 ; Raymundo Blas, ouvrier du bâtiment, militant de la LCI, CORQI ; Marco Rojo, Union nationale des travailleurs par application ; Catalina Miranda, SNTE section 37 ; Irma Moran, collectif La Basse-Californie résiste ; Laura Alejandra Rivera Arvizu, professeure ; Luis Carlos Haro Montoya, historien ; Rosemberg Pérez García SNTE section 40 ; Daniel Gómez Meza SNTE section 40, CNTE ; Jorge Manuel Arcia Nájera, retraité, section 7 SNTE ; CNTE ; Russell Aguilar, retraité de la section 7 SNTE, CNTE ; Marian Nuñez Lugo, étudiante UABC ; Hiram Vidal, étudiant et travailleur ; Carlos Uriel Salmerón, étudiant en psychologie ; David Martínez, historien ; Christian Santana González, étudiant UABC ; Manuel Ángeles, journaliste sportif ; Jesús Casillas Arredondo, professeur ; Raúl Ramos Sánchez, étudiant UABC ; Gilberto Montes Vázquez LCI ; Roger Cerda, retraité, section 7 SNTE ; Ana Lilia Escalante, LCI ; Fredy Rodríguez coopérative des motos-taxis bleus ; Colectivo Generando Movimiento, travailleurs de General Motors du Mexique ; Comité de Mexicali pour la solidarité avec la cause du peuple palestinien.

Moldavia

Léonid Tchornykh, pour l’Organisation marxiste « le Coin rouge »

Palesztina

Naji El Khatib, One Democratic State Initiative (ODSI), Initiative pour un seul État démocratique.

Pakisztán

Anwer Gujjar, président de la All-Pakistan Trade Union Federation (APTUF) ; Nasir Gulzar, secrétaire à l’information de l’APTUF ; Rubina Jamil, secrétaire générale de l’APTUF ; Zarqa Soh hail, présidente de Punjab Employees Social Security, Staff Nursing Union, syndicat des employés de la sécurité sociale du Pendjab et des infirmières ; Fahad Munir, militant de l’organisation de jeunesse ; Saniya Bibi, syndicat des femmes conductrices de Rickshaw du Pendjab ; M. Ilyas, secrétaire adjoint de l’APTUF ; Amna Ali, Association des enseignants du Pendjab ; Main Khalid, président du syndicat des cheminots ; Muhammad Tahseen, Comité d’action pour les droits du peuple ; Director Faiz, Fondation pour la paix Indopak forum ; Sajid Kazmi, rédacteur en chef ; Adeeba Akram, enseignante ; Front de libération du travail en servitude (Bonded Labour Liberation Front) ; Syeda Ghulam Fatima Gilani, secrétaire générale de Bonded Labour Liberation Front Pakistan ; Rashed Rahman, rédacteur ; Farzana Bari ; Yasir Gulzar, secrétaire aux relations internationales (APTUF) ; Muhammad Imran, représentant le Qadri Engineering Employees Union/ syndicat de l’ingénierie ; Zulifqar Ali (Kasur), secrétaire général du Syndicat des travailleurs des métiers à tisser, district de Kasur ; Rahmat Ullah, secrétaire de la section jeunesse de All-Pakistan Trade Union Federation ; Bilal Ahmad Sial, président de Shezan International Workers Union, trésorier de Pakistan Workers Federation ; Aliya Jabeen (Gujranwala) présidente de l’Association des infirmières (PESSI) district de Gujranwala ; Shahid Iqbal Daskavi, journaliste ; Ameen Shah Al Hammd, Syndicat des imprimeurs APTUF, Pendjab ; Mian Zahid, premier vice-président de Sanati Mazdoor Welfare Society, Société ouvrière d’aide sociale, Labour Colony ; Muhammad Khalid, membre du Sazgar Engineering Workers Union (Ingénierie) ; Mirza Riffat ul Beg, secrétaire général PEL Workers Union ; Mohsin Ilyas secrétaire général du Packages Workers Union, syndicat des travailleurs de l’emballage, membre fondateur ; Sanati Mazdoor Etihad (Travailleurs industriels unis - Pakistan) ; Faiqa Shahbaz, secrétaire générale Women Workers Union, Syndicat des femmes travailleuses ; Aima Gulzar, secrétaire générale APTUF, Pendjab ; Sajid Shah, membre de l’exécutif de Railways Workers Union, Syndicat des cheminots ; Mahpara Alam, syndicat des enseignants du Pendjab ; Kamran Sagheer, président de Nisar Art Press Workers Union, syndicat des travailleurs de Nisar Art Press ; Amir Saeed Rawn, avocat à la Cour suprême du Pakistan, ancien secrétaire général du Conseil du barreau de la Haute Cour ; Nasir Mahmood secrétaire à l’information de la All-Pakistan Trade Union Federation, Pendjab ; Shahzad Masshi, président du Mazdoor Union Municipal Committee, Syndicat des travailleurs municipaux (Kot Radha Kishan) ; Muhammad Shabaz Bhatti, Syndicat des travailleurs de Muller et Phipps ; Shafiq Khan, président PC Hotel Employees Union, syndicat des employés de l’hôtellerie ; Ameer Abdullah Nayazi, président J & P Courts Workers and Staff Union, personnel judiciaire.

Fülöp-szigetek

Partido Mnanggagwa (Parti des travailleurs, PM).

Portugália

Plate-forme pour un parti des travailleurs ; Raquel Varela, professeur, historienne ; Mário Tomé, colonel retraité de l’armée, « capitaine d’avril ,» ex-député de l’UDP, ex-secrétaire général de l’UDP, membre du Réseau écossocialiste ; Pedro Viegas, professeur ingénieur.

Kongói Demokratikus Köztársaság

Kaneke Kanyanduru Rodrigue, coordinateur du Comité pour le Parti démocratique indépendant des travailleurs et des paysans (PDITP) en province du Tanganyika, à Kalemie ; Shabilepa Musimbi Gaius, coordinateur du Comité pour le PDITP en province du Sud-Kivu à Bukavu ; Kibally Yunga Marcel, coordinateur du Comité pour le PDITP en province du Haut-Katanga, à Lubumbashi ; Muhindo M. Sambo Frédéric, coordinateur du Comité pour le PDITP en province du Nord-Kivu à Goma.

Románia

Constantin Cretan, président de la Fédération nationale du travail (FNM) ; Luliu Iulian Pauna, président exécutif du Syndicat national du travail d’Olténie ; Gheorge Militaru, président exécutif du Syndicat national du travail de la Vallée du Jiu ; Tiberiu Grigoriu, président exécutif, Ligue des travailleurs de Roumanie ; Marioara Cretan, présidente, Organisation des femmes de la FNM.

Oroszország

Alexandre Voronkov, Union des militants de gauche de l’espace post-soviétique

Sri Lanka

Saman Mudunkotuwage ; Saman Panapura ; Nandasiri Thenuwara.

Svájc

Militants du CORQI en Suisse (Tribune OuvrièreBüezer Tribüne).

Szíria

Haji Mustapha Bassam, président du bureau politique de Union of Syrian Coordinations Around the World (USCAW) ; Faraj Barakhdar, poète (en exil).

Togo

Messan Lawson, secrétaire national du Parti démocratique des travailleurs/L’Émancipation.

Tunésia

Alaa Talbi, chercheur en histoire ; Lotfi Guesmi militant ouvrier.

Törökország

Munzur Pekgüleç, ancien président de Deri-Is (syndicat des travailleurs du cuir affilié à la confédération Türk-Is) ; Metin Ebetürk, ancien président de Sosyal-Is (syndicat des employés de bureau affilié à la confédération DISK) ; Mehmet Özgen, réfugié politique turc au New Jersey, ÉtatsUnis, qui est resté en prison pendant quinze ans après le coup d’État militaire de 1980 ; Hülya Havadır, IKEP, Ankara ; Kadrican Mendi, IKEP, Adapazarı ; Sevim Simsek, président du Parti des travailleurs (IKEP).

Ukrajna

Andreï Moryak, militant internationaliste ; Victor Sidorchenko, Union des militants de gauche de l’espace post-soviétique

Zimbabwe

Mafa Kwanisai Mafa, Chimurenga Vanguard section du Zimbabwe du CORQI, président ; Arasiah Phiri, secrétaire aux affaires féminines, Association nationale des enseignants du Zimbabwe, Chimurenga Vanguard ; Kudakwashe Shambare ; Mouvement des socialistes panafricains du Zimbabwe ; Tafirenyika Shoko, Mouvement des socialistes panafricains du Zimbabwe ; Mkondo Tungamirayi, Société des étudiants panafricains ; Nathan Ndlovu, Société des étudiants panafricains ; Takudzwanashe Taringa, Société des étudiants panafricains ; Tinashe T. Maenzanise, Société des étudiants panafricains ; Albert Chimhofu, Congrès de l’Union des étudiants du Zimbabwe ; Tipei Loratta Dube, Conseil de solidarité avec la Palestine ; Ntandoyenkosi Ayanda Ndhlovu, Congrès de l’Union des étudiants du Zimbabwe ; Shadreck Matindike ; Mouvement des socialistes panafricains du Zimbabwe ; Pianos Mugomba, Congrès de l’Union des étudiants du Zimbabwe ; Victor Maride, ZANU PF ; Cale eb Kuranga, Mouvement des socialistes panafricains du Zimbabwe ; Fortune Madondo, Forum de la jeunesse du Zimbabwe ; Tapiwanashe Chikwinho, Mouvement des socialistes panafricains du Zimbabwe ; Runesu Gumbo, Congrès de l’Union des étudiants du Zimbabwe ; Memory Rudo Mupandawana, Mouvement des socialistes panafricains du Zimbabwe ; Isabel Shumba, Mouvement zimbabwéen des socialistes panafricains ; Tanaka Chipere, Société des étudiants panafricains ; Rhoda Mafa, Congrès de l’Union des étudiants du Zimbabwe.

Csatlakozás, a felhívás további aláirása ezen a mailcímen:  internationalmeeting2025@gmail.com

Agresszió és nem-agresszió

 

Kép: December 5-én 200 000 munkavállaló és fiatal tüntetett Franciaország-szerte. Itt: Párizsban

Ezen írás megjelenésekor még senki sem tudja, hogy mi lesz a kormányalakításról folyó tárgyalások kimenetele. Az egyetlen biztos, hogy a "baloldal" Macronnal akar kormányozni.

December 9-én, hétfőn a PS, a PCF és a Zöldek vezetői találkoztak Macronnal az Élysée-palotában, majd december 10-én, kedden ismét a macronista párt és a jobboldal jelenlétében. Akkor mi a lényeg? Egyesek bizalmi szavazás-mentes megállapodásról, mások megnemtámadási paktumról beszélnek. Vajon ezen az alapon képzelik el a részvételt egy széleskörű kormány megalakításában?

A PS és a Zöldek készek erre, ha azt az NFP vezeti. Roussel (Kommunista Párt) nem szabja ezt feltételként. A L'Humanité-ban (december 9.) "egy szociális és republikánus paktum" megkötését szorgalmazta, amely lehetővé tenné " többség szövegről szövegre " kialakítását a Nemzetgyűlésben. E három csoport egyike sem kérdőjelezi meg az elnök legitimitását. Macron távozását követelik?  Lemondása csak akkor képzelhető el, ha ő maga is fontolgatja.

"Ez az ő döntése" - ragaszkodik Roussel. Pontosan: a múlt héten Macron kizárta a lemondást. Az intézményeket tisztelő "baloldal" számára tehát egyértelmű az ügy: Macron marad. Emlékeztetnünk kell arra, hogy az V. Köztársaságban az elnök az, aki kihirdeti és aláírja a jogszabályokat, aki a fegyveres erők parancsnoka, aki irányítja a nemzetközi politikát és biztosítja a nemzetközi szerződések (NATO, Európai Unió stb.) betartását? Macron elnöksége alatt kormányozni nem "együttélés", hanem vele együtt kormányzás és az ő irányítása alatt. A La France insoumise a maga részéről visszautasította az Élysée-palotába szóló meghívást. Ez nem akadályozta meg koordinátorát, Manuel Bompard-t abban, hogy szintén hűséget fogadjon az elnöknek, és a L'Humanité december 10-i számában kijelentse: "Készek vagyunk kormányozni, ha Macron hozzánk fordul". Hogyan? "Ennek a kormánynak többséget kell szereznie a Képviselőházban. A költségvetési szekvencia során több mint 150 módosítás megszavazására vettük rá a képviselőket". Bompard itt a szövegben Roussel-t imitálja. Még tovább megy, és bejelenti, hogy a La France insoumise "nem fogja ellenezni" a  macroni 2024-es speciális költségvetési törvény megújításának elfogadását 2025-re!

Apropó, ha már agresszióról és nem-agresszióról beszélünk...

Mindezeknek a "baloldali" pártoknak, amelyek szemrebbenés nélkül tervezik, hogy Macronnal és az ő vezetésével együtt kormányoznak, fel kellene tenniük maguknak a kérdést: ki támadta meg a munkavállalókat és a fiatalokat az elmúlt hét évben, ki támadta meg a szociális biztonságot, a jogokat, a béreket és a közszolgáltatásokat? Ki, ha nem Macron? A december 5-i nagyszabású sztrájk a szakszervezetekkel összefogva valamennyi közszolgálati dolgozó közös követeléseit fogalmazta meg. Nincs együttélés, nincs közös kormányzás Macronnal! Le vele!

A dolgozó emberek számára csak egy kormány elfogadható: az, amelyik teljesíti a követeléseket, és amelyik ehhez nem fél elvenni a forrásokat onnan, ahol vannak, a részvényesek zsebéből és a katonai költségvetésekből.

(DG)

Augusztus 9-én, a bangladesi események kibontakozásának idején vita kezdődött az Internacionáléban

 

Megjegyzések a megbeszéléshez

A CORQI animációs kollektíva számára készített feljegyzések a sürgős tisztázásra váró kérdéseket fogalmazták meg.

1 - Bangladesben forradalom tört ki. Demokratikus tartalommal kezdődött. Nem lehetett és nem is lehet hitelt adni Hasina sejk kormányának azon állításának, hogy a nemzeti felszabadító harc hagyományaihoz való hűségből vezette be újra a felvételi kvótát a közszolgálatban. Ennek az ellenkezője igaz. Mivel ezt az intézkedést hatályon kívül helyezték, a mai újbóli bevezetése olyan intézkedés, amely korlátozza a diákok egyenlő jogait. A nemzeti függetlenségért folytatott harc zászlaját és legitimitását bitorolja egy diszkriminatív intézkedés igazolására.

2- A Negyedik Internacionálé programjának elveivel összhangban lévő politikának már a kezdetektől fogva el kellett volna ítélnie ezt a kormányzati intézkedést, mint bohózatot. Nyilvános nyilatkozatot kellett volna tennie arról, hogy az 1971-es háború nemzeti felszabadító harcának folytatása ma az egyenlő jogokért folytatott harc, és ezért nyilvánosan támogatnia kellett volna a diákmozgalom követelését, függetlenül vezetőinek irányultságától, nevezetesen: nemet a kvóták újbóli bevezetésére. El kellett volna magyaráznia, hogy a kormány nem a nemzet szuverenitásáért való aggódásból cselekszik, hanem éppen ellenkezőleg, egyszerűen az IMF és a Világbank követeléseinek tesz eleget. Ezért nem hajlandó elismerni minden diák egyenlő jogait, és az 1971-es küzdelem állítólagos folytonosságára hivatkozik, hogy elfedje a diszkriminatív jogi intézkedéseket. A Negyedik Internacionálé programjának elveivel összhangban lévő politikának bitorló kormányként kellett volna elítélnie az Awami Ligából, a Kommunista Párt különböző szektoraiból és maoista szervezetekből álló kormányt, amely az 1971-es demokratikus forradalmi harc örökségét használja fel az ifjúságellenes és munkásosztály-ellenes megszorító politika igazolására.

3 - Ez a forradalom, amely demokratikus alapokon állt, egy, az imperializmusnak eladott kormánnyal, népfrontkormánnyal került szembe. Egy sajátos népfront, ahol a fő párt a nemzeti burzsoázia pártja. De ez egy népfrontkormány. És ez a népfrontkormány az, amelyik a fiatalok elleni példátlanul brutális intézkedést irányítja. A Negyedik Internacionálé programjának elveivel összhangban lévő politikának nyilvános nyilatkozatban kellett volna követelnie a kvótákat visszaállító intézkedés visszavonását és a korrupt kormány távozását, és ki kellett volna nyilvánítania magát a munkások, a szegényparasztok és a diákok, vagyis a lakosság hatalmas többségének kormánya, valamint e társadalmi rétegek követeléseinek kielégítése mellett. Ez azt jelenti, hogy szakítani kell az IMF és a Világbank terveivel, és teljesíteni kell a szociális követeléseket, kezdve az általános béremeléssel, amely a 2023 őszi nagy osztályharcok középpontjában áll majd.

4 - Ez a forradalom, amely demokratikusnak indult, éppen átalakulóban volt társadalmi forradalommá. Az a tény, hogy a munkásosztály különböző módokon mozog, adottnak tűnt. Nem lehet több száz diákot meggyilkolni anélkül, hogy ne váltanánk ki reakciót magából a lakosságból, és tudjuk, hogy Banglades lakosságának túlnyomó többségét munkások és kisgazdák alkotják. Tehát az elmúlt hetek tüntetései szükségszerűen érintették a családokat, a lakosságot, tehát a városokban és vidéken élő munkásokat. Úgy tűnt, hogy a gyári munkások sajátos mozgalma is megjelent. Ezt jelzi a textilgyárakban történt tűzesetek nagy száma is. A rezsim éppen a munkásosztály e megjelenésére reagált a látott brutalitással. Vannak precedensek: különösen 2023 novembere, a több százezer textilipari munkás sztrájkja, amelyet a Sheikh Hasinaagissant kormány a textilipari multik és a textilipari főnökök nevében még Bangladesben is kegyetlenül elfojtott.

5- A Sheik Hasina-rezsim egy korrupt rezsim volt, amelyet a dolgozók és a nép jogosan gyűlölt: ebben a kérdésben lehetetlen a legkisebb kétértelműséget is fenntartani. Az a kormány, amely diákokra és munkásokra lőtt, az a kormány, amely július 16. és augusztus 5. között (legalább) több mint 500 fiatal és munkás halálát okozta, az imperializmus nevében eljáró gyilkosok kormánya. A 4. Internacionálé programjának elveivel összhangban lévő politikának olyan politikai álláspontot kellett kifejeznie, amely független az összes létező erő által kifejtettektől. Nem lehetett elfogadni azt az érvet - a vitában ezzel a követeléssel szemben -, hogy egy ilyen független kifejezésre nem kerülhet sor, mert az árnyékot vethet a "szövetségesekre" (értsd: a kormányban részt vevő sztálinista pártok törmelékeire). Ilyen horderejű eseményekkel szemben nem volt lehetséges, hogy a helyzetet ne vitassuk meg, és a 4. Internacionálé ne foglaljon állást vele kapcsolatban. Mert még ha a bangladesi elvtársak más álláspontot is képviselnek, a 4. Internacionálénak nincs helye semmilyen népfrontban, és ezért nem rendelheti alá független politikai véleménynyilvánítását az állítólagos "szövetségesek" reakciójának.

6 - Tudatában annak, hogy a demokratikus forradalom gyorsan proletárforradalommá változik, az imperializmus átvette a vezetést, hogy - különösen a hadseregen keresztül - biztosítsa, hogy az Awami Liga-kormány bukása, Haszina sejk kiszorítása és a Yunus-csapat beiktatása között a lehető legkisebb vákuum legyen. A cél az volt, és ma is az, hogy megfékezzék a proletárforradalmat, hogy elkerüljenek egy Srí Lanka-i típusú folyamatot és regionális konfliktust, valamint hogy megvédjék az ország textilgyártásától függő multinacionális vállalatok érdekeit. Természetesen ebben a nyílt válságban mindenki kiveszi a részét. A BNP, a hadsereg, India, Pakisztán és a betiltott iszlamista párt. Senkit sem téveszthet meg a BNP által a diákmozgalomnak nyújtott "támogatás", vagy más szinten a hadsereg által nyújtott "támogatás". Mindezek ellenére a Negyedik Internacionálé nem határozhatja meg politikáját egy tábori álláspont alapján így: a jobboldallal és az iszlamistákkal szemben a baloldal táborába kell állni. Mert a "baloldal tábora" ma Bangladesben a baloldali eszmék elárulásának tábora, a tömegek által gyűlölt és elutasított kormány támogatásának tábora, egy korrupt kormányé, amelyet le kell váltani. Ezt kellett volna kifejeznie a 4. Internacionálé nyilatkozatának.

7 - A folyamatban lévő forradalmi folyamat még messze nem ért véget. Kétségtelen, hogy további szakaszok állnak előttünk. De a szubjektív tényező jelentős gyengeségével találkozik. Az igazat megvallva, sok olyan elem hiányzik, amellyel értékelni lehetne. Úgy tűnik, hogy voltak diákbizottságok. Hogyan voltak felépítve? Milyen politikai erők domináltak bennük? Demokratikusan képviselték-e a mozgósított diákokat, és milyen mértékben? Voltak-e munkásbizottságok? Úgy tűnik, hogy ez lehetett a helyzet. Mit mondtak a munkásszervezetek? Hogyan fejezték ki magukat? Itt is sok mindent nem tudunk. De az biztos, hogy egy ilyen nyílt forradalmi helyzetben a Negyedik Internacionálé bangladesi szekciója, még ha korlátozott erőkkel is, de képes lenne perspektívát nyitni. Egy feltétellel: először is meg kell szakítania minden kapcsolatot a Népfronttal, tisztáznia kell a kormánnyal való kapcsolatával kapcsolatos minden kétértelműséget, és világossá kell tennie a munkások, parasztok és diákok tömegei számára, hogy harcos párt, amelyet kizárólag a munkásosztály és a fiatalok érdekei határoznak meg, nem pedig az, hogy többé-kevésbé feltételezhetően az imperializmusnak és a Népfrontnak eladott "baloldali" táborhoz tartozik.

8 - Megalakulása óta a Yunus-kormány, amelyet az imperializmus összes nemzetközi intézménye támogat, a textilipari multinacionális vállalatokkal szembeni szolgalelkű politikát folytat. Ez most kiderült a nyilvánosság előtt. Ez semmiképpen sem rontja a régi rendszert megbuktató forradalmi mozgalom jellemzését. Tehát ez semmiképpen sem változtat az abban az időszakban követett irányvonal kritikáján.

9 - Az egész Negyedik Internacionálé érintett. Igaz, a Negyedik Internacionálé nem alakult újjá, nem demokratikusan központosított. De nem lehet harcolni a Negyedik Internacionálé újjáalakításáért a népfrontokon alapuló kétértelmű és ellentmondásos álláspont alapján. A Negyedik Internacionálénak nincs és nem is lehet helye egyik népfrontban sem - állapítja meg helyesen a program. Tehát nem vezethetjük egyszerre a franciaországi vagy az amerikai népfront elleni harcot (lásd a DSA-ról és az "el nem kötelezett" szavazatokról szóló cikket), és nem lehetünk a bangladesi népfront részei. Mindenekelőtt: a Népfrontnak való tényleges alárendeltség egyik országban sem élvezheti a hallgatás előnyeit, mert az egyenlő lenne a hallgatólagos beleegyezéssel. Ezt a csendet meg kell törni!

A palesztin nép elűzése folytatódik

 

Miközben az izraeli hadsereg folytatja népirtását a Gázai övezetben és fokozza a rajtaütéseket Ciszjordániában, az állítólag "izraeli állampolgár" palesztinokat is elűzik az "1948-as területekről".

Orly Noy, a +972 izraeli szerkesztője elítéli: „Múlt héten Izrael állam egy újabb palesztin falu skalpját akasztotta fel az övére, ezzel befejezve Umm Al-Hiran lerombolását. November 14-én reggel több száz rendőr rohamozta meg különleges erők és helikopterek kíséretében a beduin falut a Negev-sivatagban, Izrael állam déli részén. A lakosok, akik már régóta tartottak attól, hogy eljön ez a nap, maguk rombolták le a falu épületeinek nagy részét, hogy elkerüljék a súlyos bírságokat. A rendőrségnek már csak a mecsetet kellett lerombolnia.

Így ért véget a falu megmentéséért folytatott huszonöt éves bírósági küzdelem, és a lakosok hontalanná váltak. Ha meg akarják érteni a cionizmus által a palesztinok ellen elkövetett igazságtalanságok teljes történetét - a zsidó felsőbbrendűségen és a demográfiai megszállottságon alapuló diszkrimináció, rasszizmus, jogfosztás és erőszak - nézzék meg Umm Al-Hiran sorsát”.

Palesztina 1947-1948-ban a nagyhatalmak által elrendelt felosztása előtt Umm Al-Hiran beduinjai a Negev északnyugati részén éltek.

"1952-ben a katonai hatóságok kiutasították őket, hogy elvegyék a földjüket, és kibucot alapítsanak” - emlékszik vissza Orly Noy. Négy évvel később ismét kiutasították őket. Orly Noy megállapítja: „Ez nem újdonság. Izrael megalakulása óta palesztin falvakat rombol le, és zsidókat telepít oda. Az 1948-as Nakba során városok és falvak százait népesítette be. Umm Al-Hiran története azonban Izrael hozzáállásának egy másik aspektusát is tartalmazza, amely elengedhetetlen a cionizmus modus operandi megértéséhez: azt a felfogást, hogy a palesztinok jelenléte ideiglenes. Ez a zsidó felsőbbrendűség egyik legdurvább kifejeződése”.

J. A.

La tribune des Travailleurs N°467 2024 nov. 27.

November 5. jelentősége. Mi lesz a következő lépés?

 

A Socialist Organizer nyilatkozata a november 5-i választásokról

2024 november 9. 

 

Ha a november 5-i választásokról szóló burzsoá sajtóbeszámolóra hagyatkoznánk, azt a következtetést kellene levonnunk, hogy a választók jelentősen a szélsőjobboldal és a fasizmus felé fordultak, és hogy az amerikai munkásosztály, valamint a fekete, őslakos és színesbőrű emberek történelmi vereséget szenvedtek. Ez tévedés lenne.

Igaz, súlyos csapás érte a munkásosztályt és az elnyomott fekete, őslakos és színesbőrű közösségeket. Igaz, a felbátorodott kormány és a korporatista elit támadásai megerősödnek.

De a vereség azt jelentené, hogy az amerikai munkásmozgalmat és a fekete, őslakos és színesbőrű emberek szervezeteit visszavonhatatlanul szétverték, a bevándorlókat tömegesen összeterelték és deportálták. Egyelőre nem ez a helyzet.

Ha most vereséget jelentenénk, az azt jelentené, hogy a munkásosztálynak és a fekete, őslakos és színesbőrű népeknek nincs esélyük arra, hogy a kizsákmányoltak és elnyomottak javára változtassanak a helyzeten – ez még mindig feladatunk, el kell végeznünk. Sürgősen.

Népszavazás a demokraták ellen. Trumpnak nincs mandátuma!

Nem mindenkit csábított el Trump cirkusza. Egyre több szavazó maradt otthon a szavazás napján tiltakozásképpen. A "részvételi arány összeomlásáról" beszélnek.

A szavazatok 93%-ának megszámlált szavazataiból Trumpot a szavazók mintegy 50,5%-a választotta meg, míg Harris 47,9%-a. Ennél is fontosabb, hogy a szavazókorú lakosságnak csak mintegy 26%-a szavazott Trumpra. Valójában Trump nem kapott több szavazatot, mint 2020-ban (nagyjából ugyanannyit kapott), míg Harris 10,9 millióval kevesebb szavazatot kapott, mint Biden 2020-ban.

Ezek a számok önmagukban is cáfolják azt az állítást, hogy Trump reakciós felhatalmazást kapott az amerikai néptől. A reakciós szavazatok nem nőttek, de a demokratákra leadott szavazatok biztosan összeomlottak: legalább 11 millió szavazattal!

A Demokrata Párt egy kapitalista párt, amelyet a milliárdos osztály finanszíroz és irányít. Nem lehet a dolgozó emberek érdekeinek előmozdítására használni. A Harris-kampány a korábbi demokrata elnökök folytonosságában félretette a dolgozó lakosság törekvéseit, és előkészítette az utat a republikánus győzelemhez. Ez annál is inkább sokatmondó, mivel a Trump által megnyert államok közül sokan, például Nebraska és Missouri, ugyanazon a napon (állami népszavazásokon - a szerk. megjegyzése) olyan, a munkavállalók érdekeit szolgáló intézkedések mellett szavaztak, mint a minimálbér emelése vagy a betegszabadság visszatérítése. Ez messze van attól a reakciós felhatalmazástól, amit a burzsoá sajtó elhitet velünk.

A demokrata bukás anatómiája

November 7-én a Newsweek magazin riportot közölt „Miért utasították el a demokraták Harrist? A fő válaszuk erre a kérdésre: a gazdaság. „A választókat felháborította a Covid utáni évek magas inflációja. A gazdasági válságot nagyrészt figyelmen kívül hagyták, és a választók azzal fejezték ki csalódottságukat, hogy nem Harrisre szavaztak”.

Az Intercept magazin november 7-i számában idézett egy észak-philadelphiai munkást, Kandice Cabezát: „Mit tettél [Harris] az emberekért? Mi fog változni a megélhetési költségekkel, az élelmiszerrel, az orvosi számlákkal, a fontos dolgokkal. Semmit sem hallottam erről. Azon veszekednek, hogy ki lesz az első számú, de mi lesz velünk?”

Bidenhez hasonlóan Harris is támogatta Izrael népirtását Gázában (valamint Libanonban és Ciszjordániában), és nem volt hajlandó megkülönböztetni magát „genocidium-Joe-tól” ebben a kérdésben. Mindezt annak ellenére, hogy a közvélemény-kutatások egymás után mutatták ki, hogy a választók támogatják a tűzszünetet, és sokan támogatják az Izraelnek történő amerikai fegyverszállítások megszüntetését is.

Harris gazdasági tervét, amely lényegében titokban maradt, a Wall Street és a Szilícium-völgy dolgozta ki. Nem reagált a munkásosztály igényeire és követeléseire.

Az abortuszjogok kérdésében: a demokraták a nők szavazataira számítottak, hogy szembeszálljanak Trump abortusztilalmával és a Legfelsőbb Bíróság döntéseivel. Ez volt Harris kampányának egyik fő hívószava. Azt várták, hogy ez fogja őket keresztülvinni.

Most a nők 55%-a szavazott a demokratákra, de ez semmiképpen sem volt földcsuszamlás. A nők saját kezükbe vették az ügyeiket, különösen azzal, hogy államukban (a november 5-i helyi népszavazásokon - a szerk. megjegyzése) az abortuszpárti intézkedésekre szavaztak, még azokban az államokban is, amelyek Trumpra voksoltak: tíz olyan államban, ahol abortuszpárti intézkedésekről szavaztak, hét államban elfogadták ezeket az intézkedéseket. Florida is elfogadhatta volna ezt, ha nem lett volna a 60%-os küszöb, amelyet majdnem elért az abortuszhoz való jog védelmét támogató szavazatok 57%-ával.

Harris, akárcsak Biden, semmit sem tudott ajánlani a nőknek. Álláspontja az volt, hogy hajlandó lenne aláírni egy abortuszjogról szóló törvényt, ha az az asztalára kerülne. De az amerikai nők tudják, hogy a pokol valószínűleg inkább befagy!

A demokraták nem tettek semmit, még akkor sem, amikor a kongresszus felett gyakorolták az ellenőrzést, és minden költségvetést jóváhagytak, még akkor sem, amikor a költségvetés tartalmazta az abortusz finanszírozását korlátozó Hyde-módosítást. Ez csak egy példa arra, hogy a demokraták ismételten hátat fordítottak az abortuszjogok kérdésének.

Miért kulcsfontosságú a szakszervezeti mozgalom szerepe?

Az AFL-CIO tízmillió tagjának - a szakszervezeti vezetés bürokráciáján keresztül - a Demokrata Pártnak való folyamatos alárendelése a legnagyobb akadály, amellyel szembe kell néznünk. A szakszervezeti mozgalom minden választáson dollármilliókat öl a Demokrata Párt jelöltjeibe. Tagjainak millióit mozgósítja, hogy telefonon és házról házra járva kampányoljanak. A szakszervezeti mozgalom támogatása nélkül a Demokrata Párt jelöltjeinek esélyük sem lenne. Pedig ezeket az erőforrásokat egy politikai alternatíva kiépítésére is lehetne használni.

A szakszervezeti mozgalomnak a Demokrata Pártnak való folyamatos alárendelése végső soron a legfőbb tényező, amely megmagyarázza a demokraták bukását.

A szakszervezetek ilyen alárendelése és kooptálása különösen jól látható volt Biden beszédében az szövetség helyzetéről (az a beszéd, amelyben az elnökök ismertetik a szövetségi kormány törvényhozó ágának az aktuális évre vonatkozó programjukat), ahol jelen volt Shawn Fain, az egyik legnagyobb amerikai szakszervezet, az UAW elnöke, akit az ő jóváhagyásával, mint a Demokrata Párt „legjobb barátját” mutattak be az országnak. Biden beszédének középpontjában a gázai népirtás folytatása és az ukrajnai végtelen háború szítása állt, amiért a „Genocidium-Joe” becenevet kapta.

Arra van szükség, hogy a munkásmozgalom szakítson a Demokrata Párttal, és a munkásosztály és a fekete, őslakos és színesbőrű emberek szervezeteivel szövetséget kössön a Munkáspártért folytatott küzdelemmel. Tiszta szakítást kell végrehajtania a két kapitalista párttal.

Az akadályok leküzdése

A mi szempontunkból a legnagyobb akadályok, amelyekkel a munkavállalók és az elnyomott fekete, őslakos és színesbőrű emberek a munkajogokért, a gazdasági és társadalmi igazságosságért folytatott harcukban szembesülnek, azok, akik a Demokrata Párthoz ragaszkodnak: a szakszervezeti bürokraták, a nem kormányzati szervezetek és a Demokrata Párt AOC-DSA-Bernie* szárnya.

Bernie Sanders azzal vádolta Harrist, hogy „cserbenhagyta a munkásosztályt”, és megkérdezte: „Vajon a nagyvállalatok és a jól fizetett tanácsadók, akik a Demokrata Pártot irányítják, levonják-e a valódi tanulságokat ebből a katasztrofális kampányból?" Maga a kérdés összefoglalja Sanders régóta betöltött szerepét: visszahozni minden kísérletet a független politika előmozdítására a kapitalista Demokrata Párt keretein belül.

Az elnökválasztás előestéjén az Amerikai Demokratikus Szocialisták Szövetségének (DSA) vezetősége „baloldalibb” nyelvezettel „A munkások jobbat érdemelnek” címmel dokumentumot tett közzé. Ebben azt írják: „Ha Trump nyer, Kamala Harris és a Demokrata Párt berendezkedése felelősségre vonható”. És hozzáteszik, hogy legközelebb „több olyan jelöltre lesz szükségünk, akik egy új munkásosztálybeli politikai pártot akarnak építeni”. A DSA nem a két kapitalista párttól független politikai párt létrehozásáról beszél. A DSA vezetősége a Demokrata Párt megreformálásáról és „új tömeges munkáspárttá” való átalakításáról beszél.

De kire gondol a DSA, hogy átverheti? Elég csak a közelmúlt eseményeit megnézni, hogy lássuk, hogyan segített a Demokrata Párt kiszorítani a DSA tagjait, Jamaal Bowmant és Cori Busht a képviselőházból, és hogyan akadályozta meg, hogy Jessica Cisneros legyen a Demokrata Párt jelöltje egy kulcsfontosságú texasi választáson.

Ennek ellenére a DSA vezetősége részt vett a demokrata előválasztásokon. Augusztus 6-án pedig Tim Walz alelnökjelöltként való jelölését „a DSA és a baloldal nagy győzelmeként” mutatta be.

És ami a legrosszabb, április 20-án a Kongresszusban Alexandria Ocasio Cortez és Cori Bush egyaránt megszavazta, hogy támogassák a 61 milliárdos további katonai kiadást az ukrajnai háború kiélezésére, valamint 8 milliárdot az USA Kína elleni katonai provokációinak kiélezésére, -- és mindezt a DSA vezetőségének tiltakozása nélkül!

Ugyanilyen bűnösök azok a fekete vezetők is, akik a feketék jogos felszabadítási törekvéseit a Demokrata Pártba csatornázták. Ugyanez igaz a fekete, az őslakos és a színesbőrű népesség vezetőire is, akik a nem kormányzati szervezeteken keresztül a Demokrata Párthoz kötődnek.

Egységes front Trump ellenállásáért és egy független munkásosztály pártjának felépítéséért 

A mmunkások körében tapasztalható új militáns hullám, amelyet a sztrájkhullám is bizonyít, amire évtizedek óta nem volt példa, azt üzeni, hogy a szakszervezeteknek lehetőségük van arra, hogy a helyi aktivista csoportok mellett önállóan lépjenek fel a munkahelyeken és a településeken, és helyi szintről kezdve saját jogon vegyenek részt a politikai életben.

Ezért javasoljuk, hogy a jövő év elejétől kezdve országszerte szakszervezeti és népi nagygyűléseket tartsanak, hogy megszervezzék a munkavállalók, valamint a fekete, őslakos és színesbőrű emberek legsürgetőbb követeléseiért folytatott küzdelmet - olyan követelésekért és jogokért, amelyeket Trump rögtön hivatalba lépése után lábbal fog tiporni.

Nem hagyhatjuk, hogy a fasizmus felülkerekedjen. Sürgősen felszólítjuk a szakszervezeteket (különösen az AFL-CIO-t és a Change to Win-t**), valamint a fekete, őslakos és színesbőrű emberek szervezeteit, hogy szervezzenek tömeges mozgósításokat, tüntetéseket és sztrájkokat, hogy Trump beiktatásának pillanatától kezdve és azt követően is megakadályozzák a bevándorlók tömeges deportálására vonatkozó tervét, a sztrájkoló munkások elleni támadásokat, és hogy vessenek véget a diákok és a palesztinai népirtás ellen küzdő munkások elleni reakciós támadásoknak. A munkásmozgalom az egyetlen olyan társadalmi erő, amely képes megállítani Trumpot.

A fasizmus elleni egységfront akciók részeként szakszervezeti és népi gyűlések létrehozására szólítunk fel, amelyek nyitottak mindazok előtt, akik a demokratákkal és a republikánusokkal való tiszta szakítást kívánják előmozdítani, és akik támogatják a munkásosztály független tömegpártjának megalakítását, amely a szakszervezetekben és az elnyomottak közösségeiben gyökerezik. Ezek a gyűlések vagy koalíciók demokratikusan választanák ki a helyi választásokon (iskolai tanácsok, városi tanácsok stb.) a gyűléseknek felelős jelölteket, és támogatnák a munkásosztály független politikai programját, miközben kihasználnák a választási színtér által biztosított platformot a fasizmus elleni tömeges mozgósítások elmélyítésére a munkahelyeken, iskolákban és közösségekben.

Csak így, alulról felfelé haladva kezdhetjük meg egy új, a munkásosztálytól független tömegpárt építőköveinek felállítását, amely képes legyőzni a tőke két pártját, és megkezdheti az emberiség és a bolygó előtt álló válság megoldásának folyamatát. 

A Demokrata Párt bebizonyította, hogy a tőkés osztály parancsára cselekszik, sőt odáig ment, hogy finanszírozta a szörnyű palesztinai népirtást, amely most egy regionális konfliktusba torkollott, amely könnyen az emberiséget elpusztító nukleáris háborúvá válhat - ahelyett, hogy békét, a népek és nemek közötti egyenlőséget, éghajlati igazságosságot és gazdasági biztonságot építene.

A Demokrata Párt volt az, amely lehetővé tette Trump győzelmét, ez a párt és annak munkásellenes politikája teremtette meg azt a politikai légkört, amely lehetővé teszi a fasizmust. Ha győzni akarunk a Trump-kormányzat veszélyes, sőt fasiszta céljaival szemben, fel kell hagynunk ellenségeink támogatásával, és olyan pártot kell építenünk, amely minket, minket képvisel.

Csatlakozzatok hozzánk! A Labor and Community for an Independent Party (Munkások és Közösségek a Független Pártért, LCIP), egy olyan szervezet létrehozásában, amely támogatja a fent vázolt Szocialista Szervező stratégiát.

Hasonlóképpen, megerősítjük, hogy a jövő útja a szocialista forradalom, a munkásosztály által és a munkásosztályért, amely a társadalom vagyonát azok demokratikus ellenőrzése alá helyezi, akik a társadalomban minden vagyont megteremtenek: a munkások. Ennek érdekében meghívunk, hogy csatlakozz a Socialist Organizerhez , a Negyedik Internacionálé Újjáalakításának Szervező Bizottságának (CORQI) amerikai részlegéhez, egy nemzetközi forradalmi szervezethez, amelynek több mint negyven országban vannak aktivistái.

Várjuk észrevételeiket és gondolataikat ezzel a nyilatkozattal kapcsolatban. Arra is bátorítjuk Önöket, hogy csatlakozzanak a Szocialista Szervezőhöz azáltal is, hogy részt vesznek tanulmányi csoportjainkban és fórumainkon.

Csatlakozzatok hozzánk, a Labor and Community for an Independent Party (Munkások és Közösségek a Független Pártért, LCIP), egy olyan szervezet létrehozásában, amely támogatja a fent vázolt stratégiát.

Hasonlóképpen, megerősítjük, hogy a jövő útja a szocialista forradalom, a munkásosztály által és a munkásosztályért, amely a társadalom vagyonát azok demokratikus ellenőrzése alá helyezi, akik a társadalomban minden vagyont megteremtenek: a munkások. Ennek érdekében meghívunk, hogy csatlakozz a Socialist Organizerhez, a Negyedik Internacionálé Újjáalakításának Szervező Bizottságának (CORQI) amerikai részlegéhez, egy nemzetközi forradalmi szervezethez, amelynek több mint negyven országban vannak aktivistái.

Várjuk észrevételeiket és gondolataikat ezzel a nyilatkozattal kapcsolatban. Arra is bátorítjuk Önöket, hogy csatlakozzanak a Socialist Organizerhez azáltal is, hogy részt vesznek tanulmányi csoportjainkban és fórumainkon.

 

A szerkesztő megjegyzései:

 

*DSA: Alexandria Ocasio Cortez New York-i demokrata kongresszusi képviselőnő, aki sokáig a DSA múzsája volt. Amerikai Demokratikus Szocialisták (DSA): magát „szocialistának” valló, de a Demokrata Párt balszárnyához tartozó szervezet. Bernie Sanders: „független” vermonti szenátor (demokrata), többszörös jelölt a demokrata előválasztáson, a Demokrata Párt „baloldalának” képviselője. Kampányolt Bill Clinton, Barack Obama, Hillary Clinton, Joe Biden és Kamala Harris mellett.

**Change to Win: 2005-ben alakult az AFL-CIO konföderációból kilépett szakszervezetekből, köztük a SEIU (munkavállalók), a Teamsters (kamionosok) és a CWA (kommunikáció)

„Az imperialista háború általánossá válásával szemben a Munkás Internacionáléért folytatott harcért"

2024. november 1-jén és 2-án ülésezett a 2023. novemberi nemzetközi konferencián kinevezett Collectif d'animation du Comité d'organisation pour la reconstitution de la IVe Internationale (CORQI, a negyedik internacionálé rekonstrukciójának szervezőbizottsága).

Az ülésen részt vett elvtársak, a CORQI tagjai, a tagszervezetek képviselői és állandó vendégek Azániából/Dél-Afrikából, Burkina Fasóból, Kanadából, Kínából, Egyiptomból, Franciaországból, Németországból, Olaszországból, Mexikóból, Marokkóból, Pakisztánból, Palesztinából, Portugáliából, Spanyolországból és az Egyesült Államokból.

A L’Internationale («Az Internacionálé») 36. számában közzéteszi az olvasók számára az általános vita bevezető jelentésének főbb részleteit, amelyet Daniel Gluckstein elvtársunk mutatott be.

Kedves elvtársak!

Ezt a találkozót a világhelyzet és a Negyedik Internacionálé újjáalakításáért folytatott küzdelmünk szempontjából egyaránt döntő pillanatban tartjuk. Csak néhány nappal az amerikai választások előtt tartjuk. Mivel ez a helyzet, nem az a legfontosabb, hogy az események milyen formában fognak lezajlani, hanem az a felfogásunk, hogy a választások eredményétől függetlenül fennáll a veszélye annak, hogy november 4-e utáni napon a fő imperialista hatalom olyan folyamatokba ütközik, amelyek a polgárháborúval vagy a polgárháború felé való elmozdulással egyenértékűek. Az egyik kérdés, amit meg kell vitatnunk, hogy szoros kapcsolat van az Egyesült Államok belpolitikai helyzetének kaotikus és görcsös jellege és a világhelyzet kaotikus és görcsös jellege között. A két folyamat szorosan összefügg. Az Egyesült Államokon belüli polgárháború felé való menetelés az általános imperialista háború felé való meneteléssel korrelációban történik. Egy általános háború, amelynek egyrészt Gáza és Libanon, másrészt Ukrajna és Oroszország a két kiemelkedő eleme, de amely egy átfogó folyamathoz kapcsolódik

Az imperializmus megkérdőjelezi az összes általa létrehozott intézményi formát.

Ennek a helyzetnek az egyik kifejeződése nemzetközi szinten az, hogy az imperializmus maga kérdőjelezi meg az összes általa létrehozott intézményi formát, különösen azokat, amelyeket a második világháború után hoztak létre, és amelyek szükségesek voltak az imperialista rend fenntartásához, és kezdetben szükségesek voltak a sztálinista bürokrácia és az imperializmus közötti ellenforradalmi együttműködés stabilitásához. Majd a Szovjetunió bukása után az imperialista uralom fenntartásához volt szükséges. Ma maga az imperializmus az, amely nem csak a stabilitását, hanem az ezen intézményeken alapuló világrend létét is megkérdőjelezi.

Világos - amint az a palesztinai eseményekből is kitűnik -, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete már csak pusztán szimbolikusan képezi azt a pillért, amelyen keresztül az imperializmus a világrendet érvényre juttatja. Amikor neki úgy tetszik, az ENSZ-re hivatkozik uralma támogatására. De amint láthatjuk, amikor a cionista államapparátus semmibe veszi az ENSZ összes ajánlását és szavazását, egészen az UNRWA (az ENSZ menekültügyért felelős szervezete) tevékenységének betiltásáig, eltekintve a nagy imperialista hatalmak néhány hivatalos tiltakozásától, Netanjahunak szabad keze van, ahogy az imperializmusnak általában szabad keze van arra, hogy úgy cselekedjen, ahogy neki tetszik, megsértve azt, amit a "nemzetközi jog" nec plus ultrájának (legmagasabb szint) állít be, azaz az ENSZ-et.

Ez igaz az Európai Unióra és a NATO-ra is, és az egyes országokon belül igaz az Egyesült Államok és más nagyhatalmak politikai intézményeire is, amelyeket könnyelműen megkerülnek, megkérdőjeleznek és felforgatnak, mert az imperializmus úgy gondolja, hogy nem lehet egy másik korszaknak, egy másik erőviszonyoknak megfelelő intézményi formák kényszereivel foglalkozni, és hogy most egy másik szakaszba kell lépnie.

Amit "jogállamiságként" emlegetnek, amelynek nevében az imperialista hatalmak döntések és szabályok egész sorát kényszerítik rá az emberekre, ezt a "jogállamiságot" a kormányok és államok annyiban tartják tiszteletben, amennyiben az egybeesik a kapitalista érdekekkel. Amint ez már nem felel meg, erőszakot alkalmaznak.

Ebben az összefüggésben a háború, ahogy Clausewitz mondta, minden eddiginél inkább úgy tűnik, hogy a hagyományos politikai eszközökkel nem megoldható problémák megoldásának eszköze. A háború az imperializmus nemzetközi politikájának, de nemzeti politikájának is egyik fő eszközévé válik, és ez az, amiről a polgárháború aktualitása szól.

"A politika a közgazdaságtan koncentrátuma" (Lenin)

A világ helyzetét éppúgy nem érthetjük meg, mint az Egyesült Államokét, ha nem a tőke törvényeiből indulunk ki, ahogyan Marx elemezte, ahogyan Lenin kiterjesztette elemzését. Mindannyian tudjuk, mit mondott Lenin 1922-ben az Oroszországi Kommunista Párt 11. kongresszusán: "A politika nem más, mint a közgazdaságtan koncentrátuma". Az imperializmus politikája mindenekelőtt a gazdaság koncentrációja. Vegyük például azt, ami a Volkswagen-trösztnél történik. A Volkswagen nem veszít pénzt. A Volkswagen egyszerűen csak kevesebb nyereséget termel idén, mint tavaly. Ez nem csak egy ürügy, amellyel a Volkswagen vezetői igazolják a munkahelyek ezreinek leépítésére, gyárak bezárására stb. vonatkozó tervüket, hanem a tőke törvényei, amelyek kimondják, hogy ha a Volkswagen által garantált profitráta nem egyenértékű a más iparágakban garantált profitráta mértékével, akkor elkerülhetetlen, hogy a részvények ára csökkenjen, hogy az osztalék kevésbé legyen előnyös, hogy a részvényesek elmeneküljenek a Volkswagenből. Következésképpen a kérdés megoldására nincs más alternatíva, mint a gyárak bezárásával munkahelyek tízezreinek felszámolása. Kivéve a Volkswagen visszaállamosításának problémáját, ahogyan azt német elvtársaink teszik, kiemelve azt a blokkoló kisebbséget, amellyel a szakszervezetek rendelkeznek, de amelyet az apparátusok nem akarnak kihasználni. A munkásosztály az, amitől a tőkésosztály a milliárdokat akarja elvenni a válságában, ahogyan ez ma a német autóiparban történik. Ugyanez a helyzet Franciaországban, a Barnier-Macron kormány által bejelentett 60 milliárdos megszorításokkal, amelyeket a munkásosztálytól, annak társadalombiztosításától, nyugdíjától és szabadságától akarnak elvenni. Minden eddiginél jobban az imperializmus válságának kellős közepén vagyunk, amely a bomlás soha nem látott szakaszába jutott, amelyet az jellemez, hogy a termelőerők több gazdagságot képesek előállítani, mint amennyit az emberiség képes elfogyasztani. A termelőkapacitások növekvő társadalmasításának tendenciája szembekerült a kisajátítás magánjellegével. Ennek következménye az állandó tőkefelesleg, amelyet a kapitalizmus csak úgy tud orvosolni, hogy a termelőerőket destruktív erőkké alakítja át, parazita gazdasággá, és így tovább. Ennek a politikának, amely abból áll, hogy válságára úgy válaszol, hogy folyamatosan egyre többet vesz el a munkaerőtől, és így a fogyasztó osztály fogyasztási erejéből, nyilvánvaló következménye, hogy minél jobban szétzúzza a fogyasztó osztályt, annál kevesebbet fogyaszt, annál kevésbé képes felszívni a megtermelt árukat, és minél kevésbé képes felszívni a megtermelt árukat, annál jobban burjánzanak a tőke feleslegei, arra törekedve, hogy mindennek ellenére választ találjon: Ez a fegyvergazdaság, a spekuláció, az élősködő gazdaság, mindannak a megsemmisítése, ami "feleslegnek" vagy nem eléggé jövedelmező termelőerőknek tűnik. Ezért áll az egész folyamat középpontjában minden eddiginél jobban a háború.

A domináns amerikai imperializmus csak úgy maradhat fenn, ha folyamatosan új piacokat hódít meg

Azok az elvtársak, akikhez tartozom, akiknek volt szerencséjük együtt dolgozni Pierre Lambert elvtárssal, emlékeznek arra, hogy Lambert állandó polémiát folytatott, és jogosan, azok ellen, különösen Ernest Mandel és a pablisták ellen, akik négynaponta felfedezték, hogy egy új imperializmus jött létre, amely "felül fogja múlni" az amerikai imperializmust. Mandel az adott időszaktól függően Japánt, majd Németországot, sőt egy ponton még Iránt és Brazíliát is kiemelte, mint növekvő "imperialista hatalmakat", amelyek fejlődése olyan mértékű, hogy át fogják venni a kapitalista világ vezetését az Egyesült Államoktól.

Lambert pedig makacsul kitartott amellett: nem, létezhetnek egymással versengő imperializmusok, megpróbálhatnak "helyet vájni maguknak a nap alatt", de azt hinni, hogy háború, világégés nélkül az amerikai imperializmus csendben átadja a kapitalista világ vezetését, tiszta illúzió. És Lambertnek igaza volt. Miért volt igaza? Ahogy Lenin az Imperializmus, a kapitalizmus legfőbb szakasza című könyvében kifejtette, a különböző imperialista hatalmak közötti versenyben a legerősebbek csak úgy maradhatnak életben, ha folyamatosan növelik előnyüket és túlsúlyukat a többiekkel szemben. És távolról sem engedhetnek, hanem folyamatosan arra kell törekedniük, hogy növeljék a szakadékot maguk és a többi tőkés hatalom között.

Minden ellentmondásával együtt az amerikai imperializmus nem tud domináns imperializmusként fennmaradni pusztán a jelenlegi viszonyok fenntartásával. Csak úgy maradhat fenn, ha folyamatosan új piacokat hódít meg, egyrészt azokat, amelyeket a többi kapitalista hatalom ural, másrészt azokat, amelyek elkerülik a termelőeszközök magántulajdonát, azaz Kínát.

Ebben a tekintetben egyértelmű különbségek vannak Kamala Harris és Trump között. Kamala Harris, akárcsak Biden, az imperialista érdekek védelmének kártyáját játssza ki, miközben formálisan tiszteletben tartja a fennálló imperialista rendet, azaz az államok közötti kapcsolatokat, az államok közötti együttműködést és a nemzetközi intézmények összjátékát. Persze mindezt azzal az alapgondolattal teszik, hogy Amerikának kell elsőként győztesként kijönnie, de a forma tisztelete megvan. Amerika például támogatást ígér Ukrajnának, majd eléri, hogy a NATO keretében egyre inkább az európai államok viselik a pénzügyi terheket, ami lehetővé teszi az amerikai fegyverek beszerzésének finanszírozását is. De ez nem úgy történik, hogy hadat üzen Franciaországnak vagy Németországnak, hanem a NATO-n, az Európai Unión stb. belüli erőviszonyok keretében. Amikor Netanjahu gyilkolászni kezd a Közel-Keleten, Biden és Kamala Harris nem azt mondja, hogy "ez rendben van". Azt mondják, hogy "sajnáljuk, de természetesen Izraelnek meg kell védenie magát, így kell lennie". A különbség az, hogy Trump mindezzel nem foglalkozik. Trump azt mondja, hogy Amerika az első, nem számít, mi történik. Szóval, ha ezeket le kell zúznunk, félre kell söpörnünk, figyelmen kívül kell hagynunk az ENSZ ajánlásait, akkor azt a világ minden gondja nélkül megtesszük. Tehát nyilvánvaló különbség van a módszerben. Különbség van a társadalmi bázisban is, amelyre mindketten apellálnak. Trump, mint minden fasizált jelölt, a legelmaradottabb, reakciós rétegekre apellál, az egyházakra (és az Egyesült Államokban hatalmasak), a frusztrált "kis fehérekre", akik utálják a feketéket, a bevándorlókat, a nőket, az abortuszjogokat stb. lenyűgöző

A különbségeken túl mi a közös Biden/Harris és Trump között

Egy dolog azonban közös bennük: egyetértenek abban, hogy a Kína és Amerika közötti kapcsolat nem maradhat a jelenlegi formájában. És hogy az amerikai gazdaság szükségletei megkövetelik, hogy a kínai kormányzatnak az országa irányítására vonatkozó igényeit megkérdőjelezzék. Az amerikai kereskedelmi miniszter 2023 decemberében kijelentette, hogy „a Kínai Népköztársaságnak véget kell vetnie annak az igényének, hogy saját piacát ellenőrizze”. Nincs érdemi különbség eközött és Trump között, aki lényegében azt mondja: „A kínaiakat le fogom fékezni, mert kizárt, hogy ne hagyják, hogy átvegyük az irányítást.

A politika itt is „a gazdaság koncentrátuma”, és Kínában minden bizonnyal a gazdaság magánszektorának fejlődési folyamata zajlik. De 2004-ben az amerikai Fortune magazin által rangsorolt kínai cégek között elenyésző volt a magáncégek aránya. Húsz évvel később ez az arány 19%-ra tehető. Ez jelentős növekedés. Érdemes megjegyezni, hogy ezek többsége kis- és középvállalkozás. De 2021-ben a Fortune által rangsorolt kínai vállalatok forgalmának 81%-a az államilag irányított gazdaságból származik majd, nem pedig a termelőeszközök magántulajdonából. Az állami tulajdon továbbra is domináns a kínai gazdaságban, különösen a nagyvállalati szektorban, például az ipari termelésben.

Sorainkban vita folyik a kínai gazdaság meghatározásáról, és az orosz gazdaság meghatározásáról is, amely szerintünk nem azonos szinten van. Egy dolog azonban világos: a kínai gazdaság nem a termelőeszközök magántulajdonán alapul. Kína hatalmas, burjánzó bürokráciája hasznot húz a termelési eszközök használatából, a hatalmas kiváltságokból, amelyekkel azok járnak, de ezek nem a magántulajdonát képezik. A bürokraták nem örököltethetik őket a gyermekeiknek. A bürokrácia megfoszthatja a vállalatvezetőket, ha úgy ítéli meg, hogy nem azt teszik, amit a párt elhatározott. Még egy multimilliárdost is képes néhány nap alatt halálra ítélt bűnözővé változtatni.

Ennek következménye van : az értéktörvény nem ugyanolyan feltételekkel nyilvánul meg, mint a tőkés országokban. Igaz, van állandó és változó tőke (és a változó tőke Kínában még mindig előnyösebb, mint a kapitalista országok változó tőkéje). De amikor a megtermelt értéktöbbletről van szó, nem ugyanazok a piaci szabályok érvényesek. A kínai bürokrácia, ha úgy gondolja, hogy ez az érdeke, legalább egy bizonyos ideig gyárthat például elektromos autók millióit verhetetlen áron. Mert a kombináció egyrészt a kínai munkaerő értéke, másrészt az a tény között, hogy nem köteles igazodni az átlagos profitrátához (amely nemzetközi szinten szabályozza a kapitalista termelési folyamatokat), verhetetlenné teszi a versenyképesség szempontjából. Ez egy olyan politikai döntés, amelyet egyetlen imperialista kormány sem hozhat meg, egész egyszerűen azért, mert saját burzsoáziájának tartozik elszámolással, és a saját burzsoáziája soha nem fogja elfogadni, hogy fel kell áldoznia a nyereségét egy újabb piac meghódításának kilátása nevében. Minden normálisan működő kapitalista azonnal profitot akar. És ha nincs garancia az azonnali profitra, a tőke elmenekül és máshová megy.

A globális imperializmus véget akar vetni az őt elkerülő kínai gazdaság anomáliájának

Ezért tehát a világimperializmusnak muszáj véget vetnie ennek az anomáliának. Az a tény, hogy a kínai bürokrácia képes így cselekedni, nem teszi azt "imperialista bürokráciává". A "piacok meghódítása" ellentmondásos jellegű: ez egyszerre a tulajdonjogi rendszer védelme és a privatizáció irányába való elmozdulás által a gazdaságra gyakorolt nyomás megtörése. De még ha ez táplálja is a kínai gazdaság szétesésének tendenciáját, a privatizációs irány jelenleg kaotikus, embrionális, és semmiképpen sem lesz lineáris. Soha nem fog eljönni az a nap, amikor egy reggel arra ébredünk, hogy "ma reggel óta Kína kizárólag kapitalista tulajdonon alapul".

Igen, a folyamat megkezdődött. Ugyanakkor a Kínai Kommunista Párt a korábbi időszakokban ismeretlen körülmények között erősíti a gazdaság, köztük a magánvállalatok feletti ellenőrzését. Az elmúlt években a Kínai Kommunista Párt vezetése utasítást adott arra, hogy a párt sejtjeinek jelen kell lenniük minden bizonyos méretű vállalatnál, beleértve a magánvállalatokat is. Ennek eredményeként 100 000 kínai kommunista párt sejtet hoztak létre 100 000 vállalatnál, állami és magánvállalatoknál egyaránt, hogy biztosítsák az állami ellenőrzést. És irányelvek egész sora jelzi, hogy mind az államapparátus, mind a kommunista pártapparátus megerősíti a gazdaság feletti ellenőrzését, még akkor is, ha azok teljesen magáncégek

A "Hová tart Kína" kérdésre válaszolva azt mondhatjuk, hogy látszólag Kína a privatizáció folyamatában van. Ezzel egyidejűleg a kommunista párt és az államapparátus megerősített ellenőrzése zajlik a gazdaság felett. Ez ellentmondásos, mert a privatizáció felé vezető útnak a szabad verseny rendszere felé vezető útnak kellene lennie.

A bürokráciát semmilyen körülmények között nem lehet egyfajta progresszív eszközzé alakítani az emberiség egy új és pozitív, eddig ismeretlen szakasza felé: a fennálló rendszer nem lehet átmenet a szocializmus felé. Inkább többé-kevésbé a kapitalizmusba való átmenet, de olyan zűrzavaros és káoszos keretek között, amelyhez képest az, ami a volt Szovjetunióban történt és történik, nagyon mérsékelt gyakorlatnak tűnik. Kivéve persze, ha a kínai munkásosztály és általánosabban az osztályharc nemzetközi szinten megakadályozza ezt a folyamatot.

Akkor miért ez a hosszú kitérő Kínán keresztül? Azért, hogy megmagyarázzuk, hogy a tőke jelenlegi nemzetközi szintű válságában, a termelőerők korlátlan fejlődési tendenciája és a piac korlátozott volta közötti növekvő ellentmondásban az imperializmus nem tűrheti el egy olyan kínai gazdaság létezését, amely másfél milliárd ember belső piacán alapul, és amelynek 80%-a még mindig állami tulajdonban van, és még a magánrészét is a terv irányítja. Az imperializmus ezt nem tudja tolerálni.

A Kínával való konfrontáció napirenden van. De mikor? Hogyan? Milyen formában? Senki sem tudja megmondani. A kereskedelmi verseny kiéleződésével és/vagy a Kína perifériáján kialakuló konfliktusokkal fog kezdődni? Vagy mindezek kombinációjával? Vagy a periférián zajló háborúkkal? Ez a folyamat már elkezdődött. De az amerikai imperializmus nem nyerheti el a világpiac feletti ellenőrzést anélkül, hogy ezzel egyidejűleg ne tudná szétzúzni a saját ellenálló munkásosztályát. Láttuk a sztrájkokat a Boeingnél, a dokkmunkások sztrájkjait... Demokratikus szinten látjuk az amerikai fiatalok mozgósítását a gázai népirtás ellen, vagy a nők mozgósítását az abortuszhoz való jog védelmében, vagy a feketék mozgósítását stb.

Szükséges a vita az orosz gazdaság jellemzéséről

Most, hogy idáig eljutottunk, szeretnék néhány szót szólni a német szervezet egyik elvtársával folytatott vitáról, akinek számos kritikája vagy kérdése van. Ezek között a kérdések között szerepelt az oroszországi helyzetről szóló vita is. Az elvtárs kritizálja - és véleményem szerint igaza van - azt a kifejezést, amelyet Kollektívánk legutóbbi ülésén készült jelentésben használtunk, miszerint Oroszországot "proto-imperializmusnak" nevezik. Az elvtárs azt mondta: "Nem, ez nem proto-imperializmus, mert a proto-imperializmus szó szerint olyan imperializmust jelent, amely a létrehozás folyamatában van". Az elvtársnak igaza van a terminológiai polémiájában, és ezt elismerem. Másrészt megpróbálom újrafogalmazni azt a gondolatot, amelyet helyesnek tartok, és amely szükséges ahhoz, hogy megértsük, mi történik ma a kínai kérdéssel kapcsolatban.

Az imperializmus, a kapitalizmus legfelsőbb fázisa az, amikor - Lenin szavaival élve - az imperialista hatalmak befolyási övezetekre osztják fel a világot. És 1914-től napjainkig ez a felosztás az amerikai dominancia irányába erősödött. Lenin szerint ez volt az az időszak is, amikor a termelőerők korlátlan növekedési tendenciája és a piacok korlátozottsága közötti ellentmondás áthidalhatatlanná vált. Ez volt az az időszak, amikor a különböző kapitalista gazdaságok a nemzeti piacok szűkösségében fuldokoltak. Következésképpen az uralkodó imperializmus elkerülhetetlenül egyre dominánsabbá válik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehetnek új imperializmusok kísérletei arra, hogy a világ színpadára lépjenek. Egy dolog azt mondani, hogy nem sikerül kiszorítaniuk az amerikai imperializmust, és egészen más azt állítani, hogy nem törekszenek saját érdekeik érvényesülésére. Az imperializmus korában minden burzsoázia arra törekszik, hogy megőrizze saját érdekeit. Kilencven évvel ezelőtt, 1934-ben Trockij azt írta: "Előbb-utóbb az amerikai kapitalizmusnak hosszasan és hosszasan meg kell nyitnia egész bolygónkat maga előtt". Ez egy erőteljes előretekintő elemzés volt. De ez egy olyan időszak volt, amikor a német kapitalizmus Hitler uralma alatt úgy tűnt, hogy teljes kibontakozásban van. Ahogy a Japánnal való szövetsége is. De Trockij azt mondja: nem, ha tisztán nézzük a termelőerők fejlettségi fokát, akkor a végén, bármilyen fejlemények is lesznek, az amerikai kapitalizmus fog győzni. De ahhoz, hogy győzni tudjon, mondja Trockij, meg kell nyitnia maga előtt az egész bolygót. Trockij hozzáteszi: "Milyen módszerekkel? Minden módszerrel". Hozzáteszi: "A magas termelékenységi együttható egyben a pusztító erő magas együtthatóját is jelenti. Háborút prédikálok? A legkevésbé sem, nem prédikálok semmit. Én csak megpróbálom elemezni a világhelyzetet és következtetéseket levonni a gazdasági mechanika törvényeiből." Ez a képlet tanulságos: a "gazdasági mechanika törvényei" azt jelentik, hogy a második világháború felé vezető út elkerülhetetlen volt. És még ha a náci Németország katonai ereje látszólag sokkal gyorsabban fejlődött is, mint az amerikai imperializmus (és a japán imperializmussal kötött szövetsége) katonai ereje, végül az amerikai kapitalizmusnak győznie kellett, mégpedig abból az okból, amit Trockij mond: "a termelékenység magas együtthatója egyben a pusztító erő magas együtthatóját is jelenti".

Más szóval, a fegyverkezési gazdaság kapacitása arányos a kapitalista gazdaság általános kapacitásával. És ebből a szempontból az amerikai kapitalizmus rendkívüli termelékenységi fölénye azt jelentette, hogy győznie kellett, még akkor is, ha az emberiség számára megdöbbentő körülmények között győzött. De a kapitalizmus nem így gondolkodik: ha 50 millió halálos áldozatot követel, ha egész kontinensek, egész népek pusztulását, az semmi ahhoz képest, hogy a tőkének szüksége van uralmának fenntartására.

Közös súlypont minden neokapitalista oligarcha számára

És itt jön a képbe az a jelenség, amelyet elemezni kezdtünk, az orosz kapitalizmus, amely maffiaszerű, szétesett, de amelynek nincs más választása, mint keresni egy "helyet a napon" a kapitalista világban. Az 1990-es évek elején, különleges körülmények között, az orosz állami vállalatok jelentős vagyonát és termelési kapacitását a bürokrácia privatizációra adta át. A leendő oligarchák, akiknek többsége a bürokrácián belülről származott, megragadták ezt a jelentős vagyont, és magántulajdonukba vették, kivonva azt nemcsak az orosz nép, hanem az Egyesült Államokból és más kapitalista országokból származó pénzügyi tőke ellenőrzése alól is. Ez a folyamat nem volt sem homogén, sem lineáris: ha Jelcin hatalmon maradt volna, valószínűleg felgyorsította volna azt a folyamatot, amelynek során Oroszország vagyona a privatizáció és a pénzügyi tőke - különösen az amerikai - közvetlen ellenőrzése alá került volna. Ez a közvetlen átvétel más országokban is megtörtént, például Lengyelországban, Magyarországon és Romániában, az Európai Unióba és a NATO-ba való integrációjuk révén.

De azzal, hogy Jelcin eltűnt az útból, és Putyin került a Kremlbe, egyfajta súlypont jött létre, amely közös az összes neokapitalista oligarcha számára, akiknek egy rendkívül erős államapparátusra, egy katonai-ipari komplexumra kell támaszkodniuk közös érdekeik védelmében, ellentétben a XVII., XVIII. és XIX. században a kapitalizmus felfelé ívelő fejlődésének részeként kialakult nemzeti burzsoáziákkal. Ebben az esetben a burzsoázia az állami tulajdonból elvett vagyon kifosztásán alapuló maffiaérdekek egyfajta koalíciójaként alakul ki, amely egyfajta maffiakonzorciumot, "maffia-szindikátust" alkot, de nem játsza ki az Egyesült Államok pénzügyi tőkéjének való közvetlen alávetettség kártyáját. Egész egyszerűen azért, mert a saját meggazdagodásuk, a saját jelentős hatalmuk konstitúciójának kártyáját játszák ki. Oroszországban ma nem tudom, hány milliomos és rendkívül gazdag milliárdos van, akik a világ legexkluzívabb üdülőhelyeit kolonizálják, futballklubokat, síparadicsomokat, kastélyokat vásárolnak, stb. Ellenálltak annak, hogy az Egyesült Államok finánctőkéje bekebelezze őket, elsősorban azért, hogy magán- és maffiakapitalistaként virágozhassanak.

Ez azonban nem a klasszikus értelemben vett burzsoázia, amely a nemzeti termelőerők fejlesztésére törekszik. Arra törekszik, hogy megőrizze pozícióit. Egyesülése védekező jellegű, Putyin politikai hatalma körül, amely e különböző heterogén szektorok számára súlypontként, kiváltságaik garanciájaként jelenik meg. De bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy ennek az orosz maffia-neoburzsoáziának a fő jellemzője - ami önmagában nem progresszív jellemző -, hogy elutasította komprádor burzsoáziaként szereplését, ellentétben a privatizáló neomaffiával, például a közép- és kelet-európai perifériás országokban. És ez a különbség.

Háborús folyamat, amely globális méretűvé válik

Oroszországban a "liberális ellenzék" néven ismert szektor az amerikai érdekeknek való teljes alávetettség programjának hordozója. Putyin kegyetlenül elnyomja, mert a jelenlegi oroszországi rend nem tűri a legkisebb demokratikus kihívást sem, amely aláásná létét. Azok, akik Putyin rendszerének társadalmi bázisát alkotják, védekezve fognak össze. És ebből a szempontból azt mondhatjuk, hogy a kapitalista restauráció folyamata Oroszországban még nem fejeződött be teljesen. Nem mintha még mindig lenne állami tulajdon. De a jelenlegi háború Ukrajnával a privatizációs folyamat korlátait és ellentmondásait fejezi ki. Ezért ez egy életre-halálra szóló harc. Ezért van az, hogy az imperializmus számára a háború célja - akár azonnali, akár későbbi - nem egyszerűen az, hogy Ukrajna győzzön. Hanem az, hogy megbuktassa Putyint, és lehetővé tegye Oroszország hatalmas vagyonának közvetlen kifosztását. Ez azonban egy olyan háborús folyamathoz vezet, amely globalizálódni látszik, és amelyben mindkét oldalon minden erő olyan dinamikában egyesül, amelyről senki sem tudja megmondani, meddig fog elmenni.

Ennek eredményeképpen a háború bizonyos mértékig a Putyin körüli katonai-ipari apparátus kohéziós fegyverévé válik. Az orosz neoburzsoázia nincs abban a helyzetben, hogy a már létező imperializmusokkal szemben érvényesüljön. Még csak imperialista burzsoáziaként sem tudja magát konstituálni. De ugyanakkor nem is teheti meg, hogy ne tegye. Ez az egész ellentmondás. Meddig? Oroszország veresége az imperializmus általi nagyobb leigázást jelentene. Putyin ezt a nacionalizmus ideológiai fegyverével ellensúlyozza. De ez nem lesz elég. Mi lesz Kínával? Milyen mértékben fogja követni Oroszország példáját? Erre senki sem tud választ adni.

Amikor elvtársunk a német szervezettől azt mondja szövegében: „Nincs osztálykülönbség az amerikai imperializmus és Putyin Oroszországa között”, akkor igaza van. Két imperialista hatalomról van szó, nem azonos szinten, de két imperialista hatalomról. És ebben az értelemben ez egy imperialista háború. Ezért harcolunk mind Zelenszkij rezsimje, mind Putyin rezsimje ellen. Ezért támogatjuk mind az orosz, mind az ukrán dezertőröket.

A háború osztályjellege és taktikai megfontolások

De vajon van-e közvetlen összefüggés e két rendszer összehasonlítható osztályjellege és az általános háború esetén tanúsított taktikai magatartás között? Ez egy sor tényezőtől függ. Egy általános háború esetén ki lesz kinek a szövetségese? Senki sem tudja megmondani. Ez nem változtatja meg a háború osztályjellegét, de az, hogy milyen álláspontot képviselünk egy háborúban, nem csak az érintett erők osztályjellegétől függ. Az analógia minden korlátaival együtt Marx és Engels - eleinte teljesen helyesen - Poroszországot - a formálódó német burzsoázia országát - támogatta III. Napóleon betörő Franciaországával szemben. Aztán, amikor Poroszország elfoglalta Franciaországot, megváltoztatták álláspontjukat.

Ebben a szakaszban még senki sem tudja, hogy egy folyamatban lévő háborúnak mik lesznek a tengelyei. Hacsak nem kérdőjelezzük meg az Oroszország és Kína osztályjellegéről szóló elemzésünket. És ezen a ponton vitát kell folytatnunk a német szervezet elvtársával, aki hozzászólásában azt mondja, hogy a mai Oroszország "kétségtelenül más osztályjellegű, mint Kína". A "kétségtelenül" szó zavar engem. Mert amikor azt mondjuk, hogy "kétségtelenül", az azt jelenti, hogy kétségünk van. És ez megnyitja az ajtót a kétértelműség előtt.

Számomra ma az orosz állam osztályjellegéhez nem férhet kétség, ez egy maffiaburzsoázia kapitalista állama, amely valójában az Ukrajna elleni háborújának imperialista jelleget ad, az amerikai imperializmussal versenyezve, olyan okokból, amelyek az orosz gazdaság kapitalista természetéhez kapcsolódnak. És nem azért, ahogyan néhány elvtelen kispolgár állítja, mert Oroszországnak definíció szerint "birodalmi ambíciói" vannak. Mint ahogyan az sem kétséges számomra, hogy a kínai gazdaság a jelenlegi szakaszban alapvetően nem a termelőeszközök magántulajdonán alapul. És hogy következésképpen az amerikai imperializmus Kína elleni háborús törekvései nem a kínai bürokrácia elleni háborút jelentenek, hanem háborút az 1949-es forradalom deformált társadalmi alapjainak maradványai ellen, egy "bürokratikusan deformált munkásállamban", ahol még mindig vannak olyan hódítások, amelyekre a munkásosztály támaszkodik ellenállásában.

Van egy alternatíva

«Amit most látunk, az nem egy átmeneti gazdasági hanyatlás, hanem a teljes gazdasági pusztulás és egész kultúránk pusztulásának hajnala”, és: »amennyiben a dolgozó és gondolkodó emberiség képtelennek bizonyul arra, hogy időben megragadja saját termelőerőinek gyeplőjét, és azt európai és világméretekben megfelelően megszervezze».

Mondhatnánk, hogy borús képet festek a helyzetről. És lássuk be, a helyzet az emberiség nagy többsége számára sivárnak tűnik. Az Ukrajna és Oroszország közötti háború már majdnem három éve tart, és úgy tűnik, hogy földrajzilag egyre jobban terjed. A gázai népirtás már több mint egy éve folyik, az izraeli háborút pedig az amerikai imperializmus zöld utat adott Libanonra, Szíriára és Iránra is kiterjesztették. A fenyegetések egyre sürgetőbbek a Kínai-tengeren. De még ha a helyzet fenyegetőnek is tűnik, és az is, tény marad, hogy ahogy Trockij írta a fent idézett 1934-es szövegében: "Amit most látunk, az nem átmeneti gazdasági hanyatlás, hanem a teljes gazdasági pusztulás és egész kultúránk megsemmisülésének hajnala", és hozzáteszi: "amennyiben a dolgozó és gondolkodó emberiség képtelennek bizonyul arra, hogy időben megragadja saját termelőerőinek gyeplőjét, és azokat európai és világméretekben helyesen megszervezze".

Van tehát egy alternatíva. Ez az alternatíva a munkások és a népek ellenállása által felrajzolt alternatíva, amelyet a nemzetközi szintű osztályharc hozott létre, és ez nem a mi képzeletünk szüleménye. Ez az általános háború felé tartó menetelés az emberi faj létét fenyegeti, igen, hacsak az amerikai munkásosztály képes szembeszállni az amerikai imperializmus által ráerőltetett barbarizmussal. Hacsak a munkásosztály az Egyesült Államokban és Kínában nem képes egyesíteni erőit, hogy megvédje közös érdekeit az általános háború fenyegetésével szemben. Ezért a Munkás Internacionálé egész problémája forog kockán.

Kevésbé, mint valaha, nem közelíthetjük meg a jelenlegi háborúk kérdését elszigetelten. Úgy kell megközelítenünk őket, mint egy általánossá váló háborúban összefutó háborúkat, és ki kell emelnünk annak osztályjellegét. Ez egy olyan kapitalista rendszer háborúja, amely már nem képes másképp legyőzni ellentmondásait, mint a pusztító erők fejlesztésével. De ugyanakkor annak megértésével, hogy a munkásosztály - amely a kapitalista rendszer keretein belül bolygóméretekben egyre nagyobb számban van jelen - abban a helyzetben van, hogy szembeszálljon ezzel. Feltéve persze, hogy képes megvédeni az érdekeiket anélkül, hogy alárendelné magát a munkásmozgalom csúcsán uralkodó áruló apparátusoknak.

Az elmúlt időszakban láthattuk, hogy ez az áruló politika az, amely fedezetet nyújt Netanjahu összes bűncselekményéhez. Ugyanez a politika nyújt fedezetet az imperializmus intézményeinek, mint az ENSZ, a NATO, az Európai Unió és a burzsoá államok intézményei számára. Ezt látjuk például Franciaországban, amikor a munkásmozgalom összes politikai apparátusa (a „szocialista”, „kommunista” vagy La France insoumise pártok vezetői) szánalmasan védi az^V. Köztársaság haldokló rendszerét. Ez az a politika, amely „szocialista” címkét ad az Egyesült Államok Demokrata Pártjának, ahogyan az Amerikai Demokratikus Szocialisták (DSA) és az őket támogató revizionista központ vezetői teszik, és akik mindenütt akadályokat gördítenek a munkásosztály mozgalma elé.

A dolgokat tisztábban látva a Munkás Internacionáléért folytatott harc szemszögéből nézve

Mindazonáltal a munkások nemzetközi szintű ellenállására építve a dolgokat az eddigieknél közvetlenebbül kell megközelítenünk, a Munkás Internacionáléért (és következésképpen, ami minket illet, a Negyedik Internacionáléért) folytatott harc szempontjából. Miért van ez így? Ha a politika a "koncentrált gazdaság" politikája, akkor meg kell értenünk, hogy a kapitalisták szemszögéből nézve a nemzetközi nem a nemzeti gazdaságok összeadódása, hanem egy világgazdaság, amelyben minden egyes alkotóelem a saját helyét igyekszik elfoglalni. És meg kell értenünk, hogy a munkásosztály szempontjából nincs a nemzeti osztályharcok összege, amely összeadódva a nemzetközi osztályharcot alkotja, hanem éppen ellenkezőleg, a nemzeti osztályharc minden egyes helyzetét a nemzetközi osztályharc sajátos kifejeződéseként kell felfognunk.

Ennek az a következménye, hogy meg kell erősítenünk, ahogy mindig is tettük, de még világosabban, mint eddig, bizonyos számú alapelvet, amelyek behatárolják, hogy mi legyen a háború ellen osztályterületen harcoló nemzetközi munkáskezdeményezés függetlensége.

Először is: a háború elítélése, mint egy és ugyanaz. Elutasítva azokat a képmutató számításokat, amelyek arra késztetnek minket, hogy itt elítéljük a gázai népirtást, és megszavazzuk a háborús hiteleket Ukrajna számára; máshol pedig ennek ellenkezőjét tesszük; vagy elfogadjuk a Kína elleni háború előkészületeit. A kapitalista rendszer valóságából és bomlási válságából kiindulva alapvető fontosságú annak megerősítése, hogy egyetlen imperialista háborúval állunk szemben, és hogy a munkásosztály szempontjából ezt a háborút meg kell vívni.

Másodszor, ebből kell levezetni jelszavainkat: "Az orosz csapatok kivonása Ukrajnából; az ukrán csapatok kivonása Oroszországból; a NATO-csapatok kivonása a térségből; a francia csapatok kivonása az afrikai országokból és az utolsó francia gyarmatokról", valamint: "az izraeli csapatok kivonása, a megszállás befejezése, egy egységes, világi és demokratikus Palesztina kilátásba helyezése a történelmi Palesztina területén".

Harmadszor: erősítsük meg a háború és a kizsákmányolás közötti elválaszthatatlan kapcsolatot, és ezért a háború elleni harc és a kizsákmányolás elleni harc között.

Negyedszer, ebből következik, hogy minden harcosnak, minden valóban munkás internacionalista áramlatnak, amely a háború és a kizsákmányolás ellen harcol, ezt át kell ültetnie az imperialista országokba, elsőbbséget adva a saját kormánya, a saját imperializmusa elleni harcnak. Az imperialista országokban a proletár internacionalizmus elsősorban nem abból áll, hogy szimbolikus tüntetéseket szervezünk a NATO-bázisok vagy más helyek előtt. Nem, ha egy imperialista hatalomban harcos vagy, az imperialista háború elleni harc mindenekelőtt a munkásoknak a saját kormányuk leváltásáért folytatott harc. Franciaországban ez a munkásosztály harca a Macron-Barnier, a háborús uszítók kisöpréséért. Az Egyesült Államokban ez a harc a tegnapi Biden-kormány, a holnapi Harris/Trump-kormány és így tovább. Ezt tanította nekünk Lenin: a saját imperializmusunk elleni harcot, a forradalmi defetizmust.

Ötödször és végül, ez magában foglalja a Lenin által "szociál-sovinizmusnak" nevezett jelenség világos elhatárolását. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy az Európai Parlamentben több mint harminc alkalommal szinte az összes "baloldali" képviselő megszavazta az Ukrajna számára nyújtott háborús hiteleket. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a különböző parlamentek által elfogadott minden állásfoglalás, még akkor is, amikor a gázai mészárlások befejezésére szólít fel, azzal kezdődik, hogy megerősíti "Izrael önvédelemhez való jogát", más szóval a cionizmus előtti teljes kapitulációt.

Számunkra ez az öt pont jelzi az erők átcsoportosítását, amelyhez az elkövetkező időszakban hozzá kell járulnunk. Miért? Mert a CORQI és a hozzá kapcsolódó elvtársak erőin túl, azokon az erőkön túl, amelyek részt vettek a háború és kizsákmányolás elleni világkonferencián 2022 őszén, vannak olyan áramlatok, csoportok és szervezetek a munkásmozgalomban, amelyek a jelek szerint ebbe az irányba mozdulnak. Vannak olyan áramlatok is, amelyek az ellenkező irányba, jobbra mozognak. De vannak áramlatok, amelyek ebbe az irányba mozognak. Szükség van arra, hogy elhatároljuk magunkat, és arra is, hogy megpróbáljuk nagyon széles körben összehozni azokat az áramlatokat, amelyek nem feltétlenül osztják az álláspontunkat egy sor dologban, de amelyek ezekben az alapvető elemekben úgy vélik, hogy szükség van a közös cselekvésre.

Ezért kell törekednünk arra, hogy a háború és a kizsákmányolás elleni harcot összekötő széles körű nemzetközi konferencia összehívását és ennek kiterjesztéseként a Negyedik Internacionálé újjáalakulásáért küzdő elvtársak konkrét találkozóját összekapcsoljuk.