Németország - A február 23-i parlamenti választások előtt

 

 

Nincs olyan, hogy "kisebbik rossz".

Az amerikai választási eredmények bejelentésének napján a Scholz-kormány végleg felbomlott. A döntő kiváltó ok a mély konfliktus volt egyfelől a Zöldek* és az FDP* polgári pártjai, másfelől az SPD, a polgári munkáspárt vezetése között a háború meghosszabbításának és a Zelenszkij-rezsim és a Bundeswehr (a német hadsereg) további milliárdos támogatásának kérdésében (a "hadrafoghatóság" nevében), az "adósságfék" kereteinek fenntartása mellett, Ez a szociális vívmányok, a kollektív szerződések, a munkásbérek és a fiatalok jövőhöz való joga elleni belső szociális háború fokozását jelenti.

Rosa Luxemburg "Az Internacionálé újjáépítése" című írásában (Die Internationale, 1. szám, 1915) ezt írta: "Augusztus 4-én a német szociáldemokrácia, távolról sem hallgatott, hanem rendkívül fontos történelmi funkciót vállalt: az imperializmus pajzshordozója lett a jelenlegi háborúban." Semmi kétség: Scholz és az SPD* vezetése semmiképpen sem kérdőjelezi meg az imperialista érdekek és követelések védelmének kereteit. Scholz hűséges pajzshordozóként Biden elnök alatt végrehajtotta az amerikai imperializmus követeléseit: a "korszakváltó" politikával, a Bundeswehr 100 milliárdos "különalapjával", az Ukrajnának nyújtott "segélyekkel" (közvetlenül vagy az Európai Unión keresztül) és az amerikai közepes hatótávolságú rakéták Németországban való állomásoztatásának ígéretével... Az amerikai imperializmus azonban bebizonyítja, hogy a fennálló világrend és a hozzá kapcsolódó intézmények már nem felelnek meg kapitalista érdekeinek. Trump ezt világossá tette a Panama-csatornával, Grönlanddal, Kanadával és Kínával kapcsolatban. Ha szükséges, az amerikai imperializmus erőszakkal érvényesíti érdekeit. Ez magában foglalja a megnövelt háborús költségvetések (a GDP 5%-a, ami Németország esetében mintegy 230 milliárdnak felel meg) és a drasztikus vámok követelését.

A tőke által igényelt "szabályokon alapuló világrend" kihívása közvetlen hatással van a német kormányra. Az FDP az élre állt, Scholz pedig új választásokat írt ki. Merz, a CDU/CSU* kancellárjelöltje és a BlackRock korábbi németországi igazgatója azonnal az Európai Unió megnyitását követeli az amerikai imperializmus előtt egy "szabadkereskedelmi megállapodás" révén. A németországi kapitalisták számára a február 23-a után kívánt kormánykoalíció egyértelmű: CDU/CSU és FDP. Természetesen a CDU/CSU és az AfD* együttműködését is preferálják. A BlackRock által szervezett davosi vacsorán Merz világossá tette, hogy leendő kormányának minden döntését a következő kérdés alapján fogja meghozni: "Jót tesz-e ez az iparunk versenyképességének?". Ez egy hadüzenet a szociális vívmányoknak és a kollektív szerződések által garantált béreknek. Ez összhangban van a Volkswagen pénzügyi igazgatójának Davosban tett kijelentésével, miszerint a Volkswagen az amerikai gazdaság szerves részének érzi magát. Annak érdekében, hogy elérje célját, hogy megduplázza piaci részesedését az Egyesült Államokban, a vállalat 35 000 németországi munkavállalót bocsát el.

CDU/CSU, AfD, FDP, BSW*: egységesek a migránsok iránti gyűlöletükben

Trumphoz hasonlóan Merz is kijelentette, hogy kancellársága "első napjától" lezárja a határokat a migránsok előtt, és hozzátette: "Nem érdekel, ki követ engem politikailag ezen az úton. Csak azt mondom, hogy nem fogok másikat követni". Miután Musk az AfD-t "az ország reményének utolsó szikrájaként" dicsérte, a német burzsoázia fő pártja a szélsőjobboldallal és a fasisztákkal való együttműködés útjára lép. Az FDP egyetért ezzel. Az AfD ujjong, hogy Merz felrobbantotta a "tűzfalat". A Sahra Wagenknecht Szövetség (BSW) részéről pedig Wagenknecht azt mondja: "Mi ezt támogatni fogjuk, de Merz indítványai részben csak szimbólumok, és nem oldják meg a problémát". Merz reakciós kezdeményezése Wagenknechtnek még mindig nem elég. Az ISA, ICC, POSI revizionistái által tisztelt BSW-t felhívásokkal támogatják: "Csak a BSW védi egyértelműen és határozottan a béke és a társadalmi igazságosság politikáját". Számukra a "biztonságos határok: az ellenőrizetlen migráció megállítása" csak "tökéletlenségek" és "a választási programban szereplő álláspontok, amelyeket tovább kell és kell vitatni". De ezek az álláspontok benne vannak a BSW választási programjában, és a revizionisták arra szólítanak fel, hogy szavazzanak rá.

Egy dolog biztos: nem lehet támogatni a menedékjogot és az imperialista háború elől menekülő menekültek befogadását, ugyanakkor támogatni a BSW-t, amely a CDU-val, a Bundestagban ülő jobboldali radikálisokkal és az AfD fasisztáival együtt ezeket az elveket akarja felszámolni. Ezek az aktivisták már régen elhagyták a Negyedik Internacionálé programjának talaját.

Merz azonnal csatlakozott Trumphoz, amikor az a fegyverkezési és háborús kiadásoknak a GDP 5%-ára való növelését követelte a NATO-tagállamok számára. Így tettek a Zöldek és az FDP is. Az AfD szerint "még többre" van szükség. És a szociáldemokraták? Scholz azt mondja, hogy aki ezt követelné, annak meg kellene mondania, hogy a költségvetésben hogyan "ellenfinanszíroznák", és a nyugdíjakra hivatkozik... De Scholz a Grand Guignolt játssza. Mert ő és a "védelmi minisztere" egyetértenek abban, hogy a költségvetésben több pénzt kellene biztosítani a háborúra és a fegyverkezésre. De a szociáldemokraták nem merik kimondani, hogy ez mély megszorításokat jelent a nyugdíjak, az oktatás, az egészségügy, az infrastruktúra stb. terén. Végeredményben ezek mind a "hadrafoghatósággal" vannak összhangban. És egyetértenek Trumppal abban, hogy Németországnak "Európa vezető hatalmaként" többet kell költenie háborúra és fegyverekre - amit persze az USA-tól kell megvenni, ahogy az olajat és a gázt is.

A munkásosztály és a fiatalok számára nincs kiút a választási keretek között

Ha megnézzük a Bundestagban induló listákat, láthatjuk, hogy a munkásosztály és a fiatalok nem képviseltetik magukat, hacsak az egyes jelöltek nem foglalnak állást a munkások és a fiatalok jogainak védelmében és az imperialista háború ellen! Ennek eredményeképpen sok munkás úgy érzi, hogy nem tud február 23-án szavazni egyik olyan pártra sem, amely azt állítja magáról, hogy a munkásmozgalom része, vagy abból nőtt ki, vagy amely, mint a BSW, úgy gondolja, hogy az "ország keményen dolgozó többségéhez" (kiket neveznek annak?) fordulhat szavazataiért.

A rostocki "NATO taktikai főhadiszállással" az SPD "védelmi minisztere" a Balti-tengert Oroszország elleni zárrá alakítja, és ezzel megszegi azokat a szerződéseket, amelyek kizárják a NATO-erők állomásoztatását a volt NDK területén. Ne felejtsük el, több mint harminc alkalommal hagyta jóvá a háborús hiteleket az Európai Parlament "baloldali" többsége. Ne feledjük, hogy sokan azok közül, akik a BSW-hez hasonlóan a gázai mészárlás befejezését követelik, ugyanakkor "Izrael létezési jogának korlátozás nélküli védelmének felelősségéről" beszélnek, ahogy Wagenknecht fogalmaz.

Lehetséges, hogy 1949 óta a legrosszabb választási részvételt érik el. Ezt a helyzetet a közvélemény-kutatók mérhetik, bár eredményeiket óvatosan kell értékelni. A Forsa Intézet rámutat, hogy december elején a választók 22%-a még nem tudta, melyik pártra szavazzon. Ma ez az arány 28%. "Az emberek egyáltalán nem tudják, hogy kire szavazzanak". Ez általában a választási kampány során változik. Ma a tendencia az ellenkezője.

A munkásosztály és a fiatalok szempontjából nem lenne meglepő a történelmileg alacsony részvétel. Mert az osztályharc helyzetét a munkásosztály és az ifjúság ellenállása jellemzi a pusztító háborúval szemben, a termelés tönkretételével szemben (főleg az acél- és az autóiparban), az oktatás tönkretételével szemben az óvodától az egyetemig, az egészségügyi rendszer masszív leépítésével szemben (amelyet az SPD egészségügyi minisztere fedez, aki egészségügyi szolgáltatásokat zár be gigantikus méreteket öltve, ami a betegellátás összeomlását okozza a munkaerőhiány miatt) ; a nyugdíjak csökkenéséével szemben (amelyekre egyre több nem biztosítási díjat vetnek ki a gazdagok javára), és az infrastruktúra összeomlása ellen, a vasúttól a hidakon át a postáig... A munkásosztály ellenállása szembeszökő ellentmondásban van a "szent egyesülés" irányvonalával, amelyet a szakszervezeti vezetők 2022-ben, nem sokkal az ukrajnai háború kitörése után hirdettek meg, és amelyet a Scholz-féle "összehangolt akcióba" való bekapcsolódással valósítottak meg a kollektív szerződések és a bérek ellen. E szent unió nélkül a tőke és a hadigépezet támadásai elképzelhetetlenek lennének. Vagy a bérek és juttatások, vagy a profit, különösen a háborús profit, ez az alternatíva, amely a munkásosztály előtt áll. Mert a tőkének és a kormánynak politikai fordulatra van szüksége, hogy a profit és az osztalékok növelését részesítsék előnyben, az egészségügy, az oktatás, a lakhatás, a jóléti állam, a bérek és a munkahelyek, valamint a munkavállalók és a fiatalok kárára!

Az acélipar és az autóipar megmutatja, hogy mi a napirendjük: alacsonyabb bérek, magasabb profit. Még több fegyverkezés és háborús termelés, és az állami költségvetések, iskolák, egyetemek, egészségügy stb. további tönkretétele. Ennek érdekében az FDP korlátozni kívánja a sztrájkjogot a "kritikus ágazatokban", mint például a közlekedés, az egészségügy és a szociális ellátás, a gyermekgondozás, az energia, a tűz- és polgári védelem és a hulladékkezelés, mivel ellenkező esetben "aránytalanul nagy lenne a társadalmi károk kockázata". Az új kormány számára a következő szabály érvényes: a Scholz által megkezdettnél is brutálisabban kell folytatni a "fordulatot". A munkavállalók és a fiatalok dühével és felháborodásával szembesülni fog.

Milyen feladatokkal állunk szemben?

 

A Nemzetközi Szocialista Csoportként (ISG) támogatjuk a globális imperialista háború elleni rendkívüli nemzetközi találkozóra való felhívást (2025. március 21-22.). Ez a globális imperialista háború egy háború, amely "az ukrajnai és oroszországi csataterektől a gázai népirtásig és Libanon bűnös megszállásáig, a szudáni és a Kongói Demokratikus Köztársaságban zajló végtelen háborútól a Kína elleni amerikai háborús előkészületekig" terjed. Ez "a kapitalista osztályok azon akaratának eredménye, hogy az emberi munka és a világ természeti kincseinek kizsákmányolásából éljenek". Amikor Trump azt követeli, hogy az amerikai imperializmus a GDP 5%-át fordítsa fegyverkezési kiadásokra és háborús előkészületekre az alárendelt imperialista országok költségvetésében, ez nem több és nem kevesebb, mint felhívás a költségvetések kifosztására. A munkásosztály által generációk küzdelmei során kivívott összes vívmány a tét. A munkahelyeink, a nyugdíjaink, a társadalombiztosítási rendszereink, az oktatásunk, az egészségügyi ellátásunk stb., a jövőnk forog kockán, és ezekért csak úgy küzdhetünk, ha szembeszállunk a profitrendszerrel.

Amint a Volkswagen, a Ford, a Stellantis stb. példája mutatja, már nem az a kérdés, hogy a "kis" vagy a "nagy" igényekért küzdünk. Mindegyiket a végsőkig meg kell védeni. Ehhez a munkások egységét kell megteremteni, a fiatalok, nők stb. támogatásával. Ez az egység a szükséges alap ahhoz, hogy a munkások képesek legyenek saját kezükbe venni ügyeiket, és a munkáspárt felépítéséért folytatott harcban megnyíljon egy olyan munkáskormány politikai perspektívája, amely készen áll a termelési eszközök szocializálására, ahogyan azt a Volkswagen államosításának követelése is hangsúlyozza.

A munkásosztály emancipációjáért küzdők központi feladata egy valódi munkáspárt felépítése, amely az egységért és a szocializmusért küzd. Ennek érdekében az ISG teljes mértékben részt vesz a Munkáspártért Bizottságban.

 

H.-W. Schuster, 2025.jan.26.

 

* A fordító megjegyzése. A szövegben idézett pártok: CDU/CSU: hagyományos polgári kereszténydemokrata pártok; FDP: a pénzügyi tőke polgári pártja; SPD: Szociáldemokrata Párt; Die Linke: volt SPD-sek és volt sztálinisták által létrehozott baloldali párt; Zöldek: BSW: a "Die Linke"-ből kivált, Sahra Wagenknecht vezette vörös-barna párt, háború- és... bevándorlásellenes; AfD: Elon Musk által támogatott fasiszta szélsőjobboldali párt.

 

Az USA vietnami katonai beavatkozásának kronológiája és az Egyesült Államok népének és ifjúságának mozgósítása, amely kulcsszerepet játszott annak befejezésében.

 

1946. A függetlenségi háború kezdete, amelynek célja Vietnam felszabadítása a gyarmati hatalomtól: Franciaországtól.

1950. Az első nagyszabású fegyverszállítmány az Egyesült Államokból Dél-Vietnamba - [15 millió dollár értékben] - a dél-vietnami hadsereg megerősítésére.

1954. május 7. A francia erők megadják magukat Diên Biên Phunál. A Vietnámot kettéválasztó genfi egyezmény aláírása.

1955. Amerikai katonák átveszik a vietnami csapatok kiképzését délen.

1957. A dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front (NLF) támadásba lendül.

1960. Lyndon Baines Johnson alelnök (LBJ) Vietnamba látogat, és kijelenti, hogy az Egyesült Államok támogatja a Diem-kormányt; nem sokkal később Diemet véres puccs során meggyilkolják.

1964. Miután a Tonkin-öbölben az észak-vietnami csapatok állítólagos támadást intéztek a USS Madison ellen, a Kongresszus határozatot fogad el, amelyben felhatalmazza Lyndon B. Johnsont, hogy tegyen meg minden szükséges megtorló intézkedést. Az amerikai katonai jelenlét jelentősen megnövekedett.

1965. A három évig tartó Rolling Thunder hadművelet engedélyezte LBJ-nek, hogy napalmot használjon az amerikai bombázások során. Kétszázezer amerikai katona tartózkodott Vietnamban. A konferencia-vita első hulláma végigsöpört az országon. Harmincötezer háborúellenes aktivista gyűlt össze Washington DC-ben, hogy követelje az USA vietnami háborújának befejezését és a sorkatonaság, vagyis a fiatalok kényszersorozásának megszüntetését. Az aktivisták felszólították a kormányt, hogy a háborúra szánt pénzeszközöket a szegénység elleni küzdelemre fordítsa.

1966. A háború elleni tüntetések gyorsan terjedtek az egyetemi kampuszokon. Októberben a tüntetők a Dow Chemical, az Agent Orange gyártója ellen tüntettek. Az Agent Orange egyfajta gyomirtó szer volt, amelyet az amerikai hadsereg használt, és amelyet az erdőkben szórtak szét, hogy megakadályozzák a vietnami harcosok ottani rejtőzködését.

1967. Már ötszázezer amerikai katona a vietnami földön, a háború dübörög, és az Egyesült Államok elszenvedte első katonai vereségeit. Az Egyesült Államokban a rendőrség és a Nemzeti Gárda támadásokat indít diákok és háborúellenes tüntetők ellen, különösen a Wisconsini és a Michigani Egyetemen. A diákokkal való összecsapások során először használnak könnygázt. Október 21-én, szombaton a vietnami háború befejezéséért küzdő diákmozgalmi bizottság szervezi a háború elleni legnagyobb tüntetést és nagygyűlést.

1968. Dr. Martin Luther Kinget április 4-én meggyilkolták. Korábban King a New York-i Riverside templomban tartott beszédében elítélte az USA vietnami háborúját. Ebben az amerikai kormányt "a világon az erőszak legnagyobb okozójának" nevezte. Százezer ember vonult Washingtonba. Az amerikai hadsereg soraiban a halottak száma ekkorra elérte a 25 ezret. Vietnamban az FNL és az észak-vietnami csapatok megkezdték a Tet-offenzívát. Az eredmény? Katonai katasztrófa az amerikai csapatok számára. A háborúval szembeni ellenállás egyre nőtt Vietnamban és az egész világon. Az amerikai diákok továbbra is elégették sorozási kártyájukat, amelyekkel erőszakkal besorozták őket. Az amerikai erők több száz fegyvertelen civilt ölnek meg My Lai faluban; az USA elleni nemzetközi felháborodás lázba jön. Párizsban megkezdődnek a béketárgyalások a háború befejezéséről. Rendőrségi zavargás tör ki a chicagói demokrata nemzeti kongresszuson.

1969. Nixont elnökké választják, és titokban bombázási programot indít, amely a háborút Kambodzsára és Laoszra is kiterjeszti.

November 15-én több millió ember tüntetett a háború ellen az Egyesült Államok szinte minden városában. Washingtonban, de San Franciscóban és a Columbia körzetben is több mint 750 000 ember vonult fel a háború ellen, ami akkoriban a legnagyobb tüntetés volt a vietnami háború ellen. A háborúellenes mozgalom nem korlátozódott az egyetemi kampuszokon tartott előadásokra és vitákra. Tömeges diáktüntetések, sztrájkok és gyűlések voltak. A háború alatt folyamatosan heves belső konfliktusok zajlottak. Az SWP-ben és az YSA-ban szervezett trockista aktivisták egyetlen követelésben való egységet támogattak: Out Now/Bring Our Boys Home Now! (Kifelé most/hozzátok haza a fiainkat most!), míg mások, a pacifisták és a sztálinisták azt mondták, hogy a párizsi tárgyalásokra kell összpontosítanunk a támogatásunkat.

1970. Május 4-én az ohiói nemzeti gárda tüzet nyitott a Kent State University diákjaira, négy embert megölt és kilencet megsebesített. A mészárlás országos diáksztrájkhoz vezetett. A Nemzeti Gárda egy másik lövöldözése a Jackson Állami Egyetemen történt egy polgárjogi tüntetésen, egy nappal a kenti mészárlás után.


1973. Párizsban tűzszüneti megállapodás születik. Az amerikai harcoló csapatok megkezdik a térség elhagyását. A kötelező sorozást sorshúzás váltja fel. Mintegy 58 000 amerikai katona esett el a harcokban. A vietnami oldalon a becslések szerint 1,1 millió katona halt meg, és 400 000-2 millió civil vesztette életét.

1975. Április 30-án a háború véget ért. Az Egyesült Államok vereséget szenvedett. Az észak-vietnami hadsereg tankjai végiggördültek Saigon utcáin, miközben amerikai helikopterek evakuálták a személyzetet az amerikai nagykövetség épületeiből.

L'Internationale 37.sz.

"A vietnami háború elleni mozgalom fontos örökséget hagyott hátra, de újra kell éleszteni".

 

 Interjú Cliff Connerrel, az SWP egykori aktivistájával.

 

Mit jelent számodra az "1975 áprilisa"?

 Emlékszem azokra a képekre, amelyeken amerikai helikopterek szálltak fel Vietnam déli részéről, menekülve a vietnamiak elől, akik északról jöttek, hogy átvegyék az egész ország feletti uralmat. Számunkra ez a háború végét jelentette, a vietnami nép győzelmét... és azt, hogy az amerikai imperialisták elvesztették a háborút.

Utólag visszatekintve ez nem feltétlenül volt egyértelmű győzelem. Az Egyesült Államok kíméletlenül bombázta Vietnamot, és az ország nagy részét elpusztította. Feltehetnénk magunknak a kérdést: "Hogyan mondhatják a vietnamiak, hogy győztek?” De hiszen győztek. Néhány évvel később elmentem Vietnamba, és találkoztam vietnamiakkal, akik a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) oldalán harcoltak, és ott élő amerikai emigránsokkal: "Hogy lehet, hogy a vietnamiak nem neheztelnek az amerikaiakra azért, amit tíz éven át tettek Vietnamban? És azt a választ kaptam: "Azért, mert meg vannak győződve arról, hogy megnyerték a háborút".

És tényleg megnyerték a háborút! Mert az volt a céljuk, hogy megakadályozzák, hogy az Egyesült Államok meghódítsa Vietnamot, és eldöntse a jövőjét. És ezt sikerült is elérniük katonailag, elkeseredett küzdelemben!

Mi vezette az amerikai imperializmust arra, hogy 1975-ben ilyen hirtelen elismerje vereségét?

 Ez történt a helyszínen: egész Vietnam fellázadt az Egyesült Államok ellen, és az Egyesült Államok katonai vereséget szenvedett. De egy dolgot még hozzátennék: az amerikai háborúellenes mozgalom szerepe abban, hogy az amerikai kormány felismerte, hogy nem tudja legyőzni Vietnamot. Ezt óvatosan mondom, mert nem akarom azt sugallni, hogy a háborúellenes mozgalom tette lehetővé a győzelmet. Elsősorban a vietnami nép rendkívüli áldozatkészsége és saját küzdelme tette lehetővé a katonai győzelmet. De úgy gondolom, hogy az Egyesült Államok háborúellenes mozgalma nagy segítséget és szolidaritást nyújtott a vietnami harcosoknak.

1965-1966-ban kezdtünk el mozgósítani, ez egy nagyon kicsi háborúellenes mozgalom volt. Tíz éven keresztül egyre csak nőtt és nőtt, egészen addig a pontig, amikor amerikaiak milliói - akár megértették a vietnami nép harcának igazságosságát, akár nem - arra a következtetésre jutottak, hogy az Egyesült Államok nem folytat igazságos háborút.

Ez egy imperialista háború volt, még ha a legtöbb amerikai nem is használta volna ezt a kifejezést. A Vietnam-háború ellenes mozgalom, amelyet főként fiatalok és egyetemisták vezettek az egyetemeken, képes volt amerikaiak tízmillióit befolyásolni, hogy ellenezzék a háborút, valamint magukat az amerikai katonákat is, akik kezdtek szembefordulni parancsnokaikkal. Megtagadták a harcot, és elmentek az erdőbe dohányozni.

A kormány a "csapatmorál" problémájáról beszélt; szerintük a csapatok morálja nagyon alacsony volt, és nem akartak harcolni. Nos, ha nem voltak hajlandók harcolni, az azért volt, mert az amerikai lakosság többségét meggyőződött arról, hogy ez a háború nem a vietnami nép felszabadítására, hanem elnyomására irányul. És ez nem olyan ügy volt, amiért az amerikai katonák készek voltak meghalni.

A vietnami nép harcolt, nem volt hajlandóak elfogadni a vereséget. Így egy bizonyos ponton, amikor az amerikai csapatok már nem követték a parancsnokok utasításait, a kormány felismerte, hogy ez a vég. A háborút katonailag nem lehetett megnyerni.

A háborúellenes mozgalom tehát az egyetemeken kezdődött. De miért? Hogyan alakult ki? Milyen formákat öltött?

 A legelső tüntetés, úgy emlékszem, 1965-ben volt. Egy kis szocialista szervezet, a Workers World Party hívta össze. Ez a szervezet a Socialist Workers Party-ból vált ki, amely akkoriban a fő trockista szervezet volt az Egyesült Államokban. Úttörő szervezet volt a vietnami háborúellenes mozgalom kialakításában. A háborúellenes mozgalom kezdetben néhány pacifistából és szocialistából állt.

Az első tüntetés nem volt túl nagy, legfeljebb száz ember volt. A probléma az volt, hogy a hangsúly nem a háború megállításán, hanem az amerikai imperializmus elítélésén volt, ami nem sok munkást vonzott. A Munkás Világpárt még évekig folytatta az antiimperialista tüntetésekre való felhívást. Minden alkalommal mindig ugyanaz a körülbelül száz ember gyűlt össze, és soha nem sikerült bővíteniük a létszámot.

Eközben a Socialist Workers Party (Szocialista Munkáspárt) 1965-ben, 1966-ban, 1967-ben és 1968-ban tüntetéseket hirdetett. De ellentétben a Workers World Party-val (Munkásvilág Pártjával), ezeket kifejezetten a vietnami háború befejezésének jelszavával hívták össze, semmi mással.

Az SWP nem csak a saját nevében hívott össze tüntetéseket: megpróbáltunk és sikeresen koalíciókat létrehozni olyan szervezetekkel, amelyek különböző okokból ellenezték a háborút. Voltak pacifista csoportok, emberi jogi csoportok, polgárjogi csoportok, fiatalok, akik nem akarták, hogy besorozzák őket... Mindenkit szívesen láttunk, aki véget akart vetni a háborúnak, anélkül, hogy szocialista vagy antiimperialista lett volna. Megpróbáltuk alkalmazni azt, amit a trockisták "egységfrontnak" neveznek.

És ez a stratégia bevált, mert a tüntetések mérete gyorsan nőtt: a több száz résztvevőből több ezer, majd tízezer, végül több százezer lett!

A vietnami háború elleni tüntetésre való felhívásokra a legnagyobb visszhangot az egyetemi kampuszok és a diákok adták. Így kezdett kialakulni egy diákmozgalom, amelynek fő gondja a sorozás és a sorshúzás ellenzése volt. Abban az időben az Egyesült Államokban egy bizonyos korú fiatalembereket sorshúzással lehetett Vietnamba küldeni harcolni és meghalni. A sorsolás állítólag általános volt, de a tehetősebb családok elintézhették, hogy fiaik haladékot kapjanak. Ez nagyon népszerűtlen lett az egyetemen, ahogy azt el tudjuk képzelni. A korai vietnami háborúellenes mozgalom fontos eleme volt a sorozás leállításának követelése, hogy ne kényszerítsék többé arra a fiatalokat, akik nem akartak harcolni egy erkölcstelen háborúban, hogy életüket veszítsék egy rossz ügyért.

A háborúellenes mozgalom általánosságban a háború befejezését követelte. Ez egyszerű és hagyományos követelésnek tűnhet. A háború ellen mozgósító szervezetek között azonban nagyon eltérő vélemények alakultak ki.

Melyek voltak a háborúellenes mozgalmon belüli különböző álláspontok?

 Azt mondanám, hogy a háborúellenes mozgalomban három különböző véleményáramlat létezett arról, hogy hogyan lehet megállítani a vietnami háborút.

Az első az volt, amit mi "reformista áramlatnak" neveznénk. Számukra a vietnami háború egyszerűen az amerikai politikusok politikai döntése volt. Úgy döntöttek, hogy háborút indítanak egy kis délkelet-ázsiai ország ellen, ezért ezt a döntést visszafordíthatják. A háborúellenes mozgalom feladata az volt, hogy erről meggyőzze őket. Kik voltak ezek a reformisták? Legtöbbjük pacifista volt, akik vallási okokból ellenezték a háborút. Sokan a Demokrata Párt hívei voltak, a "liberálisok", ahogy az Egyesült Államokban nevezik őket. A színfalak mögött a reformista mozgalom szervezeti keretét a CPUSA, az USA Kommunista Pártja biztosította. Ezt nem konspiratív értelemben mondom. A Kommunista Párt tagjai jogosan vettek részt a háborúellenes mozgalomban, de az általuk biztosított vezetés a Demokrata Párthoz igazodott. A háború befejezésének megoldása az volt, hogy olyan demokrata jelölteket választottak, akik kijelentették, hogy ellenzik a háborút.

Ezzel elérkeztünk a második áramlathoz, amit mi, SWP-aktivisták képviseltünk és próbáltunk vezetni. Tudtuk, hogy a Demokrata Párt befolyásolása nem a háború befejezésének módja. Tapasztalatból tudtuk, hogy a Demokrata Párt a társadalmi mozgalmak temetője. A Demokrata Párt megpróbálta átvenni a háborúellenes mozgalmat, és liberális jelöltek kampánymozgalmává alakítani. A mozgalmat arra használták fel, hogy megválasztassák magukat, de utána semmit sem tettek a háború megállításáért.

Az alternatíva, amelyet fel akartunk mutatni, egy tömeges utcai megmozdulás volt. Egy olyan stratégiát, amely azon a meggyőződésen alapult, hogy a háború befejezésének módja az, hogy amerikaiak tízmillióiból álló tömegmozgalmat hozunk létre, meggyőzve őket arról, hogy a háború erkölcstelen, rossz ügy és minden szempontból igazságtalan. Mint már említettem, ez segített a háború befejezésében, a katonák mozgósításával is. Ez nem az olyan demokrata párti jelölteknek volt köszönhető, mint George McGovern vagy Robert Kennedy, hanem maguknak az amerikai emberek tömegeinek, akik a háború ellen fordultak, és "demoralizálták" a katonákat, akiknek háborúba kellett menniük.

A tüntetések egyre nagyobbak lettek, néha félmillió, sőt egymillió résztvevőt is elértek. Ebbe beletartoztak az egyetemek is: 2000-3000 egyetemen alakult saját háborúellenes koalíció. És arra ösztönözték az országos koalíciókat, hogy tüntetésekre hívjanak Washingtonba és San Franciscóba. Megszervezték, hogy a diákok buszokkal jöjjenek a nagyvárosokba. Több százezer diák jött el tüntetni, megmutatva, hogy az amerikaiak nem hisznek a kormány propagandájának, amely szerint ez a háború a vietnami nép szabadságáért zajlik.

Volt azonban egy harmadik áramlat is, amely a mozgalom élére igyekezett állni. Még ha nem is ők voltak a legtöbben, ők állították fel a tömeges akció hamis alternatíváját, amelyért szükséges harcolni. Ezek voltak az "ultrabaloldaliak", kis csoportok, akik kommunistáknak, maoistáknak, sőt egyesek még trockistáknak is vallották magukat...

Bár ezek a csoportok létszámukat tekintve korlátozottak voltak, nagyon aktívak és szervezettek voltak, és nagy zajt tudtak csapni. Stratégiájuk mindig konfrontatív volt. Szembe akartak szállni a rendőrökkel, és addig provokálták őket, amíg azok erőszakot nem alkalmaztak a tüntetőkkel szemben. Nagy zavart keltettek az amerikaiak milliói között, akik kezdtek kiállni a háború ellen. A háborúpárti politikusok és a média a konfrontációkra mutatott rá, még ha csak kisebb összecsapásokra is, hogy megijesszék az átlagpolgárokat, hogy részt vegyenek a tüntetésen.

De a tömegdemonstrációkat, amelyeket összehívtak, mindennek nevezhetőek voltak, csak nem erőszakosnak. Nem akartunk összecsapásokat a rendőrséggel. Nem akartuk a tüntetéseket olyan összecsapásokba vezetni, ahol a rendőrség betörhette volna a koponyájukat. Ez nem olyan stratégia, amely munkások millióit vonzotta volna. Tudtuk, hogy ha nem ilyen lesz a mozgalom arculata, a munkások nem fognak eljönni. Ezt próbáltuk elkerülni, és úgy gondolom, hogy hosszú távon sikerült is. Még akkor is, ha ma még mindig azt hallani, hogy a tüntetések erőszakosak voltak és összecsapásokhoz vezettek a rendőrséggel.

Mi vethet véget a háborúnak? Semmi, hacsak nem kényszerítjük az amerikai kormányt, hogy hazahozza a csapatokat. Ez volt a szlogenünk: «Bring the troop home now», "Hozd haza a csapatokat most", néha csak «Out now» "Kifelé most". Ez a szlogen segített minket a sikerhez.

Sok ultrabalos ellenfelünk panaszkodott. "Ó, ez nem elég harcias. Véget kell vetnünk az amerikai kapitalizmusnak. Most!". Természetesen SWP-aktivistaként 100%-ban támogattuk a kapitalizmus felszámolását az USA-ban. De nyilvánvalóan ez nem volt napirenden a vietnami háború alatt. A háború alatt a fő politikai kérdés a háború befejezése volt, és úgy gondoltuk, hogy a háború befejezésének módja az, hogy emberek százezreit, néha millióit mozgósítjuk az utcákon, hogy azt mondjuk: "Kifelé most", «Out Now». Egy másik gyakran hangoztatott jelszó a háború elleni általános sztrájk volt. Voltak szakszervezeti akciók a háború ellen, ami sokat segített, különösen San Franciscóban, ahol a dokkmunkások időről időre sztrájkot hirdettek a fegyverek Vietnamba küldése ellen. Mindenki, aki a háború ellen volt, támogatta ezt. De az az elképzelés, hogy nem a csapatok hazatérését követeljük, hanem a háború befejezését az Egyesült Államok összes dolgozójának általános sztrájkjával, egyszerűen nem volt életképes szlogen.

Egyértelmű volt, hogy ha általános sztrájkdemonstrációra hívnánk fel, akkor 5000 vagy 10 000 embert tudnánk rávenni, hogy jöjjön el. De a csapatok hazatérésének jelszavára több százezer embert tudtunk volna vonzani, talán még egymilliót vagy még többet is Washington DC-ben. A mozgósítások során a munkánk része volt, hogy tömeges akciókért küzdjünk, szemben azzal, amit a többi áramlat javasolt.

Érintett téged a sorkatonaság fenyegetése?

 Nem, egy kicsit idősebb voltam. Pontosabban, már a vietnami háború előtt házas voltam. Kezdetben, 1963-ban a sorkatonai szolgálat nem vonatkozott a házas férfiakra. Aztán nem sokkal később gyermekem lett, amikor a sorozás már a házas férfiakat is érintette, de a gyermekes házas férfiakat nem. Tényleg csak a véletlennek köszönhetem, hogy ezt mindig megúsztam. Aztán, amikor a vietnami háború igazán elkezdődött, épphogy átléptem a korhatárt.

Engem soha nem hívtak be a hadseregbe, de a nálam egy évvel fiatalabbakat igen. Ezért kapcsolódtam be a diákokkal a sorkatonaság elleni mozgalomba, bár személyesen nem voltam érintett.

És a fiatalok, akik megpróbálták elkerülni a sorkatonaságot?

 Voltak olyan módszerek, amelyekkel megpróbálták elkerülni a sorkatonaságot. Abban az időben a katonai vezetők elutasították, hogy a katonák melegek legyenek. Azok a férfiak, akik nem voltak melegek, kijelentették, hogy ők azok, hogy elkerüljék a besorozást. Ez még a melegjogi mozgalom előtt volt, tehát nem feltétlenül volt túl jó ötlet! De az emberek azért tették ezt, hogy elkerüljék, hogy Vietnamba küldjék őket.

Egy másik lehetőség a testi fogyatékosság bejelentése volt. A leghíresebb ilyen eset ma az a bűnöző, aki néhány nap múlva elnökünk lesz. Mivel a családjának sok pénze volt, az apja fel tudott bérelni olyan orvosokat, akik esküdözni tudtak, hogy a fia fizikailag alkalmatlan a katonai szolgálatra. Azt állította, hogy csontsarkantyúja van, és így elkerülte a sorkatonaságot.

A sorozás elkerülésének másik módja az volt, hogy egy másik országba, nevezetesen Kanadába mentek élni. Ezt több ezer fiatalember tette meg.

A legtöbb munkásosztálybeli fiatalembert azonban besorozták, vagy elég szerencsések voltak a sorsolásban. És mivel azok, akik Vietnamban harcoltak, általában a népesség olyan normális, hétköznapi részéből kerültek ki, ezért kezdtek "megfertőződni" a háborúellenes szellemmel, amikor a háborúellenes mozgalom jelentős méreteket öltött. Azt mondták: "Mi ebben nem akarunk részt venni". Ellenezték az erkölcstelen háborút, amiért meg kellett halniuk.

Mi történt azokkal, akik harcoltak, amikor visszajöttek a háborúból? Hogyan bántak a veteránokkal?

 Ennek nem kellene a témánk részét képeznie, de mégis az, mert szégyenletes módon, amikor a háborús veteránok hazatértek, nem bántak velük jól azok, akik oda küldték őket. A jobboldali háborúpárti média hamis problémát teremtett. Hamisan állították, hogy amikor a veteránok hazatértek, a fiatalok, akik nem mentek a háborúba, és akik ellene mozgósítottak, zaklatták őket, "háborús bűnösöknek" nevezték őket, és hasonlók.

Ez nem volt igaz. A háborúellenes mozgalom nem így tekintett a GI-kre (amerikai katonákra). Nem tettük felelőssé a GI-ket a vietnami háborús bűnökért. Ők többnyire fiatal férfiak voltak, akiket arra kényszerítettek, hogy akaratuk ellenére menjenek és harcoljanak. Fegyvereket kaptak, és kiküldték őket a terepre, hogy vietnami katonákkal harcoljanak. És természetesen a saját életük védelmében harcoltak. De mi nem úgy tekintettünk rájuk, mint a háború rosszfiúira. Az amerikai katonákat is áldozatoknak láttuk. A legtöbb háborúellenes tüntető a katonákat szövetségeseknek tekintette.

Háborúellenes katonákkal dolgoztam például a dél-karolinai Fort Jacksonban. A háborúellenes katonák a hadseregben egyenruhában vettek részt a tüntetéseken. Ez nem tetszett a tisztjeiknek, akik börtönbe zárták őket. Így az SWP hatalmas tiltakozó mozgalmat szervezett az amerikai katonák elnyomása ellen, akik éltek állampolgári jogaikkal, amikor a háború ellen tiltakoztak, ami joguk volt, még akkor is, ha a hadseregben szolgáltak. Sok ilyen ügyet megnyertünk. Ügyvédek képviselték őket. Ez hozzájárult ahhoz, hogy jelentős háborúellenes mozgalom jöjjön létre a katonák, de a veteránok körében is. Ezek nagy szervezetek voltak, amelyek fontos szerepet játszottak a háború befejezésében.

Milyen különleges szerepet játszottak a fekete amerikaiak a háborúban?

 Örülök, hogy ezt megemlítetted. Tény, hogy a Vietnamban harcoló katonák nagy része fekete volt - nem tudom, hogy pontosan mennyi volt az arányuk, de sokkal magasabb, mint a társadalom egészében. Ezért lett itt az Egyesült Államokban egy természetes szövetség a polgárjogi mozgalom és a vietnami háborúellenes mozgalom között. Én történetesen az egyik olyan helyen voltam, ahol ez a szövetség a legerősebb volt. Földrajzilag nem ez volt a háborúellenes mozgalom legfontosabb része, mert ez az Egyesült Államok déli részén volt, és a déli rész, mint azt valószínűleg tudják, politikailag hajlamosabb volt a reakciósabb irányzatra.

A Georgia állambeli Atlantában éltem, és az első háborúellenes tüntetéseken, amelyeket Atlantában szerveztünk, nem volt több mint száz ember. Aztán kezdtek kétszáz, háromszáz, négyszáz emberre nőni... De a tüntetéseket szervező aktivisták száma csak húsz-harminc volt. Míg New Yorkban vagy az egyetemi kampuszokon 50, 100 vagy 1000 aktivista lehetett, akik idővel sokkal nagyobb tüntetéseket tudtak összehívni és szervezni. Atlanta azonban a polgárjogi mozgalom egyik központja volt. Martin Luther King Jr. tiszteletesnek Atlantában volt a fő szervezete, az Ebenezer Baptista Templomban, ahol ő volt a lelkész.

A polgárjogi szervezet a Déli Keresztény Vezetői Konferencia (Southern Christian Leadership Conference, SCLC) nevet kapta. Nagy intézmény volt, sok irodával és nagy létszámú személyzettel. Ők kerestek meg minket. A "minket" alatt a vietnami háború elleni mozgalmat értem. King tiszteletes már 1965-ben elkezdett nyilvánosan felszólalni a háború ellen. És 1967 áprilisában a háború egyik legerőteljesebb és legjelentősebb ellenzőjévé vált. Talán emlékeznek rá, hogy ő, Muhammad Ali és Malcolm X - az Egyesült Államok fekete vezetésének nagy része - elkezdett felszólalni a vietnami háború erkölcstelensége ellen. Ez egy imperialista háború volt, hogy leverjenek egy felkelést egy kis országban a világ másik felén. A polgárjogi mozgalom, és különösen annak radikális szárnya, nevezetesen Malcolm X és a Student Nonviolent Coordinating Committee (SNCC) ezért a háborúellenes ügy mellé állt. Tehát Atlantában, mint mondtam, szorosan együttműködtünk King tiszteletes szervezetével és az SNCC-vel. Az SNCC egyik vezetője Julian Bond volt. Nagyon aktív volt a vietnami háború elleni mozgalomban és a polgárjogi mozgalomban is. Martin Luther King szervezetének másik fontos vezetője Andrew Young tiszteletes volt, akit azért ismertem meg, mert nagyon közel állt a háborúellenes mozgalomhoz. Ő adott nekünk irodákat és az SCLC néhány munkatársát, hogy segítsen nekünk háborúellenes tüntetések szervezésében. Szóval nagyon szoros kapcsolatunk volt, ami csak tükrözi a két mozgalom közelségét az egész országban.

Milyen nyomai maradtak a vietnami háborúnak az amerikai nép kollektív emlékezetében? Mi ennek a mozgalomnak az öröksége?

 Ez egy bonyolult kérdés. A mozgalomnak sok éven át erőteljes hatása volt. A háború 1975-ben ért véget. Az amerikai uralkodó osztály sokáig nagyon fel volt háborodva azon, amit "vietnami szindrómának" neveztek. Ez a szindróma annak volt köszönhető, hogy az amerikai nép egésze, a választók már nem támogatták az imperialista háborút. Bár az "imperialista" szót nem nagyon használták, ez volt a valóság. Amerikai csapatokat küldtek külföldre, hogy az amerikai vállalati értékeket és az amerikai külpolitikát ráerőltessék a világ kisebb-nagyobb országaira. A kormányok azonban már nem számíthattak az amerikai nép támogatására. Így 1975-től 2001-ig, huszonhat éven át a vietnami szindróma játszotta a főszerepet az amerikai politikában. Nem állította le teljesen az amerikai háborúkat a világban, de lelassította, és megakadályozta, hogy olyan hatékony legyen, amilyennek az uralkodó osztály szerette volna.

Most már biztosan tudod, mi változott. 2001. szeptember 11. volt, amikor iszlám radikálisok lerombolták a World Trade Centert. Az Egyesült Államok ezt a támadást ürügyként kezdte használni arra, hogy nagy háborúkat indítson, amelyek ezután hosszú-hosszú ideig, legalább húsz évig tartottak, és amelyek még mindig tartanak, bár kevésbé nyíltan, mint korábban, különösen Irakban és Afganisztánban, valamint a Közel-Kelet számos más részén. Mindenesetre ezt a támadást ürügyként tudták felhasználni arra, hogy felszámolják a vietnami szindrómát, és elkezdték aláásni az amerikai nép körében azt az elképzelést, hogy az amerikai hadsereg csak egy imperialista erő. Azt mondták, hogy a dzsihádista támadások bebizonyították, hogy szükségünk van a hadseregre. "Az amerikai hadsereg a barátunk. Támogat minket. Megvéd minket. Szükségünk van rá." Ez az, ami kezdte aláásni a vietnami szindrómát. Ma azt mondanám, hogy már alig létezik.

Nagy nehézségekbe ütközött egy új háborúellenes mozgalom kiépítése az amerikai iraki és afganisztáni háborúk ellen. Bár néha több százezer embert tudtunk összegyűjteni, az amerikaiak túlnyomó többségét az amerikai kormány meggyőzte arról, hogy terroristák célpontjai, és hogy ezek a terroristák komoly fenyegetést jelentenek "nemzetbiztonságunkra". Szóval ebben a helyzetben találjuk magunkat ma. A vietnami háború elleni mozgalom fontos örökséget hagyott maga után, de újra kell éleszteni. Ami a gázai népirtás elleni egyetemi mozgósítást illeti, a vietnami háború elleni mozgalommal való párhuzamról beszéltek.

Magam is érzem ezt a diákok és más anticionista tüntetők között. Érzem a diákok érzelmeinek és szenvedélyének hasonlóságát, a meggyőződésüket, hogy ami Gázában történik, az teljesen erkölcstelen. Talán még rosszabb, mint amit az Egyesült Államok tett Vietnamban, mert ami Gázában történik, az valódi népirtás.

Még mielőtt szocialista lettem volna, erősen elleneztem a vietnami háborút. Amikor szocialista lettem, felismertem a kapitalizmus és az imperializmus szerepét, de ösztönös undort éreztem a háború rendkívüli erkölcstelensége miatt. Kezdetben a fő jelszó az volt: "Hé, hé LBJ, Hány gyereket öltél meg ma"? [Lyndon Baines Johnson, az Egyesült Államok alelnöke (1961-1963), majd elnöke (1963-1969) - a szerkesztő megjegyzése], És ennek az érzésnek a visszhangját hallom ma is az egyetemeken, bár a probléma az, hogy még nincs elég nagy mozgalmunk az amerikai nép körében ahhoz, hogy szembeszálljunk a gázai népirtással.

Végül is megtettük. Az 1970-es években a vietnami háborúellenes mozgalom valódi politikai hatalomra tett szert az Egyesült Államokban. A gázai kérdésben még nem értük el ezt a szintet, de látom a gyökereit, és úgy gondolom, hogy a vietnami háború elleni mozgalom öröksége és hagyatéka hasznos lehet a gázai népirtás ellen szerveződő fiatalok számára.

 

Az interjút C. A. készítette január 17-én

(L'Internationale 37.sz.)

"Az élet rózsaszínben" Sergio Haro Cordero

 

 

"Amikor megcsókolsz, az ég felsóhajt... És amikor lehunyom a szemem, rózsaszínben látom az életet", Edith Piaf dala.

Ez a könyv éppen ebből a dalból vette a címét, amely a "romantikus" szerelem eszméjét dramatizálja, amely a "rózsaszín" fantáziákon alapul, egy olyan szín, amely a nőiességhez társul, és amely a kapitalista-patriarchális reprodukció társadalmi viszonyain belül az örök boldogság illúzióját árulja, elfedve a kizsákmányolást, az elnyomást és az erőszakot, amelynek a nők, különösen a munkásosztálybeli nők ki vannak téve. Az ellentmondás abban rejlik, hogy a rózsás, szeretettel teli élethez fel kell áldoznunk magunkat, fel kell adnunk álmainkat és törekvéseinket, fel kell adnunk mindent, még az életünket is.

A La Vida en rosa Sergio Haro Cordero újságíró posztumusz könyve (2017), amely a Mexikó és az Egyesült Államok határán fekvő Baja California fővárosában, Baja California államban történt nőgyilkosságok jelenségéről számol be egy évtized alatt, 2006 és 2016 között.

Ebben a műben ezekről a nőgyilkosságokról nem csupán egyszerű hírekként számol be, amelyekben meggyilkolt, megerőszakolt, megkínzott, feldarabolt és szeméttelepre vagy csatornába dobott nőkről számol be, hanem mindegyikük élettörténetét elmeséli, akik mind szerény és kiszolgáltatott háttérrel rendelkeznek, rávilágítva egyrészt az osztálykapitalista kizsákmányolásra, másrészt arra, hogy az a nőket árucikké, eldobható fogyasztási tárgyakká teszi, egészen addig, hogy a szeméttelepeken végzik.

Az egyik legszörnyűbb történet Diana Mia története, a mostohaapja által megerőszakolt és meggyilkolt 4 éves kislányé, akit túszként használtak fel, hogy beszedjék a gyermektartást, amelyet a biológiai apjának kellett volna fizetnie. Ez a történet a társadalmi hanyatlás hátterében játszódik az Egyesült Államokkal határos ipari komplexumokat körülvevő lakótelepeken, a maquiladora gyárakban, amelyek több ezer munkást foglalkoztatnak.

Más történetek, mint például Lupita (egy maquiladora alkalmazott) és Esmeralda (egy katona felesége) története, az Egyesült Államokkal közös határvidékkel kapcsolatos összefüggéseket mutatják be: a militarizációt, a munkaerő deregulációját, a férfi munkaerő munkanélküliségét, a maquiladora munkaerő elnőiesedését, a kábítószer-kereskedelmet és a prostitúciót.

Az "Ana Luisa y Esmeralda, el enano y la chaparra" (a törpe és a kislány) esete leírja, hogy az állam és a szervezett bűnözés bűnrészessége miatt sok gyilkosság büntetlenül marad: a bűnösöket koholnak.

A történetek között a könyvben igazságügyi orvosszakértőkkel, jogászokkal és emberi jogi szakértőkkel készült interjúk is olvashatók.

A La Vida en rosa különös érdeme, hogy az 1990-es években történt juárezi halálesetek után kevés újságíró közelítette meg a kérdést osztályszempontból.

Bár igaz, hogy Mexikóban és a világon minden nap több férfit ölnek meg, ami aggasztó, az az erőszak, amellyel a nőket meggyilkolják, az a mód, ahogyan testüket felhasználják és megerőszakolják, még haláluk után is, és végül a családok áldozattá válnak a hatóságok által, akik hanyagságukkal és mulasztásukkal megengedik büntetlenül.

A polgári sajtó általában azt akarja elhitetni velünk, hogy a nőgyilkosság elszigetelt eset, amelyet egy mentálisan zavart személy követ el, de számos tanulmány egyetért abban, hogy az erőszak, amely megelőzi, nem magánügy, még akkor sem, ha sok esetben párkapcsolati vagy személyes kapcsolatok keretében történik. A nőgyilkosságok a társadalmi és intézményi nőgyűlölettel, az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságaival és a büntetlenséggel, az intézményi erőszakkal, a nők megvetésével és a munkásosztályhoz való tartozásukkal függnek össze; meg kell említeni, hogy a mexikói nőgyilkossági térkép szerint e bűncselekmények 63%-a a szervezett bűnözéshez kapcsolódik.

A nőgyilkosságok intézményes elismerése Mexikóban nem a kormány engedménye volt, hanem az anyák és az áldozatok hozzátartozóinak szervezete által támasztott társadalmi követelés.

A jelenlegi becslések szerint naponta 9-11 nő hal meg nőgyilkosság áldozataként(fiatal lányok, tinédzserek vagy felnőttek), azaz körülbelül minden két és fél órában egy nő. Fontos hangsúlyozni, hogy Mexikóban csak minden negyedik nőgyilkosságot tekintenek nőgyilkosságnak. Egy ilyen összetett helyzetben az egyetlen kiút az osztályszintű szerveződés. Ebben az értelemben nemcsak a családok, hanem a nők, főként a női dolgozók és diákok, valamint a férfiak is évek óta az utcára vonulnak, hogy követeljék, hogy a hatóságok szolgáltassanak igazságot, és ne éreztessenek az áldozatokkal bűntudatot.

A jelszavak a következők: büntessék meg a felelősöket, szolgáltassanak igazságot az áldozatoknak és családjaiknak, vessenek véget a nőgyilkosságoknak és a nemi alapú erőszaknak, és hívjanak fel minden nőt, munkavállalót és fiatalt a mozgósításra. Ezeket a tüntetéseket a rendőrség, az ügyészség és a nemzeti gárda visszaszorította és elfojtotta, miközben a tüntetések mérete és osztályérzéke nőtt - mint például a 2020 novemberében Cancúnban a tüntetők elleni katonai művelet.

Nem titok, hogy a kapitalista rendszer túlélése egyre inkább a fosztogatáson és a munkaerőköltségek csökkentésén alapul (a nőket alposan érintő helyzetek), de épül a kapitalista gazdaságot életben tartó motornak számító illegális tevékenységekből származó profitra és bevételekre is. a kábítószer-kereskedelem, a rabszolgaság céljából folytatott emberkereskedelem, a prostitúció, a nőkereskedelem, a szervkereskedelem, amelyek sok olyan dolognak az eredetét és/vagy indítékát jelentik, amit ma tapasztalunk, és az áldozatoknak nincs hangjuk, hogy harcoljanak értük.

Ez a könyv ennek a hangnak a kifejezéséhez járul hozzá.

 

(1)   Sergio Haro Cordero mexikói újságíró, fotós és egyetemi oktató 1957. január 3-án született. A pedagógus végzettségű, szakmáját tekintve újságíró, diákként részt vett az 1970-1980-as egyetemi sztrájkokban. Aktivista és támogatója volt olyan szocialista szervezeteknek, mint a Forradalmi Munkáspárt és a Marxista Munkásszövetség (1984), mindkettő a Negyedik Internacionálé tagja. Különböző médiumokban dolgozott, többek között a SieteDías hetilapban, amelynek igazgatója volt, a Zeta, a Proceso, az El País, a La Jornada és az El Universal című hetilapokban. Helyi és országos referenciává vált riportjaival, amelyeket világszerte láttak, mint például az 1994-es Colosio-gyilkosságról és Benjamin Flores újságíró meggyilkolásáról szóló tudósításait. 2021-ben posztumusz megkapta a Nemzeti Újságírói Díjat, újságírói munkásságáról pedig a 2014-es, Emmy-díjra jelölt Reportero című dokumentumfilmben (elérhető az Apple TV-n) is beszámoltak, a helyzet és a büntetlenség miatt Mexikó az ENSZ és az emberi jogi szervezetek látókörébe került.

Q

(2)    https://www.indicedepazmexico.org/el-aumento-en-la-violencia-de-gnero

(3)    Több erről: https://comunistasinternacionalistas.org/2020/11/16/represion-en-cancun-violencia-en-mexico-expresion-de-la-barbarie-capitalista/

L’Internationale 37.sz. - szerkesztői bevezetés

 

A "Marxista péntek", a Negyedik Internacionálé francia szekciója által havonta Párizs környékén szervezett nyilvános konferencia, amelyet január végén a Trump-kormányzat beiktatásának szenteltek, a következő címet kapta: "Meddig fog elmenni?".

Érdemes feltenni a kérdést. Meddig fog elmenni a belpolitikájában, amelyet már eddig is bevándorló munkavállalók tízezreinek deportálása, valamint a széles körű dereguláció és a közszféra több tízezer munkahelyének megszüntetésének offenzívája jellemzett (lásd a Trump első lépéseiről szóló cikket). Egy olyan politika, amely Muskot a bolygó minden kapitalistájának és reakciósának új kedvenceivé tette, mint Alice Weidel, a németországi náci párt vezetője, aki elragadtatva felkiáltott: "ő meg meri tenni!".

Meddig fog elmenni Trump, hogy nemzetközi szinten is érvényesítse az "Amerika az első" programját? Más szóval, hogy az amerikai burzsoázia jogát érvényesítse, hogy azt tegye, amit akar, amikor akar és ahol akar a saját érdekei szerint, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy minden versenytársát eltiporja, és az emberiséget a barbárságba taszítja.

E sorok írásakor Trump még csak három hete van hivatalban. És máris megígérte, hogy kétmillió palesztin deportálásával "átveszi az ellenőrzést" a Gázai övezet felett (lásd a CORQI nyilatkozatát). A mexikói határt háborús övezetté változtatta. A Panama-csatorna annektálásával fenyegetőzött. De Kanadát és Grönlandot is - azt a gazdag altalajjal rendelkező sarkvidéki szigetet, amely Dánia tulajdonában van -, vagyis két imperialista országhoz tartozó területeket, amelyek a NATO tagjai és elvileg az Egyesült Államok szövetségesei.

Trump úgy döntött, hogy a maga módján "rendezi" az ukrajnai háború kérdését, azt a vérfürdőt, amely több mint egymillió áldozatot követelt a NATO és a moszkvai maffiaoligarchák rezsimje közötti hároméves konfrontációban. Azzal, hogy közvetlen kapcsolatot létesített Putyinnal, és közvetlen megállapodást ajánlott neki, Trump megerősítette, hogy nem tud mit kezdeni az Európai Unióval és tagállamaival, amelyek legalább annyira finanszírozták ezt a háborút, mint Washington. Nem is beszélve Zelenszkij bábkormányáról, amely az összeomlás szélén áll, ahol Trump elnökválasztást követel, hogy új, terveihez engedelmes bábot kapjon Kijevben. A cinizmus csúcsa, Trump mindazonáltal megígérte, hogy továbbra is katonai segélyt küld, cserébe az ukrán altalajban lévő ritkaföldfémeket kifosztó amerikai multinacionális vállalatokért, mert - mint mondta - "ha nem ezt tennénk, Putyin azt mondaná, hogy győzött".

De ha Trump felgyorsítja az ukrajnai konfliktus "rendezését" - az ukrán és az orosz nép kárára (erről szó egy ukrán aktivista hozzászólása) -, az azért van, mert "Washington egyetlen rögeszméje jelenleg Kína" - vallja Macron fegyveres erőkért felelős minisztere (február 13.). A francia imperializmus e képviselője elmeséli, hogy egy brüsszeli NATO-találkozón az új amerikai védelmi miniszter, Pete Hegseth "nagyon egyenesen ezt az üzenetet hozta (...): 'alapvetően az egyetlen prioritásunk Kína". Még tovább ment, és hozzátette: "nem engedhetjük meg magunknak, hogy egyszerre két konfliktust kezeljünk". Trump tehát az amerikai imperializmus Kína elleni háborújának előkészítése érdekében próbál - legalábbis ideiglenesen - megegyezni Putyinnal. A Biden-kormányzat háborús előkészületei után minden erőt a Kína elleni totális kereskedelmi háborúra kell összpontosítani, ami a teljes háború lehetséges előjátéka.

Egyetlen céllal: a kínai gazdaságot a Kínai Kommunista Párt vezetői által évtizedeken át folytatott "nyílt piaci" politika ellenére továbbra is uraló állami tulajdon megdöntése. "Egy harmadik világháború kilátása már nem zárható ki" - mondja a Francia Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének igazgatója (február 13.).

Meddig megy el tehát Trump? A Negyedik Internacionálé újjáalakításáért küzdő aktivistáknak egyértelmű válaszuk van: addig, amíg a nemzetközi munkásosztály nem blokkolja őt. Ötven évvel ezelőtt az Egyesült Államokban a fiatalok és a munkások forradalmi mozgósítása, valamint a vietnami nép hősies ellenállása volt az, ami megsemmisítő vereséget mért az amerikai imperializmusra Vietnamban (lásd az évfordulóról szóló különjelentést). Ötven évvel később pedig a világ munkásai, fiataljai és elnyomott népei, és csakis ők azok, akik képesek legyőzni a Trump és Musk égisze alatt álló tőke pusztító terveit. Egyeseket meglepett, hogy Trump, Musk és támogatóik számos kijelentése a marxizmus, a szocializmus és a kommunizmus iránti megszállottságukat fejezi ki. "Soha nem leszünk szocialista vagy kommunista ország" - harsogta Trump 2024 októberében egy montanai választási gyűlésen... mintha ez egy rövid távú hipotézis lenne. A szövetségi humanitárius ügynökség, az USAID felszámolását igazolva (42 milliárd dollár megtakarítása érdekében) Musk azzal vádolta, hogy az "marxista viperák fészke"! Ami pedig Marc Andreessen - a Szilícium-völgy mágnása és Trump lelkes támogatója - "Amerikát gyűlölő kommunistáknak" becsmérli azokat, akik ellenzik a bérek mesterséges intelligencia alkalmazásával történő lenyomását.

Mégiscsak harmincnégy éve, hogy a Szovjetuniót az uralkodó bürokrácia felszámolta, visszaállítva az imperializmus számára a kapitalista termelési viszonyokat azok legmaffiaszerűbb és legparazitább formáiban. Miért ez a hidegháborús nyelvezet? Egész egyszerűen azért, mert a tőkésosztály e vezető képviselői állítják, az általuk vívott belső és külső világháború osztályjellegű. Az imperializmus háborúja az egész világ munkásai ellen, "osztály az osztály ellen", szociális és demokratikus vívmányaik ellen, a független szerveződés minden formája ellen.

Ezt fejezte ki, hogy Trump január 20-i washingtoni beiktatási ünnepségén a világ legbefolyásosabb multimilliárdos kapitalistái (természetesen amerikaiak, de franciák, indiaiak, ausztrálok...) tucatjával jelentek meg. Ezt fejezi ki a világ kapitalistáinak Musk módszerei iránti rajongása. A világméretű tőkésosztály hálás Trumpnak, amiért olyan osztályharc vezetésére tart igényt, amilyenre eddig ritkán volt példa. És éppen ezért nyilatkozataikban az ellenséget azonosítják: a marxizmust, a kizsákmányolt és elnyomott emberek milliárdjai kizsákmányolás és elnyomás elleni harcának tudatos folyamatát, tudatos kifejeződését.

Ez egy olyan küzdelem, amely minden nap, minden kontinensen zajlik. Látványos módon nyilvánult meg Gázában, ahol január 27-én és 28-án 500 000 túlélőből álló emberi áradat több tucat kilométert gyalogolt a romok között, kikényszerítve a Gázai övezet északi részébe való visszatérés jogát, annak ellenére, hogy azt a népirtó Netanjahu kiürítésre és annektálásra ígérte. Harc, amelyben munkások százezrei keresik a kapitalista kormányok elleni küzdelem útját. Az elmúlt hetekben Németországban, Koreában, Egyiptomban, Belgiumban, Marokkóban, Bangladesben... jelentős osztálymozgalmak alakultak ki, minden akadály ellenére.

Ezek a megmozdulások ismét megerősítik azt, amit a Negyedik Internacionálé programja tanít nekünk: "A proletariátust minden országban mélységes szorongás keríti hatalmába. Embermilliók tömegei indulnak el folyamatosan a forradalom útján. De minden alkalommal saját konzervatív bürokratikus apparátusukkal ütköznek. (...) A tömegek orientációját egyrészt a rothadó kapitalizmus objektív feltételei, másrészt a régi munkásszervezetek árulási politikája határozza meg. E két tényező közül természetesen az első a döntő: a történelem törvényei erősebbek, mint a bürokratikus apparátusok. Bármilyen változatosak is a társadalomárulók módszerei - Léon Blum "szociális" törvényhozásától kezdve Sztálin igazságügyi hamisításaiig -, soha nem sikerül megtörniük a proletariátus forradalmi akaratát. A történelem kerekének megállítására tett kétségbeesett erőfeszítéseik egyre inkább azt fogják bizonyítani a tömegeknek, hogy a proletárvezetés válságát, amely az emberi civilizáció válságává vált, csak a Negyedik Internacionálé oldhatja meg."

Ezért a "Trumpizációval" és az általános "Muskizálással" szembeni ellenállás első lépésének a marxizmus zászlaja alatt harcoló csoportok és szervezetek azonnali megerősítésének kell lennie, a Negyedik Internacionálé programja alapján történő újjáalakításáért. Bármilyen formában is történik, minden munkást, minden fiatalt, minden munkásmozgalmi harcost, akit felháborít Trump és Musk háborús programja, és aki tenni akar ellene, arra hívunk, hogy csatlakozzon a Negyedik Internacionálé újjáalakításáért, azaz a szocialista forradalom világpártjáért, a barbarizmus és a harmadik világháború felé menetelés egyetlen alternatívájáért küzdő erők soraihoz.

Tudjuk, hogy az elmúlt harminc évet - a Szovjetunió 1991-es összeomlása óta - a világ munkásmozgalmának válságának jelentős súlyosbodása jellemezte. Tudjuk, hogy minden országban a magukat "szocialistának" vagy "kommunistának" nevező, vagy az elnyomott népek nemzeti felszabadításáért folytatott harcban részt vevő pártok és szervezetek vezetőinek túlnyomó többsége leborult az előtt, amit "a kapitalizmus felülmúlhatatlan horizontjának" neveztek. Nyíltan kiálltak a termelőeszközök magántulajdonának haldokló rendszere mellett. Arra törekedtek, hogy az embereket rávegyék, hogy hagyjanak fel minden osztályreferenciával, egyesek azt követelték, hogy a munkásszervezetek - különösen a szakszervezetek - álljanak az úgynevezett "közérdek" mellé; mások azt állították, hogy az osztályharc "elavult", hogy most már a "nép" harcoljon az "elit" ellen. Így hát el kellett hagyniuk a párt- és szakszervezeti formákat az osztályhatárok nélküli csoportosulások javára. Együttműködtek a privatizációkkal és a nemzetközi pénzintézetek és a kapitalista kormányok által diktált pusztítási tervekkel. Így tettek, eladva a "vállalatok társadalmi felelősségvállalásának" hamisított szemetét vagy az "emberibb globalizáció" ígéreteit. Elfogadtak minden imperialista tervet a világ négy sarkában, a Maastrichti Szerződéstől (1992) az Oslói Megállapodásokig (1993). Az elmúlt három évben háborús hiteleket szavaztak meg az ukrajnai mészárlást elősegítő támogatásokra (egyesek az Európai Parlamentben és az amerikai kongresszusban a NATO háborús erőfeszítéseit finanszírozták, mások az orosz dumában Putyin háborúját támogatták).

Ez a politika - amelynek célja a munkavállalók lefegyverzése azáltal, hogy megfosztja őket egyetlen fegyverüktől: a független szerveződéstől - vezetett ma Trump és Musk győzelméhez és a világ felgyorsult "Trumpizálódásához/Muskizálódásához". Ezért a Negyedik Internacionálé újjáalakulásáért küzdő erők lényeges megerősítése elválaszthatatlan a munkásmozgalom új tengelyen történő újjászervezésének segítésétől. 2025 februárjában ez azt jelenti, hogy biztosítani kell a globális imperialista háború elleni rendkívüli nemzetközi találkozó sikerét, amelyet március 21-22-re hívunk össze Párizsba (amelyet március 23-án a CORQI nyílt ülése követ).

Ez a találkozó összehozza a munkásmozgalom minden irányzatának aktivistáit, áramlatait és szervezeteit, akik - ahogyan a 44 ország aktivistái és szervezetei által indított felhívás fogalmaz - "különböző nézőpontjainkon, politikai és szervezeti eredetünkön túl" együtt akarnak fellépni, hogy "a Munkás Internacionáléért folytatott harc zászlaja alatt álljanak ellen az imperialista háborúnak: világ proletárjai, egyesüljetek!".

A L’Internacionale 37.sz., 2025. február 14.

A Negyedik Internacionálé Újjáalakításának Szervezőbizottsága (CORQI) nyilatkozata

 

Trump fenyegetései a gázai palesztin nép ellen

A világ minden munkása és népe érintett!

Nem szabad félvállról venni Trump február 4-i nyilatkozatát, amelyben azzal fenyegetőzött, hogy "átveszi az ellenőrzést" a Gázai övezet felett, és kétmillió palesztin kiűzése után "a Közel-Kelet Riviérájává" változtatja azt. Hitler 1945 májusi összeomlása óta ez az első alkalom, hogy egy imperialista nagyhatalom államfője nyíltan emberek ilyen mértékű tömeges deportálására szólított fel. Ehhez a fenyegetéshez hozzáadódnak a január 20-a óta tett fenyegetések: Grönland, a Panama-csatorna és Kanada annektálása, a Kína elleni háború előkészületeinek felgyorsítása és a Mexikó elleni fenyegetések. Ezek a "külföldön" folytatott háborús intézkedések elválaszthatatlanok az amerikai munkásosztály és a demokratikus szabadságjogok ellen "otthon" meghirdetett háborútól, amelynek első áldozatai a bevándorló munkások, a munkásosztály egy töredéke.

Trump Gázával kapcsolatos fenyegetései rendkívül súlyosak. Senki sem veheti őket félvállról. A világ minden táján érintik a dolgozókat és a népeket.

Ezek közvetlen válaszok arra a mozgalomra, amelyben január végén, dacolva azokkal, akik ezt megtiltották nekik, 500 000 palesztin - férfiak, nők, gyerekek és idősek - több tucat kilométert gyalogolt vissza a Gázai övezet északi részébe, hogy "sátrakat verjenek fel otthonaik romjain". A tizenöt hónapig tartó népirtás ellenére, amelyet Izrael - amely a Gázai övezet északi részének "kiürítését" és annektálását tervezte -, a szenvedés és több tízezer emberélet feláldozása ellenére a palesztin nép megmutatta, hogy nem mond le a visszatéréshez való jogáról, a földjéről és a saját nemzet megalakítására irányuló vágyáról. Ez a mozgalom a palesztin forradalom, amelynek mozgatórugója 1948 óta a visszatérés jogának követelése. Az imperializmus számára tűrhetetlen a visszatéréshez, a földhöz és a nemzethez való joghoz való elemi demokratikus követelések melletti kitartás.

Azzal, hogy Trump közvetlen amerikai beavatkozással fenyegetőzött Gázában, beleértve a katonai beavatkozást is, úgymond kétségbe vonta  a cionista állam azon képességét, hogy továbbra is betöltse azt a szerepet, amelyet hetvenhat éve az amerikai imperializmus előretolt bázisaként játszik a Közel-Keleten. És mindezt Netanjahu lelkes nyilatkozatai és védelmi miniszterének buzgósága ellenére, hogy "utasítsa az izraeli hadsereget, hogy készítsen elő egy olyan tervet, amely lehetővé teszi, hogy bármely gázai, aki úgy kívánja, elmenjen a világ bármely helyére, amely hajlandó befogadni őt". Ugyanakkor azzal, hogy Rubio külügyminiszter visszautasította Trump megjegyzéseit az amerikai csapatok Gázába küldésének lehetőségéről, emlékeztetett minket arra, hogy ötven évvel később még mindig kísért az amerikai imperializmus magaslatain a vietnami keserű vereségének kísértete.

Senkit sem tudnak becsapni a felháborodott reakciók, mind a reakciós arab rezsimek (kezdve Jordániával, Egyiptommal és Szaúd-Arábiával), mind az ENSZ, az Európai Unió és annak legfontosabb államfői, mint Macron és Starmer. Bidennel együtt mindannyian támogatták Netanjahu gázai népirtását és ciszjordániai bűntetteit, amelyek most lehetővé teszik Trump számára, hogy a következő szintre lépjen. Ami az imperialista országokat illeti, ők fegyverezték fel és finanszírozták Izraelt. Közülük mindazok, akik szembeállítják Trump provokációit az úgynevezett "kétállami megoldással", szembesülnek a valósággal, hogy nincs alternatíva: vagy kiűzés és népirtás, vagy egy szekuláris és demokratikus palesztin állam a történelmi Palesztina teljes területén, amely minden polgárának egyenlő jogokat biztosít.

Biztos, hogy Trumpnak más okai is vannak, amiért ilyen kijelentéseket tett, például a tengeri gázmezők közelmúltbeli felfedezései, nem beszélve vejének a Gázai övezetben zajló "ingatlanprojektekben" való részvételéről, Ebből a szempontból Trump nem gondolkodik másképp, mint amikor Ukrajnának nyújtott katonai segélyét ritkaföldfémeitől való kifosztásától tette függővé. Ahogyan a Kína elleni háborúra való felkészülését is elsősorban a Wall Street azon igénye motiválja, hogy a kínai állami gazdaságot megbuktassa, hogy kifoszthassa a kínai nép gazdaságát és természeti erőforrásait.

Trump minden körülmények között egyszerűen csak kifejezi az Egyesült Államok tőkésosztályának azt az igényét, hogy akadálytalanul azt tegye, amit akar, ahol akar és ahogy akar, eltiporva a világ többi részét és barbárságba taszítva az emberiséget. Ez az "Amerika az első" szlogenjének valódi tartalma. Trump és fasizálódó brutalitása egyszerűen a rothadó kapitalista rendszer zsákutcájának kifejeződése, amelynek egyetlen alternatívája a szocializmusért folytatott harc.

A Negyedik Internacionálé újjáalakításának szervezőbizottsága megállapítja:

- Az, hogy döntsön a palesztin nép vagy bármely más nép jövőjéről, nem a Trump-kormányzat feladata, mert ez a világ összes munkásának és népének ellensége.

- Nem is az ENSZ-nek vagy a nemzetközi intézményeknek kell dönteniük, amelyek bűnrészesek a palesztin nép elleni bűncselekményekben.

- A munkások forradalmi mozgósítása világszerte és az Egyesült Államokban az, ami megnyitja a jövőt minden nép, köztük a palesztin nép előtt.

- A palesztin menekültek elidegeníthetetlen joga, hogy éljenek a visszatéréshez való jogukkal, függetlenül attól, hogy 2025, 1967 vagy 1948 menekültjeiről van szó.

Ezek a kérdések állnak majd a CORQI aktivistái előtt március 21-22-én Párizsban, a globális imperialista háború elleni rendkívüli nemzetközi találkozó középpontjában, amely az egész munkásmozgalom aktivistáit, csoportjait és áramlatait fogja össze.

2025. febr. 06.