„Az imperialista háború általánossá válásával szemben a Munkás Internacionáléért folytatott harcért"

2024. november 1-jén és 2-án ülésezett a 2023. novemberi nemzetközi konferencián kinevezett Collectif d'animation du Comité d'organisation pour la reconstitution de la IVe Internationale (CORQI, a negyedik internacionálé rekonstrukciójának szervezőbizottsága).

Az ülésen részt vett elvtársak, a CORQI tagjai, a tagszervezetek képviselői és állandó vendégek Azániából/Dél-Afrikából, Burkina Fasóból, Kanadából, Kínából, Egyiptomból, Franciaországból, Németországból, Olaszországból, Mexikóból, Marokkóból, Pakisztánból, Palesztinából, Portugáliából, Spanyolországból és az Egyesült Államokból.

A L’Internationale («Az Internacionálé») 36. számában közzéteszi az olvasók számára az általános vita bevezető jelentésének főbb részleteit, amelyet Daniel Gluckstein elvtársunk mutatott be.

Kedves elvtársak!

Ezt a találkozót a világhelyzet és a Negyedik Internacionálé újjáalakításáért folytatott küzdelmünk szempontjából egyaránt döntő pillanatban tartjuk. Csak néhány nappal az amerikai választások előtt tartjuk. Mivel ez a helyzet, nem az a legfontosabb, hogy az események milyen formában fognak lezajlani, hanem az a felfogásunk, hogy a választások eredményétől függetlenül fennáll a veszélye annak, hogy november 4-e utáni napon a fő imperialista hatalom olyan folyamatokba ütközik, amelyek a polgárháborúval vagy a polgárháború felé való elmozdulással egyenértékűek. Az egyik kérdés, amit meg kell vitatnunk, hogy szoros kapcsolat van az Egyesült Államok belpolitikai helyzetének kaotikus és görcsös jellege és a világhelyzet kaotikus és görcsös jellege között. A két folyamat szorosan összefügg. Az Egyesült Államokon belüli polgárháború felé való menetelés az általános imperialista háború felé való meneteléssel korrelációban történik. Egy általános háború, amelynek egyrészt Gáza és Libanon, másrészt Ukrajna és Oroszország a két kiemelkedő eleme, de amely egy átfogó folyamathoz kapcsolódik

Az imperializmus megkérdőjelezi az összes általa létrehozott intézményi formát.

Ennek a helyzetnek az egyik kifejeződése nemzetközi szinten az, hogy az imperializmus maga kérdőjelezi meg az összes általa létrehozott intézményi formát, különösen azokat, amelyeket a második világháború után hoztak létre, és amelyek szükségesek voltak az imperialista rend fenntartásához, és kezdetben szükségesek voltak a sztálinista bürokrácia és az imperializmus közötti ellenforradalmi együttműködés stabilitásához. Majd a Szovjetunió bukása után az imperialista uralom fenntartásához volt szükséges. Ma maga az imperializmus az, amely nem csak a stabilitását, hanem az ezen intézményeken alapuló világrend létét is megkérdőjelezi.

Világos - amint az a palesztinai eseményekből is kitűnik -, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete már csak pusztán szimbolikusan képezi azt a pillért, amelyen keresztül az imperializmus a világrendet érvényre juttatja. Amikor neki úgy tetszik, az ENSZ-re hivatkozik uralma támogatására. De amint láthatjuk, amikor a cionista államapparátus semmibe veszi az ENSZ összes ajánlását és szavazását, egészen az UNRWA (az ENSZ menekültügyért felelős szervezete) tevékenységének betiltásáig, eltekintve a nagy imperialista hatalmak néhány hivatalos tiltakozásától, Netanjahunak szabad keze van, ahogy az imperializmusnak általában szabad keze van arra, hogy úgy cselekedjen, ahogy neki tetszik, megsértve azt, amit a "nemzetközi jog" nec plus ultrájának (legmagasabb szint) állít be, azaz az ENSZ-et.

Ez igaz az Európai Unióra és a NATO-ra is, és az egyes országokon belül igaz az Egyesült Államok és más nagyhatalmak politikai intézményeire is, amelyeket könnyelműen megkerülnek, megkérdőjeleznek és felforgatnak, mert az imperializmus úgy gondolja, hogy nem lehet egy másik korszaknak, egy másik erőviszonyoknak megfelelő intézményi formák kényszereivel foglalkozni, és hogy most egy másik szakaszba kell lépnie.

Amit "jogállamiságként" emlegetnek, amelynek nevében az imperialista hatalmak döntések és szabályok egész sorát kényszerítik rá az emberekre, ezt a "jogállamiságot" a kormányok és államok annyiban tartják tiszteletben, amennyiben az egybeesik a kapitalista érdekekkel. Amint ez már nem felel meg, erőszakot alkalmaznak.

Ebben az összefüggésben a háború, ahogy Clausewitz mondta, minden eddiginél inkább úgy tűnik, hogy a hagyományos politikai eszközökkel nem megoldható problémák megoldásának eszköze. A háború az imperializmus nemzetközi politikájának, de nemzeti politikájának is egyik fő eszközévé válik, és ez az, amiről a polgárháború aktualitása szól.

"A politika a közgazdaságtan koncentrátuma" (Lenin)

A világ helyzetét éppúgy nem érthetjük meg, mint az Egyesült Államokét, ha nem a tőke törvényeiből indulunk ki, ahogyan Marx elemezte, ahogyan Lenin kiterjesztette elemzését. Mindannyian tudjuk, mit mondott Lenin 1922-ben az Oroszországi Kommunista Párt 11. kongresszusán: "A politika nem más, mint a közgazdaságtan koncentrátuma". Az imperializmus politikája mindenekelőtt a gazdaság koncentrációja. Vegyük például azt, ami a Volkswagen-trösztnél történik. A Volkswagen nem veszít pénzt. A Volkswagen egyszerűen csak kevesebb nyereséget termel idén, mint tavaly. Ez nem csak egy ürügy, amellyel a Volkswagen vezetői igazolják a munkahelyek ezreinek leépítésére, gyárak bezárására stb. vonatkozó tervüket, hanem a tőke törvényei, amelyek kimondják, hogy ha a Volkswagen által garantált profitráta nem egyenértékű a más iparágakban garantált profitráta mértékével, akkor elkerülhetetlen, hogy a részvények ára csökkenjen, hogy az osztalék kevésbé legyen előnyös, hogy a részvényesek elmeneküljenek a Volkswagenből. Következésképpen a kérdés megoldására nincs más alternatíva, mint a gyárak bezárásával munkahelyek tízezreinek felszámolása. Kivéve a Volkswagen visszaállamosításának problémáját, ahogyan azt német elvtársaink teszik, kiemelve azt a blokkoló kisebbséget, amellyel a szakszervezetek rendelkeznek, de amelyet az apparátusok nem akarnak kihasználni. A munkásosztály az, amitől a tőkésosztály a milliárdokat akarja elvenni a válságában, ahogyan ez ma a német autóiparban történik. Ugyanez a helyzet Franciaországban, a Barnier-Macron kormány által bejelentett 60 milliárdos megszorításokkal, amelyeket a munkásosztálytól, annak társadalombiztosításától, nyugdíjától és szabadságától akarnak elvenni. Minden eddiginél jobban az imperializmus válságának kellős közepén vagyunk, amely a bomlás soha nem látott szakaszába jutott, amelyet az jellemez, hogy a termelőerők több gazdagságot képesek előállítani, mint amennyit az emberiség képes elfogyasztani. A termelőkapacitások növekvő társadalmasításának tendenciája szembekerült a kisajátítás magánjellegével. Ennek következménye az állandó tőkefelesleg, amelyet a kapitalizmus csak úgy tud orvosolni, hogy a termelőerőket destruktív erőkké alakítja át, parazita gazdasággá, és így tovább. Ennek a politikának, amely abból áll, hogy válságára úgy válaszol, hogy folyamatosan egyre többet vesz el a munkaerőtől, és így a fogyasztó osztály fogyasztási erejéből, nyilvánvaló következménye, hogy minél jobban szétzúzza a fogyasztó osztályt, annál kevesebbet fogyaszt, annál kevésbé képes felszívni a megtermelt árukat, és minél kevésbé képes felszívni a megtermelt árukat, annál jobban burjánzanak a tőke feleslegei, arra törekedve, hogy mindennek ellenére választ találjon: Ez a fegyvergazdaság, a spekuláció, az élősködő gazdaság, mindannak a megsemmisítése, ami "feleslegnek" vagy nem eléggé jövedelmező termelőerőknek tűnik. Ezért áll az egész folyamat középpontjában minden eddiginél jobban a háború.

A domináns amerikai imperializmus csak úgy maradhat fenn, ha folyamatosan új piacokat hódít meg

Azok az elvtársak, akikhez tartozom, akiknek volt szerencséjük együtt dolgozni Pierre Lambert elvtárssal, emlékeznek arra, hogy Lambert állandó polémiát folytatott, és jogosan, azok ellen, különösen Ernest Mandel és a pablisták ellen, akik négynaponta felfedezték, hogy egy új imperializmus jött létre, amely "felül fogja múlni" az amerikai imperializmust. Mandel az adott időszaktól függően Japánt, majd Németországot, sőt egy ponton még Iránt és Brazíliát is kiemelte, mint növekvő "imperialista hatalmakat", amelyek fejlődése olyan mértékű, hogy át fogják venni a kapitalista világ vezetését az Egyesült Államoktól.

Lambert pedig makacsul kitartott amellett: nem, létezhetnek egymással versengő imperializmusok, megpróbálhatnak "helyet vájni maguknak a nap alatt", de azt hinni, hogy háború, világégés nélkül az amerikai imperializmus csendben átadja a kapitalista világ vezetését, tiszta illúzió. És Lambertnek igaza volt. Miért volt igaza? Ahogy Lenin az Imperializmus, a kapitalizmus legfőbb szakasza című könyvében kifejtette, a különböző imperialista hatalmak közötti versenyben a legerősebbek csak úgy maradhatnak életben, ha folyamatosan növelik előnyüket és túlsúlyukat a többiekkel szemben. És távolról sem engedhetnek, hanem folyamatosan arra kell törekedniük, hogy növeljék a szakadékot maguk és a többi tőkés hatalom között.

Minden ellentmondásával együtt az amerikai imperializmus nem tud domináns imperializmusként fennmaradni pusztán a jelenlegi viszonyok fenntartásával. Csak úgy maradhat fenn, ha folyamatosan új piacokat hódít meg, egyrészt azokat, amelyeket a többi kapitalista hatalom ural, másrészt azokat, amelyek elkerülik a termelőeszközök magántulajdonát, azaz Kínát.

Ebben a tekintetben egyértelmű különbségek vannak Kamala Harris és Trump között. Kamala Harris, akárcsak Biden, az imperialista érdekek védelmének kártyáját játssza ki, miközben formálisan tiszteletben tartja a fennálló imperialista rendet, azaz az államok közötti kapcsolatokat, az államok közötti együttműködést és a nemzetközi intézmények összjátékát. Persze mindezt azzal az alapgondolattal teszik, hogy Amerikának kell elsőként győztesként kijönnie, de a forma tisztelete megvan. Amerika például támogatást ígér Ukrajnának, majd eléri, hogy a NATO keretében egyre inkább az európai államok viselik a pénzügyi terheket, ami lehetővé teszi az amerikai fegyverek beszerzésének finanszírozását is. De ez nem úgy történik, hogy hadat üzen Franciaországnak vagy Németországnak, hanem a NATO-n, az Európai Unión stb. belüli erőviszonyok keretében. Amikor Netanjahu gyilkolászni kezd a Közel-Keleten, Biden és Kamala Harris nem azt mondja, hogy "ez rendben van". Azt mondják, hogy "sajnáljuk, de természetesen Izraelnek meg kell védenie magát, így kell lennie". A különbség az, hogy Trump mindezzel nem foglalkozik. Trump azt mondja, hogy Amerika az első, nem számít, mi történik. Szóval, ha ezeket le kell zúznunk, félre kell söpörnünk, figyelmen kívül kell hagynunk az ENSZ ajánlásait, akkor azt a világ minden gondja nélkül megtesszük. Tehát nyilvánvaló különbség van a módszerben. Különbség van a társadalmi bázisban is, amelyre mindketten apellálnak. Trump, mint minden fasizált jelölt, a legelmaradottabb, reakciós rétegekre apellál, az egyházakra (és az Egyesült Államokban hatalmasak), a frusztrált "kis fehérekre", akik utálják a feketéket, a bevándorlókat, a nőket, az abortuszjogokat stb. lenyűgöző

A különbségeken túl mi a közös Biden/Harris és Trump között

Egy dolog azonban közös bennük: egyetértenek abban, hogy a Kína és Amerika közötti kapcsolat nem maradhat a jelenlegi formájában. És hogy az amerikai gazdaság szükségletei megkövetelik, hogy a kínai kormányzatnak az országa irányítására vonatkozó igényeit megkérdőjelezzék. Az amerikai kereskedelmi miniszter 2023 decemberében kijelentette, hogy „a Kínai Népköztársaságnak véget kell vetnie annak az igényének, hogy saját piacát ellenőrizze”. Nincs érdemi különbség eközött és Trump között, aki lényegében azt mondja: „A kínaiakat le fogom fékezni, mert kizárt, hogy ne hagyják, hogy átvegyük az irányítást.

A politika itt is „a gazdaság koncentrátuma”, és Kínában minden bizonnyal a gazdaság magánszektorának fejlődési folyamata zajlik. De 2004-ben az amerikai Fortune magazin által rangsorolt kínai cégek között elenyésző volt a magáncégek aránya. Húsz évvel később ez az arány 19%-ra tehető. Ez jelentős növekedés. Érdemes megjegyezni, hogy ezek többsége kis- és középvállalkozás. De 2021-ben a Fortune által rangsorolt kínai vállalatok forgalmának 81%-a az államilag irányított gazdaságból származik majd, nem pedig a termelőeszközök magántulajdonából. Az állami tulajdon továbbra is domináns a kínai gazdaságban, különösen a nagyvállalati szektorban, például az ipari termelésben.

Sorainkban vita folyik a kínai gazdaság meghatározásáról, és az orosz gazdaság meghatározásáról is, amely szerintünk nem azonos szinten van. Egy dolog azonban világos: a kínai gazdaság nem a termelőeszközök magántulajdonán alapul. Kína hatalmas, burjánzó bürokráciája hasznot húz a termelési eszközök használatából, a hatalmas kiváltságokból, amelyekkel azok járnak, de ezek nem a magántulajdonát képezik. A bürokraták nem örököltethetik őket a gyermekeiknek. A bürokrácia megfoszthatja a vállalatvezetőket, ha úgy ítéli meg, hogy nem azt teszik, amit a párt elhatározott. Még egy multimilliárdost is képes néhány nap alatt halálra ítélt bűnözővé változtatni.

Ennek következménye van : az értéktörvény nem ugyanolyan feltételekkel nyilvánul meg, mint a tőkés országokban. Igaz, van állandó és változó tőke (és a változó tőke Kínában még mindig előnyösebb, mint a kapitalista országok változó tőkéje). De amikor a megtermelt értéktöbbletről van szó, nem ugyanazok a piaci szabályok érvényesek. A kínai bürokrácia, ha úgy gondolja, hogy ez az érdeke, legalább egy bizonyos ideig gyárthat például elektromos autók millióit verhetetlen áron. Mert a kombináció egyrészt a kínai munkaerő értéke, másrészt az a tény között, hogy nem köteles igazodni az átlagos profitrátához (amely nemzetközi szinten szabályozza a kapitalista termelési folyamatokat), verhetetlenné teszi a versenyképesség szempontjából. Ez egy olyan politikai döntés, amelyet egyetlen imperialista kormány sem hozhat meg, egész egyszerűen azért, mert saját burzsoáziájának tartozik elszámolással, és a saját burzsoáziája soha nem fogja elfogadni, hogy fel kell áldoznia a nyereségét egy újabb piac meghódításának kilátása nevében. Minden normálisan működő kapitalista azonnal profitot akar. És ha nincs garancia az azonnali profitra, a tőke elmenekül és máshová megy.

A globális imperializmus véget akar vetni az őt elkerülő kínai gazdaság anomáliájának

Ezért tehát a világimperializmusnak muszáj véget vetnie ennek az anomáliának. Az a tény, hogy a kínai bürokrácia képes így cselekedni, nem teszi azt "imperialista bürokráciává". A "piacok meghódítása" ellentmondásos jellegű: ez egyszerre a tulajdonjogi rendszer védelme és a privatizáció irányába való elmozdulás által a gazdaságra gyakorolt nyomás megtörése. De még ha ez táplálja is a kínai gazdaság szétesésének tendenciáját, a privatizációs irány jelenleg kaotikus, embrionális, és semmiképpen sem lesz lineáris. Soha nem fog eljönni az a nap, amikor egy reggel arra ébredünk, hogy "ma reggel óta Kína kizárólag kapitalista tulajdonon alapul".

Igen, a folyamat megkezdődött. Ugyanakkor a Kínai Kommunista Párt a korábbi időszakokban ismeretlen körülmények között erősíti a gazdaság, köztük a magánvállalatok feletti ellenőrzését. Az elmúlt években a Kínai Kommunista Párt vezetése utasítást adott arra, hogy a párt sejtjeinek jelen kell lenniük minden bizonyos méretű vállalatnál, beleértve a magánvállalatokat is. Ennek eredményeként 100 000 kínai kommunista párt sejtet hoztak létre 100 000 vállalatnál, állami és magánvállalatoknál egyaránt, hogy biztosítsák az állami ellenőrzést. És irányelvek egész sora jelzi, hogy mind az államapparátus, mind a kommunista pártapparátus megerősíti a gazdaság feletti ellenőrzését, még akkor is, ha azok teljesen magáncégek

A "Hová tart Kína" kérdésre válaszolva azt mondhatjuk, hogy látszólag Kína a privatizáció folyamatában van. Ezzel egyidejűleg a kommunista párt és az államapparátus megerősített ellenőrzése zajlik a gazdaság felett. Ez ellentmondásos, mert a privatizáció felé vezető útnak a szabad verseny rendszere felé vezető útnak kellene lennie.

A bürokráciát semmilyen körülmények között nem lehet egyfajta progresszív eszközzé alakítani az emberiség egy új és pozitív, eddig ismeretlen szakasza felé: a fennálló rendszer nem lehet átmenet a szocializmus felé. Inkább többé-kevésbé a kapitalizmusba való átmenet, de olyan zűrzavaros és káoszos keretek között, amelyhez képest az, ami a volt Szovjetunióban történt és történik, nagyon mérsékelt gyakorlatnak tűnik. Kivéve persze, ha a kínai munkásosztály és általánosabban az osztályharc nemzetközi szinten megakadályozza ezt a folyamatot.

Akkor miért ez a hosszú kitérő Kínán keresztül? Azért, hogy megmagyarázzuk, hogy a tőke jelenlegi nemzetközi szintű válságában, a termelőerők korlátlan fejlődési tendenciája és a piac korlátozott volta közötti növekvő ellentmondásban az imperializmus nem tűrheti el egy olyan kínai gazdaság létezését, amely másfél milliárd ember belső piacán alapul, és amelynek 80%-a még mindig állami tulajdonban van, és még a magánrészét is a terv irányítja. Az imperializmus ezt nem tudja tolerálni.

A Kínával való konfrontáció napirenden van. De mikor? Hogyan? Milyen formában? Senki sem tudja megmondani. A kereskedelmi verseny kiéleződésével és/vagy a Kína perifériáján kialakuló konfliktusokkal fog kezdődni? Vagy mindezek kombinációjával? Vagy a periférián zajló háborúkkal? Ez a folyamat már elkezdődött. De az amerikai imperializmus nem nyerheti el a világpiac feletti ellenőrzést anélkül, hogy ezzel egyidejűleg ne tudná szétzúzni a saját ellenálló munkásosztályát. Láttuk a sztrájkokat a Boeingnél, a dokkmunkások sztrájkjait... Demokratikus szinten látjuk az amerikai fiatalok mozgósítását a gázai népirtás ellen, vagy a nők mozgósítását az abortuszhoz való jog védelmében, vagy a feketék mozgósítását stb.

Szükséges a vita az orosz gazdaság jellemzéséről

Most, hogy idáig eljutottunk, szeretnék néhány szót szólni a német szervezet egyik elvtársával folytatott vitáról, akinek számos kritikája vagy kérdése van. Ezek között a kérdések között szerepelt az oroszországi helyzetről szóló vita is. Az elvtárs kritizálja - és véleményem szerint igaza van - azt a kifejezést, amelyet Kollektívánk legutóbbi ülésén készült jelentésben használtunk, miszerint Oroszországot "proto-imperializmusnak" nevezik. Az elvtárs azt mondta: "Nem, ez nem proto-imperializmus, mert a proto-imperializmus szó szerint olyan imperializmust jelent, amely a létrehozás folyamatában van". Az elvtársnak igaza van a terminológiai polémiájában, és ezt elismerem. Másrészt megpróbálom újrafogalmazni azt a gondolatot, amelyet helyesnek tartok, és amely szükséges ahhoz, hogy megértsük, mi történik ma a kínai kérdéssel kapcsolatban.

Az imperializmus, a kapitalizmus legfelsőbb fázisa az, amikor - Lenin szavaival élve - az imperialista hatalmak befolyási övezetekre osztják fel a világot. És 1914-től napjainkig ez a felosztás az amerikai dominancia irányába erősödött. Lenin szerint ez volt az az időszak is, amikor a termelőerők korlátlan növekedési tendenciája és a piacok korlátozottsága közötti ellentmondás áthidalhatatlanná vált. Ez volt az az időszak, amikor a különböző kapitalista gazdaságok a nemzeti piacok szűkösségében fuldokoltak. Következésképpen az uralkodó imperializmus elkerülhetetlenül egyre dominánsabbá válik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehetnek új imperializmusok kísérletei arra, hogy a világ színpadára lépjenek. Egy dolog azt mondani, hogy nem sikerül kiszorítaniuk az amerikai imperializmust, és egészen más azt állítani, hogy nem törekszenek saját érdekeik érvényesülésére. Az imperializmus korában minden burzsoázia arra törekszik, hogy megőrizze saját érdekeit. Kilencven évvel ezelőtt, 1934-ben Trockij azt írta: "Előbb-utóbb az amerikai kapitalizmusnak hosszasan és hosszasan meg kell nyitnia egész bolygónkat maga előtt". Ez egy erőteljes előretekintő elemzés volt. De ez egy olyan időszak volt, amikor a német kapitalizmus Hitler uralma alatt úgy tűnt, hogy teljes kibontakozásban van. Ahogy a Japánnal való szövetsége is. De Trockij azt mondja: nem, ha tisztán nézzük a termelőerők fejlettségi fokát, akkor a végén, bármilyen fejlemények is lesznek, az amerikai kapitalizmus fog győzni. De ahhoz, hogy győzni tudjon, mondja Trockij, meg kell nyitnia maga előtt az egész bolygót. Trockij hozzáteszi: "Milyen módszerekkel? Minden módszerrel". Hozzáteszi: "A magas termelékenységi együttható egyben a pusztító erő magas együtthatóját is jelenti. Háborút prédikálok? A legkevésbé sem, nem prédikálok semmit. Én csak megpróbálom elemezni a világhelyzetet és következtetéseket levonni a gazdasági mechanika törvényeiből." Ez a képlet tanulságos: a "gazdasági mechanika törvényei" azt jelentik, hogy a második világháború felé vezető út elkerülhetetlen volt. És még ha a náci Németország katonai ereje látszólag sokkal gyorsabban fejlődött is, mint az amerikai imperializmus (és a japán imperializmussal kötött szövetsége) katonai ereje, végül az amerikai kapitalizmusnak győznie kellett, mégpedig abból az okból, amit Trockij mond: "a termelékenység magas együtthatója egyben a pusztító erő magas együtthatóját is jelenti".

Más szóval, a fegyverkezési gazdaság kapacitása arányos a kapitalista gazdaság általános kapacitásával. És ebből a szempontból az amerikai kapitalizmus rendkívüli termelékenységi fölénye azt jelentette, hogy győznie kellett, még akkor is, ha az emberiség számára megdöbbentő körülmények között győzött. De a kapitalizmus nem így gondolkodik: ha 50 millió halálos áldozatot követel, ha egész kontinensek, egész népek pusztulását, az semmi ahhoz képest, hogy a tőkének szüksége van uralmának fenntartására.

Közös súlypont minden neokapitalista oligarcha számára

És itt jön a képbe az a jelenség, amelyet elemezni kezdtünk, az orosz kapitalizmus, amely maffiaszerű, szétesett, de amelynek nincs más választása, mint keresni egy "helyet a napon" a kapitalista világban. Az 1990-es évek elején, különleges körülmények között, az orosz állami vállalatok jelentős vagyonát és termelési kapacitását a bürokrácia privatizációra adta át. A leendő oligarchák, akiknek többsége a bürokrácián belülről származott, megragadták ezt a jelentős vagyont, és magántulajdonukba vették, kivonva azt nemcsak az orosz nép, hanem az Egyesült Államokból és más kapitalista országokból származó pénzügyi tőke ellenőrzése alól is. Ez a folyamat nem volt sem homogén, sem lineáris: ha Jelcin hatalmon maradt volna, valószínűleg felgyorsította volna azt a folyamatot, amelynek során Oroszország vagyona a privatizáció és a pénzügyi tőke - különösen az amerikai - közvetlen ellenőrzése alá került volna. Ez a közvetlen átvétel más országokban is megtörtént, például Lengyelországban, Magyarországon és Romániában, az Európai Unióba és a NATO-ba való integrációjuk révén.

De azzal, hogy Jelcin eltűnt az útból, és Putyin került a Kremlbe, egyfajta súlypont jött létre, amely közös az összes neokapitalista oligarcha számára, akiknek egy rendkívül erős államapparátusra, egy katonai-ipari komplexumra kell támaszkodniuk közös érdekeik védelmében, ellentétben a XVII., XVIII. és XIX. században a kapitalizmus felfelé ívelő fejlődésének részeként kialakult nemzeti burzsoáziákkal. Ebben az esetben a burzsoázia az állami tulajdonból elvett vagyon kifosztásán alapuló maffiaérdekek egyfajta koalíciójaként alakul ki, amely egyfajta maffiakonzorciumot, "maffia-szindikátust" alkot, de nem játsza ki az Egyesült Államok pénzügyi tőkéjének való közvetlen alávetettség kártyáját. Egész egyszerűen azért, mert a saját meggazdagodásuk, a saját jelentős hatalmuk konstitúciójának kártyáját játszák ki. Oroszországban ma nem tudom, hány milliomos és rendkívül gazdag milliárdos van, akik a világ legexkluzívabb üdülőhelyeit kolonizálják, futballklubokat, síparadicsomokat, kastélyokat vásárolnak, stb. Ellenálltak annak, hogy az Egyesült Államok finánctőkéje bekebelezze őket, elsősorban azért, hogy magán- és maffiakapitalistaként virágozhassanak.

Ez azonban nem a klasszikus értelemben vett burzsoázia, amely a nemzeti termelőerők fejlesztésére törekszik. Arra törekszik, hogy megőrizze pozícióit. Egyesülése védekező jellegű, Putyin politikai hatalma körül, amely e különböző heterogén szektorok számára súlypontként, kiváltságaik garanciájaként jelenik meg. De bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy ennek az orosz maffia-neoburzsoáziának a fő jellemzője - ami önmagában nem progresszív jellemző -, hogy elutasította komprádor burzsoáziaként szereplését, ellentétben a privatizáló neomaffiával, például a közép- és kelet-európai perifériás országokban. És ez a különbség.

Háborús folyamat, amely globális méretűvé válik

Oroszországban a "liberális ellenzék" néven ismert szektor az amerikai érdekeknek való teljes alávetettség programjának hordozója. Putyin kegyetlenül elnyomja, mert a jelenlegi oroszországi rend nem tűri a legkisebb demokratikus kihívást sem, amely aláásná létét. Azok, akik Putyin rendszerének társadalmi bázisát alkotják, védekezve fognak össze. És ebből a szempontból azt mondhatjuk, hogy a kapitalista restauráció folyamata Oroszországban még nem fejeződött be teljesen. Nem mintha még mindig lenne állami tulajdon. De a jelenlegi háború Ukrajnával a privatizációs folyamat korlátait és ellentmondásait fejezi ki. Ezért ez egy életre-halálra szóló harc. Ezért van az, hogy az imperializmus számára a háború célja - akár azonnali, akár későbbi - nem egyszerűen az, hogy Ukrajna győzzön. Hanem az, hogy megbuktassa Putyint, és lehetővé tegye Oroszország hatalmas vagyonának közvetlen kifosztását. Ez azonban egy olyan háborús folyamathoz vezet, amely globalizálódni látszik, és amelyben mindkét oldalon minden erő olyan dinamikában egyesül, amelyről senki sem tudja megmondani, meddig fog elmenni.

Ennek eredményeképpen a háború bizonyos mértékig a Putyin körüli katonai-ipari apparátus kohéziós fegyverévé válik. Az orosz neoburzsoázia nincs abban a helyzetben, hogy a már létező imperializmusokkal szemben érvényesüljön. Még csak imperialista burzsoáziaként sem tudja magát konstituálni. De ugyanakkor nem is teheti meg, hogy ne tegye. Ez az egész ellentmondás. Meddig? Oroszország veresége az imperializmus általi nagyobb leigázást jelentene. Putyin ezt a nacionalizmus ideológiai fegyverével ellensúlyozza. De ez nem lesz elég. Mi lesz Kínával? Milyen mértékben fogja követni Oroszország példáját? Erre senki sem tud választ adni.

Amikor elvtársunk a német szervezettől azt mondja szövegében: „Nincs osztálykülönbség az amerikai imperializmus és Putyin Oroszországa között”, akkor igaza van. Két imperialista hatalomról van szó, nem azonos szinten, de két imperialista hatalomról. És ebben az értelemben ez egy imperialista háború. Ezért harcolunk mind Zelenszkij rezsimje, mind Putyin rezsimje ellen. Ezért támogatjuk mind az orosz, mind az ukrán dezertőröket.

A háború osztályjellege és taktikai megfontolások

De vajon van-e közvetlen összefüggés e két rendszer összehasonlítható osztályjellege és az általános háború esetén tanúsított taktikai magatartás között? Ez egy sor tényezőtől függ. Egy általános háború esetén ki lesz kinek a szövetségese? Senki sem tudja megmondani. Ez nem változtatja meg a háború osztályjellegét, de az, hogy milyen álláspontot képviselünk egy háborúban, nem csak az érintett erők osztályjellegétől függ. Az analógia minden korlátaival együtt Marx és Engels - eleinte teljesen helyesen - Poroszországot - a formálódó német burzsoázia országát - támogatta III. Napóleon betörő Franciaországával szemben. Aztán, amikor Poroszország elfoglalta Franciaországot, megváltoztatták álláspontjukat.

Ebben a szakaszban még senki sem tudja, hogy egy folyamatban lévő háborúnak mik lesznek a tengelyei. Hacsak nem kérdőjelezzük meg az Oroszország és Kína osztályjellegéről szóló elemzésünket. És ezen a ponton vitát kell folytatnunk a német szervezet elvtársával, aki hozzászólásában azt mondja, hogy a mai Oroszország "kétségtelenül más osztályjellegű, mint Kína". A "kétségtelenül" szó zavar engem. Mert amikor azt mondjuk, hogy "kétségtelenül", az azt jelenti, hogy kétségünk van. És ez megnyitja az ajtót a kétértelműség előtt.

Számomra ma az orosz állam osztályjellegéhez nem férhet kétség, ez egy maffiaburzsoázia kapitalista állama, amely valójában az Ukrajna elleni háborújának imperialista jelleget ad, az amerikai imperializmussal versenyezve, olyan okokból, amelyek az orosz gazdaság kapitalista természetéhez kapcsolódnak. És nem azért, ahogyan néhány elvtelen kispolgár állítja, mert Oroszországnak definíció szerint "birodalmi ambíciói" vannak. Mint ahogyan az sem kétséges számomra, hogy a kínai gazdaság a jelenlegi szakaszban alapvetően nem a termelőeszközök magántulajdonán alapul. És hogy következésképpen az amerikai imperializmus Kína elleni háborús törekvései nem a kínai bürokrácia elleni háborút jelentenek, hanem háborút az 1949-es forradalom deformált társadalmi alapjainak maradványai ellen, egy "bürokratikusan deformált munkásállamban", ahol még mindig vannak olyan hódítások, amelyekre a munkásosztály támaszkodik ellenállásában.

Van egy alternatíva

«Amit most látunk, az nem egy átmeneti gazdasági hanyatlás, hanem a teljes gazdasági pusztulás és egész kultúránk pusztulásának hajnala”, és: »amennyiben a dolgozó és gondolkodó emberiség képtelennek bizonyul arra, hogy időben megragadja saját termelőerőinek gyeplőjét, és azt európai és világméretekben megfelelően megszervezze».

Mondhatnánk, hogy borús képet festek a helyzetről. És lássuk be, a helyzet az emberiség nagy többsége számára sivárnak tűnik. Az Ukrajna és Oroszország közötti háború már majdnem három éve tart, és úgy tűnik, hogy földrajzilag egyre jobban terjed. A gázai népirtás már több mint egy éve folyik, az izraeli háborút pedig az amerikai imperializmus zöld utat adott Libanonra, Szíriára és Iránra is kiterjesztették. A fenyegetések egyre sürgetőbbek a Kínai-tengeren. De még ha a helyzet fenyegetőnek is tűnik, és az is, tény marad, hogy ahogy Trockij írta a fent idézett 1934-es szövegében: "Amit most látunk, az nem átmeneti gazdasági hanyatlás, hanem a teljes gazdasági pusztulás és egész kultúránk megsemmisülésének hajnala", és hozzáteszi: "amennyiben a dolgozó és gondolkodó emberiség képtelennek bizonyul arra, hogy időben megragadja saját termelőerőinek gyeplőjét, és azokat európai és világméretekben helyesen megszervezze".

Van tehát egy alternatíva. Ez az alternatíva a munkások és a népek ellenállása által felrajzolt alternatíva, amelyet a nemzetközi szintű osztályharc hozott létre, és ez nem a mi képzeletünk szüleménye. Ez az általános háború felé tartó menetelés az emberi faj létét fenyegeti, igen, hacsak az amerikai munkásosztály képes szembeszállni az amerikai imperializmus által ráerőltetett barbarizmussal. Hacsak a munkásosztály az Egyesült Államokban és Kínában nem képes egyesíteni erőit, hogy megvédje közös érdekeit az általános háború fenyegetésével szemben. Ezért a Munkás Internacionálé egész problémája forog kockán.

Kevésbé, mint valaha, nem közelíthetjük meg a jelenlegi háborúk kérdését elszigetelten. Úgy kell megközelítenünk őket, mint egy általánossá váló háborúban összefutó háborúkat, és ki kell emelnünk annak osztályjellegét. Ez egy olyan kapitalista rendszer háborúja, amely már nem képes másképp legyőzni ellentmondásait, mint a pusztító erők fejlesztésével. De ugyanakkor annak megértésével, hogy a munkásosztály - amely a kapitalista rendszer keretein belül bolygóméretekben egyre nagyobb számban van jelen - abban a helyzetben van, hogy szembeszálljon ezzel. Feltéve persze, hogy képes megvédeni az érdekeiket anélkül, hogy alárendelné magát a munkásmozgalom csúcsán uralkodó áruló apparátusoknak.

Az elmúlt időszakban láthattuk, hogy ez az áruló politika az, amely fedezetet nyújt Netanjahu összes bűncselekményéhez. Ugyanez a politika nyújt fedezetet az imperializmus intézményeinek, mint az ENSZ, a NATO, az Európai Unió és a burzsoá államok intézményei számára. Ezt látjuk például Franciaországban, amikor a munkásmozgalom összes politikai apparátusa (a „szocialista”, „kommunista” vagy La France insoumise pártok vezetői) szánalmasan védi az^V. Köztársaság haldokló rendszerét. Ez az a politika, amely „szocialista” címkét ad az Egyesült Államok Demokrata Pártjának, ahogyan az Amerikai Demokratikus Szocialisták (DSA) és az őket támogató revizionista központ vezetői teszik, és akik mindenütt akadályokat gördítenek a munkásosztály mozgalma elé.

A dolgokat tisztábban látva a Munkás Internacionáléért folytatott harc szemszögéből nézve

Mindazonáltal a munkások nemzetközi szintű ellenállására építve a dolgokat az eddigieknél közvetlenebbül kell megközelítenünk, a Munkás Internacionáléért (és következésképpen, ami minket illet, a Negyedik Internacionáléért) folytatott harc szempontjából. Miért van ez így? Ha a politika a "koncentrált gazdaság" politikája, akkor meg kell értenünk, hogy a kapitalisták szemszögéből nézve a nemzetközi nem a nemzeti gazdaságok összeadódása, hanem egy világgazdaság, amelyben minden egyes alkotóelem a saját helyét igyekszik elfoglalni. És meg kell értenünk, hogy a munkásosztály szempontjából nincs a nemzeti osztályharcok összege, amely összeadódva a nemzetközi osztályharcot alkotja, hanem éppen ellenkezőleg, a nemzeti osztályharc minden egyes helyzetét a nemzetközi osztályharc sajátos kifejeződéseként kell felfognunk.

Ennek az a következménye, hogy meg kell erősítenünk, ahogy mindig is tettük, de még világosabban, mint eddig, bizonyos számú alapelvet, amelyek behatárolják, hogy mi legyen a háború ellen osztályterületen harcoló nemzetközi munkáskezdeményezés függetlensége.

Először is: a háború elítélése, mint egy és ugyanaz. Elutasítva azokat a képmutató számításokat, amelyek arra késztetnek minket, hogy itt elítéljük a gázai népirtást, és megszavazzuk a háborús hiteleket Ukrajna számára; máshol pedig ennek ellenkezőjét tesszük; vagy elfogadjuk a Kína elleni háború előkészületeit. A kapitalista rendszer valóságából és bomlási válságából kiindulva alapvető fontosságú annak megerősítése, hogy egyetlen imperialista háborúval állunk szemben, és hogy a munkásosztály szempontjából ezt a háborút meg kell vívni.

Másodszor, ebből kell levezetni jelszavainkat: "Az orosz csapatok kivonása Ukrajnából; az ukrán csapatok kivonása Oroszországból; a NATO-csapatok kivonása a térségből; a francia csapatok kivonása az afrikai országokból és az utolsó francia gyarmatokról", valamint: "az izraeli csapatok kivonása, a megszállás befejezése, egy egységes, világi és demokratikus Palesztina kilátásba helyezése a történelmi Palesztina területén".

Harmadszor: erősítsük meg a háború és a kizsákmányolás közötti elválaszthatatlan kapcsolatot, és ezért a háború elleni harc és a kizsákmányolás elleni harc között.

Negyedszer, ebből következik, hogy minden harcosnak, minden valóban munkás internacionalista áramlatnak, amely a háború és a kizsákmányolás ellen harcol, ezt át kell ültetnie az imperialista országokba, elsőbbséget adva a saját kormánya, a saját imperializmusa elleni harcnak. Az imperialista országokban a proletár internacionalizmus elsősorban nem abból áll, hogy szimbolikus tüntetéseket szervezünk a NATO-bázisok vagy más helyek előtt. Nem, ha egy imperialista hatalomban harcos vagy, az imperialista háború elleni harc mindenekelőtt a munkásoknak a saját kormányuk leváltásáért folytatott harc. Franciaországban ez a munkásosztály harca a Macron-Barnier, a háborús uszítók kisöpréséért. Az Egyesült Államokban ez a harc a tegnapi Biden-kormány, a holnapi Harris/Trump-kormány és így tovább. Ezt tanította nekünk Lenin: a saját imperializmusunk elleni harcot, a forradalmi defetizmust.

Ötödször és végül, ez magában foglalja a Lenin által "szociál-sovinizmusnak" nevezett jelenség világos elhatárolását. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy az Európai Parlamentben több mint harminc alkalommal szinte az összes "baloldali" képviselő megszavazta az Ukrajna számára nyújtott háborús hiteleket. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a különböző parlamentek által elfogadott minden állásfoglalás, még akkor is, amikor a gázai mészárlások befejezésére szólít fel, azzal kezdődik, hogy megerősíti "Izrael önvédelemhez való jogát", más szóval a cionizmus előtti teljes kapitulációt.

Számunkra ez az öt pont jelzi az erők átcsoportosítását, amelyhez az elkövetkező időszakban hozzá kell járulnunk. Miért? Mert a CORQI és a hozzá kapcsolódó elvtársak erőin túl, azokon az erőkön túl, amelyek részt vettek a háború és kizsákmányolás elleni világkonferencián 2022 őszén, vannak olyan áramlatok, csoportok és szervezetek a munkásmozgalomban, amelyek a jelek szerint ebbe az irányba mozdulnak. Vannak olyan áramlatok is, amelyek az ellenkező irányba, jobbra mozognak. De vannak áramlatok, amelyek ebbe az irányba mozognak. Szükség van arra, hogy elhatároljuk magunkat, és arra is, hogy megpróbáljuk nagyon széles körben összehozni azokat az áramlatokat, amelyek nem feltétlenül osztják az álláspontunkat egy sor dologban, de amelyek ezekben az alapvető elemekben úgy vélik, hogy szükség van a közös cselekvésre.

Ezért kell törekednünk arra, hogy a háború és a kizsákmányolás elleni harcot összekötő széles körű nemzetközi konferencia összehívását és ennek kiterjesztéseként a Negyedik Internacionálé újjáalakulásáért küzdő elvtársak konkrét találkozóját összekapcsoljuk.