2011. január 16., vasárnap

La Vérité (Az Igazság)

A IV. Internacionálé elméleti folyóirata
Különkiadás
70 évvel meggyilkolása után: Lev Trockij időszerűsége

3. cikk
Trockij és az Átmeneti program
(Daniel Glückstein)

Lev Trockij írásai és alapvető műveinek egyik legrövidebbje kétségtelenül az Átmeneti program. Szintén egyike azoknak, legalábbis valószínűleg, melyek konstrukciója a leginkább bámulatosnak tűnik. Ezt írta Trockij róla:
«A korábbi viták során az elvtársaknak az volt a benyomásuk, hogy javaslataim vagy követeléseim közül egynémelyek opportunisták, mások pedig túl forradalmiak , és nem felelnek meg az objektív körülményeknek. Ez a kombináció erősen kompromittáló, ezért röviden meg kell védenem ezt a látszólagos ellentmondást.» (Művek, 17. kötet)

«Életem legfontosabb munkája»

Súlyos hiba lenne alábecsülni annak központi helyét, amit Trockij szemében a program kidolgozása jelentett. Azok, akik lényegtelennek tüntették fel, más okból tették. Isaac Deutscher, Trockijról írt életrajzában: ”A(z átmeneti) program terve, melyet az Internacionálé számára készített, nem annyira elvi nyilatkozat, mint egy olyan párt taktikai kérdésekről szóló instrukciója, mely a szakszervezeti harc és a mindennapos politika felé fordul.”
Ennek következtében és több ízben az Egyesült Titkárság az Átmeneti program ilyen-olyan passzusáról – főként a termelőerőket illetően – feltette, hogy pillanatnyi konjunktúráról szól és nem programkérdésekről. Ezeket a kibúvókat Trockij már előre megcáfolta, aki a program helyét és jelentését ekként foglalja össze:
„A következő időszak – a agitáció, a propaganda és a szervezés forradalom előtti időszakának – stratégiai feladata abban áll, hogy meghaladjuk a forradalom objektív körülményeinek érettsége, valamint a proletariátus és élcsapatának éretlensége (az idősebb nemzedék zavartsága és kiábrándultsága, az ifjabb tapasztalatlansága) közötti ellentmondást. Segíteni kell a tömegeket mindennapi harcuk folyamatában, meg kell találni az összekötő hidat a jelenlegi követeléseik és a szocialista forradalom programja között. Ennek a hídnak magában kell foglalnia az átmeneti követelések rendszerét, az aktuális körülményekből és a munkásosztály széles rétegei jelenlegi tudatából kiindulva törvényszerűen el kell vezetnie egy és ugyazazon következtetéshez: a hatalom proletariátus általi megragadásához.”
Látjuk, messze vagyunk Deutscher állításától, a IV. Internacionálé állítólagos felhívásától, melyben a „szakszervezeti harc és mindennapos politika felé forduláshoz” ragaszkodott volna. Az Átmeneti program kérdése a hatalom. A hatalomé és annak munkásosztály általi meghódítása. (Mely hatalommegragadás ténylegesen feltételezi, hogy a párt hallgassa meg a „mindennapok” legelemibb követeléseit, nem csak úgy magáért, hanem az átmenet kiindulópontjaként ahhoz, hogy feltegye és megoldja a hatalom a kérdését.)
A hatalom meghódítása – a megérett, a forradalom számára több mint érett – objektív körülmények tényéből fakadóan szükséges. Azonban ezek beleütköznek abba az éretlenségbe, melyet a szubjektív faktor jelent, vagyis a munkásosztály öntudatának kikristályosodása egy olyan párt létezésében, mely képes érdekeit történelmileg képviselni. Ennek az ellentmondásnak és feloldásának megoldására szentelte Trockij élete utolsó öt évének fő tevékenységét.
1935-ben ezt írja A száműzetés naplójá-ban:
„A munka, amit e pillanatban végzek – annak ellenére, hogy rendkívül elégtelen és szaggatott – a életem legfontosabb munkája, fontosabb, mint 1917, fontosabb, mint a polgárháború korszaka, stb. Hogy világos legyen, azért mondom ezt. Ha nem lettem volna ott 1917-ben Petersburgban, az Októberi forradalom azért megtörtént volna – Lenin jelenléte és irányítása feltételével. Ha sem sem én, sem Lenin nem lettünk volna Petersburgban, nem lett volna Októberi forradalom sem: a bolsevik párt vezetése megakadályozta volna beteljesülését (...). De ismétlem, Lenin jelenlétével az Októberi forradalom mindenképpen győzelembe torkollott volna. Ugyanezt mondhatjuk végeredményben a polgárháborúról is... Nem mondhatjuk azt, hogy munkám „nélkülözhetetlen” lett volna még az 1917-21-es időszakot illetően sem. Ellenben, amit ma csinálok, tele van a „pótolhatatlan” értelemmel. Nincs ebben semmi hiúság. A két internacionálé összomlása olyan problémát jelentett, melyet e két internacionálé egyik vezetője nem képes kezelni a világon. Személyes sorsom sajátossága engem helyezett e problémával szembe, aki komoly tapasztalatokkal talpig fel vagyok fegyverezve. Forradalmi módszerrel kell felvértezni az új generációt a II. és III. Internacionálé vezetői feje felett, ez olyan feladat, melyet rajtam kívül senki sem tud elvégezni. Teljesen egyetértek Leninnel (vagy inkább Turgenyevvel), hogy a legnagyobb bűn az, ha 55 évesnél idősebbek vagyunk. Legalább még öt év megszakítatlan munka kellene az örökség átadására.”

„Az új generáció felvértezése forradalmi módszerrel”

Öt év választja el ezeket a sorokat Lev Trockij 1940. aug. 20-i meggyilkolásától. Öt év, mely alatt, hogy „az új generációt forradalmi módszerekkel vértezze fel”, Trockij tevékenysége lényegét fordította a IV. Internacionálé alapjaira, mely alapítókonferenciáját végülis 1938 szeptemberében Périgny-sur-Yerres-ben (a párizsi régióban) tartották meg. E tanácskozás előkészítésére dolgozta ki az Átmeneti programot («A kapitalizmus agóniája és a IV. Internacionálé feladatai» címmel) intenzív és állandó vitákkal elvtársaival e program elfogadása előtt és után is. A program számtalan aspektusa közül csak azokat idézzük, melyek összességükben a legfontosabb vonásokat hordozták Trockij szemében és aminek ma is nagy aktualitása van: az objektív helyzet, mely a proletárforradalmat napirendre tűzi; a szubjektív faktor problémája és annak megoldása; az átmeneti követelések jelentése; az átmenet jelszavainak eredete a munkásmozgalom kontinuitásában; párt létrehozása: milyen párt? kikkel? milyen formában?

A termelőerők kérdése

Milyen programtalapzaton kell nyugodnia a IV. Internacionálénak? «A proletárforradalom gazdasági előfeltétele már régen elérte csúcspontját, melyet egyáltalán elérhetett a kapitalizmusban. Az emberiség termelőerői megálltak fejlődésükben. Az új találmányok és a technikai fejlődés újdonságai nem vezetnek többé az anyagi gazdagság gyarapodásához» – erősíti meg a program mindjárt az első sorokban és folytatja: „Mindenféle fecsegés, mely szerint a szocializmus történelmi feltételei még nem elég «érettek», csak tudatlanság vagy tudatos félrevezetés termékei. A proletárforradalom objektív feltételei nemcsak „érettek”, de már rothadni is kezdenek. A szocialista forradalom nélkül, és ez érvényes a közeljövő történelmi periódusára, az egész emberi civilizációt katasztrófa fenyegeti. Minden a proletariátustól függ, vagyis annak forradalmi élcsapatától. Az emberiség történelmi válsága leegyszerűsödik a forradalmi vezetés válságára.”
Folytatva Lenin elemzését az imperializmusról ez a jellemzés a „proletárforradalom gazdasági előfeltételéről” reflektál arra a tényre, hogy az orosz forradalom az 1920-as években nem torkollott a világforradalomba, a rothadó tőkés társadalom túlélése olyan helyzetet eredményezett, melyben „a termelőerők fejlődése megállt”. Ez az analízis Trockij számára olyannyira evidenciát jelentett, hogy nem tudott késlekedni vele az Átmeneti program kereteiben.
Egyébként hamis értelmezés lenne nem látni ebben a program alapvető aspektusát. 1969-ben, abból az alkalomból, hogy egy marxista képzési körben „Az Átmeneti program aktualitása” címmel Pierre Lambert expozéja nagy részét ennek az egyetlen kérdésnek szentelte, a termelőerők «növekedése leállásának». Mindenkivel szemben, aki a marxizmust revízió alá veti, különösen az imperializmus marxista elemzőivel – az Egyesült Titkárság és különböző közgazdászok, a kor más sztálinista pszeudoteoretikusaival – szemben Lambert kimutatta a programformula helyességét és aktualitását a termelőerők fejlődésének leállását illetően. A kifejezés megmagyarázza a hanyatló fázisba került kapitalizmus emelkedő tendenciáját a produktív erők destruktív erővé átformálására, amely a fegyverkezési iparban, az az informatikában vagy a pénzügyi spekulációban, az elferdített és parazita eszközökben valósul meg – mivel megpróbálja kompenzálni a termelési folyamat valorizálásában megmutatkozó növekvő tehetetlenségét. Ezek minden szakaszban csak kihangsúlyozzák a válságot és az emberiséget a barbárság felé taszítják. Lambert kimutatta, hogy a Marx korában még csak krónikus hajlam hogyan lett a XX. század elejére permanens tendencia. Ezt a tendenciát Lenin mesterien elemezte az Imperializmus, mint a kapitalizmus felső foka c. művében, az Átmeneti programban megtalálható ennek folytatása, az orosz forradalom elszigeteltségének korábban idézett ténye apropóján: az emberiség produktív erőinek fejlődése véglegesen megszűnt.
Lambert folytatta ezt az elemzést: a II. világháború után a rothadó kapitalista rendszer fennmaradásához a hadigazdaság egyre nagyobb igénybevétele szükséges összeomlása elkerülése végett. A termelőerők átalakításának tendenciája destruktív erőkké a program központi kérdését képezi minden időkben, magyarázza Lambert, s ezért kell, hogy a marxisták szilárdan ragaszkodjanak hozzá. Csak ezzel az elemzéssel lehet megérteni a termelési eszközök magántulajdonán alapuló tőkés rendszer elkerülhetetlen bukásának törvényszerűségét, mondja Lambert, a bukott társadalmi rendszer megmentésével kísérletező kisebb-nagyobb apparátusok gyógyíthatatlanul álnok vonását, és végül a IV. Internacionálé forradalmi pártjának szükségességét. (E cikk keretében lehetetlen ezt a kérdést mélyebben megtárgyalni. Folytathatnánk Lambert 1969-es elemzését. 1971-ben, mikor Nixon eldöntötte az amerikai valuta elszakítását az aranyreferenciától, az OCI, a IV. Internacionálé mai francia szekciójának elődje elemzésében deklarálta, hogy ez fejezi ki «a termelőeszközök magántulajdona rendszerének dekompozícióját», kimutatva, hogy az amerikai gazdaság csak az egyre növekvő katonai iparnak nyújtott hitelinjekciók árán marad fenn, mely «az emberi munka hihetetlen elfecsérlésében nyilvánul meg, ahol a kizsákmányolt termelőerők destrukciós erőkké változnak». A deklaráció aláhúzza, hogy «a hadiiparnak, csakúgy mint a teljes tőkés gazdaságnak, megvannak a korlátai, s ezeket a korlátokat igazolja intézkedéseiben Nixon». Tény, hogy 1971 után az imperializmus – egyre nagyobb befektetésekkel – a hadiipar mindenféle kombinációjához és más parazita módszerhez folyamodik, egyéb mesterkedéshez nyúl, pl. a fiktív tőke soha nem látott mértékű felduzzasztásához, hogy a tőkevalorizációnak a többletérték kicsikarásában jelentkező nehézségeit elkerülje. Ez a láncolat vezetett az 1971-es válságtól a 70-es évek végi, 80-as évek eleji általános pénzügyi és monetáris deregularizációhoz, melyet Internacionálénk mintegy 10 éve elemezett különféle írásokban. A deregularizáció a nemzetek és államok destrukciós offenzíváját táplálta, a munkaerő értékei elleni általános támadást. Válságról válságra, spekulatív buborékról spekulatív buborékra, minden alkalommal a – bizonyos esetekben valódi, másokban fiktív – tőke gigantikusabbra duzzadt, ez pedig destruktív erőkké változtatja a termelőerőket, különösen a legfontosabbat, a proletariátus munkaerejét. A «subprime» nyílt válságának első esztendejében (2007. aug. – 2008. aug.) a megsemmisült érték összege nagyobb, mint világ egész GDP-je, egy burzsoá közgazdász szerint egy általánossá vált világháború költségeivel mérhető.)

Objektív körülmények, szubjektív faktor

Trockij számára a program tétje az objektív körülmények érettsége és a szubjektív feltételek éretlensége közötti távolság legyőzése. Amerikai elvtársakkal vitatkozva így illusztrálja:
«Mi az általános helyzet az USA-ban és az egész világon? A gazdasági válság, a pénzügyi krízis soha nem látott méretű, minden országban közeledik a háború. Ez precedens nélküli társadalmi válság (…). Van állami válság is. Azt mondhatjuk, az uralkodó osztály politikai válsága (…). Ez jelenti a forradalmi helyzet teljes alapvető előfeltételét. Ez igaz az egész világ esetében, igaz az USA-ra is, lehet, hogy éppen ezesetben speciálisan igaz. Most a proletariátus kérdése. A munkásosztály helyzetében nagyon nagy változások történtek. Nagy érdeklődéssel és örömmel tudtam meg a Socialist Appeal és a New International néhány cikkéből, az amerikai munkás érzése ma az, hogy egyre nagyobbodik (…).
Aztán, vannak ezek az ülősztrájkok. Azt hiszem, ezek is precedens nélküliek az USA egész munkásmozgalmában. Ahogy ennek mozgalomnak az eredménye, a CIO megalapítása és fejlődése. A Labor Party megalapítása való törekvés szintén (…). Ha általában nézzük az egész világ helyzetét – az imperialista ellentmondásokat, az amerikai kapitalizmus helyzetét, a válságot és munkanélküliséget, az amerikai állam mint az amerikai gazdaság, a burzsoázia kifejezője helyzetét, az uralkodó osztály politikai lelkiállapotát, a soraiban tapasztalható dezorientációt és a munkásosztály pozícióját – mondhatjuk, hogy mindezt figyelembe véve a forradalmi előfeltételek több mint érettek.
Ha az előfeltételeken túl megnézzük a (társadalmi) felépítményt, a politikát, kevesebb érettséget találunk. Az amerikai kapitalizmus belső ellentmondásai – a válság és a munkanélküliség – össehasonlíthatatlanul érettebbek a forradalomra, mint az amerikai munkások öntudata. Ez a helyzet két pólusa. Mondhatjuk, hogy jellemző a forradalom alapvető társadalmi előfeltételeinek túlérettsége (…). Másrészről, az Egyesült Államokban az anyagi feltételek dekompozíciója gyorsaságának és súlyosbodásának köszönhetően a tömegek öntudata fontos haladást ért el, de ennek ellenére az objektív helyzethez képest elmaradott. Tudjuk, hogy a szubjektív körülmények – a tömegek öntudata, forradalmi párt kifejlődése – nem alapvető faktor. Ezek az objektív helyzettől függenek, a legfrissebb elemzés szerint a szubjektív elem maga is az objektív tényezőktől függ, de ez a függőség nem egyszerű folyamat.» («Vita az átmeneti követelések összefoglalásáról», 1938.márc.23.,Trockij: Művek, 17.kötet)
Ezt az aspektust kiemelve, a két faktor közül Trockij szerint az objektív körülmények a fontosabbak. Ezt bontja ki az Átmeneti programban:
«A tömegek irányultságát egyrészt a rothadó kapitalizmus objektív körülményei, másrészt a régi munkásszervezetek áruló politikája határozza meg. Ebből a két tényezőből a döntő nyilvánvalóan az első: a történelem törvényei hatalmasabbak a bürokrata apparátusoknál.»
Másképpen szólva: senkinek nem áll hatalmában az osztályharc törvényeinek érvényesülését megakadályozni, a munkások minden akadály ellenére osztályt alkotnak, szervezeteiket felállítják és saját védelmüket keresik a tőkés osztály elleni legkeményebb osztályharc közepette.

«Láttuk a Népfront mechanizmusát»

Trockij számára az objektív körülmények alapvető faktorként való megerősítése egyáltalán nem minimalizálja a szubjektív faktor jelentőségét, amelynek apropóján aláhúzza, hogy az objektív körülményektől függés „nem egyszerű folyamat”.
Folytatja:
„Franciaországban a múlt évben olyan fontos jelenséget figyelhettünk meg, mely egyesült államokbeli elvtársainknak instruktív jellegű. A munkásmozgalom hatalmas elánt kapott. A szakszervezetek néhány hónap alatt kevesebb, mint egymillióról kb. 5 millióra növekedtek. Az ülősztrájkok Franciaországban összehasonlíthatatlanul erősebbek voltak, mint az USA-ban. A dolgozók mindenre készen voltak a végsőkig. A másik oldalról pedig láthattuk a Népfront mechanizmusát: először kimutatható kézzelfogva a Kommunista Internacionálé elárulásának történelmi fontossága. Mivel néhány év óta a KI a kapitalista társadalmat konzerváló apparátussá vált, az aránytalanság az objektív és szubjektív tényezők között kiélesedett, s a Népfront a leghatalmasabb fék lett a tömegek forradalmi áramlatának csatornába terelésére. És itt van, bizonyos mértékben sikerült (...). Mindenütt létezik a világban, ahogyan az USA-ban is, az objektív és szubjektív faktorok közötti aránytalanság, de soha nem volt olyan kihegyezett, mint most.” (idézet ugyanonnan)
Trockij számára ez, az áruló apparátusok által a Népfront keretében felállított akadály semmiképpen nem vezethet oda, hogy lemondjunk a pozitív végkifejletért vívott harcról. Trockij nem keveri az objektív és szubjektív feltételek közötti távolságot azzal a ténnyel, hogy a munkásosztály vereséget szenved.
Számára a forradalom győzelmének feltételei összejöttek... egyetlen alapvető körülményt hiányzik: a munkásosztály vezetése.
Úgy becsüli, hogy a IV. Internacionálé, szerény létszáma ellenére a munkásmozgalomra támaszkodva (abba illeszkedve) lényeges szerepet tud játszani és meg kell is tegye ezt segítségképpen a munkások aktuális öntudata és a realizálandó feladatok által kívánt öntudat közötti hídként:
„Az Egyesült Államokban van egy tömegmozgalmunk, amely ezen az aránytalanságon felülemelkedhet, Greentől Lewisig visz, Walkertől a La Guardiáig. (William Green AFL-je reakciós szakmai szakszervezettől a John L. Lewis-féle CIO ipari szakszervezetig; James John Walker nagytőkés környezetből érkező demokrata spekuláns kezében lévő New-Yorki polgármesteri hivataltól a haladó La Guardiáig.) Arról van szó, hogy az alapvető ellentmondást feloldjuk. A Komm. Párt ugyanolyan szerepet játszik az USA-ban, mint Franciaországban, csak egy lépcsőfokkal szerényebb helyen. A rooseveltizmus helyettesíti itt a francia Népfrontot. Ilyen körülmények között pártunknak segíteni kell a munkásokat eme ellentmondás feloldásában”.
A IV. Internacionálénak meghatározó szerepet kell játszania, hangsúlyozza Trockij:
„A stratégiai feladatok abban állnak, hogy segíteni kell a tömegeket politikai és pszichikai mentalitásuk igazodásában az objektív helyzethez, az amerikai munkások hagyományos előítéletein való túllépésében, lelkiállapotuk adaptálásában a rendszer teljes társadalmi válsága objektív helyzetéhez. Ebben a helyzetben – tekintetbe véve a kevés tapasztalatot, aztán tekintetbe véve a CIO megalakulását, az ülősztrájkokat, stb. – teljes mértékben jogunk van optimistábbnak lenni, bátrabbnak, offenzívabbnak stratégiánkban és taktikánkban – nem kalandornak –, és olyan jelszavakat használni, melyek eddig nem szerepeltek az amerikai munkásosztály szótárában.”
Tehát a teljes mértékben a IV. Internacionálé kapacitásához fűződő Átmeneti programra – a késedelem ellenére – az amerikai és a világ munkásosztályának szüksége van abban, hogy segítséget adjon a késedelem hatásának leküzdésében, előrehaladásban a vezetés válsága ügyében.
Pontosan itt van helye az átmeneti követelések fogalmának.

„Stratégiai koncepciónk számára ez egy átmeneti program”

«Mi az átmeneti program értelme?» teszi fel a kérdést Trockij és válaszol rá:
„Mondhatják, hogy ez egy akcióprogram, de számunkra, stratégiai koncepciónk számára ez egy átmeneti program – segítség a tömegeknek a kapott eszmék meghaladására (…) és az objektív helyzet igényeinek adaptálására. Ennek az átmeneti programnak bele kell ivódnia a legegyszerűbb követelésekbe. Nem láthatjuk előre, sem nem írhatjuk elő a helyi és szakszervezeti követeléseket, melyek egy adott lokális üzem helyzetéhez kötődnek, sem ennek a követelésnek a fejlődését, a munkástanács létrehozásának jelszavát. Itt van a két szélső pont átmeneti programunk fejlődésében, meg kell találjuk a kapcsolódást és a tömegeket el kell vezessük a hatalom forradalmi megragadása gondolatáig. Ezért tűnhet néhány követelés opportunistának – mert a dolgozók valóságos mentalitásához alkalmazkodnak. Ezért tűnnek mások túlzottan forradalminak – mert inkább az objektív helyzetre reflektálnak, mint a munkások valóságos gondolkodásmódjára. Az objektív és a szubjektív faktorok közötti távolságot amilyen gyorsan csak lehet, meg kell szüntetnünk.„ (Vita az átmeneti követelések összefogalalására, 1938. márc. 23. Művek, 17. kötet)
Trockij számára az „átmeneti program” módszerének stratégiai jellege van, mivel a módszer az aktuális helyzetből indul ki és a proletarátus hatalommegragadási kérdése feltevéséig vezet. Ezen feltételekkel az átmeneti követeléseknek nincs elvi küldetésük, hogy a kapitalista rendszerben teljesüljenek (még ha, később meglátjuk, a program a legnagyobb jelentőséget is tulajdonja a gyakorlati harcnak az azonnali követelésekért és kielégítésükért, amely az osztályt csak annak független szervezetében tudja segíteni. (Trockij a munkabérek és -idő mobilitási foka jelszavának apropóján magyarázza: „Mi ez a jelszó? Valójában egy szocialista társadalom munkarendszere. Azt jelenti, hogy a munkaórák teljes száma elosztva a dolgozók teljes számával. Ha bemutatjuk a teljes szocialista rendszert, az átlag amerikainak úgy tűnhet, mindha valami Európából jövő utópisztikus dolog lenne. Úgy kell bemutatnunk, mint a válság megoldását, mely biztosíthatja , hogy legyen enni-, innivalója és méltó lakáskörülményei. Ez a szocializmus programja, egyszerű és népi formában”. Meg kell jegyeznünk, hogy az Átmeneti program eme jelszavának semmi köze sincs ma sem Franciaországban az NPA (Új Antikapitalista Párt) és más hasonló szervezetek az „Osszuk meg a munkát és a gazdagságot!” típusú „követelésével”. Világos, hogy a jelenlegi válság körülményei között, melyet a munkahelyek százmillióinak felszámolása jellemez, a munkásjelszónak előbb az elbocsátások megtiltása és új munkahelyek teremtése kell legyen (az USA-ban az AFL-CIO szakszervezeti tömörülés 15 millió munkahely teremtésének tervét követeli). Ma az osztály prekarizációja és pauperizációja miatt a létező munkahelyek megosztása azt kockáztatja, hogy az a munkahelyek felszámolásának szimpla „elkísérésébe” torkolljon. Látjuk, az Átmeneti program, ahogy Trockij maga is jelzi, nem egy minden körülményre alkalmazható követelés-katalógus. De magának a módszernek ma is teljes az aktualitása.)

„A forradalmárok hosszú idő alatt szerzett kollektív tapasztalataiból fakad”

Honnan ered az átmeneti program fogalma? Trockij felel:
«Szeretném kiemelni, hogy nem egy ember találta ki. Hogy a forrdalmárok hosszú idő alatt szerzett tapasztalataiból fakad. Ez a régi elvek alkalmazása az új helyzetben. Nem kell úgy felfogni, hogy egyszer s mindenkorra rögzített, hanem ellenkezőleg, mint olyat, mely képes rugalmas lenni a helyzetnek megfelelően.”
Az „Átmeneti program” definiciója „a forradalmárok hosszú idő alatt szerzett tapasztalatainak” kontinuitása kifejezése Trockij szerint nem stílusjelkép. Ugyanebben az időszakban publikált cikkében felidézett Marx és Engels Kommunista kiáltványa (1874-48) programjából 10 pontot – mint amelyeknek már volt „átmeneti program”-jellemzője; olyan átmeneti program, melyet később (1872-ben) a két szerző a Párizsi kommün tapasztalatai alapján korrigált és kiegészített, napirendre tűzve a burzsoá állam szétzúzásának gépezetét.
Ezt a metódust vették át a bolsevikok. 1917 szeptemberében az orosz forradalom közepette Lenin cikkében, melyet a „a fenyegető katasztrófa és elhárítása módjai”-nak szentelt (Lenin: Művek, 1917), ezt írja:
„Oroszország biztos katasztrófa előtt áll. Az ország haldoklik az élelmiszerhiánytól, a munkaerőhiánytól, holott van elegendő búza és alapanyag; és egy ilyen országban, ilyen kritikus helyzetben vált a munkanélküliség tömegessé! Milyen bizonyítékot kell még szolgáltatni, hogy a forradalom hat hónapja alatt (...) semmi, de semmi komoly nem történt gyakorlatilag a katasztrófa, az éhség megelőzésére, mikor demokratikus köztársaság vagyunk, mikor magát büszkén „forradalmi demokratának” tituláló bőséges számú egyesületünk, szervezetünk és intézményünk van? A legnagyobb sebességgel rohanunk a csőd felé, mert a háború nem vár és dezorganizálja a szüntelenül súlyosbodó élet összes területét.”
Mielőtt megformálja a helyzet adta sürgős követelmények részleteit, Lenin rámutat azokra az akadályokra, melyek ezen intézkedéseket gátolják:
„Minimális figyelem és gondolkodás elegendő, hogy meggyőződjuk, léteznek a katasztrófa és az éhség elleni küzdelem eszközei, hogy a meghozandó intézkedések teljesen világosak, egyszerűek, tökéletesen kivitelezhetők, teljesen a népi erőkre szabottak, és ha ezeket nem hozzuk meg, egyedül és kizárólag azért van, mert alkalmazásuk érintené a nagybirtokosok és tőkések maroknyi csoportjának mértéktelen profitját.”
Tény, a bolsevikeknek alig volt idejük Lenin „a fenyegető katasztrófa és elhárítása módjai”-ban részletezett átmeneti követelések programja körül mobilizálni. Az események előrehaladása – különösen a mensevikek és a szociálforradalmárok tömegbefolyásának összeomlása 1917 szeptembere és októbere között – kényszerítette őket a szovjetek (tanácsok) harcának segítésére, hogy a hatalmat követlenül kezükbe vegyék, ami meg is történt 1917. okt. 25-én. De a bolsevikok 1917 febr.-okt-i gyakorlati tapasztalata táplálta az Átmeneti program egész orientációját, egyszerre az átmeneti követeléseken és a „munkás-paraszt kormány” követelésén keresztül. Utóbbit Trockij az összes átmeneti jelszavak közül mint a „leghaladóbbat” írja le. A Népfronttal áll szemben a burzsoáziával való szakítás szükségességének kifejezéseként. A tömegek mozgósítása avégett, hogy a nevükben szóló pártokat azok kötelezzék egy lépés megtételére a szakítás útján és elkötelezzék magukat a munkás-paraszt kormány oldalán: Trockij szemében ez a küzdelem központi tengelye, ennek a hipotézisnak „kevésbé valószínű” jellege ellenére. Azt írja:
„Ám ne találgassunk. Az agitáció a munkás-paraszt kormány jelszavával minden körülmények között őrzi óriási nevelési értékét. Nem véletlenül: ez az általánosító jelszó teljesen követi korszakunk politikai fejlődésének vonalát (a régi burzsoá pártok összeomlása és szétesése, a demokrácia csődje, a fasizmus felívelése, a munkások növekedő vágya aktívabb és offenzívabb politikára). Ezért mindegyik átmeneti követelésünknek egy és ugyanazon politikai konklúzió felé kell vezetnie: a munkásoknak szakítani kell a burzsoázia összes tradicionális pártjával, hogy megvalósíthassák a parasztsággal együtt saját hatalmukat.” (Átmeneti program, A munkás-paraszt kormány)
Erről írt Jean-Pierre Raffi a La Vérité ugyanezen speciális számában. (A szovjethatalom első éveiben a fiatal Kommunista Internacionálé Marx, Engels és Lenin nyomdokán halad. III. kongresszusa megállapítja:”A kommunista pártok csak a harcban tudnak fejlődni. Még a legkisebb kommunista pártok sem állhatnak csak az egyszerű propaganda és agitáció mezsgyéjén. A proletártömegek minden szervezetében ki kell építeniük az élcsapatot, mely a fejletlen eszmeiségű, habozó tömegek számára konkrét harci célokat fogalmaz meg alapvető életszükségleteik reklamálására ösztönözve, megmutatja, hogyan kell a küzdelmet megvívni és amely kimutatja a minden nem kommunista párt árulását (....) De emiatt nem szabad lemondanunk a proletariátus alapvető és aktuális, életszükségleteiket érintő követeléseiről (...). Ellenkezőleg, a tömegek minden szükségletét a forradalmi harc kiindulópontjának kell tekinteni, melyek együttesen a szocialista forradalom hatalmas irányzatát képesek létrehozni. A kommunista pártok e harcot nem adják semmiféle, a kapitalizmus dülöngélő építményét megerősíteni és magjavítani szándékozó minimális programért. Aktuális feladatuk, fő céljuk ennek az épitménynek a romba döntése. De – hogy ezt a feladatot teljesíteni tudják – a kommunistáknak olyan követeléseket kell kifejezni, melyek azonnali és sürgős szükségletet jelentenek a munkásosztály számára, és a tömegek harcában meg kell védeniük ezeket a követeléseket anélkül, hogy azon nyugtalakodnának, kompatibilis-e vagy sem a tőkés osztály uzsorakizsákmányolásával.” – a Kommunista Internacionálé első 4 kongresszusa, „Taktikai tézisek – Küzdelmek és részkövetelések”)

Demokratikus és átmeneti részkövetelések

Trockij számára az átmeneti követelések programjának előtérbe helyezése egyáltalán nem jelenti az azonnali követelések háttérbe szorítását:
«A IV. Internacionálé stratégiai feladata nem a kapitalizmus megreformálása, hanem megdöntése. Politikai célja, hogy a proletariátus a hatalmat megragadja avégett, hogy a burzsoáziát megfossza tulajdonától. Ám ennek a stratégiai feladatnak a végrehajtása elképzelhetetlen a taktikai kérdéseknek, mégha azok kicsik és részletkérdések is, a legalaposabb figyelembevétele nélkül. (...) Mai korunk sajátossága nem az, hogy a forradalmi párt mentesül a mindennapok prózai munkájától, hanem az, hogy lehetővé teszi a küzdelem folytatását felbonthatatlan kötelékben a forradalom feladataival. A IV. Internacionálé nem veti el a régi «minimumprogram» követeléseit, ahol és amennyiben azok őriznek valamelyes életerőt. Fáradhatatlanul védelmezi a munkások demokratikus jogait és szociális vívmányait. De ezt a mindennapi munkát korrekt, reális, vagyis a forradalmi perspektíva medrébe tereli. Abban a mértékben, ahogyan a tömegek régi „minimum” részkövetelései a hanyatló kapitalizmus destruktív és degradáló tendenciáiba ütköznek – és ezt minden lépésnél tapasztaljuk –, a IV. Internacionálé előtérbe helyezi az átmeneti követelések rendszerét, melynek értelme az, hogy egyre nyíltabban és határozottabban maga a burzsoá rezsim alapjai ellen irányul.”
Passzus, melynek fontossága megnövekedett a XXI. század elejére, mikor a rothadó kapitalizmus (a termelőeszközök magántulajdonán alapuló rendszerhez végérvényesen csatlakozott munkás-buzsoá apparátusok által szekundálva) a tömegeket nem csak a legelemibb „minimum” követelésekért vívott védekező harcra kényszeríti, hanem mindenekelőtt a már létét fenyegető halálos offenzíva elleni harcra. Ez az offenzíva lesújt az osztályharc és a demokratikus küzdelem összes munkás- és demokratikus vívmányára: a független szakszervezeti és politikai szervezetekre, melyek ma példa nélküli nyomásnak vannak kitéve korporatista utakra terelésük érdekében; a felbomló imperializmus a politikai demokrácia alapelemeit, egyiket a másik után megkérdőjelezi; s még a nemzetek létezését is diszlokációnak és bomlásnak teszi ki.
Ez a helyzet új helyet kínál az osztály- és demokratikus vívmányok védelmi harcában. Nem arra vezeti a IV. Internacionálé aktivistáit, hogy programminimumban állítsák fel a védelmi és vívmány-visszavételi harcot, s a küzdelmet a proletárforradalom meghatározatlan jövőjébe utalják. Ellenkezőleg: ebben a fázisban, melyet a reakció és destrukció jellemez minden vonalon, jobban mint valaha, minden részkövetelésért való harc napirendre tűzi a tömegek mozgósítását a kisajátítók kisajátításáért.

Párt alakítása a kiút megtalálásához

Láttuk, az átmeneti követelések ezen rendszere Trockij számára azt célozza, hogy segítséget nyújtson a proletariátus vezetése válságának megoldásához. Ez jelenti egyszersmint a IV. Internacionálé megalapítását és ennek a konstrukciónak beírását egy nagyobb együttesbe: segítését és konszolidálását mindannak, ami a munkásosztály és szervezetei függetlenségét jelenti a populista front és a korporatizmus ellen. Trockij nem zárja ki azt a feltevést, hogy különleges körülmények között az átmenet szintén alkalmazható a pártépítés kérdésében. Az átmeneti követelések kidolgozásával közvetlen kapcsolatban a IV. Internacionálé amerikai híveit a Labor Partyról szóló vitába tereli. Trockij veti fel a Labor Party kérdését – vagyis azt a hipotézist, hogy a Demokrata párttal szakító szakszervezetek munkáspártot formáljanak – az európai háború és a fasizmus masírozásának fenyegető közelségével kapcsolatban. Abban a helyzetben, melyben a sztálinizmus felhasználja Október zászlaját saját ellenforradalmi politikája folytatására, melyben a szociáldemokrácia ismert ellenforradalmi politikáját képviseli, a kiút kérdése Trockij számára egybevág a párt kérdésével. (Alan Benjamin cikke)
Van olyan kockázat, véli, hogy az USA-ban a válság szintén fasizmusba torkollik. A dolgozóknak megvan az a képességük, hogy kiegyenesedve ezt megakadályozzák. A széles munkáspárt létezése lenne a sánc, mondja Trockij. A dolgozók nem csatlakoznak egyenesen és közvetlenül a reálisan erős, de mégiscsak limitált Socialist Worker Party trockista szervezethez, mely - számításba véve a válság kibontakozási ritmusának felgyorsulását - azt kockáztatja, hogy időben nem fog készen állni.
Akkor tehát? Létezhet-e más a forradalmi válság megoldására, mint a IV. Internacionálé egyik pártja, egycsapásra széles tömegbefolyással; egy független munkáspárt szilárd gyökerekkel, mely kebelén a IV. Internacionálé irányzata cselekedhet, megerősítve eme párt független alapjait, saját maga pedig az osztály együttesének védekezését segítendő támpont legyen? Trockij számára ez a kérdés koncentrálja az összes többit. Messze attól, hogy a forradalmi programot elhagyná, az objektív helyzet funkciójában ez határozott programpont. A munkásosztály számára a kiút felmutatása annyit jelent, hogy egy meghatározott pillanatban az összes lehetséges formában előre kell lépni a párt létrehozásának kérdésében, ideértve annak széles értelmezését is, tehát osztálypártot is, mely a fasizmus felé vezető utat kereső tőkésosztály szemben opponál. Trockij szemében ez az átmenet a pártkonstrukcióban történelmi szükséglet – az emberiség válsága a vezetés válsága – az objektív körülmények érettsége és a szubjektívek éretlensége közötti szakadék áthidalására az események gyorsulási ritmusával összefüggésben.

A IV. Internacionálé és a munkáspárt

Egy vitában az amerikai aktivistákkal így válaszol egy nekiszegezett ellenvetésre:
«Vajon egy reformista Labor partyt akarunk létrehozni ? Nem. Vajon olyan politikát akarunk, amely a szakszervezeteknek megadhatja azt a lehetőséget, hogy súlyukat mérlegre tehessék? Igen. Lehet, hogy reformista párt lesz belőle, ez a fejlődésétől függ. Itt a programról van szó. Tegnap már jeleztem, ma pedig aláhúzom: kell egy átmeneti követelésekről szóló program, amelynek legtökéletesebb pontja a munkás-paraszt kormány. Pártot akarunk, a dolgozó tömegek független pártját, mely az államhatalmat megragadja.» (Vita a Labor Partyról, 1938. márc. 21., Művek, 17. Kötet)
Trockij szerint ez a lépés az egész helyzet gyors fejlődésének perspektívájához tartozik:
«A kapitalizmus hanyatló szakaszában vagyunk, az egyre élénkebb, szörnyűbb válságok és a közelgő háború korában. A háború alatt a munkások nagyon gyorsan tanulnak. Ha azt mondjátok, várni kell és meglátni, aztán propagandát végezni, sosem leszünk élcsapat, hanem utóhad. Ha azt kérditek tőlem, lehet-e, hogy az amerikai munkások megszerzik a hatalmat 10 év múlva, azt felelem, igen, teljességgel lehetséges (...). Kis, propagandista szervezet vagyunk, bizonyos helyzetben szkeptikusabbak a gyorsan fejlődő tömegeknél. 1917 elején Lenin azt mondta, hogy a párt tízszer forradalmibb, mint saját központi bizottsága és a tömegek százszor forradalmibbak a párttagságnál. Most az USA-ban nincs forradalmi helyzet. De nyugodt időkben a nagyon forradalmi eszmékkel felvértezett elvtársak a mozgalom fékjévé válhatnak forradalmi helyzetekben– ahogy gyakran megtörténik. Egy forradalmi párt olyan gyakran és olyan sokáig várja a forradalmat, hogy szokásává válik annak elhalasztása.» (uo.)
Természetesen Trockijnál szó sem lehet arról, hogy egy munkáspártért való küzdelemben a IV. Internacionálé hívei szervezetileg feloldódjanak. Ezekkel a szavakkal magyarázza:
«Világosan kinyilvánítjuk, hogy megvan saját szervezetünk, saját sajtónk (…). De túl gyengék vagyunk. Nem mondhatjuk a munkásoknak: «Várjatok addig, míg erősebbek, befolyásosabbak leszünk». Be kell avatkoznunk a mozgalomba, ami olyan, amilyen.»
Trockij a Labor Party építésének kereteiben párbeszédet folytatva: «Nem mondanám, hogy a Labor Party forradalmi párt, de mindent meg kell tennünk, hogy az lehessen. Minden összejövetelen ki fogjuk mondani: az SWP képviselője vagyok. Ezt a pártot tartom egyedül forradalminak. De nem vagyok szektás. Ti most megpróbáltok egy nagy munkáspártot létrehozni. Segíteni fogok, de javaslom, vegyétek szemügyre a program lehetőségét e párt számára, ezt és ezt a javaslatot teszem.» (uo.)
Trockij a Labor Party kapcsán pontosítja:
«Egy forradalmi szervezet, mely negatív álláspontra vagy semleges vàrakozásra helyezkedne ilyen haladó mozgalommal szemben, saját magát taszítaná elszigeteltségbe vagy szektás elfajultságba (…). A Socialist Worker Party ugyanakkor nem szorítkozhat (…) a Labor Partyt favorizáló jelszóra, s még kevésbé e jelszó fedezetével a vezetés elvek nélküli kombinációinak tàmogatàsàra; előtérbe kell helyeznie az átmeneti követelések programját, hogy a tömegmozgalmat a Labor Party javára gyümölcsöztesse.
Teljes szervezeti és politikai önállóságának megőrzésével az SWP rendíthetetlenül folytatja szisztematikus harcát a szakszervezeti bürokrácia ellen, amely ellenáll a Labor Party létrehozásának vagy azt a burzsoá pártok egyikének segédjévé szándékozza tenni. Az SWP, megmagyarázva és népszerűsítve átmeneti követeléseinek programját (…) a tömegek élő tapasztalatainak alapján, fáradhatatlanul denunciálja a szakszervezeti bürokrácia és szociáldemokrata ill. sztálinista szövetségesei reformista és pacifista illúzióit. » (uo.)
Trockij számára a IV. Internacionálé létrehozása elválaszthatatlan a nemzetközi kontextustól, melyet a háború felé menetelés felgyorsulása jellemez, valamint a proletariátus és a burzsoázia közötti összeütközés, annak fasiszta fenyegetés alatti formájában. Ebben a kontextusban a munkásosztály számára keresett kiút megtalálásának középpontban a vezetés válságának megoldása áll. Ez kívánja meg az objektív és szubjektív feltételek közötti szakadék eltüntetését, azt különböző formákban megcélozva, ugyanabban a mozgalomban és a IV. Internacionálé megalapításának szükségességében, programjának bázisán és szekcióinak gyakorlati mozgalmával kiegészítve. Mi az Átmeneti program módszerének és céljainak aktualitása különböző, de a hasonlóságot sem nélkülöző körülmények között, úgy ahogy Trockij a születendő IV. Internacionálét elvtársaival állandó párbeszédben létrehozta, a munkásmozgalom egész történelmének kontinuitása bázisán? Ez az a vita, melyre a IV. Internacionálé meghívja a dolgozókat, a munkásmozgalom minden irányzatának aktivistáit, akik ragaszkodnak a tőkés barbárság menetelésének megállításához szükséges kulcshoz, az osztályfüggetlenséghez.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.