Különkiadás
70 évvel meggyilkolása után: Lev Trockij időszerűsége
Előszó
(François Forgue)
70 évvel ezelőtt, 1940 augusztusában Európát a világháború első fázisa jellemezte, az a konfliktus, mely az összes földrészt magával sodorta és az emberiség számára több tucat millió halottal járó, soha nem látott pusztulást okozott.
Európában, a modern civilizáció bástyáján egy egész népet, a zsidó lakosságot, több mint 6 millió emberi lényt, férfiakat, nőket, gyermekeket mészárolták le kegyetlenül, s először a történelemben a nukleáris fegyver, nem kímélve senkit, két japán várost semmisített meg.
Néhány rituális ceremónián kívül ez a 70. évforduló alig gondolkoztatott el valakit is arról, mi az oka a barbárság elszabadulásának, mintha a múltból ki kellene űzni az ördögöt, hogy ne kelljen megvizsgálni kapcsolatát a jelennel.
1940 augusztusában Ny-Európa legnagyobb része náci csizmák alatt nyögött. A semleges országok, Portugália és Spanyolország, nácibarát munkásellenes diktatúrák martalékaivá váltak. Keleten a sztálinista bürokrácia megosztva Lengyelországot a nácikkal, cinikusan a béke garantálásával dicsekedett.
«Annak ellenére, hogy a Kreml területileg gyarapodott, a Szovjetunió nemzetközi helyzete jelentősen súlyosbodott», írta 1940. jún. 17-én Lev Trockij kimutatva, hogy Lengyelország feldarabolása veszélyes a SZU számára, mivel a náci Németországgal immár közös határai vannak, s Hitler számára «a nyugati győzelmek csak előkészületei a gigantikus keleti menetelésnek».
Néhány hónappal korábban, februárban Trockij kiemelte, hogy a hitleri győzelmek az elkerülhetetlen csapás előjátékai: Hitler terve «nem csak a nemzetiszocialista rendszer katasztrófájához vezet, hanem a német kapitalizmuséhoz is».
Ebben az évben a Mexikóba menekült Trockij az idő ellen küzd «íróasztalához gályarabként láncolva», ahogy az amerikai James P. Canon trockista vezető mondta, hogy marxista módon elemezze az eseményeket annak megállapítására, melyek konjunkturálisak, melyek meghatározóak a proletariátus felszabadításának harcában. Az Októberi forradalom – Leninnel együtt – egyik legfőbb vezetője, a Vörös Hadsereg megalapítója, az ellenforradalmi bürokrácia és diktatúrája elleni politikai harc szervezője összes erejét annak a feladatnak szenteli, mely nevetségesnek tűnhet, de melyet saját maga «élete legfontosabb munkájának» tartja: politikailag felfegyverkezni, és a háború és a megtorlás miatt szétszóródott aktivistákat, a IV. Internacionálé kis szervezeteit összekovácsolni egy világos távlat körül. Tudja, hogy ideje véges, egyrészt az események gyors menete miatt, másrészt egy bármikor bekövetkezendő újabb támadás áldozatává válhat. Az ellenforradalmi diktatúra mindenképpen meg akart szabadulni attól, aki lerántotta álarcát.
Szudoplatov, Sztálin politikai rendőrségének munkatársa és Trockij meggyilkolásának egyik szervezetője visszaemlékezéseiben ezt írja: «Trockijjal végezni kell még az év vége, a háború előtt.»
Végezni kell vele, nem csak azért, amit megtestesített, hanem azért is, mert nem volt egyedül. Egy mozgalom lelke, mozgatója volt, s gyilkosai azt reméltek, nélküle a mozgalom is eltűnik.
Sztálin azt mondta Szudoplatovnak: «Trockij személyén kívül nincs egyetlen jelentős politikai figura sem a trockista mozgalomban. Ha Trockijt eltávolítjuk, eltűnik a veszély is (…) Trockij kiküszöbölése a mozgalom teljes összeomlásához vezet.»
Aug. 20-án a gyilkos lesújtott. 24-én a Pravda bejelenti : «A külföldi titkosszolgálatok elvesztették bősz öreg ügynöküket, gyilkosságok szervezőjét.»
Eképpen a becstelen rágalmak, melyek Lenin pártjának egész vezetése legyilkolásának fedezését voltak hivatottak szolgálni, és melyeket már Trockij életében is használtak ellene, halála után is folytatódtak. Aztán a gyilkosságok és rágalmak szerzőjét azok tagadták meg, akiket megtestesített, akik életében tömjénezték, s halála után mint gyilkost maguk tették ki a mauzóleumból.
Trockij analízisében nem csak igazolódott a tények által a dolgozók és népek harcának hosszú fejlődése Kelet-Európában és a Szovjetunióban (amit Trockij politikai forradalomnak hívott: a munkásosztály forradalmi akcióját a termelőerők társadalmi tulajdonának védelméért a bürokráciával szemben annak megdöntéséért és a valódi munkásdemokrácia létrehozásáért), hanem elemzése kimutatja a tömegakciók, történelmi folyamatok szintjén a bürokrácia reakciós természetét is.
A Pravda állítását ma már senki nem merné ismételni. Trockij történelmi alakja, még a «hivatalos történelemben» is a XX. század egyik legnagyobb forradalmárja, nagy gondolkodója.
François Mauriac, akinek politikai koncepciója radikálisan különbözik Trockijétól, elismerte: «Minél többet gondolkodom, annál inkább úgy tűnik, hogy Trockij győzött a liberális Európa szocialista tömegei felett és magához vonzotta azokat, akiket a sztálinizmus megingathatatlan ellenzékbe vetett.»
Most nem csak megemlékezésről van szó. Bizonyos, az emberiség történelmében meghatározó események – melybe beletartozik Trockij meggyilkolása is – 70. évfordulóján jogosan kerülhetett volna az őt megillető helyre. De nem ez vezette a IV. Internacionálé nemzetközi titkárságát arra, hogy kiadja a La Vérité ezen speciális számát. Elsősorban az a tény, amit Sztálin jelentett ki, hogy Trockij halála a IV. Internacionálé halála is lesz.
Osztályharcos nemzetközi szervezetünk sem és egyetlen szekciója sem halt el a Trockij által alapított mozgalom szervező és cselekvő kontinuitásában sem 1940-ben, sem később.
A Trockij íróasztalán az aug. 20-án talált írások között a következő részlet áll: «A rekciónak ma olyan hatalom van a kezében, mely az emberiség modern történelmében még soha nem volt. De megbocsáthatatlan hiba lenne csak ezt látni. A történelmi folyamatok ellentmondásosak. A hivatalos diktatúra takarója alatt a tömegekben mélységes folyamat zajlik, mely felhalmozza a a politikai távlatokra fogékony tapasztalatokat. A demokratikus államok régi konzervatív hagyománya, mely az utolsó imperialista háború idején olyan erős volt, ma már csak stabilitását vesztett maradvány. A második világháború a rendszer megváltoztatását parancsolóbban veti fel, sürgetőbben mint az első.»
Jún. 30-án azt írta: «Nem váltunk irányt. Európa új térképe nem érvényteleníti a forradalmi osztály harcának elveit.»
Az osztályharc realitásai teszik, hogy a mai helyzet csak egy múló mozzanat lesz a tömegek forradalmi cselekedetei révén. Ezt jelzi Trockij tisztán, a háborúban ott vannak a forradalmi fejlődés csírái, melyek 1943-tól bukkannak fel és újból módosítják Európa és az egész világ térképét.
S nem kevésbé világosan húzza alá azokat az akadályokat, melyet a dolgozók előtt tornyosulnak:
«Nem lehetséges-e, hogy a sztálinisták az újabb forradalmi hullám élén találják magukat és a forradalmat kudarcra ítélik, mint Spanyolországban és korábban Kínában? Természetesen nem lehet kizárni egy ilyen lehetőséget például Franciaországban sem. A forradalom első hulláma gyakran, vagy pontosabban mindig ezeket a baloldali pártokat emelte hatalomba, melyek egy korábbi időszakban elrendezték, hogy ne legyenek diszkreditálva teljesen és maguk mögött komoly politikai tradíciót tudnak.»
Ezek a feljegyzések, Trockij utolsóként diktált mondatai, összefoglalják:
«Marx, Engels, Lenin megalkuvást nem ismerő harca egyik részről az opportunizmussal, másik részről az anarchizmussal szemben megmutatja, hogy egyáltalán nem becsülték le ezt a veszélyt. Miben áll a veszély? Abban, hogy a munkásosztály csúcsain a burzsoá befolyás előtt nyitott opportunizmus elzárhatja, lassíthatja, megnehezítheti, késleltetheti a proletariátus történelmi hivatásának teljesítését.
Pontosan ezt a társadalmi feltételt vizsgálhatjuk meg most. A fasizmus egyáltalán nem a «szocializmus helyett» jött. A fasizmus a kapitalizmus folytatása, az a kísérlete, hogy létezését örökössé tegye egyre bestiálisabb és rettenetesebb intézkedések által. A kapitalizmusnak csak azért lett lehetősége a fasizmushoz folyamodni, mert a munkásosztály nem valósította meg időben a szocialista forradalmat. A proletariátust megbénították az opportunista pártok. Az egyetlen dolog, amit mondhatunk, hogy több akadály, több nehézség, több szakasz áll a proletariátus forradalmi fejlődése útján, mint amennyit a tudományos szocializmus alapítói előre láttak. A fasizmus és az imperialista háborúk sorozata olyan szörnyű iskolát jelentenek, melyen keresztül a munkásosztálynak meg kell szabadulnia a kispolgári tradícióktól, a babonáktól, le kell ráznia nyakáról az opportunista, demokratikus és kalandor pártokat, ki kell kovácsolnia és nevelnie az élcsapatot, és így előkészülnie ennek a feladatnak a megoldására, amelyen kívül nincs menedék az emberiség fejlődése számára.» (Bonapartizmus, fasizmus és háború – Művek, 24. kötet)
«Felkészülni a háborúk, felkelések (…) hosszú éveire és a közbenső rövid fegyverszünetekre…»
Ismételjük, ezek a feljegyzések, nyilatkozatok, cikkek a IV. Internacionálé aktivistái és csoportjai állandó témáinak tárgya. Az események szoros példáin keresztül Trockij kapcsolatot teremt a mindennapi akciókkal és a «Nyilatkozat az imperialista háborúról és a világ-proletárforradalomról» együttes tartalmában kialakuló perspektívával.
«A tőkés rendszernek nincs kiútja, csak meghosszabbított agóniája. Fel kell készülni a hosszú évekre, ha nem évtizedekre, háborúkra, felkelésekre, rövid közbenső fegyverszünetekre, új háborúkra és új felkelésekre (...). A nagy történelmi probléma soha nem oldódik meg addig, amíg a proletariátus élére nem forradalmi párt kerül.”
A szervezet megszilárdításához elkerülhetetlen állandó párbeszédet, nevelési és politikai fegyverkezési munkát törte meg a gyilkos jégcsákány.
Hogyan reagáltak a IV. Internacionálé aktivistái, csoportjai, mikor megtudták, hogy Trockij nincs többé, meggyilkolták?
A legtöbb országban néhány soros információt jelentett az esemény.
Pierre Lambert a börtönből, ahová az «antifasiszta» Daladier-kormány vetette, húszéves fiatalként éppen megszökött, egyike volt azon «maroknyi» aktivistának, akik folytatták a harcot a forradalmi párt felépítéséért az illegalitás és a halállal fenyegető megtorlás körülményei között. 1969-ben felidézte, mit jelentett számára és elvtársai számára Trockij halála.
„1940-ben, mikor megtudtuk, hogy Lev Trockij meghalt, kevesen voltunk, tapasztalatlan fiatalok, teljesen érthető, hogy egész sor hibát követtünk el: a programnak húsunkba és vérünkbe kellett ivódni, s nagyon drágán kellett megfizetnünk ezért, de nem lehetett másképpen. Mert a proletárforradalomhoz hasonulás kemény dolog, az osztályharcban kell megtanulni, mi az az osztályharc; nem úgy, mint a vörös próféták, akik majd az igazságot elviszik a munkásoknak, hanem mint stratégiával, programmal, taktikával felfegyvezett aktivisták, akik részt vesznek az osztályharcban. Mint olyan aktivisták, akik képesek megérteni minden szakaszban, hogyan kell a forradalmi pártot felépíteni. Ez nem volt könnyű! Voltak hibák!”
Ez volt az első válasz Sztálinnak. Trockij meggyilkolása szörnyű csapást mért a IV. Internacionáléra, a Sztálin által emlegetett «jelentéktelen figurák», akikről Sztálin beszélt, a «tapasztalatlan fiatalok» a Trockij által kidolgozott politikai program körül szerveződtek, a proletariátus osztályharca kollektív tapasztalatának, győzelmeinek és kudarcainak talaján, gyakorlatilag ezen a programon – melybe ágyazódtak – alapulva szilárdultak meg a forradalmi párt építésének tevékenységében. Tették a legnagyobb nehézségek között, sok hibát is elkövettek, de mégis nekik köszönhető, hogy Sztálin jóslatával szemben a IV. Internacionálé túlélte Trockijt.
A IV. Internacionálé aktívan részt vett a háború végén jelentkező gigantikus forradalmi eseményekben, az alapításához viszonyítva egyre jelentősebb erőket fogott össze. Ez bizonyosan lehetetlen lett volna, ha a IV. Internacionálé programja, elvei nem felelnének meg az osztályharc realitásainak, annak, hogy minden szakaszban, az akadályok ellenére, „a bomló kapitalizmus objektív körülményei” által tolt tömegek újraindulnak a küzdelembe és beleütköznek a „régi munkásszervezetek áruló politikájába”, ha a „történelem törvényei” nem lettek volna „erősebbek, mint a bürokratikus apparátusok”. De ez az objektív valóság kevés lenne, ha belőle eredő feladatok nem öltöttek volna testet a szervezetekben.
Az Egyesült Államokban, ahol 1940-ben léteztek még bizonyos alapvető szabadságjogok – mint a gyülekezési szabadság –, a Socialist Workers Party (amerikai trockista szervezet) tudomást szerezvén Trockij haláláról, gyűlést szervezett.
1940. aug. 28-án, mikor az amerikai kormány elutasította Trockij temetését az USA-ban, dolgozók százai előtt mondta James P. Cannon, az SWP vezetője: „Trockij elvtárs egész tudatos életèt, 18 éves korától, mikor Nyikolajev városkában csatlakozott a munkásmozgalomhoz, egészen 42 évvel későbbi haláláig Mexikóban, teljes mértékben ennek a központi eszmének rendelte alá. Minden dolgozó és elnyomott felszabadításáért küzdött, a társadalom átalakításáért, a kapitalizmus meghaladásáért, a szocializmus eléréséért társadalmi forradalommal.
Gondolkodásában a társadalmi felszabadító forradalom sikere megköveteli a munkásosztály élcsapatának forradalmi politikai pártját, ettől a gondolattól soha nem fordult el.”
„Vajon a Trockij által létrehozott és inspirált mozgalom túléli vezetője halálát?”
Cannon így folytatta: „Ma, azoknak a szívében, akik az egész világon fájdalmat éreznek, felmerül egy kérdés: vajon a Trockij által létrehozott és inspirált mozgalom túléli vezetője halálát? (...) A legkisebb habozás nélkül megerősítjük, hogy igen. Ellenségeink, akik megjósolják mozgalmunk összeomlását, barátaink, akik tartanak tőle, csak annyit bizonyítanak, hogy nem értik, ki volt Trockij, mit jelent és milyen örökséget hagyott maga mögött. (...) A harcot az emberiség szabadságának jövőjéért az eszme együttese irányítja. Trockij erős eszméjét tartalmazza programunk és lobogónk, ez vezet minket világosan cselekvéshez korunk minden bonyolultságában.»
Cannon hozzátette : «Trockij maga is úgy ítélte, hogy az eszme alkotja a legnagyobb erőt, többször megismételte: „Nem a párt hozza létre a programot, a program alkotja a pártot.” Egy nekünk írt levelében ezt mondta: „Noha a világ legigazabb és legerősebb eszméjével dolgozunk, számban kevesen vagyunk és eszközeink nem megfelelőek. De idővel az igaz eszmék a szükséges emberi és anyagi erőket megteremtik. ”Trockij Marx-szal együtt meg volt győződve arról, hogy az eszme, mely magával ragadja a tömegeket, anyagi erővé alakul.»
Érdekes, hogy az amerikai trockista vezető többször is aláhúzza az eszme, a koncepció fontosságát. Végülis, a domináns osztályok szolgálatában álló úgynevezett idealisták, akik tartanak az eszméktől és koncepcióktól, állandóan változtatják azokat a kizsákmányolás rendszerének igényei szerint. A materialisták azok, akik koncepciói az osztályharc valóságába illeszkednek, melyek meggyőződést adnak, tehát programot, ami csak a szervezet építésén keresztül válhat «anyagi erővé». Ez a bolsevizmus alapja.
A legnagyobb imperialista hatalom szívében, háborúba lépésének előestéjén, ez a beszéd kihívást jelentett. Roosevelt «nagy demokráciája» Cannont és az SWP 17 aktivistáját börtönbe vetette megerősítve azt, amit Trockij mondott az USA-ról: «Nem váltunk irányt», vagyis a háború nem változtat az osztályharc valóságán, hogy a kizsákmányoltak kizsákmányoltak, a kizsákmányolók pedig kizsákmányolók.
Ekként készítette újjáépítését a háború elején a IV. Internacionálé – korántsem eltűnőben – ahogyan a SWAP is küzdött szervezetileg az USA-ban.
Ezt erősítette meg Trockij 1940-ben a legsötétebb órákban: «A népi tömegek győzelme a náci zsarnokság felett a világtörténelem egyik legnagyobb robbanása lesz» – amint így is lett. A forradalmi fellendülés, mely Olaszországban kezdődött 1943-ban a fasiszta rezsim leverésével, az egész földrészt érintette. Nyugat-Európában a diszlokalizálódott burzsoá kormányok csak úgy tarthatták magukat, ha a munkásosztály pártjaira, a szocialista és kommunista pártokra bízták ennek kezelését, elfogadván a burzsoázia hosszútávú dominanciájával összeegyeztethetetlen engedményeket. A nagy gyarmattartó hatalmak felbomlottak, először is a brit birodalom, a forradalom elérte Ázsiát, Kínában a Kuomintang rendszerét halállal fenyegetve. Ez a forradalmi hullám tört meg a szociáldemokrácia és a sztálinizmus betontömbjén. A nagy imperialista államok a helyükön maradtak. Más szavakkal, a «nagy kérdés», amiről a IV. Internacionálé «Nyilatkozata az imperialista háborúról és a világ-proletárforradalomról» szólt, nem oldódott meg, a tömegek élére nem került forradalmi párt.
Ilyen körülmények között – ha csak látszólag is – a világ tőkés rendszere, úgy tűnik, stabilizálta dominanciáját. A világon a forradalmi hullám által elért vívmányok lényegét (Kelet-Európában a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele, a kínai forradalom első győzelmei) a globális sztálinista apparátus tartotta ellenőrzése alatt, mely, ahogyan Pierre Lambert mondta, «a nemzetközi trockista mozgalom legnagyobb válságát okozta». Az 1969-es konferencián megmagyarázta : «Ha kitör a háború, mondta Frank, Pablo, Germain (a IV. Internacionálé programját elvető irányzat vezetői), akkor annak a következő 2-3 évben kell megtörténnie, s ilyen rövid idő alatt lehetetlen a IV. Internacionálé forradalmi pártját létrehozni, ebben a ma hidegháborús, holnap viszont már valódi háborús helyzetben a sztálini bürokrácia kénytelen a saját felfogása szerinti szocializmust létrehozni. Elvtársak, itt maga a program érintett: a problémák gyökere, a központi kérdés maga a program, ami végül az osztályharcos szervezetet építő tudatos aktivisták tudatos harcának kifejezését érinti. Mert ha igazuk volt, akkor a program rossz, hiszen azt mondja: a sztálini bürokrácia végleg áttért a burzsoázia oldalára. Ha pedig az mégis tud a maga módján szocializmust létrehozni, akkor ki kell jelenteni, hogy a történelemnek a szocializmushoz vezető útja maga bürokratikus szocializmusé Sztálin bűncselekményeivel is; ki kell mondani, hogy az Októberi forradalmat Leninnel, Trockijjal megvívó és aztán Sztálin által lemészárolt régi bolsevikok csontjai kövezik ki az utat a termelőerők fejlődéséhez vezető progressziv társadalom, az emberiség előrehaladása felé – és akkor azt is kell mondani, hogy Sztálinnak van igaza nem csak Trockijjal, de Leninnel szemben is, aki már 1923-tól szembe akart szállni vele.»
Pierre Lambert leplezte le a IV. Internacionálé programjával tökéletesen ellentétes koncepció tartalmát:
«Mozgalmunk számára az objektív valóságot alapjában a kapitalista rendszer és a sztálinista világ alkotja. Egész röviden, ezek az elemek alkotják a maradékot illetően is az objektív realitást, akarjuk vagy sem, mert a kapitalizmussal szembeszálló erők óriási többségét ma a szovjet bürokrácia irányítja vagy befolyásolja. (…) A szovjet bürokrácia maga is kénytelen – az új körülmények között – politikáját balra tolni». (Michel Pablo által írt Hová tartunk? c. 1951-es munkája)
Ahogy látjuk, az osztályharc eltűnt, a társadalom alapvető osztályai, a burzsoázia és a munkásosztály közötti harc átlényegült a «sztálini világ» és a «kapitalista rendszer» ellentétévé.
Nemet mondtunk és drágán fizettünk érte, mondta Pierre Lambert. A még a IV. Internacionálé vezetésében is meghonosult prosztálinista revizionizmus nem csak a szocialista forradalmon alapuló centralizált nemzetközi szervezet diszlokációjához vezetett, hanem a IV. Internacionálé teljes szekcióinak megsemmisítéséhez is. A történelem iróniája, hogy az amerikai SWP, mely eleinte jól tartotta magát osztályharcos pozíciójának köszönhetően az USA-ban, de keresve a megbékélést a revizionista destruktorokkal végül is szétzilálódott, mert vezetése nem tartotta számon, amit Cannon mondott az eszmék helyéről – vagyis a programról –, s a körülmények által diktált empirizmusnak szentelte azt.
Az 1950-ben kezdődött válság alatt a francia szekció nagy része elszigetelődött, s a évtizedekig tartó, a proletariátus forradalmi vezetése problémájának megoldásáért vívott harc a IV. Internacionálé rekonstruciójáért vívott küzdelem formáját vette fel. Ezen a harcon keresztül került megóvásra az a folytonosság, ami a küzdelemben kikovácsolódott IV. Internacionálét ma alkotja.
Ez az, amiért elkerülhetetlenül ki kell térni Pierre Lambert különleges helyzetére ebben a hosszú harcban. Nem csak azok között volt, akik elsőként mondtak nemet, hanem minden egyes szakaszban összekötötte a IV. Internacionálé programja védelmét az osztályharcba való effektív közbelépéssel; nemzetközi szinten nagy figyelemmel fűzte össze a munkásosztály függetlenségét erősítő és a IV. Internacionálé építését segítendő minden elemet. Központi szerepet játszott a szervezet életében, homogenizációjában, az összefogott – vagy azt elérni szándékozó – erők fejlesztésében a IV. Internacionálé programja bázisán.
A IV. Internacionálé túlélte a XX. század legnagyobb felbolydulásait
Nem arról van szó, hogy a IV. Internacionálé rekonstrukciójáért vívott harc történetét felvázoljuk összekötve az osztályharc fejlődésével ugyanebben a periódusban. A IV. Internacionálé 2009-es VII. Világkongresszusán az általános (fő)tanács beszámolójában megtette ezt.
«(…) ismét megerősítve a IV. Internacionálé alapítóprogramját, az agonizáló tőkés rendszer világválsága elszabadult. A világpiacnak ez a lépése a diszlokáció felé a forradalom késlekedésének egyenes terméke, a késés pedig az apparátusoknak a munkásosztály cselekvése előtti utat elvágó ellenforradalmi akciója. Ennek a 70 évnek a fényében igazolódik a IV. Internacionálé alapítóprogramjának megerősítése: az emberiség válsága a proletariátus forradalmi vezetésének válsága.
A IV. Internacionálé túlélte a XX.század legnagyobb felobolydulásait: a parazita kaszt megszilárdulását, annak nemzetközi apparátusa létrehozását, Lev Trockij meggyilkolását, a második imperialista háborút és a pablista likvidációs szakadást.
70 év telt el. Az ellenforradalmi apparátusokkal és a pablista likvidációval szemben Lambert elvtársunkkal együtt őriztük a IV. Internacionálé kontinuitását.
Ez a kontinuitás biztosított, különösen a XX.század egyik legnagyobb felbolydulásával, a Szovjetunió összeomlásával szemben (és annak ellenére), mely alapjainak megtorpedózását a sztálinista bürokrácia készítette elő. A világproletariátus legmagasabb szintű vívmányát semmisítette meg. Ez az összeomlás csapást mért a világ munkásságára, de nem jelenti az osztályharc végét.
A IV. Internacionálé, először is, mivel a cselekmények által igazolt programja szerint az egész forradalmi munkásmozgalom folyamatosságára összpontosít, 1938-ban létrehozott programja keretében évtizedek alatt olyan trockista kádereket választott ki, akik orientációja az 1993-as újraproklamálásához vezetett.»
Amikor megerősítjük, hogy a programot «az események igazolták», először is azért tehetjük, mert az osztályharc folytatódik és a tények többszörösen bizonyítják, hogy „a tömegek irányultságát egyrészt a rothadó kapitalizmus objektív körülményei, másrészt a régi munkásszervezetek áruló politikája határozza meg. Ebből a két tényezőből a döntő nyilvánvalóan az első: a történelem törvényei hatalmasabbak a bürokrata apparátusoknál.” (Átmeneti program)
A világ helyzetét mára a munkásosztály folytonos harca alakította ki, mely a II. világháborút követő egész periódusban a termelési eszközök magántulajdonán alapuló tőkés kizsákmányoló rendszer megdöntése felé tendált. Ezek a harcok sikerrel jártak, fékezték a mai, a tőkés rendszer generálta barbárság felé tartó menetet, de nem küzdötték le ezt a rendszert abból az okból, hogy a munkás osztály szervezeteinek vezetését ellenforradalmi apparátusok tartják kezükben. Ugyanezért nem tudták megakadályozni a munkásosztályra mért csapásokat sem.
Az amerikai imperializmus kudarca szemben a kínai forradalom eredményeire támaszkodó vietnami nép forradalmi háborújával (mégha az a kínai uralkodó bürokrácia politikáját is követte), az 1968-as általános sztrájk Franciaországban, a portugál forradalom, a lengyelországi és egész kelet-európai forradalmi fellendülés csak néhány példája a kizsákmányoltak és elnyomottak harcának világszerte a kizsákmányolók és elnyomók ellen.
Az imperializmus megpróbálta megsemmisíteni mind világszinten, mind az egyes országokban az osztályharcban megszerzett vívmányokat – és próbálkozik vele folyamatosan. A Szovjetunió létezése, mely az Októberi forradalom következtében a termelőeszközök állami tulajdonán alapuló társadalom lett, ennek a forradalomnak az eredményeit kristályosította ki, az egész világproletariátus számára jelentett eredményt. A bürokrácia egész politikája vezetett a Szovjetunió destrukciójához mind világszinten, mind az egyes országokban. Ahogyan a VII. Kongresszus jelentése mondja:
«A Szovjetunió összeomlása jelentékeny csapást mért a munkásosztályra a tőkét és a munkát szembeállító nemzetközi harcában. A SZU jelentette a világproletaritátus legmagasabb szintű vívmányát a munkásosztály politikai megfosztottsága ellenére, mivel a deformálódott munkásállam létezésében mégis megtestesítette az Októberi forradalom vívmányait».
A Szovjetuniónak a bürokrácia által mindenféle módon előkészített destrukciója csak úgy érhető, ha Az elárult forradalom, a bürokrácia és a Szovjetunió elemzésének referenciájára támaszkodunk:
«Az Októberi forradalom sorsa ma Európához és a világhoz kötődik (…). A kapitalizmus felé való visszalépés ugyanakkor lehetséges.»
A SZU destrukciója, a világproletariátus harcának jelentékeny epizódja, nem vetett véget az osztályharcnak, s nem is jelenti azt, hogy a stabilizálódott imperialista dominancia új szakaszába érkezett volna. A IV. Internacionálé «folyamatosan azt próbálja megértetni, hogy a háborúk és forradalmak periódusának alapvető jegyei a jelenlegi időszak jellemzői.» (A VII. Kongr. jelentése)
A világon folyamatos osztályharcban a Szovjetunió szétverése jelentős támpont, mely aláhúzza, hogy az imperializmus offenzíváját a népek és dolgozók ellen összpontosítja, megsokszorozza a háborúkat a termelő erők tömegek megsemmisítését intenzívebbé téve. De ez az offenzíva nem tudja regenerálni a zsákutcába került kizsákmányoló rendszert és újabb egyensúlyvesztéshez vezet fenyegetve dominanciája stabilitását, sőt, magát a dominanciát is.
Szakadatlan harc nélkül, a forradalom és ellenforradalom közötti megszakítatlan szembenállás nélkül, ami létezésének és konstrukciójának területe, a IV. Internacionálé nem létezne. Mindamellett szervezett valósága, politikája nem mechanikusan zajlik ebben az osztályharcos valóságban. Szervezett és determinált akciókból erednek, nem pedig minden ország és a világ osztályharcának ingadozásából, hanem a program elvei és annak megvalósítása által.
A kapitalizmus nem éli túl, hiába keres kiutat
Ellentétben azzal, amit a marxizmus különböző revizionistái különféle formákban elismételnek, a kapitalizmus túlélése nem lehetséges még annak ellenére sem, hogy kiutat keres. Ellenkezőleg, tartóssága a civilizáció alapjainak egyre tisztább megkérdőjelezésén keresztül valósult és valósul meg, az emberiség termelőerőinek, elsődlegesen az alapvető termelőerők, «maga a forradalmi osztály» (Marx) növekvő rombolásával.
Amikor azt mondjuk, hogy a IV. Internacionálé tartotta magát, egyszerűen konstatáljuk azt a tényt, hogy szekciói, kezdeményezései által állandó cselekvő faktor az osztályharcban. Csak úgy tud az lenni, ha védelmezi az osztályharc folyamán is a IV. Internacionálé elveit és programját. Nem dogmaként, mert érvényességét minden szakaszban csak a tényekből kiindulva a harci tapasztalat és a folyamatban lévő fejlődés elemzése révén lehet kimutatni. A második világháború előestéjén Trockij azt mondta, hogy ez a háború az előző folytatása lesz. De, tette hozzá, «a folytatás nem jelenti az ismétlést (…) A folytatás egyfajta fejlődést jelent, elmélyülést, hangsúlyozást».
Az imperialista rendszer «kontinuitása» a kapitalista rendszer által használt módszerek egész sorozatának módosításába torkollott annak túlélése érdekében, a harcmező konfigurációjának egész sorozata változásába – de az alapvető ellenfelek ugyanazok: a proletariátus és a burzsoázia; a tét az emberiség számára az, hogy ne hulljon a semmibe; s változatlanul csak a társadalmi forradalom vethet véget a termelőeszközök magántulajdonán alapuló kizsákmányolásnak.
Senki nem tagadhatja ma, hogy az egész Föld a világválság áldozata – olyan krízisé, mely gyökere magának a tőkés rendszernek a működésében van, a termelőeszközöknek történelme egy meghatározott pillanatában megbukott rendszerében, az imperializmus előrehaladott rothadó szakaszában. Túlélése érdekében hasznos számára minden parazita eszköz, mely ma a minden területet érintő ellenőrizhetetlen válság tényezője.
Mert világválságról van szó, mert az amerikai imperializmus erejével sújt le, mert az imperialista, a világban domináns rendszernek ez a kulcsa; ez az alapja és ez kombinálódik a világon a legnagyobb hatalom politikai krízisével. Ez a világválság tapasztalható meg ma Európában a legkoncentráltabb formájában.
Az egész világon a tömegek a tőkés rendszer fenntartásának destruktív következményeibe ütköznek. Népeket, nemzeteket létükben fenyeget.
Mi a leglényegesebb akadály a népek és dolgozók előtt? Egészen pontosan a burzsoáziához még annak agóniájában is kötődő «konzervatív bürokratikus apparátusok», melyeket a IV. Internacionálé alapító programja leplez le. A jellemzés ma még élesebb.
A IV. Internacionálénak nincsenek elütő érdekei a világproletariátusétól, tehát mindazoktól, akik cselekedni akarnak a munkásosztály független szervezetei megőrzésében, egységében a tőkés rendszer gyilkos tervei ellen nemzetközi szinten és minden egyes országban.
A IV. Internacionálé cselekedeit arra a tényre alapozza, hogy a munkásosztály harca a civilizáció és az egység megőrzéséért vívott összes küzdelem tengelye.
Megerősíti, hogy a kiút a termelőeszközök magántulajdonán alapuló tőkés világrendszer eltűnésében rejlik.
Ezért van, hogy küzdelmén keresztül és ennek a küzdelemnek mintegy feltételeként a IV. Internacionálé minden szakaszban elemezte ezeket a módosulásokat, elmélyüléseket, hangsúlyeltolódásokat marxista, trockista elemzések tükrében, melyhez hozzátehetjük, amit Pierre Lambert mondott 1969-ben:
«Ismerjétek meg mérlegünket, hibáinkkal együtt is a mienk, trockistáké (…). Igen, hibáztunk is, de sem Franciaországban, sem a világon nincs egyetlen irányzat sem, mely képes volna számot adni úgy, ahogy mi tettük, hibáinkkal együtt a lezajlott és jövendő eseményekről.»
A La Véritének ez a különkiadása egész sorozat cikken keresztül Lev Trockij politikai állásfoglalása szellemében a legfontosabb feladatokról szól, melyek a munkásosztály előtt állnak, vitakomponensei ennek a mérlegnek.
Előszó
(François Forgue)
70 évvel ezelőtt, 1940 augusztusában Európát a világháború első fázisa jellemezte, az a konfliktus, mely az összes földrészt magával sodorta és az emberiség számára több tucat millió halottal járó, soha nem látott pusztulást okozott.
Európában, a modern civilizáció bástyáján egy egész népet, a zsidó lakosságot, több mint 6 millió emberi lényt, férfiakat, nőket, gyermekeket mészárolták le kegyetlenül, s először a történelemben a nukleáris fegyver, nem kímélve senkit, két japán várost semmisített meg.
Néhány rituális ceremónián kívül ez a 70. évforduló alig gondolkoztatott el valakit is arról, mi az oka a barbárság elszabadulásának, mintha a múltból ki kellene űzni az ördögöt, hogy ne kelljen megvizsgálni kapcsolatát a jelennel.
1940 augusztusában Ny-Európa legnagyobb része náci csizmák alatt nyögött. A semleges országok, Portugália és Spanyolország, nácibarát munkásellenes diktatúrák martalékaivá váltak. Keleten a sztálinista bürokrácia megosztva Lengyelországot a nácikkal, cinikusan a béke garantálásával dicsekedett.
«Annak ellenére, hogy a Kreml területileg gyarapodott, a Szovjetunió nemzetközi helyzete jelentősen súlyosbodott», írta 1940. jún. 17-én Lev Trockij kimutatva, hogy Lengyelország feldarabolása veszélyes a SZU számára, mivel a náci Németországgal immár közös határai vannak, s Hitler számára «a nyugati győzelmek csak előkészületei a gigantikus keleti menetelésnek».
Néhány hónappal korábban, februárban Trockij kiemelte, hogy a hitleri győzelmek az elkerülhetetlen csapás előjátékai: Hitler terve «nem csak a nemzetiszocialista rendszer katasztrófájához vezet, hanem a német kapitalizmuséhoz is».
Ebben az évben a Mexikóba menekült Trockij az idő ellen küzd «íróasztalához gályarabként láncolva», ahogy az amerikai James P. Canon trockista vezető mondta, hogy marxista módon elemezze az eseményeket annak megállapítására, melyek konjunkturálisak, melyek meghatározóak a proletariátus felszabadításának harcában. Az Októberi forradalom – Leninnel együtt – egyik legfőbb vezetője, a Vörös Hadsereg megalapítója, az ellenforradalmi bürokrácia és diktatúrája elleni politikai harc szervezője összes erejét annak a feladatnak szenteli, mely nevetségesnek tűnhet, de melyet saját maga «élete legfontosabb munkájának» tartja: politikailag felfegyverkezni, és a háború és a megtorlás miatt szétszóródott aktivistákat, a IV. Internacionálé kis szervezeteit összekovácsolni egy világos távlat körül. Tudja, hogy ideje véges, egyrészt az események gyors menete miatt, másrészt egy bármikor bekövetkezendő újabb támadás áldozatává válhat. Az ellenforradalmi diktatúra mindenképpen meg akart szabadulni attól, aki lerántotta álarcát.
Szudoplatov, Sztálin politikai rendőrségének munkatársa és Trockij meggyilkolásának egyik szervezetője visszaemlékezéseiben ezt írja: «Trockijjal végezni kell még az év vége, a háború előtt.»
Végezni kell vele, nem csak azért, amit megtestesített, hanem azért is, mert nem volt egyedül. Egy mozgalom lelke, mozgatója volt, s gyilkosai azt reméltek, nélküle a mozgalom is eltűnik.
Sztálin azt mondta Szudoplatovnak: «Trockij személyén kívül nincs egyetlen jelentős politikai figura sem a trockista mozgalomban. Ha Trockijt eltávolítjuk, eltűnik a veszély is (…) Trockij kiküszöbölése a mozgalom teljes összeomlásához vezet.»
Aug. 20-án a gyilkos lesújtott. 24-én a Pravda bejelenti : «A külföldi titkosszolgálatok elvesztették bősz öreg ügynöküket, gyilkosságok szervezőjét.»
Eképpen a becstelen rágalmak, melyek Lenin pártjának egész vezetése legyilkolásának fedezését voltak hivatottak szolgálni, és melyeket már Trockij életében is használtak ellene, halála után is folytatódtak. Aztán a gyilkosságok és rágalmak szerzőjét azok tagadták meg, akiket megtestesített, akik életében tömjénezték, s halála után mint gyilkost maguk tették ki a mauzóleumból.
Trockij analízisében nem csak igazolódott a tények által a dolgozók és népek harcának hosszú fejlődése Kelet-Európában és a Szovjetunióban (amit Trockij politikai forradalomnak hívott: a munkásosztály forradalmi akcióját a termelőerők társadalmi tulajdonának védelméért a bürokráciával szemben annak megdöntéséért és a valódi munkásdemokrácia létrehozásáért), hanem elemzése kimutatja a tömegakciók, történelmi folyamatok szintjén a bürokrácia reakciós természetét is.
A Pravda állítását ma már senki nem merné ismételni. Trockij történelmi alakja, még a «hivatalos történelemben» is a XX. század egyik legnagyobb forradalmárja, nagy gondolkodója.
François Mauriac, akinek politikai koncepciója radikálisan különbözik Trockijétól, elismerte: «Minél többet gondolkodom, annál inkább úgy tűnik, hogy Trockij győzött a liberális Európa szocialista tömegei felett és magához vonzotta azokat, akiket a sztálinizmus megingathatatlan ellenzékbe vetett.»
Most nem csak megemlékezésről van szó. Bizonyos, az emberiség történelmében meghatározó események – melybe beletartozik Trockij meggyilkolása is – 70. évfordulóján jogosan kerülhetett volna az őt megillető helyre. De nem ez vezette a IV. Internacionálé nemzetközi titkárságát arra, hogy kiadja a La Vérité ezen speciális számát. Elsősorban az a tény, amit Sztálin jelentett ki, hogy Trockij halála a IV. Internacionálé halála is lesz.
Osztályharcos nemzetközi szervezetünk sem és egyetlen szekciója sem halt el a Trockij által alapított mozgalom szervező és cselekvő kontinuitásában sem 1940-ben, sem később.
A Trockij íróasztalán az aug. 20-án talált írások között a következő részlet áll: «A rekciónak ma olyan hatalom van a kezében, mely az emberiség modern történelmében még soha nem volt. De megbocsáthatatlan hiba lenne csak ezt látni. A történelmi folyamatok ellentmondásosak. A hivatalos diktatúra takarója alatt a tömegekben mélységes folyamat zajlik, mely felhalmozza a a politikai távlatokra fogékony tapasztalatokat. A demokratikus államok régi konzervatív hagyománya, mely az utolsó imperialista háború idején olyan erős volt, ma már csak stabilitását vesztett maradvány. A második világháború a rendszer megváltoztatását parancsolóbban veti fel, sürgetőbben mint az első.»
Jún. 30-án azt írta: «Nem váltunk irányt. Európa új térképe nem érvényteleníti a forradalmi osztály harcának elveit.»
Az osztályharc realitásai teszik, hogy a mai helyzet csak egy múló mozzanat lesz a tömegek forradalmi cselekedetei révén. Ezt jelzi Trockij tisztán, a háborúban ott vannak a forradalmi fejlődés csírái, melyek 1943-tól bukkannak fel és újból módosítják Európa és az egész világ térképét.
S nem kevésbé világosan húzza alá azokat az akadályokat, melyet a dolgozók előtt tornyosulnak:
«Nem lehetséges-e, hogy a sztálinisták az újabb forradalmi hullám élén találják magukat és a forradalmat kudarcra ítélik, mint Spanyolországban és korábban Kínában? Természetesen nem lehet kizárni egy ilyen lehetőséget például Franciaországban sem. A forradalom első hulláma gyakran, vagy pontosabban mindig ezeket a baloldali pártokat emelte hatalomba, melyek egy korábbi időszakban elrendezték, hogy ne legyenek diszkreditálva teljesen és maguk mögött komoly politikai tradíciót tudnak.»
Ezek a feljegyzések, Trockij utolsóként diktált mondatai, összefoglalják:
«Marx, Engels, Lenin megalkuvást nem ismerő harca egyik részről az opportunizmussal, másik részről az anarchizmussal szemben megmutatja, hogy egyáltalán nem becsülték le ezt a veszélyt. Miben áll a veszély? Abban, hogy a munkásosztály csúcsain a burzsoá befolyás előtt nyitott opportunizmus elzárhatja, lassíthatja, megnehezítheti, késleltetheti a proletariátus történelmi hivatásának teljesítését.
Pontosan ezt a társadalmi feltételt vizsgálhatjuk meg most. A fasizmus egyáltalán nem a «szocializmus helyett» jött. A fasizmus a kapitalizmus folytatása, az a kísérlete, hogy létezését örökössé tegye egyre bestiálisabb és rettenetesebb intézkedések által. A kapitalizmusnak csak azért lett lehetősége a fasizmushoz folyamodni, mert a munkásosztály nem valósította meg időben a szocialista forradalmat. A proletariátust megbénították az opportunista pártok. Az egyetlen dolog, amit mondhatunk, hogy több akadály, több nehézség, több szakasz áll a proletariátus forradalmi fejlődése útján, mint amennyit a tudományos szocializmus alapítói előre láttak. A fasizmus és az imperialista háborúk sorozata olyan szörnyű iskolát jelentenek, melyen keresztül a munkásosztálynak meg kell szabadulnia a kispolgári tradícióktól, a babonáktól, le kell ráznia nyakáról az opportunista, demokratikus és kalandor pártokat, ki kell kovácsolnia és nevelnie az élcsapatot, és így előkészülnie ennek a feladatnak a megoldására, amelyen kívül nincs menedék az emberiség fejlődése számára.» (Bonapartizmus, fasizmus és háború – Művek, 24. kötet)
«Felkészülni a háborúk, felkelések (…) hosszú éveire és a közbenső rövid fegyverszünetekre…»
Ismételjük, ezek a feljegyzések, nyilatkozatok, cikkek a IV. Internacionálé aktivistái és csoportjai állandó témáinak tárgya. Az események szoros példáin keresztül Trockij kapcsolatot teremt a mindennapi akciókkal és a «Nyilatkozat az imperialista háborúról és a világ-proletárforradalomról» együttes tartalmában kialakuló perspektívával.
«A tőkés rendszernek nincs kiútja, csak meghosszabbított agóniája. Fel kell készülni a hosszú évekre, ha nem évtizedekre, háborúkra, felkelésekre, rövid közbenső fegyverszünetekre, új háborúkra és új felkelésekre (...). A nagy történelmi probléma soha nem oldódik meg addig, amíg a proletariátus élére nem forradalmi párt kerül.”
A szervezet megszilárdításához elkerülhetetlen állandó párbeszédet, nevelési és politikai fegyverkezési munkát törte meg a gyilkos jégcsákány.
Hogyan reagáltak a IV. Internacionálé aktivistái, csoportjai, mikor megtudták, hogy Trockij nincs többé, meggyilkolták?
A legtöbb országban néhány soros információt jelentett az esemény.
Pierre Lambert a börtönből, ahová az «antifasiszta» Daladier-kormány vetette, húszéves fiatalként éppen megszökött, egyike volt azon «maroknyi» aktivistának, akik folytatták a harcot a forradalmi párt felépítéséért az illegalitás és a halállal fenyegető megtorlás körülményei között. 1969-ben felidézte, mit jelentett számára és elvtársai számára Trockij halála.
„1940-ben, mikor megtudtuk, hogy Lev Trockij meghalt, kevesen voltunk, tapasztalatlan fiatalok, teljesen érthető, hogy egész sor hibát követtünk el: a programnak húsunkba és vérünkbe kellett ivódni, s nagyon drágán kellett megfizetnünk ezért, de nem lehetett másképpen. Mert a proletárforradalomhoz hasonulás kemény dolog, az osztályharcban kell megtanulni, mi az az osztályharc; nem úgy, mint a vörös próféták, akik majd az igazságot elviszik a munkásoknak, hanem mint stratégiával, programmal, taktikával felfegyvezett aktivisták, akik részt vesznek az osztályharcban. Mint olyan aktivisták, akik képesek megérteni minden szakaszban, hogyan kell a forradalmi pártot felépíteni. Ez nem volt könnyű! Voltak hibák!”
Ez volt az első válasz Sztálinnak. Trockij meggyilkolása szörnyű csapást mért a IV. Internacionáléra, a Sztálin által emlegetett «jelentéktelen figurák», akikről Sztálin beszélt, a «tapasztalatlan fiatalok» a Trockij által kidolgozott politikai program körül szerveződtek, a proletariátus osztályharca kollektív tapasztalatának, győzelmeinek és kudarcainak talaján, gyakorlatilag ezen a programon – melybe ágyazódtak – alapulva szilárdultak meg a forradalmi párt építésének tevékenységében. Tették a legnagyobb nehézségek között, sok hibát is elkövettek, de mégis nekik köszönhető, hogy Sztálin jóslatával szemben a IV. Internacionálé túlélte Trockijt.
A IV. Internacionálé aktívan részt vett a háború végén jelentkező gigantikus forradalmi eseményekben, az alapításához viszonyítva egyre jelentősebb erőket fogott össze. Ez bizonyosan lehetetlen lett volna, ha a IV. Internacionálé programja, elvei nem felelnének meg az osztályharc realitásainak, annak, hogy minden szakaszban, az akadályok ellenére, „a bomló kapitalizmus objektív körülményei” által tolt tömegek újraindulnak a küzdelembe és beleütköznek a „régi munkásszervezetek áruló politikájába”, ha a „történelem törvényei” nem lettek volna „erősebbek, mint a bürokratikus apparátusok”. De ez az objektív valóság kevés lenne, ha belőle eredő feladatok nem öltöttek volna testet a szervezetekben.
Az Egyesült Államokban, ahol 1940-ben léteztek még bizonyos alapvető szabadságjogok – mint a gyülekezési szabadság –, a Socialist Workers Party (amerikai trockista szervezet) tudomást szerezvén Trockij haláláról, gyűlést szervezett.
1940. aug. 28-án, mikor az amerikai kormány elutasította Trockij temetését az USA-ban, dolgozók százai előtt mondta James P. Cannon, az SWP vezetője: „Trockij elvtárs egész tudatos életèt, 18 éves korától, mikor Nyikolajev városkában csatlakozott a munkásmozgalomhoz, egészen 42 évvel későbbi haláláig Mexikóban, teljes mértékben ennek a központi eszmének rendelte alá. Minden dolgozó és elnyomott felszabadításáért küzdött, a társadalom átalakításáért, a kapitalizmus meghaladásáért, a szocializmus eléréséért társadalmi forradalommal.
Gondolkodásában a társadalmi felszabadító forradalom sikere megköveteli a munkásosztály élcsapatának forradalmi politikai pártját, ettől a gondolattól soha nem fordult el.”
„Vajon a Trockij által létrehozott és inspirált mozgalom túléli vezetője halálát?”
Cannon így folytatta: „Ma, azoknak a szívében, akik az egész világon fájdalmat éreznek, felmerül egy kérdés: vajon a Trockij által létrehozott és inspirált mozgalom túléli vezetője halálát? (...) A legkisebb habozás nélkül megerősítjük, hogy igen. Ellenségeink, akik megjósolják mozgalmunk összeomlását, barátaink, akik tartanak tőle, csak annyit bizonyítanak, hogy nem értik, ki volt Trockij, mit jelent és milyen örökséget hagyott maga mögött. (...) A harcot az emberiség szabadságának jövőjéért az eszme együttese irányítja. Trockij erős eszméjét tartalmazza programunk és lobogónk, ez vezet minket világosan cselekvéshez korunk minden bonyolultságában.»
Cannon hozzátette : «Trockij maga is úgy ítélte, hogy az eszme alkotja a legnagyobb erőt, többször megismételte: „Nem a párt hozza létre a programot, a program alkotja a pártot.” Egy nekünk írt levelében ezt mondta: „Noha a világ legigazabb és legerősebb eszméjével dolgozunk, számban kevesen vagyunk és eszközeink nem megfelelőek. De idővel az igaz eszmék a szükséges emberi és anyagi erőket megteremtik. ”Trockij Marx-szal együtt meg volt győződve arról, hogy az eszme, mely magával ragadja a tömegeket, anyagi erővé alakul.»
Érdekes, hogy az amerikai trockista vezető többször is aláhúzza az eszme, a koncepció fontosságát. Végülis, a domináns osztályok szolgálatában álló úgynevezett idealisták, akik tartanak az eszméktől és koncepcióktól, állandóan változtatják azokat a kizsákmányolás rendszerének igényei szerint. A materialisták azok, akik koncepciói az osztályharc valóságába illeszkednek, melyek meggyőződést adnak, tehát programot, ami csak a szervezet építésén keresztül válhat «anyagi erővé». Ez a bolsevizmus alapja.
A legnagyobb imperialista hatalom szívében, háborúba lépésének előestéjén, ez a beszéd kihívást jelentett. Roosevelt «nagy demokráciája» Cannont és az SWP 17 aktivistáját börtönbe vetette megerősítve azt, amit Trockij mondott az USA-ról: «Nem váltunk irányt», vagyis a háború nem változtat az osztályharc valóságán, hogy a kizsákmányoltak kizsákmányoltak, a kizsákmányolók pedig kizsákmányolók.
Ekként készítette újjáépítését a háború elején a IV. Internacionálé – korántsem eltűnőben – ahogyan a SWAP is küzdött szervezetileg az USA-ban.
Ezt erősítette meg Trockij 1940-ben a legsötétebb órákban: «A népi tömegek győzelme a náci zsarnokság felett a világtörténelem egyik legnagyobb robbanása lesz» – amint így is lett. A forradalmi fellendülés, mely Olaszországban kezdődött 1943-ban a fasiszta rezsim leverésével, az egész földrészt érintette. Nyugat-Európában a diszlokalizálódott burzsoá kormányok csak úgy tarthatták magukat, ha a munkásosztály pártjaira, a szocialista és kommunista pártokra bízták ennek kezelését, elfogadván a burzsoázia hosszútávú dominanciájával összeegyeztethetetlen engedményeket. A nagy gyarmattartó hatalmak felbomlottak, először is a brit birodalom, a forradalom elérte Ázsiát, Kínában a Kuomintang rendszerét halállal fenyegetve. Ez a forradalmi hullám tört meg a szociáldemokrácia és a sztálinizmus betontömbjén. A nagy imperialista államok a helyükön maradtak. Más szavakkal, a «nagy kérdés», amiről a IV. Internacionálé «Nyilatkozata az imperialista háborúról és a világ-proletárforradalomról» szólt, nem oldódott meg, a tömegek élére nem került forradalmi párt.
Ilyen körülmények között – ha csak látszólag is – a világ tőkés rendszere, úgy tűnik, stabilizálta dominanciáját. A világon a forradalmi hullám által elért vívmányok lényegét (Kelet-Európában a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele, a kínai forradalom első győzelmei) a globális sztálinista apparátus tartotta ellenőrzése alatt, mely, ahogyan Pierre Lambert mondta, «a nemzetközi trockista mozgalom legnagyobb válságát okozta». Az 1969-es konferencián megmagyarázta : «Ha kitör a háború, mondta Frank, Pablo, Germain (a IV. Internacionálé programját elvető irányzat vezetői), akkor annak a következő 2-3 évben kell megtörténnie, s ilyen rövid idő alatt lehetetlen a IV. Internacionálé forradalmi pártját létrehozni, ebben a ma hidegháborús, holnap viszont már valódi háborús helyzetben a sztálini bürokrácia kénytelen a saját felfogása szerinti szocializmust létrehozni. Elvtársak, itt maga a program érintett: a problémák gyökere, a központi kérdés maga a program, ami végül az osztályharcos szervezetet építő tudatos aktivisták tudatos harcának kifejezését érinti. Mert ha igazuk volt, akkor a program rossz, hiszen azt mondja: a sztálini bürokrácia végleg áttért a burzsoázia oldalára. Ha pedig az mégis tud a maga módján szocializmust létrehozni, akkor ki kell jelenteni, hogy a történelemnek a szocializmushoz vezető útja maga bürokratikus szocializmusé Sztálin bűncselekményeivel is; ki kell mondani, hogy az Októberi forradalmat Leninnel, Trockijjal megvívó és aztán Sztálin által lemészárolt régi bolsevikok csontjai kövezik ki az utat a termelőerők fejlődéséhez vezető progressziv társadalom, az emberiség előrehaladása felé – és akkor azt is kell mondani, hogy Sztálinnak van igaza nem csak Trockijjal, de Leninnel szemben is, aki már 1923-tól szembe akart szállni vele.»
Pierre Lambert leplezte le a IV. Internacionálé programjával tökéletesen ellentétes koncepció tartalmát:
«Mozgalmunk számára az objektív valóságot alapjában a kapitalista rendszer és a sztálinista világ alkotja. Egész röviden, ezek az elemek alkotják a maradékot illetően is az objektív realitást, akarjuk vagy sem, mert a kapitalizmussal szembeszálló erők óriási többségét ma a szovjet bürokrácia irányítja vagy befolyásolja. (…) A szovjet bürokrácia maga is kénytelen – az új körülmények között – politikáját balra tolni». (Michel Pablo által írt Hová tartunk? c. 1951-es munkája)
Ahogy látjuk, az osztályharc eltűnt, a társadalom alapvető osztályai, a burzsoázia és a munkásosztály közötti harc átlényegült a «sztálini világ» és a «kapitalista rendszer» ellentétévé.
Nemet mondtunk és drágán fizettünk érte, mondta Pierre Lambert. A még a IV. Internacionálé vezetésében is meghonosult prosztálinista revizionizmus nem csak a szocialista forradalmon alapuló centralizált nemzetközi szervezet diszlokációjához vezetett, hanem a IV. Internacionálé teljes szekcióinak megsemmisítéséhez is. A történelem iróniája, hogy az amerikai SWP, mely eleinte jól tartotta magát osztályharcos pozíciójának köszönhetően az USA-ban, de keresve a megbékélést a revizionista destruktorokkal végül is szétzilálódott, mert vezetése nem tartotta számon, amit Cannon mondott az eszmék helyéről – vagyis a programról –, s a körülmények által diktált empirizmusnak szentelte azt.
Az 1950-ben kezdődött válság alatt a francia szekció nagy része elszigetelődött, s a évtizedekig tartó, a proletariátus forradalmi vezetése problémájának megoldásáért vívott harc a IV. Internacionálé rekonstruciójáért vívott küzdelem formáját vette fel. Ezen a harcon keresztül került megóvásra az a folytonosság, ami a küzdelemben kikovácsolódott IV. Internacionálét ma alkotja.
Ez az, amiért elkerülhetetlenül ki kell térni Pierre Lambert különleges helyzetére ebben a hosszú harcban. Nem csak azok között volt, akik elsőként mondtak nemet, hanem minden egyes szakaszban összekötötte a IV. Internacionálé programja védelmét az osztályharcba való effektív közbelépéssel; nemzetközi szinten nagy figyelemmel fűzte össze a munkásosztály függetlenségét erősítő és a IV. Internacionálé építését segítendő minden elemet. Központi szerepet játszott a szervezet életében, homogenizációjában, az összefogott – vagy azt elérni szándékozó – erők fejlesztésében a IV. Internacionálé programja bázisán.
A IV. Internacionálé túlélte a XX. század legnagyobb felbolydulásait
Nem arról van szó, hogy a IV. Internacionálé rekonstrukciójáért vívott harc történetét felvázoljuk összekötve az osztályharc fejlődésével ugyanebben a periódusban. A IV. Internacionálé 2009-es VII. Világkongresszusán az általános (fő)tanács beszámolójában megtette ezt.
«(…) ismét megerősítve a IV. Internacionálé alapítóprogramját, az agonizáló tőkés rendszer világválsága elszabadult. A világpiacnak ez a lépése a diszlokáció felé a forradalom késlekedésének egyenes terméke, a késés pedig az apparátusoknak a munkásosztály cselekvése előtti utat elvágó ellenforradalmi akciója. Ennek a 70 évnek a fényében igazolódik a IV. Internacionálé alapítóprogramjának megerősítése: az emberiség válsága a proletariátus forradalmi vezetésének válsága.
A IV. Internacionálé túlélte a XX.század legnagyobb felobolydulásait: a parazita kaszt megszilárdulását, annak nemzetközi apparátusa létrehozását, Lev Trockij meggyilkolását, a második imperialista háborút és a pablista likvidációs szakadást.
70 év telt el. Az ellenforradalmi apparátusokkal és a pablista likvidációval szemben Lambert elvtársunkkal együtt őriztük a IV. Internacionálé kontinuitását.
Ez a kontinuitás biztosított, különösen a XX.század egyik legnagyobb felbolydulásával, a Szovjetunió összeomlásával szemben (és annak ellenére), mely alapjainak megtorpedózását a sztálinista bürokrácia készítette elő. A világproletariátus legmagasabb szintű vívmányát semmisítette meg. Ez az összeomlás csapást mért a világ munkásságára, de nem jelenti az osztályharc végét.
A IV. Internacionálé, először is, mivel a cselekmények által igazolt programja szerint az egész forradalmi munkásmozgalom folyamatosságára összpontosít, 1938-ban létrehozott programja keretében évtizedek alatt olyan trockista kádereket választott ki, akik orientációja az 1993-as újraproklamálásához vezetett.»
Amikor megerősítjük, hogy a programot «az események igazolták», először is azért tehetjük, mert az osztályharc folytatódik és a tények többszörösen bizonyítják, hogy „a tömegek irányultságát egyrészt a rothadó kapitalizmus objektív körülményei, másrészt a régi munkásszervezetek áruló politikája határozza meg. Ebből a két tényezőből a döntő nyilvánvalóan az első: a történelem törvényei hatalmasabbak a bürokrata apparátusoknál.” (Átmeneti program)
A világ helyzetét mára a munkásosztály folytonos harca alakította ki, mely a II. világháborút követő egész periódusban a termelési eszközök magántulajdonán alapuló tőkés kizsákmányoló rendszer megdöntése felé tendált. Ezek a harcok sikerrel jártak, fékezték a mai, a tőkés rendszer generálta barbárság felé tartó menetet, de nem küzdötték le ezt a rendszert abból az okból, hogy a munkás osztály szervezeteinek vezetését ellenforradalmi apparátusok tartják kezükben. Ugyanezért nem tudták megakadályozni a munkásosztályra mért csapásokat sem.
Az amerikai imperializmus kudarca szemben a kínai forradalom eredményeire támaszkodó vietnami nép forradalmi háborújával (mégha az a kínai uralkodó bürokrácia politikáját is követte), az 1968-as általános sztrájk Franciaországban, a portugál forradalom, a lengyelországi és egész kelet-európai forradalmi fellendülés csak néhány példája a kizsákmányoltak és elnyomottak harcának világszerte a kizsákmányolók és elnyomók ellen.
Az imperializmus megpróbálta megsemmisíteni mind világszinten, mind az egyes országokban az osztályharcban megszerzett vívmányokat – és próbálkozik vele folyamatosan. A Szovjetunió létezése, mely az Októberi forradalom következtében a termelőeszközök állami tulajdonán alapuló társadalom lett, ennek a forradalomnak az eredményeit kristályosította ki, az egész világproletariátus számára jelentett eredményt. A bürokrácia egész politikája vezetett a Szovjetunió destrukciójához mind világszinten, mind az egyes országokban. Ahogyan a VII. Kongresszus jelentése mondja:
«A Szovjetunió összeomlása jelentékeny csapást mért a munkásosztályra a tőkét és a munkát szembeállító nemzetközi harcában. A SZU jelentette a világproletaritátus legmagasabb szintű vívmányát a munkásosztály politikai megfosztottsága ellenére, mivel a deformálódott munkásállam létezésében mégis megtestesítette az Októberi forradalom vívmányait».
A Szovjetuniónak a bürokrácia által mindenféle módon előkészített destrukciója csak úgy érhető, ha Az elárult forradalom, a bürokrácia és a Szovjetunió elemzésének referenciájára támaszkodunk:
«Az Októberi forradalom sorsa ma Európához és a világhoz kötődik (…). A kapitalizmus felé való visszalépés ugyanakkor lehetséges.»
A SZU destrukciója, a világproletariátus harcának jelentékeny epizódja, nem vetett véget az osztályharcnak, s nem is jelenti azt, hogy a stabilizálódott imperialista dominancia új szakaszába érkezett volna. A IV. Internacionálé «folyamatosan azt próbálja megértetni, hogy a háborúk és forradalmak periódusának alapvető jegyei a jelenlegi időszak jellemzői.» (A VII. Kongr. jelentése)
A világon folyamatos osztályharcban a Szovjetunió szétverése jelentős támpont, mely aláhúzza, hogy az imperializmus offenzíváját a népek és dolgozók ellen összpontosítja, megsokszorozza a háborúkat a termelő erők tömegek megsemmisítését intenzívebbé téve. De ez az offenzíva nem tudja regenerálni a zsákutcába került kizsákmányoló rendszert és újabb egyensúlyvesztéshez vezet fenyegetve dominanciája stabilitását, sőt, magát a dominanciát is.
Szakadatlan harc nélkül, a forradalom és ellenforradalom közötti megszakítatlan szembenállás nélkül, ami létezésének és konstrukciójának területe, a IV. Internacionálé nem létezne. Mindamellett szervezett valósága, politikája nem mechanikusan zajlik ebben az osztályharcos valóságban. Szervezett és determinált akciókból erednek, nem pedig minden ország és a világ osztályharcának ingadozásából, hanem a program elvei és annak megvalósítása által.
A kapitalizmus nem éli túl, hiába keres kiutat
Ellentétben azzal, amit a marxizmus különböző revizionistái különféle formákban elismételnek, a kapitalizmus túlélése nem lehetséges még annak ellenére sem, hogy kiutat keres. Ellenkezőleg, tartóssága a civilizáció alapjainak egyre tisztább megkérdőjelezésén keresztül valósult és valósul meg, az emberiség termelőerőinek, elsődlegesen az alapvető termelőerők, «maga a forradalmi osztály» (Marx) növekvő rombolásával.
Amikor azt mondjuk, hogy a IV. Internacionálé tartotta magát, egyszerűen konstatáljuk azt a tényt, hogy szekciói, kezdeményezései által állandó cselekvő faktor az osztályharcban. Csak úgy tud az lenni, ha védelmezi az osztályharc folyamán is a IV. Internacionálé elveit és programját. Nem dogmaként, mert érvényességét minden szakaszban csak a tényekből kiindulva a harci tapasztalat és a folyamatban lévő fejlődés elemzése révén lehet kimutatni. A második világháború előestéjén Trockij azt mondta, hogy ez a háború az előző folytatása lesz. De, tette hozzá, «a folytatás nem jelenti az ismétlést (…) A folytatás egyfajta fejlődést jelent, elmélyülést, hangsúlyozást».
Az imperialista rendszer «kontinuitása» a kapitalista rendszer által használt módszerek egész sorozatának módosításába torkollott annak túlélése érdekében, a harcmező konfigurációjának egész sorozata változásába – de az alapvető ellenfelek ugyanazok: a proletariátus és a burzsoázia; a tét az emberiség számára az, hogy ne hulljon a semmibe; s változatlanul csak a társadalmi forradalom vethet véget a termelőeszközök magántulajdonán alapuló kizsákmányolásnak.
Senki nem tagadhatja ma, hogy az egész Föld a világválság áldozata – olyan krízisé, mely gyökere magának a tőkés rendszernek a működésében van, a termelőeszközöknek történelme egy meghatározott pillanatában megbukott rendszerében, az imperializmus előrehaladott rothadó szakaszában. Túlélése érdekében hasznos számára minden parazita eszköz, mely ma a minden területet érintő ellenőrizhetetlen válság tényezője.
Mert világválságról van szó, mert az amerikai imperializmus erejével sújt le, mert az imperialista, a világban domináns rendszernek ez a kulcsa; ez az alapja és ez kombinálódik a világon a legnagyobb hatalom politikai krízisével. Ez a világválság tapasztalható meg ma Európában a legkoncentráltabb formájában.
Az egész világon a tömegek a tőkés rendszer fenntartásának destruktív következményeibe ütköznek. Népeket, nemzeteket létükben fenyeget.
Mi a leglényegesebb akadály a népek és dolgozók előtt? Egészen pontosan a burzsoáziához még annak agóniájában is kötődő «konzervatív bürokratikus apparátusok», melyeket a IV. Internacionálé alapító programja leplez le. A jellemzés ma még élesebb.
A IV. Internacionálénak nincsenek elütő érdekei a világproletariátusétól, tehát mindazoktól, akik cselekedni akarnak a munkásosztály független szervezetei megőrzésében, egységében a tőkés rendszer gyilkos tervei ellen nemzetközi szinten és minden egyes országban.
A IV. Internacionálé cselekedeit arra a tényre alapozza, hogy a munkásosztály harca a civilizáció és az egység megőrzéséért vívott összes küzdelem tengelye.
Megerősíti, hogy a kiút a termelőeszközök magántulajdonán alapuló tőkés világrendszer eltűnésében rejlik.
Ezért van, hogy küzdelmén keresztül és ennek a küzdelemnek mintegy feltételeként a IV. Internacionálé minden szakaszban elemezte ezeket a módosulásokat, elmélyüléseket, hangsúlyeltolódásokat marxista, trockista elemzések tükrében, melyhez hozzátehetjük, amit Pierre Lambert mondott 1969-ben:
«Ismerjétek meg mérlegünket, hibáinkkal együtt is a mienk, trockistáké (…). Igen, hibáztunk is, de sem Franciaországban, sem a világon nincs egyetlen irányzat sem, mely képes volna számot adni úgy, ahogy mi tettük, hibáinkkal együtt a lezajlott és jövendő eseményekről.»
A La Véritének ez a különkiadása egész sorozat cikken keresztül Lev Trockij politikai állásfoglalása szellemében a legfontosabb feladatokról szól, melyek a munkásosztály előtt állnak, vitakomponensei ennek a mérlegnek.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.