2017. június 2., péntek

Victor Segré: SZÁMŰZETÉS Izraeli éveim

9. rész
















Másnap munkaruhába öltözve felszálltunk a Migdalba vivő autóbuszra. A munkát felosztottam magunk között. Én a falakra ragasztom a plakátokat, négy társam pedig kettesével figyelik a városban cirkulálva, nem készül-e támadás ellenünk.
Éppen elkezdtem a plakátragasztást egy bisztró mellett, mikor egy rendőr érkezett és elkapta a karomat:
–        Ez itt tiltott falragasz. A cenzúra nem engedélyezte őket!
Nem tudtam, hogy mit feleljek. Arról se volt tudomásom, hogy egyáltalán valami engedély kellene. A rendőr erősen tartott és határozott mozdulatokkal taszigált a közeli őrs felé. Ezt aztán mindenáron el akartam kerülni. Társaim közben már bementek a bisztróba és riadóztatták a vendégeket:
–        A rendőrség le akarja tartóztatni a pártplakátokat ragasztó elvtársunkat!
Néhányan azonnal kijöttek és kiabálni kezdtek a rendőrrel:
–        Milyen jogon akarod te megakadályozni?
Az meglepődve:
–        Hát, a cenzúra még nem látta…
–        Olvasd inkább az újságokat! Ugyanez a plakát már benne volt reggel! Igenis átment a
          cenzúrán!
–        Hát ez meg Yehuda őrmester – kiáltott fel egy másik –, jó estét, őrmester. Hagyd békén
         ezt a szegény embert. Nem látod, hogy ez is munkás, mint mi. A kenyerét úgy keresi
         meg, ahogy tudja. Gyere inkább, Yehuda őrmester, igyunk egy pohárral.
Az őrmester, boldogan, hogy itallal kínálják, büszkén, hogy felismerték, elengedte a karom:
–       Köszönd meg a barátaidnak, különben bevittelek volna az őrsre. Azt mondjátok, a mai
         újságban benne van ugyanez a hirdetés? Hát akkor az más. Meg kellett volna
          mondanod. Én a rend embere vagyok. Láthatjátok, nekem be kell tartatnom a törvényt,
         az előírásokat. A törvények tiszteletéért, ezért vagyok kinevezve, hogy a rendet
         fenntartsam a városban.
Yehuda őrmester igen büszkének tűnt, és mindnyájan bevonultak a bisztróba egy pohárra. Ezalatt pedig folytattam a plakátok ragasztását. A hadsereg által a negyed körül felállított deszkapalánk másik oldaláról hallani lehetett a bezárt palesztinokat. Bekiabáltuk nekik:
–        A zsidók és arabok testvérek! Éljen a barátságunk!
Bentről köveket dobtak a palánkra:
–        Piszkos zsidók, gyilkosok! Kurafiak, mind bűnözők vagytok!
A városból egy elvtárs szállásolt el minket éjszakára. Reggel egy nagy kenyeret adott, mondta, csapjuk a hónunk alá, mintha a buszhoz mennénk munkába, így nem leszünk feltűnőek.
Reggel a palesztinok elüldözése ellen tiltakozó plakátok mind ott voltak a falakon. De a palesztinok már nem. Az éjjel kamionokra rakták és Gázába deportálták őket. Lakónegyedük üres lett, csak az utcaseprők szedegették a papírokat, a szemetet, amit a palesztinok maguk mögött hagytak.

***

Ruth közölte, hogy hívatnak a regionális pártirodába. A régiós titkár tudatja, hogy a párt fontos feladatot akar rám bízni. A lehető leggyorsabban Ber Shevába kell mennem.
–        Mit csináljak én Ber Shevában?
–        Meg kell menteni a párt városi ágazatát.
–        Megmenteni?
–        Az összes fiatal, akit beszerveztünk, egyik a másik után hagyja el a szervezetet.
–        Ber Shevában. És miért?
–        Az ágazati titkárral összefüggésben.
–        És nekem kéne békét teremtenem?
–        Nem egészen. A dolog komolyabb. A fiatalokkal való kapcsolatában, úgy tűnik,
          bizonyos visszaéléseket akart elkövetni.
–        Visszaélést? Beszélj világosabban! Miről van szó?
–        Egyszerű. Le akar feküdni a lányokkal.
–        Na és? Hát utasítsák vissza.
–        Ez nem olyan egyszerű. Sokan akarnak dokumentumot arról, hogy pártaktívák. Otthon
          maradt rokonaiknak szükségük van ennek igazolására. Hogy miért, azt nem tudom.
–        Nem látom a gondot.
–        Ja, nem mondtam, az ágazati titkárnak kell tanúsítani aktivitásukat, különben a
          pártközpont nem adja ki ezt a papírt.
–        Á, most már értem! Micsoda szemét egy alak! És még ez titkár...
–        Na, hát ezért akarjuk, hogy Ber Shevába menj.
–        Mennyi időre kellene? Odamegyek, félreállítom ezt a szemetet, aztán visszajövök...
–        Nana, csak ne olyan sietve. Nem lesz ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy félre lehessen álltani,
          bizonyosnak kell lenned abban, ami történt, bizonyítékok kellenek, tanuk és aztán a
          tagság beleegyezése is kell.
–        Kissé konformista szabályzat.
–        Ez a rend.
–        Rendben, OK. Félre van állítva. Aztán visszajövök. Nem szeretnék a sivatagban
          megvénülni.
–        Nem, nem így kell lennie. Ott kell maradnod, hogy irányítsd az ágazatot, egyesíteni az
          elvtársakat, visszaszerezni a bizalmat. Meg kell erősíteni a szervezetet. Ki kell húzni a
          pártot a jelenlegi pangásból, aktivizálni kell az elvtársakat.
–        Mindezek után mondd azért, mégis miből fogok élni? Gondoltak erre a kérdésre?
–       Mit kéne gondolni? Munkásként dolgozhatsz majd, pl. segédmunkásként az
          építőiparban. Ber Shavában sokat építkeznek.
–        Ez már valami pozitívum. De az első fizetésemig tartanom kell magamat.
–        Természetesen tudunk valamit segíteni. Beugrasz hozzánk, minden alkalommal kapsz
          egy kis csomagot, hogy – ahogy mondod – tartani tudd magad.
–        Szükségem lesz rá?
–        Azt hiszem, igen.
–        Tudod, Ruth, fenemód fogsz hiányozni.
–        Ne, ne kezdd újra, légy szíves. Túl késő.
–        Gondolod?
–        Nem gondolom, tudom. Elmulasztottuk az alkalmat.
–        Az alkalmat? Hát igen… lehet…
Ruth megfogta a kezem, erősen, lehet, hogy istenhozzádként, ujjaimat szorítva, sok szerencsét kívánt és szobájába szaladt. Nagyot sóhajtva néztem ahogy futott, és arra gondoltam, szükségem lesz-e tényleg a felajánlott csomagra.
Ruthnak igaza van, furcsán szükségem lett.


Ber Sheva
A kisvárosi házakra és poros utcákra a nap könyörtelenül ontotta sugarait. Az Eshed autóbusz-pályaudvara icipici aszfaltozatlan területen állt. Másik felén kis kézi benzinkút, mellette üres, rozsdás, minden bizonnyal ottfelejtett benzineshordók. Ezen az építményen kívül a téren semmi, se fa, se épület. Ténylegesen – a pályaudvarra futó utakat is ideértve – csak a naptól évszázadokon keresztül keményre égett föld. Az autóbuszállomás irodája a falakon belüli udvarban volt, ahol a Ber Sheva-i Histadrouth székhelye is, kétszintes, egyben a város legmagasabb épületében. A többi ház helyi kövekből épült földszintes, magas falakkal körülvett belső udvarral. Az arabok szerettek így építkezni, hogy egy kis árnyékot nyerjenek a napsugarak ellen és családjuknak teljes diszkréciót biztosítsanak. Ber Shevát évszázadok óta arabok lakták és a Negev sivatag nomádjai. A tértől nem messze a félig lerombolt mecset tanúskodott erről.
A végállomásra porfelhőben és fékcsikorgással megérkezett a busz. Porral vegyített forró szél fogadott. Amit láttam, nem kínált semmi komfortot és nem is biztatott vele. Sajnálkozva gondoltam a Rehovotban hagyott fákra, ligetekre. Körülnézve semmi, csak homok, por, a szélben röpködő papír- és újságdarabkák. A tarkóm máris izzadt és ragadt hozzá a homok.
Az utcák ebben az órában majdnem teljesen kihaltak. Időről időre egy-egy ritka járókelő, de nem láttam senki ismerőst. Pedig Yankelének itt kellett volna lennie. A déli térség titkára telefonált neki, hogy érkezek. Egy ember lépett közelebb:
–        Arieh ott van, elvtárs? – kérdezte, fejével a Histadrouth falai felé biccentve.
–        Fogalmam sincs. Most érkeztem, új vagyok itt.
–        Sosincsenek ott ezek az emberek, amikor szükség lenne rájuk. Nem tudom, miért
          fizetjük őket. Paraziták!
Jól felhúzta magát és folyton csak mondta.
–        Ezeknek mindnek jó helye van a közigazgatásban, a Histadrouth-ban, a
          polgármesteri hivatalban, mindenhol. Nem csinálnak semmit. Ha keresik őket, soha
          nincsenek a munkahelyükön.
Felém fordult.
–        Te is vousse vousse vagy, mint ők?
–        Egy micsoda?
–        Vousse vousse. Jiddis. Askenázi.
–        Á! Nem. Miért?
–        Mert ezek mind vousse-ok. Hogy munkát találjunk, ahhoz vousse-nak kell lenni, ha
          nem, akkor csak segédmunka van az építőiparban.
–        És van munka az építkezéseken?
–        Az van, de a bért csak 3-4 hónappal később fizetik.
–        Nem a hó végén?
–        De nem ám, három vagy négy hónap múlva. Tehát nem vagy vousse vousse. Kár érted.
–        Miért kár?
–        Mert nem kapsz állandó munkát.
–        Aha
–        Munkát keresel te is?
–        Igen, most érkeztem.
–        Gyere reggel 7 előtt az építkezésekhez, mindjárt lesz.
–        Köszönöm neked az információt.
Kezdtem nyugtalankodni. Yankele sehol. Várnom kellett, így a Histadrouth bejáratánál kerestem egy homokos széltől védett helyet. Nem messze tőlem egy asszony – a tűző nap ellen védő szalmakalapban és jobb napokat látott ruhában – álldogált az állomás mellett, kezében kis bőrönddel. Mintha a forró szél sem zavarta volna. Állt és az autóbuszt várta. Az Eshed egyik sofőrje hozzálépett:
–        Ha az Esheddel akar utazni, jöjjön holnap reggel. Az utolsó busz már elment. Jöjjön
          vissza holnap.
Meg se moccan.
–        Hallja? – kiáltja a sofőr – Nem érdemes várni!
A nő hirtelen üvölteni kezdett, számomra ismeretlen nyelven szidalmazta a sofőrt. Az megdöbbenten nézte, csitítani próbálta, a nő pedig táskájával ütötte. Végül vállát megvonta, otthagyta, közeledett hozzám azt mormolva:
–        Szegény, szerencsétlen pára. Láttad? Láttad ezt a szegény nőt? Nézd meg milyen,
          biztosan táborban volt.
Kérdeztem tőle:
–        De hát miért nem viszik kórházba, vagy egészségügyi intézménybe?
–        Azt kéne tenni. De ebben a zűrzavarban, ami ebben az országban van… mit akarsz …
–        Borzasztó.
–        Ismered a Histadrouth-ot?
–        Nem, miért?
–        Mert régóta vársz itt a szélben a bejáratnál.
–        Nem, nem, várok valakire. Idevalósi vagy? – kérdeztem tőle.
–        Hát! Miért?
–        Ismered Yankelét?
Nevetett egyet:
–        Yankelét mindenki ismeri! Ne várd tovább, menj a JinJi kávézóba. Ott dolgozik.
–        Most is ott van? Engem kellene itt várnia.
–        Nem csodálom. Yankele mindent elfelejt. A kávézóban van – biztosított a sofőr.
–        És hol van az a Jinj’ kávézó?
–        Itt mindjárt, az utcasarkon.
Megláttam a kávézó teraszát néhány székkel, asztallal. Az egyiknél vendégek diskuráltak és hangosan nevettek. A kávézó belsejében a nap melegétől védve más vendégek beszélgettek élénken. A terem hangos és tele cigarettafüsttel. Egy munkásruhás ember megfordult székén és kezével intett az egyik pincérnek:
–        Hé, Yankele! Jössz már?
A kicsi, elhízott Yankele egy másik asztaltól visszakiáltott:
–        Yoshke, kértem, hogy türelem, kasszírozok és érkezem! Légy egy kis türelemmel, az
          Istenért!
Yankele rám nézett:
–        Foglalj helyet, rögtön jövök. Ne ácsorogj, mint egy lámpavas!
Leültem egyik asztalhoz és intettem, jöjjön. Yankele észre sem vette, folytatta őrült rohangálását egyik asztaltól a másikig. Innen is, onnan is kiáltások:
–        Yankele, sört!
–        Türelem, mindjárt viszem, türelem, látod, hogy dolgozom!
És Yankele futott, futott, egyiktől a másikig, állandóan panaszkodva. Láttam, hogy nehéz lesz vele beszélnem. A szomszéd asztalnál valaki fizetett, én pedig kihasználva az alkalmat, megragadtam karját. Dühösen rám nézett:
–        Nem látod, hogy dolgozom, mindjárt hozom neked is a sört…
–        Nem kértem én semmit.
–        Akkor meg hagyj dolgozni. Nincs időm a fecsegésre!
Kis kezével rámutatott egy másik asztalra és kiáltotta:
–        Yoshke, jövök a söröddel. Látod, hogy dolgozom, nem?
–        Na de Yankele, a szektortól vagyok, Rehovotból.
–        A szektortól? Milyen szektor? Ja, a szektor! Mit akarsz? Már befizettem a tagdíjamat!
–        Nem telefonáltak?
–        Ki? Ja, Rehovotból? Valaki telefonált, már nem is tudom, miért. Na, ez furcsa.
–        A pályaudvaron kellett volna, hogy várj rám.
–        Tényleg, most már emlékszem. Miért is? Igen, megyek a sörrel rögtön! Kis türelmet!
–        Yankele, ott kellett volna várjál és magaddal vinni. Nálad fogok lakni.
–        Ja igen. Most már emlékszem. Tessék, itt vannak a kulcsok, majd később látjuk
          egymást.
–        Nagyon helyes. Most akkor magyarázd el, hol van a szállásod.
Yankele széles gesztusokkal elmagyarázta, hova kell mennem.
–        Nem menj messzire, egy-kettőre a sivatagban találod magadat! Nem akarsz egy
          szendvicset, mielőtt elindulsz?
–        Hát, jó lenne… csakhogy nincs pénzem.
–        Véletlenül nem egy új pártfunkcionárius vagy?
–        Nem, nem. Nem vagyok funkcionárius.
–        Remélem. Amikor ideküldenek valakit, mindig nekem kell elszállásolnom, etetnem.
          Nem vagyok én milliomos!
–        De mégis, szállás azért kell nekem…
Yankele egy kicsit dühös, kicsit beletörődő sóhajjal: na, jó… és kiáltozva továbbment:
–        Jövök már a sörrel! Egy pillanat, édes istenem! 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.