Egyszerű halandóként remélem, hogy 2011. a baloldaliak összefogásának éve lesz!
Nagy a tét, és a társadalom mély nyomora a regnáló kormány politikájának következtében még kiterjedtebb lesz. A munkaerőpiaci viszonyoktól függők, a fiatalok helyzete még kilátástalanabb lesz.
Nincs az az erő, pedig lehetne, amely kellően fel tudná venni a kesztyűt az újburzsoázia érdekhajszájával, a bankdiktatúrával szemben. Vagyunk, akik még megtehetjük, hogy a mindennapi betevőnk mellett a még meglévő melegben szürcsöljük a minimális létet. Vannak, s gyarapodó számban, akik érzik, tudják, hogy a nyomor frontján egyre többen véreznek el, hogy emberek hajtják le fejüket hideg szobában azzal a belenyugvással, hogy a halál, a fagyhalál talán nem fáj annyira, mint a létért való hiábavaló küzdelem. Vannak olyanok, akik tudják, felfogják, mit jelent az, ha egy gyermek könnyes arccal tekint arra a szülőre, aki csak tördeli kínjában a kezét, mert nem tud gyermekének enni adni. Fiatal házasok a lét küzdelme alatt félnek annak hiányától, ami a szocializmusban természetes volt, ez pedig a munka lehetősége, a gyermekvállalás a családi fészek megteremtésének reális feltételeként.
A remény hal meg utoljára, és most a rendszerváltás után, az ígért szebb jövőt hirdetők miatt, az új demokrácia jegyében nem kevesen, több tízezren, reményt vesztettek embertársaink pusztulnak el értelmetlenül. Sokan a kapitalizmus bűnét magukra veszik és öngyilkosok lesznek, sajnos egyre többen fiatalok és kiskorúak.
Bízom abban, remélem, hogy sokan, nagyon sokan felfogják, igen nagy a baj, a rendszerváltók által becsapott tömegek szociális katasztrófába kerültek, és a hatalom még mindig hülyíti a népet. Valamit tenni kéne!
Sokan kiáltják: szabadság, demokrácia, lehetőség! Teszik ezt naiv baloldaliként , arra gondolva, hogy az MSZP a múlt, a szocializmus értékeit képviseli, teszik ezt azok, akik a hatalomban a szocialista rendszer utódai, jobb és baloldaliként.
Sokan, nagyon sokan, baloldaliak beszélnek el egymás mellett egyéni gőggel, nem véve észre, hogy eközben bizony azok pusztulnak, akikért gondolkodnak.
Remélem, 2011. a baloldaliak jószándékú emberekként összefognak az elhagyatottakért, szenvedő embertársainkért, és azért a haladó eszméért, amelynek jegyében 1917-ben volt egy győzelem, és ez ma is aktuális, mint a rablókapitalizmus megfékezése, egy közösségi társadalommal való felcserélése.
Ezeket a szavakat a nyomornak azon barikádjáról fogalmazom, ahol már az érzelem és a könyörület érvényüket vesztik, csak a pénz és a pénz számít, s ennek okán visszafordíthatatlanul a társadalom, a jövő nemzedékének reménye pusztul.
Nincs hova hátrálnunk, mögöttünk a szenvedések, a temetők vannak.
Ezt egy barátom fagyhalálának okán írtam!
Ne kérdezzenek, nem tudom kifejezni azt, amit érzek.
Csak reménykedek!
Ez pedig egy nem mesterkélt, politikai tőkét kovácsoló, hanem a nép hangját adó, akaratát érvényesítő összefogás, amelyben küzdő közszolga, szürke eminenciás lehetek.
Ennek jegyében kívánok minden baloldalinak boldog, békés, eredményekben gazdag, új esztendőt.
Aradi Pál
N-E-M AKTIVISTA
2010. december 30., csütörtök
2010. december 19., vasárnap
2010. december 15., szerda
Az MKMP felhívása
Bérből és fizetésből élők! Fiatalok!
Diákok és pályakezdők!
Fiatal családalapítók!
Munkanélküliek!
Devizahitelesek!
Baloldaliak!
Gondolkodó magyar emberek!
Munkáspárti tagok és párton kívüliek!
1. Ma Magyarországon a pénz az úr. Mi nem ilyen országban akarunk élni. Mi nem akarjuk a pénz uralmát. Ezért vagy unk munkáspártiak, ezért vagyunk kommunisták.
2. A rendszerváltással becsaptak bennünket. Milliókkal hitették el, hogy ezen túl is mindenkinek lesz munkája, nem kell fizetni az iskoláért, az egészségügyi ellátásért. Viszont lesz verseny, aki jobb, okosabb, gazdagabb lehet. Nem ez történt!
Magyarország két részre szakadt. Vannak gazdagok és szegények. A gazdagoké a pénz, a gyár, a bank, a föld, nekik mindent szabad. A szegények felélték a tartalékaikat, ma már milliók élnek kölcsönökből. Nincs munka, bizonytalan a jövő. Jogaink vannak, de csak papíron. Kiszolgáltatottak vagyunk.
Megjelent és felerősödött az antiszemitizmus és a cigányellenesség. Folytatódik a kommunista eszmék lejáratása. 1990 óta háború háborút követ. Hol Jugoszlávia népeit, hol Irakot, Afganisztánt, hol afrikai országok népeit pusztítják.
3. Húsz éve milliók hitték azt, hogy mi is úgy fogunk élni, mint az USA, az EU, s ők oldják meg gondjainkat. Nem ez történt! Ma is töredékét keressük annak, amit ők. Nem mi kellettünk nekik, csak a pénzünk, a piacunk, a munkánk. Ők megszedték magukat, mi meg rosszabbul élünk.
A nyugati világ válságban van. Egyre nagyobb gazdagság van egyre kevesebbek kezében, egyre nagyobb szegénység egyre több embernek, egyre növekvő lakosság és egyre pusztuló természeti környezet, egyre pusztítóbb haditechnika egyre kevesebbek kezében, egyre jobb technikai lehetőségek és egyre szűkülő demokrácia. Ezek olyan ellentmondások, amelyeket a nyugati világ nem tud megoldani.
Az Egyesült Államok ma a világ legagresszívebb és legveszélyesebb ereje. Az amerikai tőke könyörtelenül maga alárendel mindent. Amerikai filmeket nézünk, amerikai zenét hallgatunk. A terrorizmus elleni háború ürügyén az USA fellép minden és mindenki ellen, ami, és aki a legkisebb mértékben is eltér az általa elvárt magatartástól.
4. Baloldali polgárok, ébredjetek! Az MSZP becsapott Titeket. Az MSZP nem a szocializmus képviselője volt, hanem árulója. Az MSZP nem baloldali, az MSZP kapitalista párt, mely kórházakat, iskolákat záratott be. Nyolc év uralkodás után mára erkölcsileg megsemmisült. Vezetőik meggazdagodtak, a népnek itt hagyták a munkanélküliséget, a szegénységet, a kilátástalanságot. Az emberek érdekében mi is küzdöttünk a szocialista-liberális politika ellen.
5. A Fidesz azzal szerezte meg a hatalmat, hogy azt mondta, amit az emberek hallani akartak. A dolgozó emberek helyzete azonban semmit sem változott. Őket egyetlen párt sem képviseli a parlamentben. Magyarországon kapitalizmus volt és van ma is. Szeretnénk, ha a Fidesz teremtene egy millió munkahelyet, de nem fog, mert a munkanélküliség a tőkés rendszer lényege. Szeretnénk, ha a Fidesz-kormány kivívná Magyarország függetlenségét a nyugattól, de nem fogja. A tőke világuralma neki is fontosabb, mint a magyar emberek érdeke.
6. Baloldali barátaink! Baloldali polgárok, ne csüggedjetek! Van baloldal, csak nem ott, ahol a gondoltátok. A baloldal a Munkáspárt!
Mi, a Munkáspárt húsz éve a munkájukból élő dolgozó emberek, a gondokkal, megélhetési problémákkal küzdő milliók mellé álltunk, és ezen soha sem változtattunk. Senkit sem csaptunk be. Az idő bennünket igazolt, amit mondtunk, bekövetkezett. A Munkáspárt egyedül áll a magyar politikai palettán, mert az egyedüli párt, amely következetesen, megalkuvások nélkül küzd a kapitalizmus ellen.
Gyökereink a magyar történelemben vannak. A parasztvezér Dózsa György életét adta egy olyan világért, ahol a szegény is ember, nemcsak a gazdag. Petőfi Sándor olyan országról álmodott, ahol mindenki jól és egyenlő emberként élhet. Kossuth Lajos eszméje a független Magyarország volt. Ilyen országot akarunk mi is.
A 20. századi szocializmus, Kádár János emlékét tisztelettel őrizzük. Tudjuk, ez a múlt, de nem felejtjük el. Az a társadalom kenyeret és munkát adott millióknak, akik sorsa korábban a nélkülözés, az éhezés és bizonytalanság volt. Megvalósította a dolgozó ember régi álmát: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc szórakozás. A szegény ember gyereke is tanulhatott, nem a pénz számított. Nem volt olyan ember, akit azért ne gyógyítottak volna, mert nem volt pénze. Először a történelemben nyugdíjat adott a társadalom legszélesebb rétegei részére, beleértve a parasztságot is. 55 éves kortól mehettek nyugdíjba a nők, 60 éves kortól a férfiak.
A szocializmus nem volt hibátlan. De egy biztos: a szocializmus az emberért van, míg a kapitalizmus a tőke gazdagodásáért. A szocializmust meg lehet szabadítani a lényegétől idegen rárakódásoktól, a kapitalizmust a saját önző lénye fogja elpusztítani.
A szocializmus eddigi rövid létezése alatt nem számolhatta fel az évezredes emberi gyengeségeket, a történelmi szereplők hatalomvágyát, az alárendeltek szolgalelkűségét, nem akadályozta meg az erőszakot, nem zárta ki a személyes diktatúra lehetőségét, de nyilvánvalóvá tette, hogy mindez nem a lényegéből fakad. A kapitalizmus ugyanebben az időszakban bizonyította, hogy – hiába a nagyobb történelmi múlt, hiába a demokrácia terén szerzett tapasztalata, hiába a több pénz és a gazdagság– nem tudja, és nem akarja megakadályozni a háborúkat, a néppusztítást, a fasizmust. Éppen azért nem, mert mindez a tőke lényegéből fakad.
7. A kapitalizmusban csak az a dolgozóé, amit kiharcol magának. A tőke és a munka ellentéte a mai korban sem szűnt meg. Sem az informatika, sem a globalizáció, sem a multinacionális tőke kialakulása nem változtatja meg a tőke nélküli dolgozó és a tőkés közötti tulajdonbeli különbségeket.
Görögország dolgozói az utcára mentek igazságukért. Venezuela és sok más latin-amerikai ország a nemzeti függetlenségükért és a társadalmi igazságosságért küzd. Ez a mi utunk is!
8. Harcolunk a munkanélküliség, a szegénység ellen. Küzdünk azért, hogy minden embernek legyen hol laknia. Elmegyünk a gyárakhoz, az üzemekhez, felvilágosítjuk a munkást, a dolgozót. Ott leszünk a szakszervezetekben, a civilmozgalmakban, mindenütt, ahol tenni lehet az emberekért.
9. Olyan Magyarországot akarunk, ahol az emberek tudása és egészsége a legfőbb érték. Az iskola adjon a fiataloknak újra stabil, használható tudást! Az egészségügy az embereket gyógyítsa, ne pénzt termeljen!
10. Küzdünk a demokratikus értékekért. Olyan alkotmányt akarunk, amely biztosítja mindenki számára az első munkahely, a lakhatáshoz való alapvető emberi jogot, a vallási és ideológiai szabadságot, s mindezek garanciáit. Harcolunk a képviselők visszahívhatóságáért.
11. Megújítjuk a Munkáspártot. Nem a múltat akarjuk visszahozni, hanem a jövőt megteremteni. A dolgozók, a segítségre szorulók érdekeit soha sem adjuk fel. Színünk a vörös volt, és marad a jövőben is. Ott leszünk az utcákon, a városi és falusi ünnepségeken, mindenütt, ahol segíthetünk az embereknek.
Új programot készítünk a tőkés válság leküzdésére. Független, demokratikus, szabad országként akarjuk járni saját, magyar utunkat, s nem idegen érdekeket kiszolgálni. Olyan társadalomban akarunk élni, ahol mindenki munkája alapján részesül az ország javaiból.
12. Megszilárdítjuk és megerősítjük a Munkáspártot. Mindenkire számítunk, mindenkire szükség van, de jövőnk, és egyre inkább jelenünk is, a fiataloké.
Lemondunk szabad időnk egy részéről, anyagi áldozatot vállalunk, tisztában vagyunk azzal, hogy a harc kockázatokkal jár. A tagdíj fizetése és A Szabadság támogatása számunkra nem lehetőség, hanem kötelesség. A párt tagjainak érteniük kell a tőkés világot, az osztályharcot, ismerniük kell elődeink és a nemzetközi munkásmozgalom tapasztalatait. A Központi Bizottság tagjainak példát kell mutatniuk. Felkészültebb és odaadóbb munkát kell végezniük Mindezt vállaljuk, mert hiszünk eszméinkben, a jövőben, a szocializmusban
13. Harci eszközeink az utcán, az emberek között vannak. Nem azért nem jutunk be a parlamentbe, mert rosszak vagyunk. A tőkés hatalom akadályozza meg. Ehhez kell a pártot felépíteni, megtanítani az új módszerekre. Nem adjuk fel! Új területeken, a tőke által nem várt területeken kell a harcot folytatni.
14. Internacionalista párt maradunk a jövőben is. Szorosabb és hatékonyabb közös harcot akarunk a tőke, a kapitalizmus ellen. A Munkáspártot ma becsülik a munkásmozgalomban. Senki sincs könnyű helyzetben, ezért átérzik a mi küzdelmünk nehézségeit.
***
Nehéz évek állnak mögöttünk, és – ne legyenek illúzióink – nehéz évek állnak előttünk is. Nincsenek csodák. A világhelyzet, a magyar társadalom gyökeres változása kell ahhoz, hogy az élre törjünk. Nincsenek csodareceptek, nincsenek csodaprogramok, de van elvi tisztaság, kitartó, fegyelmezett munka. Őrizzük a tűzet, tovább visszük a lángot. Kövessük Bolyai János tanácsát: „Szikrából lángot erővel és következetességgel lehet ébreszteni.”
Budapest, 2010. december 11.
Munkáspárt 23. kongresszusa
Diákok és pályakezdők!
Fiatal családalapítók!
Munkanélküliek!
Devizahitelesek!
Baloldaliak!
Gondolkodó magyar emberek!
Munkáspárti tagok és párton kívüliek!
1. Ma Magyarországon a pénz az úr. Mi nem ilyen országban akarunk élni. Mi nem akarjuk a pénz uralmát. Ezért vagy unk munkáspártiak, ezért vagyunk kommunisták.
2. A rendszerváltással becsaptak bennünket. Milliókkal hitették el, hogy ezen túl is mindenkinek lesz munkája, nem kell fizetni az iskoláért, az egészségügyi ellátásért. Viszont lesz verseny, aki jobb, okosabb, gazdagabb lehet. Nem ez történt!
Magyarország két részre szakadt. Vannak gazdagok és szegények. A gazdagoké a pénz, a gyár, a bank, a föld, nekik mindent szabad. A szegények felélték a tartalékaikat, ma már milliók élnek kölcsönökből. Nincs munka, bizonytalan a jövő. Jogaink vannak, de csak papíron. Kiszolgáltatottak vagyunk.
Megjelent és felerősödött az antiszemitizmus és a cigányellenesség. Folytatódik a kommunista eszmék lejáratása. 1990 óta háború háborút követ. Hol Jugoszlávia népeit, hol Irakot, Afganisztánt, hol afrikai országok népeit pusztítják.
3. Húsz éve milliók hitték azt, hogy mi is úgy fogunk élni, mint az USA, az EU, s ők oldják meg gondjainkat. Nem ez történt! Ma is töredékét keressük annak, amit ők. Nem mi kellettünk nekik, csak a pénzünk, a piacunk, a munkánk. Ők megszedték magukat, mi meg rosszabbul élünk.
A nyugati világ válságban van. Egyre nagyobb gazdagság van egyre kevesebbek kezében, egyre nagyobb szegénység egyre több embernek, egyre növekvő lakosság és egyre pusztuló természeti környezet, egyre pusztítóbb haditechnika egyre kevesebbek kezében, egyre jobb technikai lehetőségek és egyre szűkülő demokrácia. Ezek olyan ellentmondások, amelyeket a nyugati világ nem tud megoldani.
Az Egyesült Államok ma a világ legagresszívebb és legveszélyesebb ereje. Az amerikai tőke könyörtelenül maga alárendel mindent. Amerikai filmeket nézünk, amerikai zenét hallgatunk. A terrorizmus elleni háború ürügyén az USA fellép minden és mindenki ellen, ami, és aki a legkisebb mértékben is eltér az általa elvárt magatartástól.
4. Baloldali polgárok, ébredjetek! Az MSZP becsapott Titeket. Az MSZP nem a szocializmus képviselője volt, hanem árulója. Az MSZP nem baloldali, az MSZP kapitalista párt, mely kórházakat, iskolákat záratott be. Nyolc év uralkodás után mára erkölcsileg megsemmisült. Vezetőik meggazdagodtak, a népnek itt hagyták a munkanélküliséget, a szegénységet, a kilátástalanságot. Az emberek érdekében mi is küzdöttünk a szocialista-liberális politika ellen.
5. A Fidesz azzal szerezte meg a hatalmat, hogy azt mondta, amit az emberek hallani akartak. A dolgozó emberek helyzete azonban semmit sem változott. Őket egyetlen párt sem képviseli a parlamentben. Magyarországon kapitalizmus volt és van ma is. Szeretnénk, ha a Fidesz teremtene egy millió munkahelyet, de nem fog, mert a munkanélküliség a tőkés rendszer lényege. Szeretnénk, ha a Fidesz-kormány kivívná Magyarország függetlenségét a nyugattól, de nem fogja. A tőke világuralma neki is fontosabb, mint a magyar emberek érdeke.
6. Baloldali barátaink! Baloldali polgárok, ne csüggedjetek! Van baloldal, csak nem ott, ahol a gondoltátok. A baloldal a Munkáspárt!
Mi, a Munkáspárt húsz éve a munkájukból élő dolgozó emberek, a gondokkal, megélhetési problémákkal küzdő milliók mellé álltunk, és ezen soha sem változtattunk. Senkit sem csaptunk be. Az idő bennünket igazolt, amit mondtunk, bekövetkezett. A Munkáspárt egyedül áll a magyar politikai palettán, mert az egyedüli párt, amely következetesen, megalkuvások nélkül küzd a kapitalizmus ellen.
Gyökereink a magyar történelemben vannak. A parasztvezér Dózsa György életét adta egy olyan világért, ahol a szegény is ember, nemcsak a gazdag. Petőfi Sándor olyan országról álmodott, ahol mindenki jól és egyenlő emberként élhet. Kossuth Lajos eszméje a független Magyarország volt. Ilyen országot akarunk mi is.
A 20. századi szocializmus, Kádár János emlékét tisztelettel őrizzük. Tudjuk, ez a múlt, de nem felejtjük el. Az a társadalom kenyeret és munkát adott millióknak, akik sorsa korábban a nélkülözés, az éhezés és bizonytalanság volt. Megvalósította a dolgozó ember régi álmát: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc szórakozás. A szegény ember gyereke is tanulhatott, nem a pénz számított. Nem volt olyan ember, akit azért ne gyógyítottak volna, mert nem volt pénze. Először a történelemben nyugdíjat adott a társadalom legszélesebb rétegei részére, beleértve a parasztságot is. 55 éves kortól mehettek nyugdíjba a nők, 60 éves kortól a férfiak.
A szocializmus nem volt hibátlan. De egy biztos: a szocializmus az emberért van, míg a kapitalizmus a tőke gazdagodásáért. A szocializmust meg lehet szabadítani a lényegétől idegen rárakódásoktól, a kapitalizmust a saját önző lénye fogja elpusztítani.
A szocializmus eddigi rövid létezése alatt nem számolhatta fel az évezredes emberi gyengeségeket, a történelmi szereplők hatalomvágyát, az alárendeltek szolgalelkűségét, nem akadályozta meg az erőszakot, nem zárta ki a személyes diktatúra lehetőségét, de nyilvánvalóvá tette, hogy mindez nem a lényegéből fakad. A kapitalizmus ugyanebben az időszakban bizonyította, hogy – hiába a nagyobb történelmi múlt, hiába a demokrácia terén szerzett tapasztalata, hiába a több pénz és a gazdagság– nem tudja, és nem akarja megakadályozni a háborúkat, a néppusztítást, a fasizmust. Éppen azért nem, mert mindez a tőke lényegéből fakad.
7. A kapitalizmusban csak az a dolgozóé, amit kiharcol magának. A tőke és a munka ellentéte a mai korban sem szűnt meg. Sem az informatika, sem a globalizáció, sem a multinacionális tőke kialakulása nem változtatja meg a tőke nélküli dolgozó és a tőkés közötti tulajdonbeli különbségeket.
Görögország dolgozói az utcára mentek igazságukért. Venezuela és sok más latin-amerikai ország a nemzeti függetlenségükért és a társadalmi igazságosságért küzd. Ez a mi utunk is!
8. Harcolunk a munkanélküliség, a szegénység ellen. Küzdünk azért, hogy minden embernek legyen hol laknia. Elmegyünk a gyárakhoz, az üzemekhez, felvilágosítjuk a munkást, a dolgozót. Ott leszünk a szakszervezetekben, a civilmozgalmakban, mindenütt, ahol tenni lehet az emberekért.
9. Olyan Magyarországot akarunk, ahol az emberek tudása és egészsége a legfőbb érték. Az iskola adjon a fiataloknak újra stabil, használható tudást! Az egészségügy az embereket gyógyítsa, ne pénzt termeljen!
10. Küzdünk a demokratikus értékekért. Olyan alkotmányt akarunk, amely biztosítja mindenki számára az első munkahely, a lakhatáshoz való alapvető emberi jogot, a vallási és ideológiai szabadságot, s mindezek garanciáit. Harcolunk a képviselők visszahívhatóságáért.
11. Megújítjuk a Munkáspártot. Nem a múltat akarjuk visszahozni, hanem a jövőt megteremteni. A dolgozók, a segítségre szorulók érdekeit soha sem adjuk fel. Színünk a vörös volt, és marad a jövőben is. Ott leszünk az utcákon, a városi és falusi ünnepségeken, mindenütt, ahol segíthetünk az embereknek.
Új programot készítünk a tőkés válság leküzdésére. Független, demokratikus, szabad országként akarjuk járni saját, magyar utunkat, s nem idegen érdekeket kiszolgálni. Olyan társadalomban akarunk élni, ahol mindenki munkája alapján részesül az ország javaiból.
12. Megszilárdítjuk és megerősítjük a Munkáspártot. Mindenkire számítunk, mindenkire szükség van, de jövőnk, és egyre inkább jelenünk is, a fiataloké.
Lemondunk szabad időnk egy részéről, anyagi áldozatot vállalunk, tisztában vagyunk azzal, hogy a harc kockázatokkal jár. A tagdíj fizetése és A Szabadság támogatása számunkra nem lehetőség, hanem kötelesség. A párt tagjainak érteniük kell a tőkés világot, az osztályharcot, ismerniük kell elődeink és a nemzetközi munkásmozgalom tapasztalatait. A Központi Bizottság tagjainak példát kell mutatniuk. Felkészültebb és odaadóbb munkát kell végezniük Mindezt vállaljuk, mert hiszünk eszméinkben, a jövőben, a szocializmusban
13. Harci eszközeink az utcán, az emberek között vannak. Nem azért nem jutunk be a parlamentbe, mert rosszak vagyunk. A tőkés hatalom akadályozza meg. Ehhez kell a pártot felépíteni, megtanítani az új módszerekre. Nem adjuk fel! Új területeken, a tőke által nem várt területeken kell a harcot folytatni.
14. Internacionalista párt maradunk a jövőben is. Szorosabb és hatékonyabb közös harcot akarunk a tőke, a kapitalizmus ellen. A Munkáspártot ma becsülik a munkásmozgalomban. Senki sincs könnyű helyzetben, ezért átérzik a mi küzdelmünk nehézségeit.
***
Nehéz évek állnak mögöttünk, és – ne legyenek illúzióink – nehéz évek állnak előttünk is. Nincsenek csodák. A világhelyzet, a magyar társadalom gyökeres változása kell ahhoz, hogy az élre törjünk. Nincsenek csodareceptek, nincsenek csodaprogramok, de van elvi tisztaság, kitartó, fegyelmezett munka. Őrizzük a tűzet, tovább visszük a lángot. Kövessük Bolyai János tanácsát: „Szikrából lángot erővel és következetességgel lehet ébreszteni.”
Budapest, 2010. december 11.
Munkáspárt 23. kongresszusa
2010. december 13., hétfő
Világkonferencia a háború és kizsákmányolás ellen
(Algír, 27-29 novembre 2010.nov.27.-29.)
2010.nov. 27, 28 és 29-án Algírban 52 országból származó aktivista világkonferenciát tartott, hogy kicseréljék tapasztalataikat és együtt megkíséreljék azok akadályok elhárítását, melyekkel mindnyájan szembe kell nézzünk a világon. A fiatalok, közöttük az AJR (Fiatalok a forradalomért), is elhatározták, hogy koordinálják tevékenységüket. A Fiatalok nemzetközi lapját fogják kéthavonta publikálni és rövid felhívást is tettek..
A konferencia fiataljainak felhívása:
17 országból érkeztűnk a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése, az Algériai Dolgozók Pártja és az UGTA szakszervezeti tömörülés kezdeményezésére tartott Nyílt világkonferenciára.
A konferencia felhívását aláírtuk. Az egész világon az ifjúságot közvetlenül érinti a háború és a kizsákmányolás.
Asszisztálnunk kell oktatási rendszereink tönkretételéhez, az általánossá váló ideiglenes munkavégzéshez, a munkanélküliséghez, a rendőri megtorláshoz és néha még a katonai megszálláshoz is.
Különböző formákban az egész világ ifjúsága találkozik ezekkel a gondokkal. Mindegyikünk saját országában a dolgozókkal a dolgozókkal vállvetve küzd a jövőjéért, az ahhoz való jogért.
Nemzetközi lapot kívánunk indítani, amelyben tapasztalatainkat ki akarjuk cserélni és magunkat világszinten koordinálni. Minden fiatalnak javasoljuk, hogy csatlakozzon hozzánk..
Jelenlévő fiatalok: Németország, USA, Románia, Szlovákia, Svájc, Algéria, Marokkó, Brazilia, Azánia (Dél-Afrika), Haiti, Franciaország, Pakisztán, Burundi, Benin, Afganisztán, Magyarország, Palesztina.
2010.nov. 27, 28 és 29-án Algírban 52 országból származó aktivista világkonferenciát tartott, hogy kicseréljék tapasztalataikat és együtt megkíséreljék azok akadályok elhárítását, melyekkel mindnyájan szembe kell nézzünk a világon. A fiatalok, közöttük az AJR (Fiatalok a forradalomért), is elhatározták, hogy koordinálják tevékenységüket. A Fiatalok nemzetközi lapját fogják kéthavonta publikálni és rövid felhívást is tettek..
A konferencia fiataljainak felhívása:
17 országból érkeztűnk a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése, az Algériai Dolgozók Pártja és az UGTA szakszervezeti tömörülés kezdeményezésére tartott Nyílt világkonferenciára.
A konferencia felhívását aláírtuk. Az egész világon az ifjúságot közvetlenül érinti a háború és a kizsákmányolás.
Asszisztálnunk kell oktatási rendszereink tönkretételéhez, az általánossá váló ideiglenes munkavégzéshez, a munkanélküliséghez, a rendőri megtorláshoz és néha még a katonai megszálláshoz is.
Különböző formákban az egész világ ifjúsága találkozik ezekkel a gondokkal. Mindegyikünk saját országában a dolgozókkal a dolgozókkal vállvetve küzd a jövőjéért, az ahhoz való jogért.
Nemzetközi lapot kívánunk indítani, amelyben tapasztalatainkat ki akarjuk cserélni és magunkat világszinten koordinálni. Minden fiatalnak javasoljuk, hogy csatlakozzon hozzánk..
Jelenlévő fiatalok: Németország, USA, Románia, Szlovákia, Svájc, Algéria, Marokkó, Brazilia, Azánia (Dél-Afrika), Haiti, Franciaország, Pakisztán, Burundi, Benin, Afganisztán, Magyarország, Palesztina.
Ég az arcom, pedig még Matolcsy is örülhetne
(Pàsztor Eszter, nol.hu)
Ez év elején felkértek: lennék én a szegénység és társadalmi kirekesztés elleni küzdelem európai évének egyik magyarországi „arca”. Akkor már túl voltunk az első bódvalenkei jövedelemfelmérésen, amiből kiderült, hogy mindent – szociális transzfereket, közmunkát, alkalmi feketemunkát – figyelembe véve a faluban az egy főre jutó havi átlagjövedelem 16 ezer forint volt 2009 augusztusában.
Akkor már kiderült, hogy a falu 82 gyerekéből 20 rendszeresen éhezik és legalább 40 súlyosan alultáplált, viszont a nyáron nem kapták meg a központi költségvetésből finanszírozott napi egyszeri meleg ételt, mert a hivatalosság szerint „Bódvalenkén nem volt rá igény”. Akkorra már „eltűntek” a gyerekfarmról az állatok; akkor már én is megéltem az első bódvalenkei telet, láttam, ahogy Józsi egy laticelldarabot teker a kútra és meggyújtja, hátha kiolvad, láttam a fiatal férfiakat mélységes depresszióban meredni az üres falra, miközben 4-5-6-7 gyerek ugrál és zajong körülöttük, láttam az életveszélyes kéményeket, a bedeszkázott ablakot, amit nem volt pénz beüvegeztetni, az állandó macska-egér játékot a rendőrök és a tüzelőt szerző férfiak között. (Egy köbméter fa 16 ezer forint; ahhoz, hogy legalább a konyhát fűtsék, egy családnak a télre legalább tíz köbméter kell. Megmondaná nekem valaki, hogy lehet ezt ennyi pénzből kigazdálkodni?). Láttam Ritát, amint strandpapucsban siet a hóban a boltba, ahol kamat nélkül is éppen kétszerannyiba kerül egy kiló liszt, mint a városban.
Azt hittem, ha csodát nem is lehet tenni, legalább valami lesz, legalább elindul valami közbeszéd, legalább páran megértik, hogy a szegénység nem csak annyi, hogy nincs pénzem. Legalább páran megértik, hogy amíg őket nem tudjuk kihúzni a szegénységből, addig nekünk sem lesz jobb… Aztán a szegénységellenes küzdelem jegyében kijelentettük: nehogy má’ dőzsöljenek ezek a segélyből! Egy családban elég, ha egy ember kap… Ők tehetnek róla, mért nem mennek el dolgozni!
Ma Bódvalenkén két embernek van állása, a mentősnek, meg az önkormányzati hivatalsegédnek. Közmunkában is csak néhány embert tudnak foglalkoztatni pár hónapig, azt is csak külső segítséggel – elfogyott az önkormányzat pénze. A szomszédos Komjátiban is 80 százalék körüli a munkanélküliség, Tornanádaskáról meg ne is beszéljünk.
Mi Bódvalenkén feltérképeztük, hogy milyen tevékenységeket lehetne beindítani, amivel fenntartható módon lehetne munkát és tisztes jövedelmet biztosítani az itt lakóknak. Egy közepes színvonalú budai lakás árából kijönne az egész projekt, de nem sikerült összeszedni rá a pénzt.
Sétálok a pesti belvárosban. Elérek a csodaszökőkúthoz, ami, ha közelítek hozzá, leáll, ha távolodom, újra a magasba szökken, és csak folyik, folyik az a drága víz…
Sétálok, és közben azon töröm a fejem, egy ember hány vacsorát tud megenni. Bódvalenkén biztos lenne jelentkező jó néhány adagra – no de az egészséges életmódot folytató bankár, vállalatvezér, vállalkozó, akiknek most nemzeti ajándékként megfelezzük a jövedelemadóját, már vacsorázott, neki már van lakása, ott jó meleg van – ha fázik, csak egy parányi mozdulat a termosztáton, és máris körüllengi a finom meleg –, neki már van szép öltönye, nem fáj a feje amiatt, hogy a gyereke kinőtte a cipőjét. Ő vajon mire költi ezt a szép nemzeti ajándékot?
Játsszunk el a gondolattal, hogy ezt az ötszázmilliárdot vagy mennyit a szegényeknek adjuk, úgy a kezébe, ahogyan most a gazdagokéba. Kár, hogy nagyon sokan vannak, úgy durván egymillióan. Akkor mindannyiukra jutna félmillió. Vajon mit csinálnának vele?
Először biztosan megvacsoráznának – húst ennének, finom combot vagy akár pulykát is, és lenne leves is és süti a gyerekeknek. És másnap lenne reggeli, és Rita tejet venne meg kakaós kalácsot. És gyümölcsöt is. És délután cipőt vennének, mind. Saját cipőt, nem uraságoktól levetett holmit. És megrendelnék a Kovács Imrétől, hogy csinálja meg a kéményt és vezesse be a vizet. És lenne fürdőszobájuk… (na nem valami csúcs, de lenne egy kád és egy kicsi bojler, éjszakai áramra kötve). És pár hónapig ki tudnák fizetni a villanyszámlát.
És akkor örülne Imi boltos, mert lenne forgalma. És örülne Margit néni meg Pál Béla, mert volna kinek eladni a termést. És örülne az Émász is, persze. És még Matolcsy úr is örülne, mert szépen csordogálna az áfabevétel vissza az államkasszába… Csak aztán az öröm véget érne, mert az ajándék elfogyna.
És mi lenne, ha, mondjuk, ebből a pénzből (egy részéből) megcsinálnánk a Vásárhelyi-tervet? Ha elvezetnénk azt a rengeteg belvizet, tározókat építenénk, hogy ne pusztíthassa árvíz-belvíz az emberek vetését? Giziék tavaly 29 zsák krumplit termeltek, az idén csak kettőt – mindent kimosott az eső. És lenne vizünk, ha az időjárás megint megbolondul, és megint szárazság lesz… és lenne munka sok bódvalenkeinek, szendrőinek, tornanádaskainak, sajókazainak, és Tosu reggel felkelne és munkába menne és 3-án az asztalra tenné a borítékot a fizetésével. És Rita székelykáposztát főzne és túrós palacsintát sütne a gyerekeknek (még mazsolát is tenne bele, talán), és venne tejet is… És örülne Imi boltos, mert lenne forgalma, és örülne Margit néni meg Pál Béla, mert volna kinek eladni a termést. És örülne az Émász is, persze. De a legjobban Matolcsy úr örülne, mert nemcsak az áfabevétel csordogálna, hanem a nyugdíjkassza is töltődne szépen…
De nincs miről ábrándozni. Nem beszéltünk meg semmit, nem veséztünk ki alternatív megoldási javaslatokat, nem gondoltuk végig, hogy mi hová vezet. A szegénységellenes küzdelem jegyében adunk egy szép nagy ajándékot a gazdagoknak, a szegényeket meg kordában tartjuk. Bódvalenkéről már öt férfit vittek el szabálysértési bírságok meg nem fizetése miatt… Aztán majd viszik a többieket is, mert fát kell szerezni, ha nem akarnak megfagyni. És ha elvitték a férfiakat, akkor majd vihetik az asszonyokat. És akkor a gyerekek meg mehetnek a lelencbe.
Ég az arcom. Szégyellem magam.
A szerző a Bódvalenke - Freskófalu projekt vezetője
(A BAZ-megyei cigàny «freskófaluban» "felsőfokú végzettsége senkinek nincs; a felnőtt lakosság jellemzően a 8 osztályt sem végezte el, sok a funkcionális analfabéta, és van néhány felnőtt, aki egyáltalán nem tud írni-olvasni. A fiatalok körében a helyzet sokkal kedvezőbb: van két középfokú informatikus végzettségű fiatalember, jelenleg 7 középiskolás diák van. Ketten beszélnek angolul, ketten németül és egy fő olaszul. OKJ-szakvizsgája csak az informatikusoknak, valamint egy asztalos ikerpárnak van, viszont van a faluban néhány ezermester, akik (egy kicsit) mindenhez értenek.")
Ez év elején felkértek: lennék én a szegénység és társadalmi kirekesztés elleni küzdelem európai évének egyik magyarországi „arca”. Akkor már túl voltunk az első bódvalenkei jövedelemfelmérésen, amiből kiderült, hogy mindent – szociális transzfereket, közmunkát, alkalmi feketemunkát – figyelembe véve a faluban az egy főre jutó havi átlagjövedelem 16 ezer forint volt 2009 augusztusában.
Akkor már kiderült, hogy a falu 82 gyerekéből 20 rendszeresen éhezik és legalább 40 súlyosan alultáplált, viszont a nyáron nem kapták meg a központi költségvetésből finanszírozott napi egyszeri meleg ételt, mert a hivatalosság szerint „Bódvalenkén nem volt rá igény”. Akkorra már „eltűntek” a gyerekfarmról az állatok; akkor már én is megéltem az első bódvalenkei telet, láttam, ahogy Józsi egy laticelldarabot teker a kútra és meggyújtja, hátha kiolvad, láttam a fiatal férfiakat mélységes depresszióban meredni az üres falra, miközben 4-5-6-7 gyerek ugrál és zajong körülöttük, láttam az életveszélyes kéményeket, a bedeszkázott ablakot, amit nem volt pénz beüvegeztetni, az állandó macska-egér játékot a rendőrök és a tüzelőt szerző férfiak között. (Egy köbméter fa 16 ezer forint; ahhoz, hogy legalább a konyhát fűtsék, egy családnak a télre legalább tíz köbméter kell. Megmondaná nekem valaki, hogy lehet ezt ennyi pénzből kigazdálkodni?). Láttam Ritát, amint strandpapucsban siet a hóban a boltba, ahol kamat nélkül is éppen kétszerannyiba kerül egy kiló liszt, mint a városban.
Azt hittem, ha csodát nem is lehet tenni, legalább valami lesz, legalább elindul valami közbeszéd, legalább páran megértik, hogy a szegénység nem csak annyi, hogy nincs pénzem. Legalább páran megértik, hogy amíg őket nem tudjuk kihúzni a szegénységből, addig nekünk sem lesz jobb… Aztán a szegénységellenes küzdelem jegyében kijelentettük: nehogy má’ dőzsöljenek ezek a segélyből! Egy családban elég, ha egy ember kap… Ők tehetnek róla, mért nem mennek el dolgozni!
Ma Bódvalenkén két embernek van állása, a mentősnek, meg az önkormányzati hivatalsegédnek. Közmunkában is csak néhány embert tudnak foglalkoztatni pár hónapig, azt is csak külső segítséggel – elfogyott az önkormányzat pénze. A szomszédos Komjátiban is 80 százalék körüli a munkanélküliség, Tornanádaskáról meg ne is beszéljünk.
Mi Bódvalenkén feltérképeztük, hogy milyen tevékenységeket lehetne beindítani, amivel fenntartható módon lehetne munkát és tisztes jövedelmet biztosítani az itt lakóknak. Egy közepes színvonalú budai lakás árából kijönne az egész projekt, de nem sikerült összeszedni rá a pénzt.
Sétálok a pesti belvárosban. Elérek a csodaszökőkúthoz, ami, ha közelítek hozzá, leáll, ha távolodom, újra a magasba szökken, és csak folyik, folyik az a drága víz…
Sétálok, és közben azon töröm a fejem, egy ember hány vacsorát tud megenni. Bódvalenkén biztos lenne jelentkező jó néhány adagra – no de az egészséges életmódot folytató bankár, vállalatvezér, vállalkozó, akiknek most nemzeti ajándékként megfelezzük a jövedelemadóját, már vacsorázott, neki már van lakása, ott jó meleg van – ha fázik, csak egy parányi mozdulat a termosztáton, és máris körüllengi a finom meleg –, neki már van szép öltönye, nem fáj a feje amiatt, hogy a gyereke kinőtte a cipőjét. Ő vajon mire költi ezt a szép nemzeti ajándékot?
Játsszunk el a gondolattal, hogy ezt az ötszázmilliárdot vagy mennyit a szegényeknek adjuk, úgy a kezébe, ahogyan most a gazdagokéba. Kár, hogy nagyon sokan vannak, úgy durván egymillióan. Akkor mindannyiukra jutna félmillió. Vajon mit csinálnának vele?
Először biztosan megvacsoráznának – húst ennének, finom combot vagy akár pulykát is, és lenne leves is és süti a gyerekeknek. És másnap lenne reggeli, és Rita tejet venne meg kakaós kalácsot. És gyümölcsöt is. És délután cipőt vennének, mind. Saját cipőt, nem uraságoktól levetett holmit. És megrendelnék a Kovács Imrétől, hogy csinálja meg a kéményt és vezesse be a vizet. És lenne fürdőszobájuk… (na nem valami csúcs, de lenne egy kád és egy kicsi bojler, éjszakai áramra kötve). És pár hónapig ki tudnák fizetni a villanyszámlát.
És akkor örülne Imi boltos, mert lenne forgalma. És örülne Margit néni meg Pál Béla, mert volna kinek eladni a termést. És örülne az Émász is, persze. És még Matolcsy úr is örülne, mert szépen csordogálna az áfabevétel vissza az államkasszába… Csak aztán az öröm véget érne, mert az ajándék elfogyna.
És mi lenne, ha, mondjuk, ebből a pénzből (egy részéből) megcsinálnánk a Vásárhelyi-tervet? Ha elvezetnénk azt a rengeteg belvizet, tározókat építenénk, hogy ne pusztíthassa árvíz-belvíz az emberek vetését? Giziék tavaly 29 zsák krumplit termeltek, az idén csak kettőt – mindent kimosott az eső. És lenne vizünk, ha az időjárás megint megbolondul, és megint szárazság lesz… és lenne munka sok bódvalenkeinek, szendrőinek, tornanádaskainak, sajókazainak, és Tosu reggel felkelne és munkába menne és 3-án az asztalra tenné a borítékot a fizetésével. És Rita székelykáposztát főzne és túrós palacsintát sütne a gyerekeknek (még mazsolát is tenne bele, talán), és venne tejet is… És örülne Imi boltos, mert lenne forgalma, és örülne Margit néni meg Pál Béla, mert volna kinek eladni a termést. És örülne az Émász is, persze. De a legjobban Matolcsy úr örülne, mert nemcsak az áfabevétel csordogálna, hanem a nyugdíjkassza is töltődne szépen…
De nincs miről ábrándozni. Nem beszéltünk meg semmit, nem veséztünk ki alternatív megoldási javaslatokat, nem gondoltuk végig, hogy mi hová vezet. A szegénységellenes küzdelem jegyében adunk egy szép nagy ajándékot a gazdagoknak, a szegényeket meg kordában tartjuk. Bódvalenkéről már öt férfit vittek el szabálysértési bírságok meg nem fizetése miatt… Aztán majd viszik a többieket is, mert fát kell szerezni, ha nem akarnak megfagyni. És ha elvitték a férfiakat, akkor majd vihetik az asszonyokat. És akkor a gyerekek meg mehetnek a lelencbe.
Ég az arcom. Szégyellem magam.
A szerző a Bódvalenke - Freskófalu projekt vezetője
(A BAZ-megyei cigàny «freskófaluban» "felsőfokú végzettsége senkinek nincs; a felnőtt lakosság jellemzően a 8 osztályt sem végezte el, sok a funkcionális analfabéta, és van néhány felnőtt, aki egyáltalán nem tud írni-olvasni. A fiatalok körében a helyzet sokkal kedvezőbb: van két középfokú informatikus végzettségű fiatalember, jelenleg 7 középiskolás diák van. Ketten beszélnek angolul, ketten németül és egy fő olaszul. OKJ-szakvizsgája csak az informatikusoknak, valamint egy asztalos ikerpárnak van, viszont van a faluban néhány ezermester, akik (egy kicsit) mindenhez értenek.")
A KKE (Görögországi Kommunista Párt) levele
az európai kommunista és munkáspártokhoz
Kedves Elvtársak!
Néhány nap múlva Párizsban sorra kerül az «Európai Bal Párt» 3. kongresszusa. Pontosan ugyanakkor tartják (dec. 3.-5.), mint a kommunista és munkáspártok nemzetközi találkozóját Dél-Afrikában. Az EBP a nemzetközi kommunista mozgalom megosztására és aláaknázására tövekvő szerepe éppoly provokatív, mint szimbolikus módon világosan lelepleződik.
Ahogyan köztudott, a KKE kezdettől fogva egyenes álláspontot képvisel az «Európai párt» felállításával szemben. Bizonyos európai pártok, melyek a múltban eurokommunista utat követtek és a Szovjetunióval, valamint más szocialista pártokkal szemben opponáltak, alapvető szerepet játszottak megalapításában. Egész sor párt hagyta el a kommunista eszméket, támogatta ennek létrejöttét, mint pl. a görög SYNASPISMOS vagy a német DIE LINKE. Végül pedig még egy sor kommunista párt döntött különféle indokolással úgy, hogy «megfigyelőként» csatlakozik.
Azóta több év telt el és ma azt kell mondanunk, az EBP tevékenységét, téziseit és létezésének tapasztalatait szemlélve elemzéseinket a tények igazolják.
A program-dokumentumokban az EBP elutasít mindent, ami kommunista, a forradalmi hagyományokat; ellenséges a tudományos szocializmussal, az osztályharccal és a szocialista forradalommal. Alapdokumentumában elfogadja az Európai Unió intézményes kereteit és azt, hogy a tőkés EU örök, létezésének alapvető feltétele s vállalja, hogy annak kereteit meg sem kérdőjelezi.
Mindez látható az EBP előkészítő anyagában is, ahol az ilyen javaslatokon keresztül, mint „az EU politikájának és a nemzeti kormányoknak a pénzügyi piacok befolyása alóli felszabadulásához konkrét intézkedések lehetnek és kellenek”, a „humánus” tőkés társadalom vízióját védi. „Radikális változatásokként” bemutatva a kapitalizmus modernizációját javasolja olyan zsákutcás célokon keresztül, mint „az Európai Unió demokratizálása”. Ezt az Uniót az európai tőke hozta létre, hogy Európa népeit hatékonyabban zsákmányolhassa ki és az USA-val, valamint más imperialista hatalmakkal globális versenybe ragadja őket.
Az a tény, hogy az EBP-t irányító és annak politikai vonalát meghatározó vezető erők a kapitalista termelési mód határain belül működnek, nagyon is átlátszó az imperialista EU-t támogató felhívásaikban, melyekben arra szólítanak fel, az EU játsszon a világ ügyeiben jelentősebb szerepet. Szintén kitűnik dokumentumaikból, melyekben a neoliberalizmus elfogadására ösztökélnek, hogy az európai dolgozók között illúziókat hintenek arról, a kapitalizmus „kezelésének” más politikája is létezik a nép gondjainak megoldására. Megismételjük, az EBP rendkívül veszélyes politikája félreérthetetlen: kapitalista keretekben működő intézményként, az európai szociáldemokrácia uszályaként kelepcébe csal.
Az EBP 3. kongresszusa dokumentumaiban ejtett «könnyek», melyekkel arra utal, hogy a «létező szocializmus» a dolgozók életkörülményeinek romlásához vezetett, képmutatóak. Az EBP vezetői között ott vannak azok, akik a jobboldallal és a szociáldemokráciával együtt küzdöttek a Szovjetunió és más szocialista pártok ellen, ma is elfogadják, sőt használják a burzsoázia érveit, melyek azzal végződnek, hogy a kommunizmus egyenlő a fasizmussal. Nem véletlen, hogy az EBP dokumentumaiban semmi utalás nincs a történelem elfogadhatatlan hamisítására, arra, hogy az EU, az Európai Tanács és más szervezetek az európai kommunista és munkásmozgalom ellen viselnek hadat.
Az EBP egyet nem értése az EU és a nemzetközi relációk militarizálásával valósággal misszionárius szentbeszéd benyomását kelti, mivel ugyanakkor a párt deklarálja az EU aktívabb szerepvállalása támogatását a világban és elfogadja annak külpolitikai és biztonsági politikáját. Ugyanez érvényes „NATO feloszlatási” felhívására, mivel ez a követelés nem vonatkozik a szervezet minden tagállama visszahívásáért folyó harcra.
Bizonyos referenciái a nemzetközi problémák egész sorára (Palesztina, Ciprus, a kubai blokád) különlegesen képmutatóak, mert azt állítják, az európai és a nemzetközi jog által lehet rendezni ezeket s nem a népek antiimperialista harca révén. Milyen „jogról” beszél az EBP? A balkáni NATO-beavatkozást és Koszovó protektorátussá rendelését legitimáló hágai bíróság ítéletei világosan kimutatják, mit jelent a nemzetközi és az európai jog. Másik példa annak az Emberi jogok európai bíróságának a döntése, mely Lettországot igazolja Vaszilij Kononov veterán antifasiszta ellenében, akit kormánya bebörtönzött, mivel a Bíróság szerint 1944-ben terroristaként harcolt az országát elözönlő náci horda elllen. Ennek másik demonstrációja az EU Kubával szembeni közös ellenséges álláspontja, az EU tagországaiban bizonyos kommunista pártok legális működésének korlátozása... és az EBP ezen kérdésekről hallgat. Szemét becsukva nem számol az imperialista barbárság megjelenéséről a rajtunk uralkodó „jogban”.
Elvtársak!
Itt az ideje, hogy az EBP szerepétől táplált illúziókat megszüntessük. A KKE felhívja a kommunista és munkáspártokat, melyek különféle okokból tagként vagy „megfigyelőként” csatlakoztak ehhez a mesterségesen (az EU-nak alávetett, azt szolgáló) tákolmányhoz, hogy vizsgálják felül álláspontjukat. Az EU eme „balpártjának” gyengülése, az európai kommunista és munkáspártok egyenlőségen, a marxizmus-leninizmuson, a proletár internacionalizmuson alapuló, az Unió által limitált feltételektől független együttműködése az egyetlen remény az európai kommunista mozgalom egységének kialakítására és az egyetlen válasz az európai tőkének a dolgozók jogait érő agresszív támadására.
A KKE nemzetközi szekciójának kommünikéje
Kedves Elvtársak!
Néhány nap múlva Párizsban sorra kerül az «Európai Bal Párt» 3. kongresszusa. Pontosan ugyanakkor tartják (dec. 3.-5.), mint a kommunista és munkáspártok nemzetközi találkozóját Dél-Afrikában. Az EBP a nemzetközi kommunista mozgalom megosztására és aláaknázására tövekvő szerepe éppoly provokatív, mint szimbolikus módon világosan lelepleződik.
Ahogyan köztudott, a KKE kezdettől fogva egyenes álláspontot képvisel az «Európai párt» felállításával szemben. Bizonyos európai pártok, melyek a múltban eurokommunista utat követtek és a Szovjetunióval, valamint más szocialista pártokkal szemben opponáltak, alapvető szerepet játszottak megalapításában. Egész sor párt hagyta el a kommunista eszméket, támogatta ennek létrejöttét, mint pl. a görög SYNASPISMOS vagy a német DIE LINKE. Végül pedig még egy sor kommunista párt döntött különféle indokolással úgy, hogy «megfigyelőként» csatlakozik.
Azóta több év telt el és ma azt kell mondanunk, az EBP tevékenységét, téziseit és létezésének tapasztalatait szemlélve elemzéseinket a tények igazolják.
A program-dokumentumokban az EBP elutasít mindent, ami kommunista, a forradalmi hagyományokat; ellenséges a tudományos szocializmussal, az osztályharccal és a szocialista forradalommal. Alapdokumentumában elfogadja az Európai Unió intézményes kereteit és azt, hogy a tőkés EU örök, létezésének alapvető feltétele s vállalja, hogy annak kereteit meg sem kérdőjelezi.
Mindez látható az EBP előkészítő anyagában is, ahol az ilyen javaslatokon keresztül, mint „az EU politikájának és a nemzeti kormányoknak a pénzügyi piacok befolyása alóli felszabadulásához konkrét intézkedések lehetnek és kellenek”, a „humánus” tőkés társadalom vízióját védi. „Radikális változatásokként” bemutatva a kapitalizmus modernizációját javasolja olyan zsákutcás célokon keresztül, mint „az Európai Unió demokratizálása”. Ezt az Uniót az európai tőke hozta létre, hogy Európa népeit hatékonyabban zsákmányolhassa ki és az USA-val, valamint más imperialista hatalmakkal globális versenybe ragadja őket.
Az a tény, hogy az EBP-t irányító és annak politikai vonalát meghatározó vezető erők a kapitalista termelési mód határain belül működnek, nagyon is átlátszó az imperialista EU-t támogató felhívásaikban, melyekben arra szólítanak fel, az EU játsszon a világ ügyeiben jelentősebb szerepet. Szintén kitűnik dokumentumaikból, melyekben a neoliberalizmus elfogadására ösztökélnek, hogy az európai dolgozók között illúziókat hintenek arról, a kapitalizmus „kezelésének” más politikája is létezik a nép gondjainak megoldására. Megismételjük, az EBP rendkívül veszélyes politikája félreérthetetlen: kapitalista keretekben működő intézményként, az európai szociáldemokrácia uszályaként kelepcébe csal.
Az EBP 3. kongresszusa dokumentumaiban ejtett «könnyek», melyekkel arra utal, hogy a «létező szocializmus» a dolgozók életkörülményeinek romlásához vezetett, képmutatóak. Az EBP vezetői között ott vannak azok, akik a jobboldallal és a szociáldemokráciával együtt küzdöttek a Szovjetunió és más szocialista pártok ellen, ma is elfogadják, sőt használják a burzsoázia érveit, melyek azzal végződnek, hogy a kommunizmus egyenlő a fasizmussal. Nem véletlen, hogy az EBP dokumentumaiban semmi utalás nincs a történelem elfogadhatatlan hamisítására, arra, hogy az EU, az Európai Tanács és más szervezetek az európai kommunista és munkásmozgalom ellen viselnek hadat.
Az EBP egyet nem értése az EU és a nemzetközi relációk militarizálásával valósággal misszionárius szentbeszéd benyomását kelti, mivel ugyanakkor a párt deklarálja az EU aktívabb szerepvállalása támogatását a világban és elfogadja annak külpolitikai és biztonsági politikáját. Ugyanez érvényes „NATO feloszlatási” felhívására, mivel ez a követelés nem vonatkozik a szervezet minden tagállama visszahívásáért folyó harcra.
Bizonyos referenciái a nemzetközi problémák egész sorára (Palesztina, Ciprus, a kubai blokád) különlegesen képmutatóak, mert azt állítják, az európai és a nemzetközi jog által lehet rendezni ezeket s nem a népek antiimperialista harca révén. Milyen „jogról” beszél az EBP? A balkáni NATO-beavatkozást és Koszovó protektorátussá rendelését legitimáló hágai bíróság ítéletei világosan kimutatják, mit jelent a nemzetközi és az európai jog. Másik példa annak az Emberi jogok európai bíróságának a döntése, mely Lettországot igazolja Vaszilij Kononov veterán antifasiszta ellenében, akit kormánya bebörtönzött, mivel a Bíróság szerint 1944-ben terroristaként harcolt az országát elözönlő náci horda elllen. Ennek másik demonstrációja az EU Kubával szembeni közös ellenséges álláspontja, az EU tagországaiban bizonyos kommunista pártok legális működésének korlátozása... és az EBP ezen kérdésekről hallgat. Szemét becsukva nem számol az imperialista barbárság megjelenéséről a rajtunk uralkodó „jogban”.
Elvtársak!
Itt az ideje, hogy az EBP szerepétől táplált illúziókat megszüntessük. A KKE felhívja a kommunista és munkáspártokat, melyek különféle okokból tagként vagy „megfigyelőként” csatlakoztak ehhez a mesterségesen (az EU-nak alávetett, azt szolgáló) tákolmányhoz, hogy vizsgálják felül álláspontjukat. Az EU eme „balpártjának” gyengülése, az európai kommunista és munkáspártok egyenlőségen, a marxizmus-leninizmuson, a proletár internacionalizmuson alapuló, az Unió által limitált feltételektől független együttműködése az egyetlen remény az európai kommunista mozgalom egységének kialakítására és az egyetlen válasz az európai tőkének a dolgozók jogait érő agresszív támadására.
A KKE nemzetközi szekciójának kommünikéje
2010. december 11., szombat
Az új kínai Nobel-békedíjasról
Alfred Nobelnek nemes szándékai voltak a béke-díjjal, de a Nobel-bizottság nem állt feladata magaslatán, mikor Liu Xiaobonak, a bebörtönzött kínainak ítélte azt. Ismert politikai természetét is beleszámítva, megintcsak túl messzire ment a Bizottság. Mi a szándéka ezzel? Nincs messze egy ország belügyeibe való beavatkozástól. Egy elítéltnek megszavazva a díjat, megkísérli a Nyugat értékeit és politika rendszerét rákényszeríteni a világ maradék részére. Kínát szégyenkezésre akarja bírni Liu Xiaobo okán. A Bizottság persze nincs egyedül, olyan csoportokat képvisel, melyek a hidegháborús mentalitástól csak nem tudnak megszabadulni, s hogy céljukat elérjék, becsukták szemüket Liu tevékenysége előtt csakúgy, mint a békedíj elvei előtt.
Liu Xiaobonak semmi köze nincs a «békéhez», Liu mindent megtett a kínai kormány destabilizásáért, ez az, ami megfelel bizonyos nyugati köröknek, melyek úgy képzelik, hogy saját értékeiket kell a világnak követnie. Kína belügyei csak a kínaiakra tartoznak. Kínai hisz a béke világrendjében, de senki más belügyeibe nem keveredik és a sajátjaiba sem enged beleszólást.
A múlt héten Pekingben a külügyminisztériumi szóvivő, rendszeres konferenciái egyikén azt nyilatkozta az ügyről, hogy a Nobel-bizottság döntése szinte támogatja a kínai bűnözést, azt, amit «szembeszökő kihívásnak» és «sokkoló beavatkozásnak» nevez a kínai igazságügyi rendszer. "Liu Xiaobo problémája nem a szólásszabadságot vagy az emberi jogokat érinti, hanem más ország jogszabályainak, fejlődési és társadalmi rendjének szemléletét", húzta alá.
A békedíjjal Nobel a népek közötti hidak építését akarta bátorítani, egymás tiszteletét, az együttműködést. Az idei díjjal sem ez a helyzet.
"A Nobel-díj Liu Xiaobonak: sok hűhó majdnem semmiért", ezt írta Zheng Ruolin, Franciaországban élő kínai újságíró a Le Monde csütörtöki cikkében, mivel Liu Xiaobo díja sem a kínai társadalom fejlődéséhez, sem a világbékéhez semmivel nem járul hozzá.
A cikk "Nobel, mely nem tükrözi a közvéleményt" címet viseli, felhívja a figyelmet, hogy Liut kínai bíróság ítélte el «államrend felforgatása kísérlete» miatt, mely teljesen ellentétes a «nyugati verzióval». Ez utóbbi azon alapul, hogy Liut egyedül politikai nézeteiért fosztották meg szabadságától.
A "demokrácia eme védelmezője" azt is megerősítette több ízben, hogy "Kínát gyarmatosítani kellene 300 évre, hogy a demokrácia eljöjjön", figyelmeztet. "Ebben az országban, mely csak nemrégen fejezte be teljes területe dekolonizálását, elképzelhetetlen sokkot váltott ki Liu leleplező kifejezése.», folytatja.
A Nobel-díjas másik sokkoló állásfoglalása, melyet a nyugati közvélemény nem ismer, a Bush-kormány számos állami vezetés által elítélt iraki inváziójának támogatása volt. «Milyen logikus kapcsolat áll fenn a legfrisebb Nobel-díjas és az illegális háború helyeslése között?», teszi fel a kérdést a cikk szerzője.
Egyébként sem felel meg igazán a Nobel-díjas leckéje a sokszázmillió egyszerű kínai számára, akiket inkább a „korrupció és a valóban méltányos igazságszolgáltatás foglalkoztat”, húzta alá Zheng. " Olyan országban, mint Kína, az emberi jogokkal szemben elsőbbséget élvez az esélyegyenlőség, az elemei (oktatási, egészségügyi, lakhatási) szolgáltatásokhoz való hozzáférhetőség. Ha léteznek is «univerzális» emberi jogok, azt minden országnak, minden nemzetnek magának kell interpretálnia a maga sajátosságai szerint», érvel, s hozzáteszi, hogy ugyanez a kritérium érvényes a szólásszabadságra, melyet «minden egyes ország saját törvényeinek keretében képzel el».
"Azoknak a kínaiaknak a számára, akik valóban nap mint nap küzdenek az ország emberi kondicióinak fejlődéséért, a díj Liu Xiaobonak adása csak sok hűhó ... semmiért! Bocsánat: majdnem semmiért ", összegezte Zheng.
Liu Xiaobonak semmi köze nincs a «békéhez», Liu mindent megtett a kínai kormány destabilizásáért, ez az, ami megfelel bizonyos nyugati köröknek, melyek úgy képzelik, hogy saját értékeiket kell a világnak követnie. Kína belügyei csak a kínaiakra tartoznak. Kínai hisz a béke világrendjében, de senki más belügyeibe nem keveredik és a sajátjaiba sem enged beleszólást.
A múlt héten Pekingben a külügyminisztériumi szóvivő, rendszeres konferenciái egyikén azt nyilatkozta az ügyről, hogy a Nobel-bizottság döntése szinte támogatja a kínai bűnözést, azt, amit «szembeszökő kihívásnak» és «sokkoló beavatkozásnak» nevez a kínai igazságügyi rendszer. "Liu Xiaobo problémája nem a szólásszabadságot vagy az emberi jogokat érinti, hanem más ország jogszabályainak, fejlődési és társadalmi rendjének szemléletét", húzta alá.
A békedíjjal Nobel a népek közötti hidak építését akarta bátorítani, egymás tiszteletét, az együttműködést. Az idei díjjal sem ez a helyzet.
"A Nobel-díj Liu Xiaobonak: sok hűhó majdnem semmiért", ezt írta Zheng Ruolin, Franciaországban élő kínai újságíró a Le Monde csütörtöki cikkében, mivel Liu Xiaobo díja sem a kínai társadalom fejlődéséhez, sem a világbékéhez semmivel nem járul hozzá.
A cikk "Nobel, mely nem tükrözi a közvéleményt" címet viseli, felhívja a figyelmet, hogy Liut kínai bíróság ítélte el «államrend felforgatása kísérlete» miatt, mely teljesen ellentétes a «nyugati verzióval». Ez utóbbi azon alapul, hogy Liut egyedül politikai nézeteiért fosztották meg szabadságától.
A "demokrácia eme védelmezője" azt is megerősítette több ízben, hogy "Kínát gyarmatosítani kellene 300 évre, hogy a demokrácia eljöjjön", figyelmeztet. "Ebben az országban, mely csak nemrégen fejezte be teljes területe dekolonizálását, elképzelhetetlen sokkot váltott ki Liu leleplező kifejezése.», folytatja.
A Nobel-díjas másik sokkoló állásfoglalása, melyet a nyugati közvélemény nem ismer, a Bush-kormány számos állami vezetés által elítélt iraki inváziójának támogatása volt. «Milyen logikus kapcsolat áll fenn a legfrisebb Nobel-díjas és az illegális háború helyeslése között?», teszi fel a kérdést a cikk szerzője.
Egyébként sem felel meg igazán a Nobel-díjas leckéje a sokszázmillió egyszerű kínai számára, akiket inkább a „korrupció és a valóban méltányos igazságszolgáltatás foglalkoztat”, húzta alá Zheng. " Olyan országban, mint Kína, az emberi jogokkal szemben elsőbbséget élvez az esélyegyenlőség, az elemei (oktatási, egészségügyi, lakhatási) szolgáltatásokhoz való hozzáférhetőség. Ha léteznek is «univerzális» emberi jogok, azt minden országnak, minden nemzetnek magának kell interpretálnia a maga sajátosságai szerint», érvel, s hozzáteszi, hogy ugyanez a kritérium érvényes a szólásszabadságra, melyet «minden egyes ország saját törvényeinek keretében képzel el».
"Azoknak a kínaiaknak a számára, akik valóban nap mint nap küzdenek az ország emberi kondicióinak fejlődéséért, a díj Liu Xiaobonak adása csak sok hűhó ... semmiért! Bocsánat: majdnem semmiért ", összegezte Zheng.
2010. december 10., péntek
Felhívás a 2011. jan. 23-i párizsi tanácskozásra
Európai Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése koordinációs bizottsága
Ma már egész Európa dolgozóinak és népeinek szembe kell nézniük a destrukciós spirállal.
Írországra az IMF és az EU 85 milliárd eurós ún. mentőprogramot kényszerített 7,6 %-os kamatfizetéssel, mely még inkább súlyosbítja az ország adósságterhét és az adományozó országokét is a következő években.
Milliárdos csomagok a bankok és spekulánsok megmentésére – és egy borzalmas 15 milliárdos szigorítási gazdasági csomag az ír nép számára, mert a romokban heverő kapitalista rendszer fennmaradásához ez szükségeltetik.
Az ír népnek fizetnie kell az összes munkásvívmány megsemmisítésével, többek között a minimálbér 12 %-os és a munkanélküli járadék, valamint a családi pótlék 14 %-os csökkentésével, a közszolgáltatásban 25 ezres elbocsátással – mindezt olyan országban, ahol a 4,5 millió lakosból 440 ezernek már nincs munkája!
«A barbárok az ajtónk előtt vannak», ezekkel a szavakkal jellemzi helyzetüket egy ír szakszervezetis. Ma az ír népet fenyegeti ugyanaz a sors, mely tegnap a görög népet sújtotta, de Európa minden népe veszélyben van.
Mégis, az európai országokban tömegesen dolgozók százezrei kelnek fel a tőkés rendszer halálos csapásai ellen.
Ezt látjuk a sztrájkokban, az általános munkabeszüntetésekben, a francia, bolgár, portugál, spanyol, német és cseh tüntetéseken … Azonban a dolgozók minden alkalommal beleütköznek szervezeteik vezetésének politikájába.
– Dublinban nov.27-én több mint 100.000 dolgozó tüntetett a soha nem tapasztalt drákói megkötések ellen. O’Connor, az ICTU szakszervezeti elnöke pedig elutasítja, hogy az intézkedések visszavonásának követelése élére álljon, ehelyett bizonytalanul «az embereknek reményt adó hiteles munkahelyteremtési projekt» mellett áll ki.
– Nov.24-én két portugál szakszervezeti szövetség, a CGTP és az UGT egységben felhívott «az ország történelmének legnagyobb munkabeszüntetésére» a bejelentett szigorítási intézkedések ellen. Eugenio Rosa, a CGTP felelőse pedig: «több időt kérünk a költségvetési deficit csökkentésére… A javak jobb elosztását és realista fiskális politikát reklamáljuk».
– Görörországban dec.15-én a Dolgozói Szakszervezetek Csoportja hívott országos sztrájkra.
– A spanyol légipilóták munkabeszüntetésére a spanyol miniszterelnök, a szocialista Zapatero haditörvények kihirdetésével válaszolt. Az UGT és CCOO szakszervezeti vezetése pedig semmi komoly lépést nem tett Zapatero kormányánál.
– Angliában a diákok több ízben tömegesen tüntettek tanulmányaik drágulása ellen. A TUC szakszervezeti konföderáció vezetése pedig 2011 márciusára javasol tüntetést a brit munkásokat tönkretevő szigorítási csapások ellen!
– Millió és millió dolgozó sztrájkolt Franciaországban szeptember-októberben a nyugdíjtörvény visszavonásáért és az országos sztrájk meghirdetése ügyében állandóan beleütköztek a CGT és CFDT szakszervezeti konföderációk vezetésébe.
Részt vettünk a háború és kizsákmányolás elleni Nyílt világkonferencián Algírban nov. 27-29-én. Itt is és a Koordinációs bizottságot létrehozó európai konferenciánkon is megállapítottuk, világszinten szükséges a dolgozók számára a «szakszervezeti vezetés rászorítása mandátumuk betöltésére. Nemet kell mondani a szigorítási programokra, az ellenreformokra, a dolgozók és szervezeteik által megszerzett demokratikus és szociális vívmányok és jogok elvételére, tönkretételére.» (az európai konferencia határozata)
A munkásszervezetek függetlensége a népek túlélésének, a társadalmi haladás, a demokrácia és a szuverenitás kérdésévé vált.
A politikai helyzet drámai súlyosbodásával az Európai Dolgozók és Népek Egyetértéséért közösen elhatározott koordinációja politikailag szükséges, hogy «megjavítsuk az egymás közötti véleménycserét, kölcsönösen támogatni tudjuk egymást abban, hogyan segítsük országaink dolgozóit a saját érdekeik szerinti megoldásban a dolgozók mandátumának talaján, szervezeteik egységének kialakításával.».
Ma már egész Európa dolgozóinak és népeinek szembe kell nézniük a destrukciós spirállal.
Írországra az IMF és az EU 85 milliárd eurós ún. mentőprogramot kényszerített 7,6 %-os kamatfizetéssel, mely még inkább súlyosbítja az ország adósságterhét és az adományozó országokét is a következő években.
Milliárdos csomagok a bankok és spekulánsok megmentésére – és egy borzalmas 15 milliárdos szigorítási gazdasági csomag az ír nép számára, mert a romokban heverő kapitalista rendszer fennmaradásához ez szükségeltetik.
Az ír népnek fizetnie kell az összes munkásvívmány megsemmisítésével, többek között a minimálbér 12 %-os és a munkanélküli járadék, valamint a családi pótlék 14 %-os csökkentésével, a közszolgáltatásban 25 ezres elbocsátással – mindezt olyan országban, ahol a 4,5 millió lakosból 440 ezernek már nincs munkája!
«A barbárok az ajtónk előtt vannak», ezekkel a szavakkal jellemzi helyzetüket egy ír szakszervezetis. Ma az ír népet fenyegeti ugyanaz a sors, mely tegnap a görög népet sújtotta, de Európa minden népe veszélyben van.
Mégis, az európai országokban tömegesen dolgozók százezrei kelnek fel a tőkés rendszer halálos csapásai ellen.
Ezt látjuk a sztrájkokban, az általános munkabeszüntetésekben, a francia, bolgár, portugál, spanyol, német és cseh tüntetéseken … Azonban a dolgozók minden alkalommal beleütköznek szervezeteik vezetésének politikájába.
– Dublinban nov.27-én több mint 100.000 dolgozó tüntetett a soha nem tapasztalt drákói megkötések ellen. O’Connor, az ICTU szakszervezeti elnöke pedig elutasítja, hogy az intézkedések visszavonásának követelése élére álljon, ehelyett bizonytalanul «az embereknek reményt adó hiteles munkahelyteremtési projekt» mellett áll ki.
– Nov.24-én két portugál szakszervezeti szövetség, a CGTP és az UGT egységben felhívott «az ország történelmének legnagyobb munkabeszüntetésére» a bejelentett szigorítási intézkedések ellen. Eugenio Rosa, a CGTP felelőse pedig: «több időt kérünk a költségvetési deficit csökkentésére… A javak jobb elosztását és realista fiskális politikát reklamáljuk».
– Görörországban dec.15-én a Dolgozói Szakszervezetek Csoportja hívott országos sztrájkra.
– A spanyol légipilóták munkabeszüntetésére a spanyol miniszterelnök, a szocialista Zapatero haditörvények kihirdetésével válaszolt. Az UGT és CCOO szakszervezeti vezetése pedig semmi komoly lépést nem tett Zapatero kormányánál.
– Angliában a diákok több ízben tömegesen tüntettek tanulmányaik drágulása ellen. A TUC szakszervezeti konföderáció vezetése pedig 2011 márciusára javasol tüntetést a brit munkásokat tönkretevő szigorítási csapások ellen!
– Millió és millió dolgozó sztrájkolt Franciaországban szeptember-októberben a nyugdíjtörvény visszavonásáért és az országos sztrájk meghirdetése ügyében állandóan beleütköztek a CGT és CFDT szakszervezeti konföderációk vezetésébe.
Részt vettünk a háború és kizsákmányolás elleni Nyílt világkonferencián Algírban nov. 27-29-én. Itt is és a Koordinációs bizottságot létrehozó európai konferenciánkon is megállapítottuk, világszinten szükséges a dolgozók számára a «szakszervezeti vezetés rászorítása mandátumuk betöltésére. Nemet kell mondani a szigorítási programokra, az ellenreformokra, a dolgozók és szervezeteik által megszerzett demokratikus és szociális vívmányok és jogok elvételére, tönkretételére.» (az európai konferencia határozata)
A munkásszervezetek függetlensége a népek túlélésének, a társadalmi haladás, a demokrácia és a szuverenitás kérdésévé vált.
A politikai helyzet drámai súlyosbodásával az Európai Dolgozók és Népek Egyetértéséért közösen elhatározott koordinációja politikailag szükséges, hogy «megjavítsuk az egymás közötti véleménycserét, kölcsönösen támogatni tudjuk egymást abban, hogyan segítsük országaink dolgozóit a saját érdekeik szerinti megoldásban a dolgozók mandátumának talaján, szervezeteik egységének kialakításával.».
2010. december 8., szerda
La Vérité (Az igazság)
A IV. Internacionálé elméleti folyóirata
Különkiadás
70 évvel meggyilkolása után: Lev Trockij időszerűsége
2. cikk
Trockij és a szakszervezetek
(Olivier Doriane)
Az 1938-as Átmeneti programban Lev Trockij egy egész fejezetet szentel a szakszervezetek kérdésének.
”A részleges és átmeneti követelésekért való harcban a munkásoknak jobban, mint valaha, szükségük van tömegszervezetekre, mindenekelőtt szakszervezetekre. A francia és amerikai (USA) szakszervezetek kiteljesedése a legjobb válasz a passzív ultrabaloldali doktrínereknek, akik azt hirdetik, hogy azok „ideje lejárt”.
A leninista bolsevikok a harc minden formájának első soraiban találhatók, ott is, ahol a munkásosztály pusztán anyagi érdekeiről vagy demokratikus jogairól van szó. Aktív szerepet vállalnak a tömegszakszervezetekben, törekedve arra, hogy megszilárdulhassanak és harci szellemük növekedjen. Engesztelhetetlenül küzdenek minden olyan kísérlet ellen, mely megpróbálja a szakszervezeteket a burzsoá államnak alárendelni és a proletariátust „kötelező arbitrázs” által hozzákötni, valamint minden más rendőrségi beavatkozási forma ellen, nem csak a fasiszta, hanem a „demokratikus” arculatú ellen is. Egyedül ilyen munka talaján lehet sikerrel küzdeni a szakszervezeteken belül a reformisták ellen, beleértve a sztálini bürokráciát is. A kis „forradalmi” szakszervezetek mint a párt utánnyomatainak felépítésére vagy fenntartására irányuló szektás kísérletek lemondást jelentenek a munkásosztály vezetéséért vívott valódi harcról. Le kell szögezni mint rendíthetetlen, szilárd szabályt: a tömegszakszervezetektől való kapituláns önelszigetelés egyenlő a forradalom elárulásával, összeegyezhetetlen a IV. Internacionáléhoz való tartozással.
Ugyanakkor a IV. Internacionálé határozottan visszautasítja és elítéli a trade-unionistákra és szindikalistákra egyaránt jellemző a szakszervezeti fetisizmust:
a) A szakszervezeteknek nem volt és - feladataik, összetételük, utánpótlásuk jellemzői láttán - nem lehet befejezett forradalmi programjuk; ezért nem helyettesíthetik a pártot. Az átmenet időszakának központi feladata a nemzeti forradalmi pártok, a IV. Internacionálé szekcióinak felépítése;
b) A szakszervezetek, még a leghatalmasabbak is, a munkásosztálynak csak legfeljebb 20-25 %-át ölelik fel, zömében a legkvalifikáltabb és legjobban fizetett rétegeit. A munkásosztály legelnyomottabb többsége a harcba csak epizodikusan vonható be a munkásmozgalom különleges fellendülése idején. Ezekben a pillanatokban a teljes harci tömeget felölelő ad hoc szervezeteket szükséges létrehozni: sztrájkbizottságokat, üzemi bizottságokat és végül a tanácsokat;
c) Mint a proletariátus felső rétegeinek szervezete, a szakszervezetek, történelmi tapasztalataink bizonysága szerint, ideértve az egészen friss spanyol anarchoszindikalisták tapasztalatait is, erős tendenciát mutatnak a burzsoá demokratikus rezsimmel való kibékülésre. A kiélezett osztályharc időszakaiban a szakszervezetek irányító apparátusok erőltetik, hogy a tömegmozgalom gazdái maradjanak, hogy azt domesztifikálhassák. Ez előfordul már egyszerű munkabeszüntetés esetén is, de főképp üzemelfoglalással járó tömegsztrájk folyamán, ami megingatja a burzsoá tulajdoni elveket. Háború vagy forradalom esetén, mikor a burzsoázia helyzete különösen nehézzé válik, ezek a szakszervezeti vezetők válnak rendszerint miniszterekké.
Ezért a IV. Internacionálé szekcióinak szüntelenül arra kell törekedniük, hogy a kritikus pillanatokban merészen és eredményesen ne csak megújítsák a szakszervezeti apparátust olyan új vezetők ajánlásával, akik a rutinos funkcionáriusok és karrieristák helyett készek a harcra, hanem, hogy minden lehetséges esetben a burzsoá társadalom elleni tömeges harc feladatainak jobban megfelelő új autonóm harci szervezeteket hozzanak létre, s ne álljanak meg, ha szükséges, még a szakszervezetek konzervatív vezetésével való nyílt szakítás előtt sem. Ha bűnös dolog a tömegszervezeteknek hátat fordítani szektás fikciók kedvéért, nem kevésbé bűnös a forradalmi tömegmozgalom nyíltan reakciós bürokrata klikk vagy maszkírozott konzervatívok („haladók”) ellenőrzése alá rendelésének passzív eltűrése is. A szakszervezet nem öncél, hanem csak eszköz a proletárforradalom felé vezető úton.”
Ehhez a koncentrált állításhoz folytonos teoretikai munkával kombinálva széleskörű politikai és gyakorlati tapasztalat társul, melyet Trockij aktivista tevékenységében, forradalmi vezetésében szerzett. E cikk keretében természetesen lehetetlen mindenre kitérni, hiszen a szakszervezeti kérdés Trockij egész munkásságában állandóan jelen volt. És ez teljesen logikus, hiszen a szakszervezetek a munkásosztály elemi szervezetei, az osztályszerveződés első formái, melyek szervezett módon fejezik ki a tőke és a munka anakronisztikus érdekeit.
Különkiadás
70 évvel meggyilkolása után: Lev Trockij időszerűsége
2. cikk
Trockij és a szakszervezetek
(Olivier Doriane)
Az 1938-as Átmeneti programban Lev Trockij egy egész fejezetet szentel a szakszervezetek kérdésének.
”A részleges és átmeneti követelésekért való harcban a munkásoknak jobban, mint valaha, szükségük van tömegszervezetekre, mindenekelőtt szakszervezetekre. A francia és amerikai (USA) szakszervezetek kiteljesedése a legjobb válasz a passzív ultrabaloldali doktrínereknek, akik azt hirdetik, hogy azok „ideje lejárt”.
A leninista bolsevikok a harc minden formájának első soraiban találhatók, ott is, ahol a munkásosztály pusztán anyagi érdekeiről vagy demokratikus jogairól van szó. Aktív szerepet vállalnak a tömegszakszervezetekben, törekedve arra, hogy megszilárdulhassanak és harci szellemük növekedjen. Engesztelhetetlenül küzdenek minden olyan kísérlet ellen, mely megpróbálja a szakszervezeteket a burzsoá államnak alárendelni és a proletariátust „kötelező arbitrázs” által hozzákötni, valamint minden más rendőrségi beavatkozási forma ellen, nem csak a fasiszta, hanem a „demokratikus” arculatú ellen is. Egyedül ilyen munka talaján lehet sikerrel küzdeni a szakszervezeteken belül a reformisták ellen, beleértve a sztálini bürokráciát is. A kis „forradalmi” szakszervezetek mint a párt utánnyomatainak felépítésére vagy fenntartására irányuló szektás kísérletek lemondást jelentenek a munkásosztály vezetéséért vívott valódi harcról. Le kell szögezni mint rendíthetetlen, szilárd szabályt: a tömegszakszervezetektől való kapituláns önelszigetelés egyenlő a forradalom elárulásával, összeegyezhetetlen a IV. Internacionáléhoz való tartozással.
Ugyanakkor a IV. Internacionálé határozottan visszautasítja és elítéli a trade-unionistákra és szindikalistákra egyaránt jellemző a szakszervezeti fetisizmust:
a) A szakszervezeteknek nem volt és - feladataik, összetételük, utánpótlásuk jellemzői láttán - nem lehet befejezett forradalmi programjuk; ezért nem helyettesíthetik a pártot. Az átmenet időszakának központi feladata a nemzeti forradalmi pártok, a IV. Internacionálé szekcióinak felépítése;
b) A szakszervezetek, még a leghatalmasabbak is, a munkásosztálynak csak legfeljebb 20-25 %-át ölelik fel, zömében a legkvalifikáltabb és legjobban fizetett rétegeit. A munkásosztály legelnyomottabb többsége a harcba csak epizodikusan vonható be a munkásmozgalom különleges fellendülése idején. Ezekben a pillanatokban a teljes harci tömeget felölelő ad hoc szervezeteket szükséges létrehozni: sztrájkbizottságokat, üzemi bizottságokat és végül a tanácsokat;
c) Mint a proletariátus felső rétegeinek szervezete, a szakszervezetek, történelmi tapasztalataink bizonysága szerint, ideértve az egészen friss spanyol anarchoszindikalisták tapasztalatait is, erős tendenciát mutatnak a burzsoá demokratikus rezsimmel való kibékülésre. A kiélezett osztályharc időszakaiban a szakszervezetek irányító apparátusok erőltetik, hogy a tömegmozgalom gazdái maradjanak, hogy azt domesztifikálhassák. Ez előfordul már egyszerű munkabeszüntetés esetén is, de főképp üzemelfoglalással járó tömegsztrájk folyamán, ami megingatja a burzsoá tulajdoni elveket. Háború vagy forradalom esetén, mikor a burzsoázia helyzete különösen nehézzé válik, ezek a szakszervezeti vezetők válnak rendszerint miniszterekké.
Ezért a IV. Internacionálé szekcióinak szüntelenül arra kell törekedniük, hogy a kritikus pillanatokban merészen és eredményesen ne csak megújítsák a szakszervezeti apparátust olyan új vezetők ajánlásával, akik a rutinos funkcionáriusok és karrieristák helyett készek a harcra, hanem, hogy minden lehetséges esetben a burzsoá társadalom elleni tömeges harc feladatainak jobban megfelelő új autonóm harci szervezeteket hozzanak létre, s ne álljanak meg, ha szükséges, még a szakszervezetek konzervatív vezetésével való nyílt szakítás előtt sem. Ha bűnös dolog a tömegszervezeteknek hátat fordítani szektás fikciók kedvéért, nem kevésbé bűnös a forradalmi tömegmozgalom nyíltan reakciós bürokrata klikk vagy maszkírozott konzervatívok („haladók”) ellenőrzése alá rendelésének passzív eltűrése is. A szakszervezet nem öncél, hanem csak eszköz a proletárforradalom felé vezető úton.”
Ehhez a koncentrált állításhoz folytonos teoretikai munkával kombinálva széleskörű politikai és gyakorlati tapasztalat társul, melyet Trockij aktivista tevékenységében, forradalmi vezetésében szerzett. E cikk keretében természetesen lehetetlen mindenre kitérni, hiszen a szakszervezeti kérdés Trockij egész munkásságában állandóan jelen volt. És ez teljesen logikus, hiszen a szakszervezetek a munkásosztály elemi szervezetei, az osztályszerveződés első formái, melyek szervezett módon fejezik ki a tőke és a munka anakronisztikus érdekeit.
Az osztályharc tartalmában nemzetközi, formájában nemzeti
Trockij állandóan felhívta a figyelmet az osztályharc formájában nemzeti és tartalmilag nemzetközi mivoltára, ha a szakszervezeti kérdés merült fel, mindig számon tartva a konkrét körülményeket, amelyek között az aktivistáknak saját országukban küzdeni kell országuk osztályharcos és történelmi hagyományai szerint: „Azt hiszem, emlékeznünk kell a munkásmozgalom általános és különösen a szakszervezetek történelmi fejlődésének legelemibb tényeire. Mindegyik a fejlődés speciális formáját öltötte, de általános osztályozását elvégezhetjük.
Különösen Ausztriában és Oroszországban a munkásmozgalom politikai mozgalomként, pártként kezdődött. Ez volt az első lépés. A szociáldemokrácia első fázisában azt remélte, hogy a társadalom szocialista konstrukciója közel van, de a kapitalizmus eléggé erős volt ahhoz, hogy folytatódjék. Hosszú prosperitási korszaka volt és a szociáldemokráciának meg kellett szerveznie a szakszervezeteket. Ezekben az országokban, Németországban, Ausztriában és Oroszországban a szakszervezetek ismeretlenek voltak és egy politikai párt, a szociáldemokrata párt kezdte, építette és irányította őket.
A latin országokban, Franciaországban, főleg Spanyolországban ettől elütő fejlődési folyamat zajlott. Itt a pártmozgalom és a szakszervezeti mozgalom egymástól csaknem független, különböző zászlók alatt sorakozik fel, sőt bizonyos mértékben még opponálnak is. A párt egy parlamenti gépezet. A szakszervezetek egy bizonyos pontig Franciaországban – és méginkább Spanyolországban – anarchista vezetés alatt állnak.
A harmadik típus Nagy-Britanniára, az Egyesült Államokra, és többé-kevésbé domíniumaira jellemző. Anglia a trade-unionok szakszervezeteinek klasszikus országa. Már a XVIII. század végén, a Nagy Francia Forradalom előtt, az ún. ipari forradalom alatt elkezdték felépítésüket(...).
A trade-unionok csak egy évszázad múltán fogtak politikai pártjaik kiépítésébe. Pontosan fordítva, mint Németországban vagy Ausztriában. Ott a párt ébresztette fel a munkásosztályt és hozott létre szakszervezeteket, Angliában pedig a szakszervezetek évszázados létezésük és harcuk után voltak kénytelenek politikai pártot létrehozni. (Művek, 17. kötet)
Trockij tehát ezt a különbözőséget számon tartva illeszkedik az országokban folyó vitákba. Komplex helyzetben találja magát, mikor a ’20-as években a Kommunista Internacionálé vezetése megbízza a francia kérdés figyelésével és a fiatal francia kommunista párt képzésével. Trockij úgy ítéli meg, hogy a ’14-es háború előtti forradalmi szindikalizmus a munkásosztály valódi élcsapatát jelentette és a Francia Kommunista Párt (PCF) valamilyen előképének tartotta. De a forradalmi szindikalisták gyanakvóak voltak a kommunista párt irányában, mely formálisan az orosz forradalomra válaszolt, de tele volt karrieristákkal és olyan vezetőkkel, akik az első világháború alatt a „szent egységre” támaszkodtak. Trockij elkeseredett harcot vív Leninnel együtt, hogy megnyerje ezeket a szindikalista aktivistákat, különösen Monatte-ot a kommunista párt létrehozására. (Pierr Monatte forradalmi szindikalista, 1909-ben a CGT szakszervezet La vie ouvrière c. lapja alapítója. 1915-ben a háború és a „szent egység” elleni tiltakozásaképpen lemond a CGT adminisztratív bizottsági tisztségéről, a háború alatt Trockijhoz kapcsolódik).
A párt-szakszervezet jelentések
Különösen Ausztriában és Oroszországban a munkásmozgalom politikai mozgalomként, pártként kezdődött. Ez volt az első lépés. A szociáldemokrácia első fázisában azt remélte, hogy a társadalom szocialista konstrukciója közel van, de a kapitalizmus eléggé erős volt ahhoz, hogy folytatódjék. Hosszú prosperitási korszaka volt és a szociáldemokráciának meg kellett szerveznie a szakszervezeteket. Ezekben az országokban, Németországban, Ausztriában és Oroszországban a szakszervezetek ismeretlenek voltak és egy politikai párt, a szociáldemokrata párt kezdte, építette és irányította őket.
A latin országokban, Franciaországban, főleg Spanyolországban ettől elütő fejlődési folyamat zajlott. Itt a pártmozgalom és a szakszervezeti mozgalom egymástól csaknem független, különböző zászlók alatt sorakozik fel, sőt bizonyos mértékben még opponálnak is. A párt egy parlamenti gépezet. A szakszervezetek egy bizonyos pontig Franciaországban – és méginkább Spanyolországban – anarchista vezetés alatt állnak.
A harmadik típus Nagy-Britanniára, az Egyesült Államokra, és többé-kevésbé domíniumaira jellemző. Anglia a trade-unionok szakszervezeteinek klasszikus országa. Már a XVIII. század végén, a Nagy Francia Forradalom előtt, az ún. ipari forradalom alatt elkezdték felépítésüket(...).
A trade-unionok csak egy évszázad múltán fogtak politikai pártjaik kiépítésébe. Pontosan fordítva, mint Németországban vagy Ausztriában. Ott a párt ébresztette fel a munkásosztályt és hozott létre szakszervezeteket, Angliában pedig a szakszervezetek évszázados létezésük és harcuk után voltak kénytelenek politikai pártot létrehozni. (Művek, 17. kötet)
Trockij tehát ezt a különbözőséget számon tartva illeszkedik az országokban folyó vitákba. Komplex helyzetben találja magát, mikor a ’20-as években a Kommunista Internacionálé vezetése megbízza a francia kérdés figyelésével és a fiatal francia kommunista párt képzésével. Trockij úgy ítéli meg, hogy a ’14-es háború előtti forradalmi szindikalizmus a munkásosztály valódi élcsapatát jelentette és a Francia Kommunista Párt (PCF) valamilyen előképének tartotta. De a forradalmi szindikalisták gyanakvóak voltak a kommunista párt irányában, mely formálisan az orosz forradalomra válaszolt, de tele volt karrieristákkal és olyan vezetőkkel, akik az első világháború alatt a „szent egységre” támaszkodtak. Trockij elkeseredett harcot vív Leninnel együtt, hogy megnyerje ezeket a szindikalista aktivistákat, különösen Monatte-ot a kommunista párt létrehozására. (Pierr Monatte forradalmi szindikalista, 1909-ben a CGT szakszervezet La vie ouvrière c. lapja alapítója. 1915-ben a háború és a „szent egység” elleni tiltakozásaképpen lemond a CGT adminisztratív bizottsági tisztségéről, a háború alatt Trockijhoz kapcsolódik).
A párt-szakszervezet jelentések
Sikerült megnyerni, de csak egy rövid időre, mert ahogy Monatte és elvtársai beléptek, szembetalálták magukat a PCF Moszkvából ösztönzött bürokratizálódási folyamatával, ami visszalépésre késztette őket. Monatte még a párt ötletének is ellene fordult, s alapelvének tette a «szakszervezeti autonomizmus» dogmáját és párttal szembeni függetlenségét. Ugyanakkor a forradalmi szindikalisták úgy használták a szakszervezetet, mint egy pártot. Trockij ezt a koncepciót bírálta: „A forradalmi szindikalizmus nem vette fel egy párt nevét, szervezetileg pedig félbemaradt. Ez olyan párt, mely saját kereteit szakszervezeti keretekkel törekedett kitölteni, vagy legalább a szakszervezet takaróját megtalálni ehhez. Innen van a szakszervezetek effektív alárendelése az áramlatok, frakciók, sőt még a klikkek célkitűzéseinek a szindikalizmus keblén (...).
És megfordítva. Pontosan a Kommunista Internacionálé vitt elkeseredett harcot a francia szakszervezeti mozgalom szétszakadása ellen, vagyis szakszervezeti pártokká való tényleges átalakulásával szemben (...). Ebben az értelemben a Kommunista Internacionálé létezésének első napjától támogatta a szakszervezetek valóságos vitális autonómiáját, teljesen megfelelvén a marxizmus szellemének.”
1929-ben, folytatva polémiáját a forradalmi szindikalistákkal, kiemeli: „A kommunista párt feladata nem csak az, hogy befolyást nyerjenek a szakszervezetekben, hanem a szakszervezeteken keresztül befolyást gyakoroljanak a munkásosztály többségére. Ez csak úgy lehetséges, hogyha a pártoknak a szakszervezetekben használt módszerei ennek természetének és feladatainak megfelelnek. A pártbefolyásáért vívott harc a szakszervezetekben ott találja meg valódi értékét, hogy ezek prosperálnak vagy nem, taglétszámuk növekszik-e, a tömegekkel való kapcsolataik szélesednek-e. Ha a párt azon az áron éri el befolyását, hogy a szakszervezet kisebb lesz vagy frakciókra bomlik – pillanatnyi célokért a párt segédcsapatává átalakulva és annak valódi tömegszervezetté válását megakadályozva –, azt jelenti, hogy falsak a párt és az osztály közötti viszonyok.” (Trockij: A szindikalizmus és a kommunizmus)
Messze vagyunk attól a karikatúrától, mely a szakszervezetek párt alá rendelésének kérdésében a Lenin és Trockij elfoglalta álláspontról készült. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy legalábbis első pillantásra Trockij ezen szavai és megerősítései ellentétesnek látszódnak a Kommunista Internacionálé kongresszuson elhatározott politikájával vagy a Lenin által impulzált Vörös Szakszervezeti Internacionálé létrehozásával. Az ellentmondás csak látszólagos. Miről is van szó?
A Kommunista Internacionálé II. kongresszusán (1920 júliusa) elfogadott egy dokumentumot, a pártok Kominternbe felvételéről „21 feltétel” néven. Ahhoz, hogy megértsük, meg kell világítani szövegkörnyezetét. A fiatal Kommunista Internacionálé éppen csak, hogy létrejött, az 1917. októberi forradalom másnapján. Ebbe a mozgalomba forradalmi aktivisták ezrei áramlottak, akik a munkás- és paraszttanácsok hatalom-megragadásában látták más országokban is a közeljövő forradalmi győzelmének ígéretét, de ugyanakkor egy sorozat más szervezet is, pártok, vezetők, néhányuk határozatlan, sőt szociálpatrióta politikával alaposan átitatva, mely a régi szocialista és szakszervezeti mozgalom bizonyos áramlatait jellemezte.
A Kommunista Internacionálé II. kongresszusa tehát szükségesnek ítélte a tagszervezeti feltételeinek pontokba foglalását, habár inkább a körülmények szüksége hozta, nem végleges szöveg. A „feltételek” bizonyos száma nyilvánvalóan általános megfogalmazás, mások konjunkturális jellegűek. De, ahogy ez már többször előfordult a történelemben, az „ideiglenes” tartósnak bizonyult és valami mássá alakult. A sztálinizmus gyorsan megkaparintotta ezt a „21 feltételt”, hogy véglegesen megszabaduljon némely feltételtől a Kommunista Internacionálé bürokrata vezető rétege stabilizálására és annak osztályharctól elfordítására. A feltételek között a 9. és 10. pont foglalkozik a szakszervezetek és a Kommunista Internacionálé viszonyával. Annak ellenére, hogy nem került nyilvánvaló megfogalmazásra a szakszervezet párt alá rendelése, a tartalom logikusan ide vezet. A 9. feltétel szerint szükség van „a szakszervezeteket a kommunizmusnak megnyerő kitartó és folyamatos munkára”. A 10. pont elrendeli mindenütt a harcot az (Amszterdamban alapított) I. Szakszervezeti internacionáléval való szakítás elérésére avégett, hogy azok csatlakozzanak a «Kommunista internacionáléhoz tartozó vörös szakszervezetek nemzetközi uniójához».
Ezek a megformálások célozták azon szakszerveti mozgalmak körülhatárolását, melynek vezetése 1914-ben szervezetüket a háborús kormányok «szent egységébe» vitték. Ebben az értelemben a «21 feltétel» az osztályfüggetlenség szükségét fejezte ki. Mégis, a vörös szakszervezetek internacionáléjának létrehozása nem felelt meg Lenin alapvető állásfoglalásának, csak időleges megoldás volt számára annak keresésében, hogy az Internacionálé harcához csatolja a forradalmi szakszervezeti aktivistákat, azokat, akik a szakszervezeti osztályfüggetlenséget akarták őrizni, s gyanakodva nézték a megsokasodva alakulgató kommunista pártokat. Mégis, a Kominternhez való csatlakozás ezen feltételeinek megformálása elvvé tette a szakszervezetek igazodását a párthoz, annak összes negatív következményével a szovjetunióbeli, s eképpen a Kommunista internacionálé bürokrata elfajulás után. A szakszervezetek autonómiája és függetlensége kérdése döntő fontosságot kap a sztálinista politika a világ munkásmozgalmára nézve drámai konzekvenciái miatt. A nemzetközi osztályharcba integrálva ezeket a tanulságokat a IV. Internacionálé francia szekciójának kongresszusa a II. világháború másnapján megsemmisítette a csatlakozás 9. és 10. pontját. Ez a megerősített különbségtétel a szakszervezet és a párt helye között megfelel Lev Trockij álláspontjának. Ténylegesen, ha a szakszervezet fel akarja ölelni a munkásosztály széles rétegeit, nem helyettesítheti a pártot, mert:
„Pontosan ezért nem fedik le a kommunisták – ideológiailag és szervezeti téren sem – a szakszervezetet, nem használják ki kulisszák mögötti manőverekben, nem osztják meg, ha kisebbségben vannak, semmiben nem akadályozzák autonóm fejlődésében, és minden erejükkel segítik harcában. Ugyanakkor a Kommunista Párt fenntartja magának azt a jogot, hogy a munkásosztályt illető minden kérdésben véleményt formáljon, ide kell érteni a szakszervezeteket is, azok taktikáját kritikával illesse és javaslatokat tegyen, melyeket a szakszervezet szabadon elfogadhat vagy elutasíthat. Az osztály, mindenekelőtt annak szakszervezeti része bizalmának elnyerését pártnak gyakorlati akciókkal kell elnyernie.”
Vita a szakszervezeti kérdésről (1921)
A kapitalista társadalomban a munkások a társadalmi termékek újraelosztásáért a szakszervezetek segítségével küzdenek meg. Ugyanakkor a szakszervezetek helyének kérdése a szovjet államban a hatalom megragadásakor új értelmezésében merül fel, 1921-ben ez kerül felszínre, melyet a „szakszervezetek militarizálása” néven ismert vita formájában.
Ismét szükséges a történelmi körülmények felidézése, mivel elválaszthatatlan az orosz forradalom problémáitól a nemzetközi helyzet kereteiben.
1919 és 1920 között a polgárháborús körülményei, az európai, különösen a német forradalom késlekedése, a győztes proletárforradalom küzdelmeinek nehézségei egy olyan elmaradott országban, mint Oroszország, szükségessé tették a „hadikommunizmusnak” nevezett intézkedések bevezetését, tehát a katonai módszerek dominálását a gazdasági és politikai élet együttese felett. A szigorú adminisztratív előírások, az ország szinte katonai irányítása nélkül lehetetlen lett volna győzedelmeskedni a fiatal szovjethatalomra támadó imperialista ellenforradalmi hadseregek koalíciója fölött.
1919 februárjában Trockij, lévén a szállítás meghatározó szektorának újraszervezési felelőse, a központi bizottságnak javasolja a hadikommunizmus elhagyását. Gazdasági szemléletből kiindulva (a gazdasági fejlődés hadikommunista módszerek kimerültek) Trockij javasolja, hogy az élelmezés erőszakos újraelosztását a gabonafélék és kereskedelmi cseretermékek adójával helyettesítsék. Harcol a központi bizottságban (11 szavazat 40 ellenében). A hadikommunizmus még egy évig eltart.
Ennek a döntésnek az értelmében és bizonyos mértékű végrehajtásaképpen Trockij küzd a „háborús” módszerek szisztematikus alkalmazásáért, ideértve a szakszervezeteket is, hogy azok a gazdasági háborúban direkt módon is részt vegyenek. Lenin opponál. Ezt írja Trockij szemlélete ellen:
„(Trockij) feltételezi, hogy a munkásállamban a szakszervezetek szerepe nem a munkásosztály anyagi és morális érdekeinek védelme. Ez tévedés. Trockij elvtárs „munkásállamról” beszél, de ez absztrakció! Amikor munkásállamról beszéltünk 1917-ben, az rendben volt. De ma, amikor azt mondják: ”Miért kellene védelmezni a munkásosztályt és ki ellen, nincs burzsoázia, mert az állam munkásállam!”, óriásit tévedünk, mert ez nem teljesen munkásállam. Itt van a bökkenő. Ma a mi államunk olyan, hogy a teljesen megszervezett proletariátusnak meg kell védenie magát és nekünk ezeket a munkásszervezeteket fel kell használnunk arra, hogy a munkásokat saját államukkal szemben megvédjük, hogy a munkások is megvédjék államunkat”. (Lenin összes művei)
A vita nehéz volt és hangneme olykor erőszakos. Ugyanakkor nem volt élesebb, mint a felkelésekről, a breszt-litovszki békekötésről, vagy a Vörös Hadseregben, az iparban és a mezőgazdaságban a nem-kommunista, sőt burzsoá szakemberek alkalmazásáról szóló viták. Ugyanakkor 1920 novemberétől (a szakszervezetek V. kongresszusa) 1921 márciusáig (a párt X. kongresszusa) a központi bizottság megoszlott: az egyik csoport nyolc főből állt (Leninnel), a másik hétből (Trockijjal).
Trockij ennek apropóján írja: „A tisztán körülírt csoportosulások ekkor keletkeztek, az emlékezetes szakszervezeti vita kapcsán. Most, hogy megvan lehetőségünk arra, hogy egy szempillantással átöleljük ezt a periódust és fény derítsünk a korábbi tapasztalatokra, azt kell konstatálnunk, hogy a vita egyáltalán nem a szakszervezetekről folyt, de még a munkásdemokráciáról sem: ami a vitákban kifejeződött, az a párt mélységes rossz közérzete, melynek oka a „hadikommunizmus” gazdasági rendszerének szélsőséges meghosszabbítása. Az ország minden gazdasági szervezete satuba szorult. A szakszervezetek szerepéről és munkásdemokráciáról szóló vita valójában a gazdaság új útkeresése. A megoldás az élelmiszertermékek rekvirálásának és a gabonatermények monopóliumának megszüntetésében találtatott meg és az állami iparnak a központi gazdasági vezetés zsarnokságához viszonyított fokozatos átlépésében. Ezek a történelmi döntések egyhangúlag születtek, pontot tettek a szakszervezeti vitára, olyannyira, hogy az Új Gazdasági Politika (NEP) bevezetése következtében maguknak a szakszervezeteknek a szerepe is egészen más fényben tűnt fel: néhány hónappal később radikálisan módosítani kellett a szakszervezetekről szóló döntést.” (Novij kursz)
1937-ben Trockij egy levelében visszatér arra, hogy „mindkét oldalról álvita volt, mindnyájan nagyon rosszul érzetük magunkat a hadikommunizmus alatt. Változást akartunk és a vita abszolút másodlagos ponton kezdődött el.”
Trockijnak a szakszervezet helyéről alkotott valódi álláspontjáról tanúskodnak a föntebb idézett dokumentumok – és rajtuk kívül sok más. Fel kellene idézni pl. szenvedélyes vitáját az amerikai szervezet, a Socialist Workers Party aktivistáival a CIO szakszervezeti mozgalom kifejlődésének pillanatában.
Ez, a szakszervezetek élete és fejlődése iránt kifejezett nagy figyelem kapcsolódik az imperializmus korának tőkés társadalmában elfoglalt helyük megítéléséhez. 1937-ben az „Ultrabaloldaliak általában és a gyógyíthatatlanok különösen. Néhány elméleti felvetés” c. írásából:
„Az imperialista tőkés rendszer többé nem képes az emberiség termelőerőinek fejlesztésére és ebből az okból nem tud a munkásoknak sem anyagi engedményeket, sem hatékony szociális reformokat adni. Mindez igaz. De mindez mégsem igaz az egész korszak terjedelmének egészére. A háború óta új iparágak fejlődtek ki.”
Mégis:
„a marxista gondolat konkrét, vagyis minden meghatározó vagy fontos tényezőt megvizsgál az adott kérdésekben, nem csak kölcsönös viszonyaiban, hanem fejlődésükben is. Nem tünteti el a jelen pillanat helyzetét az általános perspektívában, hanem az általános perspektíva által lehetővé teszi a jelen helyzet elemzését annak teljes sajátosságában. A politika pontosan ezzel a konkrét elemzéssel kezdődik.”
Mihelyt:
„egy szakszervezeti vezető, aki kizárólag a rothadó kapitalizmus általános tendenciái által hagyja magát vezetni, hogy lemondjon a gazdasági és részleges harcról, saját „forradalmi” koncepciói ellenére ténylegesen reakciós ügynökké válik. Egy marxista szakszervezeti vezetőnek nem csak a kapitalizmus általános tendenciáit kell megvizsgálnia, hanem a helyzet, a konjunktúra, a helyi feltételek, de még a pszichológiai elemek speciális vonásait is, hogy harci attitűdöt, kivárást vagy visszavonulást javasoljon. Csak ezen, a nagy tömegek tapasztalatához szorosan kapcsolódó gyakorlati aktivitás talaján tudja a szakszervezeti vezető a rothadó tőkés rendszer általános jellemzőit lecsupaszítani és a munkásokat forradalomra nevelni.” (Művek, 15. kötet)
És megfordítva. Pontosan a Kommunista Internacionálé vitt elkeseredett harcot a francia szakszervezeti mozgalom szétszakadása ellen, vagyis szakszervezeti pártokká való tényleges átalakulásával szemben (...). Ebben az értelemben a Kommunista Internacionálé létezésének első napjától támogatta a szakszervezetek valóságos vitális autonómiáját, teljesen megfelelvén a marxizmus szellemének.”
1929-ben, folytatva polémiáját a forradalmi szindikalistákkal, kiemeli: „A kommunista párt feladata nem csak az, hogy befolyást nyerjenek a szakszervezetekben, hanem a szakszervezeteken keresztül befolyást gyakoroljanak a munkásosztály többségére. Ez csak úgy lehetséges, hogyha a pártoknak a szakszervezetekben használt módszerei ennek természetének és feladatainak megfelelnek. A pártbefolyásáért vívott harc a szakszervezetekben ott találja meg valódi értékét, hogy ezek prosperálnak vagy nem, taglétszámuk növekszik-e, a tömegekkel való kapcsolataik szélesednek-e. Ha a párt azon az áron éri el befolyását, hogy a szakszervezet kisebb lesz vagy frakciókra bomlik – pillanatnyi célokért a párt segédcsapatává átalakulva és annak valódi tömegszervezetté válását megakadályozva –, azt jelenti, hogy falsak a párt és az osztály közötti viszonyok.” (Trockij: A szindikalizmus és a kommunizmus)
Messze vagyunk attól a karikatúrától, mely a szakszervezetek párt alá rendelésének kérdésében a Lenin és Trockij elfoglalta álláspontról készült. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy legalábbis első pillantásra Trockij ezen szavai és megerősítései ellentétesnek látszódnak a Kommunista Internacionálé kongresszuson elhatározott politikájával vagy a Lenin által impulzált Vörös Szakszervezeti Internacionálé létrehozásával. Az ellentmondás csak látszólagos. Miről is van szó?
A Kommunista Internacionálé II. kongresszusán (1920 júliusa) elfogadott egy dokumentumot, a pártok Kominternbe felvételéről „21 feltétel” néven. Ahhoz, hogy megértsük, meg kell világítani szövegkörnyezetét. A fiatal Kommunista Internacionálé éppen csak, hogy létrejött, az 1917. októberi forradalom másnapján. Ebbe a mozgalomba forradalmi aktivisták ezrei áramlottak, akik a munkás- és paraszttanácsok hatalom-megragadásában látták más országokban is a közeljövő forradalmi győzelmének ígéretét, de ugyanakkor egy sorozat más szervezet is, pártok, vezetők, néhányuk határozatlan, sőt szociálpatrióta politikával alaposan átitatva, mely a régi szocialista és szakszervezeti mozgalom bizonyos áramlatait jellemezte.
A Kommunista Internacionálé II. kongresszusa tehát szükségesnek ítélte a tagszervezeti feltételeinek pontokba foglalását, habár inkább a körülmények szüksége hozta, nem végleges szöveg. A „feltételek” bizonyos száma nyilvánvalóan általános megfogalmazás, mások konjunkturális jellegűek. De, ahogy ez már többször előfordult a történelemben, az „ideiglenes” tartósnak bizonyult és valami mássá alakult. A sztálinizmus gyorsan megkaparintotta ezt a „21 feltételt”, hogy véglegesen megszabaduljon némely feltételtől a Kommunista Internacionálé bürokrata vezető rétege stabilizálására és annak osztályharctól elfordítására. A feltételek között a 9. és 10. pont foglalkozik a szakszervezetek és a Kommunista Internacionálé viszonyával. Annak ellenére, hogy nem került nyilvánvaló megfogalmazásra a szakszervezet párt alá rendelése, a tartalom logikusan ide vezet. A 9. feltétel szerint szükség van „a szakszervezeteket a kommunizmusnak megnyerő kitartó és folyamatos munkára”. A 10. pont elrendeli mindenütt a harcot az (Amszterdamban alapított) I. Szakszervezeti internacionáléval való szakítás elérésére avégett, hogy azok csatlakozzanak a «Kommunista internacionáléhoz tartozó vörös szakszervezetek nemzetközi uniójához».
Ezek a megformálások célozták azon szakszerveti mozgalmak körülhatárolását, melynek vezetése 1914-ben szervezetüket a háborús kormányok «szent egységébe» vitték. Ebben az értelemben a «21 feltétel» az osztályfüggetlenség szükségét fejezte ki. Mégis, a vörös szakszervezetek internacionáléjának létrehozása nem felelt meg Lenin alapvető állásfoglalásának, csak időleges megoldás volt számára annak keresésében, hogy az Internacionálé harcához csatolja a forradalmi szakszervezeti aktivistákat, azokat, akik a szakszervezeti osztályfüggetlenséget akarták őrizni, s gyanakodva nézték a megsokasodva alakulgató kommunista pártokat. Mégis, a Kominternhez való csatlakozás ezen feltételeinek megformálása elvvé tette a szakszervezetek igazodását a párthoz, annak összes negatív következményével a szovjetunióbeli, s eképpen a Kommunista internacionálé bürokrata elfajulás után. A szakszervezetek autonómiája és függetlensége kérdése döntő fontosságot kap a sztálinista politika a világ munkásmozgalmára nézve drámai konzekvenciái miatt. A nemzetközi osztályharcba integrálva ezeket a tanulságokat a IV. Internacionálé francia szekciójának kongresszusa a II. világháború másnapján megsemmisítette a csatlakozás 9. és 10. pontját. Ez a megerősített különbségtétel a szakszervezet és a párt helye között megfelel Lev Trockij álláspontjának. Ténylegesen, ha a szakszervezet fel akarja ölelni a munkásosztály széles rétegeit, nem helyettesítheti a pártot, mert:
„Pontosan ezért nem fedik le a kommunisták – ideológiailag és szervezeti téren sem – a szakszervezetet, nem használják ki kulisszák mögötti manőverekben, nem osztják meg, ha kisebbségben vannak, semmiben nem akadályozzák autonóm fejlődésében, és minden erejükkel segítik harcában. Ugyanakkor a Kommunista Párt fenntartja magának azt a jogot, hogy a munkásosztályt illető minden kérdésben véleményt formáljon, ide kell érteni a szakszervezeteket is, azok taktikáját kritikával illesse és javaslatokat tegyen, melyeket a szakszervezet szabadon elfogadhat vagy elutasíthat. Az osztály, mindenekelőtt annak szakszervezeti része bizalmának elnyerését pártnak gyakorlati akciókkal kell elnyernie.”
Vita a szakszervezeti kérdésről (1921)
A kapitalista társadalomban a munkások a társadalmi termékek újraelosztásáért a szakszervezetek segítségével küzdenek meg. Ugyanakkor a szakszervezetek helyének kérdése a szovjet államban a hatalom megragadásakor új értelmezésében merül fel, 1921-ben ez kerül felszínre, melyet a „szakszervezetek militarizálása” néven ismert vita formájában.
Ismét szükséges a történelmi körülmények felidézése, mivel elválaszthatatlan az orosz forradalom problémáitól a nemzetközi helyzet kereteiben.
1919 és 1920 között a polgárháborús körülményei, az európai, különösen a német forradalom késlekedése, a győztes proletárforradalom küzdelmeinek nehézségei egy olyan elmaradott országban, mint Oroszország, szükségessé tették a „hadikommunizmusnak” nevezett intézkedések bevezetését, tehát a katonai módszerek dominálását a gazdasági és politikai élet együttese felett. A szigorú adminisztratív előírások, az ország szinte katonai irányítása nélkül lehetetlen lett volna győzedelmeskedni a fiatal szovjethatalomra támadó imperialista ellenforradalmi hadseregek koalíciója fölött.
1919 februárjában Trockij, lévén a szállítás meghatározó szektorának újraszervezési felelőse, a központi bizottságnak javasolja a hadikommunizmus elhagyását. Gazdasági szemléletből kiindulva (a gazdasági fejlődés hadikommunista módszerek kimerültek) Trockij javasolja, hogy az élelmezés erőszakos újraelosztását a gabonafélék és kereskedelmi cseretermékek adójával helyettesítsék. Harcol a központi bizottságban (11 szavazat 40 ellenében). A hadikommunizmus még egy évig eltart.
Ennek a döntésnek az értelmében és bizonyos mértékű végrehajtásaképpen Trockij küzd a „háborús” módszerek szisztematikus alkalmazásáért, ideértve a szakszervezeteket is, hogy azok a gazdasági háborúban direkt módon is részt vegyenek. Lenin opponál. Ezt írja Trockij szemlélete ellen:
„(Trockij) feltételezi, hogy a munkásállamban a szakszervezetek szerepe nem a munkásosztály anyagi és morális érdekeinek védelme. Ez tévedés. Trockij elvtárs „munkásállamról” beszél, de ez absztrakció! Amikor munkásállamról beszéltünk 1917-ben, az rendben volt. De ma, amikor azt mondják: ”Miért kellene védelmezni a munkásosztályt és ki ellen, nincs burzsoázia, mert az állam munkásállam!”, óriásit tévedünk, mert ez nem teljesen munkásállam. Itt van a bökkenő. Ma a mi államunk olyan, hogy a teljesen megszervezett proletariátusnak meg kell védenie magát és nekünk ezeket a munkásszervezeteket fel kell használnunk arra, hogy a munkásokat saját államukkal szemben megvédjük, hogy a munkások is megvédjék államunkat”. (Lenin összes művei)
A vita nehéz volt és hangneme olykor erőszakos. Ugyanakkor nem volt élesebb, mint a felkelésekről, a breszt-litovszki békekötésről, vagy a Vörös Hadseregben, az iparban és a mezőgazdaságban a nem-kommunista, sőt burzsoá szakemberek alkalmazásáról szóló viták. Ugyanakkor 1920 novemberétől (a szakszervezetek V. kongresszusa) 1921 márciusáig (a párt X. kongresszusa) a központi bizottság megoszlott: az egyik csoport nyolc főből állt (Leninnel), a másik hétből (Trockijjal).
Trockij ennek apropóján írja: „A tisztán körülírt csoportosulások ekkor keletkeztek, az emlékezetes szakszervezeti vita kapcsán. Most, hogy megvan lehetőségünk arra, hogy egy szempillantással átöleljük ezt a periódust és fény derítsünk a korábbi tapasztalatokra, azt kell konstatálnunk, hogy a vita egyáltalán nem a szakszervezetekről folyt, de még a munkásdemokráciáról sem: ami a vitákban kifejeződött, az a párt mélységes rossz közérzete, melynek oka a „hadikommunizmus” gazdasági rendszerének szélsőséges meghosszabbítása. Az ország minden gazdasági szervezete satuba szorult. A szakszervezetek szerepéről és munkásdemokráciáról szóló vita valójában a gazdaság új útkeresése. A megoldás az élelmiszertermékek rekvirálásának és a gabonatermények monopóliumának megszüntetésében találtatott meg és az állami iparnak a központi gazdasági vezetés zsarnokságához viszonyított fokozatos átlépésében. Ezek a történelmi döntések egyhangúlag születtek, pontot tettek a szakszervezeti vitára, olyannyira, hogy az Új Gazdasági Politika (NEP) bevezetése következtében maguknak a szakszervezeteknek a szerepe is egészen más fényben tűnt fel: néhány hónappal később radikálisan módosítani kellett a szakszervezetekről szóló döntést.” (Novij kursz)
1937-ben Trockij egy levelében visszatér arra, hogy „mindkét oldalról álvita volt, mindnyájan nagyon rosszul érzetük magunkat a hadikommunizmus alatt. Változást akartunk és a vita abszolút másodlagos ponton kezdődött el.”
Trockijnak a szakszervezet helyéről alkotott valódi álláspontjáról tanúskodnak a föntebb idézett dokumentumok – és rajtuk kívül sok más. Fel kellene idézni pl. szenvedélyes vitáját az amerikai szervezet, a Socialist Workers Party aktivistáival a CIO szakszervezeti mozgalom kifejlődésének pillanatában.
Ez, a szakszervezetek élete és fejlődése iránt kifejezett nagy figyelem kapcsolódik az imperializmus korának tőkés társadalmában elfoglalt helyük megítéléséhez. 1937-ben az „Ultrabaloldaliak általában és a gyógyíthatatlanok különösen. Néhány elméleti felvetés” c. írásából:
„Az imperialista tőkés rendszer többé nem képes az emberiség termelőerőinek fejlesztésére és ebből az okból nem tud a munkásoknak sem anyagi engedményeket, sem hatékony szociális reformokat adni. Mindez igaz. De mindez mégsem igaz az egész korszak terjedelmének egészére. A háború óta új iparágak fejlődtek ki.”
Mégis:
„a marxista gondolat konkrét, vagyis minden meghatározó vagy fontos tényezőt megvizsgál az adott kérdésekben, nem csak kölcsönös viszonyaiban, hanem fejlődésükben is. Nem tünteti el a jelen pillanat helyzetét az általános perspektívában, hanem az általános perspektíva által lehetővé teszi a jelen helyzet elemzését annak teljes sajátosságában. A politika pontosan ezzel a konkrét elemzéssel kezdődik.”
Mihelyt:
„egy szakszervezeti vezető, aki kizárólag a rothadó kapitalizmus általános tendenciái által hagyja magát vezetni, hogy lemondjon a gazdasági és részleges harcról, saját „forradalmi” koncepciói ellenére ténylegesen reakciós ügynökké válik. Egy marxista szakszervezeti vezetőnek nem csak a kapitalizmus általános tendenciáit kell megvizsgálnia, hanem a helyzet, a konjunktúra, a helyi feltételek, de még a pszichológiai elemek speciális vonásait is, hogy harci attitűdöt, kivárást vagy visszavonulást javasoljon. Csak ezen, a nagy tömegek tapasztalatához szorosan kapcsolódó gyakorlati aktivitás talaján tudja a szakszervezeti vezető a rothadó tőkés rendszer általános jellemzőit lecsupaszítani és a munkásokat forradalomra nevelni.” (Művek, 15. kötet)
„A szakszervezetek az imperializmus hanyatlása idején”
Trockij 1940-ben „A szakszervezetek az imperializmus hanyatlása idején” c. írásában (ez lett utolsó műve) pontosítja a szakszervezetek helyét olyan helyzetben, melyben a burzsoázia offenzívája azok integrációjára és még az osztályharc korábbi fázisainak termékeként létrejött demokratikus formák megkérdőjelezésére is irányul:
„A fejlődésnek, pontosabban az egész világon a modern szakszervezetek degenerálódásának van egy közös aspektusa: közelednek az állami hatalomhoz és fuzionálnak vele.
Ez a folyamat egyaránt jellemző a semleges szakszervezetekre, szociáldemokratákra, kommunistákra és anarchistákra. Ez az egyetlen tény jelzi, hogy az állammal egybeolvadás tendenciája nem ilyen vagy olyan doktrína része, hanem az összes szakszervezet együttes társadalmi körülményének eredménye.
A monopolkapitalizmus nem a versenyen és a magánkezdeményezésen alapul, hanem központi vezérlésen. A hatalmas trösztök élén álló tőkés klikkek, a munkáltatói szövetségek, a bankkonzorciumok, stb. ugyanolyan magasról ellenőrzik a gazdaságot, mint az államhatalom, és az utóbbihoz folyamodnak együttműködésért. Az ipar legjelentősebb ágazataiban a szakszervezetek meg vannak fosztva attól a lehetőségtől, amiből a különféle vállalatok egymás közötti versenyéből hasznot tudnának húzni. A hatalommal diszkréten összefonódó centralizált tőkés ellenféllel kell szembeszállniuk. Innen adódik az az igény, hogy a szakszervezetek a tőkés államhoz illeszkedjenek és az azzal való együttműködésért harcoljanak.”
Trockij hozzáteszi:
„Az előzőekből első látásra könnyűnek tűnhet levonni a következtetést, hogy a szakszervezetek az imperialista szakaszban lemondanak arról, hogy szakszervezetek legyenek: majdnem egyáltalán nincs helye a munkásdemokráciának, mely a régi szép időkben, mikor a gazdasági arénában a szabadkereskedelem dominált, és a munkásszervezetek belső életének lényege volt; munkásdemokrácia hiányában pedig nem lehetséges a szakszervezeti tagság befolyásolása, a szabad harc; ebből a tényből fakadóan a forradalmi munka legfőbb küzdőtere szakszervezeti keretekben eltűnik.
Ugyanakkor ez az álláspont teljes mértékben hamis (...).
Az előbbiekből világosnak látszik, hogy a szakszervezetek folyamatos degenerálódása és az imperialista államba való progresszív integrálódása dacára, a szakszervezetekben folyó munka nem csak nem vesztette el korábbi fontosságát, hanem bizonyos jelentésében forradalmi munkává válik. Ennek a munkának a tétje lényegében az a harc, mely a munkásosztály befolyásolására irányul. Minden szervezet, minden párt, minden frakció, mely ultimátumszerűen foglal állást a szakszervezetekkel szemben, vagyis ténylegesen hátat fordít a munkásosztálynak egyszerűen azért, mert neki ezek a szervezetek nem tetszenek, pusztulásra van ítélve. És meg kell mondani, meg is érdemli sorsát.”
Szerte a világon a IV. Internacionálé szekciói különféle formában tevékenykedve segítik a munkásszervezetek osztályfüggetlenségének őrzését, a szakszervezetek megvédését a kormányzásba integrálás ellen, a korporatizmus új formájával szemben.
A IV. Internacionálé az egész világon a munkásaktivák, különböző eredetű szervezetek oldalán támogatja az algíri világkonferenciát, résztvesz rajta, felhív ennek kampánya fejlesztésére. Központi kérdésként egész bizonyosan a háború- és a kizsákmányolás-ellenes harc mellett szerepelni fog a munkásmozgalom függetlenségéért folyó küzdelem kérdése is.
„A fejlődésnek, pontosabban az egész világon a modern szakszervezetek degenerálódásának van egy közös aspektusa: közelednek az állami hatalomhoz és fuzionálnak vele.
Ez a folyamat egyaránt jellemző a semleges szakszervezetekre, szociáldemokratákra, kommunistákra és anarchistákra. Ez az egyetlen tény jelzi, hogy az állammal egybeolvadás tendenciája nem ilyen vagy olyan doktrína része, hanem az összes szakszervezet együttes társadalmi körülményének eredménye.
A monopolkapitalizmus nem a versenyen és a magánkezdeményezésen alapul, hanem központi vezérlésen. A hatalmas trösztök élén álló tőkés klikkek, a munkáltatói szövetségek, a bankkonzorciumok, stb. ugyanolyan magasról ellenőrzik a gazdaságot, mint az államhatalom, és az utóbbihoz folyamodnak együttműködésért. Az ipar legjelentősebb ágazataiban a szakszervezetek meg vannak fosztva attól a lehetőségtől, amiből a különféle vállalatok egymás közötti versenyéből hasznot tudnának húzni. A hatalommal diszkréten összefonódó centralizált tőkés ellenféllel kell szembeszállniuk. Innen adódik az az igény, hogy a szakszervezetek a tőkés államhoz illeszkedjenek és az azzal való együttműködésért harcoljanak.”
Trockij hozzáteszi:
„Az előzőekből első látásra könnyűnek tűnhet levonni a következtetést, hogy a szakszervezetek az imperialista szakaszban lemondanak arról, hogy szakszervezetek legyenek: majdnem egyáltalán nincs helye a munkásdemokráciának, mely a régi szép időkben, mikor a gazdasági arénában a szabadkereskedelem dominált, és a munkásszervezetek belső életének lényege volt; munkásdemokrácia hiányában pedig nem lehetséges a szakszervezeti tagság befolyásolása, a szabad harc; ebből a tényből fakadóan a forradalmi munka legfőbb küzdőtere szakszervezeti keretekben eltűnik.
Ugyanakkor ez az álláspont teljes mértékben hamis (...).
Az előbbiekből világosnak látszik, hogy a szakszervezetek folyamatos degenerálódása és az imperialista államba való progresszív integrálódása dacára, a szakszervezetekben folyó munka nem csak nem vesztette el korábbi fontosságát, hanem bizonyos jelentésében forradalmi munkává válik. Ennek a munkának a tétje lényegében az a harc, mely a munkásosztály befolyásolására irányul. Minden szervezet, minden párt, minden frakció, mely ultimátumszerűen foglal állást a szakszervezetekkel szemben, vagyis ténylegesen hátat fordít a munkásosztálynak egyszerűen azért, mert neki ezek a szervezetek nem tetszenek, pusztulásra van ítélve. És meg kell mondani, meg is érdemli sorsát.”
Szerte a világon a IV. Internacionálé szekciói különféle formában tevékenykedve segítik a munkásszervezetek osztályfüggetlenségének őrzését, a szakszervezetek megvédését a kormányzásba integrálás ellen, a korporatizmus új formájával szemben.
A IV. Internacionálé az egész világon a munkásaktivák, különböző eredetű szervezetek oldalán támogatja az algíri világkonferenciát, résztvesz rajta, felhív ennek kampánya fejlesztésére. Központi kérdésként egész bizonyosan a háború- és a kizsákmányolás-ellenes harc mellett szerepelni fog a munkásmozgalom függetlenségéért folyó küzdelem kérdése is.
A peticióról
Autonóm szakszervezetek, ÉSZT, Liga, SZEF, Munkástanácsok, MSZOSZ
A magyar szakszervezeti mozgalom vezetőihez
Tisztelt Hölgyeim, Uraim!
A szakszervezetek hosszú harcban jöttek létre éppen a dolgozók, a munkásosztály sajátos érdekeinek képviseletére, s a munka világa elleni támadások kereszttüzében rájuk ma még inkább szükség van azért, hogy legalapvetőbb igényeink, közöttük a tisztes nyugdíjbavonulás megvalósulhasson.
Ezért fordulunk Önökhöz petíciónkkal, Önökhöz, akiket azért választottunk, hogy vezessék a szakszervezeti mozgalmat, védjék jogos elvárásainkat és akik nyilván meg is tesznek mindent a dolgozókért.
Fiatalok, kismamák, tanulók, munkanélküliek, dolgozók, nyugdíjasok írták alá a petíciót:
„...mélységes sérelmem és elégedetlenségem szeretném kifejezni a "40 év munkaviszony”-ra való lecsökkentéshez – mely a választási igéreteknél 40 év szolgálati időként szerepelt. Lényeges a különbség , ha nagyon sok személynek ez a forma semmit nem jelent is.”
„Játék a szavakkal: szolgálati idő – jogosultság – munkaviszony... De a mi életünkkel játszanak!””
„Konkrétan az én esetem : 34 ,5 év munkaviszonyom van / Ekkor volt egy mindent elsöprő létszámleépítés / 3 hónap passzív táppénz, munkanélküli idő 1 év, és azóta az idő szülővel ápolási díj. Felneveltem 2 gyermeket. Tehát mindent összevetve jövő tavaszra megvan a 40 év szolgálati idő....de nem munkaviszony. Amit felsoroltam ezek mind beleférnek a szolgálati időbe, el is ismerte a NYUFIG. Itt érzem teljesen becsapottnak én is magam . Az én koromban már nem lehet elhelyezkedni. Miből éljek???? A választási igéretekben szolgálati idő szerepelt, és minden érintettben élt a remény , hogy végre lesz egy kis biztos pénz... „
„Igy ebben a formában elfogadhatatlan a törvény tervezet, nagyon inkorrekt ...itt egy beígért terv teljesitését kell megvalósitani és ugyan azokkal a passzusokkal !!„
„56 éves vagyok, 3 gyermeket neveltem fel, 11 éve özvegyen. Szolgálati időm 41 év. Ipari tanulóként is heti 4 napot dolgoztam. A jóhiszeműséggel való visszaélés az ,amit a FIDESZ tett velünk! A választási kampány során szolgálati időt igértek. Ha tudom, hogy ennyire zsiványak, sosem szavazok rájuk.”
„Nyugdíjunkat akarjuk: a gyerekneveléssel töltött időszak és a szakmai képzés, a munkanélküliség beszámítását kérjük.”
„Kérjük az ígéretek betartását!”
„Ezúton csatlakozom a tiltakozáshoz, mely a nők 40 év munkaviszonyával kapcsolatos. Nem ezt ígérték!”
„Szakmunkástanulóként már fizettem a nyugdíjjárulékot, ugyanígy munkanélküliként is, most ez mégsem számítana.... 55 évesen 12-16 órázok; régóta nem vagyok egészséges, de nem merem kiíratni magamat, dolgoznom kell...”
„Én szakmunkásként kezdtem és igy mentem feljebb és feljebb. Szeptember 1-én lett meg a 40 éves munkaviszonyom ,azonban 2 hónapig munkanélkülin voltam, mert a nagy híres Nestlénél aki elmúlt 50 éve,s az már nem kell. Ez a két hónap miatt, na meg nem tudom , hogy bele fogják- e számítani a szakmunkásképzést . De úgy néz ki hogy nem. Tehát jól becsaptak minket akik rájuk szavaztunk. Mire kell a 0,5 % nyugdijjárulék emelés? Nagyon remélem hogy sikerül valamit még a végső döntésig elérnünk.”
„Az idősebbeknek egyre tovább kell dolgozniuk, a fiataloknak nem jut munka. Mi lesz az új nemzedékkel?”
„Álljunk ki szerzett jogainkért!”
A magyar dolgozóknak van igazságérzetük, keresik az utat hogyan tudják érdekeiket érvényesíteni. Kérem Önöket az ő nevükben, hogy minden módozatot igénybe véve álljanak ki eme petíció mellett, mert nem lehet elfogadni, hogy saját választott érdekképviseleti szerveik cserben hagyják őket.
Tiszteletteljes üdvözlettel:
Somi Judit, a szervezők nevében
Csatolmány: aláírt petíció
A magyar szakszervezeti mozgalom vezetőihez
Tisztelt Hölgyeim, Uraim!
A szakszervezetek hosszú harcban jöttek létre éppen a dolgozók, a munkásosztály sajátos érdekeinek képviseletére, s a munka világa elleni támadások kereszttüzében rájuk ma még inkább szükség van azért, hogy legalapvetőbb igényeink, közöttük a tisztes nyugdíjbavonulás megvalósulhasson.
Ezért fordulunk Önökhöz petíciónkkal, Önökhöz, akiket azért választottunk, hogy vezessék a szakszervezeti mozgalmat, védjék jogos elvárásainkat és akik nyilván meg is tesznek mindent a dolgozókért.
Fiatalok, kismamák, tanulók, munkanélküliek, dolgozók, nyugdíjasok írták alá a petíciót:
„...mélységes sérelmem és elégedetlenségem szeretném kifejezni a "40 év munkaviszony”-ra való lecsökkentéshez – mely a választási igéreteknél 40 év szolgálati időként szerepelt. Lényeges a különbség , ha nagyon sok személynek ez a forma semmit nem jelent is.”
„Játék a szavakkal: szolgálati idő – jogosultság – munkaviszony... De a mi életünkkel játszanak!””
„Konkrétan az én esetem : 34 ,5 év munkaviszonyom van / Ekkor volt egy mindent elsöprő létszámleépítés / 3 hónap passzív táppénz, munkanélküli idő 1 év, és azóta az idő szülővel ápolási díj. Felneveltem 2 gyermeket. Tehát mindent összevetve jövő tavaszra megvan a 40 év szolgálati idő....de nem munkaviszony. Amit felsoroltam ezek mind beleférnek a szolgálati időbe, el is ismerte a NYUFIG. Itt érzem teljesen becsapottnak én is magam . Az én koromban már nem lehet elhelyezkedni. Miből éljek???? A választási igéretekben szolgálati idő szerepelt, és minden érintettben élt a remény , hogy végre lesz egy kis biztos pénz... „
„Igy ebben a formában elfogadhatatlan a törvény tervezet, nagyon inkorrekt ...itt egy beígért terv teljesitését kell megvalósitani és ugyan azokkal a passzusokkal !!„
„56 éves vagyok, 3 gyermeket neveltem fel, 11 éve özvegyen. Szolgálati időm 41 év. Ipari tanulóként is heti 4 napot dolgoztam. A jóhiszeműséggel való visszaélés az ,amit a FIDESZ tett velünk! A választási kampány során szolgálati időt igértek. Ha tudom, hogy ennyire zsiványak, sosem szavazok rájuk.”
„Nyugdíjunkat akarjuk: a gyerekneveléssel töltött időszak és a szakmai képzés, a munkanélküliség beszámítását kérjük.”
„Kérjük az ígéretek betartását!”
„Ezúton csatlakozom a tiltakozáshoz, mely a nők 40 év munkaviszonyával kapcsolatos. Nem ezt ígérték!”
„Szakmunkástanulóként már fizettem a nyugdíjjárulékot, ugyanígy munkanélküliként is, most ez mégsem számítana.... 55 évesen 12-16 órázok; régóta nem vagyok egészséges, de nem merem kiíratni magamat, dolgoznom kell...”
„Én szakmunkásként kezdtem és igy mentem feljebb és feljebb. Szeptember 1-én lett meg a 40 éves munkaviszonyom ,azonban 2 hónapig munkanélkülin voltam, mert a nagy híres Nestlénél aki elmúlt 50 éve,s az már nem kell. Ez a két hónap miatt, na meg nem tudom , hogy bele fogják- e számítani a szakmunkásképzést . De úgy néz ki hogy nem. Tehát jól becsaptak minket akik rájuk szavaztunk. Mire kell a 0,5 % nyugdijjárulék emelés? Nagyon remélem hogy sikerül valamit még a végső döntésig elérnünk.”
„Az idősebbeknek egyre tovább kell dolgozniuk, a fiataloknak nem jut munka. Mi lesz az új nemzedékkel?”
„Álljunk ki szerzett jogainkért!”
A magyar dolgozóknak van igazságérzetük, keresik az utat hogyan tudják érdekeiket érvényesíteni. Kérem Önöket az ő nevükben, hogy minden módozatot igénybe véve álljanak ki eme petíció mellett, mert nem lehet elfogadni, hogy saját választott érdekképviseleti szerveik cserben hagyják őket.
Tiszteletteljes üdvözlettel:
Somi Judit, a szervezők nevében
Csatolmány: aláírt petíció
2010. december 7., kedd
La Vérité (Az igazság)
A IV. Internacionálé elméleti folyóirata
Különkiadás
70 évvel meggyilkolása után: Lev Trockij időszerűsége
1. cikk
Trockij és a Szovjetunió védelme
(Pavlusko Imsirovic)
A Szovjetunió védelmét Trockij az októberi forradalomtól élete végéig a világproletariátus osztályharcában történelmileg szükségesnek tartotta. Számára éppen ugyanannyit jelentett, mint a világproletariátus valamennyi társadalmi-politikai vívmányának védelme, csakúgy, mint az elnyomott országokban az antiimperialista felszabadítási mozgalmak oltalmazása.
Az orosz marxisták mindig úgy tartották, hogy az Októberi forradalom a proletariátus nemzetközi forradalmának része, és fejlődése, jövője a világforradalom fejlődésének és jövőjének totális függvénye. A bolsevik pártban nem beszéltek «szocializmusról egy országban» és «békés együttélésről» (vagyis a sztálinista bürokráciának az imperialista globális burzsoáziával kötött ellenforradalmi paktuma alkotóelemeiről) egészen 1926-ig, addig, míg a reakciós sztálini thermidor offenzívája el nem kezdődött ebben a polgárháborúban kifárasztott, elszigetelt munkásországban.
Sőt, a bolsevikek meg voltak győződve arról, hogy az ellenforradalmi orosz burzsoázia és a 14 ország intervenciója elleni háborús győzelem nem csak a munkás-paraszt Vörös Hadseregnek köszönhető, hanem az európai és nemzetközi proletariátus forradalmi megmozdulásának is, mely a Szovjetunióval szembeni katonai beavatkozás szárnyait lenyeste. Lev Trockij volt a legfőbb szervezője, stratégája és inspirátora ennek a küzdelemnek, egyidőben a Kommunista Internacionálé – a szocialista forradalom világpártja – fáradhatatlan építésével. A már beteg Leninnel együtt kevéssel a polgárháború után szenvedélyes harcot kezdett a fiatal szovjetállam és a kommunista párt bürokratikus deformálódásának első jelei ellen.
A sztálini thermidor (eredetileg a francia forradalmi naptár 11. hónapjában a jakobinus felkelés leverése, átvitt értelemben a bolsevik párt gyökeres átalakítása – a ford.) reakciójától elszenvedett megtorlás, üldöztetési hullám ellenére 1933-ig a Baloldali Ellenzék, a bolsevik-leninista frakció az állam és a szovjet párt belső, lojális ellenzéke maradt, maga elé azt tűzte ki, hogy békés és legális módszerekkel nyerje meg a többséget a forradalmi mobilizáció közepette, mely a világ, főként Nyugat-Európa munkásságának első fontos győzelmét követte.
A sztálini «thermidor»
A sztálini thermidor döntő mértékben hozzájárult a németországi fasizmus győzelméhez, ezzel átlépte az ellenforradalmi rubikont a világ reakciós erői ujjongása közepette, meggyorsította Joszip Dzsugasvili (Sztálin) brumaire tizennyolcadikáját (a francia forradalmi naptárban 1799. nov. 9., Bonaparte Napóleon hatalomátvétele – a ford.), hogy létrehozzon egy totális, szörnyű, az emberiség történelmében sosem látott bonapartista rendszert – saját teljes politikai monopóliumának őrzése érdekében a legbrutálisabb terrorhoz nyúlva mind a szovjetállam belsejében, mind a nemzetközi munkásmozgalomban.
Ami az új bürokratikus totális rezsim túlélését lehetővé tette az erők instabil és időleges egyensúlyában, azok nem a munkásállam belsejében lezajlott konfliktusok voltak, hanem a világproletariátus és a világburzsoázia – a proletár világforradalom és az imperialista ellenforradalom – közötti jelentős ellentétek. Az imperializmus korában a világ globalizálódott (ahogy ma mondanánk) megakadályozva egy elszigetelt nemzet autonóm társadalmi, gazdasági és politikai fejlődését – minden nemzeti fejlődést meghatároznak a globális társadalmi, gazdasági és politikai harcok általános keretei. A sztálini bürokrácia megszületett és megnőtt, hogy autonóm politikai erő legyen egy kivételes történelmi helyzetben – olyan helyzetben, melyben sem a világproletariátus, sem a globális burzsoázia nem volt képes a konfliktusoknak véget vetni és megszerezni a győzelmet. Az imperializmus globális krízise és a világproletariátus vezetésének válsága lehetővé tették a kispolgári bürokráciának, hogy évtizedekig autonóm politikai szerepet játsszék és az imperializmus partnere legyen a globális ellenforradalmi szövetség kebelében.
A bürokratikus degenerálódás visszafordíthatatlan
A nemrégiben létrehozott munkásállamban a bürokrata thermidori reakció, a sztálinizmus fejlődésében minőségi változások következtek be, a globális ellenforradalom 1933-as minőségi ugrása után Trockij és a Baloldali Ellenzék egy lépést tesznek előre a Szovjetunió jövőbeli Sztálin-ellenes harcának társadalmi-politikai diagnózisában és prognózisában. A bürokratikus eltorzulás visszafordíthatatlanul vezetett a bürokrácia degenerálódásához, és a munkásállam testén ezt a rákos daganatot nem lehetett már békés reformokkal gyógyítani, hanem csak sebészileg, politikai forradalommal kimetszeni. Azóta minden történelmi esemény – a mai napig – teljes mértékben megerősíti Trockij társadalmi elemzésének és politikai előrejelzésének helyességét a Szovjetunióra vonatkozóan:
«A Szovjetunió az októberi forradalomból munkásállamként került ki. A termelési eszközök államosítása, a szocialista fejlődéshez szükséges feltétele megnyitotta a lehetőséget a termelőerők gyors növekedése előtt. De a munkásállam apparátusa időközben teljes átalakuláson esett át, a munkásosztály eszközéből a munkásosztály felett gyakorolt bürokratikus erőszak, majd egyre inkább a gazdasági szabotázs eszközévé vált. Egy elmaradott és elszigetelt munkásállam bürokratizálódásása és a bürokrácia átformálása egy mindenható privilegizált kaszttá a leginkább meggyőzőbb – nem csak elméleti, de gyakorlati – cáfolata a «szocializmus egy országban» elméletének. Így a Szovjetunió rendszere magábazár bizonyos rémisztő elllentéteket. De mégis megmarad elfajzott munkásállamnak. Ez a szociális diagnosztika. A politikai prognózisnak van egy alternatív jellemzője: az egyre inkább a világburzsoázia munkásállamon belüli szervévé váló bürokrácia vagy megdönti az új tulajdonformát és visszaveti az országot a kapitalizmusba; vagy a munkásosztály összezúzza a bürokráciát és megnyitja az utat a szocializmus felé.» (A kapitalizmus agóniája és a IV. Internacionálé feladatai – Átmeneti program, 1938.)
A politikai forradalom célja
A politikai forradalomnak az a célja, hogy a munkásállam testének megóváséért a parazita bürokrata daganatot sebészileg kimetssze, a politikailag kisajátított munkásosztályt a hatalomba visszahelyezze, a szovjetdemokrácia (munkástanácsok) megújítását minden szinten elvégezze és a forradalom társadalmi és politikai vívmányait megvédje: a társadalmi tulajdont, a tervgazdálkodást a szükségletek kielégítése, s nem pedig haszon elérése céljából, a teljes foglalkoztatást, a tanuláshoz való jogot, stb. A marxizmus világos megkülönböztetést tesz a politikai rendszer elfajulása (történelmi baleset, a bürokrácia) és a társadalmi és termelési viszonyok között, melyek keretében ez a rezsim bevezette hatalombitorló totális uralmát. Tehát elsődleges kérdés a Szovjetunióban a társadalmi viszonyok és a termelés védelme minden belső és külső veszély ellen. Ezért volt a Szovjetunió védelme mindig Lev Trockij és a IV. Internacionálé politikai küzdelmének állandó része.
Az Átmeneti programban (1938.) Trockijt így definálta az állandó küzdelmet:
„A régi bolsevik nemzedéknek és a középkorú és a fiatal forradalmi generáció képviselőinek kiirtása még inkább felborította az országban a politikai egyensúlyt a jobbszárny, a burzsoázia, a bürokrácia és szövetségesei javára. Innen, tehát jobboldalról a közeljövőben egyre határozottabb, a Szovjetunió szociális rendjének átalakítására irányuló kezdeményezésekre kell számítanunk, melyek a «nyugati civilizációhoz», mindenekelőtt annak fasiszta formájához közelítik azt.
Ez a perspektíva a «Szovjetunió védelmezésének» kérdésében ölt konkrét képet. Ha holnap a burzsoá-fasiszta csoportosulás, az úgymond a «Butenko-frakció» harcba indul a hatalomért, a «Reiss-frakció» elkerülhetetlenül a barrikád másik oldalán foglalna helyet. Ideiglenesen Sztálin szövetségese, de természetesen nem a bonapartista klikket védelmezné, hanem a Szovjetunió szociális alapjait, vagyis a kapitalistáktól elvett és államosított tulajdont. Ha a «Butenko-frakció» katonai szövetségest találna Hitlerben, a «Reiss-frakció» a Szovjetuniót védené a katonai intervencióval szemben az országon belül és világ szinterén egyaránt. Másfajta viselkedése árulás lenne.
Így, ha előre nem is lehet tagadni a lehetőségét, szigorúan meghatározott esetekben létrejöhet «egységfront» a bürokrácia thermidori részével a kapitalista ellenforradalom nyílt támadása ellen, mégis, mindezek ellenére a Szovjetunió alapvető politikai feladata marad magának a thermidori bürokráciának a megdöntése. Uralmának minden egyes napja egyre inkább megingatja a gazdaság szocialista elemeit és a kapitalista restauráció esélyeit növeli. Ebben az értelemben cselekszik a sztálini klikk ügynöke és cinkosa, a Komintern a spanyol forradalom elfojtásában és a nemzetközi proletariátus demoralizálásában.”
Az úgynevezett «szocializmus egy országban» doktrína ellen
A IV. Internacionálé ugyanezt a feltétlen védelmi pozíciót foglalja el, mikor a proletariátus és a nemzetek világszintű mobilizációjának során a II. világháború után kialakult bürokratikus munkásállamokról van szó. Annak ellenére, hogy ezek az államok kezdettől fogva a sztálini és csatlós bürokrácia ellenőrzése alatt álltak, létüket a IV. Intenacionálé a világproletariátus forradalmi eredményének tartja – nem csak úgy tekinti, mint a sztálinizmus kiterjesztését, Sztálin totális birodalmának hadizsákmányát –, és egyszerre védelmezte őket a külső imperialista fenyegetéssel és a belső ellenforradalmi irányzatokkal szemben.
Ezen államok közül néhány autonóm forradalmi mozgalom által jött létre, mely a megszálló kormányok elleni nemzeti felszabadítási háborúkból nőtt ki. Ezeket a küzdelmeket a sztálinizálódott Komintern nemzeti szekciói kontrollálták. Így volt Kínában, Jugoszláviában, Vietnamban és Albániában.
A bürokrácia (akár reformista, akár sztálinista) társadalmi és politikai létezése és a munkásmozgalomban betöltött szerepe alapvetően kispolgári, vagyis közvetítő jellegű. A bürokráciának ez a két fő osztály közötti közvetítő társadalmi pozíciója, ami a két alapvető osztály (burzsoázia és proletariátus) ellentmondásokon alapul, olyan nyomásnak teszi ki, mely hosszabb-rövidebb idő alatt szétfeszíti ezt a közvetítő réteget. Bizonyos egyensúlyi helyzetben ez a helyzet képes volt megfelelni a két fő osztály vitális érdekeinek – a proletariátus forradalmi szociális vívmányai garanciájának az imperialista ellenforradalom ellen és az ellenforradalom részéről pedig az elszigetelt forradalom fenntartásának és a „szocializmus egy országban” és a „békés együttélés” korlátolt tartalmának.
Ez az alapjában reakciós és centrista politika csak akkor lehetséges, ha a fő társadalmi erők kölcsönös egyensúlyi helyzete és blokkolása fennáll. Ezért koncentrálódik minden, a bürokrácia által kidolgozott stratégia és erőfeszítés a reakciós status quo fenntartására és meghosszabbítására. A forradalmi erők és a világburzsoázia közötti egyensúly és blokkolás fenntartásának módszerei zűrzavarral járnak, a proletariátus politikai kisajátításával – vezetése elvesztésével –, a forradalmi emberi források és vezetés eltávolításával.
A bürokrácia nem habozik a legrosszabb, a fasiszta típusú terrort felhasználni a forradalmi proletariátus ellen. Egyetlen prioritásként vezérelt elve és értéke a politikai hatalom megtartása bármi áron, és ennek érdekében képes bármilyen politikai erővel szövetkezni.
A bürokrácia lényeges „forradalmi” kedvezményeket tesz a mobilizálódó kizsákmányolt tömegeknek, mikor az osztályok közötti feszültség eléri a szakítás pontját azért, hogy konzerválja politikai hatalmát és megőrizze ellenőrzését. A kínai, jugoszláv, albániai, vietnami és kubai példa egyértelműen megerősíti Trockij hipotézisét: a bürokrácia kispolgárságként kénytelen az akartnál tovább menni bizonyos történelmi körülmények között az imperializmussal való szakítás útján.
„Ugyanakkor előre lehetetlen kategorikusan tagadni annak elméleti lehetőségét, hogy egészen különleges körülmények kombinációjának hatására (háború, kudarc, pénzügyi csőd, tömeges forradalmi offenzíva, stb.) a kispolgári pártok, ideértve a sztálinistákat is, az általuk akartnál messzebbre mennek a burzsoáziával való szakítás útján”.
Pontosan ezek azok a különleges körülmények, amelyek Kínában, Jugoszláviában, Vietnamban, Albániában és Kubában a forradalom győzelméhez vezettek. A munkások és parasztok millióinak mozgalma olyan nyomást gyakorolt a sztálinista pártokra, hogy alkalmazkodniuk kellett a körülményekhez. Azért tették, hogy túlélhetésüket biztosítsák – hogy a hatalmat kezükbe vegyék és a születendő munkásállamok feletti kontrollt őrizzék, melyek így kezdettől fogva a bürokratikusan degenerálódott szovjetállam mintájára épültek fel.
A sztálinizmus ereje és politikai befolyása a szocialista forradalom és eredményei iránti népi lelkesedésből profitált. A II. világháború végén a Vörös Hadsereg minden győzelme a tömegmozgalmakat indított abban a reményben, hogy ezek a győzelmek megvalósítják vágyaikat, reményeiket. Ez volt az ár, melyet a sztálinizmusnak kellett fizetni a képmutatásért, hazugságokért, politikai csalásért – mert a tömegek komolyan vették a sztálinizmus ígéreteit és készek voltak azokat megvalósítani saját eszközeikkel, saját módszereikkel.
A sztálinizmus nem számíthatott a helyi burzsoáziára a forradalmi tömegmozgalom letörésében, mert ezen országok polgársága törékeny, gyenge volt és fasiszta kollaborációval kompromittálta magát (még az amerikai imperializmus sem sietett segítségükre).
Ezen polgárság összeomlása és intézményi struktúrájának rombadőlése politikai űrt hozott létre, amelyet be lehetett tölteni vagy forradalmi munkásintézményekkel vagy a sztálinista apparátus kikényszerített uralmával. Utóbbi elszigetelte, elnyomta a forradalmi mozgalmakat, véget vetett nekik. Kelet-Európa országaiban (Bulgária, Románia, Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország, Kelet-Németország) az új bürokratikus munkásállamok így rendezkedtek be.
A sztálini vezetés kísérlete a „népi demokráciák” bevezetésére
A sztálinizmus az imperializmustól azt a mandátumot kapta, hogy hatalmát ezen országokra terjessze ki és saját eszközei és módszerei alkalmazásával kerülje el a proletárforradalmat. A teheráni, jaltai, potsdami nemzetközi konferenciák valódi tartalma a feladatok és felelősség megosztása volt a forradalmak elleni harcban és az ellenforradalmi status quo védelmében. Ellentételezésként a sztálinizmus szabotálta a görög, francia, olasz forradalmakat és lehetővé tette a burzsoá rend rekonstrukcióját ezekben az országokban.
Akármi is lett légyen Sztálin ambíciója és motivációja Kelet-Európa országait illetően, az Októberi forradalom vívmányainak kiterjesztése és a sztálinista kotroll alatti új bürokratikus munkásállamok létesítése nem lett volna lehetséges a II. világháború után az európai és nemzetközi munkásosztály hatalmas forradalmi mobilizációs hulláma nélkül. Az új bürokratikus munkásállamok csakúgy, mint a parazita bürokrácia dominanciájában eltorzult szovjetállam csak a proletárforradalom fellobbanásának köszönhetően válhatott lehetségessé.
Ezen államok mindegyikében a sztálinizmus megpróbálta bevezetni egy átmeneti, kísérleti fázisban – melyet „népi demokráciának” nevezett – a proletariátus és a burzsoázia „békés együttélését” a ”vegyes gazdaságú állam” belső sztálinista dominanciája alatt.
A kisérlet eredménye a háború utáni első válság lett, és a rendszer elkezdett hasadozni. Nem csak a jugoszláv forradalommal való konfliktusba és az új bürokratikus munkásállamok kommunista pártapparátusain belüli brutális üldöztetésekbe torkollott, hanem az „osztályok együttélése” és a „vegyesgazdaság” kisérletének elhagyásához is vezetett. A sztálinizmusnak muszáj volt kisajátítani a burzsoáziát, és a termelési eszközök állami tulajdonná váltak.
A háború utáni sztálinista szabotázs és a nyugat-európai országok (főleg Franciaország és Olaszország) proletárforradalma elleni represszió ugyanakkor nem tették lehetővé a reakciós ellenforradalmi diadalt. A bürokratikus kispolgárság manőverei ellenére azokban az országokban, ahol a polgári tőkés intézményeket az amerikai kapitalizmus égisze alatt állították talpra, a forradalmi felkelés jelentős társadalmi és politikai győzelmekhez vezetett: a hagyományos munkás-tömegszervezetek, a szakszervezetek, a szociáldemokrácia és a sztálinista pártok megerősödéséhez, és ahhoz, amit társadalombiztosításnak vagy szociális hálónak hívunk. A gyarmatok hatalmas nemzeti felszabadító mozgalmainak megerősödése a II. világháború alatt és után szintén az európai forradalmi mozgalmak következménye.
A kispolgári vezetés dominanciája ezekben a nemzeti forradalmakban a nemzetközi sztálinista apparátus ellenforradalmi politikájának közvetlen termékét reprezentálja. A forradalmi proletariátus ezekben a nemzeti forradalmakban sikerrel részt vesz saját akciói révén és védi is azokat az imperializmus minden fenyegetésével szemben, annak ellenére, hogy vezetésük kispolgári.
A kispolgárság akármilyen formájú osztályegyüttműködő és „békülékeny” politikája sem állíthatja le a proletariátus és a burzsoázia közötti osztályharcot, mely veszélyezteti a II. világháború után felállított reakciós status quo-t. A proletariátus és a burzsoázia közötti osztályharc az egész világon könyörtelenül legázol minden közvetítő társadalmi és politikai erőt, mely a modern társadalomban a két alapvető osztály között áll. Mint az összes többi kispolgári erő, a nemzetközi sztálinista és csatlós kispolgári apparátus is állandóan kettős nyomásnak van kitéve – egyik oldalról a proletariátus, a másikról az imperializmus –, erre a helyzetre pedig az imperializmusnak tett állandó engedményekkel válaszol, mindinkább támaszkodva az imperializmusra, az imperializmushoz fűződő politikai és gazdasági függőségét egyaránt növelve.
45 évvel a II. világháborút követően az osztályharc fejlődése vezetett a sztálinista bürokrácia, nemzetközi apparátusa és szatellitjei összeomlásához. A politikai forradalom veszélyétől fenyegetve nemzeti szinten széthullottak, romba dőltek. A bürokrata vezetők lemondtak az addig fenntartott relatíve önálló politikáról és az imperializmus közvetlen irányítása alatt kifejlesztették a privatizáció és konverzió stratégiáját a bürokratikus munkásállamok „demokratikus” ellenforradalma formájában.
Az 1991-es fordulat
A „demokratikus” privatizáció megvalósításának alapvető módszere az összes lehetséges soviniszta reakció végletekig hevítése lett, hogy etnikai konfliktusokat és háborúkat provokáljanak. Jugoszlávia lett ennek a stratégiának és átmenetnek a kifejlesztésére szolgáló kísérleti terepe, ahogy 1991-ben Roland Dumas (1988-92 között francia külügyminiszter – a ford.) mondta, ahol általános sztrájk kezdődött és a politikai forradalmat csak a nagyhatalmak és a bürokratikus „nemzeti” nomenklatúrák erjesztette háború gátolta meg. Jugoszlávia minden népe ellen, a jugoszláv szövetségi állam destrukciójával, annak bantusztáni (eredeti jelentésében: dél-afrikai fekete rezervátum – a ford.) „nemzeti” bábállamokká alakításával. A balti államokat és a Kaukázust ugyanilyen célokra használják fel. A háborús fenyegetés aztán meglendült Jelcin, Kravcsuk, Suskevics révén, mikor valóságos államcsínnyel verték szét a Szovjetuniót a szovjet nép akaratával szemben, mely meg akarta őrizni a Szovjet Szövetséget az 1991. márciusi népszavazás szerint (’91.márc. 17-én 80 %-os részvétel mellett a szovjet állampolgárok 76 %-a kinyilvánította akaratát a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége megőrzésére – a szerk.).
A sztálinizmus – egyszersmind a Kreml ellenőrzése alatt álló nemzetközi bürokratikus apparátus és a SZU monolitikus államának, a volt munkásállamoknak az apparátusa – darabjaira hullott, de „nemzeti” társadalmi és politikai összetevői nem tűntek el a politika színpadáról: klánok sokaságává („pártok”) alakultak át, a totális bürokrata rendszer gerincét alkotó politikai rendőrség berkeiből átvedlettek kispolgári „demokratákká”, akik egyszerűen beálltak az imperialista titkosszolgálatok közvetlen szolgálatába.
Ennek a szolgálatnak a fejében megkapták a jogot a nemzeti vagyon fosztogatására a privatizáció eszközeinek segítségével. Mikor egy vezető klán kimeríti a privatizáció összes lehetőségét és hátrálni kényszerül a nép, a dolgozók ellenállása hatására, egy másik klán kerül a helyére a «narancsszínű forradalom» vagy hasonló mechanizmusoknak köszönhetően.
Az «ugrás a kapitalizmus felé» ezen országok munkásosztályának olyan szenvedést és kárt okozott, mely Jugoszláviában pl. a II. világháborúsnál nagyobb veszteségeket jelent. A két utolsó évtized alatt a munkásosztály és vívmányai elleni támadások még inkább fokozták az imperialista offenzívát a világ dolgozóinak és a népeinek vívmányai ellen.
A „restaurációs” átmenet 20 éve
A kapitalizmus felé vivő „restaurációs” átmenet 20 éve megmutatja, hogy a nemzeti bürokráciák képtelenek voltak átalakulni új nemzeti burzsoáziává és a kezüket teljesen rátenni ezekre az új nemzeti államokra. A szenilis kapitalizmus számára a Föld túl kicsi, hogy az újkapitalistákat növekedni hagyja. Tehát célja az, hogy teljesen megsemmisítsen minden munkásállamot és munkásjogot, azokat új, tőle függő gyarmatokká alakítsa a bürokratikus helyi komprádormaffia felügyelete alatt az „új világrend” – az amerikai imperializmus világprotektorátusa - keretében.
Hála a volt bürokratikus munkásállamok munkásosztálya masszív ellenállásának, az imperializmus és lakájai, az új állami átmenenti komprádorapparátusok nem tudták megvalósítani ezt az álmukat. A dolgozók tömeges ellenállásának köszönhetően számos lényeges állami gazdasági szektort még nem privatizáltak ezekben az országokban, így az átalakítás még nem teljes. A privatizáció két évtizede nem volt elég arra – a dolgok mostani állásakor –, hogy „a kapitalista restauráció átmenete” materializálódjék.
Annak ellenére, hogy – a nyugat-európai finánctőke kritériumai szerint is – óriási vagyonokat halmoztak fel a privatizációnak és a rombolásnak köszönhetően a titkosszolgálati apparátus bürokrata frakciójának bizonyos tagjai, vagy azok az egyének, akik kapcsolatban álltak velük, az átmeneti államok jelenlegi vezető rétege kispolgári komprádormaffia marad, melyet az imperializmus közvetlenül ellenőriz. Óriási, dupla nyomásnak van kitéve: egyfelől a szervilisen kiszolgált imperializmus részéről, másfelől a dolgozók ellenállása részéről, akik akadályozzák az átmenetet a teljes privatizáció felé és abban, hogy a munkás–népi vívmányok nyomait is eltöröljék.
A „Szovjetunió védelme” ma
Az átmeneti országok dolgozói és népei egyre határozottabban állnak ellen a közösségi tulajdonban maradt szegmensek privatizációjának és követelik a magántulajdonba adott üzemek újraállamosítását, az Októberi forradalomban és az az utániakban megszerzett összes vívmány restaurálását. Ennek a küzdelemnek a kimenetelét egy másik küzdelem kifejlete fogja meghatározni: a munkásosztály harca politikai önmeghatározásáért, a független munkásmozgalom, szakszervezetek, független pártok rekonstrukciójáért, küzdelem a politikai forradalmi élcsapat, a IV. Internacionálé elismeréséért. Főleg, mivel olyan küzdelemről van szó, melyben a munkásosztály megszabadul a II. és III. Internacionáléban gyökerező bürokratikus apparátusok és minden reakciós centrista, olykor „szintén trockista” típusok és formák kontrolljától! (A „szintén trockista” kifejezést használom a pablista, Militant irányzatra utalva, mint Lenin tette gúnyosan a kispolgári „legális marxistákról” mondván: „szintén marxisták”, akik Marxra hivatkozva gátlás nélkül meghamisítottak mindent elméleti és politikai zavarosságuk kendőzésére és befolyás növelésére a munkásosztályban - a szerző.)
A IV. Internacionálé a volt bürokratikus munkásállamok dolgozóival váll váll mellett folytatja harcát, hogy megvédje a megmaradt vívmányokat, visszaszerezze és rekonstruálja a tőkés átmenetben megsemmisítetteket, küzd a Szovjetunió és a szovjetek demokráciája (munkástanácsok) politikai rendszerének újjáépítéséért, Jugoszlávia helyreállításáért és a Balkáni Szocialista Szövetségért, a kínai politikai forradalomért és a szocialista köztársaságok világföderációjáért.
Különkiadás
70 évvel meggyilkolása után: Lev Trockij időszerűsége
1. cikk
Trockij és a Szovjetunió védelme
(Pavlusko Imsirovic)
A Szovjetunió védelmét Trockij az októberi forradalomtól élete végéig a világproletariátus osztályharcában történelmileg szükségesnek tartotta. Számára éppen ugyanannyit jelentett, mint a világproletariátus valamennyi társadalmi-politikai vívmányának védelme, csakúgy, mint az elnyomott országokban az antiimperialista felszabadítási mozgalmak oltalmazása.
Az orosz marxisták mindig úgy tartották, hogy az Októberi forradalom a proletariátus nemzetközi forradalmának része, és fejlődése, jövője a világforradalom fejlődésének és jövőjének totális függvénye. A bolsevik pártban nem beszéltek «szocializmusról egy országban» és «békés együttélésről» (vagyis a sztálinista bürokráciának az imperialista globális burzsoáziával kötött ellenforradalmi paktuma alkotóelemeiről) egészen 1926-ig, addig, míg a reakciós sztálini thermidor offenzívája el nem kezdődött ebben a polgárháborúban kifárasztott, elszigetelt munkásországban.
Sőt, a bolsevikek meg voltak győződve arról, hogy az ellenforradalmi orosz burzsoázia és a 14 ország intervenciója elleni háborús győzelem nem csak a munkás-paraszt Vörös Hadseregnek köszönhető, hanem az európai és nemzetközi proletariátus forradalmi megmozdulásának is, mely a Szovjetunióval szembeni katonai beavatkozás szárnyait lenyeste. Lev Trockij volt a legfőbb szervezője, stratégája és inspirátora ennek a küzdelemnek, egyidőben a Kommunista Internacionálé – a szocialista forradalom világpártja – fáradhatatlan építésével. A már beteg Leninnel együtt kevéssel a polgárháború után szenvedélyes harcot kezdett a fiatal szovjetállam és a kommunista párt bürokratikus deformálódásának első jelei ellen.
A sztálini thermidor (eredetileg a francia forradalmi naptár 11. hónapjában a jakobinus felkelés leverése, átvitt értelemben a bolsevik párt gyökeres átalakítása – a ford.) reakciójától elszenvedett megtorlás, üldöztetési hullám ellenére 1933-ig a Baloldali Ellenzék, a bolsevik-leninista frakció az állam és a szovjet párt belső, lojális ellenzéke maradt, maga elé azt tűzte ki, hogy békés és legális módszerekkel nyerje meg a többséget a forradalmi mobilizáció közepette, mely a világ, főként Nyugat-Európa munkásságának első fontos győzelmét követte.
A sztálini «thermidor»
A sztálini thermidor döntő mértékben hozzájárult a németországi fasizmus győzelméhez, ezzel átlépte az ellenforradalmi rubikont a világ reakciós erői ujjongása közepette, meggyorsította Joszip Dzsugasvili (Sztálin) brumaire tizennyolcadikáját (a francia forradalmi naptárban 1799. nov. 9., Bonaparte Napóleon hatalomátvétele – a ford.), hogy létrehozzon egy totális, szörnyű, az emberiség történelmében sosem látott bonapartista rendszert – saját teljes politikai monopóliumának őrzése érdekében a legbrutálisabb terrorhoz nyúlva mind a szovjetállam belsejében, mind a nemzetközi munkásmozgalomban.
Ami az új bürokratikus totális rezsim túlélését lehetővé tette az erők instabil és időleges egyensúlyában, azok nem a munkásállam belsejében lezajlott konfliktusok voltak, hanem a világproletariátus és a világburzsoázia – a proletár világforradalom és az imperialista ellenforradalom – közötti jelentős ellentétek. Az imperializmus korában a világ globalizálódott (ahogy ma mondanánk) megakadályozva egy elszigetelt nemzet autonóm társadalmi, gazdasági és politikai fejlődését – minden nemzeti fejlődést meghatároznak a globális társadalmi, gazdasági és politikai harcok általános keretei. A sztálini bürokrácia megszületett és megnőtt, hogy autonóm politikai erő legyen egy kivételes történelmi helyzetben – olyan helyzetben, melyben sem a világproletariátus, sem a globális burzsoázia nem volt képes a konfliktusoknak véget vetni és megszerezni a győzelmet. Az imperializmus globális krízise és a világproletariátus vezetésének válsága lehetővé tették a kispolgári bürokráciának, hogy évtizedekig autonóm politikai szerepet játsszék és az imperializmus partnere legyen a globális ellenforradalmi szövetség kebelében.
A bürokratikus degenerálódás visszafordíthatatlan
A nemrégiben létrehozott munkásállamban a bürokrata thermidori reakció, a sztálinizmus fejlődésében minőségi változások következtek be, a globális ellenforradalom 1933-as minőségi ugrása után Trockij és a Baloldali Ellenzék egy lépést tesznek előre a Szovjetunió jövőbeli Sztálin-ellenes harcának társadalmi-politikai diagnózisában és prognózisában. A bürokratikus eltorzulás visszafordíthatatlanul vezetett a bürokrácia degenerálódásához, és a munkásállam testén ezt a rákos daganatot nem lehetett már békés reformokkal gyógyítani, hanem csak sebészileg, politikai forradalommal kimetszeni. Azóta minden történelmi esemény – a mai napig – teljes mértékben megerősíti Trockij társadalmi elemzésének és politikai előrejelzésének helyességét a Szovjetunióra vonatkozóan:
«A Szovjetunió az októberi forradalomból munkásállamként került ki. A termelési eszközök államosítása, a szocialista fejlődéshez szükséges feltétele megnyitotta a lehetőséget a termelőerők gyors növekedése előtt. De a munkásállam apparátusa időközben teljes átalakuláson esett át, a munkásosztály eszközéből a munkásosztály felett gyakorolt bürokratikus erőszak, majd egyre inkább a gazdasági szabotázs eszközévé vált. Egy elmaradott és elszigetelt munkásállam bürokratizálódásása és a bürokrácia átformálása egy mindenható privilegizált kaszttá a leginkább meggyőzőbb – nem csak elméleti, de gyakorlati – cáfolata a «szocializmus egy országban» elméletének. Így a Szovjetunió rendszere magábazár bizonyos rémisztő elllentéteket. De mégis megmarad elfajzott munkásállamnak. Ez a szociális diagnosztika. A politikai prognózisnak van egy alternatív jellemzője: az egyre inkább a világburzsoázia munkásállamon belüli szervévé váló bürokrácia vagy megdönti az új tulajdonformát és visszaveti az országot a kapitalizmusba; vagy a munkásosztály összezúzza a bürokráciát és megnyitja az utat a szocializmus felé.» (A kapitalizmus agóniája és a IV. Internacionálé feladatai – Átmeneti program, 1938.)
A politikai forradalom célja
A politikai forradalomnak az a célja, hogy a munkásállam testének megóváséért a parazita bürokrata daganatot sebészileg kimetssze, a politikailag kisajátított munkásosztályt a hatalomba visszahelyezze, a szovjetdemokrácia (munkástanácsok) megújítását minden szinten elvégezze és a forradalom társadalmi és politikai vívmányait megvédje: a társadalmi tulajdont, a tervgazdálkodást a szükségletek kielégítése, s nem pedig haszon elérése céljából, a teljes foglalkoztatást, a tanuláshoz való jogot, stb. A marxizmus világos megkülönböztetést tesz a politikai rendszer elfajulása (történelmi baleset, a bürokrácia) és a társadalmi és termelési viszonyok között, melyek keretében ez a rezsim bevezette hatalombitorló totális uralmát. Tehát elsődleges kérdés a Szovjetunióban a társadalmi viszonyok és a termelés védelme minden belső és külső veszély ellen. Ezért volt a Szovjetunió védelme mindig Lev Trockij és a IV. Internacionálé politikai küzdelmének állandó része.
Az Átmeneti programban (1938.) Trockijt így definálta az állandó küzdelmet:
„A régi bolsevik nemzedéknek és a középkorú és a fiatal forradalmi generáció képviselőinek kiirtása még inkább felborította az országban a politikai egyensúlyt a jobbszárny, a burzsoázia, a bürokrácia és szövetségesei javára. Innen, tehát jobboldalról a közeljövőben egyre határozottabb, a Szovjetunió szociális rendjének átalakítására irányuló kezdeményezésekre kell számítanunk, melyek a «nyugati civilizációhoz», mindenekelőtt annak fasiszta formájához közelítik azt.
Ez a perspektíva a «Szovjetunió védelmezésének» kérdésében ölt konkrét képet. Ha holnap a burzsoá-fasiszta csoportosulás, az úgymond a «Butenko-frakció» harcba indul a hatalomért, a «Reiss-frakció» elkerülhetetlenül a barrikád másik oldalán foglalna helyet. Ideiglenesen Sztálin szövetségese, de természetesen nem a bonapartista klikket védelmezné, hanem a Szovjetunió szociális alapjait, vagyis a kapitalistáktól elvett és államosított tulajdont. Ha a «Butenko-frakció» katonai szövetségest találna Hitlerben, a «Reiss-frakció» a Szovjetuniót védené a katonai intervencióval szemben az országon belül és világ szinterén egyaránt. Másfajta viselkedése árulás lenne.
Így, ha előre nem is lehet tagadni a lehetőségét, szigorúan meghatározott esetekben létrejöhet «egységfront» a bürokrácia thermidori részével a kapitalista ellenforradalom nyílt támadása ellen, mégis, mindezek ellenére a Szovjetunió alapvető politikai feladata marad magának a thermidori bürokráciának a megdöntése. Uralmának minden egyes napja egyre inkább megingatja a gazdaság szocialista elemeit és a kapitalista restauráció esélyeit növeli. Ebben az értelemben cselekszik a sztálini klikk ügynöke és cinkosa, a Komintern a spanyol forradalom elfojtásában és a nemzetközi proletariátus demoralizálásában.”
Az úgynevezett «szocializmus egy országban» doktrína ellen
A IV. Internacionálé ugyanezt a feltétlen védelmi pozíciót foglalja el, mikor a proletariátus és a nemzetek világszintű mobilizációjának során a II. világháború után kialakult bürokratikus munkásállamokról van szó. Annak ellenére, hogy ezek az államok kezdettől fogva a sztálini és csatlós bürokrácia ellenőrzése alatt álltak, létüket a IV. Intenacionálé a világproletariátus forradalmi eredményének tartja – nem csak úgy tekinti, mint a sztálinizmus kiterjesztését, Sztálin totális birodalmának hadizsákmányát –, és egyszerre védelmezte őket a külső imperialista fenyegetéssel és a belső ellenforradalmi irányzatokkal szemben.
Ezen államok közül néhány autonóm forradalmi mozgalom által jött létre, mely a megszálló kormányok elleni nemzeti felszabadítási háborúkból nőtt ki. Ezeket a küzdelmeket a sztálinizálódott Komintern nemzeti szekciói kontrollálták. Így volt Kínában, Jugoszláviában, Vietnamban és Albániában.
A bürokrácia (akár reformista, akár sztálinista) társadalmi és politikai létezése és a munkásmozgalomban betöltött szerepe alapvetően kispolgári, vagyis közvetítő jellegű. A bürokráciának ez a két fő osztály közötti közvetítő társadalmi pozíciója, ami a két alapvető osztály (burzsoázia és proletariátus) ellentmondásokon alapul, olyan nyomásnak teszi ki, mely hosszabb-rövidebb idő alatt szétfeszíti ezt a közvetítő réteget. Bizonyos egyensúlyi helyzetben ez a helyzet képes volt megfelelni a két fő osztály vitális érdekeinek – a proletariátus forradalmi szociális vívmányai garanciájának az imperialista ellenforradalom ellen és az ellenforradalom részéről pedig az elszigetelt forradalom fenntartásának és a „szocializmus egy országban” és a „békés együttélés” korlátolt tartalmának.
Ez az alapjában reakciós és centrista politika csak akkor lehetséges, ha a fő társadalmi erők kölcsönös egyensúlyi helyzete és blokkolása fennáll. Ezért koncentrálódik minden, a bürokrácia által kidolgozott stratégia és erőfeszítés a reakciós status quo fenntartására és meghosszabbítására. A forradalmi erők és a világburzsoázia közötti egyensúly és blokkolás fenntartásának módszerei zűrzavarral járnak, a proletariátus politikai kisajátításával – vezetése elvesztésével –, a forradalmi emberi források és vezetés eltávolításával.
A bürokrácia nem habozik a legrosszabb, a fasiszta típusú terrort felhasználni a forradalmi proletariátus ellen. Egyetlen prioritásként vezérelt elve és értéke a politikai hatalom megtartása bármi áron, és ennek érdekében képes bármilyen politikai erővel szövetkezni.
A bürokrácia lényeges „forradalmi” kedvezményeket tesz a mobilizálódó kizsákmányolt tömegeknek, mikor az osztályok közötti feszültség eléri a szakítás pontját azért, hogy konzerválja politikai hatalmát és megőrizze ellenőrzését. A kínai, jugoszláv, albániai, vietnami és kubai példa egyértelműen megerősíti Trockij hipotézisét: a bürokrácia kispolgárságként kénytelen az akartnál tovább menni bizonyos történelmi körülmények között az imperializmussal való szakítás útján.
„Ugyanakkor előre lehetetlen kategorikusan tagadni annak elméleti lehetőségét, hogy egészen különleges körülmények kombinációjának hatására (háború, kudarc, pénzügyi csőd, tömeges forradalmi offenzíva, stb.) a kispolgári pártok, ideértve a sztálinistákat is, az általuk akartnál messzebbre mennek a burzsoáziával való szakítás útján”.
Pontosan ezek azok a különleges körülmények, amelyek Kínában, Jugoszláviában, Vietnamban, Albániában és Kubában a forradalom győzelméhez vezettek. A munkások és parasztok millióinak mozgalma olyan nyomást gyakorolt a sztálinista pártokra, hogy alkalmazkodniuk kellett a körülményekhez. Azért tették, hogy túlélhetésüket biztosítsák – hogy a hatalmat kezükbe vegyék és a születendő munkásállamok feletti kontrollt őrizzék, melyek így kezdettől fogva a bürokratikusan degenerálódott szovjetállam mintájára épültek fel.
A sztálinizmus ereje és politikai befolyása a szocialista forradalom és eredményei iránti népi lelkesedésből profitált. A II. világháború végén a Vörös Hadsereg minden győzelme a tömegmozgalmakat indított abban a reményben, hogy ezek a győzelmek megvalósítják vágyaikat, reményeiket. Ez volt az ár, melyet a sztálinizmusnak kellett fizetni a képmutatásért, hazugságokért, politikai csalásért – mert a tömegek komolyan vették a sztálinizmus ígéreteit és készek voltak azokat megvalósítani saját eszközeikkel, saját módszereikkel.
A sztálinizmus nem számíthatott a helyi burzsoáziára a forradalmi tömegmozgalom letörésében, mert ezen országok polgársága törékeny, gyenge volt és fasiszta kollaborációval kompromittálta magát (még az amerikai imperializmus sem sietett segítségükre).
Ezen polgárság összeomlása és intézményi struktúrájának rombadőlése politikai űrt hozott létre, amelyet be lehetett tölteni vagy forradalmi munkásintézményekkel vagy a sztálinista apparátus kikényszerített uralmával. Utóbbi elszigetelte, elnyomta a forradalmi mozgalmakat, véget vetett nekik. Kelet-Európa országaiban (Bulgária, Románia, Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország, Kelet-Németország) az új bürokratikus munkásállamok így rendezkedtek be.
A sztálini vezetés kísérlete a „népi demokráciák” bevezetésére
A sztálinizmus az imperializmustól azt a mandátumot kapta, hogy hatalmát ezen országokra terjessze ki és saját eszközei és módszerei alkalmazásával kerülje el a proletárforradalmat. A teheráni, jaltai, potsdami nemzetközi konferenciák valódi tartalma a feladatok és felelősség megosztása volt a forradalmak elleni harcban és az ellenforradalmi status quo védelmében. Ellentételezésként a sztálinizmus szabotálta a görög, francia, olasz forradalmakat és lehetővé tette a burzsoá rend rekonstrukcióját ezekben az országokban.
Akármi is lett légyen Sztálin ambíciója és motivációja Kelet-Európa országait illetően, az Októberi forradalom vívmányainak kiterjesztése és a sztálinista kotroll alatti új bürokratikus munkásállamok létesítése nem lett volna lehetséges a II. világháború után az európai és nemzetközi munkásosztály hatalmas forradalmi mobilizációs hulláma nélkül. Az új bürokratikus munkásállamok csakúgy, mint a parazita bürokrácia dominanciájában eltorzult szovjetállam csak a proletárforradalom fellobbanásának köszönhetően válhatott lehetségessé.
Ezen államok mindegyikében a sztálinizmus megpróbálta bevezetni egy átmeneti, kísérleti fázisban – melyet „népi demokráciának” nevezett – a proletariátus és a burzsoázia „békés együttélését” a ”vegyes gazdaságú állam” belső sztálinista dominanciája alatt.
A kisérlet eredménye a háború utáni első válság lett, és a rendszer elkezdett hasadozni. Nem csak a jugoszláv forradalommal való konfliktusba és az új bürokratikus munkásállamok kommunista pártapparátusain belüli brutális üldöztetésekbe torkollott, hanem az „osztályok együttélése” és a „vegyesgazdaság” kisérletének elhagyásához is vezetett. A sztálinizmusnak muszáj volt kisajátítani a burzsoáziát, és a termelési eszközök állami tulajdonná váltak.
A háború utáni sztálinista szabotázs és a nyugat-európai országok (főleg Franciaország és Olaszország) proletárforradalma elleni represszió ugyanakkor nem tették lehetővé a reakciós ellenforradalmi diadalt. A bürokratikus kispolgárság manőverei ellenére azokban az országokban, ahol a polgári tőkés intézményeket az amerikai kapitalizmus égisze alatt állították talpra, a forradalmi felkelés jelentős társadalmi és politikai győzelmekhez vezetett: a hagyományos munkás-tömegszervezetek, a szakszervezetek, a szociáldemokrácia és a sztálinista pártok megerősödéséhez, és ahhoz, amit társadalombiztosításnak vagy szociális hálónak hívunk. A gyarmatok hatalmas nemzeti felszabadító mozgalmainak megerősödése a II. világháború alatt és után szintén az európai forradalmi mozgalmak következménye.
A kispolgári vezetés dominanciája ezekben a nemzeti forradalmakban a nemzetközi sztálinista apparátus ellenforradalmi politikájának közvetlen termékét reprezentálja. A forradalmi proletariátus ezekben a nemzeti forradalmakban sikerrel részt vesz saját akciói révén és védi is azokat az imperializmus minden fenyegetésével szemben, annak ellenére, hogy vezetésük kispolgári.
A kispolgárság akármilyen formájú osztályegyüttműködő és „békülékeny” politikája sem állíthatja le a proletariátus és a burzsoázia közötti osztályharcot, mely veszélyezteti a II. világháború után felállított reakciós status quo-t. A proletariátus és a burzsoázia közötti osztályharc az egész világon könyörtelenül legázol minden közvetítő társadalmi és politikai erőt, mely a modern társadalomban a két alapvető osztály között áll. Mint az összes többi kispolgári erő, a nemzetközi sztálinista és csatlós kispolgári apparátus is állandóan kettős nyomásnak van kitéve – egyik oldalról a proletariátus, a másikról az imperializmus –, erre a helyzetre pedig az imperializmusnak tett állandó engedményekkel válaszol, mindinkább támaszkodva az imperializmusra, az imperializmushoz fűződő politikai és gazdasági függőségét egyaránt növelve.
45 évvel a II. világháborút követően az osztályharc fejlődése vezetett a sztálinista bürokrácia, nemzetközi apparátusa és szatellitjei összeomlásához. A politikai forradalom veszélyétől fenyegetve nemzeti szinten széthullottak, romba dőltek. A bürokrata vezetők lemondtak az addig fenntartott relatíve önálló politikáról és az imperializmus közvetlen irányítása alatt kifejlesztették a privatizáció és konverzió stratégiáját a bürokratikus munkásállamok „demokratikus” ellenforradalma formájában.
Az 1991-es fordulat
A „demokratikus” privatizáció megvalósításának alapvető módszere az összes lehetséges soviniszta reakció végletekig hevítése lett, hogy etnikai konfliktusokat és háborúkat provokáljanak. Jugoszlávia lett ennek a stratégiának és átmenetnek a kifejlesztésére szolgáló kísérleti terepe, ahogy 1991-ben Roland Dumas (1988-92 között francia külügyminiszter – a ford.) mondta, ahol általános sztrájk kezdődött és a politikai forradalmat csak a nagyhatalmak és a bürokratikus „nemzeti” nomenklatúrák erjesztette háború gátolta meg. Jugoszlávia minden népe ellen, a jugoszláv szövetségi állam destrukciójával, annak bantusztáni (eredeti jelentésében: dél-afrikai fekete rezervátum – a ford.) „nemzeti” bábállamokká alakításával. A balti államokat és a Kaukázust ugyanilyen célokra használják fel. A háborús fenyegetés aztán meglendült Jelcin, Kravcsuk, Suskevics révén, mikor valóságos államcsínnyel verték szét a Szovjetuniót a szovjet nép akaratával szemben, mely meg akarta őrizni a Szovjet Szövetséget az 1991. márciusi népszavazás szerint (’91.márc. 17-én 80 %-os részvétel mellett a szovjet állampolgárok 76 %-a kinyilvánította akaratát a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége megőrzésére – a szerk.).
A sztálinizmus – egyszersmind a Kreml ellenőrzése alatt álló nemzetközi bürokratikus apparátus és a SZU monolitikus államának, a volt munkásállamoknak az apparátusa – darabjaira hullott, de „nemzeti” társadalmi és politikai összetevői nem tűntek el a politika színpadáról: klánok sokaságává („pártok”) alakultak át, a totális bürokrata rendszer gerincét alkotó politikai rendőrség berkeiből átvedlettek kispolgári „demokratákká”, akik egyszerűen beálltak az imperialista titkosszolgálatok közvetlen szolgálatába.
Ennek a szolgálatnak a fejében megkapták a jogot a nemzeti vagyon fosztogatására a privatizáció eszközeinek segítségével. Mikor egy vezető klán kimeríti a privatizáció összes lehetőségét és hátrálni kényszerül a nép, a dolgozók ellenállása hatására, egy másik klán kerül a helyére a «narancsszínű forradalom» vagy hasonló mechanizmusoknak köszönhetően.
Az «ugrás a kapitalizmus felé» ezen országok munkásosztályának olyan szenvedést és kárt okozott, mely Jugoszláviában pl. a II. világháborúsnál nagyobb veszteségeket jelent. A két utolsó évtized alatt a munkásosztály és vívmányai elleni támadások még inkább fokozták az imperialista offenzívát a világ dolgozóinak és a népeinek vívmányai ellen.
A „restaurációs” átmenet 20 éve
A kapitalizmus felé vivő „restaurációs” átmenet 20 éve megmutatja, hogy a nemzeti bürokráciák képtelenek voltak átalakulni új nemzeti burzsoáziává és a kezüket teljesen rátenni ezekre az új nemzeti államokra. A szenilis kapitalizmus számára a Föld túl kicsi, hogy az újkapitalistákat növekedni hagyja. Tehát célja az, hogy teljesen megsemmisítsen minden munkásállamot és munkásjogot, azokat új, tőle függő gyarmatokká alakítsa a bürokratikus helyi komprádormaffia felügyelete alatt az „új világrend” – az amerikai imperializmus világprotektorátusa - keretében.
Hála a volt bürokratikus munkásállamok munkásosztálya masszív ellenállásának, az imperializmus és lakájai, az új állami átmenenti komprádorapparátusok nem tudták megvalósítani ezt az álmukat. A dolgozók tömeges ellenállásának köszönhetően számos lényeges állami gazdasági szektort még nem privatizáltak ezekben az országokban, így az átalakítás még nem teljes. A privatizáció két évtizede nem volt elég arra – a dolgok mostani állásakor –, hogy „a kapitalista restauráció átmenete” materializálódjék.
Annak ellenére, hogy – a nyugat-európai finánctőke kritériumai szerint is – óriási vagyonokat halmoztak fel a privatizációnak és a rombolásnak köszönhetően a titkosszolgálati apparátus bürokrata frakciójának bizonyos tagjai, vagy azok az egyének, akik kapcsolatban álltak velük, az átmeneti államok jelenlegi vezető rétege kispolgári komprádormaffia marad, melyet az imperializmus közvetlenül ellenőriz. Óriási, dupla nyomásnak van kitéve: egyfelől a szervilisen kiszolgált imperializmus részéről, másfelől a dolgozók ellenállása részéről, akik akadályozzák az átmenetet a teljes privatizáció felé és abban, hogy a munkás–népi vívmányok nyomait is eltöröljék.
A „Szovjetunió védelme” ma
Az átmeneti országok dolgozói és népei egyre határozottabban állnak ellen a közösségi tulajdonban maradt szegmensek privatizációjának és követelik a magántulajdonba adott üzemek újraállamosítását, az Októberi forradalomban és az az utániakban megszerzett összes vívmány restaurálását. Ennek a küzdelemnek a kimenetelét egy másik küzdelem kifejlete fogja meghatározni: a munkásosztály harca politikai önmeghatározásáért, a független munkásmozgalom, szakszervezetek, független pártok rekonstrukciójáért, küzdelem a politikai forradalmi élcsapat, a IV. Internacionálé elismeréséért. Főleg, mivel olyan küzdelemről van szó, melyben a munkásosztály megszabadul a II. és III. Internacionáléban gyökerező bürokratikus apparátusok és minden reakciós centrista, olykor „szintén trockista” típusok és formák kontrolljától! (A „szintén trockista” kifejezést használom a pablista, Militant irányzatra utalva, mint Lenin tette gúnyosan a kispolgári „legális marxistákról” mondván: „szintén marxisták”, akik Marxra hivatkozva gátlás nélkül meghamisítottak mindent elméleti és politikai zavarosságuk kendőzésére és befolyás növelésére a munkásosztályban - a szerző.)
A IV. Internacionálé a volt bürokratikus munkásállamok dolgozóival váll váll mellett folytatja harcát, hogy megvédje a megmaradt vívmányokat, visszaszerezze és rekonstruálja a tőkés átmenetben megsemmisítetteket, küzd a Szovjetunió és a szovjetek demokráciája (munkástanácsok) politikai rendszerének újjáépítéséért, Jugoszlávia helyreállításáért és a Balkáni Szocialista Szövetségért, a kínai politikai forradalomért és a szocialista köztársaságok világföderációjáért.
2010. december 6., hétfő
Nemzetközi információk
új sorozat 23.sz. (392) –2010.nov.26.
A háború és kizsákmányolás elleni nyílt világkonferencia (Algír, 2010.nov.)
Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése
Nyílt világkonferencia
A háború és kizsákmányolás ellen
Algír, 2010.nov.27-28-29.
54 ország 463 első aláírója
összehívására
Tartalom:
Haiti: Kathia Ridore
Guadeloupe - (Haiti): sajtóközlemény
ATPC Robert FABERT.
Brazília - (Haiti):
— levelek a Dolgozók pártja elnökjelöltjének, Dilma Roussefnek
HAITI
Világkonferencia a háború és kizsákmányolás ellen
Kathia Ridore
Számunkra a háborúról és a kizsákmányolásról beszélni olyan fojtó érzést, mintha be lennénk zárva egy labirintusba, melynek kijárata önmagába tér vissza.
Ma a világon a háború a brutálisból az agyafúrtba vett dimenziót. De mindig a központi országok ugyanazon gazdasági, társadalmi és kulturális hegemóniájával. Ebből kifolyólag a háború kitörhet akármilyen logikából, ahogy az iraki háború is mutatja, melynek fő célja az volt, hogy a zóna olaját és a politikai-katonai ellenőrzést megszerezzék. De a háború ugyanúgy jelen van egy más szemszögből, abból, hogy a Föld nagy részén éhség pusztít, nincs ivóvíz, sem pedig minimális egészségügyi ellátás, s ha az emberek küzdenek is az emberi tisztességért, gyakran veszítenek.
Ezért a méltóságért, ami az embert teszi emberré, nap mint nap küzdünk. A függetlenség elérése másnapján már torkon ragadott bennünket az irtózatos szegénység, a strukturális gondok zsákmányaként. Tipikus példa vagyunk, reális képe azoknak a 19.sz. első felében a rabszolgaság ellen küzdő népeknek, melyek történelmileg a világpolitika áldozatai.
Rögtön azután, hogy valami különlegesen nagyszerű módon felkeltünk a világgal szemben, a rabszolgatartó világhatalmak bojkottba kezdtek ellenünk. Teljes egyetértésben a nemzeti ültetvényesekkel, a rabszolgatartó gyarmatosító rendszer, a globális újgyarmatosítók a haiti nép nagy többségét pusztító szegénységbe taszították.
A 2010.jan.12-i földrengés katasztrófája után, mely több ezer halottat és hajléktalanok millióit eredményezte – és rámutat államunk felelőtlenségére és kiáltó gyengeségére –, ma őszinte köszönetet mondunk minden népnek, mely egy-egy szolidáris gesztust tett és segítséget nyújtott ebben a borzalmas pillanatban. Nélkületek még rosszabb lenne a helyzet. Segítő kezetekért köszönetet mondunk.
A nép, mely a dráma másnapján még hitt abban, hogy valami jobb jöhet, most, több mint 10 hónappal a katasztrófa után lassan felébred illúzióiból. Egyébként felesleges is volt hinnie, mert a földrengés, a katasztrófa nem változtat a rendszeren, csak a fájdalmat növeli.
A fájdalom növekszik a 2004 óta 8900 katonát és 4400 rendőrt magába foglaló, havonta kb. 50 millió US-dollárt felemésztő MINUSTHAH láttán abban az országban, ahol napi két dollárból élünk.
Igen, nő a fájdalom, mert szuverenitásunk elvesztése mellett lányainkat látjuk büntetlenül megerőszakolva, fiataljainkat összeverve. Igen, a katasztrófa megnövelte a fájdalmat, mely mint a rák, már pusztított bennünk.
Engedjétek meg, hogy ezt az alkalmat, ahol összegyűlt a kizsákmányolás és háború összes népáldozatának képviselője, felhasználjam és megmondjam, nagy szükségünk van a szolidaritásra. A szolidaritás láncolatát kell létrehoznunk, hogy harcoljunk ennek a háborún és kizsákmányoláson alapuló rendszernek a stragtégiája ellen.
Haitinek nem megszálló csapatokra van szüksége, nálunk nincs polgárháború, nekünk csak az éhségükben kiáltó gyermekeink gyomrában dúló háború jut, olyan háború, mely a fiataljainkban, akiknek nincs lehetősége az oktatás alapjaihoz sem, a tudás iránti szomjat eredményezi.
A mi parasztjainknak nem megszálló erőkre van szükségük, hanem agrárreformra, mely ezt a nevet kiérdemli, hogy megszabaduljanak a kizsákmányolás láncaitól a világ urai és a helyi uralkodó osztály által egyszerre támogatott biszekuláris dominációtól. Arra az agrárreformra, mely elutasítana minden párbeszédet a saját érdekei dinamizmusával táplált ültetvényes gazdasággal.
Igen, segítségre szükségünk van. Valóban számítunk a barátok segítségére, de a kizsákmányoló országok mérgezett ajándékaira nem, mert annak hatása gazdaságunk tönkretételéig vezet a dömping miatt; az a kevés, ami megművelhető terület maradt nekünk, eltűnt jan. 12. után a civilszervezetek által behozott genetikusan módosított vetőmagok legutóbbi rohamával.
Országom és a világ összes kizsákmányolt országa nyomasztó helyzete láttán, csak őszinte, képmutatás nélküli szolidaritásért folyamodunk. Szoros együttműködésért olyan végsőkig menő harcban, mely a periferikus országokat és a centrumországokat összefűzi és nemzetközi szinten bontja ki az emancipációs kezdeményezéseket.
Mivel csakis népeink harca teszi lehetővé, hogy a mindennapjainkat megalapozó jobb lét felé haladjunk. El kell köteleznünk magunkat a «népeink szuverenitásáért való küzdelem, az élelmezési szuverenitás, az energetikai szuverenitás mellett, a nők testük és életük feletti szuverenitása és a szexuális különbözőségek elismerése érdekében. Alternatívákat kell létrehoznunk, melyek az ellenállás növekedésére támaszkodnak és ugyanakkor a különféle antikapitalista, antipatriarchális, gyarmatosítás és fajgyűlölet ellenes nézőpontok interakcióira, s így haladunk az egyenlőség paradigmája felé, a „jólét” felé, a szuverenitás és a népek közötti szolidaritás elvén alapuló integráció felé.»
Végül mégegyszer szeretném kihasználni az alkalmat, hogy kifejezzem a haiti nép nagy többségének vágyát és akaratát az itt összegyűltek előtt. Ahogyan R. Belisaire professzor mondja a «Haiti közpolitikája» c. írásában: a lakosság különböző rétegei, a fiatalok, a diákok, a népi kerületekben élő nők, a munkások, a kisparasztok, a munkanélküliek, stb. ezzel az egy akarattal bírnak, ezek a követeléseik:
- agrárreformot és a termelő parasztságot szolgáló hitelpolitikát;
- az állami egyetem reformját, azzal kezdve, hogy definiálva legyen a normatív keret és a felsőoktatás közpolitikája, valódi campusok létrehozását az ország realitásának megfelelő oktatási rendszerben;
- a társadalmi kirekesztés megszüntetését és a lakosság többsége számára az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférést;
- a kiáltó szociális egyenlőtlenséget megszüntetését és az ország gazdagságának méltányos elosztását;
- artikulált és harmonikus ipari és mezőgazdasági fejlesztési politikát;
- az ország kulturális, történelmi és természeti örökségének értékére emelését;
- szuverenitásunk és függetlenségünk visszaszerzését;
- igazságot a polgári és politikai, gazdasági és szociális és kulturális jogok területeinek áldozatai javára, a büntetlenség megszüntetését;
- a szolidaritáson, az ország integritásán és indentitásán alapuló együttműködési politikát;
- szakítás a neoliberális politikával, az állami szabályozás és beavatkozás megerősítését minden területen (gazdaság, társadalom, kultúra és környezet);
- véget vetni a tőkepénzes, ragadozó, népszerűtlen stb. államnak.
Biztosítom Önöket, hogy semmiféle megszálló erő nem garantálhatja ezeket a kiváltságokat. Csak a rendszer elleni szüntelen harc által a kizsákmányolás ellen, a kirekesztés ellen, a nemzeti és nemzetközi tőke ellen juthatunk révbe.
Köszönet az őszinte szolidaritásért, mely kölcsönösen kívánatos az elnyomott népek felemelkedéséért vívott harcban.
GUADELOUPE - (HAITI)
Pointe á Pitre, 2010.nov.22.
Sajtókommüniké
A haiti népet néhány hét óta kolerajárvány sújtja. Többszáz halottat és többezer beteg embert regisztráltak.
Úgy tűnik, a MINUSTAH nepáli katonái hurcolták be a járványt.
Az okt. 29-i Haïti nation újság szerint « (...) Okt. 20-án a hatóságok vizsgálták a járványt, a szakértők megállapították, hogy valószínűleg külföldről jött. Eddig soha nem diagnosztizáltak Haitiban egyetlen esetet sem, jelentette ki Claire-Lise Chaignat, az Egészségügyi világszervezet általános koleraellenőrzési csoportja vezetője. Ez a betegség Afrika és Ázsia egyes régióiban terjed járványként.
A kolera Nepalban járványos és az országban ezévben újból fellobbant. A jelenlegi katonai kontingens Haitiba okt. 9-én érkezett, ezután a betegség felütötte fejét Haitiban is. (…) »
Más, fotókkal illusztrált információk szerint is az ENSZ-katonáktól ered a járvány.
Dr. John Mekalanos koleraszakértő, a Harvard egyetem mikrobilógusa aláhúzza a Washington Postban, hogy «a jelek arra utalnak, hogy a nepáli katonák hurcolták be a betegséget Haitibe érkezésükkör október elején ».
A Haitiban állomásozó nepáli misszó vezetője, Krishna ezredes és Prakash Neupane, a MINUSTAH műszaki vezetésének asszisztense egy fényképen szerepel a csatorna partján. Ez a csatorna szállítja a MINUSTAH-csapatok latrináiból az ürüléket az Artibonite folyóhoz. (2010.okt.31, vasárnap, AP-fotó, Ramon Espinosa)
Az ENSZ-csapatok részvétele a nép nyomorba taszításában és agressziójában 2004 óta állandósult. A Nemzetközi Bizottság jelentése Haiti helyzetéről (Port au Prince, 2009.szept.16-20.) megállapítja: « Alter – Presse, 2007.nov.15.:
«2007.nov.3-án az ENSZ hazaküldött 108 sri-lankai kéksisakost, akik kiskorúakon elkövetett szexuális visszaélésekbe keveredtek (…)
A haitiak tüntetnek a MINUSTAH jelenléte ellen: ”Le MINUSTAH-val! Ki a kolerával!”»
Szervezetünk, az ATPC megerősíti, az újabb katasztrófa ismét csak kimutatja, hogy a haiti helyzet nem a fatalitás műve, nem átok ül Haitin, hanem a megszállás, az imperialista hatalmaknak való alárendeltetése és általa generált szenvedés okozza ezt.
Az ATPC
– felhívja Guadeloupe népét a tiltakozásra;
– felhívja a népeket és dolgozókat, hogy vállaljanak szolidaritást Haitival, kezdeményezzenek akciókat ennek érdekében.
A Karibi Dolgozók és Népek Szövetsége
(ATPC)
Robert FABERT
BRAZÍLIA - (Haiti)
Levél Dilma Roussefnek, a Dolgozók pártja elnökjelöltjéhez
Kedves Elvtársunk!
Soha ennyre nem tartottunk össze ennyire a Dolgozók pártja győzelméért vívott harcban, hogy megakadályozzuk a ragadozók visszatérését és visszaszerezzük jogainkat.
Az urnáknál elért eredmény nem hagy semmi kétséget affelől, hogy a nép nem óhajtja a PSDB visszatérését.
Mintegy 6 éve, hogy brazil csapatok irányítják a haiti Minustah megszálló erőket. S ahelyett, hogy javulna a haiti nép helyzete, az minden évben csak rosszabbodik.
Az ALESP meetingjén hallottuk haiti elvtársaink tanuságát, akik azt mondották: «Szolidaritást kérünk, segítséget ahhoz, hogy ezen a helyzeten felülemelkedhessünk. A dolgozók és a fiatalok szolidaritását Haiti szuverenitásáért!”».
Hogyan lehetne elfogadni az oktatásért küzdő Filbert professzor meggyilkolását az Oktatási minisztérium előtt okt. 8-án, mikor is az UNNOH (haiti tanárok nemzeti uniója) szervezte békés tüntetésen vett részt?
A haiti testvérnép – a világ első fekete köztársasága, mely 206 éve szabadította fel magát – ma kell, hogy megfizesse szabadsága árát: ez a kontinens legszegényebb országa, helyzetét a katasztrófa pedig még nehezebbé tette.
Hogyan hangoztathatja az a Minustah a stabilizációt és a békét, mely felelős a testvérnép integritását és szuverenitását érő legsúlyosabb beavatkozásért és erőszakért?
Elvtársunk!
Ünnepélyesen arra kérünk, hogy kötelezd el magadat a brazil csapatok Haiti területéről való kivonása mellett.
S ha Brazília valóban segíteni akarja a haiti népet, hogy a demokrácia útjára lépjen, hogy helyzete javuljon, a Minustah 1200 brazíliai katonája helyett küldjön orvosokat, ápolókat, mentőket, tűzoltókat, technikusokat és munkásokat, hogy a földrengés okozta károkat helyrehozzák.
Nyújtsunk eképpen példát annak a 40 országnak, melyek szintén a Minustah tagjai, hogy tegyék ugyanezt, hogy a csapatok fenntartására szolgáló 540 millió dollárt az újjáépítésre, az élelmezés javítására, iskolák, kórházak építésére, stb. lehessen használni.
2010.okt.15.
Aláírások:
José Cândido (dep. D’éstatl PT SP), Milton Barbosa (MNU), Kika, Valkiria S. Silva (CONEN), Markus Sokol (DN-PT), Marcelo Buzetto (MST), Maria Gorete (MST), Bárbara Corrales (PT Guaianazes), Regina Lucia dos Santos (MNU), Conceição Reis (Intecab), Zindzi Silva dos Santos (Oriashé/MMM), Raquel Pluft Fernandes (DZ PT-Campo Limpo), Enedina Ferreira Andrade (MST), Luis Paulo Almeida (MST), Diana Fernandes (MST), Dionara Soares Ribeiro ( MST), Spoto, Rosana Santos (MST), Márcia Tereza Secca (Fórum SP), Paulo Brito (Apeoesp SP), Rafael Pinto (Conen), Bruno Augusto Dias (Ilêasé Oya Mirewa), Mãe Mirewa (Ilêasé Oya Mirewa), Lucia Skromov (Comité Pro-Haïti), Eloísa Helena Alves da Silva (Negro Sim), Mércia R. N. de Sousa (Ilêasé Oya Mirewa), Julia G. Ap. M. C. (Quilombo Cacadena), Emmanuel Ulysse (Morepia), Nelson Galvão (SINPEEM).
Dilma, vonjad ki a csapatokat Haitiból!
Dilma, Választott Elnökünk!
Csatlakozunk a haiti csapatok kivonása érdekében írt okt. 15-i levélhez. A helyzet napról napra borzalmasabb.
A népet szörnyű kolerajárvány fenyegeti – több mint ezer halott, több tízezer beteg –, melyet a Minustah nepáli katonái hurcolták be, ahogy orvosi-tudományos, diplomáciai és népi források megerősítik, a brazil sajtó által mélyen elhallgatva.
A nyomorúságban hagyott nép az élelem és a szappan között kénytelen választani!
Ennek ellenére a Minustah-csapatok megtorlást alkalmaznak és a megszállás ellen tüntetőket gyilkolnak azzal az ürüggyel, hogy – bajonettek erejével – kötelezzék a kirekesztésen alapuló manipulált választásokra.
Az utóbbi napokban hivatalosan 3 halott volt, melyet hozzá kell adnunk az eddig elkövetett bűnökhöz, amelyeket brazil tisztek követtek el. A nép már kezdi megtámadni a garnizonokat és a Minustah szállítmányokat, közöttük brazil katonákat.
E pillanatban, mikor ezt a levelet megfogalmazzuk, az egész világ népeihez fordulunk szakszervezeteiken, népi és demokratikus szervezeteiken keresztül, hogy a Minustah 41 országában széleskörű mozgalmat indítsanak annak érdekében, hogy csapataikat vonják ki. Ennek a szellemében adunk mandátumot brazil küldöttségünknek, hogy ezt a javaslatot képviselje Algírban a háború és kizsákmányolás elleni világkonferencián nov. 27-29-én.
Dilma Elnök!
Igazségérzetére hivatkozunk és arra, hogy ragaszkodik a nemzetek szuverenitásához. Kerüljük el a még súlyosabb tragédiát. Vonjuk ki a leggyorsabban a brazil csapatokat Haitiból!
Avatkozzon közbe, hogy ez a szégyen megszűnjék. Hogyan lehetséges, hogy a brazil kormány hagyja zászlónk beszennyezését Haiti feketebőrű testvérnépünk vére által?
Soha ennyire nem volt szüksége Haitinak orvosokra, ápolókra és különböző formájú segítségre, nem pedig katonákra!
São Paulo, 2010.nov.19.
Milton Barbosa, Egyesül Fekete Mozgalom;
Irene Batista, Helyhatósági szakszervezeti elnők, São Paulo;
Juliana Cardoso, helyhatósági tanácsnok, PT-São Paulo;
Misa Boito, a Dolgozók pártja vezetőségi tagja, São Paulo;
Adriano Diogo, állami képviselő, Dolgozók pártja, São Paulo.
Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse
Kapcsolattartás:
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis - 75010 Paris - France
Tel : (33 1) 48 01 88 28. E.mail : eit.ilc@fr.oleane.com
A háború és kizsákmányolás elleni nyílt világkonferencia (Algír, 2010.nov.)
Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése
Nyílt világkonferencia
A háború és kizsákmányolás ellen
Algír, 2010.nov.27-28-29.
54 ország 463 első aláírója
összehívására
Tartalom:
Haiti: Kathia Ridore
Guadeloupe - (Haiti): sajtóközlemény
ATPC Robert FABERT.
Brazília - (Haiti):
— levelek a Dolgozók pártja elnökjelöltjének, Dilma Roussefnek
HAITI
Világkonferencia a háború és kizsákmányolás ellen
Kathia Ridore
Számunkra a háborúról és a kizsákmányolásról beszélni olyan fojtó érzést, mintha be lennénk zárva egy labirintusba, melynek kijárata önmagába tér vissza.
Ma a világon a háború a brutálisból az agyafúrtba vett dimenziót. De mindig a központi országok ugyanazon gazdasági, társadalmi és kulturális hegemóniájával. Ebből kifolyólag a háború kitörhet akármilyen logikából, ahogy az iraki háború is mutatja, melynek fő célja az volt, hogy a zóna olaját és a politikai-katonai ellenőrzést megszerezzék. De a háború ugyanúgy jelen van egy más szemszögből, abból, hogy a Föld nagy részén éhség pusztít, nincs ivóvíz, sem pedig minimális egészségügyi ellátás, s ha az emberek küzdenek is az emberi tisztességért, gyakran veszítenek.
Ezért a méltóságért, ami az embert teszi emberré, nap mint nap küzdünk. A függetlenség elérése másnapján már torkon ragadott bennünket az irtózatos szegénység, a strukturális gondok zsákmányaként. Tipikus példa vagyunk, reális képe azoknak a 19.sz. első felében a rabszolgaság ellen küzdő népeknek, melyek történelmileg a világpolitika áldozatai.
Rögtön azután, hogy valami különlegesen nagyszerű módon felkeltünk a világgal szemben, a rabszolgatartó világhatalmak bojkottba kezdtek ellenünk. Teljes egyetértésben a nemzeti ültetvényesekkel, a rabszolgatartó gyarmatosító rendszer, a globális újgyarmatosítók a haiti nép nagy többségét pusztító szegénységbe taszították.
A 2010.jan.12-i földrengés katasztrófája után, mely több ezer halottat és hajléktalanok millióit eredményezte – és rámutat államunk felelőtlenségére és kiáltó gyengeségére –, ma őszinte köszönetet mondunk minden népnek, mely egy-egy szolidáris gesztust tett és segítséget nyújtott ebben a borzalmas pillanatban. Nélkületek még rosszabb lenne a helyzet. Segítő kezetekért köszönetet mondunk.
A nép, mely a dráma másnapján még hitt abban, hogy valami jobb jöhet, most, több mint 10 hónappal a katasztrófa után lassan felébred illúzióiból. Egyébként felesleges is volt hinnie, mert a földrengés, a katasztrófa nem változtat a rendszeren, csak a fájdalmat növeli.
A fájdalom növekszik a 2004 óta 8900 katonát és 4400 rendőrt magába foglaló, havonta kb. 50 millió US-dollárt felemésztő MINUSTHAH láttán abban az országban, ahol napi két dollárból élünk.
Igen, nő a fájdalom, mert szuverenitásunk elvesztése mellett lányainkat látjuk büntetlenül megerőszakolva, fiataljainkat összeverve. Igen, a katasztrófa megnövelte a fájdalmat, mely mint a rák, már pusztított bennünk.
Engedjétek meg, hogy ezt az alkalmat, ahol összegyűlt a kizsákmányolás és háború összes népáldozatának képviselője, felhasználjam és megmondjam, nagy szükségünk van a szolidaritásra. A szolidaritás láncolatát kell létrehoznunk, hogy harcoljunk ennek a háborún és kizsákmányoláson alapuló rendszernek a stragtégiája ellen.
Haitinek nem megszálló csapatokra van szüksége, nálunk nincs polgárháború, nekünk csak az éhségükben kiáltó gyermekeink gyomrában dúló háború jut, olyan háború, mely a fiataljainkban, akiknek nincs lehetősége az oktatás alapjaihoz sem, a tudás iránti szomjat eredményezi.
A mi parasztjainknak nem megszálló erőkre van szükségük, hanem agrárreformra, mely ezt a nevet kiérdemli, hogy megszabaduljanak a kizsákmányolás láncaitól a világ urai és a helyi uralkodó osztály által egyszerre támogatott biszekuláris dominációtól. Arra az agrárreformra, mely elutasítana minden párbeszédet a saját érdekei dinamizmusával táplált ültetvényes gazdasággal.
Igen, segítségre szükségünk van. Valóban számítunk a barátok segítségére, de a kizsákmányoló országok mérgezett ajándékaira nem, mert annak hatása gazdaságunk tönkretételéig vezet a dömping miatt; az a kevés, ami megművelhető terület maradt nekünk, eltűnt jan. 12. után a civilszervezetek által behozott genetikusan módosított vetőmagok legutóbbi rohamával.
Országom és a világ összes kizsákmányolt országa nyomasztó helyzete láttán, csak őszinte, képmutatás nélküli szolidaritásért folyamodunk. Szoros együttműködésért olyan végsőkig menő harcban, mely a periferikus országokat és a centrumországokat összefűzi és nemzetközi szinten bontja ki az emancipációs kezdeményezéseket.
Mivel csakis népeink harca teszi lehetővé, hogy a mindennapjainkat megalapozó jobb lét felé haladjunk. El kell köteleznünk magunkat a «népeink szuverenitásáért való küzdelem, az élelmezési szuverenitás, az energetikai szuverenitás mellett, a nők testük és életük feletti szuverenitása és a szexuális különbözőségek elismerése érdekében. Alternatívákat kell létrehoznunk, melyek az ellenállás növekedésére támaszkodnak és ugyanakkor a különféle antikapitalista, antipatriarchális, gyarmatosítás és fajgyűlölet ellenes nézőpontok interakcióira, s így haladunk az egyenlőség paradigmája felé, a „jólét” felé, a szuverenitás és a népek közötti szolidaritás elvén alapuló integráció felé.»
Végül mégegyszer szeretném kihasználni az alkalmat, hogy kifejezzem a haiti nép nagy többségének vágyát és akaratát az itt összegyűltek előtt. Ahogyan R. Belisaire professzor mondja a «Haiti közpolitikája» c. írásában: a lakosság különböző rétegei, a fiatalok, a diákok, a népi kerületekben élő nők, a munkások, a kisparasztok, a munkanélküliek, stb. ezzel az egy akarattal bírnak, ezek a követeléseik:
- agrárreformot és a termelő parasztságot szolgáló hitelpolitikát;
- az állami egyetem reformját, azzal kezdve, hogy definiálva legyen a normatív keret és a felsőoktatás közpolitikája, valódi campusok létrehozását az ország realitásának megfelelő oktatási rendszerben;
- a társadalmi kirekesztés megszüntetését és a lakosság többsége számára az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférést;
- a kiáltó szociális egyenlőtlenséget megszüntetését és az ország gazdagságának méltányos elosztását;
- artikulált és harmonikus ipari és mezőgazdasági fejlesztési politikát;
- az ország kulturális, történelmi és természeti örökségének értékére emelését;
- szuverenitásunk és függetlenségünk visszaszerzését;
- igazságot a polgári és politikai, gazdasági és szociális és kulturális jogok területeinek áldozatai javára, a büntetlenség megszüntetését;
- a szolidaritáson, az ország integritásán és indentitásán alapuló együttműködési politikát;
- szakítás a neoliberális politikával, az állami szabályozás és beavatkozás megerősítését minden területen (gazdaság, társadalom, kultúra és környezet);
- véget vetni a tőkepénzes, ragadozó, népszerűtlen stb. államnak.
Biztosítom Önöket, hogy semmiféle megszálló erő nem garantálhatja ezeket a kiváltságokat. Csak a rendszer elleni szüntelen harc által a kizsákmányolás ellen, a kirekesztés ellen, a nemzeti és nemzetközi tőke ellen juthatunk révbe.
Köszönet az őszinte szolidaritásért, mely kölcsönösen kívánatos az elnyomott népek felemelkedéséért vívott harcban.
GUADELOUPE - (HAITI)
Pointe á Pitre, 2010.nov.22.
Sajtókommüniké
A haiti népet néhány hét óta kolerajárvány sújtja. Többszáz halottat és többezer beteg embert regisztráltak.
Úgy tűnik, a MINUSTAH nepáli katonái hurcolták be a járványt.
Az okt. 29-i Haïti nation újság szerint « (...) Okt. 20-án a hatóságok vizsgálták a járványt, a szakértők megállapították, hogy valószínűleg külföldről jött. Eddig soha nem diagnosztizáltak Haitiban egyetlen esetet sem, jelentette ki Claire-Lise Chaignat, az Egészségügyi világszervezet általános koleraellenőrzési csoportja vezetője. Ez a betegség Afrika és Ázsia egyes régióiban terjed járványként.
A kolera Nepalban járványos és az országban ezévben újból fellobbant. A jelenlegi katonai kontingens Haitiba okt. 9-én érkezett, ezután a betegség felütötte fejét Haitiban is. (…) »
Más, fotókkal illusztrált információk szerint is az ENSZ-katonáktól ered a járvány.
Dr. John Mekalanos koleraszakértő, a Harvard egyetem mikrobilógusa aláhúzza a Washington Postban, hogy «a jelek arra utalnak, hogy a nepáli katonák hurcolták be a betegséget Haitibe érkezésükkör október elején ».
A Haitiban állomásozó nepáli misszó vezetője, Krishna ezredes és Prakash Neupane, a MINUSTAH műszaki vezetésének asszisztense egy fényképen szerepel a csatorna partján. Ez a csatorna szállítja a MINUSTAH-csapatok latrináiból az ürüléket az Artibonite folyóhoz. (2010.okt.31, vasárnap, AP-fotó, Ramon Espinosa)
Az ENSZ-csapatok részvétele a nép nyomorba taszításában és agressziójában 2004 óta állandósult. A Nemzetközi Bizottság jelentése Haiti helyzetéről (Port au Prince, 2009.szept.16-20.) megállapítja: « Alter – Presse, 2007.nov.15.:
«2007.nov.3-án az ENSZ hazaküldött 108 sri-lankai kéksisakost, akik kiskorúakon elkövetett szexuális visszaélésekbe keveredtek (…)
A haitiak tüntetnek a MINUSTAH jelenléte ellen: ”Le MINUSTAH-val! Ki a kolerával!”»
Szervezetünk, az ATPC megerősíti, az újabb katasztrófa ismét csak kimutatja, hogy a haiti helyzet nem a fatalitás műve, nem átok ül Haitin, hanem a megszállás, az imperialista hatalmaknak való alárendeltetése és általa generált szenvedés okozza ezt.
Az ATPC
– felhívja Guadeloupe népét a tiltakozásra;
– felhívja a népeket és dolgozókat, hogy vállaljanak szolidaritást Haitival, kezdeményezzenek akciókat ennek érdekében.
A Karibi Dolgozók és Népek Szövetsége
(ATPC)
Robert FABERT
BRAZÍLIA - (Haiti)
Levél Dilma Roussefnek, a Dolgozók pártja elnökjelöltjéhez
Kedves Elvtársunk!
Soha ennyre nem tartottunk össze ennyire a Dolgozók pártja győzelméért vívott harcban, hogy megakadályozzuk a ragadozók visszatérését és visszaszerezzük jogainkat.
Az urnáknál elért eredmény nem hagy semmi kétséget affelől, hogy a nép nem óhajtja a PSDB visszatérését.
Mintegy 6 éve, hogy brazil csapatok irányítják a haiti Minustah megszálló erőket. S ahelyett, hogy javulna a haiti nép helyzete, az minden évben csak rosszabbodik.
Az ALESP meetingjén hallottuk haiti elvtársaink tanuságát, akik azt mondották: «Szolidaritást kérünk, segítséget ahhoz, hogy ezen a helyzeten felülemelkedhessünk. A dolgozók és a fiatalok szolidaritását Haiti szuverenitásáért!”».
Hogyan lehetne elfogadni az oktatásért küzdő Filbert professzor meggyilkolását az Oktatási minisztérium előtt okt. 8-án, mikor is az UNNOH (haiti tanárok nemzeti uniója) szervezte békés tüntetésen vett részt?
A haiti testvérnép – a világ első fekete köztársasága, mely 206 éve szabadította fel magát – ma kell, hogy megfizesse szabadsága árát: ez a kontinens legszegényebb országa, helyzetét a katasztrófa pedig még nehezebbé tette.
Hogyan hangoztathatja az a Minustah a stabilizációt és a békét, mely felelős a testvérnép integritását és szuverenitását érő legsúlyosabb beavatkozásért és erőszakért?
Elvtársunk!
Ünnepélyesen arra kérünk, hogy kötelezd el magadat a brazil csapatok Haiti területéről való kivonása mellett.
S ha Brazília valóban segíteni akarja a haiti népet, hogy a demokrácia útjára lépjen, hogy helyzete javuljon, a Minustah 1200 brazíliai katonája helyett küldjön orvosokat, ápolókat, mentőket, tűzoltókat, technikusokat és munkásokat, hogy a földrengés okozta károkat helyrehozzák.
Nyújtsunk eképpen példát annak a 40 országnak, melyek szintén a Minustah tagjai, hogy tegyék ugyanezt, hogy a csapatok fenntartására szolgáló 540 millió dollárt az újjáépítésre, az élelmezés javítására, iskolák, kórházak építésére, stb. lehessen használni.
2010.okt.15.
Aláírások:
José Cândido (dep. D’éstatl PT SP), Milton Barbosa (MNU), Kika, Valkiria S. Silva (CONEN), Markus Sokol (DN-PT), Marcelo Buzetto (MST), Maria Gorete (MST), Bárbara Corrales (PT Guaianazes), Regina Lucia dos Santos (MNU), Conceição Reis (Intecab), Zindzi Silva dos Santos (Oriashé/MMM), Raquel Pluft Fernandes (DZ PT-Campo Limpo), Enedina Ferreira Andrade (MST), Luis Paulo Almeida (MST), Diana Fernandes (MST), Dionara Soares Ribeiro ( MST), Spoto, Rosana Santos (MST), Márcia Tereza Secca (Fórum SP), Paulo Brito (Apeoesp SP), Rafael Pinto (Conen), Bruno Augusto Dias (Ilêasé Oya Mirewa), Mãe Mirewa (Ilêasé Oya Mirewa), Lucia Skromov (Comité Pro-Haïti), Eloísa Helena Alves da Silva (Negro Sim), Mércia R. N. de Sousa (Ilêasé Oya Mirewa), Julia G. Ap. M. C. (Quilombo Cacadena), Emmanuel Ulysse (Morepia), Nelson Galvão (SINPEEM).
Dilma, vonjad ki a csapatokat Haitiból!
Dilma, Választott Elnökünk!
Csatlakozunk a haiti csapatok kivonása érdekében írt okt. 15-i levélhez. A helyzet napról napra borzalmasabb.
A népet szörnyű kolerajárvány fenyegeti – több mint ezer halott, több tízezer beteg –, melyet a Minustah nepáli katonái hurcolták be, ahogy orvosi-tudományos, diplomáciai és népi források megerősítik, a brazil sajtó által mélyen elhallgatva.
A nyomorúságban hagyott nép az élelem és a szappan között kénytelen választani!
Ennek ellenére a Minustah-csapatok megtorlást alkalmaznak és a megszállás ellen tüntetőket gyilkolnak azzal az ürüggyel, hogy – bajonettek erejével – kötelezzék a kirekesztésen alapuló manipulált választásokra.
Az utóbbi napokban hivatalosan 3 halott volt, melyet hozzá kell adnunk az eddig elkövetett bűnökhöz, amelyeket brazil tisztek követtek el. A nép már kezdi megtámadni a garnizonokat és a Minustah szállítmányokat, közöttük brazil katonákat.
E pillanatban, mikor ezt a levelet megfogalmazzuk, az egész világ népeihez fordulunk szakszervezeteiken, népi és demokratikus szervezeteiken keresztül, hogy a Minustah 41 országában széleskörű mozgalmat indítsanak annak érdekében, hogy csapataikat vonják ki. Ennek a szellemében adunk mandátumot brazil küldöttségünknek, hogy ezt a javaslatot képviselje Algírban a háború és kizsákmányolás elleni világkonferencián nov. 27-29-én.
Dilma Elnök!
Igazségérzetére hivatkozunk és arra, hogy ragaszkodik a nemzetek szuverenitásához. Kerüljük el a még súlyosabb tragédiát. Vonjuk ki a leggyorsabban a brazil csapatokat Haitiból!
Avatkozzon közbe, hogy ez a szégyen megszűnjék. Hogyan lehetséges, hogy a brazil kormány hagyja zászlónk beszennyezését Haiti feketebőrű testvérnépünk vére által?
Soha ennyire nem volt szüksége Haitinak orvosokra, ápolókra és különböző formájú segítségre, nem pedig katonákra!
São Paulo, 2010.nov.19.
Milton Barbosa, Egyesül Fekete Mozgalom;
Irene Batista, Helyhatósági szakszervezeti elnők, São Paulo;
Juliana Cardoso, helyhatósági tanácsnok, PT-São Paulo;
Misa Boito, a Dolgozók pártja vezetőségi tagja, São Paulo;
Adriano Diogo, állami képviselő, Dolgozók pártja, São Paulo.
Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse
Kapcsolattartás:
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis - 75010 Paris - France
Tel : (33 1) 48 01 88 28. E.mail : eit.ilc@fr.oleane.com
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
