2011. május 4., szerda

Nemzetközi információk


új széria 34.sz. (403) - 2011.ápr.29.


Tartalom:

USA: Interjú Nancy Wohlforth-szel, az AFL-CIO országos Végrehajtó Bizottsága tagjával
Genf, ILO-konferencia: G.Krupp hozzászólása:«Szakszervezeti G20: a szakszervezetek függetlensége a tét.»
Portugália: Nem, Portugália nem fog eltűnni! Felhívás a portugál néphez és dolgozókhoz



Interjú Nancy Wohlforth-szel


Nancy Wohlforth, az AFL-CIO országos Végrehajtó Bizottságának tagja. Az interjút Daniel Gluckstein, a Nemzetközi Egyetértés koordinátora készítette vele a Nemzetközi információk számára. Nancy Wohlforth elvtársunk az Egyetértés nemrég megalakult koordinációjának is tagja.


Kérdés: Részt fogsz venni az Egyetértés konferenciáján az ILO-konvenciók és a szakszervezeti függetlenség védelmére Genfben jún. 4-én. Néhány hónappal ezelőtt a dolgozók az egész világon láthatták, ami Wisconsinban történt. Milyen tanulságot tudunk leszűrni a szakszervezetek és kollektív tárgyalások létezési jogáért Wisconsinban lezajlott tömeges megmozdulásból?

Nancy Wohlforth: Két tanulságot tudunk levonni. Az első, hogy a bázistagoktól kiindulva kell magunkat felépíteni, hogy engedményeket ne tegyünk, hogy ezen az alapon kell szervezkednünk és a nemcsak a kormányzó, hanem a törvényhozók ellen is. Meg kell keresni azokat az állami képviselőket, akiket a szakszervezetek választottak és meg kell nekik mondani, ha szeretnék, hogy újból rájuk szavazzanak, vissza kell térniük a szakszervezeti mozgalomba.

A második lecke, hogy minden szakszervezetbe el kell menni és meg kell mondani: «Egyek vagyunk. Együtt vagyunk a küzdelemben. Nem csak a közszolgálati dolgozókról van szó.» Bázisalapon kell kiépíteni a vezetést választott helyi vezetők részvételével, mindenkivel együtt és közös döntést kell hoznunk – nem pedig egyik szakszervezet itt, a másik ott. Wisconsinban az építési szakszervezet, amely eddig inkább konzervatív volt, csatlakozott az egyetemisták mozgalmához a kormányzó és a képviselők elleni küzdelemben. Támogatva őket az állammal szemben hozzájárultak ahhoz, hogy a 14 szenátor elhagyta Wisconsint.

Az egyiptomi dolgozók is támogatták a wisconsini dolgozókat, fényképeket és pénzt küldtek – kezdtük megérteni, hogy a globalizáció sokáig tart és az ez elleni küzdelemnek részei vagyunk. Aláhúzom, nemcsak a közszolgálati szektor dolgozóinak harcáról van szó, az ácsokéról, az irodai alkalmazottakéról és a magánszektoréról is. A globalizáció mindenkit érint.

Még ha a jobboldal is győzött Wisconsinban – elvették kollektív tárgyalásaink jogát –, azt hiszem, csak időleges győzelemről van szó. A végén győzni fogunk, ha folytatjuk, ha a harc folytatódik. Most a szakszervezeti mozgalom szétküldi az összes aktivistáját, hogy a küzdelmet szervezze, ami nagyon jó dolog.

Ebben a szakaszban a wisconsini típusú küzdelem nem terjed az USA-ban?

N W: Nem, volt pl. Ohioban is mobilizáció, de nem annyira jelentős, mint Wisconsinban – nagyrészt azért, mert hiányzott a fiatalság és a bázisvezetőség, a helyi szakszervezeti vezetés.

Történelmileg Wisconsin az egyik állam, ahol a szakszervezetek erősek. Az én apám is a közszolgálati szakszervezet megalapítóinak egyike volt a 30-as években. Milwaukeeban elértük a kollektív szerződések bevezetését már azelőtt, hogy az állam megadta volna. Az állam maradék része csak a 70-es években érte ezt el.

Kaliforniában lenne lehetőségünk megcsinálni azt, ami Wisconsinban történt. Ha a vezetés a harc mellett dönt. Azt gondolom, hogy meg ezt kell és meg is fogják tenni. A kaliforniai nagy szakszervezetek óriási erőt képviselnek. A pedagógusok és az iskolai dolgozók a két legnagyobb szakszervezetet alkotják közel 750 000 taggal, vezetőik baloldaliabbak, mint a többi szakszervezeti vezetés. Tehát lesz harc, azt gondolom.

Wisconsinben és más államban, ahol a republikánusok a kollektív szerződések jogát el akarják venni, láttunk óriási engedményeket tevő és a költségvetési nyírbálásokat egész 300 millió dollárig elfogadó első sorokbeli szakszervezeti vezetőket cserébe a törvényhozók kollektív tárgyalási jogokat illető visszavonulási ígéreteivel. Mit gondolsz erről a stratégiáról?

N W: Nagyon széles körben létezik az a vélemény, hogy nincs pénz, tehát engedményeket kell tennünk, hogy őrizzük a munkahelyeket, az egészségügyet, nyugdíjainkat és most meg a tárgyalás jogát.

A szakszervezetek egy része, ideértve az ápolók országos szakszervezetét is (National Nurses United), kampányt folytatott, hogy a védelmi minisztériumi alapokat visszarendeljék az államhoz, hogy legyen elegendő eszköz a munkahelyteremtésre és a szociális szolgáltatások finanszírozására. De a szakszervezetek vezetői fékeznek ezen a ponton, mert ez egyenesen Obama elnök támadását jelenti. Ez az afganisztáni háborúval való szembenállást jelenti, melyre dollármilliók ezreit költik, a háború befejezését. Ez a nagy gond.

Egyet nem értés van ebben a szakszervezeti vezetések között annak ellenére, hogy óriási többségük Obama mellett sorakozik fel és nem teszi kérdésessé a háborút és az arra kiadott pénzt. A bázisról jövő mozgalom két irányba mehet: vagy a demoralizáció, vagy a küzdelem folytatása. Ha Kaliforniában van riposzt, azt hiszem, a Wisconsinban látott harc más államokban is feléledhet.

Amikor azt mondod, ha Kalifornia beáll a küzdelembe, azt akarod mondani, hogy a «semmi kölségvetési nyírbálás, semmi meghátrálás» vonalon tegye?

N W: Igen, semmi engedmény a nyugdíjakban és az egészségügyben. Meg kell őket őrizni. Életbevágó. Nagyon fontos, hogy az emberek kimennek az utcára a «Semmi engedmény» követeléssel – ez az mutatja, hogy harcolni kell, nem fogadhatjuk el az engedmények megadását.

Mikor a volt kormányzó, Arnold Schwarzenegger a helyén volt, mi a California Federation of Labour konföderációban tisztán kimondtuk álláspontunkat: «Semmi engedményt az egészségügyben!» A mai napig tartjuk magunkat ehhez.

Kaliforniában az iskolai és kórházi nyugdíjak köznyugdíjak. Ezt őrizni kell, ezért harcolni kell.

Ha jól értem, a Wisconsinban és 12-13 államban indított támadások nem csak a Tea Party általi nyomás kifejeződései. Ezek a támadások nem lehetnének, ha az Obama-adminisztráció nem egyengetné ennek az útját?

NW: Pontosan. Az Obama-adminisztráció azt állítja, a kollektív szerződésekért cselekszik. De mit? Semmit. Fordultak a társadalomhoz, részt vettek a meetingeken?

Kampányában Obama azt mondta, hogy bárhol, ahol a kollektív tárgyalások jogát támadják, felveszi a kesztyűt és ott találjuk «minden sztrájkban». Azt mondta, fáradhatatlanul kampányolni fog a szakszervezeti mozgalomért.

De Obama és adminisztrációja semmit sem csinált, semmit nem tett ezen támadások ellen és a dolgozói követelések előrehaladásáért.

Most azt állítják, hogy Richard Trumka, az AFL-CIO elnöke és Obama találkoztak a kulisszák mögött egyezséget kötni a kollektív szerződések ügyében (egyáltalán nem tudom, hogy igaz-e). Ez lenne vonaluk: «Minden engedményt megtéve meg tudjuk menteni a kollektív egyezményeket». De hogy lenne elfogadható, «ha mindjárt az elején engedünk, nincs mit megtárgyalni, akkor mire jó a kollektív tárgyalás»? Üres kagyló. Lehet, hogy egy nap megkönnyíti még a dolgok visszaszerzését az, hogy engedtünk. Az új orientációjuk: «Később megkönnyíti a dolgokat.» De ez az észjárás olyan benyomást kelt, hogy a szakszervezetek feleslegesek. A bérből élő azt fogja mondani: «Miért mennénk veletek? Miért lennék szakszervezeti tag, ha az semmit nem jelent és nem érhetem el vele egyik követelésemet sem, de még a szerzett jogaim megtartását sem? Miért lennék olyan szakszervezet tagja, amelyik nem akar harcolni?»

Itt olyan érveléssel találkozunk, melyet az ILO is magáévá tett, vagyis, hogy ilyen típusú engedményeket téve megőrizhetjük az «általános érdeket» — ez egész világ érdeke, a bérből és fizetésből élők érdeke és a munkáltatóké is. Az USA-ban is így érvelnek?

N W: Igen. Az érvelés szerint, ha valamit el akarunk érni, engedményeket kell tenni, mert mégegyszer: nincs pénz. Áldozatot kell hozni, azt meg kell osztani. Természetesen nincs szó arról, hogy bármit is megosztanánk. A kormány milliárdokat adott a Wall Street megmentésére, újabb milliárdokat a General Motorsnak a vállalat megmentésére. De a Wall Street és a vállalatok csak morzsákat fizetnek vissza, miközben óriási bónuszokat fizetnek, adót azonban nem.

Ez azt is jelenti, hogy nem tudjuk ezeket a milliárdokat az oktatásra és a közszolgáltatásokra fordítani, sem pedig azokra, akik szükségben szenvednek. Ennek semmi értelme nincs. A kormány talált pénzt a bankok megmentésére. Azt se kell elfelejteni, hogy elméletileg ez az a kölcsön, amit reménytelenül vártak a vállalkozások, a kis- és középvállalatok, azok az emberek, akik jelzálogot vettek fel a gazdaság fellendítésére. Ez azonban nem egészen az…

Amit tettek, az dollármilliárdok ezreinek zsebrevágása. Szó szerint. Ezek a dollármilliárdok ott alszanak a páncélszekrényekben. És ez az érvelésük: «Várjuk, mi fog történni az adócsökkentésekkel. Ha a javasolt adócsökkentés megfelel nekünk, akkor egy kis pénzt ebből forgalomba hozunk». De lehetünk-e teljesen biztosak abban, hogy ezek az alapok nem a lakhatásban landolnak, hogy nem követnek-e el «hibákat»? Bizonyos alapokat forgalomba hoznak, de hogy mire, nem tudom.

Az biztos, nem akarják, hogy állami pénz jusson a közszolgáltatásba. Világos, hogy a közszolgálati dologozókkal végezni akarnak. Akarják az elbocsátás jogát, az akárkik munkába állítását, a szolgálati idő eltörlését, a reklamációknak, azoknak a jogoknak végét, amelyket az évek során megszereztünk.

A közszolgáltatásban az egyetlen juttatott alap a szerződéses iskoláknak jut – charter schools – a «kiváló iskoláknak», melyek a maximumot kapják az eredmények meghamisításáért. Az alap végső célja a közoktatás privatizálása.

Az USA szakszervezeti mozgalma meggyengült az Obama-éra alatt?

N W: Igen, és ez számomra a leginkább nyugtalanító. Most úgy 7 % - 7,5 % lehet a magánszektorban és kb. 36 % az államiban – ami megmagyarázza miért támadja a jobboldal a szakszervezeteket akkora buzgalommal. De a szervezett dolgozók száma állandóan csökken – az oka pedig az, hogy a szakszervezetek nem harcolnak.

A New Deal időszakában voltak a Bonus Marches-tünetések (1). Ez valódi harci mozgalom volt, most semmi ehhez hasonló nincs. Senki nem úgy látja a szakszervezeteket, mint amelyek ilyesfajta akciókra szánják magukat. Wisconsinban láttuk a harci szellem emelkedését, mely bátorítja a szervezett dolgozókat az egész USA területén. Ott voltak a helyi szakszervezeti vezetők, a bázisaktivák, akik felkeltek az őket becsapó politikusbandák ellen.

Még Wisconsinban sem megy minden csak egyedül a szakszervezetekkel. Kampányt hirdettek azoknak a republikánus képviselőknek a visszahívására, akik megszavazták Scott Walker kormányzó támadásait. A wisconsini szakszervezetek tagságának nem könnyű előteremteni a kampányhoz szükséges pénzt, sokan elvesztették munkájukat, nyugdíjukat befagyasztották vagy betegbiztosításukra kell sokkal többet fizetniük. A szakszervezeti tag fel fogja tenni a kérdést: miért fizetnék 30 dollárt a politikusok visszahívására, ha a szakszervezet nem csinál semmit a nyugdíjammal vagy betegbiztosításommal szembeni támadások ellen?

Amit Obamát illeti, sokmillióan szavaztak rá – főleg a fiatalok, a latino dolgozók, az afroamerikaiak –, most elkeseredettek. Azt mondják, Obama a republikánusok útjára lépett. Azt mondják, minden probléma a Tea Party és a rasszisták hibájából van és nem értik, hogy az egész rendszer hibás.

Azok a milliók, akik Obamára szavaztak 2008 novemberében, távol maradtak a 2010 novemberi választásokon.

N W: Igen. A progresszív választók nem mentek el, a Tea Party választói viszont mind ott voltak. Ezért választották meg Wisconsinban a Tea Party jelöltjeit. Ez nem lehetne, ha Obama választói is szavaztak volna.

Mindezeken a pontokon folytatódik a vita a szakszervezeti mozgalomban?

N W: Belül állandó viták folynak. Arról, hogy az afganisztáni és iraki háborúknak véget kell vetni és a védelmi költségeket radikálisan csökkenteni kell. Ugyanakkor most lépünk a 2012-es választások periódusába és újból érezni fogjuk a nyomást Obama újraválasztására. Azt fogják mondani, hogy ez lesz életünk legfontosabb választása. Hogy újra kell választani Obamát, mert nincs más alternatíva – és ez igaz is, de ez az alternatíva ijesztő.

Természetesen a Tea Party népi támogatása és a jobboldali politika együttesen növekszik, mindez azért, mert a szakszervezeti mozgalomnak nincs vezetése, mert helyi szinten is hiányzik, nincs ki segítse a dolgozókat annak megértésére, hogy minden problémánk eredője a Wall Street és a háborúk.

Ehelyett az történik, hogy a nagyvállalatok profitálnak ebből a helyzetből és azt állítják, hogy az alapprobléma a deficit – és a kormánynak redukálni kell kiadásait, a hiányt be kell tömni. Ennek nincs értelme. Ez a munkahelyek tönkretételéhez vezet. Obama pedig folytatni fogja a járadékok csökkentését, a munkahelyek tönkretételét, mert a szakszervezetek nem kelnek fel, nem készülnek a teljes erőből visszavágásra.

A helyzet nagyon rossz. Wisconsin megmutatja, hogy ha a vezetés küzdeni akar, a dolgozók harci elkötelezettsége megerősödik. Most Kaliforniában kell felvennünk a küzdelmet, ezzel a kihívással kell szembenéznünk. Még van egy kis időnk arra, hogy megfordítsuk a helyzetet, de nem sok…

(1) Az USA első világháborús veteránjainak tüntetései, akiknek megígérték, hogy anyagi kompenzációt kapnak, ezt azonban csak 1945-ben érték el. A tüntetők azonnali kárpótlást követeltek.


A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) Genfben tartja 100. ülésszakát (2011.jún.1-17.)

Az Egyetértés által szervezett genfi találkozó: G. Krupp hozzászólása
(a Ver.di – Berlin igazgatósága és az SPD – Berlin munkásbizottsága tagja).
(első rész)

A “szakszervezeti G20”: a tét a szakszervezet függetlensége

Olyan kérdést szeretnék felvetni a genfi találkozóra – az ILO 100.ülésszaka alkalmából 2011. júniusában –, mely nagyon fontos szerepet játszott az algíri nyílt konferencián is.

A tanácskozáson Abdel Majid Sidi Saïd, az algériai UGTA szakszervezeti tömörülés főtitkára felhívta a figyelmet a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség irányultságára a G20 csúcstalálkozója alkalmából.

Mint német szakszervezeti aktívistának először is meg kell jegyezzem, hogy a DGB publikációi meglepően ritkák a NSZSZ 2. kongresszusát illetően (Vancouver, Kanada, 2010. jún. 21-25.), ahol elnöknek Sommert, a DGB elnökét választották meg – holott a döntéseknek a legnagyobb jelentőségük van a nemzetközi szakszervezeti mozgalomban.

A NSZSZ Vancouverben arról döntött, hogy “szakszervezeti G20-t” hoz létre, melyhez a G20 országai s csakúgy az ESZSZ szakszervezeti reprezentánsai tartoznának; lévén a G20 a 19 legiparosodottabb és a fejlődése útján haladó ország csúcsa, ezen részt vesz az Európai Unió a Tanács Elnöke képviseletében, a Központi Európai Bank, az IMF, az OECD, a Kereskedelmi Világszervezet , az ILO és a Világbank.

Gyakorlatias határozat született: delegációt küldenek a G20-hoz Szöulba nov. 10-11 között. Sommer a kongresszuson deklarálta: “Azok, akik közülünk ott lesznek a G20-on, nem csak országuk dolgozóit képviselik, hanem a nemzetközi szakszervezeti mozgalmat is.”

A «nemzetközi G20» megalapítása nemzetközi szakszervezeti delegáció kiválasztásával már magában is ellentétes a szakszervezeti demokráciával. Igazodik és integrálódik a kormányok és nemzetközi pénzügyi intézmények szervezte keretekbe, melyekkel szemben a nemzetközi munkásmozgalom hagyományosan aláhúzza és védi függetlenségét.

A G-20-féleség 50 szakszervezeti képviselőjének kiválasztása nem tartja tiszteletben a szakszervezeti demokrácia elveit. A küldöttség összetétele más kérdéseket is felvet. Például az olyan regionális szakszervezet, mint az ESZSZ a delegációhoz tartozik, holott nem képviseli az összes európai szakszervezetet. Sok kolléga nem lát az ESZSZ-ben legitim képviselőt és nem fogadja el jogosnak.

Az EU- és a Lisszaboni szerződéssel az ESZSZ megszerezte helyét – mint az Unió intézménye a «szociális dialógus» keretében, különösen a Lisszaboni szerződés 154-es és 155-ös cikkelye alapján.

A dolgozók elleni brutális fellépéséről ismert Szaud-Arábia is szerepel a küldöttségben, holott ebben az országban egyáltalán nem tolerálják a szakszervezeteket.

A másik probléma az ACTUF, a hivatalos kínai szakszervezeti szövetség részvételével kapcsolatban merül fel. Olyan állami szakszervezetről van itt szó, mely a kínai Kommunista Párt politikájának közvetítője. Az ACTUF meghívása a kínai munkások szabad szakszervezeti szerveződésére irányuló küzdelmének opponál, annak a követelésnek, mely a 2010. nyári sztájkhullám középpontjában állt. Nehéz elhinnünk azt is, hogy a DGB elfogadta és meghívta a volt NSZK állami szakszervezetét, az FDGB-t a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségébe.

Csak egyet érthetünk A. Sidi Saïddal, mikor ezeket a kérdéseket összekötve az NSZSZ-hez intézi azzal a nyugtalanító megjegyzéssel, miszerint a “nemzetközi szakszervezeti mozgalom veszélyben van”: “ Az NSSZ milyen jogon hívja meg az ESZSZ-t, nem pedig az OUSA-t (az afrikai szervezetet) és a CISA-t (a nemzetközi arab szövetséget)? (…) Hol vannak a fejlődő országok szakszervezetei és az alulfejletteké (…)? A számla végén oda érünk, hogy csak a fejlett országok gyűlnek össze és forró krokodilkönnyeket hullatnak nyomorunk láttán. (…) Amikor tiltakoztam az NSZSZ főtitkáránál, azt válaszolta: “Muszáj úgy cselekednünk, mint a kormányok teszik, csak a G 20 országait hívhatjuk meg.” Milyen kárt okozunk itt, kedves kollégák! Az NSZSZ kormányzati pozíción!”

A szöuli G20: “szociális dialógus” egyik példája

Miről folyt a vita Szöulban az NSZSZ főtitkára, Sharan Burrow vezette delegáció – magas rangú szakszervezeti funkcionáriusok – részéről, melyen részt vett John Evans, az OECD szakszervezeti konzultatív bizottságának főtitkára is? A szöuli csúcstalálkozó nyilatkozatában a delegáció köszönti a G20 elkötelezettségét a szakszervezetek beintegrálása iránt, annak folyamata iránt. Ennek a delegációnak egy fontos követelését a G-20 felé a kormányok/munkáltatók/szakszervezetek alkotta munkaügyi bizottság készítette elő (lásd: http://www.ituc-csi.org/g20-seoul-summit-must-tackle.html?lang=de).

A 2010. nov. 12-i sajtótájékoztatón, címe “A G 20 folyamatának hivatalos partnerei a szakszervezetek”, Sommer úr pozitív mérleget von a G20-csúcsról: “A nemzetközi szakszervezeti mozgalom állandó nyomást gyakorolt Szöulban és az utolsó pillanatban elérte, hogy a szociális aspektusok a végső dokumentumban szerepeljenek. Ezen «belül elérte azt is, hogy a szakszervezetek ezután hivatalos partnerek legyenek a G-20 tárgyalásain. (…)».

Az NSZSZ főtitkára, Sharan Burrow konstatálja, hogy “a világ polgárai azt várják (…), hogy ők (a G20 vezetői) a globális vezetésben vállaljanak szerepet, garantálják a munkahelyeket és a fejlődést.”

A. Sidi Saïd óv: “A globalizációnak van egy szakszervezeti alkalmazása” és az ESZSZ vezetői megerősítik nyilatkozatukban, hogy “a szakszervezetek G 20-ba integrációja ” szándékos, vagyis a G20 globális politikája része, a «társadalmi kíséretbe» integrálás az IMF, az EU, a multinacionális vállalatok akarata a kapitalizmus megmentésére.

Ez szakítást jelent a munkásmozgalom minden hagyományával. Nem az a mi szakszervezeteink szerepe, hogy hagyják magukat bevonni a bankok megmentése és a strukturális adaptáció (konszolidációs költségvetés és szigorítási politika) intézményesített kereteibe. Ez saját feladatainak teljesítését akadályozza meg, mely a munkásérdekek védelmének harci szervezése lenne. A demokrácia egyik pillére éppen a dolgozók független szervezete.

A “szakszervezeti G20”-on és a “ G20 kormányzati csúcs”-on való részvétel a mi szemünkban a «szociális dialógus» szélsőséges formája.

Algírban széleskörű vita foly a «szociális dialógusok» természetéről.

D. Gluckstein feltette a kérdést: ”A szociális dialógus ugyanaz volna, mint a tárgyalások? Nem! Azt jelenti csak, hogy egyezség kerekedjen a válságot kísérő intézkedésekben.” Pontosan ezt történt Szöulban.

A tárgyalók az ellentétes érdekek premisszájából kiindulva állnak egymással szemben és a tárgyalások egymás tiszteletére alapozódnak, a «szociális párbeszéd» tagadja az ellentétes osztályérdekeket és arra szolgál, hogy a szakszervezeteket a válságok kollektív kezelésének «társadalmi kíséreté»-be vonja. De az összes tapasztalat arra tanít, hogy a globalizáció diktátuma, amely alá a szakszervezetek magukat alávetik a szociális dialógussal, semmi máshoz nem vezet, mint a restrukturáció és az antireformok kíséretére, a munkahelyek tönkretételére, az alacsony bérek kiszélesítésére, a prekaritásra; a dolgozóknak kell fizetni életkörülményeik megnehezedésével, az általánossá váló pauperizációval a pénzügyi piacok, a bankok és multinacionális vállalatok megmentését.

A tunéziai forradalom, majd az ezt követő egyiptomi megmutatja, hogy mennyire aktuális a független szakszervezetek helye és feladatai kérdése.
(folytatás a köv. számban)



Portugália


Felhívás a portugál néphez és dolgozókhoz


Nem, Portugália nem fog eltűnni!

A portugál nép és a dolgozók nem fogadják el azokat a szégyenletes terveket, melyeket a spekulatív alapok, az őket képviselő IMF, EU, Központi Európai Bank rájuk akar kényszeríteni. Nem fogadjuk el történelmünk megsértését, a dolgozó népesség és a portugál nemzet arculcsapását.

Dolgozók, aktivisták, fiatalok!

Felhívást intézünk mindannyiótokhoz, hogy együtt erősítsük meg a következő törvényhozói választási kampányban:

— Elutasítjuk a jún. 5-én megválasztandó köztársasági országgyűlés legitimitását, akármilyen összetételű is legyen az;

— Elutasítjuk az IMF és az Európai Unió diktálta, kizárólag a pénzügyi tőkét szolgáló szégyenletes tervet, melynek egy célja van: a szuverén portugál állam megszüntetése, káosz teremtése Európában;

— A választások eredményeképpen létrejövő kormánynak nincs joga arra, hogy a szakszervezeteket — a «szociális tárgyalásokon» keresztül — a dolgozók érdekvédemének ellehetetlenítésére kényszerítse. A portugál nép, a dolgozók és a fiatalok elvetik ezt, ahogy meg is mutatták a múlt év végi, a márc. 12-i és 19-i nagy megmozdulások során a CGTP «szociális paktuma» aláírásának elutasítását, igazolva, hogy az ellenállás útja igenis lehetséges;

— Nem ismerjük el azon pártok jogát sem, melyek ezeket a diktátumokat elfogadják, miközben maguk a portugál nép és dolgozók érdekeinek védelmét hangoztatják.

A salazaristáktól a «szélsőbaloldalig» teljedő politikai skála «47 - 77 személyiségének» — akik kéyszeríteni akarnak «a Stabilitási és fejlesztési paktum utolsó változatában a következő 3 évre előírt költségvetési konszolidáció és kiigazítási intézkedések minimális konszenzusára» — el kellene jönniük nyugdíjasokhoz, akik alig több mint 200 eurót kapnak, a hóvégen nélkülöző családanyákhoz vagy munkát még diplomával sem találó a fiatalok ezreihez, mindenkihez, aki a bérek további csökkentése, a reformok folytatása és a munka világában még inkább hangsúlyos deregularizáció miatt elkeseredettek.

Jöjjenek, merjék ezt kimondani a dolgozóknak Salazar volt miniszterei (mint Adriano Moreira és mások) — akik szerint ideje végezni az Alkotmánnyal, az ápr. 25- forradalom termékével — és akkor újra átélhetik azt, ahogyan 1974-ben kiseprűzték őket a hatalomból!

Jöjjenek a bankárok (mint Artur Santos Silva a BPI-től) — akik az IMF segítségének kérése után csak egyetlen napon, ápr. 6-án 347 millió eurót nyertek — mondják ki szemtől szembe, hogy az 500 eurónál kevesebbet kereső munkásnak el kell fogadnia bére újabb csökkentését!

Merje mondani Mario Soares (a szocialista párt megalapítója) ennek a levélnek a többi aláírójával együtt (mint Siza Vieira és Boaventura de Sousa Santos — a Portugál Kommunista Párt és a Baloldali Blokk ismert szimpatizánsai) ezeknek a dolgozóknak, hogy az ő érdekeiket védi és képviseli!

Dolgozók, aktivisták, fiatalok!

Mindnyájótoknak küldjük a felhívást: egyesüljünk, hogy segítsük a politikai kivezető út megtalálását.

Portugália nincs csődhelyzetben! A nemzetközi finánctőke érdekeinek alárendelt bankárok és politikusok szervezik országunk gazdasági és pénzügyi összeomlását!

A portugál népet nem győzték le! Az kell, hogy a banki alkalmazottak reaktiválják dolgozói bizottságaikat, és megmutatva a banki számlákat kimutassák a valódi pénzügyi operációkat, denunciálják az off-shore-okat és fiskális paradicsomokokat, a nép kárára elkövetett sikkasztások nagyságáról lerántsák a leplet!

Az kell, hogy a bezárással és kiszervezéssel fenyegetett dolgozók újra létrehozzák dolgozói bizottságaikat a termelés ellenőrzésének elvégzésére és felhívást intézzenek a banki dolgozókhoz, hogy a hitelek a munkahelyek védelmére fordíttassanak!

Az kell, hogy a népesség minden településen egyesüljön a harcra és pozitív választ keressen térsége gazdasági helyreállítására, küldötteiből álló bizottságokat válasszon meg döntései végrehajtására, és akkor meglátjuk, hogy országunk valóban összeomlott-e vagy pedig ellenkezőlge, a dolgozók képesek, úgy, mint 1974-ben, a gazdasági élet kézbevételére és újjászervezésére!

Abban az időben a — csak a fasiszta állam bukásával lehetséges — szabadság megszerzésének és a gyarmati háború befejezésének az ára szintén a tőke menekülése és sokezer vállalat tőkekivonása volt. Akkor szintén azt mondták, Portugália nem élhet gyarmatai nélkül. A portugál nép megmutatta az egész világnak, hogy a béke és a demokrácia rímel a fejlődéssel, mindenhol megválasztva dolgozói bizottságait a bankok államosítását kikövetelte és szabad, független nemzetként újjáépítette országunkat!

Ne jöjjenek azt mondani, hogy nem vagyunk képesek magunkat megmenteni, hogy elszigeteltek maradunk országunkban. Jobban tudjuk, mint bárki. Ezért fordulunk Európa összes dolgozójához.

A spanyol dolgozók is tudják, hogy — Görögország, Írország és Portugália után — ők következnek a listán. A francia és német dolgozók is tudják, hogy nemzeti bankjaik követelései, a finánctőke követelései őket is közvetlenül fenyegetik.

Ha a portugál nép újra felkel, mellette lesznek az európai népek és dolgozók is, hogy leverjék a pénzügyi tőke és képviselői – az Európai Unió és az IMF – diktatúráját, hogy megnyílhasson az út a kizsákmányolás és elnyomás alól felszabadult európai szuverén népek szabad uniója előtt.

Ezen az úton való előrehaladás érdekében tesszük felhívásunkat: egyesüljünk — kihasználva a választásokat —, hogy segítsük egy szervezett erő előkészítését minden országban, mely képes ennek a helyzetnek megoldására.

Első aláírók:

Carmelinda Pereira (a POUS listavezetője Lisszabonban);
Aires Rodrigues (a POUS listavezetője Leiriában);
Joaquim Pagarete (a POUS listavezetője Portoban);
Maria Isabel Pires (a POUS listavezetője Faroban);
Antonio Serra (a POUS listavezetője Setubalban);
Joaquim Castando (a POUS listavezetője Faroban);
Daniel Gatero (a POUS listavezetője Bragában);
Carlos Melo (a POUS listavezetője Santaremben).



Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com



Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.