A marxizmusról és a pánafrikanizmusról

 

(Olvasói levél)

Kedves elvtársak!

Nagy érdeklődéssel olvastam Mafa Kwanisai Mafa elvtársnak a zimbabwei helyzetről szóló írását, amely az Internacionálé legutóbbi számában jelent meg (36. szám, 2024. november).

A cikk hasznos történelmi emlékeket, valamint pontos tényeket közöl a mai osztályharcról ebben az afrikai országban, amely keményen küzdött azért, hogy kivívja függetlenségét a "dél- rodéziai" gyarmatosítóktól.

Az elvtárs által kifejtett álláspont több szempontja szerintem vitára ad okot, és arra kérem a szerkesztőket, hogy szíveskedjenek gondolataimat továbbítani neki, és ha a vita szempontjából hasznosnak tartják, ismertessék az olvasókkal.

Először is: lehet-e egy szintre helyezni, ahogy a szerző teszi, "a marxista és a pánafrikanista nézőpontot"?

A pánafrikanizmus olyan politikai mozgalom, amely Afrika népeinek egységét követeli, mivel a kontinenst mesterséges határokkal rendelkező államokra osztották fel, ha azokat nem egyszerűen "szabálykönyvbe rajzolták" a korábbi gyarmatosító hatalmak, felosztva a kialakulóban lévő etnikai csoportokat és nemzeteket, és egymás ellen uszítva őket, érdekeik és kifosztási politikájuk szükségletei szerint. Már több évtizede számos, magát progresszívnek és antiimperialistának definiáló afrikai áramlat ezt a zászlót és ezt az ügyet tűzte zászlajára. Ez különösen az imperializmusra adott reakció, amely a formális függetlenség után is fenntartotta a neokoloniális uralmi viszonyokat, és egész régiókat alakított át a multinacionális cégek erőforrásainak kifosztására szolgáló tömegsírrá.

A Negyedik Internacionálénak ezért nem szabad figyelmen kívül hagynia azt, ami egészséges és haladó a kontinensen széles körben kifejezett pánafrikanista törekvésekben: a népek egységét a korábbi gyarmati hatalmak által erőltetett mesterséges megosztottsággal szemben, az imperializmussal és a multinacionális vállalatok kifosztásával való szakítás vágyát, az afrikai népeket megillető erőforrások és javak feletti ellenőrzés visszaszerzésének akaratát.

A Negyedik Internacionálé nem csak azt nem hagyhatja figyelmen kívül, ami egészséges azokban a törekvésekben, amelyek számos, magát pánafrikanistának és antiimperialistának valló áramlatot vezérelnek, hanem a velük folytatott testvéri párbeszédben fel kell hívnia őket, hogy a neokolonializmus és az imperializmus - Afrika kifosztója és népeinek népirtója - elleni küzdelmet teljes dimenziójában helyezze újra előtérbe: a termelési eszközök magántulajdonán alapuló kapitalista rendszer megdöntéséért folytatott küzdelemben. Tehát az afrikai kontinensen túl, a kapitalista kizsákmányolás elleni nemzetközi osztályharc keretében.

Ebben rejlik a marxizmus és a pánafrikanizmus közötti fő különbség.

A marxizmus a tudományos szocializmus: a forradalmi elmélet, amely nélkülözhetetlen a proletariátus számára a szocialista forradalom világpártjának felépítéséhez, amely segít a munkásoknak megdönteni a termelési eszközök magántulajdonán alapuló kapitalista rendszert, társadalmasítva a termelési eszközöket, hogy az emberiség számára jövőt nyisson.

A társadalom antagonisztikus érdekű osztályokra való felosztásának felismerésén alapul, minden országban és minden kontinensen, mivel a bolygón uralkodó kapitalista rendszer a világpiac létezésén alapul. A pánafrikanizmus ezzel szemben nem az ellentétes érdekű osztályok szembenállásából indul ki (ami nem jelenti azt, hogy azok az aktivisták, akik e mozgalom részének vallják magukat, nem ismerik el az osztályharc valóságát).

A gyarmati elnyomás és annak bűnei vezettek Afrika kapitalista termelési viszonyokba való integrálódásához. Bár a gyarmati (és neokoloniális) uralom sokáig akadályozta a nemzeti burzsoázia kialakulását, vitathatatlan, hogy ma minden afrikai országban létezik egy - gyakran embrionális és komprádor (1) - burzsoázia, amely elfoglalja helyét a kizsákmányolás rendszerében.

Elvtársunk azt írja: "Zimbabwét egy olyan uralkodó elit irányítja, amely a nemzet felszabadítójának tekinti magát, mivel bátran szembeszállt az imperializmussal és a gyarmati uralommal. Ezek a vezetők megtartották az ellenőrzést a gazdaság kulcsfontosságú ágazatai felett, különösen a bányászat és a mezőgazdaság felett, amelyeket a nemzeti szuverenitás megőrzéséhez létfontosságú eszközöknek tekintenek. Marxista szemszögből nézve a hatalomnak ez a koncentrációja a szocialista eszméktől való eltérésnek tekinthető, mivel az államot úgy tekinthetjük, mint amely egy kiváltságos kevesek érdekeit szolgálja."

Véleményem szerint nem az a probléma, hogy "eltérés történt a szocialista eszméktől", amelyeket annak idején a nemzeti harcot vezető párt hirdetett. Ez nem az "eszmék" problémája, hanem a társadalmi erőké. Az elvtárs azt írja, hogy egy "uralkodó elit" kisajátította "a gazdaság kulcsfontosságú ágazatai feletti ellenőrzést", mint például a bányászat és a mezőgazdaság. Az "uralkodó elitet" tehát társadalmi funkciója határozza meg: a gazdaság bizonyos ágazatainak (azaz a termelési eszközöknek) a tulajdonosa, és ezért a munkaerőt kizsákmányolja. Már embrionális formájában, még komprádorként is a kizsákmányoló osztály szerves része. Még egy olyan, az imperializmus által elnyomott nemzet, mint Zimbabwe, körülményei között is.

Azt hiszem, ez egy fontos pontosítás, mert sem Afrikában, sem a világ bármely más részén nem hagyhatjuk figyelmen kívül a társadalom ellentétes érdekű osztályokra való felosztását.

Az elvtárs azt írja: "A munkásosztály és a parasztság a szegénység, az egészségügyi ellátáshoz, az oktatáshoz és a lakhatáshoz való hozzáférés hiánya miatt rendkívüli nehézségekkel néz szembe. Marxista szempontból ez azt mutatja, hogy a posztkoloniális állam képtelen a társadalmi igazságosság megvalósítására, mivel az uralkodó osztály érdekeit helyezi előtérbe a tömegek alapvető szükségletei helyett. A városi proletárok (a bányákban, gyárakban stb. dolgozók) és a vidéki parasztok (főként a megélhetési gazdálkodók) továbbra is a leginkább kizsákmányolt csoportok: "Zimbabwéban tehát osztályharc folyik, mint a világ más részein.

Az elvtárs azt írja: "Bár a zimbabwei földreform szükséges lépés volt a gyarmati igazságtalanságok orvoslásához, azt nagyrészt a politikai elit kaparintotta meg. Egyes esetekben a földet elvették a kisbirtokosoktól, és politikai kapcsolatokkal rendelkező egyéneknek adták, ami a posztkoloniális államon belüli hatékonyság hiányához és az osztályhierarchiák megerősítéséhez vezetett." A szóban forgó "posztkoloniális" állam tehát nem egy osztályjelleg nélküli állam, hanem valóban egy burzsoá állam, a kapitalista kizsákmányolás eszköze.

Egy másik gondolat is felmerül az elvtárs cikkét olvasva. A marxisták a világpiac létezéséből indulnak ki, tehát egy és ugyanazon munkásosztály, az Internacionálé létezéséből. Ez az, amit a marxisták "az osztályharc világegységének" neveznek, szemben mindazokkal (sztálinistákkal, pabloistákkal, "harmadikutasokkal"), akik azt állították, hogy az osztályharcot a világ úgynevezett "táborokra" vagy "világokra" való felosztásával helyettesítik. A marxisták számára - akik elutasítják az úgynevezett "szocializmus egyetlen országban" abszurd és csalárd elméleti hipotézisét - a munkások célja a kapitalista rendszer világméretű megdöntése, a fő termelési és csereeszközök kollektív kisajátítása és társadalmasítása, a Munkástanácsok Egyetemes Köztársaságának megalapítása... amely természetesen magában foglalja a szocialista Afrikai, Eurázsiai, Amerikai Egyesült Államokat....

De ez a dimenzió hiányzik. A cikk joggal ítéli el a nyugati imperialista nagyhatalmak nyomását, beavatkozását és szankcióit Zimbabwében a 2000-es évek részleges földreform intézkedései ellen. Mégis, kik lennének Zimbabwe fekete népének legjobb szövetségesei a szankciók és a beavatkozás ellen, a nemzeti szuverenitásért, ha nem a nagy imperialista metropoliszok munkásai, akik saját kormányaik ellen harcolnak?Ha Zimbabwe nemzeti szuverenitásának ellensége, ahogy a cikk helyesen mondja, az imperializmus, annak kormányai és intézményei (az IMF, a Világbank, a Brit Nemzetközösség stb.), akkor nem kellene-e ellenezni a zimbabwei munkások és parasztok (a nemzet szívében) szövetségét az imperialista metropoliszok munkásaival?

Természetesen kifogásolható, hogy az imperialista metropoliszok munkásait gyakran megakadályozzák abban, hogy az elnyomott nemzetekben élő osztálytestvéreikkel való egység felé forduljanak, a munkásszervezetek hagyományos vezetői, akik meg akarják őrizni azt a kiváltságot - amely egyre kisebb lesz -, hogy begyűjthessék azokat a morzsákat, amelyeket a kapitalisták és a multinacionális vállalatok hajlandóak lehullatni számukra az "imperialista lakoma asztaláról" (Lenin). Ez így van. A munkásosztály nemzetközi egységének elérése ezért olyan kiemelt feladat, amelyben minden munkásnak részt kell vennie, az elnyomott nemzetek munkásainak éppúgy, mint az elnyomó nemzetek munkásainak. Különösen a Negyedik Internacionálé minden szekciójának kötelessége, az Egyesült Államokban éppúgy, mint Brazíliában, Franciaországban éppúgy, mint Zimbabwéban.

Röviden, az állandó forradalom marxista elmélete által felvetett kérdések középpontjában állunk: melyik társadalmi erő képes ma végigvinni a nemzeti és demokratikus feladatokat (szakítás az imperializmussal, nemzeti szuverenitás, agrárreform stb.), ha nem a munkásosztály?

Testvériesen

J. A.

 

(1) A portugál comprador, vásárló szóból: eredetileg azokra az őslakos kereskedőkre utalt, akik a nagy európai hatalmak kereskedőivel kereskedtek gyarmati kereskedelmi állomásaikon. Tágabb értelemben a "komprádorbuzsoázia” a nagy imperialista hatalmaktól függ.

(L'Internationale, 37.sz.)