2011. február 16., szerda

Kína-levél 350.sz. – 2011. febr. 1.



Ezekben a napokban kezdődött Kínában a Nyúl éve, a kínai dolgozó vagy paraszt még többet kell fizessen az ünnepi hagyományokra. Ha a fogyasztási árak 2010-ben hivatalosan csak 4,6 %-kal is nőttek, ez csak elrejti a nyers valóságot: az élelmiszerárak sokkal nagyobb mértékben emelkedtek, a gyümölcs közel 30 %-kal, a tojás és a rizs 20 % körül, a gabonafélék több mint 15 %-kal, csak a zöldség ára csökkent (–3 % egy év alatt) 11 havi emelkedés után.
A FAO (az ENSZ élelmezési és mezőgazdasági szervezete) szerint «januárban az árak történelmi szintet értek el és folytatják az emelkedést» és Kína az egyik legérintettebb ország ebben. Wen Jiabao miniszterelnök egyébként deklarálta, hogy a kormány infláció elleni harca élvez elsőbbséget 2011-ben. Ha hinni lehet a franciaországi követség «Kína gazdasági közlönye» szavainak: «a rossz termés, a lakhatási kiadások növekedése, a munkabérek emelkedése és a monetáris politika, ezek az alapvető okok» az infláció magyarázataként.

A kínai munkás okozza az inflációt? A béremelkedés lenne az infláció felelőse! Álmodunk… Az árak emelkednek, csodálkozni kell akkor, hogy a dolgozók béremelést követelnek? Vajon a bérek miatt növekednek a lakbérek? Nem, a bankkölcsönökből (és a magasszintű politikusok védelméből) kvázi határtalanul az építési vállalkozók profitálnak és a spekuláció táplálja. Vajon a bérek emelik égig a mezőgazdasági cikkek árát? Nem, a szakértők véleménye szerint az 2010-es «vidéki bérek» 18%-os emelkedése nem nagy dolog, viszont a világpiac mozgásának kitett import műtrágya, mezőgazdasági gépek és nyersanyagok emelik az árakat csakúgy, mint a közvetító spekulánsok és a helyi korrupt bürokraták.
Semmi nem akadályozhatja a dolgozókat, legelőször is a közöttük legföldhözragadtabb migráns dolgozókat, hogy jobb munka- és életkörülményeket követeljenek. A Népességi és Családtervezési Bizottság 2010-es felmérése nyomán azt nyilatkozta, hogy 2009 végén 211 milliós volt a migráns populáció köre, a Xinhua, a hivatalos sajtó szerint a partvidéken jelenleg is 10 millió munkáskéz hiányzik. Mivel a minimálbérek emelkedtek az utóbbi években, Peking is emelte a minimálbért 20%-kal, a Guangdong tartományi Munkaügyi és Társadalombiztosítási Iroda bejelentette, hogy ő is újból emeli 2011 márciusában. Akkor hogyan magyarázható ez a paradoxon?

«Délkínai munkás tavasz»? Egy 20 éve Kínában dolgozó kutató próbál válaszolni. Azt írja, «Dél-Kínában a körülmények megértek a munkás tavaszra». Bizonyos, hogy a migráns dolgozók számszerűleg domináns frakciója és a hatalom birtokosai közötti egyszerre kifejező és árulkodó fordulatnak vagyunk tanúi a nyári sztrájkok, tüntetések után, nevezetesen a Hondánál, a két állami acélipari vállalatnál. Feltáró jellegű a fiatal munkások munkabeszüntetése, akik saját képviselőiket választották meg Foshanban a Hondánál, ahol a munkásoknál 15-ször többet kereső hivatalos szakszervezet, az ACFTU elnöke állandóan a munkáltató mellett állva nem szól egy szót sem, majd a munka felvételére erőszakkal akar kényszeríteni...
Az ilyen nehezen kontrollálható helyzet veszélyeinek csökkentésére Guangdong tartomány helyi felelősei bizonyos szabályokat módosítottak, új szabályozást léptetnek életbe (Financial Times, jan. 5.). Ez engedélyezi, hogy a dolgozók közvetlenül válasszák meg képviseletüket a kollektív bértárgyalásokon és kötelező tárgyalásokat ír elő, ha a dolgozók 30 %-a kifejezi ezirányú akaratát.

Business kontra munkásjogok. Ez az, ami felháborítja Lau urat, a honkongi iparszövetség alelnökét, aki tömeges kiszervezést végzett Honkongból Guandong felé, hogy a termelési költségeket csökkentse és óriási hasznot húzzon belőle: «Ha megkérditek a dolgozókat, akarnak-e béremelést, min. 30 %-uk nyilván azt feleli igen, akkor pedig tárgyalni kell!» (Financial Times, jan.5.). De Lau úr arra nem ugrott, mikor megtudta, hogy Hongkongban az átlagbérek az infláció leszámításával 0,8 %-kal csökkentek! Akkor sem, amikor megtudta, hogy a minimálbér bevezetése ellenére a hongkongi 40 legnagyobb milliárdos egy év alatt 21 %-kal gyarapodott!
Bizonyos, hogy a shenzeni ACFTU, a hivatalos szakszervezet nincs hozzászokva ahhoz, hogy pl. meghallgassa a fiatal migráns dolgozókat arról, nekik is joguk lenne ugyanahhoz a gyógyításhoz, gyermekeik iskolázásához és olcsó lakhatáshoz, mint városokban lakó kollégáiknak.
Igen, bizonyos, a munkás- és demokratikus jogokat vissza fogják szerezni azok ellenében is, akik erőszakkal, hazugságokkal vagy fortélyokkal azokat elvették. A tunéziai forradalom nem tunéziai ügy. Egyébként a Közbiztonsági miniszérium jan. végén megtiltott a hivataloson kívül minden egyéb információt Egyiptomról.

«Társadalmi feszültség Dél-Kínában: általános sztrájk felé tartunk?»

A CNRS egyik kutatója ezt a címet adta a «Rue 89» site-on publikált cikkének. Jean Ruffier kínai közgazdasági szakértő a cantoni Sun Yatsen egyetem francia-kínai szociológiai központjának vezetője. «Helyszíni, vállalati, szakszervezeti aktivistákkal, a politikai hatalommal együtt végzett megfigyelések» alapján számára úgy tűnik : «Dél-Kínában a körülmények megértek a munkás tavaszra, a mozgolódás már elkezdődött; minden arra utal, hogy a következő hónapokban kifejlődik». Részletek elemzéséből (kiemelések tőlünk). Legközelebbi levelünkben munkája Guangdong tartományra vonatkozó speciális részét közöljük.

Létezik-e a kínai munkások «új generációja»?

A mai munkások alig hasonlítanak a tegnapiakra. Kínában a kommunista rendszer első 30 évében munkásnak lenni azt jelentette, hogy bizonyos képzettséggel és állami munka privilégiumával rendelkezett az ember. Irigylésreméltó helyzet volt. A reformok lényegesen csökkentették az állami szektorban dolgozó munkások számát, a magánszektorban dolgozókét pedig megemelték. Utóbbiak tömegesen alkalmaztak képzetlen, vidékről érkező fiatalokat. 30 évvel az ipari fellendülés után már a második falusi generációnál tartunk. Képzettebb, mint az első, rendelkezik az elődök tapasztalataival és főleg csak a fejlődést ismeri. Az első nemzedék átélte a polgárháborút, az éhinség időszakát. A jelenlegi tudja, mi a nyomor, de csak ritkán éhezett és megtorlást még ritkábban viselt el. Hisz magában és jövőjében. Ezek a munkások olyan falvakat hagytak el, ahonnan menekülnek a fiatalok, ahol endémikus munkanélküliség dühöng. A kínai paraszt jövedelme évi 100 euró körül mozog, a munkásé tízszer nagyobb. A falusi származású munkás társadalmilag felemelkedik.
A kínai vállalatok 20 éves megfigyelése során kimutatható ezeknek a munkásoknak a mentális fejlődése, olyan evolúció, mely konkrét tapasztalataikhoz köthető. Lehetetlen a kínai munkások minden vélekedését leírni, annyira különbözőek, de megkíséreljük néhány állandóját feltárni.

Vége van annak, hogy «többet dolgozunk, hogy többet keressünk»?

A 2004-2006-os években hallottuk kínai barátainkat gúnyolódni a nyugatiak feltételezett lustaságán, akik szerintük jobban aggódnak a munkaszüneti napokért, mint saját nemzetgazdaságuk fejlődéséért. Azt mondták, a kínai gazdaság azért lesz a legerősebb, mert a kínaiak nem félnek a munkától és elfogadják, hogy sokat dolgozzanak még limitált bérekért is. Ilyesmit ma már sokkal ritkábban lehet hallani. Meg kell mondani, a munkaritmus megnövekedett. Azt is, hogy lehet intenzíven dolgozni sok évig, de nem végtelenül. Ha túl sokat dolgozik az ember, elhasználódik, még ha kínai is.
Ma azt halljuk, hogy a kínaiak kevesebbet akarnak dolgozni. A munkások gyakran a kapott fizetség arányában fektetnek a munkába. A kiábrándító megállapítást hangoztatják:: «Éveken át egyre keményebben dolgoztunk és nézzétek meg ki gazdagodik: nem mi!» Ha ezek a munkások többet keresnek, mint szüleik, bonyolultabb világban is élnek. A kínai munkások fizetése nem emelkedik a kínai gazdasági fejlődés ritmusának megfelelően. Maradnak a harmadik világbeli bérek olyan régióban, ahol a fejenként számolt GDP megfelel jó néhány európai országénak.
Komoly fejtörést jelent munkásként élni. A lakhatási költségek elszálltak. A városi lakosság zömének van saját lakása, de a munkásoknak számolni kell azzal, hogy képtelenek ezt elérni. Megnősülni annyit jelent, hogy lakást találni az olcsó tömegszállásokon kívül. Gyermek nevelése városon nagyon gyakran a munkás anyagi lehetőségeit felülmúlja, a gyereket a vidéki nagyszülőkre kell bízni vagy elhalasztani megszületését. Most pedig az élelmiszerárak szálltak el.
Néhány évvel ezelőtt a munkások bizonyos fatalitással vették tudomásul sorsukat, mivel nem láttak módot annak megjavítására. Ma azonban, miután hallják, hogy más üzemekben sztrájkkal hogyan értek el béremelést, felfedezik, hogy rosszul fizetettek. Nem ismerik a repressziót, hozzá vannak szokva, hogy könnyedén munkahelyet változtathatnak, nem tartanak a munkanélküliségtől, így nem félnek a munkabeszüntetéstől sem.

A vállalati vezetők a feszültséggel szemben

A munkások hozzáállásának eme változásával szemben a magán munkáltatók tanácstalannak tűnnek. A kínai munkáltató hozzá volt szokva az engedelmes, de kevésbé hűséges munkáshoz. Beérték erős turn-overrel, amíg semmi nehézséget nem jelentett a munkaerőtoborzás. (…) Most ugyanezek a munkáltatók szembetalálják magukat azokkal, akik nyíltan vitáznak a bérekről és ez újnak számít számukra. Tekintélyre hivatkoznak, az engedelmesség konfuciusi erélyeire és zordonságról tanúskodó munkáskapcsolatokat vezetnek be.
(…) A nyugati vállalatvezetőket szintén meglepte a munkások viselkedésének változása. Kínai kollégáik többségével szemben az a különbség, hogy általában a személyzeti ügyekbe valami minimumot befektetnek, igyekeznek jó kapcsolatokat fenntartani alkalmazottjaikkal. (…) az volt a benyomásuk, hogy ők voltak a társadalmi béke fenntartói azzal, hogy a követeléseket megelőzték. Munkavállalóik megelégedtek az adott helyzettel, gyakorlatilag soha nem zúgolódtak sem a bér, sem a munkakörülmények miatt. Aztán most, néhány hónap óta tudomásul kell venniük, hogy a béremelések vagy az engedmények nem elegek a műhelyekben folyó viták elkerülésére. Azt gondolták, hogy ajándékot adtak a hálás embereknek és több már nem is kell. Ez teljesen új számukra Kínában.

És a Kommunista Párt hogyan reagál?

A konfliktusoktól nem félő munkásokkal szemben ott van a társadalmi kockázat kérdésében sokkal inkább megosztott hatalom. A kínai hatalom nem kifejezetten a demokrácia bajnoka. A kinevezések módozatai nem ismerik a választásokat se fent, se lent. Ez a hatalom azonban sokkal kevésbé tűnik monolitikusnak, mint ahogyan az a kelet-európai szocialista érában volt. A központi hatalom látásmódja, stratégiája és helyzete sokban különbözik a helyhatóságokétól vagy tartományi szintekétől.
(…) A kínai hatalom világa a politika alkalmazásáról élénk vitákkal tarkított. Ez különösen észlelhető a munkakonfliktusok kezelésének kérdéseiben. A központi hatalom eléggé keveset avatkozik be, ha mégis igen, akkor a helyi hatóságok tevékenységének helytelenítéseként és sokszor brutálisan. Elsőszámú gondja saját hatalmának fenntartása és ennek függvényében ítéli meg a be- vagy a benemavatkozást is. Mindig opponált az autonóm aktivista szervezetek létrehozásával szemben, mely számára egyenlő a gazdasági fejlődés megakasztásával.
A hatalom nem tagadja a sokasodó szociális konfliktusok tényét. Bizonyos, hogy a konfliktusok statisztikáját cseppenként adagolja és nem mindig megbízhatóan, de két év óta mégis jelzi konstans emelkedésüket és tudatja, hogy még nagyobbak várhatóak. Ezzel közli, kész minden eshetőségre.
(…) Általában a helyhatóságok dolga a munkahelyi ellentétek elsimítása. Ezek kezelik a kínaiak mindennapi életét. Ezek kezelik a szociális jogokat is, melyek egyik városban különbözhetnek egy másikétól. A minmálbér is általában helyileg meghatározott. A szakszervezet úgy tűnik fel az ügyekben, mint maga a helyhatóság, de a helyi hatóság az első számú felelős. Természetesen a központi hatalom nyomására érzékeny, de akciói inkább azt célozzák, hogy a helyzet biztos ura maradjon.

(Kína-bizottság)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.