Mi a trockizmus? III.rész

(A IV. Internacionálé francia szekciójának képzési anyaga, 3. rész)

A IV. Internacionálé és a háború

A IV. Internacionálé Riadó Kiáltványa azt fejezi ki, hogy bármilyen is legyenek az erőviszonyok, a IV. Internacionálé a munkásinternacionálék folytonosságának területén áll, kezdve az 1848-as Kommunista Kiáltványtól, mely kijelentette, hogy «a proletároknak nincs hazájuk». (A IV. Internacionálé kiáltványa az imperialista háborúról és a proletárforradalomról, Művek, 24.kötet).
Értékeli a háború okait, nevezetesen az imperialisták közötti összeütközés közvetlen okait, a «honvédelem», és a «demokráciáért vívott harc» kérdéseit. Fő feladatnak a Szovjetunió védelmét jelöli meg, kifejti a gyarmati népek sorsának kérdését, aláhúzza az „áruló munkásvezetők felelősségét a háborúban” (I. és II. Internacionálé), de a centristák szerepét is; foglalkozik a szakszervezetek kérdéséről a háborúval szemben, a IV. Internacionálé helyével.
Megerősíti: «Függetlenül a háborús folyamattól, alapvető szerepünket betöltjük; a munkásoknak magyarázzuk érdekeik kibékíthetetlen ellentétét a vérre szomjazó tőkésérdekekkel szemben; mozgósítjuk az elnyomottakat az imperializmus ellen; propagáljuk a világ összes háborús és semleges országa munkásainak egységét; minden országban a munkások és katonák barátkozására szólítunk fel, csakúgy mint a front ellentétes oldalain a katonák barátkozására; folytatjuk a forradalom állandó, kitartó, fáradhatatlan előkészítését az üzemekben, gyárakban, falvakban, kaszárnyákban, a fronton és a flottában. Ez a programunk. Világ proletárjai, nincs más út, mint a IV. Internacionálé zászlaja alatti egység útja!”
Az SWP az Egyesült Államokban ezen a bázison tartotta fenn határozott forradalmi ellenállását az imperialista háborúval szemben. A szakszervezeti mozgalomban a trockista aktivisták által elért siker, elfoglalt pozíciójuk az AFL (American Federation of Labour) bürokráciáját arra ingerelte, hogy Roosevelttől az FBI beavatkozását kérték. J.-P. Cannont és az SWP más vezetőit elítélték. Cannonnak a vádirattal szembeni védelme internacionalista nyilatkozat és forradalmi defetizmus «Lenin folytonosságában».
Franciaországban az 1941 februárjától illegalitásban megjelenő La Vérité megerősíti: „Az alapvető fegyver Franciaország felszabadítására a német munkásokkal való fraternizálás a saját imperializmusuk elleni harcban”. A trockista aktivisták a német katonákhoz is eljuttatják az Arbeiter und Soldat (Dolgozó és katona) c. újságot a IV. Internacionálé csoportjainak szervezésére.
Brestben mintegy 50 katona szervezkedett, de a Gestapo beszivárgása következtében elfogták és agyonlőtték mindet. Mintegy 50 francia trockista aktivistát is elfogtak. A két csoportra oszlott trockisták 1944 elején újra egyesültek, létrehozván a Nemzetközi Kommunista Pártot (PCI). A háború és a nácizmus dacára, a legnehezebb körülmények között 1942-ben elsőnek európai titkárság alakult, majd 1944 januárjában a IV. Internacionálé európai tanácskozására került sor.
A háború és a nácizmus dacára, annak a nyomásnak az ellenére, mely a nemzeti egységbe próbált integrálni, a PCF soviniszta kampánya ellenére («Mindenkinek saját «fritzét!» – melyre a válasz: «Minden német katona mögött egy dolgozó rejtezik»), az összezavarodások és tévedések ellenére a IV. Internacionálé az 1915-16-os zimmerwaldi és kienthali «lenini kontuinitás» vonalán marad; a habozások és hibák ellenére nem tért le róla.
Mindezekről a kérdésekről (és nevezetesen ahogyan a «nemzeti kérdés» felmerült) és a háború alatti szakszervezeti kérdésről olvashatunk a Történelmünk néhány tanulsága «A folyamat ellen» c. fejezetében s a La Vérité Proletár internacionalizmus és a független szakszervezetek az illegalitás alatt c. cikkében (La Vérité, 60-61. speciális Pierre Lambert szám 2008. márc.)
1944. aug. 11-én egy röpirat (speciális Vérité) jelent meg ezzel a címmel: «Hitler összeomlott. Általános sztrájkot!» A vasutasoknál, a fémiparban beszüntették a munkát, bizottságok alakultak, olyanok, mint a párizsi, mely összefogott mintegy 40 nyugat-párizsi üzemet; a háziasszonyok is bizottságokat hoztak létre, a trockisták pedig teljes erővel vetették be magukat ebbe a küzdelembe; különben pedig ez volt az oka annak, hogy az új ideiglenes Gaulle-kormány a PCF (francia kommunista párt) hisztérikus támogatásával (egyetlen újságként) elutasította a La Vérité legális megjelenését.
A francia szekció drágán fizetett a háború alatti forradalmi akcióikért. Vezetői közül Marcel Hic-et letartóztatták, megkínozták és 1944-ben a dorai táborban halt meg; Widelint, a Franciaországba menekült német trockistát és a német katonákkal kapcsolatos munka felelősét 1944-ben agyonlőtték; Marc Bourhist az SS végezte ki; Testu fegyverrel a kezében halt meg Párizs felszabadítása közben; Blascot, a Franciaországba menekült olasz trockista vezetőt a nácik 1942-ben bebörtönözték, majd amikor a Théo Vial Massat (a későbbi kommunista párti képviselő) vezette FTP ellenállási csoport megtámadta börtönét, megszökött többekkel, közöttük a PCF-tagjaival együtt. A sztálinisták négy trockista társával elkülönítették és meggyilkolták őket (csak egy menekült meg).
De Gaulle nemzeti kormánya a PS-szel (szocialista párt) és különösen az első vonalba került PC-vel (kommunista párt), megkezdte a rend védelmét és a burzsoá állam helyreállítását a forradalmi hullámmal szemben (elolvasandó: a XX. század 20 fejezetben).
A háború utáni forradalmi hullámot az ideiglenes kormány – különösen a PCF apparátusa – attól tartva, hogy mindent elveszít, a burzsoázia engedményeinek árán (a munkásvívmányok élén: a társadalombiztosítás) megpróbálja leszerelni.
A trockista aktivisták tevékenységének mérlegét Pierre Lambert vonja meg. (Lambert a IV. Internacionálé aktivistája, 1920-ben született, 2008-ben halt meg. 1934-ben csatlakozik a trockistákhoz és háború végéig a „munkásbizottság” felelőse. A likvidátorokkal szmbeni ellenállást testesíti meg, a trockizmus folamatosságát kereste nem akadémikus módon, hanem a IV. Internacionálé (újra)építése révén. Ekként volt 60 éven át a IV. Internacionálé egyik vezetője.). Ezt írja: „A szervezeteket uraló apparátusok megsokszozzák az akadályokat a tömegek forradalmi törekvéseivel szemben. A „Termelni előbb, követelni azután” (Frachon), a „sztrájk a trösztök fegyverévé vált” (Lecoeur, a PCF titkára) politika nevében Thorez kötelez arra, hogy a megszállás alatt drágán megszerzett fegyvereket le kelljen adni a rendőrörsökön. A sztálinisták, a burzsoázia ügynökei számára” csak egy rendőrség, egy állam, egy kormány létezik, „a de Gaulle elnökölte burzsoá kormány, melynek alelnöke Thorez lett, és aki a sztálinista apparátus és a reformisták segítségével a burzsoá állam burzsoá rendőrségét rekonstruálja. A tömegek hatalmának proszovjet formáit (utal a szovjetekre mint tanácsokra) likvidálni kell, hogy a de Gaulle-Thorez kormány céljához érjen. A PCF-nek és vele az SFIO-nek ismét sikerült medrébe terelni a forradalmi özönt a burzsoá renddel szembeni respektje alapján, ahogyan az 1936-ben is volt (...).
De 1944-ben a trockisták még nem ismerték fel azokat a törvényeket, melyek a tömegmozgalmak fejlődését vezérlik. Még nem ismerték saját tapasztalatukból, hogy a forradalmi válság a dolgozók millióit és millióit hatalmi szervek létrehozásához viszi és ez első szakaszban átrendezi az apparátusok által uralt hagyományos szervezeteket. A második szakasz abban különbözik, hogy ebben a tömeg maga egyenesedik fel az apparátusok ellen, saját tapasztalatából, de a szervezett élcsapat vezette forradalmi párt létrehozásáért folyó küzdelem által segítve.
A trockisták nem eléggé tapasztaltak, nem értették még meg, hogy a régi világ megváltoztatásáért harcolók rendelkezésére nem áll más anyag, mint a régi világé. Ismételjük át, Marx, Engels, Lenin, Trockij leírták. Nem elég elolvasni, hogy megtanuljuk. A megtanuláshoz az elméletet és gyakorlatot egybe kell vetni. A trockistáknak meg kell ismerniük a komplex folyamatot, amely feltételezi mint terméket a forradalmi párt felépítését, megannyi tapasztalatot kell birtokolniuk, amit a tömegek saját maguk szereznek, tanulniuk kell a dialektikus materializmus módszerét elsajátított élcsapat tapasztalatából, melynek birtokában van a marxizmus, az öntudatlan folyamat tudatos, tehát szervezett kifejezése. A trockistáknak évek során tartó küzdelemben kell elsajátítani a IV. Internacionálé programját, korszakunk marxista kifejezését, az elmélet és gyakorlat organikus fúzióját a szervezetben.
1944-ben, mint 1936-ban, az illúziók és álmok kifejezik a marxizmusnak ezt az elégtelen alkalmazását, amelyhez hozzájárul a tetőpontján álló sztálinizmus óriási visszatartó ereje, és a trockistákat érő nehézségek meg fognak sokszorozódni. Idő kell. Türelem kell. Várni kell.» (részlet, "Néhány lecke történelmünkből")

A háború után válságok

A Riadó kiáltvány megerősítését, mely szerint a „háború elődézi a forradalmat”, néhány trockista vezető dogmatikusan fogta fel, akik az 1917-es Október „modelljének” reprodukcióját várták. A Kiáltvány elemzését az 1945-ös forradalmi hullám pedig csak megerősítette. Az egyetlen észérv, mely elfojtását megmagyarázza, az az apparátusok politikája, elsősorban a sztálinista apparátusé. A IV. Internacionálé szekciói nem úgy, mint a bolsevik párt, gyengék voltak ahhoz, hogy a tömegeket a hatalom megragadásához segítsék, még akkor is, ha teljes mértékben elkötelezték magukat a küzdelemben.
Pierre Lambert aláhúzza: „Nem értettük meg, hogy a tömegek radikalizálódásának első szakasza ebben a forradalmi időszakban kötelezően és szükségszerűen a nagy szervezeteken kereszül zajlik. Négy éven keresztül egy igaz perspektívában tanítottuk, hogy a második imperialista háború polgárháborúba fog csapni, ebből meg fognak születni a szovjetek (tanácsok); elég azt látni ennek megértéséhez, ami Franciaországban történt, egy egész sorozatnyi területen, ezeknek a szovjeteknek az embriói csakugyan megvoltak a hazafias miliciákban, a felszabadítási bizottságokban, az üzemi bizottságok néhány esetében.
De a sztálinizmus visszahúzó ereje újból likvidálta az összes forradalmi lehetőséget. Amit nem értettünk meg, az az volt, hogy még ha ki is fejlődtek ezek a lehetőségek az első szakaszban, s a tömegmozgalom nem tudott nem ebbe az irányba tartani, de végeredményben az illúziókkal ismert és bizalmat nyert szervezetektől forradalmi tartalmat nem kaptak. Meg voltunk győződve arról 1944-ben, hogy ez az imperialista háború polgárháborúvá változik, nem értettük, hogy nem az októberi séma szerint fejlődött: a bolsevik párt, eleinte kisebbségben a szovjetekben, 9 hónap alatt megragadja a hatalmat – számunkra ez a bolsevik párt a IV. Internacionálé francia szekciója, a Kommunista Internacionálé Pártja volt.
Tapasztalatokból kellett megtanulnunk, holott, elvtársak, minden, az összes eszme olyan egyszerű, mindet leírta Marx, Lenin, Trockij. Ezek az írások a forradalmi párt építésének és a proletárforradalomért vívott harc lenini stratégiájának a lényege. Nem elég olvasni, meg kell élni, nem elég elolvasni, program kell és cselekedni kell ezzel a programmal. Meg kellett tanulnunk harcolni és nagyon drágán, s ha nem látunk világosan, ezt mindig válságokkal, szakadásokkal, zűrzavarral, távozásokkal, szkepticizmussal, kétségekkel kell megfizetni … («Az Átmeneti program» aktualitása – a La vérité 1989. 604. számában megjelent expozé)
A háború utáni ellentmondásos helyzet a világon csakúgy, mint a sztálinista súly, a IV. Internacionálé soraiban zavarodottságot és válságot okozott. Egyesek számára, minthogy a győztes forradalom nem jött el, a IV. Internacionálé nem lett vezető világpárt, tehát «más utakat» kellett keresni. A Szovjetunió szerepe a háború alatt, az 1943-as sztálingrádi győzelem, mindez óriási presztizsnyereséget jelentett a Szovjetuniónak és a hozzá tartozó pártoknak. Ez a sztálinista nyomás nehezedett a IV. Internacionáléra, amely bizonyos káderei, mint David Rousset 1945 októberében ezt írta: «A szovjet bürokrácia ma kénytelen (…) megvalósítani a szocialista forradalmat”. Pablo, a IV. Internacionalista felelős vezetője a káderek túlnyomó többségével harcolt ezen nézetek ellen, de formalista módon, sematikusan.
Pierre Lambert a Történelmünk néhány leckéjé-ben megjegyzi: «A PCI az irányzatok egész tárházát képviseli, a többséget a Nemzetközi Titkárság támogatja, s a marxi «ortodoxia» talaján szándékozik elhelyezkedni. Egy majdnem ugyanolyan fontosságú kisebbség a hibák formális kritikája bázisán olyan fejlődésre buzdít, mellyel a trockizmuson kívülre visz egy csomó tagot. De 1945-ben ezek az irányzatok nem kristályosodtak ki igazán, s nem volt valójában semmiféle politikai hegemónia.
A hasadás azok között kezd kialakulni, akik többé-kevésbé zavarosan elutasítják az osztálybeavatkozást – bemenekülve az újságírásba, ideologikus viszonyba a magát a „baloldali közvélemény” formálójának tartó értelmiséggel – és azok között, akik tudatosan viszik a Programot a munkásirányzatokba. Mások, a szakszervezeti bizottságokba tömörült munkásaktivák, erőfeszítést tesznek, hogy „lefordítsák” a munkásosztálynak a PCI politikáját és védjék «Munkát, kenyeret» akcióprogramját. Harcolnak a vállalatoknál és szakszervezetekben a PCF, a PS és a CGT (szakszervezet) munkásvezetéséért és munkásellenőrzés alatti gazdasági rekonstrukciós tervért a tömegek alapvető szükségleteinek kielégítésére: kenyeret és munkát, ezzel a jelszóval: „Szakítás azokkal a munkáspártokkal, melyek a burzsoáziával az ideiglenes kormányban ülnek”.
(…) Ugyanakkor a PCI ereje jórészét választási kampányra fordította. Korrekt volt, tökéletesen igazságos, nem hagyta el a harci terepet. De ez a választási csata előcsalta a PCI vezetőinek parlamenti illúzióit.
És a PCI vezető párt akar lenni, aktivista erőfeszítésekben és pénzben drága presztizspolitikát fejlesztett ki, politikai eszközein és az osztályharcban reálisan elfoglalt helye alatti politikát. A PCI vezetői nem értették meg a különbséget, ami az osztályharcot vezető párt és az osztályharcba beavatkozással létrejött párt között van. Ez a politika a szétforgácsolódás és demoralizálódás pluszfaktora lett.»
Pierre Lambert mutatta ki, hogy a IV. Internacionálé francia szekciójának vezetése helyettesítette a pártépítés mindennapi feladatait egy autoproklamáló politikával: „az 1945 novemberi Alkotmányozó Nemzetgyűlés választási eredménye a PCI-re 10.817 voks (Párizs 8 ezer és Isère 2.700), és a meetingsorozatok tanúskodnak azokról az tényleges lehetőségekről, amelyek a trockisták számára megnyíltak. Ekkor azonban a vezetés 30 ezer élenjáró munkás felvételét tűzte ki a legrövidebb határidőn belül, 3 ezret azonnal, mert „megfelelnek a párt jelenlegi kereteinek”.
Ez a cél nem önkényes, mondta a vezetés, mert „tizedik helyet foglaltuk volna el, ha az egész országban jelölteket állítunk”. Ezek az aberrált célok, melyeket lehetetlen elérni, a marxizmustól idegen volontarizmus és azok a vágyak, melyek a pártot már felépülve láttatták, a PCI-ben szkepticizmust, szétforgácsolódást és demoralizációt hoztak.
A PCI vezetői számára a párt konstrukciójának ritmusa és módszerei nem az osztályharc (az osztály és az apparátus, az osztály és az élcsapat, az apparátus és az élcsapat között egy bizonyos pillanatban létező viszonyok) által meghatározottak, hanem illúziók által, melyek csak elrejtik az „olyan párt lenni, mint a többiek” vágyát. (Történelmünk néhány leckéje)
1947 január elején Nantes-ban, Clermont-Ferrand-ban és a párizsi régióban sztrájkhullám indult. A La vérité címe: „10 frankot óránként”. A sztrájk a Renaultban kezdődik, pontosabban a 18. számú műhelyben, ahol a PCI aktivistái is dolgoznak. A sztálinista vezetés elhatárolódik: „A sztrájk a trösztök fegyvere” és „hitlero-trockistákként” rágalmazza az aktivistákat. Ennek a sztálinista erőszaknak ellenére a sztrájk kiélezi a kormányválságot, a PCF-nek nem sikerült a mozgalom szétverése; ez a hatalmas osztályharcos megmozdulás és az a fordulat, amellyel a PC operál (az USA Sztálint is nyugtalanító Marshall-terve) vezet a PC kormánypozíciójának végéhez. Elkezdődik a „hidegháború”, s Moszkva parancsára a kommunista pártok „ultrabaloldali” licitálásba kezdenek. (A XX. század 20. fejezetében)
Ebben a helyzetben a IV. Internacionáléval a PCI egyik része, David Rousset („jobboldaliak”), a „széles párt” nevében szakít. Megalapítja a néhány hónap alatt összeomló Forradalmi Demokratikus Tömörülést (RDR), aktivistái az SFIO-hoz, a PC-hez és máshova csatlakoznak. De a PCI majdnem fele tagságát veszítette el.
A IV. Internacionálé II. kongresszusát 1948. áprilisában a zavarodottság, zűrzavar és a politikai lefegyverkezés jellemezte. Elemzéseiben visszatükröződik az SZU-USA antagonizmus, anélkül, hogy a folyamat valódi analízisét adná. Ez a passzív és formális visszfény nyit utat a revizionizmus kifejlődése számára. Ugyanezen a kongresszuson megerősítést nyert, hogy a IV. Internacionálé már befejezett forradalmi párt, nincs hová tovább fejlődnie csak az objektív feltételek hatására, a tömegek majd csatlakoznak. Ezzel ellentétben azok a francia aktivisták, akik a sztrájkokban és az osztályharcban résztvettek, konkrét kivezető utat kerestek a párt építésének területén.
A Történelmünk néhány leckéjé-ben olvashatjuk: „Pablo-Frank-Pivas számára a szakadás nem epifenomenizmus (csatlakozó jelenségek elmélete). A IV. Internacionálé nemzetközi titkárságának (SI) mindig igaza van. Mindig igaza is volt. Legalábbis ezt tartja magáról az SI. De ténylegesen Pablo, Frank és Germain nem értették meg (vagy nem jobban, mint más aktivisták) a forradalmi pártépítés jelentését, szemléletét, az 1943-45-ben elkövetett hibákat. A mindenható és mindenütt jelenlevő SI megtagadta a komoly elgondolkodást az élcsapat és az osztály, az élcsapat és az apparátus, az apparátus és az osztály viszonyáról. Az SI nem akarta ezt megtenni, mert legalábbis úgy ítélte meg, hogy a IV. Internacionálé máris a világ munkásosztályának vezetője. Nem akarta, mert mint az aktivisták többsége, vita nélkül elfogadta, hogy «a PCI a forradalmi párt», hogy a «kapcsolat a PCI és az osztály között nem más, mint a vezetés kapcsolata».
Ahogyan már leírtuk korábban, a tömegek és az apparátusok közötti kapcsolat bonyolultabb; egy párt létrehozása nem csak annyit jelent, hogy meg kell erősíteni az „igaz eszméket” és ez a tény majd a tömegeket spontánul a párthoz vezeti. A toborzás hosszú folyamatot és szervezést igényel, melyhez tisztánlátás kell.
„(...) A történelem nem ismeri el a hamis prófétákat. Megbosszulja őket – pablista módon. Pablo harcba szállt Rousset-val 1945-ben, aztán mégis magáévá tette Rousset hamis téziseit. Pablo aztán a „jobbosokkal” harcolt 1947-ben. A IV. Internacionálé likvidálását okozó tézisek 1950-ben a „jobbosok” módszereit vették át. A kongresszuson, ahol a szakadás mérlegét kellett volna megvonnia, Privas a küldötteknek döntően szokásos banalitásait csepegtette. És ekkor benyújtott egy módosítást a pártkonstrukció megoldására.
A módosítás lényege: „Ha a trockisták számára a IV. Internacionálé Programja vitathatatlan és egyetlen program is, mely alapján a forradalmi pártot fel lehet építeni, mely alapján a szocialista forradalom világpártja Franciaországban létrejöhet, az viszont nem bizonyított tény, hogy ez a párt, melyre a munkásosztálynak szüksége van a győzelemhez, a jelenlegi PCI kereteiben fog felépülni.”
Ez a módosítás képviseli egy kollektív gondolkodáshoz vezető út első mozzanatát – mely egyébként csak jóval később találja meg végső kifejtését.
Egyelőre nem tartunk ott. De 1948-ben ez a módosítás azt a szükségletet fejezi ki, melynek utat kell törnie, hogy a trockisták végetvessenek az állítólagos kész igazságoknak, el kell kezdeniük komolyan tanulmányozni a francia forradalmi párt építésének reális feltételeit a bolsevik élő hagyományokra támaszkodva, a Mit tegyünk? mondatainak formális ismételgetése nélkül.”

1951-53: a szakadás

Egy már kész «világpárt» vezetői, Pablo, Frank és Mendel lábuk előtt látták megnyílani a tátongó feneketlen nyílást alkotóképességük realitásaként.
Pablo megtalálja a „megoldást”, a „jobbosok” téziseit veszi elő, akik ellen 1947-48-ban harcolt: „Az objektív társadalmi realitás a tőkés rendszerből és a sztálinista világból tevődik össze.”
Akkor ez egészen röviden annyi, hogy már nem a proletariátus, hanem szerepében a sztálinista bürokrácia lép fel a tőkés rendszer ellen. A IV. Internacionálé Nemzetközi Titkársága (SI) számára a fenyegető harmadik világháborúban a SZU és az USA fog összecsapni, a sztálini bürokrácia – mégha bürokratikusan is – forradalmi harcot fog vezetni a „sajátos szocializmus” megvalósítására az „átmenet évszázadaiban”. Az SI vezetői számára be kell lépni tehát a kommunista pártokba, melyek balra fognak tolódni. Nem a „beléptetés” ajánlásáról van szó, amit Trockij javasolt az SFIO-ba a forradalmi álláspont nyílt és nyilvános védelmére. Nem bizony, ahogy Pablo írta: ”Avégett, hogy integrálódjunk a tömegek valódi mozgalmába (...), a „fortély” és a „kapituláció” nemcsak elfogadott, de egyenesen szükséges”. Ami világosan a trockista szervezetek likvidálását jelenti, feloldódásukat a sztálinista szervezetekben. (Történelmünk néhány leckéje, „Az 1952-es szakítás c. fejezet)
A francia szekció többsége – bennük a PCI „munkásbizottságának” munkásaktivái – ellenáll. A munkásbizottság aktivistáinak, még ha abban az időben nem is volt világos tudatuk Pablo revizionizmusának méretéről, megértették, hogy „kapitulálni” azt jelenti: megszűnni.
A PCI többsége az SI teóriája ellen foglalt állást. Az SI, ragaszkodva a „sztálinista világ reális mozgalmához” elutasította a IV. Internacionálé francia szekciója voksát és döntéseire akart kötelezni. A többség a IV. Internacionálé egységét féltve haljandó is lett volna ezt elfogadni avval a feltétellel, hogy írásban fejthesse ki véleményét, hogy később irányzatot hozzon létre az SI téziseivel szemben. Pablo, Frank és Mandel ezt elutasította és a francia szekciót szétszakította. (A pablista nevet a szakítás ellenére továbbra is használták-használják a IV. Internacionálében, mivel ebből az irányzatból nőtt ki a ma is működő Egyesített Titkárság (SU) és a Kommunista Forradalmi Liga (LCR).)
A francia szekció többsége levelet intézett 1952 februárjában J.P. Cannonhoz, az SWP felelőséhez. Csak május 29-én válaszolt megerősítve a Pablo-féle vonalat. Cannonnak ismernie kellett a Tézisek revizionista voltát, de a háború után, mikor az SWP lett a IV. Internacionálé vezetésével megbízva, az amerikai pártra koncentrált (amit „nemzeti trockizmusnak” hívunk). De a valóságot nehéz letagadni.
Pablo likvidátor vonalának minden szekcióra hatása volt. Magában az USA-ban 1953-ban az SWP-ben formálódik egy „pablista” irányzat. A brit szekció vezetője, Gerry Healy, aki támogatta Pablot, ellene cselekszik. Az USA-ban az SWP végre elkötelezte magát, kapcsolatba lépett a PCI-vel, a SWP-vel, az SLL-lel (Nagy-Britannia), a svájci szekcióval és 1953. nov. 16-án megfogalmazta véleményét „Nyílt levél a trockistákhoz az egész világon” címmel. Megválasztották a „IV. Internacionálé Nemzetközi Bizottságát”. Az osztályharc fejlődése, a 1953-as berlini politikai forradalmi folyamat a sztálinista bürokrácia ellen, s főként az 1956-ban vérbefojtott munkástanácsok forradalma Magyarországon a gyakorlatban bizonyították a pablista tézisek reakciós jellegét a követelt „sztálinista világról”.
Pablo és Mandel szolidarítást vállalt a sztálinizmussal, ha óvatosan is. Mandel szemére hányta Nagy Imrének, a magyar miniszterelnöknek „osztálya elhagyását” ... és ezzel a sztálinista bürokráciát szinte kötelezve a magyar munkásokat eltaposására.
Ettől kezdve megszűnt a IV. Internacionálé válságából eredő két frakció, szétváltak a IV. Internacionálé CI-be tömörült híveivé és a revizionista likvidátor áramlattá. Vörös vonal, osztályvonal választja el a két irányzatot.