Hosszú séta egy rövid mólón

Hosszú séta egy rövid mólón

2010. január 04. hétfő, 15:29 TGM Politika
http://rednews.hu/exkluziv/politika/hosszu-seta-egy-rovid-molon.html


Tamás Gáspár Miklós

Jövő tavasszal tudvalévőleg országgyűlési választások lesznek
Magyarországon, ősszel pedig helyhatósági választások. Az újságokban
olvasható vélekedések szerint ezeknek a választásoknak a szokásosnál
nagyobb a jelentőségük. Ez a föltevés valószínűleg helytálló -
legalábbis az eddig ismert egyensúlyi viszony a különféle parlamenti
pártok és pártszövetségek között fölbomlani látszik, új erők jelentek
meg, "a nemzeti jobboldal" hosszasabb világnézeti, talán politikai
hegemóniája pedig csaknem bizonyosra vehető.

Sajnálatos módon a közkeletű értelmezési eszközök meglehetősen
kezdetlegesek. A "jobb" (azaz mérsékelt balközép) körökben még mindig
a "populizmus" ezerszeresen félremagyarázott fogalmával operálnak,
mintha politikai eszmetörténet nem is léteznék. De ha lemondunk a
politikai műveltség minimumáról, akkor megállapíthatjuk, mit értenek
ezen a tudós kollégák, a "docta ignorantia" kései, bámész hívei:
populista az, aki bármely és bárminő népi törekvés mellé szegődik, s
ezt a népi törekvés tartalmától függetlenül állapítják meg "a
fölkészült elemzők". Populista mindenekelőtt az, aki nem hisz
föltétlenül a költségvetési egyensúly, a maastrichti kritériumok, az
adósságcsökkentés, a privatizálás, a "karcsúsítás", a szociális
leépítés, a szuperbruttósítás, a reáljövedelem-csökkentés (sőt: a
nominálbércsökkentés) dogmáiban, de populista a környezetvédő is - a
valódi mélyökológia a balközép fősodor álláspontjáról nem is
észlelhető - , továbbá populista az is, aki kampányokat indít az
átláthatóság érdekében a titkolózó állam ellen. Természetesen
populistának tekintik a rendpártiságot és a nacionalizmust is.
Hovatovább populistának számítanak azok az antirasszisták is, akik
"nem veszik tudomásul a realitásokat", azaz a cigányok ó be kárhozatos
kulturális rögzöttségeit, így a munkakerülésre való leküzdhetetlen
hajlamukat (ami persze ócska hazugság, de hagyjuk).

Ebben "a fölkészült elemzőket" nem zavarja, hogy az általuk leírt
politikai magatartásformák némelyike (így pl. a rendpártiság és a
tekintélyelvűség) a populizmus ellentétéhez, az elitizmushoz tartozik
fogalmilag. Az európai politikai művelődéstörténettől kissé barbárosan
elszakadt elemzések a polgári eszmekör évszázados, domináns
irányzatát, a szabadelvűséget azonosítják avval az új keletű,
mazochisztikus hungarikummal, amely szerint a liberális megvet
mindent, ami népszerű (ez meglepte volna Deák Ferencet, s pláne Széll
Kálmánt). Ami népszerű - amit a nép óhajt - , az nem lehet jó, azaz a
népszuverenitás, a szabadság és az egyenlőség gondolatának hivatott
képviselői akkor hívek önmagukhoz, ha megvetik saját alapeszméiket, s
valamely ezoterikus doktrína hajthatatlan őreiként elkerülhetetlenül
és tragikusan megbuknak. Ezek szamárságok, de mivel elterjedtek és
erősek - legalábbis hazánkban - , ezért mégiscsak számítanak.

Az uralkodó rendszer védelme soha nem számított hősiesnek, márpedig ma
nálunk magányos intellektuális lángelmék kilátástalan bozótharcának
állítják be a kapitalizmus ultrapiaci, neokonzervatív válfajának
ideologikus igazolását (legitimálását), ami meghökkentő. Az uralkodó
rendszer bírálata szokott volt racionalisztikus jegyeket mutatni - a
konzervatívok mindig is a racionalizmus bűnében szokták volt
elmarasztalni a tőkés rendszer egalitárius vagy szocialisztikus
bírálatát - , ám a mai Magyarországon az állagőrző rezsimmagasztalás
tünteti föl magát a ráció nagykövetének, amelynek ellenében állítólag
az "indulatok" és az "érdekek" irracionalitása követel nagyobb
méltányosságot (osztó igazságosságot), mintha a társadalommal szemben
támasztott erkölcsi igények (egyenlőség, egyenlő szabadság) nem
lennének ésszerűek. Konformista mártíromság. Különös.
Az pedig még különösebb, hogy itt a szuverén néppel szembeni
bizalmatlanság, a fölvilágosodás szerint fölnőtt, döntésképes, autonóm
alanyoknak mégis, a fölvilágosodás ellenére is az esztelenségét
bizonygató arisztokratikus gőg számít a "demokrácia" egyetlen valódi
kezesének, amely megvédhet "bennünket" a tekintélyelvű és nacionalista
jobboldal "csőcselékszellemétől" (márpedig a profanum vulgus lenézése
eddig még soha nem tetszett fölöttébb demokratikusnak). Még ha nem
volnék amúgy is rossz véleménnyel az ilyen kevéssé emberbaráti
obskurantizmusról, akkor se gondolnám, hogy ez éppenséggel a
"demokrácia" védelmére volna alkalmas. Az arisztokratikus
szabadelvűség korszaka 1848-cal befejeződött Európában, de ez
éppenséggel nem volt racionalista (a hayeki újkonzervatív zsargonban:
konstruktivista), hanem a hagyomány, a kegyelet, a "természetes rend"
tisztelője (s evvel együtt s emiatt zsarnokellenes), nem pedig
túlbuzgóan reformáló, a "social engineering" megszállottja. Ez utóbbi
a változtatásokra, "az Újra" esküvő szocialista baloldal
beállítottsága volt.

Miután Kelet-Európában, 1989-ben a múlt nem arisztokratikus volt és
antiegalitárius, hanem etatista és egalitárius, a konzervatívoknak
kedves állapotok létrehozását a "társadalmi mérnökség"
bürokratikus-racionalisztikus, mondhatni sztahanovista hevével nem
merkantilista nagybirtokosok kísérelték meg, hanem közgazdasági, jogi,
szociológiai vagy természettudományos diplomával rendelkező
értelmiségiek (a közigazgatásból vagy a kutatóintézetekből) a maguk
baloldali észjárásával ("a tudomány legújabb eredményei") és általános
érzületével ("vizsgáljuk meg a problémákat, és készítsünk gondosan
érvelő javaslatokat a megoldásukra"), ám a baloldal minden tartalmi,
világnézeti, erkölcsi hagyományának elvetésével. A célok ugyanazok
voltak, mint a hagyományos konzervatívokéi: a civil társadalom (piac,
nyilvánosság, önkéntes egyesülések, pluralista pártpolitika)
szupremáciája az állam fölött - amit a konzervatívok maguk úgy
neveznek: a természetes rend érvényesülése, az emberi természetre való
hagyatkozás, történelmi tapasztalat, realizmus, a racionalista
beavatkozás mellőzése, a történelem fölötti természetjog iránti
tisztelet és általában: pietás  - , más szóval a magántulajdonon
alapuló mindenfajta osztálytársadalomban önműködően kialakuló
hierarchikus viszonyok (rangsorok, vagyoni, hatalmi és kulturális
egyenlőtlenségek) helyben hagyása, a társadalom "áttervezéséhez"
szükséges (állami) eszközök megsemmisítése.

A célt racionalisztikusan, "tudományos" (pontosabban: szcientista)
modorban fogalmazta meg a Kelet-Európában tévesen "liberálisnak"
nevezett álbaloldal: az újraelosztó korrekciók lehetetlenné tétele
volt a "reform", amely "szükségszerű", "elkerülhetetlen", "ésszerű",
"alternatíva nélküli", "a fejlett Nyugaton is így járnak el", ezt
követeli az "illúziótlanság", a "józanság", a "felelősségérzet", az
ésszerű "modernizáció" érdeke.

A hierarchia és az egyenlőtlenség társadalmának ez a
modernista-bürokratikus legitimációs ideológiája 1989 óta fülsértően
dallamtalan (és rosszul illeszkedik a kései kapitalizmus prózájához),
amiképpen paradox volt ez Nyugaton is mind neokonzervatív, mind
blairista "harmadik utas" változatában: a reakciós főtéma
"progresszív" kidolgozása (érthetően) idegesítette a közönséget. Ezt a
feszengést a publikum a "hazugság" jelszavának segítségével oldotta
föl: akármennyit beszélt az ún. baloldal (recte: a modernista
jobboldal) a szándékairól, szólamából a hallgatóság csak a hagyományos
baloldali "ígéreteket" hallhatta ki (egyenlőség, jólét, méltóság a
plebejusoknak), s amikor ezek persze nem teljesedtek be, azt hihette,
hogy becsapták, ami a lényeget illetően igaz is.

Akármit mond valaki, akit elfogadnak baloldali vezetőnek, a közönsége
- nem butaságból, hanem a hagyomány mély megértése okán, amely minden
emberi cselekvés, különösen a politikai cselekvés egyik alapföltétele
- mindig az egyenlőség, az egyenlő szabadság és az egyenlő méltóság
erkölcsi üzenetét fogja hallani. Hiába kiabálja magát rekedtre a
"baloldali" államférfi/nő, hogy ő ehelyett egyenlőtlenséget - vagy ami
ugyanaz: versenyt - akar. Mivel ő ilyet nem mondhat, senki nem hiszi,
hogy csakugyan ezt mondta, s ha kiderült, hogy az elvárt, de soha el
nem mondott szózattal ellentétesen cselekedett, árulónak fogják
tartani, történelmi és intellektuális értelemben indokoltan. (És itt
nem is foglakozom avval a - megtörtént - esettel, amikor a baloldali
államférfi a szó szoros értelmében hazudott. Ha ez ilyen durván és
szimplán nem történt volna meg, a hipotetikus helyzet nagyjából azonos
volna a tényleges mai helyzettel.)

A magyarországi politikai kommentárok egyik fő kliséje, hogy a nemzeti
jobboldal nagy néppártja "balról előzi" a szocialistákat. Ez nem igaz.
A szocialista párt politikájának még mindig vannak csökevényesen
egyenlősítő elemei. A Fidesz-KDNP politikáját sandán "baloldalinak"
nevezők csak a maguk végtelen reakciósságát bizonyítják vele, hiszen
amiről ők beszélnek, az a hagyományos konzervatív politika, amelyet a
Fidesz-KDNP következetesen folytat: ez a paternalista közhelyhalmaz -
a "tisztes megélhetés", az "arany középszer", kis lakás, kis autó,
két-három gyerek, összetartó család, hittanóra, nemzeti érzés (azaz
kohezív-kollektív politikai erkölcs), tekintély- és
hagyománytisztelet, munkakultusz, takarékosság (az élvezetek
elhalasztása, "deferred gratification"), a középosztály megbecsülése
(kispolgáriság), önfegyelem, hazafias áldozatvállalás, "fölnézünk" a
nagy emberekre, nem elveink vannak, hanem értékeink (az elvek
vitathatók, a csoportok értékeit vita nélkül tisztelni illik), és í.
t. - , amelyet a népnek mondanak, de a vezérek (beleértve a nagy
vagyonok birtokosait) nem is állítják, hogy ők mindenestül ilyenek.
Vannak kivételek, a "táltosok", akikre nem lehet ezt a szűk gúnyát
ráhúzni. A paternalizmus az elitizmus másik neve. A "nemzeti
jobboldal" nem populista, mindenféle engedmények ellenére nem követi a
nép preferenciáit - ezek a jóléti államot részesítik előnyben, és
helytelenítik az igazságtalan, részrehajló adórendszert és a "perverz"
újraelosztást - , hanem "neveli" a népet, türelmes, derült, szigorú,
atyai szeretettel. Kétségkívül nem szidja és nem bírálja a
plebejusokat - választási párt ezt nem is teheti - , de a középosztály
előítéleteit (amelyeket nagyrészt, de nem teljesen oszt, pl. a
magyarországi középosztály nem vallásos és nem tradicionalista) a nép
jobb részének ("a tisztességes embereknek") tulajdonítja. Néppárt,
amelynek - mint minden polgári pártnak - titkolnia kell, hogy
viszonylag széles néprétegek, nemzedékek, populációk iránti szelektív
szimpátiája ellenére természetszerűleg, minden más polgári párthoz
hasonlóan, az egyenlőtlen és igazságtalan (kizsákmányoló) rendszert
működteti, tehát végső soron csak igen kevesek érdekét képes
szolgálni, amiben nincs semmi rendkívüli: a szocialista párt még
kevesebbekét.

Ez utóbbi esetében ez a szolgálat és ez a védelem sokkal brutálisabban
nyílt, ezért a "nemzeti jobboldal" bírálata bőséggel használja azt az
iróniát, amelyet a párt hagyományos karakteréből kifelé bírálva
fegyverként forgathat.

A mostani politikai konjunktúra egyik legnagyobb paradoxona, hogy a
"nemzeti jobboldalnak" a szocialista/liberális kormányzatot illető
bírálata túlnyomórészt helytálló. A balközép kormány csakugyan
keményen folytatja az osztályharcot lefelé, csakugyan szétzúzza a
népjóléti intézményeket, lenyomja a reáljövedelmeket, fokozza a
tőke-munka kontinuuumba beilleszthetetlen népcsoportok
(munkanélküliek, nyugdíjasok, betegek, alkalmazatlanok és
alkalmazhatatlanok, fogyatékosok, prekárius foglalkoztatottak,
beilleszthetetlen és egyben kirekesztett kisebbségek stb.)
kiszolgáltatottságát, tovább túlozza az adórendszer igazságtalanságát,
abszurd előjogokat biztosít a hitelintézeteknek, megkísérli az
egészségügy, a nyugdíjrendszer, az infrastruktúra (vasút, távolsági
busz, posta, patika, távközlés, tömegkommunikáció, kultúra, kutatás,
oktatás) privatizálását, szigorúan betartja a nemzetközi pénzügyi
hatóságok (IMF, EU, EKB, WTO) szabályait, szimbolikus részt vállal az
imperialista háborúkban, stb.

Ezekre a bírálatokra a szocialista párt ügyetlen védelmezői avval
felelnek, hogy ez a helyes, az ésszerű politika. Ez a válasz szerintem
téves, de nem ez a lényeg. Evvel a bírálattal a "nemzeti jobboldal"
egyszerűen arra mutat rá, hogy a szocialista párt nem baloldali párt,
vagy ami még rosszabb: baloldali párt, amely nem folytat baloldali
politikát (ami teljesen igaz), a baloldal helye üres, a baloldali
hagyományt semmilyen "mainstream" erő nem követi, egy másik nagy
jobboldali néppártra nincs szükség. A milliomosok pártja (a Fidesz)
bírálja a milliárdosok pártját (az MSZP-t), amely nem tudja elkerülni
azt a kényszert, hogy valamilyen homályos értelemben a tőketulajdon
nélküliek pártjának mutassa magát. Nem az a kérdés, hogy a divatjamúlt
monetarista doktrína értelmében a szocialista párt "helyes" politikát
folytat-e (ebben az értelemben igen), hanem az, hogy ilyen politikát
adott és megváltoztathatatlan identitása és hagyománya értelmében nem
folytathat, akár "helyes" ez, akár nem.

Amit a "nemzeti jobboldal" itt leszögez, az magától értetődik.

Ráadásul a "nemzeti konzervatív" parlamenti ellenzéknek itt óriási
szerencséje van: a nemzetközi gazdasági válság körülményei között -
különös tekintettel a növekvő munkanélküliségre - minden az állami
újraelosztás körül forog (a recesszió és a régió saját bajai, így az
ipartalanítás, a demográfiai problémák [elöregedés], diszfunkcionális
településszerkezet, ökológiai problémák, a fosszilis
energiaforrásoktól való aránytalan függés miatt). Az elvadult
osztályküzdelem az állami forrásokért teljes populációk (nemcsak a
romák) igényeinek delegitimálásához vezet (vagyis: hogyan lehet
megtagadni a szociális ellátásokhoz való hozzáférés jogcímeit, hogyan
lehet a puszta túlélés elemi jogait visszametszeni). Ebben a
helyzetben az újraelosztás jellegét egalitáriusan - a legszegényebbek
javára gyakorolt pozitív diszkriminációval - átalakító vagy erre
egalitárius ajánlatot tévő, klasszikus szociáldemokrata párt
félelmetes versenytárs lenne, akármilyen hibái és bűnei volnának
különben. Ilyen szociáldemokrata pártok ma nincsenek, a németországi
Die Linke kivételével, amely igen szerény követeléseivel kifejezetten
radikálisnak tetszik a jelenlegi európai kontextusban. (S mindezért
szalonképtelen, szövetségkötésre alkalmatlan kommunista pártnak
állítják be, ami nem felel meg a tényeknek, függetlenül a párt dacos,
ám tisztán jelképes hűségétől az NDK-múlt bizonyos aspektusaihoz.)

Így a Fidesz-KDNP bízvást beérheti vele, hogy az elátkozott
Gyurcsány-kormány gazdaság- és szociálpolitikáját folytassa, némileg
óvatosabban, józanabbul, mérsékeltebben, kevésbé elitista, kevésbé
népmegvető retorikával, de alapjában változatlanul.

Rá mindenképpen kevesebb bizonyítási kényszer nehezedik, mint pórul
járt vetélytársára. Nem történhetik meg vele olyan képtelenség, mint
az MSZP-vel, amelynek a kongresszusa a neokonzervatív szellemű
megszorító intézkedések bevezetése után elénekli az Internacionálét,
miközben mai fő ideológusa egy másik párt színeiben
képviselőjelöltként induló, konzervatív publicista, Debreczeni József
(és ahol a kormánytáborban leginkább tisztelt személyiség ugyanennek a
konzervatív, "konstruktív ellenzéki" pártnak a fanatikusan
neokonzervatív, megdöbbentően antiszociális miniszterelnök-jelöltje,
aki az egyre inkább jobbra tolódó liberálisok voksaira is bízvást
számíthat). A balközép legnagyobb hatású,  "a másik oldalon"
közgyűlöletnek örvendő  médiaszereplői is a neokonzervatív evangélium
megszállott hirdetői. A "balliberálisnak" nevezett lapok az amerikai
szélsőjobboldal rágalmait visszhangozzák Obama elnökről, s a nálunk
tét nélküli iszlámellenesség és az iraki/afganisztáni háború föltétlen
védelmezői, a "coalition of the willing" támogatói "a hajlandók
koalíciójának" föloszlatása után is.

A "nemzeti jobboldal" hatalomátvétele veszedelmes. A balközép sajtóban
terjesztett - a legszűkebb és leghűségesebb balközép kormánytábor
belső magvának kivételével teljesen hatástalan - , olykor
hisztérikusnak látszó aggodalmak és figyelmeztetések jórészt
indokoltak. A kevés megmaradt kormánypárti publicista láthatólag
értetlenül és riadtan nézi, hogy a közönség nem áll ki a "demokrácia"
mellett, nem veszi oltalmába a veszedelem pillanatában. Nem akarja a
népnyúzó reformok "gyötrelmes útján" követni a "demokrácia" táborát,
nem lelkesedik "a nagy ellátórendszerek" modernizálásáért, azaz
szétbontásáért és üzleti vállalkozássá transzformálásáért, mert hiszen
nem akarja életszínvonala további csökkentését, ezért megkapja a
balközép kormánypárti sajtó ideológusaitól a "populista", "etatista",
"kádárista" (értsd: sültgalambot váró, potyaleső, ingyenélő, a
"benefit dependency" áldozata) jelzőkupacot.

Az összes parlamenti pártok számára az alapkérdés a következő: hogyan
lehet a profitok érintetlenül hagyása mellett csökkenteni az
államadósságot és a költségvetési hiányt, ugyanakkor újraindítani a
növekedést?

Erre a szocialisták és a maradék liberálisok válasza: az állam
kiadásainak csökkentésével.

A nemzeti konzervatívok válasza: az állam bevételeinek csökkentésével.

A két válasz a szociális kiadásoknak a és a fogyasztás serkentésének a
szemszögéből egyremegy: ha az állam rendelkezésére álló források
elapadnak, az újraelosztás lehetőségei is szűkülnek. A "nemzeti
jobboldal" vezetőinek igazuk van abban, hogy ha a profitokhoz nem
nyúlnak, és legalább a fiatal középosztály életlehetőségeit akarják
kissé javítani, akkor muszáj lesz a "hiánycélt", a maastrichti
kritériumokat és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hitelföltételeit
újratárgyalni és föllazítani. Ez nagyon szerény terv, de önmagában nem
kifogásolható. (Mindkét elképzelés alapvetően a kései liberalizmus
illúzióihoz kapcsolódik: az állam rovására növeli a civil társadalom -
a piac, illetve az államhordozó, staatstragend középosztály -
bevételeit, játékterét, hogy gyöngíthesse az állam újraelosztó,
egyenlősítő fumkcióit. Egyik kutya, másik eb.) Komoly változás nem
lesz.

A társadalom azonban evvel nem éri be - és a társadalom jogosan
elégedetlen. Az effajta elégedetlenséget azonban simán le lehetne
csillapítani a megszorító intézkedéseknek, a közszolgáltatások
privatizálásának a leállításával, visszacsinálásával és visszatéréssel
a minimális megélhetést mindenkinek biztosító újraelosztó politikához
- némely korrupcióllenes rendszabály és hasonlók mellett - , de ez nem
volna egykönnyen lehetséges, még ha a "nemzeti jobboldal" el  is
szánná magát erre, amit nem nagyon hiszek. Mások mellett Tony Judt
figyelmeztet rá (más tekintetben is figyelemre méltó cikkében: "What
Is Living and What Is Dead in Social Democracy?", The New York Review
of Books, 2009. december 17.), hogy az újraelosztó, a társadalmi
igazságosság gondolatára támaszkodó, egyenlősítő jóléti állam csak
olyan homogén társadalmakban tartható fönn, amelyekben természetes
érzés, hogy a közösség minden tagja egyenrangú és egyaránt jogosult
azokra az állam által finanszírozott, irányított, igazgatott
szolgáltatásokra, amelyek lehetővé teszik a túlélést és az emberi
méltóság minimumát.

A mai európai társadalmak nem ilyenek. Nyugat-Európában a  többnyire
iszlám vallású bevándorlók és a velük összekevert, sokadik generációs
muzulmán kisebbségek, Kelet-Európában a romák - illetve a szociálisan
velük rokonult, többnyire munkanélküli szakadtak - nem számítanak az
egyenrangú közösség segítségre, integrációra méltó tagjainak, ezért az
egalitárius reformnak nemcsak a fölsőbb rétegekből, a versenyideológia
hatása alatt álló polgárságból toborzódik az ellenzéke, hanem a
legkülönfélébb osztályokból és rétegekből. Ennek az a következménye,
hogy az európai társadalmak "közepe" mind a piaccal, mind az
újraelosztással szkeptikusan áll szemben, és ez a kettős szkepszis a
táptalaja a posztfasiszta jelenségeknek.

Ezeknek a jelenségeknek két változata van: a diffúz és a koncentrált.
Európa legtöbb országában a diffúz változat a jellemző: a legtöbb
politikai irányzat, a legtöbb politikai miliő - általában a zöldek és
a szélsőbaloldal kivételével - valamelyest enged a diszkrimináció és
"a közbiztonság krízisével" indokolt rendőrállami elfajulás
kísértésének. Olyan fontos államokban, mint Olasz- és Franciaország, a
jelenlegi kormányzat elsősorban a bevándorlóellenes és
kisebbségellenes propagandának (és a drasztikus jogfosztó
intézkedéseknek) köszönheti népszerűségét és stabilitását.  Ez az oka
annak, hogy az ultrapiaci, neokonzervatív dogmatizmus teljes
hitelvesztése ellenére a mérsékelt baloldali (szociáldemokrata)
pártoknak nincs sikerük, nem annyira azért, mert - korábbi elveiket
elárulva - maguk is fölültek a neoliberális-neokonzervatív hullám
tetejére. (Nem szabad elfelejteni, hogy Reagan és Thatcher korszakában
elsősorban csak a privatizálás ment végbe, a kegyetlenül
antiszociális, népellenes destrukciót Clinton és Blair csinálta meg a
szociális segély "workfare"-ré változtatásával, amelynek épp úgy
megvolt a diszkrét faji színezete, mint a hírhedt "Út a munkához"
programnak.) Ami ettől várható, az a középrétegekre korlátozott (tehát
az egyenlőség erkölcsi alapgondolatával látszólag rokon, valójában
vele ellenséges) újraelosztó-etatista politika, amely a proletár,
szubproletár, prekárius, kirekesztett, etnikailag idegen vagy más
okokból "beilleszkedésre" képtelen vagy a "beilleszkedéstől" eltiltott
csoportokkal szemben a nyílt, erőszakos elnyomás, a rendőrterror, az
elfogult büntető igazságszolgáltatás és a manipulatív, hazug,
ijesztgető "Greuelpropaganda" eszközeit veti be, fölidézve azt a
polgárháborús veszélyt, amelynek leverésével majd tartósan
berendezkedhet a romokon.

Ez a diffúz, a mérsékelt változat.

A koncentrált változat Magyarországon fejlődött ki a legpéldásabban: a
neonáci félkatonai (paramilitáris) szervezetek megjelenése, amelyeknek
a politikai szárnya tőlünk már bejutott az Európai Parlamentbe és be
fog jutni az Országgyűlésbe is - a formálisan "betiltott" Magyar Gárda
kifejezetten népszerű az ún. mérsékelt jobboldalon - , ugyan
aggodalmat kelt konzervatív körökben, de a mai magyarországi ellenzék
számára elhatározó fontosságú jobboldali értelmiség és médiavilág még
a posztfasiszta (meglehetősen ismert meghatározásom szerint nem
"totalitárius") eszme- és gesztusvilág koncentrált változatát sem
ítéli el, a diffúz változatot meg egyenesen megtestesíti. Ennek a
számára kétségbeejtő helyzetnek a láttán Orbán Viktor és Kövér László
- a kormányra készülő magyarországi "nemzeti jobboldal" két
legfontosabb vezetője - néhány nagyon fontos, a helyi tájszólásban
"demokratikusnak" nevezhető gesztust tett, és megpróbált diszkréten
átkacsintani a balközép térfélre. Ezeket a gesztusokat a balközép
sajtó jeges hallgatással vagy gúnyos hitetlenkedéssel vette tudomásul,
ami a saját szemszögéből - én nem tartozom ehhöz a balközéphöz - nagy
butaság. (A "nemzeti sajtó" más okokból hallgatja el ezeket a
megnyilvánulásokat: olvasói szemében ezek a békülékeny, "demokratikus"
frázisok kompromittálnák Orbánt és Kövért. Ellenkező indítékkal ugyan,
de az összmagyar sajtó szükségképpen elhallgatja vagy lekicsinyli a
Fidesz-KDNP vezetőinek olykori, szórványos, óvatos, áthallásos
"antifasiszta" vagy "demokratikus" célzásait.)

Tudomásul kell venni - és Orbán tudomásul is veszi - , hogy a "nemzeti
jobboldali" értelmiség és médiapopuláció messze-messze jobbra áll
Orbán Viktortól és barátaitól. A diffúz és a koncentrált változat
közelsége vagy eggyéolvadása teszi Magyarország helyzetét annyira
egyedülállóvá. Itt a neonáci terrorizmus és egyenruhás huliganizmus
nem vált ki széleskörű fölháborodást és ijedelmet (kivéve a
"célcsoportokban", de még ez is félénk és halk), sokkal több bírálatot
- a balközép (s a hozzá sorolt neokon, internetes) sajtóban gúnyt -
kap az egyébként alig létező antifasiszta közírás. Az ún. fasisztázást
százszor annyian ítélik el a lapokban, mint a fasisztákat. De ez még
semmi. Tapasztalhattuk, hogy a cigánykérdést illetően az MSZP
középkáderei semmiben sem különböznek a "nemzeti jobboldaltól", a
cigánykérdésben pedig a kormánytáborhoz közelebb álló sajtó sokat
puhult, a   neokonzervatív internetes portálok és blogok pedig (a
zsidók megítélésének föltűnő kivételével) a nettó rasszizmus
álláspontjára helyezkednek. (Ez utóbbi  nemzetközi trend.)

Meg kell értenünk tehát, hogy a középrétegekre korlátozott "jóléti"
(redisztributív) politika - amely sokat lendíthet pl. a diplomás
pályakezdők esélyein - és a neokonzervatív piaci politika között
erkölcsileg nem sok a különbség. Az előbbi talán több (igen szerény)
előnyt nyújt a középosztálynak (vagy a középosztály sok
alcsoportjának), az utóbbi a globális-transznacionális nagytőkének,
bár ez utóbbival a "nemzeti jobboldal" se fog ujjat húzni. Nem ez a
lényeg. A "nemzeti jobboldal" - nyugati partnereihez hasonlóan, de az
itteni "koncentrált" posztfasizmus által ostromlott helyzetben -
megerősíti a társadalom "közepét", amelyet védett erődítménybe terel
(megvédendő a "társadalomellenes" és "nemzetellenes" destrukció erői
ellen lenn és fenn). Ebből az erődből lehet majd tüzelni a valódi és
képzelt ellenségre.

Ennek az ellenségnek - amelyet és akit Magyarországon elbájoló
pontatlansággal "baloldalnak" szokás nevezni - majd nem lesznek
eszközei, a "nemzeti jobboldal" kultúrforradalomra (vagy talán
kulturális ellenforradalomra) készül. Nyilván úgy érzi majd sok
nemzeti konzervatív főorvos, hogy ha pár folyóirat, rádióműsor,
színház, galéria megszűnik (amelyet soha nem néz, hallgat, de amelyből
sok elrettentő idézet olvasható a nacionalista sajtóban), akkor
zavartalan a keresztyén (értsd: tekintély- és hagyománytisztelő)
Magyarország diadalmenete. Ez a voltaképpeni értelmiségnek rettenetes
lesz - a kulturális légkör máris borzasztó - , és nyilván szűkíteni
fogja a szabadság (hamis) benyomását. Nem beszélve jó néhány
tehetséges ember megélhetéséről. De ami ennél fontosabb:  folytatódik
a szegények magukra hagyása, rosszabb esetben kitaszítása,
kirekesztése. Ez pedig független a küszöbön álló kormányváltozástól -
minden, egyébként nem jelentéktelen hangsúlymódosítás mellett.

A baloldal számára pedig ez a kardinális kérdés (és nem pusztán az,
hogy a nemzeti műveltség középpontjába öntik-e a "véres limonádét" -
így nevezte Tóth Árpád az irredenta költészetet), és ez kell hogy
meghatározza viszonyunkat mindenfajta polgári politikához.

A följebbi fejtegetésben adottnak tekintettem a polgári politizálás
kereteit, éppen azért, mert ezek meghatározók abban az aktuálpolitikai
döntésben, amelyet a baloldaliaknak - és itt nem a polgári politika
balszárnyára, hanem az alternatív vagy független, antikapitalista és
antifasiszta baloldalra gondolok, amely számos, egymástól fölöttébb
különböző világnézeti és nemzedéki csoportra bomlik - meg kell
hozniuk.

Kire szavazzunk?

Mivel a "nemzeti jobboldal" és a fasisztoid Jobbik nem jön számításba,
dönteni kell abban, hogy megint egyszer megkíséreljük-e a "kisebbik
rossz" politikáját vagy sem. Szavazhatunk-e az MSZP-re?

Azt hiszen, hogy nem.

Ez nem tisztán elvi kérdés (a színtiszta antiparlamentarizmus az
ilyesmit eleve megválaszolja, az egyszerű): lehetnek helyzetek,
amikor.

Ha Gyurcsány Ferenc az őszödi beszéd kiszivárogtatása, de legkésőbb az
egészségügyi reform elleni népszavazás (amely szerény nézetem szerint
helyénvaló volt és jogos, vö. TGM: "A jóléti állam kísértete",
Eszmélet 77 [2008.tavasz], 96-129.) után lemondott volna, és az MSZP
egalitárius, "jóléti" kanyart vett volna, ha nem folytatja a
"Sozialabbau" katasztrofális következményeinek további kiterjesztését,
akkor lenne mit mérlegelni. Ha kivonul az afganisztáni imperialista
kalandból legalább a Karzai-féle választási csalás után, még talán
tűnődni lehetne a cselekvési módozatokon.

Tudom persze, hogy az igazi baloldalon nem így vetik ezt föl. Az
autentikus, alternatív, antikapitalista baloldal úgyse szavaz senkire,
egyébként pedig mindenkinél jobban utálja az MSZP-t, úgyhogy ebben az
esetben senkit nem kell meggyőznöm; viszont meg kellene győznöm a
hagyományosabb szocialistákat-kommunistákat és a besorolhatatlanul
baloldali, kultúrájukban a nálunk a liberálisokhoz sodródott
szabadságvédő, antirasszista értelmiségieket, akik most esetleg a
"nemzeti ökoliberális" LMP-hez vonzódnak jobb híján. Ez a legutóbbi,
két elemű (s még ezek az elemek is sokszínűek) csoport számára a
döntő, hogy a Fidesz-KDNP elsöprő győzelme esetén fokozódhatik a
fasizálódás, meggyöngülhetnek az alapjogok alkotmányos védművei,
megdőlhet a "demokrácia" (vagyis az alkotmányos és a nemzetközi
alapjogi "architektúra" garanciáira épülő, külsődlegesen liberális
berendezkedés), sok évtizedes, tartós hatalomra rendezkedhetik be a
"nemzeti jobboldal" s vele a sovén nemzeti giccs és a
kultúrapusztulás.

Ezek nem indokolatlan aggodalmak. Ha az MSZP végzetesen meggyöngül,
akkor a fő ellenzéki párt a Jobbik lesz, amely mind a népszerű
rasszista és irredenta eszköztárat, mind az antikorrupciós lendületet,
mind a redisztribúciós-jóléti retorikát sikerrel használhatja. Evvel
majd tovább tolja jobbra a Fidesz-KDNP-t, és egyre gyakoribb lesz az a
pozíció - ez masszívan egyelőre még csak a nemzeti konzervatív
sajtóban bukkan föl - , amelyben némelyek tartalmilag a Jobbik
fasisztoid irányvonalát képviselik, de stratégiai és hatalmi
megfontolásból szervezetileg a Fidesz-KDNP-t támogatják.

Mindez igaz, és az aggodalmakkal szemben csak két jelentősebb érvem
van. Először: az MSZP kormányon se tudott ezeknek a fejleményeknek
határt szabni, sőt: sikerült azt a (csak részben hamis) látszatot
keltenie, hogy a "nemzeti jobboldal" és a "koncentrált" posztfasizmus
- minden, jobbról is látható hibájával együtt - még mindig inkább áll
a nép pártján, mint a középbal. Világosan meg kell mutatni a jövő
kedvéért és miheztartás végett, hogy semmi genealógiai rokonság
kedvéért - elvégre az MSZP is a Kommunista Kiáltvánnyal (1847-48)
elkezdődött fejlődés végpontján található, de ez az alma messzebb
esett a fájától, mint a ma már megint (vagy még mindig) marxista,
alternatív, független baloldal, s ami nem akadályozta meg a
szocialistákat abban, hogy az 1945 óta legjobboldalibb magyar
kormányt, a Bajnai-kabinetet támogassák - , semmilyen, bármennyire
jogos félelem hatására se lehetünk a szélsőségesen igazságtalan
társadalompolitika (és a mindenoldalú megalkuvás) cinkosai. No way.

Másodszor: azoknak, akik most vagy majd később a baloldalon keresik a
"kibontakozás" ösvényét, látniuk kell, hogy a baloldali irányzatok
őrzik autonómiájukat, akkor is, ha az elmúlt években némelyek igénybe
vették szocialista körök infrastrukturális segítségét kiadványaikhoz,
programjaikhoz, ez nem volt üzlet, nem viszontszolgálatok fejében
tették, és itt ezek a szocialista körök nolente-volente önzetlennek
kellett hogy bizonyuljanak. (Ezeket a sorokat egy - máskülönben nem
szocialistabarát - szakszervezettől kölcsönzött kis laptopon pötyögöm
[még Word sincs rajta], sajnos nekem nem telik ilyesmire.)

Ami ennél a részletnél fontosabb: egyáltalán meg kell gondolni, hogy a
teljesen szétrothadt parlamenti rendszeren belül még érdemes-e
preferálni ezt vagy azt. Bizonyosnak látszik, hogy a jelenlegi
fölállásban a népnek a lehető legkonvencionálisabban értelmezett
érdekeit se lehet megvédelmezni, hogy a polgárságnak a jogállami,
alkotmányos, emberi jogi, pluralisztikus, a gyülekezési és
sajtószabadságot még oly hamisan, még oly illuzórikusan védelmező
"vívmányait" se lehet fönntartani, hogy a fölvilágosító, evilági,
eudaimonisztikus-utilitárius, permisszív, multikulturális-toleráns
hagyományok is kifújtak, hogy az 1989-ben haladékot kapott kései
kapitalizmus humanista kapacitásai kimerültek, hogy a rendszer
Obama-szerűen tétova, mérsékelt megújítói se mennek semmire, hgy a
Chávez-stílusú latin-amerikai  "népi demokrácia" újabb zsákutca, hogy
az antiglobalista-antikapitalista (pardon, altermondialista)
világmozgalom - a forradalmi utcaszínházra és radikális turisztikára
alapozott reformizmus - kifulladt, hogy a zöld iparágakat, tehát a
növekedést serkentő "Green New Dealt"-t szorgalmazó ökológiai
világpárt szépecskén belesimul a neoliberális tönkremenésbe, hogy a
rendszernek lassacskán nincs más hatékony ellenzéke, csak a radikális
iszlám (amely maga a reménytelenség, represszióra válaszol
represszióval).

Orbán Viktor következő nyolc-tizenkét (vagy két-három...) éve
Magyarország élén a hazai baloldal leghosszabb vakációja lesz.

Tanulmányi szabadság, évtizedes kutatónap. Ösztöndíj nélkül, esetleg
hatósági zaklatással. A szellemi koncentrációra káros nyilas bömbölés
hangjai mellett.

A diffúz és a koncentrált posztfasizmussal szemben az egyetlen
stratégia: a forradalmi defetizmus. Emlékezzünk: 1914 augusztusában a
központi hatalmak szociáldemokratái a cári rendszer borzalmaival
indokolták részvételüket a háborús erőfeszítésben, az
antantszocialisták pedig a porosz militarizmussal és despotizmussal, a
magyarországi nemzetiségek elnyomásával. Mindannyiuknak igazuk volt a
részletekben, egyiküknek sem az egészben. Sokan hajlamosak lesznek az
MSZP-re szavazni, hogy megmentse őket Orbán Viktor kínosan ízléstelen
rezsimjétől. Aztán legközelebb majd Orbán Viktorra voksolnak, hogy
megmentse őket a Jobbiktól. Azután majd a Jobbikra, hogy megmentse
őket a Budaházy/Toroczkai típusú rohamosztagosoktól. És így tovább. A
"kisebbik rossz" logikája alapján kifejlesztett módszeres őrületnek
most kell végét szakasztani.

A vakáció idején pedig újra kell tanulnunk mindent.

Egy biztos: a tőkés rendszerhez az igazi jobboldal erőszakos, ravasz
és buta kormányzása illik, ami az Angela Merkel nevű hatalmas nullát
bálványozó MSZP-s publicistáknak nagyon fog tetszeni. Ennek a
jobboldalnak az igazi ellenzéke a parlamenten kívüli ellenzék lesz,
ahogy errefelé szokás. Lehet, hogy a választásokon megjelennek
protesztpártok, amelyekre jelképes szavazatokat lehet adni, ha már
valaki mindenáron szavazni akar, ez nem baj (sőt: ezt támogatni
fogom), de nincs jelentősége. (Vö. mégis a lehetőségekről alkotott
korábbi képemmel: TGM: "Kell-e új baloldali párt?", Élet és Irodalom,
2006. március 24.)

Mindenesetre az nyilvánvaló - s ezt mindenféle harag nélkül mondom,
fönntartva az állampolgári szolidaritást azokkal, akik itt most a
legrosszabbra számíthatnak, s akik között sok a (hamis tudatú) rendes,
"progresszív" ember - , hogy az üszkös politikai romhalmazt hátrahagyó
eddigi balközépnek meg kell szűnnie, mert csak akadályozza az új
szocializmust akaró erők kibontakozását, és mivel tisztességesebb
lépései beleolvadnak az egyébként tűrhetetlenül igazságtalan,
népellenes, represszív politikájába, lejáratja azt a maradék "haladó
hagyományt", amely jobban kell, mint a falat kenyér.

A parlamenten kívüli ellenzék - amelyre még alig figyelt föl a sajtó,
de  amelyet máris mint "szélsőséget" próbál előre delegitimálni az
intelligensebb neokon publicisztika - a hosszú vakáció alatt majd
megszerzi a maga első rendes tapasztalatait (éhkopp, elhallgattatás,
verés, esetleg börtön) a cigányok és a munkanélküliek védelmében,
ahogy dukál.

Ezt azonban mértéken fölül bonyolítja a "koncentrált" posztfasizmus
hármas szerkezete: (1) parlamenti párt, (2) paramilitáris
rohamosztagok, (3) "mozgalmi szárny", parlamenten kívüli
szélsőjobboldali radikalizmus. Minden szociális tiltakozásra, minden
NATO elleni tüntetésre, az Európai Unió minden bírálatára rá fognak
kattanni a fasiszták, ahogyan eddig is tették. (Alig volt olyan
szakszervezeti demonstráció, amelyre be ne vittek volna néhány
hatalmas árpádsávos zászlót, ahol ne szólalt volna meg a zsidózó
üvöltőkórus - a rendezők evvel szemben tehetetlenek voltak.) A
radikálisabban baloldali mozgalmaknak a konzervatív rendőrség
gumibotja mellett a náci bunkóval (meg talán a "balközép"
részvétlenséggel) is számolniuk kell, arról nem szólva, hogy
összekeverhetik őket a nyilasokkal, ami nyilván e mozgalmak
szimbolikus halálát jelentené.

Már a régi, a hagyományos munkásmozgalom is zátonyra futott a
proletariátuson belüli konkurenciaharcon. Amikor a huszadik század
legelején Werner Sombart föltette a kérdést, hogy miért nincs
szocializmus az Egyesült Államokban, Karl Kautsky - egy nemrég újra
fölfödözött írásában - erre egyszerűen válaszolt (akárcsak később,
róla mit sem tudva, az amerikai trockista mozgalomban Max Schachtman):
az ok a fekete kérdés. Ekkor még szegregált, egyszínű szakszervezetek
voltak Amerikában, és a hivatalos munkásvezetés ("business unionism")
részt vett az ázsiai bevándorlás ("a sárga veszedelem") elleni
hisztérikus, rasszista kampányban. A feketékkel folytatott
redesztribúciós vetélkedés miatt szavazott a fehér munkásosztály egy
része Ronald Reaganre, látszólag szemben saját gazdasági és szociális
érdekeivel. (Legutóbb se nagyon szavazott Barack Obamára.) A
cigánykérdés  Kelet-Európában ugyanezt a szerepet játszhatja, ha nem
tudatosítjuk mindenkiben, hogy a romák hátrányos megkülönböztetése
lenyomja a dolgozók és a szociális ellátottak reáljövedelmét. Kertesi
Gábor és Kézdi Gábor tanulmányai ellentmondást nem tűrően megmutatták,
hogy a faji megkülönböztetés milyen szerepet játszik az iskolai
szegregáció kialakulásában, s evvel az egyenlőtlenség súlyosbodásában
Magyarországon. A fajüldözés - egyéb antiszolidáris és represszív
tényezők mellett - már önálló, az általános jólétet, létbiztonságot
fenyegető erő, amellyel szemben egyelőre csak a moralizáló bírálat
közismert (s bár nem kielégítő, jó, hogy van, kár, hogy ennyire
népszerűtlen).

A valódi baloldal önvédelme visszakényszerítheti az antikapitalista
mozgalmakat az "emberi jogi", azaz defenzív keretek közé. Azt is meg
kell kérdeznünk magunktól, hogy az antikapitalista ellenállás ilyen
rossz körülmények között nem lesz-e pusztán valamiféle diktatúrás
fordulat ürügye vagy az értelmetlen zűrzavar alkalma. Ennek az
elkerüléséhez az autentikus baloldalnak elméletre van szüksége, amely
a merő - habár nélkülözhetetlen - tekintélyellenes "kontesztáció"
egyértelműen emancipációs karakterét megőrzi akkor is, ha a rendszer
fokozódóan gyűlöletes jellege elkerülhetetlenné teszi a "destrukció" -
azaz a fölforgatás, a rontom-bontom, a "jogállammal" szembeni militáns
szkepszis - terjedését, s ami vele jár: a mainstream kultúra tartalmai
iránti végletes bizalmatlanságot, a tisztelet megvonását minden eddig
"tiszteletre méltónak" tartott politikai gondolattól (stabilitás,
közbiztonság, "demokratikus játékszabályok", tolerancia).

Mindezek a negatív energiák haszontalanul puffannak el a semmibe, ha
nem világos a filozófiai perspektíva, amelyben harcba vetik őket. Ez
szerintem nem lehet a (másutt létező) parlamenti baloldal újraeolosztó
etatizmusa (ez a "kisebbik rossz", amely sajnos Magyarországon nem áll
rendelkezésre), s ennek radikalizált, neobolsevik formája se. Ennek a
perspektívának az autonómia jegyében kell állnia, amely nem a civil
társadalom (piac; pluralizmus, önkéntes egyesülések; prima facie
hatalomnélküliség, ám rejtett hierarchia;
manipulált-represszív-kritikátlan, részben
troglodita-atavisztikus-regresszív nyilvánosság) javára redukálja az
elkülönült közhatalmat, hanem a civil társadalom - a polgári
társadalom - , azaz az érték és az árutermelés ellen hirdet küzdelmet.
Az autonómiát a polgári társadalommal szemben is ki kell vívni, lévén,
hogy a közhatalommal (és legitim erőszakmonopóliumával) szembeni
elszigetelt gerillaharc a szó rossz értelmében pusztán politikai.
Továbbá az autonómia - a korlátozatlan hatalomnélküliség -
perspektívájából  folytatott emancipatorikus küzdelem ma már talán
legfontosabb terepe a kultúra (amelybe sok minden beletartozik a
fájlcserélő technikáktól az akadémiai tudományig); itt az első
magyarországi ütközetet (legalábbis az interneten) a szélsőjobboldal
nyerte, vö. pl. http://hu.metapedia.org/wiki , amelynek ki kell
fejeznem mély elismerésemet: ilyesmit a baloldal évek alatt se tudna
létrehozni. Ajánlom figyelmükbe. Az az érzésem, hogy a döntő
összecsapások - a továbbra is alapvető sztrájkok és nyílt téri
szimbolikus konfrontációk mellett - a tág értelemben vett kultúrában
mennek majd végbe, és itt a helyzet épp olyan rossz, mint minden más
téren, eltekintve attól, hogy a hagyományos polgári magaskultúra
legfontosabb szegmentumaiban (pl. a szépirodalomban, a filmben, némely
- de nem mindegyik! - szellemtudományban, a képzőművészetben) a jobb-
és szélsőjobboldal pozíciói reménytelenek. De a hagyományos polgári
magaskultúra jelentősége zsugorodik. A politikailag releváns
kultúraterületeken a nemzetközi baloldal hatása, a hazai baloldal
teljesítménye minimális, pár tucat, olykor pár száz emberre terjed ki.
Ennek kell a következő évtizedben megváltoznia.

Ráadásul valakinek vállalnia kell az antirasszista, antietnicista
cselekvést is, amelyet "a polgári baloldal" kompromittált. A balközép
megpróbálta az egyenlőség, az integráció, a pozitív diszkrimináció
kritériumait alkalmazni az etnikai kérdésben (méghozzá őszintétlenül
vagy csak szavakban), miközben az egyenlőtlenséget és a társadalmi
igazságtalanságot képviselte minden más területen. Ebből csak az
jöhetett ki, ami kijött. Ameddig még volt, lehetett haladó polgárság
és polgári értelmiség (és a vele többnyire szövetséges, hagyományos
munkásmozgalom), addig az egalitárius politikai stratégia (a polgári
politika optimuma) nem hárult még a "társadalmon kívüli" erőkre.

Ha vannak olvasóim között rossz lelkiismeretű, titokban
rendszerellenes liberális tőkések, tudják, hol találnak meg, hogy
antikapitalista szervezkedések anyagi támogatásával róhassák le a
bűntudat szokásos adóját.


*Ennek az írásnak a közzétételét elhárította az egyik ismert budapesti
lap. Az, hogy itt kerül nyilvánosságra, némileg paradox, hiszen
elsősorban nem az alternatív-autonóm közösségnek készült, amelyet
aligha kell meggyőznöm a benne foglaltakról. Kísérlet volt arra, hogy
megértesse a rendszerrel való szembefordulásra kész, de még a polgári
gondolkodási és politikai szokások fogságában nyűglődő, a szó tág
értelmében baloldali (szociáldemokrata, globkrit, antifa, esetleg
enyhén marxizáló) értelmiséggel, hogy a "kisebbik rossz" politikája
végérvényesen elavult. (Nem mintha a vagyonadó megszüntetésére, az
egykulcsos adó bevezetésére készülő, gazdaságpolitikájában az
eddigiekhez hasonlóan neokonzervatív, egyebekben pedig jócskán
autoritárius és sovén Fidesz-KDNP-vel kapcsolatban értelmes embernek
illúziói lehetnének, még rosszabb eshetőségekről nem is szólva.)
Mindezt itteni és mostani olvasóim pontosan tudják. Úgy látszik
azonban, hogy a polgári mainstream ilyetén bírálata már most se nagyon
kerülhet be a - még mindig egyedül hatékony - polgári nyilvánosságba
(ami azért számos más tőkés országban nincs így). Ez a publikáció
egyszerűen csak dokumentálja ezt a helyzetet. Talán kár, hogy
voltaképpeni címzettjeihez nem juthat el.