2017. június 11., vasárnap

Victor Segré: SZÁMŰZETÉS Izraeli éveim


14. rész












A munkanélküliség

–        És nekem, Dov, nem adsz munkát? Már jó ideje várok.
Szokás szerint sorba álltam a Lishka kis udvarán, hogy legyen valami melóm. Régóta munka nélkül voltam.
–        Figyelj Haim, van munka, de nem az építőiparban. Rosszul fizet, de mást nem tudok
          ajánlani.
–        Dov, nem baj. Legyen akármi is, már jó ideje munkanélküli vagyok.
–        Faültetésnél csoportvezető, itt Ber Sheva környékén. Elfogadod?
–        Á, a KKI-nál. Igen, az tényleg rosszul fizet. Annyi baj legyen, elfogadom.
–        Holnap reggel hét óra előtt akkor. Egy dzsip jön érted.
–        És a csapat?
–        Azokért teherautó. Úgy harmincan lesznek. A KKI-s fickók mindent elmagyaráznak
          majd.
–        Jó, köszönöm, Dov.
Belevágtam a munkába. A Ber Shevával szomszédos út hosszában kellett fákat telepíteni egészen Gáza környékéig. Két szakaszból állt a munka: először kis, úgynevezett tányérokat kellett ásni, vízzel megöntözni, aztán másnap kiültetni a növényeket, amelyeket egy szomszédos kibuc csemetekertjéből hoztunk. Az Izraeli Nemzeti Alapok, a KKI felügyelője időről időre dzsipjén kijött megnézni, rendesen és a kijelölt vonalon halad-e a munka. Minden alkalommal ismertette velem, hogy milyen fontos ez a munka. A fáknak kettős szerepük volt, mondta. Függönyként kell szolgálniuk Ber Sheva számára a rendszeres homokviharok ellen. Másik feladata stratégiai: ezeknek a fáknak kellett leplezniük a déli út és a város aktivitását. Mert a körzetben állandó katonai tevékenység folyt – Jordániával, Egyiptommal és Gázával való szomszédsága okán. De a szörnyű klimatikus viszonyokat el kellett viselnünk, a hőséget, a tűző napot, a gyakori forgószelet, a ruhánkat lepő, a nyakunkba tapadó, orrunkba hatoló homokot.
A csapat már több ezer fácskát elültetett, amikor a felügyelő arról informált, hogy öntözésre szánt víz híján fel kell függeszteni a munkát. Ennek következtében megint munkanélküliek lettünk, a néhány tucat munkás és én is.
Minden nap bementem a Lishkához, hogy munkához jussak. Házasságkötésünk után Hava is az utcán találta magát. Az utakkal foglalkozó hatóság küldte el olyan okból, amit képtelenség megérteni. Egyik igazgató megjegyezte neki:
–        Gondolkodtál volna, mikor kommunistához mentél feleségül!

Pénzügyeink katasztrofálissá váltak. Ha Shlomonak és Malkának nincsenek ezek a nyulai, nem tudom, hogyan viseltük volna el ezeket a napokat.
Sorba állva azzal a reménnyel, hogy Dov valami munkát ajánlva ablakot nyit, hegyeztem a füleimet, miről beszélnek szomszédaim.
–        Azt mondták, itt nem lesz semmi gondom. Hogy rengeteg munka van, egész életre
          szóló.
–        A Sochnutnál nekem azt is mondták, hogy lesz lakás a család számára.
–        Lakás? Nekem erről nem szóltak.
–        Igen, de nekem három gyerekem van. Érted?
–        Az egyedülállóknak sátrakban kell lakniuk, mint a katonáknak?
–        Mit nem gondolsz? Mindnyájan családosok vagyunk, és hogy’ élünk? Sátrakban. Egy
          éve!
Mindenhonnan bekapcsolódtak a beszélgetésbe. Olybá tűnt, minden iraki olim sátorban lakott.
–        A feleségem calavassa-t, ezt a nagy tököt a földön ülve készíti. El tudod képzelni?
–        Hát mi hogyan eszünk? Az ágyon ülve vagy a földön, mint te, mint mindenki, akiket
          sátrakban helyeztek el.
–        Nem, hát nem élet ez! Már egy éve sátorban vagyunk.
–        Pedig azt mondták Ber Shevában, hogy lesz munkánk és shikun is.
–        Hahaha! Shikun! Még a családoknak sem adnak már lakást!
–        Shikunt akar? Álmodik ez az fickó!
A derék Dov ezen a napon, mint az előzőeken is, csak néhány munkát osztott ki az egyre jobban morgó tömegnek.
Mindennap sorbaálltam. Dov szerencsétlen képet vágott és kézmozdulatot tett, amit már elég jól ismertünk. Azt közölte vele: sajnálom, semmit nem tudok adni nektek. A munkát kérő férfiak kiabálása közepette gyorsan becsukta a kisablakot, hogy elkerülje az ezt rendszeresen követő felhördülést. Mert felháborodás, az volt. Egyesek dühödten ordítottak: még egy nap munka nélkül! Mások a falat rugdosták. Gondoltam, kellene egy akciót szervezni a munkanélküliség elleni tiltakozásul, követelni a régi jelszó szerint: Munkát, kenyeret! Ezeknek az embereknek a családjukat kell etetni!
–        Most sincs semmi? – kérdezte Hava.
–        Á, semmi. Nem megy a dolog. Ma volt vagy kétszáz munkanélküli.
–        Egy-két hétig még van miből tartani magunkat. De aztán?
–        Itt van ez az ember. A főkönyvelő. Kérte, hogy menjek el hozzá. Lehet, hogy ajánlani
          akar valamit.
–        Az meglepne. Ezek csak a Mapaitól vesznek fel.
–        Hát, nem tudom. A magánvállalkozónál először, aztán itt, Ber Shevában is, nagyon
          kevés, aki több nyelvet beszél, vagy gyakorlata lenne az irodai munkában.
–        Ez igaz, de a csodákban én mégsem hiszek!
–        Mindenesetre semmit nem veszítek, ha megpróbálom.
Szokás szerint Havának igaza lett, hogy nem hitt a csodákban. A főkönyvelő néhány könyvelési feladatot adott, és széles mosollyal közölte, hogy nem tud felvenni:
–        Maga jól ismeri a könyvelést, de ahhoz, hogy számomra feljegyzéseket vagy számlákat
          szerkesszen, az alacsony fizetés abszurd és bántó. Kár.
Persze és még milyen kár! Nekem, aki azt gondoltam, könyvelőként dolgozhatok, lehet állandó munkám, biztos és rendszeres fizetésem. Annál is inkább, mert már elég régóta nem volt munkám. Naná, ez tényleg kár.
Rezignáltan, mogorván és rosszkedvűen beálltam a sorba a Lishkánál és reménykedtem egy akármilyen munkában. Az udvar végében valaki szólított. Semmi kedvem nem volt válaszolni. De az illető tovább szólongatott és valaki a vállamra csapott:
–        Miért nem felelsz? Valaki téged keres.
A udvari bejáratnál Shlomo integetett széles mozdulatokkal, hogy közeledjek már.
–        Mi van, Shlomo?
–        Gyerünk gyorsan a Hadassa kórházba! Havát sürgősséggel be kellett vinni!
–        Megőrültél? Miért? Mi történt?
Ideges lettem, határtalanul ideges. Majdnem futottam nyomomban Shlomoval.
–        Nem tudom, belső vérzése van.
–        Vérzés? Gyerünk, siessünk! Látni akarom az orvost. Hasson doktor foglalkozik vele,
          nem tudod?
A választ meg sem vártam. Sebesen, teljes erőmből futottam. A kórház nem volt messze. Kifulladva érkeztem. A bejárati őr megpróbált megállítani. Durván kiszakítottam magam keze közül:
–        Engedjen! – kiáltottam vadul és szélvészként berontottam az udvarra.
Egy érkező ápolónő közölte:
–        Hava a műtőben van. Haim várj!
Miriam volt az ápolónő, Hava barátnője.
–        Hol van? Hol van Hava?
–        Hasson éppen operálja.
–        Hasson? De hát mi van vele? Reggel semmi baja nem volt.
–        Tudtátok, hogy terhes?
–        Terhes? Nem, nem tudtam. Tényleg terhes?
–        Úgy tűnik, méhen kívüli terhessége van.
–        Egy mije?
–        Terhesség a méhüregen kívül. Vagyis az embrió ott növekedett, ahol nem kellett volna. Vért vesztett és doktor Hasson most operálja.
–        Hol van a műtő?
–        Itt szemben az udvar másik felén, de miért? Mit akarsz a műtőben?
–        Én? Semmit. Csak egyszerűen... Nem tudom, istenem, nem tudom.
–        Hallgass ide, Haim. Hasson doktor mindjárt befejezi és aztán láthatod Havát.
–        És, és...
Nem tudtam, mit mondjak, mit csináljak. Úgy lehet, Miriam volt a kórház legjobb ápolónője. Megbízhatok benne és Havának ő a legjobb barátnője. Remegő ajkamat harapdáltam.
–        Éjszakai szolgálatban leszek, hogy Hava mellett maradjak. Légy nyugodt, jól van és
          néhány nap múlva otthon lesz. Szerencsére, hogy a szomszédasszony meghallotta a
          nyögdécselését, de ha nem...
–        Mellette leszel, Miriam?
–        Persze, mondtam. Gyerünk, ne nyugtalankodj, egész éjjel szolgálatban leszek. Ülj a
          padra, innen láthatod, amikor kijönnek a műtőből.
Engedelmesen, belenyugodva leültem és vártam. Nézegettem magam körül, az egyik kórteremből a másikba jövő-menő, ajtókat csapdosó ápolónőket. Mintha órák teltek volna el, pedig egy félóra sem telt el érkezésem óta. Állandóan arra gondoltam, mennyi idő kell még, mennyi. Becsuktam a szemem és láttam Havát a műtőben aléltan, Hasson föléje hajol késsel a kezében. Nem, nem, nem akarom, nem! Kiabálni, ordítani szerettem volna. Mi történik velem? Elmegyek munkát keresni, Hava rosszul lesz, meg kell operálni. Nem voltam képes valóságként felfogni, átérezni ennek borzalmas voltát.
–        Akarsz egy forró teát?
–        Mit, hogyan? Forró teát? Te vagy az, Yochevet? Igen, kérlek.
A perzsa ápolónő volt, az Érinthetetlen, ahogy nevezték. Jeruzsálemi, ahol apjának egy nagy szőnyegüzlete volt minőségi árukkal. Családja perzsiai eredetű. Yochevet egyedüli lányuk, gömbölyded, zömök. Nem volt valami csinos lány.
–        Hoztam nyugtatót is. Vedd be a teával, de vigyázz, meg ne égesd magad, nagyon forró.
Be akartam venni, de lefogta a kezem.
–        Ne, nyisd a szádat inkább.
A számba tette a gyógyszert.
–        Így jobb lesz, a kezed nagyon remeg, még leejtheted.
–        Remeg a kezem?
–        Igen, nagyon ideges vagy. Hagyd, majd én megteszem.
Két kezébe fogott és lágyan masszírozni kezdett.
–        Ez azért van, hogy megnyugtasson. Egy kicsit ideges vagy, hagyd el magad, ez le fog
          csillapítani.
Néztem Yochevetet anélkül, hogy igazán megértettem volna, mit is csinál. Aztán a műtő ajtaja kinyílt és az iraki ápoló kitolta Havát guruló ágyon. Azonnal felugrottam, hogy közelről lássam. Az ágya mellett álló Miriam visszatartott a vállamnál fogva.
–        Egy perc múlva láthatod a szobájában. Az infúziós palackot könnyen leverheted így.
–        Jó, jó, de hogy van?
–        Jól. Minden rendben ment. Ahogy látod, most alszik.
Később az ágya mellett állva néztem, annyi, de annyi szánalmat érezve fájdalma láttán, hogy a szívem belefájdult. Annyira sápadt volt. Simogattam a kezét, kedves, szerető szavakat mormoltam.
Miriam új palackkal érkezett és lecserélte a régit.
–        Ez miért kell?
–        Az infúzió a fájdalom ellen és azért van, hogy gyorsan rendbe jöjjön. Most ne zavard.
          Menj inkább Hasson doktorhoz, beszélni akar veled.
A kórházi bejárattól nem messze volt az orvosi szoba. Hasson éppen a röntgenfelvételeket és a papírokat vizsgálgatta. Rámpillantott, széles mosollyal egy székre mutatott. A mosolya megnyugtatott, de mégis csak arra tudtam gondolni, mit akar közölni velem. Még egyszer rámpillantott, majd elkezdte:
–        Gyere. Látod ezeket a papírokat? Hava laboratóriumi eredményei, amiket most
          csináltunk.
–        És...? – nyeltem le nyálamat.
–        Még időben operáltuk meg. Szerencsére minden rendben történt. Azt mondanám, a
          vártnál is jobban.
–        És...?
–        Egyelőre ne zavard, alszik és ha felébred, nagyon fáradt lesz. Gyere vissza holnap, akkor
         már beszélhetsz is vele.
–       Nem tölthetném itt az éjszakát mellette?
–       Az lehetetlen. Zavarnád a többi beteget. Miriam törődik majd vele, számíthatsz rá.
         Egyébként is Hava jó barátja. Menj haza, neked is szükséged van pihenésre.
Másnap reggel jókor ott voltam a kórház még bezárt ajtajánál. A korai óra ellenére már meleg volt. Az eget felhőként ködösítette. Nagyon meleg lesz ma, gondoltam. Az ajtó kinyílott és Eliahou, az ápoló lépett ki mosolyogva.
–       Jól van, Hava jól van.
A kórház felé fordult és Hasson doktort hívta:
–       Itt van. A férje, Haim.
Aztán hozzám fordult:
–       Lépj be, a doktor beszélni akar veled.
Hasson doktor az íróasztalánál ült. Felállt, kezét barátian vállamra tette:
–       Ne félj, Haim. Hava jól van. Nagyon jól kezd helyreállni. Bemehetsz hozzá egy percre.
         Csak meg kell mondjam, sok vért veszített. Pótlásához nekünk nincs elég, önkéntes
         véradók után kellene nézni. Elég nehéz, mert a nullás negatív ritka.
–       Doktor, az enyém éppen nullás negatív, mint az övé. Annyit adok, amennyi kell, ez
         nem…
–       A tied nem elég, annál sokkal több kellene. Kérd az elvtársaidat, jöjjenek vért adni.
–       Persze, természetesen. Megyek is. Mindenkit hívok, jönni fognak. Megyek most
         rögtön…
–       Nem is akarod előbb Havát látni? – kérdezte mosolyogva.
–       De, dehogynem, most bemehetek hozzá?
–       Igen, menj csak. A barátaidnak meg mondd meg, egyenesen a laboratóriumban
        jelentkezzenek.

***

Hava haloványan feküdt, de társalgott az ágyát igazgató fiatal ápolónővel. Az ápolónő rám mosolygott:
–        Bejezem az ágyat, aztán hagylak benneteket.
A kórteremből egy másik beteg hívta:
–        Hava, Hava, gyere! Csináld meg az én ágyamat is! Olyan rosszul aludtam az éjszaka.
Hava nevét hallván ösztönösen megfordultam, azt gondolva, feleségemet szólítják. Öt-hat ágy volt a kórteremben. A betegek várták reggelijüket és beszélgettek. Hangok kakofóniája, morajlása töltötte be a kórtermet.
Nagy szemével, elkeskenyült száján halvány mosollyal nézett rám feleségem. Még sápadtabb, még fáradtabb, szép kék szeme is kifakult. Fölé hajoltam, hogy egy puszit adjak. Orvosságszaga volt.
–        Szükséged van valamire? Akármire is?
Erőtlenül felnyögött, zihálva válaszolta:
–        Semmi, semmi se kell, ó…, ó… Szenvedek.
–        Szenvedsz?
–        Fáj.
–        Mit mondasz? Fáj? Nem jól hallom. Mondd kicsit hangosabban.
Furcsán nézett, és ajkán keresztül szűrte:
–        Az operáció fájdalmat okoz.
Leültem mellé, kezét kezembe fogtam. Forró tenyere megszorította ujjaimat. Elhallgattunk. Időre időre feljajdult, főként ha fordulni akart az ágyon. Az ápolónő Hava érkezett újabb flakon infúzióval.
–        Hava, kérsz még teát? Jót tesz neked. A doktor mindjárt vizitel.
Hava fejével intett, hogy igen, és kezével intett, hogy menjek el. Mondtam, nemsokára visszajövök. Mosolygott. Mentem Shlomot keresni, megmondani, hogy Havának véradókra van szüksége.
–        A katonáktól kéne kérni. Elrendezem.
Időközben Malka egy nagy pohár teát és egy szelet lekváros kenyeret csinált.
–        Gyere, egyél. Szükséged van táplálékra. Erőd teljében kell legyél, mikor Hava hazajön.
–        Be kell vallanom, semmi kedvem enni.
–        Elhiszem, de kell.
Később, kórházba visszatérésemkor nagy sor állt a klinika mellett. Yoshevet, a perzsa ápolónő nevetett:
–        Senki nem gondolta volna, hogy ennyi véradó jelentkezik! Ez nagyon ritkán fordul elő!
–        Tényleg? Ez a sok ember mind Havának akar vért adni?
–        A feleséged nagyon népszerű lehet a városban!
Rosszindulatúan hozzátette:
–        Főleg a katonák között…
Mert vagy egy tucat katona is állt a sorban. Megjegyzésétől meglepve, ránéztem Yoshevetre. Somolygott.
Finkelstein közeledett lassú léptekkel a klinikához. Úgy tett, mint aki nem ismer. Odaléptem hozzá, meglapogattam vállát köszönetem jeléül. Vigyorgott:
–        Most tudtam meg az újságot. Mondták, hogy az, aki vért akar adni és … Nem tudtam
          uralkodni az érzéseimen, mikor megtudtam, hogy Havát meg kellett operálni. Súlyos?
Nemtudásom jeleként vállat vontam.
–        Végül, mégis, nem súlyos, ugye?
–        Az orvos azt mondta, nem, és remélem én is.
Nem tudom, mi lelte őket. Sasson is jött, ő is úgy tett, mint aki nem ismer fel. Miért tesznek így? Mintha konspirálnának.
Hava, a fiatal ápolónő hívott.
–        Gyere, a feleséged felébredt, segítünk neki járni egy kicsit a kórteremben. Gyere,
          segíts, örömet szerzel neki.
–        Persze, megyek. De nem túl korai felkelnie az ágyból?
–        Hasson doktor így rendelkezett. Járnia kell, hogy gyorsabban felépüljön.
Hava még sápadtabbnak tűnt. Elvesztette színeit. Szép haja kócos, azt is mondhatnám, rendetlen összevisszaságban. A fiatal ápolónővel tartottuk kezünk hóna alatt. Lassan, kicsiny lépéseket tettünk a kórteremben, az ágytól a fürdőszobáig, és a fürdőszobától az ágyig.
–        Fájdalmaid vannak?
–        Csak egy kicsit. Szédülök, szeretnék lefeküdni.
Az ápolónő csendesen, szinte monoton hangon felelt:
–        Nem, még egy kicsit járni kell. A doktor mondta. Még egy kicsit és ágyba teszlek aztán.

Az ápolónő karja érintette az enyémet, majd, hogy Havát jobban tartsa, hozzám simult. Meglepett a könyökömet érő könnyű nyomás. Az ápolónő szeme sarkából figyelt és mosolygott. Ez a fiatal ápolónő nagyon csinos… de mit akar tőlem? Nagyon jól tudja, hogy Hava a feleségem, hogy… De újból, még inkább hozzám nyomta karját. Még merészebben. Pedig messze voltam attól, hogy bátorítsam. Havát besegítette az ágyába, betakarta, arcát nedves szivaccsal megtörölgette.
–        Most pihenj egy kicsit. Haim elmegy és hagy téged pihenni.
Havát kifárasztotta a séta. De miért ilyen sápadt az én kis Havám, miért ennyire sápadt? Rám mosolygott és próbálta becsukni szemeit.
–        Pihenj most – mondtam neki –, később visszajövök.
Megint mosolygott és becsukta szemét. A fiatal ápolónő kitessékelt a kórteremből.
–        Most jössz és lefekszel az én kis ágyamra és pihensz. Egész nap talpon voltál. Ezenkívül
          sok vért is adtál. Pihenned kell. Szolgálatban vagyok, majd később felébresztelek. Aludj
          egy kicsit.
Éreztem is, hogy fáradtság vesz rajtam erőt. Igen, leheveredni bizony jó lenne. Hagytam, hogy gyengéden az ápolónők pihenőszobájába vezessen. Le akartam feküdni, de ő elém térdelt és kezdte a cipőmet levenni. Elkaptam a kezét, hogy megakadályozzam, de másként értelmezte mozdulatomat. Rám hajolt és megcsókolt. Ajkai nedvesek. Nyelvével cirógatta szájamat, arcomat, tarkómat. El akartam húzódni tőle, de nem engedett, rám fonódott. Kis forró csókokat nyomott a tarkómra, szemeim kezdtek becsukódnni és egyre gyengébben tiltakoztam. Megérezte, hogy a parti egy részében nyertes, érezte, hogy elhagy az erőm, és szenvedélyesen magához szorított. A kezei simogattak mindenhol. Aztán felkelt, könnyed mosollyal:
–        Aludj egy kicsit, később visszajövök. Én már aludtam...
Zaklatott álom után bedagadt szemekkel ébredtem. Először azt se tudtam, hol vagyok, aztán felfogtam, hogy az ápolónői szobában. Felvettem a cipőmet, megmostam az arcomat, hogy kábultságomból kikeveredjek. Meg kell néznem Havát. A nap, mielőtt átadta helyét az esti homálynak, utolsó sugarait vetette.
Hava Miriammal beszélgetett odaadóan, aki ezzel fogadott:
–        Jól aludtál – ahogy a madarak csiripelik.
Hava kábult volt. Arcán látszott, mennyire kifáradt. Rémült szemét kicsi résre nyitva tartotta. Fáradt tekintettel kérdezte:
–        Otthon voltál?
A haja gondosan fésült. Hogy jobban érezze magát, tiszta hálóinget adtak rá. Biztos Miriam volt. Szélesen mosolyogva közelebb léptem, hogy megsimogassam arcát.
–        Nem, az ápolónői szobában pihentem. Kicsit jobban vagy?
Láttam, hogy a válaszhoz erőfeszítést kellett tennie.
–        Igen, egy kicsit. De menj el, menj haza Haim. Te is fáradsz lehetsz és enned is kell.
–        Szükséged van valamire?
Nevetett és nemet intett fejével. Fáradt. Természetes, hogy az egy ilyen műtét után. Megpusziltam száját, még egyszer megsimogattam búcsúzóul. Gyengén megszorította ujjaimat. Miriamhoz fordultam:
–        Olyan száraz az ajka!
–        Ez mindig így van műtét után. Az altatástól van. Hagylak benneteket. De ha valamire
          szükséged van, Hava, csengess. Érted?
Miriam rám mosolygott:
–        Nyugodtan menj haza pihenni, itt leszek mellette.
Távoztomban Sasson útját kereszteztem, aki Havához jött látogatóba. Könyökénél fogva visszafordítottam:
–        Nem, Sasson, most nagyon fáradt, pihennie kell. Holnap jöhetsz, ha akarsz.
–        Csak azt akartam megkérdezni tőle, hogy érzi magát.
–        Gyere holnap, az jobb lesz. És veled mi van, mit csinálsz itt? Nem dolgozol?
–        Nem, mindenkit elküldtek.
–        A víztároló építésénél dolgoztál, nem?
–        Az Eddie Cantor projektben. Elfogyott a pénz, most várják az újabb utalást.
–        Nem is figyelmeztettek benneteket előre?
–        Nem, senkit. Mentünk reggel dolgozni és mielőtt leszálltunk volna a teherautóról,
          mondták, forduljunk vissza.
–        S az emberek semmit sem csináltak, semmit sem szóltak?
–        Megmondtuk, hogy nincs joguk ilyen módon elküldeni minket. Dolgozók vagyunk.
          Jogaink is vannak. Mondtuk, hogy panaszt teszünk a Histadrouthnál.
–        És mit feleltek?
–        Ugyanazt. Nincs pénz pillanatnyilag a munka folytatására. De holnap össze fogunk
          gyűlni a Lishka udvarában.
–        Holnap? Mindenki ott lesz?
–        Igen, mindenki így döntött. Ez az érdekünk.
–        Hányan vagytok munkások?
–        Úgy húszan, azt hiszem.
–        Ez sok, főként mindazokkal a munkanélküliekkel, akik rendszeresen jönnek munkát
          kérni.

***

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.