Kína-levél 350.sz. – 2011. febr. 1.

Ezekben a napokban kezdődött Kínában a Nyúl éve, a kínai dolgozó vagy paraszt még többet kell fizessen az ünnepi hagyományokra. Ha a fogyasztási árak 2010-ben hivatalosan csak 4,6 %-kal is nőttek, ez csak elrejti a nyers valóságot: az élelmiszerárak sokkal nagyobb mértékben emelkedtek, a gyümölcs közel 30 %-kal, a tojás és a rizs 20 % körül, a gabonafélék több mint 15 %-kal, csak a zöldség ára csökkent (–3 % egy év alatt) 11 havi emelkedés után.
A FAO (az ENSZ élelmezési és mezőgazdasági szervezete) szerint «januárban az árak történelmi szintet értek el és folytatják az emelkedést» és Kína az egyik legérintettebb ország ebben. Wen Jiabao miniszterelnök egyébként deklarálta, hogy a kormány infláció elleni harca élvez elsőbbséget 2011-ben. Ha hinni lehet a franciaországi követség «Kína gazdasági közlönye» szavainak: «a rossz termés, a lakhatási kiadások növekedése, a munkabérek emelkedése és a monetáris politika, ezek az alapvető okok» az infláció magyarázataként.

A kínai munkás okozza az inflációt? A béremelkedés lenne az infláció felelőse! Álmodunk… Az árak emelkednek, csodálkozni kell akkor, hogy a dolgozók béremelést követelnek? Vajon a bérek miatt növekednek a lakbérek? Nem, a bankkölcsönökből (és a magasszintű politikusok védelméből) kvázi határtalanul az építési vállalkozók profitálnak és a spekuláció táplálja. Vajon a bérek emelik égig a mezőgazdasági cikkek árát? Nem, a szakértők véleménye szerint az 2010-es «vidéki bérek» 18%-os emelkedése nem nagy dolog, viszont a világpiac mozgásának kitett import műtrágya, mezőgazdasági gépek és nyersanyagok emelik az árakat csakúgy, mint a közvetító spekulánsok és a helyi korrupt bürokraták.
Semmi nem akadályozhatja a dolgozókat, legelőször is a közöttük legföldhözragadtabb migráns dolgozókat, hogy jobb munka- és életkörülményeket követeljenek. A Népességi és Családtervezési Bizottság 2010-es felmérése nyomán azt nyilatkozta, hogy 2009 végén 211 milliós volt a migráns populáció köre, a Xinhua, a hivatalos sajtó szerint a partvidéken jelenleg is 10 millió munkáskéz hiányzik. Mivel a minimálbérek emelkedtek az utóbbi években, Peking is emelte a minimálbért 20%-kal, a Guangdong tartományi Munkaügyi és Társadalombiztosítási Iroda bejelentette, hogy ő is újból emeli 2011 márciusában. Akkor hogyan magyarázható ez a paradoxon?

«Délkínai munkás tavasz»? Egy 20 éve Kínában dolgozó kutató próbál válaszolni. Azt írja, «Dél-Kínában a körülmények megértek a munkás tavaszra». Bizonyos, hogy a migráns dolgozók számszerűleg domináns frakciója és a hatalom birtokosai közötti egyszerre kifejező és árulkodó fordulatnak vagyunk tanúi a nyári sztrájkok, tüntetések után, nevezetesen a Hondánál, a két állami acélipari vállalatnál. Feltáró jellegű a fiatal munkások munkabeszüntetése, akik saját képviselőiket választották meg Foshanban a Hondánál, ahol a munkásoknál 15-ször többet kereső hivatalos szakszervezet, az ACFTU elnöke állandóan a munkáltató mellett állva nem szól egy szót sem, majd a munka felvételére erőszakkal akar kényszeríteni...
Az ilyen nehezen kontrollálható helyzet veszélyeinek csökkentésére Guangdong tartomány helyi felelősei bizonyos szabályokat módosítottak, új szabályozást léptetnek életbe (Financial Times, jan. 5.). Ez engedélyezi, hogy a dolgozók közvetlenül válasszák meg képviseletüket a kollektív bértárgyalásokon és kötelező tárgyalásokat ír elő, ha a dolgozók 30 %-a kifejezi ezirányú akaratát.

Business kontra munkásjogok. Ez az, ami felháborítja Lau urat, a honkongi iparszövetség alelnökét, aki tömeges kiszervezést végzett Honkongból Guandong felé, hogy a termelési költségeket csökkentse és óriási hasznot húzzon belőle: «Ha megkérditek a dolgozókat, akarnak-e béremelést, min. 30 %-uk nyilván azt feleli igen, akkor pedig tárgyalni kell!» (Financial Times, jan.5.). De Lau úr arra nem ugrott, mikor megtudta, hogy Hongkongban az átlagbérek az infláció leszámításával 0,8 %-kal csökkentek! Akkor sem, amikor megtudta, hogy a minimálbér bevezetése ellenére a hongkongi 40 legnagyobb milliárdos egy év alatt 21 %-kal gyarapodott!
Bizonyos, hogy a shenzeni ACFTU, a hivatalos szakszervezet nincs hozzászokva ahhoz, hogy pl. meghallgassa a fiatal migráns dolgozókat arról, nekik is joguk lenne ugyanahhoz a gyógyításhoz, gyermekeik iskolázásához és olcsó lakhatáshoz, mint városokban lakó kollégáiknak.
Igen, bizonyos, a munkás- és demokratikus jogokat vissza fogják szerezni azok ellenében is, akik erőszakkal, hazugságokkal vagy fortélyokkal azokat elvették. A tunéziai forradalom nem tunéziai ügy. Egyébként a Közbiztonsági miniszérium jan. végén megtiltott a hivataloson kívül minden egyéb információt Egyiptomról.

«Társadalmi feszültség Dél-Kínában: általános sztrájk felé tartunk?»

A CNRS egyik kutatója ezt a címet adta a «Rue 89» site-on publikált cikkének. Jean Ruffier kínai közgazdasági szakértő a cantoni Sun Yatsen egyetem francia-kínai szociológiai központjának vezetője. «Helyszíni, vállalati, szakszervezeti aktivistákkal, a politikai hatalommal együtt végzett megfigyelések» alapján számára úgy tűnik : «Dél-Kínában a körülmények megértek a munkás tavaszra, a mozgolódás már elkezdődött; minden arra utal, hogy a következő hónapokban kifejlődik». Részletek elemzéséből (kiemelések tőlünk). Legközelebbi levelünkben munkája Guangdong tartományra vonatkozó speciális részét közöljük.

Létezik-e a kínai munkások «új generációja»?

A mai munkások alig hasonlítanak a tegnapiakra. Kínában a kommunista rendszer első 30 évében munkásnak lenni azt jelentette, hogy bizonyos képzettséggel és állami munka privilégiumával rendelkezett az ember. Irigylésreméltó helyzet volt. A reformok lényegesen csökkentették az állami szektorban dolgozó munkások számát, a magánszektorban dolgozókét pedig megemelték. Utóbbiak tömegesen alkalmaztak képzetlen, vidékről érkező fiatalokat. 30 évvel az ipari fellendülés után már a második falusi generációnál tartunk. Képzettebb, mint az első, rendelkezik az elődök tapasztalataival és főleg csak a fejlődést ismeri. Az első nemzedék átélte a polgárháborút, az éhinség időszakát. A jelenlegi tudja, mi a nyomor, de csak ritkán éhezett és megtorlást még ritkábban viselt el. Hisz magában és jövőjében. Ezek a munkások olyan falvakat hagytak el, ahonnan menekülnek a fiatalok, ahol endémikus munkanélküliség dühöng. A kínai paraszt jövedelme évi 100 euró körül mozog, a munkásé tízszer nagyobb. A falusi származású munkás társadalmilag felemelkedik.
A kínai vállalatok 20 éves megfigyelése során kimutatható ezeknek a munkásoknak a mentális fejlődése, olyan evolúció, mely konkrét tapasztalataikhoz köthető. Lehetetlen a kínai munkások minden vélekedését leírni, annyira különbözőek, de megkíséreljük néhány állandóját feltárni.

Vége van annak, hogy «többet dolgozunk, hogy többet keressünk»?

A 2004-2006-os években hallottuk kínai barátainkat gúnyolódni a nyugatiak feltételezett lustaságán, akik szerintük jobban aggódnak a munkaszüneti napokért, mint saját nemzetgazdaságuk fejlődéséért. Azt mondták, a kínai gazdaság azért lesz a legerősebb, mert a kínaiak nem félnek a munkától és elfogadják, hogy sokat dolgozzanak még limitált bérekért is. Ilyesmit ma már sokkal ritkábban lehet hallani. Meg kell mondani, a munkaritmus megnövekedett. Azt is, hogy lehet intenzíven dolgozni sok évig, de nem végtelenül. Ha túl sokat dolgozik az ember, elhasználódik, még ha kínai is.
Ma azt halljuk, hogy a kínaiak kevesebbet akarnak dolgozni. A munkások gyakran a kapott fizetség arányában fektetnek a munkába. A kiábrándító megállapítást hangoztatják:: «Éveken át egyre keményebben dolgoztunk és nézzétek meg ki gazdagodik: nem mi!» Ha ezek a munkások többet keresnek, mint szüleik, bonyolultabb világban is élnek. A kínai munkások fizetése nem emelkedik a kínai gazdasági fejlődés ritmusának megfelelően. Maradnak a harmadik világbeli bérek olyan régióban, ahol a fejenként számolt GDP megfelel jó néhány európai országénak.
Komoly fejtörést jelent munkásként élni. A lakhatási költségek elszálltak. A városi lakosság zömének van saját lakása, de a munkásoknak számolni kell azzal, hogy képtelenek ezt elérni. Megnősülni annyit jelent, hogy lakást találni az olcsó tömegszállásokon kívül. Gyermek nevelése városon nagyon gyakran a munkás anyagi lehetőségeit felülmúlja, a gyereket a vidéki nagyszülőkre kell bízni vagy elhalasztani megszületését. Most pedig az élelmiszerárak szálltak el.
Néhány évvel ezelőtt a munkások bizonyos fatalitással vették tudomásul sorsukat, mivel nem láttak módot annak megjavítására. Ma azonban, miután hallják, hogy más üzemekben sztrájkkal hogyan értek el béremelést, felfedezik, hogy rosszul fizetettek. Nem ismerik a repressziót, hozzá vannak szokva, hogy könnyedén munkahelyet változtathatnak, nem tartanak a munkanélküliségtől, így nem félnek a munkabeszüntetéstől sem.

A vállalati vezetők a feszültséggel szemben

A munkások hozzáállásának eme változásával szemben a magán munkáltatók tanácstalannak tűnnek. A kínai munkáltató hozzá volt szokva az engedelmes, de kevésbé hűséges munkáshoz. Beérték erős turn-overrel, amíg semmi nehézséget nem jelentett a munkaerőtoborzás. (…) Most ugyanezek a munkáltatók szembetalálják magukat azokkal, akik nyíltan vitáznak a bérekről és ez újnak számít számukra. Tekintélyre hivatkoznak, az engedelmesség konfuciusi erélyeire és zordonságról tanúskodó munkáskapcsolatokat vezetnek be.
(…) A nyugati vállalatvezetőket szintén meglepte a munkások viselkedésének változása. Kínai kollégáik többségével szemben az a különbség, hogy általában a személyzeti ügyekbe valami minimumot befektetnek, igyekeznek jó kapcsolatokat fenntartani alkalmazottjaikkal. (…) az volt a benyomásuk, hogy ők voltak a társadalmi béke fenntartói azzal, hogy a követeléseket megelőzték. Munkavállalóik megelégedtek az adott helyzettel, gyakorlatilag soha nem zúgolódtak sem a bér, sem a munkakörülmények miatt. Aztán most, néhány hónap óta tudomásul kell venniük, hogy a béremelések vagy az engedmények nem elegek a műhelyekben folyó viták elkerülésére. Azt gondolták, hogy ajándékot adtak a hálás embereknek és több már nem is kell. Ez teljesen új számukra Kínában.

És a Kommunista Párt hogyan reagál?

A konfliktusoktól nem félő munkásokkal szemben ott van a társadalmi kockázat kérdésében sokkal inkább megosztott hatalom. A kínai hatalom nem kifejezetten a demokrácia bajnoka. A kinevezések módozatai nem ismerik a választásokat se fent, se lent. Ez a hatalom azonban sokkal kevésbé tűnik monolitikusnak, mint ahogyan az a kelet-európai szocialista érában volt. A központi hatalom látásmódja, stratégiája és helyzete sokban különbözik a helyhatóságokétól vagy tartományi szintekétől.
(…) A kínai hatalom világa a politika alkalmazásáról élénk vitákkal tarkított. Ez különösen észlelhető a munkakonfliktusok kezelésének kérdéseiben. A központi hatalom eléggé keveset avatkozik be, ha mégis igen, akkor a helyi hatóságok tevékenységének helytelenítéseként és sokszor brutálisan. Elsőszámú gondja saját hatalmának fenntartása és ennek függvényében ítéli meg a be- vagy a benemavatkozást is. Mindig opponált az autonóm aktivista szervezetek létrehozásával szemben, mely számára egyenlő a gazdasági fejlődés megakasztásával.
A hatalom nem tagadja a sokasodó szociális konfliktusok tényét. Bizonyos, hogy a konfliktusok statisztikáját cseppenként adagolja és nem mindig megbízhatóan, de két év óta mégis jelzi konstans emelkedésüket és tudatja, hogy még nagyobbak várhatóak. Ezzel közli, kész minden eshetőségre.
(…) Általában a helyhatóságok dolga a munkahelyi ellentétek elsimítása. Ezek kezelik a kínaiak mindennapi életét. Ezek kezelik a szociális jogokat is, melyek egyik városban különbözhetnek egy másikétól. A minmálbér is általában helyileg meghatározott. A szakszervezet úgy tűnik fel az ügyekben, mint maga a helyhatóság, de a helyi hatóság az első számú felelős. Természetesen a központi hatalom nyomására érzékeny, de akciói inkább azt célozzák, hogy a helyzet biztos ura maradjon.

(Kína-bizottság)

Gondolatok baráti és elvtársi megbeszélésről

Mint minden évben, most 2011. január végén is meghívást kaptam a belga elvtársaktól. Szerény személyemnek mindig nagy dolog, ha német/szlovák/belga vagy francia elvtársakhoz kapok meghívást, ugyanúgy nagy esemény, ha ők látogatnak hozzánk. Hozzánk, mert, hogy külföldön is, itthon is elvtársi közösségek találkozójáról volt, van szó.

Az egyhetes kiruccanás tartalmas volt, úgy érzem, sokat tanulhattam. Beszélgetések, egyeztetések követték egymást, amelyekbe az odautazó francia barátaink is bekapcsolódtak.
Erről, vélem, érdemes egy pár gondolatot papírra vetnem, hiszen a témák aktuálisak, érdekfeszítők voltak.

Az első, legfontosabb téma az internacionalizmus kérdése. Annak kapcsán, hogy a tunéziai forradalom és az egyiptomi felkelés zajlik, amely előbb-utóbb Európára is átterjedhet, aktuális volt azt taglalni, hogy milyen a munkásmozgalom helyzete az aktivisták szemszögéből. Elemeztük azt a 14 irányzatot, amely a Földön meghatározza a munkásmozgalmat. Abban egyezségre jutottunk, elemezve a legfontosabb és a legmeghatározóbb irányzatok vitáját, hogy ami összeköti ezeknek az irányzatoknak a képviselőit, az a közös ellenség, a tőke féktelen uralma. Abban is egy érdeket jelenítenek meg, hogy az emberiség kiútja csakis a tőke uralmától mentes közösségi társadalom lehet. Közös véleményünk végül az volt, hogy a munkásmozgalmakban az internacionalizmus megszilárdítása vezet el a végső győzelemhez. A tőke nemzetközi, globalizált. Soha nem volt annyira nagy jelentősége az internacionalizmusnak, mint most, a globalizált tőke korszakában. Az internacionalizmus szó szerinti jelentése nemzetköziség, az internacionalizmus híveinek, az internacionalistáknak még tudatosabb egységére van szükség.
Abban is egyetértettünk, hogy minden ország proletárjának és dolgozójának a nemzetközi osztályegységre és szolidaritásra kell törekedni a burzsoázia uralmának megdöntéséért, az imperializmus megsemmisítéséért az egész világon. Nem engedhetik meg a nemzeti szintű és eltérő irányzatú, de egy célért küzdő munkásmozgalmi pártok, hogy értékes energiájukat, idejüket a munkásmozgalom kisipari módszereire, felesleges taktikára, olykor a burzsoáziával való kokettálásra, követésre és egymás elleni felesleges küzdelmekre fecséreljék.
Nagyon fontosnak ítéltük, hogy valamennyi nép szabadságát és egyenlőségét, a népek együttműködését és barátságát, a nemzetek önkéntes egyesülését védelmezzük. Erősíteni kell a küzdelmet a sovinizmus ellen, a kommunista és baloldali pártoknál tapasztalható nacionalista elzárkózás, szűklátókörűség, valamint a szektatendenciák ellen. Segítség és támogatás kell a kis népeknek a valódi internacionalizmus alapján. Tudatosítani szükséges, hogy az internacionalizmus kibékíthetetlen ellentétben áll a kozmopolitizmussal. Az internacionalizmus gyökeresen ellentétben áll a kozmopolitizmussal, de a nacionalizmus eltorzult formációival, azaz a sovinizmussal is.

A második téma a magyar munkásmozgalom helyzete. Beszámoltam arról, hogy a rendszerváltás után a társadalom az osztálytagozódás mellett «szegényekre és gazdagokra» bomlott, aközben a szegénységet etnicizálva megosztják a totálisan kizsákmányoltak tömegeit. Ennek eredményeképpen a szolidaritást felváltotta az individualizmus.
Mind a belga, mind a francia elvtársak elmondták, hogy a vázolt probléma nem magyar sajátosság. Mindent meg kell tenni azért, hogy ezek a kérdések megoldódjanak. Üdvözölték azt, hogy Népi Egység Mozgalom jött létre Magyarországon, amelynek célja, hogy a társadalmat morálisan az arra érdemes politikai erő felé irányítsa.

A harmadik kérdés témája az európai és a magyarországi cigányság. Vita helyett inkább a helyzetet elemeztük, amelyet azzal zártunk, hogy a cigányság kulturális etnikai kisebbségi népcsoport, nemzetalkotási paraméterek nélkül, Európa és Magyarország „palesztinjai”. A cigányok esetében nem szabad összekeverni a szegénységet és a népi-nemzeti politikai és kulturális eredetű problémákat. Gond van Európa minden érintett országában, többek között Magyarországon és Romániában, amely ráadásul nem párosul szociális rendszerintegrációs kormánypolitikával.
Végül arról számolhatok be, hogy a több irányzatot képviselő elvtársak köre tovább bővült, barátságunk tovább erősödött.
(idara)

Kína-levél 349.sz.- 2011.jan.15.

Hu úr látogatása az USA-ban …

Hu Jintao, Kína elnöke és kommunista pártja főtitkára négy napra az USA-ba látogatott Obamához. A hivatalos kommüniké szerint megfigyelhető volt a pozitív együttműködés, «egymás tiszteletben tartásán és közös érdekeken alapuló partneri szövetkezés». Az emberi jogokat illetően a kötelező formula: Obama azt mondja, hogy azok egyetemesek, Hu pedig : «Kína elismeri és tiszteletben tartja az emberi jogok egyetemes mivoltát», de még «sok tennivaló marad». Áttérve a komolyabb ügyekre, Obama: és a jüan felértékelése? «Folytatni fogjuk reformját és rugalmassá tételét», feleli Hu megígérve, hogy az amerikai vállalatokat jobban fogják kezelni Kínában.
Miért, eddig nem így volt? A kínai Amerikai Kereskedelmi Kamara szerint tagjainak 71%-a a 2009-et haszonnal zárta. De még nem versenyezhetnek a pekingi kormányon keresztül érkező és az állami vállalatokhoz érkező megrendelésekkel, ami egy milliárd eurós üzlet! Cserében Obama halovány ígéretet tett a high technology exportjának megkönnyítésre…

A megközelíthetetlen profitforrás.
Tehát a kínai állami vállalatok lehetnek majd a célkeresztben? Egy előlátó politikai megfigyelő írt Hu egyesült államokbeli utazásáról egy cikket ezzel a címmel: «Az állami vállalatok lehetnek Hu és Wen «növekedés mindenki számára» céltáblái?» (W. Lam, « China Brief », jan.14.): «A reform és nyitás kezdete után 33 évvel az állampárti apparátus a gazdaságot még mindig kezében tartja. A 129 állami vállalat a központi kormány ellenőrzése alatt áll és monopolhelyzetet élvez az olaj- és gáz-, ásványi és energia-, bank- és biztosítási, a telekommunikációs és közlekedési, a légi és a védelmi szektorban. S még ha ezen óriások közül sokan jegyzettek is a tőzsdén, a központi kormány a többségi részvényes.»
Megjegyezzünk, hogy a KP vezetőinek utasítására az «állami javakat kezelő és ellenőrző bizottság» 2010 vége előtt 80–100-ra csökkentette volna a központi kormány ellenőrzése alatt álló állami vállalatok számát. Még mindig 129 van, nem likvidáltak vagy privatizáltak, csak összevonni akarnak. 2009 nyarának nagy – és erőszakkal járó – sztrájkjai nem voltak hiába… Itt van az a monopólium, amit szét kell verni. Akkor az amerikai vagy európai multik versenyezhetnének a kínai piacon, profitálva a nyitás nevében a hatóságok ajándékozta olcsó és jogok nélküli munkaerőből, ahogy ez már így is van a Wal-Mart, Foxconn, Honda és hasonszőrűek esetében.

Kínai munkások méltó fizetéssel, nyugdíjjal és betegbiztosítással!
Igen, létezik ilyen is – az állami vállalatoknál, melyeket egyesek el akarnak tüntetni. «Az állami átlagfizetés legalább ötszöröse a nem államinak», világítja meg a cikk. Senki nem hiheti, hogy az amerikai vagy európai multik – és kormányaik –, a tajvani és hongkongi üzletemberek örülnek ennek, ők inkább a Foxconn-jellegű vállalatokról álmodoznak, azok minden kizsákmányolásával és a helyi bürokratákkal való összekötettéseivel együtt…
A pekingi komm. párti csúcstalálkozón a kör négyszögesítése folyik. Bizonyos állami vállalatok úgy viselkednek, mint állam az államban (vezetőik csillagászati összegekkel jutalmazzák munkájukat, sikkasztanak, a hivatalos utasításokat negligálják, stb.), a piacgazdaságra áhítoznak, a köztulajdon bástyáinak ledöntésére, a versenyre. Nem csak «a nemzetgazdaság jelentős tartóoszlopát» akarják ledönteni, hanem «a vezető Komm. Párt státuszának alapjait» is, jelezte 2010 aug. végén Wang Yong miniszter, az «állami javakat kezelő és ellenőrző bizottság» egyik vezetője.
Ismerjük el, hogy a köztulajdont felváltandó piacgazdaság híveinek nyomását illetően nincs semmi kétség. Dec. 22-én tudtuk meg, hogy új állami vállalat jött létre, a China Reform Holdings, melynek feladata a «versenyképtelen állami vállalatok restrukturációja a fuzionálás eszközének intenzív igénybevételével rentabilitásuk megjavításáért». Bizonyosak lehetünk abban, hogy a dolgozók, akiket ez alkalomból fognak elbocsátani, küzdelem nélkül nem fognak lemondani bérükről, nyugdíjukról és egészségügyi biztosításukról!

«Egy dinamikus nagyhatalom, mely csak erősödni tud»…
Bizonyos kétséggel ír a jan. 5-i The Financial Times a bértárgyalások lehetőségéről, melyet a Guangdong tartományi új szabályozás nyújthat. Hivatkozik arra, hogy Shenzhenben egy magasrangú hivatalnok jelentette be karácsonykor, hogy «gyakorlatilag elfogadták» a dolgozók által választott szakszervezeti képviselőkről szóló szabályozást, mely életbe lép «amilyen gyorsan csak lehet». A «Guangzhoui napilap» (jan.18.) szerint Foshanban, ahol sztrájkok folytak a múlt nyáron a Hondánál, nemrég pedig a Fosconn-nál, a szakszervezeti felelősöket közvetlenül a dolgozók választják meg mintegy száz vállalatnál a szociális konfliktusok megoldásának tesztelése céljából… De a The Financial Times biztos abban, hogy ezek a törvénybe iktatott rendelkezések csak növelni fogják a munkahelyi konfliktusokat.


Bér, vásárlóerő és a tárgyalásokhoz való jog

Bér, vásárlóerő a Foxconn-nál
Olvasóink kérdezték, a vásárlóerő kapcsán idézett bérek minek felelnek meg. 2009-ben 10 jüan 1 €, 2010-ben 11 jüan ért 1 €-t. A legfrissebb adatokat a Sacom hongkongi felmérése szolgáltatta. A Foxconn Shenzhenben, a híres guangdongi tartományi gazdasági zónában működik. A munkás alapfizetés csak 1200 jüan (kb 130€) volt 2010 júliusában, mindössze 100 jüannal több a városi minimálbérnél, sőt, májusban már ugyanannyi (mikoris gyorsan béremelésről döntöttek).
Shenzhenben az élelmezésre kiadott havi összeg 613 jüan. A megélhetés minimumának számítására (a használt koefficiens alkalmazásával) elérjük a 2293 jüant! A kantinra hozzájárulást (11 jüan) adnak ugyan, de csak 21 napra, holott a hatnapos munkahét kötelező. A hálóterem használata is, mert az a munkás, aki a városban akar lakni, csak 150 jüanos prémiumot kaphat, holott egy 50 m2-es lakás bérlete még olcsóbb kerületben is 1500 jüan havonta. Ehhez hozzá kell adni a közlekedési költségeket is: 50 – 100 jüan között. Shenzhen városa drága lett, majdnem annyira, mint London, ha hihetünk az erre specializálódott tanulmánynak (Mercer).
Shenzhenben a Foxconn, a 420 000 alkalmazottjával kivétel lenne? Nem, a Sacom ugyanezeket a számításokat elvégezte más városokban is. Tianjonban a megélhetési minimum 1684 jüan, de az alapfizetés csak 940 és a helyi minimálbér 920; Wuhanban a megélhetés minimuma 1 754 jüan, az alapbér 950 és a minimálbér 900; Hangzhouban a minimálbér (1100) megfelel a megélhetési minimum (2173 jüan) felének.

Shenzhen
Shenzhen a legnagyobb és legismertebb speciális gazdasági zóna. Az itteni egyetem és a hivatalos szakszervezet, az ACFTU a múlt év júliusában együtt mérte fel 5110 fiatal migráns munkás jövedelmét. Átlagosan 1839 jüant kerestek havonta (200 euró), de több mint fele (57 %) csak túlórával érte el. A bér nagyrész élelemre megy, lakhatásra és közlekedésre. 87 %-uk azonban képes megtakarításra is (350 jüan átlagosan), melyet hazaküld a falujába a családjának, a gyerekek iskoláztatására, stb.
Mi lenne «ésszerű» bér szerintük? A válaszok átlaga 2679 jüan (295 €), ami kb. 45%-kal jelentene magasabb bért. És az «ideális» fizetés, mely lehetővé tenné a méltó életet és a családi szükségletek kielégítését? A válasz 4200 jüan (460€) – az amerikai, európai, tajvani, hongkongi munkáltatóknak ez kb. a Holdon jár…

Jog a tárgyalásokhoz
A honkongi napilap, a «South China Morning Post» 2010. okt. 30-án az írta: «A Cliff Sun Kai-lit ipari munkáltatók hongkongi szövetsége vezetője bejelentette, hogy a shenzheni kormány két kulcscikkelyt kivett a «bérek kollektív tárgyalása» törvénytervezetből és 11 paragrafusát revizó alá vette.» A nyomás elképesztő volt a hongkongi üzleti körök részéről 40.000 itt berendezkedett vállalatuk érdekében. «Az üzemek tulajdonosai élénken ellenállnak és sorban győzik meg a guangdongi parlamenti képviselőket arról, hogy ne szavazzák meg ezt a törvénytervezetet, mely felfüggesztené a sine die állapotokat.» Wang Yang, a tartomány párttikára dolgoztatta ki a törvénytervezetet 2010 végén való szavazásra, mert az ő szemében ez lenne a szociális stabilitás biztosítéka. Saját Politikai Irodája 25 tagja másképp döntött.
Milyen kulcskérdések tűntek el? A «South China Morning Post» szerint: «A dolgozóknak és a munkáltatóknak nem kell évente legalább egyszer találkozniuk. A dolgozók csak akkor kötelezhetik a vezetést bértárgyalásra, ha 50%-uk az üzemi átlag felénél kevesebbet keres.» Hú! Meg vagyunk mentve! «Kisebb a kötelező tárgyalások rizikója… Ha megengedik a bérekről a kollektív tárgyalásokat, ez azt jelentené, hogy mindenkinek ugyakkora bért kell adni, ami pedig nem ösztönözné a munkást a kemény munkára», mondja a főnökök főnöke Hong Kongban.
A The Financial Times kételkedik, meg is mondja, miért: a javaslatot a dolgozók egyharmadának az adminisztrációs tanácsban való részvételéről elvetették, de megmarad «a direktíva, mely szerint egy üzem dolgozóinak egyharmada kötelezhet a kollektiv bértárgyalásokra» és az is, hogy «a dolgozóknak megengedi saját szakszervezeti képviselői megválasztását». Röviden: borzalmas … a munkáltatóknak…

Nemzetközi információk

új széria 28. (397) - 2011.febr.4.

Tartalom
- Tunézia: Hafaiedh Hafaiedh, az alapoktatás szakszervezeti főtitkára: «Az UGTT csak úgy létezhet, ha az igazságot és a fejlődést védelmezi.»
- Nagy-Britannia: levelezőinktől
- Ted Knight, Lambeth volt helyhatósági tanácsnoka: “Országos mozgalom létrehozásával elő lehetne idézni a kormány vereségét”
- John Mc Donnell, Hayes és Harlington Labour képviselője: “Stop! Semmi költségvetési nyirbálás!”
- Benin: Az egészségügyi dolgozók sztrájkja meghátrálásra kényszerítette a kormányt - levelezőnktől
- Franciaország: Az ILO, a a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség és a «Világkormányzat» (második rész). Paul Barbier, szakszervezeti felelős


Kapcsolattartás:
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis - 75010 Paris - France
Tel : (33 1) 48 01 88 28 - Fax : (33 1) 48 01 88 36 - E.mail : eit.ilc@fr.oleane.com

TUNÉZIA

Interjú

M. Hafaiedh Hafaiedh, alapoktatás szakszervezeti főtitkárával

«Az UGTT csak úgy létezhet, ha az igazságot és fejlődést védelmezi»

Az igazgatási bizottság most szavazta meg a Ganusi-kormány elfogadását, benne két fő, egyikük a miniszterelnök, a régi rendszerben is rangot viselt. Mi az Ön állásfoglalása ebben a kérdésben?

A tegnap elfogadott álláspont a szervezet álláspontja. Az UGTT igazgatási bizottsága hozta, mely a harmadik szintű döntéshozási szint a szakszervezetben. Ez annyit jelent, hogy a vita középpontjában az állt, vajon az UGTT el kell-e ismerje a kormánnyal folytatott megbeszélései eredményét, ami a kormány létrehozásának kérdését illeti.
Az UGTT igazgatási bizottsága jan. 21-én olyan nyilatkozatot adott ki, melyben világosan kimondta, hogy nem fogad el olyan kormányt, melynek tagjai a bukott rendszerben is rangot viseltek. De a tárgyalások után az UGTT mégis belement, hogy Ben Ali kormányának két minisztere, a miniszterelnököt is beleértve, maradjanak. Ezt elfogadta az UGTT igazgatási bizottságának nagy többsége.
Ami engem illet, mint az alapoktatási szakszervezet felelőse a postaszolgáltatási, az egészségügyi-orvosi, az ifjúsági, Sfax, Bizerte és Jendouba regionális unióival együtt a határozat ellen szavaztunk, a munkásosztály mobilizációján keresztül megnyilvánuló követelésének megfelelően. Megmondtuk, hogy nem fogadunk el a jan. 21-i igazgatási bizottsági határozattól eltérő semmiféle módosítást.
A sfaxi regionális unió óriásit nyom a latban az UGTT-nél, csakúgy mint a bizerte-i vagy a tunéziai munkásosztály hangvilláját jelentő jendoubai. Ezek a szakszervezetek, melyek az UGTT aktivistáinak több mint 50 %-át képviselik, elutasítják a kormányt. Vagyis a többség maradt a teljesen világos, a bizottság jan. 21-i nyilatkozata szerinti állásponton. Ma pedig az UGTT elismeri a Ganusi vezette kormányt. Olyan ellentmondás, melyet nagyon komolyan kell venni.

Tudni kell, hogy az összes szakszervezeti erők — az alapoktatási szakszervezet 50 ezer tagot képvisel, a középfokú oktatás több mint 55 ezret, a postai szintén hatalmas — s a citált uniókkal együtt hatalmas súlyuk van abban a csatában, ami a kormányból kimaradás érdekében folyik.

Tudjuk, hogy a munkásosztály együttesében elutasítja a Ganusi-kormányt, azt Ben Ali cimborái és bandája rendszere fenntartásának tartja. Mi azt mondjuk, elismerni a forradalmat és elveit kell; az UGTT-nek azokat a törekvéseket, követeléseket kell képviselni, amiért a forradalom megszületett, hogy országunk fejlődjön.

Az ország négy sarkából érkező mindennapos kezdeményezéseknek, a népi mobilizációnak egy az iránya: «Ganusi kifele! RCD kifele!» Mi teheti lehetővé, hogy a két évtizede elnyomott munkásosztály, a fiatalság, a tunéziai nép akarat érvényesüljön?

Ténylegesen az UGTT a demokrácia rendszabályainak engedelmeskedve működik. De nyíltan megmondom, amikor alapvető elvi kérdésekről van szó, melyek egyenesen érintik ennek a szakszervezetnek a céljait, nem lehetséges, hogy a demokráciát az igazgatási bizottsági szavazásra redukáljuk. Az UGTT erejének többsége kimondja, elfogadhatatlan számára az, hogy a kormányban részt vegyen az «ancien régime» akár csak egyetlen híve is. Ez nem demokrácia kérdése, ez alapvető elvi kérdés, mely az UGTT létezését mint országunk munkásosztályának független szervezetét determinálja. Ma az a helyzet, hogy az ezt követelők többségben vannak az UGTT-ben, mégis ellenzékben. A szakszervezeti tagok többségét képviseljük, de ellenzékbe kerültünk.

Értjük, hogy a tunéziai népnek ma ez az elsőrendű követelése. Milyen módon hallatszik az Önök, a szakszervezeti erők hangja, akik a volt rezsimmel való teljes szakításért harcolnak, az RCD minisztereinek távozásáért küzdenek? Az UGTT-n belül van visszhangja ennek a követelésnek?

Hogyne, a többséget képviseljük, de az igazgatási bizottságon belül a mi 50 ezres szakszervezetünknek vagy a középiskolai 55 ezresnek ugyanannyit ér a voksa, mint a csak 700-800 taggal bírónak.

Most a szó a mozgósítottaké, a tüntetőké, az utcáké, a sztrájkoké. A tanítók jan. 24-25-én kétnapos munkabeszüntetést tartottak; most felfüggesztettük a sztrájkot. A kormány és parancsaira a sajtó, elkeseredett kampányt folytatnak, hogy a szülőket a tanítók ellen fordítsák.

Pillanatnyilag a sztrájk felfüggesztéséről döntöttünk, és minden iskolában szülői értekezletet szervezünk, hogy megértessük, az érdekeink ugyanazok. A harcunkat pedig folytatjuk a kormány bukásáig.

A tanító a győzelemre determinált, mert mélyen demokratikus, a haladás híve, nem szeret kombinálni párizsi, londoni, vagy egyéb észjárás szerint. A szakszervezetisek Hached és M’Hammed Ali el-Hammi örökösei, vagyis a haladás, a szabadság elveitől átitatott demokraták. Az UGTT-t ezért alapították, ezen elvek védelméért létezik, ahogy így volt a függetlenségért vívott harcban, 1977-ban és az 1978 januári általános sztrájk előestéjén.

M. L.
Informations ouvrières (France) n° 134.


Levelezőinktől

Nagy-Britannia

Kérdéseinkre válaszolnak: Ted Knight, a brit munkásmozgalom veteránja, a Labour Lambeth városi volt helyhatósági tanácsosa és John Mc Donnell, a Labour jelenlegi képviselője Hayes és Harlington választókerületben (London külvárosa), a Labour baloldali csoportja titkára.
Ted Knight és John Mc Donnell az 80-as években a Thatcher-féle költségvetés elleni harc élcsapatához tartozott.
Mindketten — a legális lehetőségek ellenére börtönbüntetést kockáztatva — megbízatásukat teljesítették és a költségvetés megszavazását elutasították.


Ted Knight, volt helyhatósági tanácsos Lambethben

“Országos mozgalom létrehozásával a kormány vereségét elő lehetne idézni”

A Labour jelenlegi két helyhatósági tanácsosának a májusban megválasztott többivel együtt döntést kell hoznia. Választaniuk kell: a koaliciós kormányt szolgálják vaskézzel vagy elutasítják a költségvetés megkurtítását és csatlakoznak a lakónegyedekbeli, szakszervezeti és diákmozgalmak egyre növekvő kampányához, mely képes a kormány elmozdítására.
Thatcher alatt az 1980-as években a törvény a helyhatósági tanácsosokat személyesen felelőssé tette (vagyonukkal és lakásukkal), ha a költségvetési lefaragásokat nem teljesítették. Börtönbe is küldhette őket. Azonban ez nem akadályozta, hogy Lambethben, ahol tanácsos voltam, hatan a megszorítások ellen szavaztunk. Jegyezzük meg, hogy a pótválasztásokon óriási többséggel nyertünk mandátumot. A Labour helyi tanácsosainak a munkásosztály képviselőjeként megfelelő elvi álláspontot kell képviselnie és így cselekednie, elutasítva, hogy a kormány eszközei legyenek. Meg kell jegyeznem, hogy a Labour Partyban néhányan ma már e követelmény teljesítését nehéznek találják.
A Lambeth helyhatósági Labour-csoportjának jelenlegi vezetője azt mondja, amikor meg kellett szavazniuk a nyirbálásokat, sokan a tanácsosok közül sírtak átérezve ennek ellentmondását… Persze, ez nem akadályozta őket a folytatásában. Aztán a sajtó közölte, hogy az islingtoni Labour-csoport vezetője, aki elfogadta ezer helyhatósági alkalmazott munkahelyének megszüntetését, részt vett ez utóbbiak egyik gyűlésen és közölte velük: «én teljes mértékben az Önök oldalán állok». Ezen a héten pedig azt tudtuk meg, hogy a manchesteri Labour vezetője szervezte a kétezer helyhatósági dolgozó munkahelye megszüntetését.
A szokásos érv az, hogy ha nem mi tesszük, akkor a kormánytisztviselők csinálják, és az akkor még rosszabb lesz. De ki fogadja ezt el?
Azokkal a helyi képviselőkkel, akik nem hajlandóak hétrét görnyedni, olyan országos mozgalmat fogunk szervezni, mely képes a kormányt megbuktatni.
Ez most a feladatunk.


John Mc Donnell, Hayes és Harlington Labour-képviselője

“Stop! Semmi költségvetési nyirbálást!”

Nehéz helyzettel állunk szemben, speciális jelleggel bíró gazdasági válsággal. A kormány a dolgozókkal akarja megfizettetni a válság árát.
Ez osztályharc kérdése. Mi azért küzdünk, hogy megvédjük az elődeink által kiharcolt összes vívmányunkat. Az úgynevezett Welfare State-et létrehozó, szerzett jogainkat kiirtani szándékozók akaratával nézünk szembe. Nem túlzás, ha ezt osztályháborúnak nevezzük. Ez az oka, hogy táborunkat mozgósítanunk kell. Világosan meg kell határoznunk követeléseinket: semmi költségvetési csökkentést. Egyáltalán semmit. Semmi privatizációt. Semmit ezekből.
A költségvetési csökkentés maga után vonja a helyi közszolgáltatás csökkentését és a hozzá kapcsolódó munkahelyekét. A mi álláspontunk az, hogy tudomására hozzuk a Labour képviselőinek, nem szavazhatnak a megnyirbálásokra. Tudom, hogy nehéz helyhatósági képviselőnek lenni, magam is az voltam, de az a dolgom, hogy kimondjam: «Stop! Semmi költségvetési csökkentést!»
Az egyetlen megoldás, hogy támaszkodjunk a lefaragások elleni mozgalmakra és létrehozzuk a közvéleményre támaszkodó áramlatot. Kapcsolódnunk kell a sztrájkokhoz, tüntetésekhez és olyan mozgalmat szervezni, mely bizalmat ad a Labour helyhatósági képviselőcsoportjainak és lehetővé teszi, hogy az ellenállási mozgalommal szövetkezzenek.
Osztályunk védelméről van szó.

BENIN

Az egészségügyi dolgozók sztrájkja meghátrálásra kényszerítette a kormányt

Mióta a kormány azt a súlyos döntést hozta, hogy a FUOSS (Egészségügyi Személyzet Szakszervezeti Szövetsége) felelőseit bíróság elé idéztette, az egészségügyi sztrájkmozgalom radikalizálódott.
A meetingek, felvonulások, ülősztrájkok és naggyűlések megsokszorozódtak az ország területén.
Már jan. 19-én, az első meghallgatáson, a kormány jogi képviselője javasolta az eljárás elhalasztását azzal az indoklással, hogy még nem áll rendelkezésére az összes bizonyíték. Ez már bizonyos jele volt a visszavonulásnak.
Az egész világból erős támogatást kapott dolgozók megmozdulásának mértékét tekintve a kormány a tárgyalások útját választotta. Jan. 27-én 28-án zajlottak le, a kormány meghátrált bizonyos pontokon, mégpedig:
— a paramedikális személyzet, ideértve az adminisztráció kockázati prémiumának elvét elfogadta; meghatározásra kerültek a kifizetés módozatai is;
— a jogosultak számára az elmaradt motivációs prémium-kifizetéseket elfogadta;
— a 2008-as és 2010-es sztrájk miatti bércsökkentések és -levonások visszaadása;
— a prekaritásos (bizonytalan) helyzetű egészségügyi dolgozók állami szerződéssel való felváltásának felgyorsítja;
— a kormány feljelentését a FUOSS felelőseivel szemben visszavonja.

Végeredményben a kormány minden ponton meghátrált. A FUOSS a megyékben számos gyűlést tervezett, hogy az alapaktivistákat informálja az egyezmény tartalmáról és főként, hogy véleményüket meghallgassa arról, mihez tartsa magát a továbbiakban. A harc kifizetődött.


Levelezőnktől

Franciaország

Az ILO, a a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség és a «Világkormányzat» (második rész)

Emlékeztetőül: az írás célja, hogy megmutassa hogyan illeszkedik totálisan a «világkormányzatba» a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség (NSZSZ) vezetése az «egyetemes érdekek» nevében, a munkásosztály különleges érdekeit alárendelve a tőkés rendszer céljainak. Paul Barbier, szakszervezeti felelős.

A «méltó munka» az ILO konvenciói és normái ellen

A cikk elején felidéztük a munkahelyért világpaktumot, melyet az ILO-agenda (a méltó munkáért) inspirált.

Emlékeztetünk arra, hogy a méltó munka egy olyan kifejezést takar, melyet Juan Somavia, a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal főigazgatója talált ki ezt a meghatározást adva:
«Világosnak kell lenni, mi az, ami nem méltó munka: a gyermekmunka, a kényszermunka, a szolgaságban végzett, a szólás és szervezkedési szabadság nélküli munka».

Össze kell-e akkor még foglalni, hogy az összes nem ilyen munka már méltónak számít? Hát akkor pedig mi lesz az ILO 187 konvenciójával, mely a kormányokra és munkáltatókra kötelezően előírt normatív rendszert tartalmazza?

Az első válasz az 2005 szeptemberi ENSZ csúcstalálkozón született, ahol több mint 150 állami és kormányfő nyilatkozta: «Döntöttünk arról, hogy ügyelni fogunk a munkaügyi alapjogok elveinek tökéletes tiszteletben tartására».

Márpedig ezeknek az alapvető jogoknak az ILO 8 konvenciója felel meg. Nyolc az 1919 óta kidolgozott az 187-ből, melyekre a munkásosztály támaszkodott és kiharcolta jogait a nemzetállamok, a nemzeti törvényhozás, a munka törvénykönyve, a kollektív szerződések kereteiben!

2008-ban az ILO «történelmi horderejű» nyilatkozatot fogadott el intézményi reformjáról «a méltó munka stratégiai céljai» körül ezzel: «az ILO kapacitását meg kell erősítse, hogy tagjainak erőfeszítésére támaszkodva elérje céljait a globalizáció keretei között.»

De az ILO tagjai az államok, a munkáltatók és a dolgozók képviselői…

A dolgozóknak vannak-e közös céljaik az államokkal és munkáltatókkal?

A Nemzetközi Szakszerveti Szövetség vezetői «az új világkormányzatért»

Ennek a politikának világszintű megvalósításában az NSZSZ vezetői által játszott szerepét le kell állítani.

Szept. 20-án az ENSZ székhelyén, New Yorkban tartottak egy háromnapos csúcstalálkozót az Évezred Fejlesztési Céljaiért.

E csúcstalálkozó eredményeként több mint 100 jelenlevő államfő elfogadott egy 81 paragrafusból álló dokumentumot, mely célja «a pénzügyi válság által súlyosbított szegénység és éhezés növekedési tendenciáját megfordítása…»

Ebből az alkalomból az NSZSZ főtitkára, Sharan Burrow, nyilatkozta:
«Elégedetten állapítjuk meg, hogy a végdokumentum tervezete, melyhez szükséges az államfők hozzájárulása, a munkahelyet, a méltó munkát az Évezred Fejlesztési Célja politikájának középpontjába helyezi, és a kormányokat az ILO Világpaktum a munkahelyekért programjának megvalósítására rábírja».

A főtitkár, aki egy erős, 20 főből álló szakszervezeti delegációt vezetett a csúcstalálkozón, felvetette ezeket a témákat a vezetőkkel egy kerekasztalnál. Azon erősködött, hogy kontrollmechanizmusra van szükség a végdokumentum betartása felett a kormányok felelőssége megállapítására. Az első feladat a munkahelyre koncentráló politika keretében az lenne, hogy ügyelni kell, hogy «a munkáltatók és dolgozók képviselői» [a dokumentum 70(d) paragrafusa] hatékonyan vegyenek részt a döntéshozó folyamatban.

«A háromoldalú konzultációkon keresztül a méltó munka jelenlegi hiányosságainak megszüntetéséhez feltétlenül el kell érni a munkaerőpiac nagyobb beleértését, magyarázta Sharan Burrow az államfőknek. Ezért koncentrálni kell a szegénység által leginkább sújtott vagy szociálisan kizárt csoportokra, fiatalokra, nemdolgozókra vagy idősekre, időleges vagy részmunkákban dolgozókra, nőkre és migráns dolgozókra.»

Ugyanígy a G20 folyamán a Szöulban jelenlévő NSZSZ elfogadott egy nemzetközi szakszervezeti nyilatkozatot, melyben kérte a G20-tól «a munkahely általi fellendítési intézkedések megőrzését, hogy a költségvetési deficitet a gazdasági növekedéssel lehessen csökkenteni…», «a munkahelyek prioritása biztosítását, nevezetesen a G20 mellett dolgozó állandó munkabizottság felállításával, melyben részt vesznek a szociális partnerek, a G20 kereteinek szívébe a minőségi munka és a szociális védelem helyezését az erős, tartós és kiegyensúlyozott fejlődésért…»

Ami azt jelenti Somavia szerint, hogy elégedett a szakszervezeti vezetők erőfeszítéseivel a szöuli csúcstalálkozó előestéjén.

Egyébként pedig ugyanez az orientáció érvényesült az Afrika-Európa szakszervezeti csúcstalálkozón Yaoundéban 2010. okt. 4-5-én. (...)

Folytatás a köv. számban.



Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente , 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse

Munkás Hírlap

Nemzetközi munkásmozgalmi információk – 2011. jan. 4. szám.


Legjobb kívánságaink a 2011-es évre!

2011 jól kezdődik, Orbán Viktor a privatizációt forszírozó Európai Unió soros elnöke.
Az Unió azonnal indignálódott a magyarországi sajtószabadság elleni meghozott intézkedésekkel kapcsolatban. Az Európai Balpárt, az Unió alárendeltje pedig egészen addig megy, hogy megkontrázza elnökségének jogát…
Holott szabadságjogok kérdésében az EU – csakúgy mint az IMF – nem annyira kényes, ha a tunéziai Ben Ali véres diktatúrájáról van szó, melyet éveken keresztül támogatott. Az IMF elnöke, a szocialista Dominique Strauss-Kahn 2008-ban nyilatkozta: «Az itt bevezetett gazdaságpolitika egészséges és számos feltörekvő ország számára is követendő modell». Direktiváikat Ben Ali (a Szocialista Internacionálé tagja!) is szó szerint alkalmazta a bérek és munkahelyek, a közszolgáltatás elpusztítására, a finánctőke és a multinacionális vállalatok érdekeinek megfelelő rablóprivatizációra, annak összes korrupciós konzekvenciájával …
Akkor miért ez a háborgás Magyarország elnöksége ügyében? Nem inkább azért, mert a Fitch hitelminősítő, mely ismét leszállította a magyar osztályzatot, megerősítette: «Az új Fidesz-kormány rossz irányba mutató költségvetési terv alapjait vetette meg…»? Az államkassza megtöltését szolgálandó, a külföldi vállalatokat érintő adó és a magánnyugdíjpénztárakba befizetés felfüggesztése «olyan intézkedések, melyek sértik a külföldi tőke rövid távú érdekeit». Az Európai Unió szerint ez alapelvének: a «szabad és befolyásolatlan versenynek» az akadályozása, s jelzi is mindenkinek, hogy nem tolerálja a gondoksága alá tartozó országok részéről a szuverenitás legkisebb jelét sem.
Világos tehát, hogy Orbán csak Brüsszel céljainak tiszteletben tartásával tesz intézkedéseket: «Orbán és pénzügyminisztere szükségesnek tartja az új adót a 2010-es költségvetésének 3,8 %-os GDP hiánya tartásához és 2011-re 3 %-ra leszállításához, ahogyan az IMF és az EU azt előírja a 2008-ban felvett kölcsön értelmében».
Az Orbán-kormány ellentétben azzal, hogy az új forrásokkal helyrehozná a ma romokban heverő közszolgáltatást, kórházakat, iskolákat, tömegköz-lekedést…, vagy megerősítené a munkásjogokat, döntött a nyugdíjhoz fűződő jogok csorbításáról, közöttük is a tanulmányi idő és a gyermekneveléssel töltött idő be nem számításáról a nők kedvezményes nyugdíjjogosultságába.
Petíciót kezdeményeztünk ezen jogok garantálására és a szakszervezetekhez mint a dolgozók szószólóihoz fordultunk, hogy védjék meg jogos elvárásainkat és képviseljék azt a kormány előtt.
A Munkás Hirlap e számában olvashatják a küzdelem részleteit.
A 2010-es év úgy végződött, hogy az ír dolgozók tízezrei tüntettek az EU által követelt szigorítási intézkedések ellen és országuk szuverenitásáért, Portugáliában pedig a válság súlyát és a rendszer túlélését a dolgozókra áthárító kormány ellen tört ki általános sztrájk. De amíg a pártok és a szakszervezetek elutasítják, hogy megfeleljenek a dolgozóknak, a kormányok fenntarthatják munkásellenes intézkedéseiket (s vajon mennyi ideig?).
A 2011-es év a tunéziai forradalommal kezdődött: a nép, a fiatalság, a dolgozók tömegesen keltek fel az áremelkedés okozta éhínség, a korrupció és a megtorlások ellen, a diktátor Ben Alit elkergették.
«IMF, Európai Unió, ne nyúljatok forradalmunkhoz! A tunéziai nép, és csakis a tunéziai nép egyedül döntsön jövőjéről!»
Az UGTT (a tunéziai dolgozók szakszervezeti szövetsége) egyik felelőse mondja: «a népi bizottságok tekintélyes szerepet játszanak a lakosság soraiban, biztosítják az élelmet, a gáz, a tüzelőolaj ellenőrzését, a kereskedőkkel egyezkednek – mindezt fegyelmezetten… A helyi népi bizottságok spontánul rendezkedtek be az UGTT helyi befolyási övezeteiben is, sőt regionálisan is.»
Az Algírban nov. 27-29-én tartott háború- és kizsákmányolásellenes világkonferencia 52 ország munkásküldetteinek felhívása ezekkel a szavakkal végződik: «Kormányok, háború- és nyomorú-ságcsinálók, féljetek attól, hogy a népek fellázadnak! Le a háborúval! Le a kizsákmányolással!»

Boldog 2011-es új esztendőt!

(Szerkesztőség – 2011. január 23.)

-----------------------------------------------


Senki nem értené meg, ha a dolgozók védelmével megbízott szakszervezetek ezt a követelést nem képviselnék a kormány előtt. Ez az, amit kérünk tőlük.

PETÍCIÓ
Nyugdíjunkat akarjuk: a gyerekneveléssel töltött időszak és a szakmai képzés beszámítását!

Szerzett jogunk volt a 3 éves gyereknevelés, mely ugyanennyit évet számított a nyugdíjkalkulációban.
Az Európai Unió diktátuma alapján már az MSZP-kormány a közelmúltban megrövidítette ezt a vívmányunkat.
Orbán kampányában világosan megígérte: «a Gyed, Gyes, Gyet, a családi pótlék visszaállítását» és azt is: «… minden nő 40 év szolgálati idő után 100%-os NYUGDÍJBA MEHET». A nők számára ez azt jelentette, hogy a nyugdíjhoz való jogaikat egészében helyreállítják, így ez az ígéret, másokkal együtt, nagyon sokat számított a Fidesz választási győzelmében.
Szintén e napokban került napvilágra, hogy a Fidesz-kormány – szintén az Európai Unió és az IMF pénzügyi megszorításait követelő elvárásainak megfelelően – nemcsak a 3-nál több gyermekes nők nyugdíjkalkulációjában hagyja számításon kívül a gyermekneveléssel töltött (8 évnél hosszabb) időt, hanem 2011-től a szakmai képzés idejét is kizárta az évek számlálásából.
Mindez elfogadhatatlan!
Aluírottak, dolgozók, nők és férfiak, követeljük jogaink fenntartását, 40 éves szolgálati idő utáni nyugdíjunkat, melybe bele kell számítsák mind a szakmai képzés idejét, mind a gyermekneveléssel töltött időt és a járadékfizetéssel töltött munkanélküliségünket teljes egészében. Követeljük, hogy érdekvédő szervezeteink tegyék meg a megfelelő lépéseket!

Első aláírók:
A. Klára, vegyészmérnök; Sirály Ida, munkásmozgalmi aktivista; Kovács Mária, nyugdíjas; Asztalos László, szakszervezeti aktivista; Asztalos Tünde, szakszervezeti aktivista; Szabóné Farók Éva, szakszervezeti tag; Varga Sándor, nyugdíjas földmérő; Póla Diána, kismama; Szakács Miklós, EuroKnife Bt. SzB-titkár; Aradi Pál, BSZM; Kiss Éva nyugdíjas; Aradi Dani, fiatal; Farkas Péter, közgazdász; Gerlei Andrásné; Icsó Sándorné, munkanélküli; Benyik Mátyás szakközgazdász; Sütő Endréné; Csizmadi Andrásné munkanélküli; Pongrácz Ágnes; Miskolczi Sándorné; Miskolczi Edina; Szalai Mária; Auer Elemérné; Kosztiné Kovácsi Mária; Richter Józsefné munkanélküli; Zorinátz Rezsőné 57 éves 8 hónapja munkanélküli; Nedelkóné Hamperger Ágnes 57 éves létszámleépitett; Luif József prémiuméves betegápoló; Nyiri Olga, exmunkaügyes; Kovács Ilona közgazdász; Máté Margit; Sárai Ferencné nyugdíjra váró 57 éves; Kerdi Antalné titkárnő; Fábián Ferencné munkanélküli; Révay Gyuláné köztisztviselő; F.57, ötunokás nagymama; Szalay László Csabáné; Veszprémi Erzsébet; Földvári Irma (irodavezető); Sallay Zoltán-nyugdijas; Sallay Zoltánné-munkanélküli /most mehetett volna nyugdíjba/; Juhász M. polgármester helyettes; Palotai Lajos Frigyes szociális munka hallgató; Jenei Eszter; Tóthné Zsolnai Szilvia; Tóth Péter; Lakatos Zsolt, ifj. Lakatos Sàndor; Zsolnainé Székely Ilona; Zsolnai Ferenc; Pongrácz Csaba; Doktor Klára; Berkéné Szalai Erzsébet munkanélküli; Gyimesi Jánosné 57 éves, megfáradt , megcsömörlött Máv alkalmazott; Kőrösiné Gergely Éva; Hackfelnerné Ági álláskereső; Mónok Ferencné; Horváth Istvánné 57 éves (8 hónap munkanélküli járadékkal); Németh Mihályné 57 éves; Telek Ferencné; Tóth Lászlóné munkanélküli; Tóth Tímea, kezdő munkavállaló; Tóth Zsuzsanna-kezdő munkavállaló; Kossa Zoltán-munkavállaló; Baj Károly, nyugdíjas; Baj Károlyné- nyugdíjas; Kossa Zoltánné- leendő nyugdíjas; Kiss Levente- munkavállaló; Bagdi Istvánné; Sipos Erzsébet; Ferencz Lászlóné; B. Lívia, tanító; Csorba Ilona, nyugdíjas; Bánki Erzsébet, óvodapedagógus; Lakatos Olivér; Matkó Zsuzsa, titkárnő; Szűcs Anikó, adminisztrátor; Kürtösné Tóth Veronika adminisztrátor; Szeibert Anikó, nő; Nánási Pálné, vegyésztechnikus; Körtvélyesi Ernőné, technikus; Puzderné Sütő Irén; vegyésztechnikus; Kapuiné Mélykúti Judit, vegyészmérnök; Bacsik Józsefné, adminisztrátor; Kutyina Olga; Kerekes Andrásné; Pulpiter Miklósné szakszerv.vezetőségi tag; Sári Szilvia szakszerv.vezetőségi tag; Pető Gábor szakszerv.tisztségviselő, Bárány Jánosné szakszerv.vezetőségi tag; Klung Lajos szakszerv.tisztségviselő; Póka Attila József, Pókàné Ruszó Timea,Marosi Józsefné, Lakatos Sàndorné, Lakatos Sàndor.

-------------------------------------------------------------



Üzenetek a petíciót aláírók részéről:


• «…szeretnék kapcsolódni a petíció aláírásához. Létszámleépítés áldozata lettem és most 57,5 évesen vergődöm.»
• « ...bennünket is felháborít a Fidesz aljassága. Ők is semmibe vették a választóikat, hazug módon becsaptak mindenkit.»
• «…most mehettem volna nyugdijba»
• «56 éves vagyok, 3 gyermeket neveltem fel, 11éve özvegyen. Szolgálati időm 41év.
• «Iparitanulóként is heti 4 napot dolgoztam. A jóhiszeműséggel való visszaélés az, amit a FIDESZ tett velünk!»
• «Engem az édesanyámon keresztül érint a dolog. 2 év munkanélkülijével megvan a 40 éve, de így nem mehet nyugdíjba. Pedig én most mennék vissza dolgozni és sajnos a férjemmel műszakolunk, nehezen tudjuk gyermekünk felügyeletét megoldani. Nagyon jó lett volna, ha mama el tudott volna jönni.»
• «… aki 40 évet ledolgozott, legyen az akár férfi, akár nő, megérdemli, hogy dönthessen a nyugdíjba-menetele felől.»
• “57 éves, megfáradt , megcsömörlött Máv alkalmazott”
• “kikérjük magunknak ezt a viselkedést, hogy letagadják, amit ígértek. Mi, nők a nehéz munka alatt megfáradtunk, megbetegedtünk, de meg nem hülyültünk!!!!!!!! Nem 40 év munkaviszony után, hanem 40 év szolgálati idő után minden nőnek csonkítás nélkül nyugdíjba kell mennie!!! Mért nem számít bele a 40 évbe a szakmunkásképző, ha munkával töltött időről van szó, és ha bizonyítani tudjuk, hogy dolgoztunk? Hát bizonyítani tudjuk, hogy 3 év alatt hány órát töltöttünk munkával. Ezért kérjük, legalább a munka szóval legyenek tisztában, és ismerjék el a szakmunkáséveket, mivel ezek az évek nagyrészt munkával teltek. (XY polgármesterhelyettes, és az egész falu, és környező falvak, de nem túlzás, az egész ország nőtársadalma”

• «57 éves, 8 hónapja munkanélküli»
• « A kormány nagyon csúnyán becsapott minket, nőket!A választások előtt azt ígérte, hogy 40 éves szolgálati idővel nyugdíjba mehetnek a nők. Választás után már a szolgálati időt alattomosan munkaviszonyra változtatta! Ha nincs az az ígéretük, hogy a nők nyugdíjba mehetnek 40 éves szolgálati idővel, meg sem nyerik a választást. Nagyon sok nő X-et rakott a Fidesz mellé, bízva a megérdemelt nyugdíjazásában.A választást megnyerték, most már csak munkaviszonyról beszélnek, amibe nem veszik bele az ipari tanuló éveket, és a munkanélkülit, stb. Kérdezem, melyik kormány csapja be az embereket, ki hazudik?»


-------------------------------------------------------


A magyar szakszervezeti mozgalom vezetőihez
(Autonóm szakszervezetek, ÉSZT, Liga, SZEF, Munkástanácsok, MSZOSZ)

Tisztelt Hölgyeim, Uraim!
A szakszervezetek hosszú harcban jöttek létre éppen a dolgozók, a munkásosztály sajátos érdekeinek képviseletére, s a munka világa elleni támadások kereszttüzében rájuk ma még inkább szükség van azért, hogy legalapvetőbb jogaink, közöttük a tisztes nyugdíjbavonulás megvalósulhasson.

Ezért fordulunk Önökhöz petíciónkkal, Önökhöz, akiket azért választottunk, hogy vezessék a szakszervezeti mozgalmat, védjék jogos elvárásainkat és akik nyilván meg is tesznek mindent a dolgozókért.
Fiatalok, kismamák, tanulók, munkanélküliek, dolgozók, nyugdíjasok írták alá a petíciót:
„...mélységes sérelmem és elégedetlenségem szeretném kifejezni a "40 év munkaviszony”-ra való lecsökkentéshez – mely a választási igéreteknél 40 év szolgálati időként szerepelt. Lényeges a különbség , ha nagyon sok személynek ez a forma semmit nem jelent is.”
„Játék a szavakkal: szolgálati idő – jogosultság – munkaviszony... De a mi életünkkel játszanak!”
„Konkrétan az én esetem : 34 ,5 év munkaviszonyom van – Ekkor volt egy mindent elsöprő létszámleépítés – 3 hónap passzív táppénz, munkanélküli idő 1 év . Felneveltem 2 gyermeket. Tehát mindent összevetve jövő tavaszra megvan a 40 év szolgálati idő....de nem munkaviszony. Amit felsoroltam, ezek mind beleférnek a szolgálati időbe, el is ismerte a NYUFIG. Itt érzem teljesen becsapottnak én is magam. Az én koromban már nem lehet elhelyezkedni. Miből éljek???? A választási ígéretekben szolgálati idő szerepelt, és minden érintettben élt a remény , hogy végre lesz egy kis biztos pénz...„
„Így, ebben a formában elfogadhatatlan a törvénytervezet, nagyon inkorrekt ...itt egy beígért terv teljesitését kell megvalósítani és ugyanazokkal a passzusokkal!!„
„56 éves vagyok, 3 gyermeket neveltem fel, 11 éve özvegyen. Szolgálati időm 41 év. Ipari tanulóként is heti 4 napot dolgoztam. A jóhiszeműséggel való visszaélés az, amit a FIDESZ tett velünk! A választási kampány során szolgálati időt ígértek. Ha tudom, hogy ennyire zsiványak, sosem szavazok rájuk.”
„Nyugdíjunkat akarjuk: a gyerekneveléssel töltött időszak és a szakmai képzés, a munkanélküliség beszámítását kérjük.”
„Kérjük az ígéretek betartását!”
„Ezúton csatlakozom a tiltakozáshoz, mely a nők 40 év munkaviszonyával kapcsolatos. Nem ezt ígérték!”
„Szakmunkástanulóként már fizettem a nyugdíjjárulékot, ugyanígy munkanélküliként is, most ez mégsem számítana.... 55 évesen 12-16 órázok; régóta nem vagyok egészséges, de nem merem kiíratni magamat, dolgoznom kell...”
„Én szakmunkásként kezdtem és így mentem feljebb és feljebb. Szeptember 1-én lett meg a 40 éves munkaviszonyom, azonban 2 hónapig munkanélkülin voltam, mert a nagy híres Nestlénél aki elmúlt 50 éves, az már nem kell. Ez a két hónap miatt, na meg nem tudom, hogy bele fogják-e számítani a szakmunkásképzést. De úgy néz ki, hogy nem. Tehát jól becsaptak minket, akik rájuk szavaztunk. Mire kell a 0,5 % nyugdijjárulék-emelés? Nagyon remélem, hogy sikerül valamit még a végső döntésig elérnünk.”
„Az idősebbeknek egyre tovább kell dolgozniuk, a fiataloknak nem jut munka. Mi lesz az új nemzedékkel?”
„Álljunk ki szerzett jogainkért!”

A magyar dolgozóknak van igazságérzetük, keresik az utat, hogyan tudják érdekeiket érvényesíteni. Kérem Önöket az ő nevükben, hogy minden módozatot igénybe véve álljanak ki eme petíció mellett, mert nem lehet elfogadni, hogy saját választott érdekképviseleti szerveik cserben hagyják őket.
Tiszteletteljes üdvözlettel:

Somi Judit, a szervezők nevében
Csatolmány: aláírt petíció

________________________________________
A nők nyugdíjba vonulási joga

Nyugdíjba vonulhat minden nő negyven évnyi munkaviszony után - a kormány erről szóló törvényjavaslatát 2010. dec 20-àn fogadta el a parlament 254 igen, 15 nem és 73 tartózkodással.
Korábban a közigazgatási és igazságügyi miniszter még személyesen vállalt garanciát arra, hogy minden magyar nő nyugdíjba vonulhat, ha rendelkezik 40 év szolgálati idővel, augusztusban pedig a már kormányon lévő Fidesz-vezetők ezt a vállalást megerősítették.

Az ígéret ellenére 40 év szolgálati idő helyett minimum négy évtizedes munkaviszonyhoz köti a kedvezményes nyugdíjba vonulást. 2011-től öregségi teljes nyugdíjra lesz jogosult az a nő, aki legalább negyven év jogosultsági idővel rendelkezik. Az új szabályozás más szolgálati időt, mint például a tanulmányi időt, a munkanélküli ellátást és a megállapodás alapján fizetett nyugdíjjárulékot a kedvezményre való jogosultság szempontjából nem veszi figyelembe. A gyermekneveléssel összefüggő időszakokból azonban legfeljebb nyolc év vehető figyelembe, kerülhet elismerésre „munkaviszonyként”.

Az előzőekből látható, hogy a kedvezményes nyugdíjra jogosultsági feltételnél az ún. jogosultsági idő eltér a szolgálati időként elismerhető időktől.

________________________________________


Brüsszel szoknyájába kapaszkodva siránkoznak a multinacionális vállalatok

Dec. 15-én 15 magyarországi multi - közöttük 13 német, osztrák, holland és francia eredetű – panasszal fordult a (senki által meg nem választott) Európai Bizottsághoz az ún. válság miatti rendkívüli adó miatt, melyet a magyar kormány vezetett be az ősszel.
A felperesek között van a nagy német energiacég, a RWE, az E.on és az osztrák OMW, a holland ING és Aegon, a francia AXA, a GDF-Suez, Vinci, EDF, Auchan, a Delhaize-csoport (Cora, Match, Profi) és a német Telekom. Utóbbi arról is panaszkodik, hogy lányvállalata, a Magyar Telekom révén máris többszáz millió eurót veszített. A kérdés rögtön felmerül: akkor mennnyit is kaszáltak eddig?

A német gazdasági miniszter maga úgy ítéli meg, hogy "az adók, melyek elsősorban a külföldi vállalatokat sújtják, problematikusak az európai belső piac számára"… Bizony, problémás lehet, azt a bizonyos szabadversenyt sérti, ami igazán csak nekik «szabad», csökkenhet a profit! Szociális érzékük azért van, mert aggódnak, hogy bizonyos speciális szektorok nem képesek megvédeni magukat. Mert azt is a specialitások tették lehetővé, hogy a lehető legkisebb invesztálással és a magyar piac monopolizálásával működjenek hosszú évek óta kiszolgáltatva a lakosságot a magánkézre került energiaszolgáltatóknak, bankoknak… Hát csak pánikoljon a Fitch, osztogassa a rosszpontokat.

A Fidesz-kormány soros EU-elnöksége révén reflektorfénybe került, a médiareform miatt pedig már máglyára is vetették. Vihar egy pohár vízben. A balliberálisok verik a tamtamot, de milyen sajtószabadságról van szó? A Népszaváéról, mely a legbaloldalibb napilapként kiállt a vasúti sztrájktörők mellett egy éve, vagy a Népszabadságéról, mely a magánnyugdíjpénztárak "ideiglenes államosítását" támadja nyíltan kiállva a magántulajdon mellett? – hogy a többi sajtóorgánumról már ne is beszéljünk, mert kivétel nélkül (hazai vagy külföldi) nagytőkések tulajdonában vannak.
Talán elkezdett üvölteni fájdalmában a magyar sajtó, mikor elkezdődött a privatizáció, folytatódott a deregularizáció, egyre csökkennek a munkavállalói jogok? Ha ezt megtette volna, talán el se jutunk idáig. Felemelte szavát a nyugdíjasok meglopása, a kiskeresetű családok megrablása, a hajléktalanok aluljárókból kihajítása, az idén már több mint 100 fagyhalál ellen? Ha felemelte volna, a nép ki is állna mellettük! De így? Hiszen még a tényekről is hazudnak, vagy elhallgatják őket. Kit érdekel, ha siránkoznak? Mert ezt nem a kis zsurnalisták teszik. A lapok mögött álló biznisz- és menedzserréteg.

Persze az igaz, hogy a Fidesz antidemokratikus, megpróbálja bebetonozni magát (a választók felének kétharmada által elért) jelenlegi domináns pozíciójába. Igaz, hogy arrogáns. Igaz, hogy társadalmi propagandájának „népboldogítása” smafu.

Csak halvány ígéreteket tesz arra, hogy a különleges adóban érintett szektorok nem hárítják át a fogyasztókra a pluszterheket (a Magyar Nemzeti Bank alelnöke máris jelezte, az árak komolyan emelkedni fognak, erős infláció várható). S természetesen a Fidesz (és a Jobbik) választási kampányát támogató „hazai nagytőkét” nem sarcolja (lásd a CBA-láncot). Adócsomagjának egyik leglényegesebb eleme, hogy 500 millió forintos adóalapig 19 százalék társasági adó helyett csak 10 százalékos adót kell fizetni. A magyar vállalkozások túlnyomó többsége ilyen. Csak az alacsony bérekre tesz újabb adóterheket.

Választóit becsapta a nők 40 éves munkája utáni nyugdíjba vonulása ígéretével. Még az IMF-fel való „összecsapása” is látványos cirkusz, mert az IMF és az Európai Unió együttes követelését, a GDP 3,8 %-ára lecsökkentett költségvetési hiány (ez évre 3 %) betartását maradéktalanul megígérte... Az EU pénzügyminisztereinek szeptember 7-i ülésén elfogadták, hogy a tagállamok egyeztetik költségvetéseiket az Unió szerveivel. Nem érkezett hír arról, hogy az ülésen résztvevő nemzetgazdasági miniszterünk ellenvetéssel élt volna. Orbán legfontosabb feladata a soros elnöklet alatt „az euró megmentése lesz”. Hogy aztán a köztisztviselőkkel, kormánytisztviselőkkel mi történik a magyar büdzsé megfaragása, a most már törvényesen indoklás nélkül végrehajtható elbocsátások miatt? Miközben a rendőrségre 12 százalékkal több jut, az egészségügy részesedése a bruttó hazai termékből minden korábbinál alacsonyabb lesz. Ez vár az oktatásra is.
Az országnak harmada máris éhen gebed, s nem csak cigányok – vajon kik terjesztik a legendákat, hogy a roma családok havi többszázezret tesznek zsebre a dolgozók kárára? – s a munka világából kimaradó „ingyenélőknek” ezentúl még kevesebb jut. Az éhséglázadások megfékezésére jól jön majd az a Fidesz-törvény, mely szerint idegen csapatokat is be lehet vetni belső konfliktus esetén… Iskolák nem, de új börtönök épülnek. Az elbocsátások folytatódnak, de közmunkák már most sincsenek. Az afganisztáni megszálló csapatkontingens emelésére van pénz, kórházakra nincs.

De mégis, ki lökte oda a választókat a demagóg jobboldal karjaiba?
Ki idézte elő azt a helyzetet, hogy a választók több mint 50 %-a el sem megy az urnákig?
A rendszerváltás eminensei az országot az EU szabad prédájává tették. Az Európai Balpárt nyilatkozatában kiáll az EU "jó elnökletéért". Annak az Európai Uniónak, mely kényszerített az ipar felszámolására, a mezőgazdaság tönkretételére, a közszolgáltatások privatizációjára és most is – fütyülve a népek szuverenitására – teljesítteti a globális tőke, az IMF követeléseit? Amely meg fogja büntetni a magyar lakosságot is azért, mert kormánya vétett az uniós alapelv, a „verseny tisztasága” ellen.
Ez a politika megérett arra, hogy Unióstól, az összes odakozmált politikai elittől, mindenestől partvonalon kívülre kerüljön. Végleg.

Somi Judit

________________________________________

Tunéziában a forradalom követeli:
«Közjóléti Kormányt, Alkotmányos Köztársaságot!»

Nem, a forradalom Tunéziában nem «jázmin-forradalom», ahogy a nemzetközi sajtó nevezi, hanem a munkások, a mezőgazdasági dolgozók, a fiatalság, a bizonytalan helyzetű (prekaritásban élő) dolgozók, az állami alkalmazottak, a munkanélküliek, egy kizsákmányolt és elnyomott nép műve.

Ben Ali megbukott, de nemcsak ő, hanem egész rendszere, így az RCD, Ben Ali pártja el kell, hogy tűnjön a politikai porondról. «Fel kell osztani az RCD-t!» skandálják a tüntetők.
Számos városban, sok városnegyedben bizottságok alakultak, kiszélesítették hatáskörüket, s kezdik kézbevenni azokat a feladatokat is, amik eddig az önkormányzatra tartoztak.
Mit mondanak ezek a bizottságok? Kesrinben pl. Fathi kijelenti: «Nagy bizalmatlanság van a nép körében a pártokkal szemben. Mi pedig határozottan elutasítjuk a «politikai újrafelhasználást». Miért kellene államelnök? A mi bizottságunk olyan köztársaságot követel, melyen keresztül a nép kezében tarthatja a forradalom ellenőrzését».
A városi bizottság követelései:
– közjóléti kormányt, a nemzet által elismert, feddhetetlen független elnökkel,
– a kormány tagjai olyan emberek legyenek, akiknek a politikai, gazdasági, szociális irányultságát a hatalmon lévő párt nem tudta befolyásolni,
– az új kormánynak figyelemmel kell kísérnie az Alkotmányos köztársasági választásokat, az új képviselők nem lehetnek a régi rendszer hívei.

Éljen a tunéziai nép forradalma! Dicsőség mártírjainknak! Éljen a harcoló tunéziai nép!

Most pedig Egyiptom népén van a sor; fölkelése nemcsak Mubarakot és rezsimét veszélyezteti, de megingatja a nemzetközi rend, az USA, az IMF, az EU egyensúlyát is, a nagyhatalmak által kialakított közép-keleti tengelyt.
A Mubarak-rendszer, az elszegényedés és a nyomor elleni tüntetésen kétmillióan vettek részt a fővárosban.

A tunéziai forradalom és az Egyiptomban kibontakozó mozgalom az imperialista rendszer stabilitását teszi kérdésessé. Ez a magyarázata, hogy az USA-adminisztráció mindenáron, Mubarakkal, vagy nélküle, de keresi a kollaborációt az egyiptomi politikai osztállyal.

A mi álláspontunk: Éljen a tunéziai forradalom! Le a külföldi beavatkozással! A tunéziai és egyiptomi nép joga, és csakis az övé, hogy döntsön jövőjéről!

Éljen a tunéziai és egyiptomi nép harca!

(információk az újság megjelenése előtti utolsó pillanatokban)


Munkás Hírlap, e-mail: somijudit@gmail.com

Tamás Gáspár Miklós beszéde a Fidesz-székház előtt 2011.02.01.

Mi az, hogy köztársaság? A köztársaság olyan rend, amelyben a döntő, az elhatározó, a lényeges a nép.

A köztársaság - szemben az arisztokratikus államformákkal - a szuverén nép hatalmának a kifejezése. Köztársaságok úgy tudnak sikeresek, diadalmasak, boldogítók, magyarán jók lenni, hogyha a nép egységesen, vidáman, öntudatosan gyakorolja a hatalmat. Ez csak úgy lehetséges, hogyha a népet nem választják el leküzdhetetlen érdekellentétek. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogyha a nép egyenlő .

Olyan országban, amelyben a válság jelére az állam megtámadja a legszegényebbeket, elveszi a munkanélküli-segélyt, átalakítja az adórendszert úgy, hogy a szegények többet fizessenek és a gazdagok kevesebbet, mindenféle föltételekhez köti a legszegényebbek megsegélyezését, amelyben súlyosan büntetik azokat a szerencsétleneket, akik a börtön előtt fölkiabálnak az emeletre hozzátartozóiknak, ahol súlyos büntetéssel sújtják azokat a magukat rosszul érző fiatalembereket, akik összefirkálják a falakat, ahol súlyosan büntetik azokat a gyerekeket, akik egy tábla csokoládét ellopnak a közértből, olyan országban, kedves barátaim, ahol az erőseket jutalmazzák és a gyöngéket büntetik, olyan országban nincs köztársaság.

Ez az állam, kedves barátaim, a maga antidemokratizmusával, a maga büntető hajlandóságával, a maga kirekesztő politikájával, a maga diszkriminációs hajlandóságával, a maga rendőrállami beállítottságával, a maga hazugságaival és korrupcióival, az ilyen állam nem köztársasági állam, az ilyen állam nem érdemes a mi elismerésünkre, és az ilyen állam nem érdemli meg a mi engedelmességünket.

Ebben az országban, tisztelt barátaim, új alkotmány készül. Ennek az új alkotmánynak az egyik cikkelye azt mondja ki, hogy kivételes helyzetekben, valamint olyan helyzetekben, amelyeket majd a törvény meghatároz, a jogrendet fel lehet függeszteni. Kitől félnek? Hiszen milyen kevesen vagyunk. Kitől félnek? Nem tőlünk félnek, kedves barátaim, nem az egyenlőre erőtlen demokratikus és szociális ellenzéktől félnek. Nem az ellentmondásos politikájú, hatástalan és oly kevéssé szeretetre méltó Európai Uniótól félnek, hanem attól félnek, aki még nem szólalt meg, de aki helyzeténél és lényegénél fogva az ilyen állam ellensége, a magyar néptől.

A magyar nép még hallgat, a magyar nép még mozdulatlan. Többek között azért, mert a leghatékonyabb, de máris megcenzúrázott médiák elhallgatják előle nemcsak azt, ami az országban folyik, hanem a kormányzat legvisszataszítóbb intézkedéseit és terveit! De ezek a lépések, ezek az intézkedések a nép tudomására fognak jutni, ez a logika ismeretes lesz, ezt a logikát mindenki érteni fogja, és az a pillanat, amikor a magyar nép megszólal és nemet mond, az lesz, kedves barátaim, a köztársaság pillanata.

És abban a köztársaságban fogunk élni szabadon, egyenlőn és testvériesen!

Nemzetközi információk

új széria 27.sz. (396) - 2011.jan.21.

Tartalom:

Tunézia - beszélgetés az UGTT egyik felelősével

Algéria - a Parti des travailleurs sajtótájékoztatója
“A tunéziai forradalom az egész emberiség öröksége” (Louisa Hanoune)

Pakisztán - Az ALL Pakistan Trade Union Federation jelentése a dolgozók országos kongresszusáról: A békéért a háború és a terrorizmus ellen, Lahore, 2010.dec.28.

Paul Barbier szakszervezeti felelős - az ILO, a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség és a «Világkormányzat » (első rész)



TUNÉZIA

“Az UGTT óriási szerepet játszik a népi mobilizációban”

Jan. 18-i beszélgetés az UGTT szakszervezeti felelősével – néhány órával azelőtt, hogy az UGTT vezetése bejelentette, nem ismeri el a kormányt, s egy órával később, mikor 3 hozzá közeli miniszter lemondott.

Milyennek tartod a politikai helyzetet?

Azt szeretném mondani először is, hogy minden diktatúra fel szokta égetni az országot, hogy a nép ne profitálhasson saját győzelméből; az imperializmusnak nem felel meg a népszuverenitáson alapuló forradalom, a diktátorok elkergetése, mert direktiváit az imperialista világrend árnyákában az egész rendszernek követnie kellene.

Jól tudjuk, hogy a tunéziai «földrengés» az egész régiót befolyásolhatja, elsősorban az arab világban, de az egész földrészen is. A forradalom azt jelenti, hogy a nép fejezze ki magát, akaratát kikényszerítse, az elfojtott társadalmi igazságosságot illető elképzeléseit megvédje.
Megszabadultunk a diktátortól és közvetlen hozzátartozóitól, de rendszerétől még nem. Megmaradt két összetevője: a most is gyermekeink vérét ontó megtorló erőszakszervezetek, és politikai komponense, az RCD aparátusa a nemzeti egységkormánnyal együtt. A bizonyíték is megvan, Ghannouchi miniszterelnök kapcsolatba lépett a Szaud-Arábiába menekült volt diktátorral, a sajtó megerősítette. Holott vissza kellene hozatni, hogy itt ítéljék el.

A nép gyűlöli a diktátort, de miniszterelnökét, Ghannouchit is. Az olvasóknak meg tudniuk kell a miniszterelnökről, hogy a Világbanknál kamatoztatta «tehetségét». Bizonyos személyek úgy akarják bemutatni, mint feddhetetlen embert, de ő vezényelte le köztulajdonú vállalataink likvidációját minden fosztogatással, rablással együtt. Ő volt az, aki a regnáló család útját egyengette másokkal karöltve, jól tudjuk. Még ha másoknak nagyobb csont is jutott, de ő is közöttük volt.

Megtartja ugyanazt a belügyminisztériumot?

Látni kell azt a gyűlöletet, amit a belügyminiszter mutatott a nép iránt sajtókonferenciáján tegnap. Mintha hirtelen elfelejtette volna, hogy volt jan. 14. és a tunéziai forradalom még tart. Azt gondolja, hogy még tartanak Ben Ali rendszerének régi szép napjai. Fenyegetett és hazudozott, ahogy főnöke, Ben Ali alatt hozzászokott.

Jan. 14-én a tömegek kimentek az utcákra, hogy távozását követeljék. Ez a belügyminiszter, aki ma is hivatalában van, kutyákat uszított a tüntetőkre, és könnygázgránátokkal bombázott. A helyzet sokkal tragikusabbra is fordulhatott volna. Azt állította, hogy egy tüntető letépte a nemzeti zászlót. Senki nem védelmezi jobban nemzeti lobogónkat, mint a nép. Hazudott, amit akar, csak azért, hogy terrorizálja a népet. A tunéziai nép levágta a vipera fejét, de a vipera még küzd. Ébernek kell lennünk. A forradalom sikerült, de meg kell védenünk, és meg kell védenünk népi bizottságainkat is.

Tényleg, az egész országban létrejött népi bizottságok miben állnak pontosan?

A lakónegyedekben, településeken megalakult bizottságok nagy szerepet játszanak és a forradalom védelmére tradíciókat szülnek. A politizáló, a szocialista ideállal átitatott, ahhoz közeli vagy egyszerűen demokratikus, nacionalista fiatalság számára keretül szolgálnak. A népi bizottságok ugyanakkor az életet is megszervezik, a lakóhely védelmét látják el, informálják a lakosságot a forradalmat fenyegető kettős veszélyről: egyrészről a gyilkos milíciák, ahol tudják, folytatják a terrort, másrészről az egész állami struktúra még a bukott rendszer kezében van.

A népi bizottságok ma már képesek országos egységet alkotni és megszerveződni. Ghannouchi kormánya mindent bevet, hogy a népi bizottságok lendületét megfékezze, például tiltja 4-nél több személy gyülekezését.

Ma a népi bizottságok meghatározott szerepet játsznak a népességben, megszervezik az élelmezést, tárgyalnak a kereskedőkkel az alapélelmiszer méltányos elosztásában, a gáz- és tüzelőolajat ellenőrzik, mindez feladatuk. A pékségek előtt néha 200 személy is sorban áll, mindez lökdösődés, incidensek nélkül.
Minden állampolgár tisztában van a téttel, amit a szuverenitás jelent, önmeghatározása saját sorsáról. Ez történik a települések többségében.

A népi bizottságok spontánul jöttek létre, az UGTT helyiségeiben rendezkedtek be ma már regionális szinten is.

Az kellene, hogy az összes forradalmi erő, vagyis mindenki, akinek nincs köze a régi rendszerhez és azzal nem kötött kompromisszumot, találkozzon, közös akcióban egyesüljön.

Mi az UGTT állásfoglalása?

Az UGTT-ben a munkásmozgalom minden áramlata jelen van. Nagy szerepet játszott a mozgósításban, annak ellenére, hogy vezetése ellenállt. A tüntetések nagy része az UGTT székhelyeiről indult, a gyűléseket itt tartották.
Az UGTT a diktátor bukása után nyilatkozatot adott ki, melyben világosan kifejtette, hogy a szakszervezet ellenáll annak, hogy a régi rezsim bármely képviseletének helye legyen az új kormányban.

M. B. interjúja


Magyarázat:

UGTT: az egész tunéziai munkásosztályra kiterjedő szakszervezeti tömörülés, 1947 óta létezik. Minden korábbi, megosztására és párhuzamos szakszervezet felállítására irányuló kísérlet elbukott, de Ben Alinak sikerült integrálnia.

RCD: Burgiba szocialista pártjából 1987-ben gyorsan átalakult Demokratikus Alkotmányozó Gyűléssé (RCD). Az egész országot behálózza bizottsági, lakóhelyi sejtjeivel.

A regnáló családok: Trabelsi, Matri, Mabrouk, Chiboub, Ben Ali család, a diktátor és felesége Leila családja. Minden gyümölcsöző bizniszt megkaparintottak az imperializmus privatizációs kereteiben lehullott morzsákból. Vagyonuk ma több tízmilliárd dollárban mérhető.


ALGÉRIA


A Parti des travailleurs sajtókonferenciája

“A tunéziai forradalom az egész emberiség öröksége” (Louisa Hanoune)

Jan. 17-én az algériai Parti des travailleurs Politikai Irodája sajtóértekezletet tartott, főtitkára, Louisa Hanoune beszélt a szép számban megjelent algériai újságírók előtt.

“A párt első számú felelőse a tunéziai forradalommal kapcsolatban kifogásolta az állam szokatlanul makacs csendjét:“Nem értjük, hogy az algériai állami rádió miért hallgat. Nem másról van szó: ez a reményeiben bízó nép társadalmi és politikai forradalma, hogy végezzen Ben Ali rendszerével és valódi demokráciát hozzon létre.» (Le Courrier d’Algérie).

A L’Expression: «Louisa Hanoune emlékeztetett az utóbbi három év szüntelen politika és gazdasági felbolydulásaira, befolyásukra a fejlődő országokra. Azt mondja, “az Elefáncsontparton jelenleg uralkodó «kétfejű» állapotok és Szudán felosztása az imperializmus műve” és hozzáteszi: “Az imperializmus állandóan lázadásokat akar összetákolni itt, szakadást ott, hogy veszélyben lévő saját érdekeit védelmezze.”
Mihelyt a tunéziai események kitörtek, sem az USA, sem Franciaország nem foglalt nyíltan állást, inkább megvárták, milyen irányt vesznek azok. «Az USA és Franciaország az utolsó pillanatig próbálkoztak Zine El Abidine Ben Ali rendszere megvédésével. Csak mikor megértették, hogy a forradalom elmosta, akkor üdvözölték».

Azokhoz intézve szavait, akik a két országban történteket egybe akarják mosni, Louisa Hanoune pontosított:
“A tunéziai nép kiment az utcára, hogy Ben Ali elnök és a tőkés rendszer ellen forduljon, mely elmélyítette a szakadékot a mindent megkaparintó kisebbség és a szegénységbe, koldulásba süllyesztett nép között. Ezzel nem azonos, hogy Algériában a cukor és olaj árának megugrása miatt a fiatalok zajosan kifejezésre juttatták haragjukat.” A saját törvényeiket diktáló, piaci árakat befolyásoló cukor- és olajbárókat hibáztatva: “Egy maroknyi operátor kezében hagyni az alapvető élelmiszerek forgalmát ellentétben áll törvényeinkkel és ugyanakkor magában hordozza a jövőben ennél sokkal súlyosabb felfordulás kockátatát is”.»

A L’Horizon így idézi Louisa Hanoune-t «annak kapcsán, akik a tunéziai eseményeket saját javukra akarják kihasználni »: “nem támogatunk senkit, aki számláját akarja rendezni az elnökkel vagy a miniszterelnökkel”. A PT “a nemzeti szuverenitást óvja”. Viszont Hanoune asszony helyteleníti a kormánynak az importőrök javára hozott intézkedéseit, a „spekulációs prémium” 53 milliárd dináros mentességét. Javasolja az állami szférához való visszatérést az élelmiszercikkek termelése és forgalmazása esetében állami üzletek megnyitásával (mint a Souk El Fellah vagy az ENCG és az Enasucre vállalatok). “Eképpen nem lesz az állam kiszolgáltatva a nagyétvágyú tőke kényének-kedvének”.

A Quotidien d’Oran aláhúzza: «a főtitkár üdvözli a tunéziai forradalmat», melyet «az emberiség értékének tart». Semmiféle felkelést nem lehet programozni, mondja Louisa Hanoune, “a felkelések csak akkor törnek ki, ha az objektív körülmények is megvannak. Ami Algériában történt a múlt héten több vilayában, az a kereskedelmi bárók cselekedeinek konzekvenciája, válasz azoknak, akik egyoldalúan döntenek az árakról.»

La Tribune idézi Louisa Hanoune nyilatkozatát:
«Az algériai lázongások a spekulánsok és a cukor-, olajbárók provokációja. Egyébként őket kell bíróság elé idézni, nem a fiatalokat. A spekuláció az áremelkedés oka.”…“A hatóságok, melyek csak kezüket tartják a terroristák felé, hogy fegyvereiket adják át, tanusítsanak bölcsességet a fiatalok esetében.”
A Parti des travailleurs főtitkára rávilágít a tétre. “Az Algériára gyakorolt nyomás nem szűnik a 2009-es kiegészítő költségvetési törvény óta.” Az államnak nem szabad meghátrálnia a spekulánsok előtt. “8 hónapnyi mentesség, ez túl sok. 53 milliárd dinár, ez a spekuláció ára ”, mondja. Louisa Hanoune hozzáteszi: “Elfogadhatatlan! Nem akarunk a spekulánsok szolgálatában álló köztársaságot. Ezek azok, akik képesek monopóliumukkal államcsínyt provokálni, az alapvető élelmiszerárak hiányát megteremteni.” A párttanácskozás óvatosságra hívja fel a közhatalmat és arra, hogy szabályozó szerepét lássa el. “Az államnak az alaptermékek legalább 51 %-át importálnia kell, hogy leállítsa a spekulációt, mely megkaparintotta a közvállalatokat, bezárta őket, hogy importőrré legyen.”

Louisa Hanoune a közhatalomnak címezve háromszor is felhívta a figyelmet a helyzet konzekvenciáira. „Ebben az esetben nem a termelőeszközök átadásáról volt szó, hanem a termelőeszközök megsemmisítéséről.”


PAKISZTÁN
ALL Pakistan Trade Union Federation


A Dolgozók Nemzeti Kongresszusa jelentése
A békéért, a háború és terrorizmus ellen
2010. Lahore, 2010.dec.28.

Az ALL Pakistan Trade Union Federation dec 28-án tartotta kongresszusát a békéért és a háború ellen.

Panzsáb, Sindh, Baloucsisztán, Khyber Pachtoun Khaw tartományok APTUF- dolgozóit reprezentálva 1075 küldött vett részt a kongresszuson kifejezve testvériségét. Sok nő érkezett, különböző ipari területek dolgozói, a Working Women Organization és más föderációk, szintén jelen voltak támogatásuk és szolidaritásuk jeléül különböző szervezeti aktivisták (PWC, újságírószervezet, ügyvédek fóruma, CMKP, stb.).

Az országot terrorizmus és háború sújtja, a gazdasági válságok legrosszabbika, infáció, munkanélküliség, az emberek élete napról napra romlik. Az imperialista hatalmak mindenáron céljukhoz akarnak érni, az országot anarchiába dönteni, darabokra tépni. A biztonság hiánya óriási nyugtalanságot okoz a lakosság körében; mindenki aggodalommal várja a másnapot. A drámai helyzetben az APTUF nemzeti kongresszust tartott, hogy egyesítsen, lehetőséget adjon a vitára, meghatározza stratégiáját, elemeket szolgáltasson az ellenállásról annak folytatására a tőkés politika ellen a békéért és igazságért.

Az egész Pakisztánból összejött delegáltak az Alhamra Hallban kis csoportokba verődve adták ki a jelszót: «mazdoor ittehad – zindabaad» (éljen a dolgozók egysége), békét, nem háborút! Lelkesedés, szolidaritás, egység jellemezte a kongresszust, bizalom abban, hogy együtt nem hagyják jogaik és szabadságuk elvételét, és erre képesek lesznek a dolgok saját kezükbe vételével. A kongresszus fontossága miatt a kormány megpróbálta megakadályozni annak megtartását, de az APTUF elérte, hogy ez ne sikerüljön.

A tribünön:
Gulzar Ahmed Chaudhry, az All Pakistan Trade Union Federation főtitkára;
Khursheed Ahmed (Pakistan Workers Confederation);
Rubina Jamil (az APTUF elnöke); Fareed Awan (APTUF-Sindh);
Farrukh Baseer (a pandzsábi újságíró szakszervezet);
Manzoor Razi, Rashid Lodhi (A Nép Ügyvédeinek Fóruma - Peoples Lawyers Forum);
Qazi Niamat Ullah (APTUF-Sindh);
Fazal-e-Wahid (az APTUF elnöke);
Rai Hasnain Tahir, (újságírószakszervezet);
Ghulam Nabi Barohi (APTUF-Baloucsisztán);
Rehmat Shah (Peshawar-NWFP);
Mian Muhamma Rafique (Sheikhupura);
Hafeez Cheema (Faislabad)

A nyitóbeszédet Rubina Jamil (APTUF-elnök) mondta el. Beszéde szenvedélyes volt. Megköszönte, hogy eljöttek a küldöttek a rossz idő ellenére messziről is, köszöntötte az APTUF vezetését a kongresszus megszervezéséért, köszönetet mondott a sokszáz üzenetért, a Nemzetközi Egyetértésnek támogatásáért és akciójáért az egész világon. Elmagyarázta, hogy az USA-imperializmus által kezdett háború fokozatosan kiterjedt Pakisztán belső részeire is és látni az úgynevezett terrorizmus elleni háború drámai következményeit. «Ez a háború a dolgozók, szakszervezeteit és jogaik ellen folyik». Összefoglalta a dolgozók általános helyzetét és azokat a kérdéseket, melyekkel munkahelyükön, otthon találkoznak, különösen a dolgozó nőkét, akik körülményei rendkívül rosszak. Hiányzik a munka törvénykönyvben előírt infrastruktúra, mértéktelen kizsákmányolás áldozatai az éjszakai munka, alacsony munkabér, szexuális zaklatás okán, stb.

«Teljes támogatásunk és szolidaritásunk a dolgozóké és harcuké», ezt nyilatkozta hozzászólásában Farukh Baseer (újságírók szakszervezete), Rashid Lodhi (ügyvéd, Peoples Lawyers Forum), Rai Hasnain Tahir (újságíró szakszervezet). Mindannyian kitüntetésnek érzik, hogy a dolgozók között lehetnek és harcuk részesei. A mozgalmi dalok és versek elhangzását nagy taps követte, csakúgy mint a jelszavakat.

Khursheed Ahmed (a Pakistan Workers Confederation főtitkára) is felszólalt. A PWC & PWF nevében tisztelettel adózott Gulzar Ahmed Chaudhrynnak és az APTUF-nak a pakisztáni munkásmozgalom megerősítéséért való szüntelen harcukért, kiemelte az egység és a szolidaritás szükségét a közös célok elérésére.
Gulzar Ahmed Chaudhry elvtárs hozzászólalásában a dolgozók bátorságáról beszélt, kiemelve a vasutasokat, arról a lelkesedésről, mellyel ezen az eseményen résztvesznek. A leghezebb problémák és represszió ellenére ellenállnak a kizsákmányolásnak. Emlékeztetett, hogy a dolgozók vívmányai hosszú harcok és áldozatok eredményeképpen jöttek létre, így még keményebben kell harcolnunk, még pragmatikusabban a munkásosztály valódi forradalmáért. Hozzátette, hogy a pakisztáni imperialista háború, ahogy a háborúk mindenütt a világban, az instabilitást akarja megteremteni, hogy a természeti és emberi forrásokat megkaparintsa; a dolgozók egysége szakszervezeteikkel azonban meg tudja akadályozni. Határozottan bírálta az új munkaügyi politikát, elutasította azt, hogy a tartományok saját munkatörvénykönyvvel rendelkezhessenek. Így fejezte be: «Azt gondoljuk, hogy a jelenlegi globalizációs körülmények között túl kell menni a nemzeti határokon, meg kell próbálni a nemzetközi szolidaritás elmélyítését és a munkásmozgalmak szövetségét».

Sindh, Baloutcsisztán és Khyber Pachtoun Khaw delegációi a dolgozók kizsákmányolása és szakszervezeteik elleni megtorlás hasonló leírását mutatták be. Ugyanazt a romboló hatást éri el az energiakrízis, a privatizáció, a munkásellenes politika. A szónokok kimondták, hogy az új munkaügyi politika alapján a szakszervezetek egy része eltűnik, mert a munkáltatók felhatalmazást kapnak, hogy a dolgozóval egyéni alkut kössenek a szakszervezettel kötött kollektív megállapodással szemben, és a munkaügyi minisztérium felügyeleti joga megszűnik az ipari egységek felett. Elmondták, hogyan álltak ellent saját szakszervezetükben az igazságtalanságnak és hogy folytatni fogják a szövetség és a munkásmozgalom megerősítését.

Minden felszólaló mélységes aggodalmát fejezte ki amiatt, ami az országra vár a növekvő katonai beavatkozás, s következményeként az instabilitás és a szélsőségek megjelenése miatt. Követelték a kormánytól, hogy katonai hadműveleteit fejezze be, béke legyen. Mélységes reményt táplálnak eme országos kongresszus iránt, azt szeretnék, ha feladatát betöltené, a meggyőződést megerősítené, a szakszervezet zászlaját magasra emelné, szolidaritási és harci lendületét a békéért és igazságért fenntartaná.

Határozat

• Mi, dolgozók, szakszervezeti felelősök, Pandzsáb, Sindh, Baloutchistan, Khyber Pachtoun Khaw aktivistái, akik az APTUF kongresszusán összegyűltünk a békéért, a háború és terrorizmus ellen, követeljük:
• az álllami ügyekbe való idegen beavatkozás azonnali megszüntetését;
• a háborús és a katonai intervenciós fenyegetés leállítását;
• a katonai hadműveletetek és fenyegetések megszüntetését a törzsi területeken, a béke helyreállítását;
• intézkedéseket az energiaválság megoldására, az energia-előállítás RENTAL programja leállítását;
• 16 000 rúpiás bérminimumot;
• nemzeti munka törvénykönyv kidolgozását;
• a vasútprivatizáció és az állami iparvállalatok magánosításának leállítását;
Minden állami és magán intézményben a szakszervezeti jogok helyreállítását;
• nemet az IMF-re és a Világbankra;
• a 2010-es Punjab Industrial Relation Act (PIRA) törvény munkásellenes kiegészítésének törlését.
Yasir Gulzar
All Pakistan Trade Union Federation
14-N. Industrial Area, Gulberg-II, Lahore-Pakistan


E-mail: struggle0881@yahoo.com , rubinawwo@gmail.com



Az ILO, a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség és a «Világkormányzat»
(első rész)

A hozzászólás célja, hogy megmutassa, hogyan illeszkedik totálisan a «világkormányzatba» a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség (NSZSZ) vezetése az «egyetemes érdekek» nevében, a munkásosztály különleges érdekeit alárendelve a tőkés rendszer céljainak.

A «munkahelyért világpaktum»

Több hónapja már, hogy az ILO kampányba kezdett a munkahelyek témájában.
2009 júniusában a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia kormányzati, munkáltatói és a tagállamok dolgozói képviselete egyhangúlag elfogadta a «Munkahelyért paktumot».

Mi ez a paktum?
A kezdeményezők szerint:
«A munkahelyért világpaktum az intézkedések kiegyensúlyozott és reális együttese, melyet a regionális vagy multilateráris intézményekre támaszkodva az országok adoptálhatnak, hogy a válság hatását enyhíthessék és felgyorsíthassák a munkaerőpiac felegyenedését. (…) a tagállamokat arra szólítja fel, hogy válságellenes intézkedéseiket alapjaiban koncentrálják a méltó munkára. A paktum a munkaerő piacán a világválság társadalmi hatására irányul és olyan politikát jelent, melyet az országok saját szükségleteik szerint alkalmazhatnak. A «méltó munka agenda» és az ILO 2008-as «Nyilatkozat a társadalmi igazságosságról a méltányos globalizációért» elkötelezettségétől inspirálva, a Paktum emlékeztet arra, hogy a munka alapvető elvei és jogai tiszteletben tartása, a szociális védelem megerősítése, a nők és férfiak közötti egyenlőség felé haladás, a szociális párbeszédben való részvétel és az erre való bátorítás a fellendülés és fejlődés alapvető aspektusát jelentik. A Paktum széleskörű politikai megoldásokat kínál:
- a munkahelyteremtés ösztönzésére;
- a szociális védelem kiszélesítésére;
- a nemzetközi munkaügyi normák tiszteletben tartására;
- a szociális párbeszéd fellendítése érdekében;
- a méltányos globalizáció kidolgozására.
Röviden, a Paktum a munkaügyi haladásra és a személyi védelemre vonatkozik, egyszerre ad választ a népesség aggodalmaira és a reálgazdaság szükségleteire.»

A beszédtől a realitásig

Szép kijelentések, de kevés tett követi. Elég, ha elolvassuk az ILO Nemzetközi Munkaügyi Hivatala intézetének jelentését: «2010-es jelentés a világ munkaügyi helyetéről: egyik válságból a másikba».

A szervezet sajtóközleménye szerint «a munkaerőpiac recessziója kitart, a társadalmi klíma súlyosbodását eredményezi számos országban».

A jelentés aláhúzza, hogy a reális előrehaladás ellenére «új felhők tűntek fel a munkaügyek horizontján, s az előrejelzések szerint jelentős romlásra számítanak számos országban».

Az Igazgató Tanács szerint, ha megmaradnak az eddig alkalmazott intézkedések, a munkahelyek válság előttire szintre visszaállítása 2015 előtt nem lehetséges.

Ezzel párhuzamosan a jelentés közli, hogy több mint 8 millió munkahely hiányzik a válság előtti állapotokhoz képest.
«Minél tovább tart a munkaerőpiaci recesszió, annál több munkát kereső találja magát szembe új munkahely megtalálásának nehézségeivel», erősíti meg a Hivatal. «A statisztikailag rendelkezésre álló 35 országban, ezeknek a munkát keresőknek közel 40 %-a több mint egy éve munkanélküli, tehát viseli a demoralizálódás kockázatát, önbizalma elvesztését és pszichikai problémákat. Fontos annak megállapítása, hogy a munkanélküliség a fiatalokat arányukban súlyosabban érinti, mint a többi kategóriát .»

Az Igazgató Tanács mintegy 150 ország adataira alapozott kulcstanulságai:

• A gazdasági és pénzügyi válsághoz köthető szociális zavargások legalább 25 országban jelentek meg – nagy számban fejlett országokban. Bizonyos feltörekvő országokban is tettenérhetőek a munkabérek és a munkakörülmények apropóján.
• Számos olyan ország, ahol 2009 végén a munkahelyek fellendülését regisztrálhattuk, ma esést mutat. Ugyanakkor a jelentés jelzi, hogy az adatokat szolgáltató országokban 2009 végén több mint 4 millió munkahellyel nem rendelkező hagyta abba a munkakeresést.
• Az információt szolgáltató 82 ország több mint háromnegyedében a lakosság 2009-es évi életminősége rosszabbodását tapasztalta (az azonos adatok 2006-os összehasonlításával).
• Még a munkával rendelkező személyek esetében is jelentősen csökkent a munkával való elégedettség, a 83 országból 46-ban az igazságtalanság érzése emelkedik.
• A 72-ből 36 országban a népesség kevésbé bízik kormányában, mint a válság előtt.

«Az emberek készek megérteni és elfogadni a nehéz ügyeket…» (Juan Antonio Somavia, az Igazgató Tanács igazgatója)

A jelentés nyomasztó, de milyen konklúziót von le Juan Antonio Somavia, a Nemzetközi Munkaügyi Hivala igazgatója?
«A méltányosságnak kell a válságból való kilábalás iránytűjének lenni. (…) Az emberek készek megérteni és elfogadni a nehéz ügyeket, ha úgy találják, hogy mindenki kiveszi részét. A kormányoknak nem kellene választani a pénzügyi piacok követelményei és állampolgáraik szükségletei között. A pénzügyi és a társadalmi stabilitásnak együtt kell haladnia. Ha nem, a társadalmi kohézió is veszélybe fog kerülni.»
Megértetni és elfogadtatni az emberekkel (a dolgozókkal) ezt a nehéz választást, íme a Somavia ajánlotta cél.

IMF és ILO: ugyanaz a küzdelem

Vajon nem ez az értelme annak, hogy az IMF-fel és igazgatójával, Strauss-Kahnnal együtt vállalta a védenökségét annak a nemzetközi konferenciának, mely témája «a munkahelyekben gazdag fellendülés gyorsításának eszközei»?
A konferencia Osloban múlt év szept. 13-án zajlott, részt vett többek között Papandreu, a görög miniszterelnök, Zapatero, a spanyol, Christine Lagarde és AIain Duncan Smith francia és angol pénzügyminiszterek, akik országaikban a munkásosztály vívmányai elleni intézkedéseket – munkahelyek, szociális biztonság, közszolgáltatások tekintetében – megsokszorozták...
A konferencia zárásaképpp az IMI és az ILO közös közleményt adott ki két területen való együttműködési egyezségéről:
- a szegénységben vagy prekaritásban élők szociális védelmi koncepciója további megvizsgálása,
- a hangsúly olyan politikára helyezése, mely a munkahelyteremtést favorizálja.

Ehhez az IMF és az ILO sürgette a «termékeny szociális dialógus központi szerepét a szükséges konszenzus létrehozásához azért, hogy a válság miatt kényes kiigazítás kibontakozzék.» és elkötelezték magukat «együtműködésük folytatása és elmélyítése mellett avégett, hogy támaszkodjanak a G20-ra és annak kölcsönös fejlődési processzusára a globális fejlődés szigorú, tartós és kiegyensúlyozott fenntartása érdekében”.»
Ennek apropóján megjegyezzük, hogy M. Strauss-Kahn az osloi konferencia másnapján publikált írásban örvendezett bizonyos országok kezdeményezésének, «melyek lehetővé tették a vállalatoknak dolgozóik megőrzését a munkaórák, a bérből élők számának csökkentésével, ami a gazdasági lassulás árát méltányosabb módon osztja el.»

Amikor Somavia a G 20-t köszönti

Majdnem napra ugyakkor Szöulban összeült a G20. Megbeszélése eredményeképpen a 20 ország vezetője kiadta nyilatkozatát, melyben olvashatjuk: «Eltökéltük, hogy a fejllendülés középpontjába a munkahelyeket, a szociális védelmet és a méltó munkakörülményeket helyezzük, csakúgy mint az alacsony jövedelmű országok felgyorsított fejlődését.»

Somavia, aki részt vett a csúcs munkájában, azonnal kijelentette, hogy «A szöuli nyilatkozat megerősítette, a munkahelyteremtésnek a világggazdaság fellendítése szívében kell állnia. Kérem a G20-t, hogy ezt a vállalását végezze el és biztosítom az ILO teljes együttműködését ezen a területen».

Somavia szintén felhívta a figyelmet a G20 «megosztott növekedés» fogalmára, hozzátéve: «ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy a fejlődés jótékony hatása kiterjedjen az országok szintjére és csökkentse a fejlődő és magas jövedelmezőségű gazdaságok közötti szakadékot». Szintén pontosította: «Alapvető annak biztosítása, hogy a bérek ugyanúgy fejlődjenek, mint a produktivitás, hogy a tartós fejlődés célját elérjük.»

Az ILO főigazgatója kiemelte a G20 vezetői által adoptált «szöuli fejlesztési konszenzus a megosztott növekedésért» fontosságát. «Különösen örvendek, hogy a G20 a fejlesztést a beruházások, a munkahelyek és a szociális védelem tengelyén közelíti meg», folytatja Somavia. «A szociális védelem elismerése csakúgy, mint a növekvő produktivitásba és tartós fejlődésbe invesztálás, bátorító tény.», tette hozzá.

Még messzebbre megy az «Erős, tartós és kiegyensúlyozott növekedés kerete»; a vezetők akciótervet fogadtak el Szöulban az együttműködést és a nemzeti politikát illetően. A G20 vezette frissítés érdekében az ILO-t kérték szakértői tevékenysége folytatására ebben a keretben a nemzeti elkötelezettségek és a befejezett programok terén, valamint az IMF és az ILO közötti szoros együttműködés folytatását.

Ezekben az percekben vonultak ki az utcákra a francia bérből élők milliói tüntetve a kormány – az IMF által melegen ajánlott – nyugdíjreformja ellen (mely a szociális védelem egyik pillére).

2010 júliusában ugyannnek az intézménynek egyik információja aláhúzza: «Az adminisztrátorok úgy becsülik, hogy a 2009-10-es költségvetés fellendítési intézkedései, nevezetesen a szakmai adózás eltörlése, jól átgondoltak voltak. A költségvetés hiányának erős emelkedése miatt a következő években elsőbbséget kell adni a hiteles és a közköltségekre érzékeny kiegyensúlyozásnak. Az adminisztrátorok üdvözölték a hatóságok eltökéltségét a GDP hiánya 2013-as 3 %-ra csökkentésében.
Köszöntötték a már azonosított kiegyensúlyozó intézkedéseket, nevezetesen a központi adminisztráció kiadáscsökkentését és a helyi kollektívák átutalásának nominálértékű befagyasztását. A nyugdíjak bejelentett reformja a rendbetétel stratégiai kulcsa és hangsúlyt jogosan teszi a nyugdíjbavonulási kor emelésére. Megfelelő az erőfeszítések folytatása az egészségügyi kiadások megfékezése érdekében is.»

Ezt mondják Franciaországról. De emlékeztethetünk Strauss-Kahnra Tunézia apropóján:
2008. nov. 18-án, mikor Ben Ali diktátor fogadta, így nyilatkozott: «Tunézia követésre méltó példa sok feltörekvő ország számára», vagy «Tunéziában [a válság ellenére], a dolgok továbbra is korrekt módon működnek».

Egyébként pedig Somavia aláhúzta, hogy az ILO-Agenda a méltó munka tárgyában és a Munkahelyért világpaktum egyre inkább a G20-szal azonos látásmódot tükrözik a kiegyensúlyozott növekedés és fejlesztés tekintetében. (...)


Paul BARBIER, szakszervezeti felelős
(folytatás a következő számban)



Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com



Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse