Izrael-Palesztina: az apartheid felszámolása az egyetlen út a békéhez

A Tribune című lapban megjelent cikk fordítása | Ballast

Október 7-én a Hamász példátlan fegyveres offenzívát indított. Az iszlamista szervezet, amely 2007-ben, a Fatah gyilkos szétzúzása után ragadta magához a hatalmat a Gázai övezetben, mintegy húsz katonai infrastrukturális célpont megtámadásáért vállalta a felelősséget. De számos kimondhatatlan mészárlást is elkövetett izraeli civilek ellen. Azóta Izrael szélsőjobboldali kormánya ismét bombázza a Gázai övezetet: eddig több mint 2200 embert öltek meg, köztük több mint 700 gyermeket. A borzalom csak folytatódik és folytatódik. Európai diplomaták "tömeges etnikai tisztogatásról" beszélnek. Ronan Burtenshaw ír újságíró a Tribune című szocialista magazinban veszi szemügyre az aktuális eseményeket. Az egyetlen kiút ebből a túl hosszúra nyúlt patthelyzetből az, hogy véget vetünk a palesztinai gyarmatosításnak és apartheid rezsimnek.

A dolgok nem maradhattak úgy, ahogy voltak - és így is lett. Közel egy évnyi eszkaláció után, amelyet a nemzetközi média nagyrészt figyelmen kívül hagyott, annak ellenére, hogy szinte minden nap voltak halálos áldozatok, Izrael és a palesztin területek brutális és pusztító háborúba kezdtek. A háború politikai háttere komor. Miután több mint ötven évig úgy tettek, mintha a palesztinok államot kaphatnának az 1967-es határokon belül, a világ leghosszabb megszállása az annexió hivatalos folyamatává változott. Ezt a fejleményt sokan alig vették észre azok közül, akik most az erőszakot fedezik. Pedig ez a legfontosabb tényező a háború megértéséhez: egy történelmi fordulópont, amelyet Izrael és Palesztina minden politikai frakciója elismert.

E kontextus nélkül nincs előrelépés. A szövegkörnyezet nem indokolja, hogy civileket gyilkoljanak egy fesztiválon vagy családokat az otthonukban - semmi sem indokolja. De a kontextus emlékeztet minket arra, hogy minden atrocitás, minden haláleset és minden bosszúállás mögött hatalom és történelem áll. Azok, akik úgy kezelik a közelmúltbeli erőszakot, mintha az a semmiből keletkezett volna, nem járulnak hozzá a béke kereséséhez. Miután sok éven át erőszakmentes jogi és politikai eszközökkel próbálták elérni az államiságot, a többségi palesztin mozgalom az út végére ért. A világ most látja ennek a valóságnak a következményeit. Ahogy a Haaretz című izraeli lap vezércikkében írta: "A miniszterelnök nem ismerte fel a veszélyeket, amelyek felé tudatosan vezette Izraelt, amikor az annexió és a kisajátítás kormányát hozta létre... miközben olyan külpolitikát folytatott, amely szemérmetlenül figyelmen kívül hagyta a palesztinok jogait és létét". Ez egy jótékony nézőpont. Benjamin Netanjahu és kormánya kétségtelenül tisztában volt azzal, hogy politikájuknak ez az egyik várható következménye.

"Aki úgy kezeli a közelmúltbeli erőszakot, mintha a semmiből jött volna, az nem járul hozzá a béke kereséséhez."

E politikák eredményeként a Jordán folyó és a Földközi-tenger között ma már csak egy állam létezik: két népet irányít, amelyek különböző szabályok szerint élnek. A zsidók, akik a legmagasabb szintű emberi, polgári és gazdasági jogokat élvezik - még akkor is, ha ezek a jogok ellentétesek a nemzetközi joggal; a palesztinok, akik nem tarthatnak igényt az egyenlő állampolgárságra történelmi hazájuk egyetlen részén sem, és ehelyett az elnyomás különböző fokozata alatt élnek. Gázában ez tizenhat éve tartó blokád formájában valósul meg. Ez szabályozza a területre történő be- és kijutás szinte minden aspektusát, ami az alapvető javak rendszeres hiányát eredményezi, az elektromosságtól és a víztől kezdve a gyógyszerekig, az élelmiszerekig és az építőanyagokig. A Gázai övezetben kétmillió ember él, akiknek közel fele gyermek; több mint a fele szegénységben él, és a blokád kezdete óta hat háborút kellett elszenvedniük.

A megszállt ciszjordániai és kelet-jeruzsálemi területeken a palesztinok 224 gettóra vannak osztva, és több száz útzár és katonai ellenőrzőpont miatt nincs joguk szabadon mozogni vagy társalogni. Önkényes és hosszan tartó fogva tartásnak vannak kitéve (jelenleg 1260-an vannak internálva vád vagy tárgyalás nélkül), rendszeresen erőszakkal kiutasítják őket, megölik őket - 2023 első felében majdnem naponta egyet. Magában Izraelben is másodrendű állampolgárok: megtagadják tőlük a földterület akár 80%-ának elfoglalásához való jogot egy olyan országban, amelyet 2018 óta kizárólag a "zsidó nép nemzetállamának" tekintenek. A világ vezető emberi jogi szervezetei, az Amnesty Internationaltól a Human Rights Watch-ig, apartheidnek nevezik ezt a helyzetet. Ugyanez vonatkozik a dél-afrikai mozgalomra is, amely ebben a rendszerben élt és harcolt ellene. A palesztinoknak joguk van ellenállni az apartheidnek. Azoknak, akiket megdöbbent az erőszak, szembe kell nézniük azzal a vitathatatlan ténnyel, hogy az izraeli kormány szisztematikusan lezárta az ilyen ellenállás minden jogi és politikai útját.

Harminc évvel ezelőtt, az oslói megállapodások idején a palesztin mozgalom fő áramlata vállalta, hogy nem folyamodik erőszakhoz az államalapítás érdekében. Elismerte Izrael Államot, sőt aláírt egy megállapodást, amelyben elismerte, hogy Ciszjordánia nagy része ideiglenesen Izrael ellenőrzése alatt áll. De mi lett az eredmény? Az ezt követő években az izraeli telepesek száma megnégyszereződött Ciszjordániában, gyakorlatilag kizárva egy palesztin állam lehetőségét a nemzetközileg elismert 1967-es határokon belül. Az oslói folyamat kudarcát a második intifáda követte. De amint az intifáda véget ért, visszatért az erőszakmentes megoldás lehetősége. 2005-ben a palesztin civil társadalom elindította a bojkott, a lemondás és a szankciók (BDS) mozgalmat, hogy nemzetközi nyomást gyakoroljon Izraelre a megszállás megszüntetése érdekében. Válaszul Izrael betiltotta a bojkottokat, a mozgalom vezetőit "célzott polgári megsemmisítéssel" fenyegette, aktivistáit zaklatta, és nemzetközi kampányt indított a taktika kriminalizálására.

Akkor, alig öt évvel ezelőtt a gázai palesztinok megkezdték a Nagy Visszatérési Menetelést: a blokád és a széles körű megszállás elleni tömegtüntetést. Izrael válaszul több mint 200 tüntetőt lőtt agyon és több mint 9000-et megsebesített, amikor megközelítették a kerítést, amely a "világ legnagyobb szabadtéri börtöneként" emlegetett területen tartotta őket bezárva. Milyen előrelépést értek el ezek az erőszakmentes kezdeményezések? Mit ért el a fő palesztin mozgalom több évtizedes elkötelezettsége az apartheid és a megszállás elleni küzdelem politikai és jogi eszközei mellett? Milyen eredményt hozott a "nemzetközi közösség" lelkiismeretére, a nemzetközi jog tekintélyére vagy az emberi jogi szervezetek szimpátiájára való hivatkozás a palesztinok számára? Az ellenük irányuló erőszak változatlanul folytatódott.

"Ha valóban a civilek meggyilkolása az, ami aggaszt bennünket, nem jogos-e a kérdés, hogy miért csak most kezdtek el érdeklődni a nyugati politikusok és a média?"

2008-tól a legutóbbi háborúig az ENSZ statisztikái azt mutatják, hogy a palesztinok a halálesetek 95%-át és a sérülések 96%-át okozták a tévesen "konfliktusnak" nevezett konfliktusban. A "konfliktus" kifejezés bizonyos fokú szimmetriát feltételez. Mégis, évek óta csak az egyik fél hal meg tömegesen, elveszíti történelmi hazáját és széles körű nyomorúságban szenved. Egyszerűen nem lehet összehasonlítani. A végső sértés az erőszakmentesség híveinek: a palesztin területek hosszú izraeli megszállása teljes annektálássá vált. Ez azzal kezdődött, hogy a Likud, Benjamin Netanjahu miniszterelnök kormánypártja 2017-ben hivatalosan is támogatta Ciszjordánia egyes részeinek annektálását, ami a párt 2019-es választási kampányának egyik fő pillére lett. Ez a terv 2020-ban kormánypolitikává vált, 2022-ben pedig Izrael egy olyan szélsőjobboldali kormányt választott, amely elkötelezett "a zsidó nép kizárólagos joga mellett Izrael egész földjére".

2023 februárjában ez az annexió elérte legfontosabb szakaszát. A megszállást Izrael évtizedeken keresztül katonai ügyként kezelte, amelyet a védelmi miniszter felügyelt. Az év elején azonban Izrael hivatalosan is átadta a terület feletti hatásköröket a polgári kormánynak. Mi több, egy magát "fasisztának" nevező Bezalel Smotrichra bízta azokat. Ahogy a Foreign Policy írta, "ez a döntés gyakorlatilag Smotrichot nevezte ki Ciszjordánia de facto kormányzójává". Mindez nem von le semmit az elmúlt napok tragédiájából. És nem von le semmit a politikai erőszak erkölcsi jellegéből vagy hatékonyságából. Nem igazolja az izraeli civilek palesztinok általi meggyilkolását - különösen, mivel az izraeli kormányt arra késztette, hogy civileket gyilkoljon Gázában és másutt. A civilek szándékos célba vétele, bárhol is történik, szörnyű bűncselekmény. De ha valóban a civilek megölése az, ami aggaszt minket, nem jogos-e a kérdés, hogy miért csak most érdeklődnek a nyugati politikusok és a média? Amikor az év elején hónapokon keresztül naponta majdnem egy palesztin civilt öltek meg, miért nem volt felháborodás?

 

A kemény következtetés a következő: a Nyugat számára Palesztina lassú eltörlése, az ezzel járó összes igazságtalansággal együtt, végül is elfogadható volt. Azokat, akik éveken át a jelenlegi vérfürdő erőszakmentes alternatíváit szorgalmazták, elárulta ugyanaz a "nemzetközi közösség", amely most egyoldalúan elítéli - de nem törődött eléggé azzal, hogy határozottan fellépjen a béke érdekében, amikor az lehetséges volt. Az elkövetkező napokban Izrael fel fogja gyorsítani erőfeszítéseit Palesztina eltörlésére, Gáza nagy részeinek földdel való lerombolásával. Mindezt a világ valaha ismert egyik legerősebb hadseregével teszi majd; mindezt egy politikai projekt megvalósításaként teszi majd, miközben védelmi minisztere a palesztinokat "emberi állatoknak" nevezi, a hadsereg szóvivői pedig azt állítják, hogy "célunk a károkozás, nem a pontosság". Mindezt a Nyugat cinkosságával teszi majd, amelynek kormányai hivatalos épületeiken kitűzik zászlóikat. Mindezt a "Hamász felszámolása" nevében teszi majd.

De a Hamász, amelynek atrocitásai keserű elítélést érdemelnek, az elidegenedés, a kétségbeesés és a jogfosztottság terméke. A palesztinok milliói úgy tekintenek a mozgalomra, mint egy olyan ellenállás részének, amely egyenlő azzal a válogatás nélküli pusztítással, amelyet Izrael a védtelen lakosságra zúdít. Ha Izrael valóban "el akarná törölni a Hamászt a föld színéről", ahogyan a védelmi minisztere fogalmaz, akkor a Hamászt létrehozó körülményekkel foglalkozna: természetesen nem áll szándékában ezt megtenni. Ha a palesztinai helyzetet kontextusba helyezzük, világossá válik, hogy a békéhez vezető egyetlen út az apartheidrendszer megszüntetése. Mégis, bárki, aki ezt a nézetet képviseli, számíthat arra, hogy az elkövetkező napokban és hetekben démonizálják. A kialakult konszenzus szerint a néhány nappal ezelőtt uralkodó "normalitást" kell helyreállítani - még akkor is, ha teljesen világos, hogy ez a normalitás pontosan a mai katasztrófához vezetett.

---

Ronan Burtenshaw, "Az apartheid megszüntetése az egyetlen út a békéhez", Tribune, 2023. október 12.

A banner és a miniatűr illusztrációk: Sliman Mansour.

https://www.revue-ballast.fr/israel-palestine-en-finir-avec-lapartheid-est-le-seul-chemin-pour-la-paix/ 2023.okt.14.