2011. május 8., vasárnap

Nem egyedi...

”Belgiumban politikai válság van, a múlt év nyári választások óta nem képes megalakulni az új kormány. Kik reklamálják az ország ketté– (hárommá) szakítását ? Miért kellene a pénzügyi önállóság, miért a munkaügyi politika, a szociàlis rendszer szétszedése? Hogy a vállalatok terhe még kisebb legyen, hogy a kiadásokat csökkenték a dolgozók terhére, hogy a 150 éves harcban kivívott munkásjogokat megsemmisítsék ahogy az Európai Unió akarja... Nem tudunk tovább várni! Elveszítjük munkánkat, nyugdíjunkat, társadalombiztosításunkat! Egyesülnünk kell!
A béred négyszeresére emelkedik, az adód pedig ötödére csökken – anélkül, hogy többet dolgoznál. Mit szólnál ehhez? Nem gyanakodnál, hogy valami nem stimmel? Belgium nagyvállalatai, szelvényvagdosói, és az igazgatótanácsi tagjai kaszálnak. Az ország 467 – nem pénzügyi – cége, mely több mint 300 vállalatot tart kezében 2001 és 2009 között megnégyszerezte profitját. Ugyanezen időszakban adója egyötödére csökkent, átlagban 5,1 %-ra. Anélkül, hogy munkahelyet «teremtettek» volna. Ma pedig ugyanezek a munkáltatók ordítanak teli tüdőből, hogy «Túladóztatnak bennünket, csökkenteni kell az alkalmazotti béreket!».
Az egymást követő kormányok mind adócsökkentés = munkahelyteremtés alapján működtek. Munkahely nemhogy több nem lett, de egyenesen csökkent. A közpénzekből kiadott fiskális ajándékok különböző formákban, de mind ott kötnek ki, ahol a bónuszokat, osztalékokat, stock-optionokat osztogatják… A kormányok pedig nem hajlandók beismerni az állampolgár kárára megtett megasegítség valódi célját, sőt, ezen az úton kivánnak továbbhaladni, az Európai Unió, Merkel és Sarkozy útján: a dolgozók dolgozzanak még tovább a befagyasztott bérekkel, éljenek együtt a szigorítási intézkedésekkel, az áfa-emeléssel, az életszínvonal csökkenésével, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésével, az államkassza kiürítésével a tőke javára.”
(A PTB – Belgiumi Munkapárt – elnöke, Peter Mertens cikke nyomán)

Május 5-én a francianyelvű iskolák, az alapfokú oktatástól (3 éves kortól) a felsőfokúig zárva maradtak. Szakszervezeti egységfrontot alkotva a magán- és köziskolák dolgozói egy napra beszüntették a munkát és tüntetni mentek általános béremelésért (4 éve az indexen kívül nem volt emelés – az infláció 4 % feletti), a munkakörülmények romlása miatt (10 fiatal pedagógus közül 4 elhagyja a pályát az első öt évben, egyre általánosabb a 9-10 havi szerződéses munkaviszony) és az előnyugdíja korhatára felemelése ellen. A legnagyobb csapást a „karriervégi” rendszer szenvedte el: ezután 58 évnél korábban nem mehetnek előnyugdíjba a pedagógusok. Mechanizmusa eléggé bonyolult, a kalkuláció szerint egy tanárnak, aki nyugdíjba szeretne menni 58 éves korában, a tanítást 13 éves korában kellene elkezdenie! Emellett a belgiumi frankofon iskola a világ legegyenlőtlenebbje (a népi környezetből érkező gyerekek hátrányára) strukturális okokból, a ’89-ben elszenvedett „reform” (az akkori GDP 7 %-áról 5-re csökkent az oktatás költségvetési részesedése), osztálylétszám-emelésekkel, az állami támogatások lebontásával, stb.
A szakszervezetek tárgyalásai folyamán semmi jelentős eredmény nem született, mindössze az évvégi prémiumot emelték meg bruttó 120 euróval (havi 6-7 euró tisztán)... Az illetékes miniszter ezzel válaszolt: „nézzék meg a szomszédos országokat! Franciaországban és Angliában 2007 óta 66 ezer pedagógus-munkahely szűnt meg, Olaszországban 130 ezer, sokkal brutálisabb módon! Nincs pénz!”.

Így nem maradt más, mint a demonstráció: «Ilyen iskolából nem kérünk!», «Sikerbe invesztálni vagy a kudarcot megfizetni?», «Nemet a háborúra, igent az iskolákra!» (célzás arra, hogy a Líbia elleni fegyveres beavatkozásban részt vesz Belgium is).

Liège-ben 12 ezer tüntető, Brüsszelben 10-ből 9 pedagógus sztrájkolt… Vivienne angol nyelvtanár: „egy tanévben 5-6 iskolában kell egyszerre tanítsak, állandóan úton vagyok. Pedig a tanár feladata nem csak az a 22 óra «leadása», azokra fel kell készülni, a feladatokat javítani kell, a szülőkkel találkozni, magunkat továbbképezni és évente kétszer vizsgáztatunk. Nyilván nem a pedagógusok munkája a legnehezebb a világon, de az biztos, hogy 50 felett már nagyon elfáradunk...” Luc, középiskolai tanár: „nincs több emberi, pedagógiai és anyagi eszközünk a kihívásokkal szemben. Minden vagyunk, oktatók, nevelők, szociális segítők, adminisztrátorok...
„Ez csak a kezdet. Az új tanév elején újrakezdjük”- jelentették ki a szakszervezetek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.