Az ellenreform a nyugdíjkorhatárt (âge légale) fokozatosan emeli 60-ról 62 évre, de csak 41,5 éves munkaviszony után vehető igénybe (162 negyedév szükséges 2010-ben, aztán évente egy negyedévvel több 166-ig). A francia dolgozók ma még nyugdíjba mehetnek, ha 60 éves korukig 41-42 évet dolgoztak. A teljes összegű nyugdíj (retraite á taux plein) a jelenlegi 65 helyett ezentúl 67 évtől jár majd. A nyugdíj (az általános rendszerben) a jövedelem 50 %-a (a tisztviselő kategóriában 75 %), melyet a Sécurité sociale (társadalombiztosítás) biztosít.
2007-ben az átlagnyugdíj 1095 euró volt, 600 ezer személy öregségi minimumot kapott (628 euró/hó). A speciális rendszert, mely a nehéz foglalkozásokra vonatkozott, Sarkozy 2007-ben megszüntette, holott statisztikailag bizonyított, hogy a nehéz fizikai, vagy többműszakos munkát, stb. végzők gyorsabban elhasználódnak; a teljes nyugdíjhoz túl fiatalok, a munka folytatásához túl öregek, betegek, az elbocsátások és hosszantartó betegségek sűrűn sújtják őket, prekaritásban, fizikailag-erkölcsileg nehéz helyzetben találják magukat.
Cécó mindössze két évért?
A felületes szemlélőnek a hivatalos álláspont relatíve egyszerűnek tűnik: a demográfiai adatok azt mutatják, hogy egyre kevesebb aktív dolgozónak kell egyre több nyugdíjas jövedelmét biztosítani, tehát a jelenlegi modellt ehhez kell igazítani, meg kell növelni a járulékfizetés idejét, kitolni a nyugdíjkorhatárt. Azonfelül: Franciaország reformra szorul! Lehetősein felül él, és ezt régóta teszi, a háború óta! Az ország versenyben áll, a gondoskodó államnak vége, a túlélésről van szó!
Ezzel szemben több típusú válasz van. Először is azoké, akik rojalistábbak a királynál is: igen, ez kell! Dolgoztassatok még többet, ha kell, korbácsoljatok is, rabszolgátok vagyok! Van aztán szelidebb reagálás is: a nyugdíjat nem szabad hagyni eltűnni, a gyerekeim jövőjéért dolgozom majd két évvel többet, még ha nem is becsületes mindenki, gondoljunk csak a politika pénzügyi botrányaira, arra, hogy a bankok talpraállítására volt rögtön pénz, aztán a képviselők sem sietnek saját nyugdíjrendszerük megreformálásával – de ha kell, hát kell. Végül pedig vannak, akik egyszerűen ragaszkodnak a szociális vívmányokhoz, azokról nem hajlandók lemondani, az ezek elleni támadást mintegy agressziónak fogják fel.
Ami a hivatalos ellenzéket illeti, nincs diskurzus. A Szocialista Párt nem mond semmit érthetőt. 2012-re vár (elnökválasztás), mikor majd bizonnyal kampányba indul a gondoskodó állam szlogenjával, addig a politikai marketing hallgat. A szakszervezetek országos vezetői először néhány morzsát követeltek, a helyi szakszervezetek lettek a tiltakozás jelfogói. Messze vagyunk a párizsi irodák dogmáitól. Mindegy, melyik szakszervezet, itt, vidéken fürdünk egy olyan ország valós nyomorában, mely lassan elveszti iparát és semmi nincs, ami azt helyettesítheti.
Más javaslat?
Nézzük az alapproblémát! 2000-ben 2,3 aktívnak kellett egy nyugdíjast fizetnie. 2040-ben csak 1,5 aktív jut egy nyugdíjasra.
De nézzük meg a produktivitásukat! Az INSEE (állami statisztikai hivatal) évi átlagos 1,7 %-os fejlődéssel számol.
2000-ben 26,8 millió dolgozó 1441 milliárd €-s GDP-t termelt meg.
2040-ben 28,5 millió aktív fog létrehozni 2884 milliárd €-t (minimum).
Másképpen, 2000-ben egy aktívra jut 53768 €, 2040-ben 101192 €.
2040-ben tehát 1,5 aktív ugyanannyit fog megtermelni, mint 2000-ben 2,8 aktív. Aha, szóval az aktívak számának csökkenése máris kevésbé tűnik problematikusnak! De a megtermelt értéket is nézni kell. Persze, a kalkuláció hipotéziseken alapul (pl. az euró nem veszít értékéből, a GDP növekedik évről évre), ha nem ez következik be, akkor a helyzet valóban komplikáltabbá válik. A kormány azonban ezekkel számol. Akkor meg mire jó a «reform»?
A nyugdíjkalkuláció, s általában a fiskalitás, tényleg technikai kérdéssé válhat, amiből semmit sem értünk. A lényege az, hogy a gazdaság csak feltevéseken alapszik.
Ezt azonban becsületesen be kellene vallani ahhoz, hogy vitatkozni lehessen és konszenzust elérni.
Alternatív javaslatok léteznek, némelyik az eddigi rendszernél még előnyösebb is. Sokan állítják, hogy a pénzügyi piacok által elsinkófált értéket vissza kell a szociális háló finanszírozásába juttatni, uniformizálni a nyugdíjrendszert, indexálni a járulékot a termelési érték emelkedésén alapulva. A kiosztó-kirovó rendszer finanszírozását szélesen garantálná. Más javaslatok se hiányoznak, olykor ellentmondásosak ugyan, de életszemléletet tükröznek. Demokráciában azon felül, hogy mindenkinek meg kellene ismernie és el kellene döntenie, hogy melyik tetszik, még megbeszélés tárgyát is kellene képeznie. Messze vagyunk ettől. A reformot néhány ember határozta el, akik az egész országra rákényszerítik – 72 órás pszeudo-vita után a Nemzetgyűlésben a javaslat elfogadtatott. Rekord.
Mi van a nyugdíjkérdés mögött?
A nyugdíjak tönkretétele a tőkének a dolgozó osztály elleni általánossá vált támadása egyik oldala. A kapitalizmus állandó válságban van, éltetéséhez szüksége van a krízisekre.
Mi történt Görögországban a subprime-válság után? Az IMF betette lábát. Az EU-IMF együttes pénzalapját hozták létre, hogy kölcsönt nyújtsanak Görögországnak. Az IMF kölcsönöz az államoknak, aztán ennek kamataiból él. „Segítségének” viszonzásképpen liberális doktrínát kell alkalmazni, és minden terület, mely eddig megmenekült a spekulációtól, most ennek lesz alávetve. Argentína már alaposan megfizette az árát. Mi történik ma Nagy-Britanniától, Írországtól kezdve Franciaországon át a többi tagállamig?
Szigorítási politika. Az IMF liberális elvei alapján. Holott Nagy-Britannia nem kifejezetten szocializmus-követő kormányai régóta saját liberális szemléletüket gyakorolják. A City ragyogóan érzi magát. Az angol állampolgárok a liberalizmus ugyanolyan előnyeit élvezték? Azzal, hogy a kormány a tőke oldalára állt, elkerülheti ezt a fordulatot? Nem, ha hiszünk pnézügyminiszterüknek, George Osborne-nak, aki 490 000 munkahely megszüntetését jelentette be a köszférában 2015-ig. Ez bizony rosszabb, mint a Thatcher-gyógymód!
Az egész dolog arra hasonlít, amikor maga a tűzoltó a gyújtogató. A tömegek manipulálásának technikáját az OECD (Gazdasági együttműködési és Fejlesztési Szervezet) világosan megmagyarázza. A ”kiigazítás” politikájának receptsémái: a reform fedezete alatt a közszolgáltatások fokozatos elhagyása (kihúzni alóluk a feladat ellátására szükséges anyagi talajt); azon lakossági csoportok azonosítása, akiknek ez előnyös, akik majd támogatják a reformot a közvéleményben; kormányszintű szabadkozások (nem a mi hibánk, ez a globalizáció!) stb. – a politikai találékonyság nincs válságban.
A jelenlegi francia változások mögött kezdődik a (máshol már kirpóbált) magánnyugdíj pályafutása. Figyeljétek csak a metódust: a kiosztó-kirovó rendszer a pénzügyi spekuláció érdekeit nem szolgálja, holott ez egy óriási torta, amely körül már keringenek a financiális dögkeselyűk. Ugyan elhárítják maguktól a felelősséget (nem mi tesszük, a válság, nem mi, hanem a demográfia, látjánok, az összes országban meg kell tenni, stb.). Párhuzamosan láthatjuk Guillaume Sarkozyt (az elnök fivérét) és a hasonszőrűeket nyáladzani a biztosítótársaságok élén (ezesetben Malakoff Médéric). Látjuk, hogyan készítik elő magán kiegészítő nyugdíjterveiket. Bízzon bennünk, adja ide a pénzét, az állam nem tudja garantálni nyugdíját, mi majd gyümölcsöztetjük megtakarítását! A Malakoff Médéric a forgatókönyv (vagyis a reform) szerint úgy 40-100 milliárd euróra becsüli azt, amit így összeharácsolhat…
Tisztán politikai kérdés
A nyugdíjreform tehát nem gazdasági kérdés. A gondoskodó állam lebaltázása a cél; a kultúrához, oktatáshoz való esélyegyenlőség elve, az egészségügy megfizethetősége, a legmostohább helyzetűekről való gondoskodás lett elviselhetetlen a politikai és pénzügyi elit egy része számára.
Nem elég mindennek a reform utáni felismerése. A tét ma a hosszabb távú harc megszervezése. Bizony, ez is háború, még ha az ellenség békenyilatkozatokkal is maszkírozza magát. Sokkal messzebbre visz, mint az a két évvel később érkező nyugdíj kérdése. Harc a tőke ellen.
2010. október 30., szombat
2010. október 23., szombat
"NEM!!!-NEM!!!-és NEM!!!"
A Politikai vallomás jegyzetben barátunk tiszteletreméltó szókimondással feltárja revelációját, mellyel csaknem az utolsó szóig egyetértünk, következtetése («nemet a demokratikus koalícióra») pedig teljes támogatásunkat élvezi. Mégis, marad néhány szövegkörnyezeti elem a tisztázásra.
1./ «Hitehagyottak»… Elhagyhatja-e hitét az, akinek nem is volt, akinek meggyőződése csak saját karrierjére, a bürokrata elit hatalmának kiteljesítésére terjedt ki? A köztulajdon felváltása magántulajdonra nem a rendszerváltással, annak előkészítése magával a sztálini korszakkal kezdődött. Tekintsünk vissza a történelemben.
«A Szovjetunió az októberi forradalomból munkásállamként került ki. A termelési eszközök államosítása, a szocialista fejlődéshez szükséges feltétele megnyitotta a lehetőséget a termelőerők gyors növekedése előtt. De a munkásállam apparátusa időközben teljes átalakuláson esett át, a munkásosztály eszközéből a munkásosztály felett gyakorolt bürokratikus erőszak, majd egyre inkább a gazdasági szabotázs eszközévé vált. Egy elmaradott és elszigetelt munkásállam bürokratizálódásása és a bürokrácia átformálása egy mindenható privilegizált kaszttá a leginkább meggyőzőbb – nem csak elméleti, de gyakorlati – cáfolata a «szocializmus egy országban» elméletének. Így a Szovjetunió rendszere magába zár bizonyos rémisztő elllentéteket. De mégis megmarad elfajzott munkásállamnak. Ez a szociális diagnosztika. A politikai prognózisnak van egy alternatív jellemzője: az egyre inkább a világburzsoázia munkásállamon belüli szervévé váló bürokrácia vagy megdönti az új tulajdonformát és visszaveti az országot a kapitalizmusba; vagy a munkásosztály összezúzza a bürokráciát és megnyitja az utat a szocializmus felé.» (A kapitalizmus agóniája és a IV. Internacionálé feladatai – Átmeneti program, 1938.)
A sztálini bürokrácia autonóm politikai erő lett egy kivételes történelmi helyzetben – olyan helyzetben, melyben sem a világproletariátus, sem a globális burzsoázia nem volt képes a konfliktusoknak véget vetni és megszerezni a győzelmet. Az imperializmus globális krízise és a világproletariátus vezetésének válsága lehetővé tették a kispolgári bürokráciának, hogy évtizedekig ezt a politikai szerepet játssza és az imperializmus partnere legyen a globális ellenforradalmi szövetség kebelében. A rezsim túlélését a világproletariátus és a világburzsoázia közötti jelentős ellentétek tették lehetővé. A globalizálódott világ megakadályozta egy elszigetelt nemzet autonóm társadalmi, gazdasági és politikai fejlődését. A sztálinizmus ereje és politikai befolyása a szocialista forradalom és eredményei iránti népi lelkesedésből profitált. A II. világháború végén a Vörös Hadsereg minden győzelme tömegmozgalmakat indított abban a reményben, hogy ezek a győzelmek megvalósítják vágyaikat, reményeiket. A tömegek komolyan vették a sztálinizmus ígéreteit és készek voltak azokat megvalósítani saját eszközeikkel, saját módszereikkel. A sztálinizmus ezen államok mindegyikében megpróbálta bevezetni egy átmeneti, kísérleti fázisban – melyet „népi demokráciának” nevezett – a proletariátus és a burzsoázia „békés együttélését” a ”vegyes gazdaságú állam” belső sztálinista dominanciája alatt. A kisérlet eredménye a háború utáni első válság lett, és a rendszer elkezdett hasadozni. Nem csak a jugoszláv forradalommal való konfliktusba és az új bürokratikus munkásállamok kommunista pártapparátusain belüli brutális üldöztetésekbe torkollott, hanem az „osztályok együttélése” és a „vegyesgazdaság” kisérletének elhagyásához is vezetett. A sztálinizmusnak muszáj volt kisajátítani a burzsoáziát, és a termelési eszközöket állami tulajdonba venni. A polgárság összeomlása és intézményi struktúrájának rombadőlése politikai űrt hozott létre, amelyet vagy forradalmi munkásintézményekkel lehetett betölteni vagy a sztálinista apparátus kikényszerített uralmával. Utóbbi elszigetelte, elnyomta a forradalmi mozgalmakat, véget vetett nekik Kelet-Európa országaiban (Bulgária, Románia, Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország, Kelet-Németország), az új bürokratikus munkásállamok így rendezkedtek be.
45 évvel a II. világháborút követően a sztálinista bürokrácia, nemzetközi apparátusa és szatellitjei összeomlottak. A politikai forradalom veszélyétől fenyegetve nemzeti szinten széthullottak, romba dőltek. A bürokrata vezetők lemondtak az addig fenntartott relatíve önálló politikáról és az imperializmus közvetlen irányítása alatt kifejlesztették a privatizáció és konverzió stratégiáját – a bürokratikus munkásállamok „demokratikus” ellenforradalma formájában. A sztálinizmus „nemzeti” társadalmi és politikai összetevői azoban nem tűntek el a politika színpadáról: klánok sokaságává („pártok”) alakultak át, átvedlettek kispolgári „demokratákká”, akik egyszerűen beálltak az imperializmus szolgálatába. Ennek a szolgálatnak a fejében megkapták a jogot a nemzeti vagyon fosztogatására a privatizáció eszközeinek segítségével. Mikor egy vezető klán kimeríti a privatizáció összes lehetőségét és hátrálni kényszerül a nép, a dolgozók ellenállása hatására, egy másik klán kerül a helyére a «narancsszínű forradalom» vagy hasonló mechanizmusoknak köszönhetően. A két utolsó évtized alatt a munkásosztály és vívmányai elleni támadások pedig még inkább fokozták az imperialista offenzívát a világ dolgozóinak és a népeinek vívmányai ellen, a «vissza a kapitalizmusba» ezen országok munkásosztályának olyan szenvedést és kárt okozott, mely a II. világháborúsnál is nagyobb veszteségeket jelent.
2./ «Az 1930-as évek derekán a becsületes szociáldemokrata teoretikus Mónus Illés tartott a népfronttól, a kommunistákkal szövetkező antifasiszta összefogástól. Azonban neki számolnia kellett Sztálin Európára magasodó árnyával. Ma azonban hol van már a „sztálinizmus”?»
Joggal tarthatunk a népfronttól, az osztályokon felülemelkedő, az osztályellentéteket félreállító politikától. Hitler győzelme előtt a munkásszervezeteket uraló apparátusok megsokszorozták az akadályokat a tömegek forradalmi törekvéseivel szemben, a német Komm. párt (sztálini sugallatra) a szociáldemokráciát tekintette fő ellenségének, megakadályozva ezzel a dolgozók egységét a nácizmus ellen (a Komintern akkor adta meg a jelet a fasizmus elleni munkásegységfront kialakítására, mikor késő volt). Pontosan a fasizmus elleni összefogás lényege, a munkások, a dolgozók, nemzetközi összefogása hiúsult meg: «A proletariátust megbénították az opportunista pártok.» A sztálini thermidor döntő mértékben hozzájárult a németországi fasizmus győzelméhez.
«A fasizmus a kapitalizmus folytatása, az a kísérlete, hogy létezését örökössé tegye egyre bestiálisabb és rettenetesebb intézkedések által. A kapitalizmusnak csak azért lett lehetősége a fasizmushoz folyamodni, mert a munkásosztály nem valósította meg időben a szocialista forradalmat.» A IV. Internacionálé Riadó Kiáltványa megerősítette: «Függetlenül a háborús folyamattól, alapvető szerepünket betöltjük; a munkásoknak magyarázzuk érdekeik kibékíthetetlen ellentétét a vérre szomjazó tőkésérdekekkel szemben; mozgósítjuk az elnyomottakat az imperializmus ellen; propagáljuk a világ összes háborús és semleges országa munkásainak egységét; minden országban a munkások és katonák barátkozására szólítunk fel, csakúgy mint a front ellentétes oldalain a katonák barátkozására; folytatjuk a forradalom állandó, kitartó, fáradhatatlan előkészítését az üzemekben, gyárakban, falvakban, kaszárnyákban, a fronton és a flottában”.
A háború és a nácizmus elleni «nemzeti egységet» a sztálinista erők soviniszta kampányba is próbálták terelni (Franciao-ban: «Mindenki ölje meg saját «fritzét!» – melyre a válasz ez volt: «Minden német katona mögött egy dolgozó rejtezik»).
A sztálinizmus ma is élő jelenség. Ott van a munkásosztály érdekét reklamáló szervezetek vezetésében, a tőkés társadalommal való megbékélésben, a revizionizmusban és centrizmusban, a kapitalizmus „kísérésében”, a demokratizmus hiányában, az osztályharc tagadásában, de legalábbis mellőzésében, ott van a szektásságban, a kispolgári módszerekben, „a marxizmust prostituáló szociáldemokrácia csakúgy, mint a bolsevizmus antitéziseként aposztrofálható sztálinizmus a proletárforradalom és erkölcsének halálos ellensége.” Az „antikapitalista” vita is azt célozza, hogy megtiltsa az egyetlen érdemleges kérdés: a proletariátus hatalma megragadását. Különböző, de a mélyükön ugyanazon forma alatt egyesek felvetése az „ökológia”, a „tartós fejlődés” mint a „kapitalizmus elleni” harc központi feladatáról az ellentétes érdekű társadalmi osztályok létezését vitatja. Számukra a liberális és finánctőke által fenyegetett Föld „megmentése” azt jelenti, hogy a „fejlődés más útját” választják. Kapitalizmus-kritikájuk bármennyire is radikális (gyakran megfelelően leírt), mégiscsak arról van szó, hogy ellenállnak a politikai hatalom proletariátus általi megszerzésének, annak, ami megmenti az emberiséget, amely egyedül képes más társadalmi rendszert létrehozni. A kizsákmányolás elleni legkisebb munkáskövetelés is (a gyakorlatban vagy a politikában) egyszerre beleütközik a tőkés rendszer megőrzésének jelen szükségleteibe, de tényeiben kérdésessé teszi ennek a rendszernek az örökkévalóságát.
3./ Mit tehetünk? A politikai küzdelem azt jelenti, a kizsákmányolt osztály egységéért kell harcolni, annak védelmén keresztül. Ez az irány formájában szükségszerűen különböző minden országban, de együttes koncepciójából kiindulva, az osztályharcból és internacionalistra egységből eredeztetve. A harc a kizsákmányolás ellen, a harc a proletariátus felemelkedéséért, „mely a dolgozók saját eredménye lesz”, tartalmazza az osztályszervezetek létrehozását és védelmüket. Az imperializmus bomlása a politikai élet, a pártok, stb. széthullásához visz, ebben a folyamatban a munkásmozgalom csúcsain berendezkedett bürokratikus apparátusok aktívan részt vállaltak. Ugyanakkor a munkásellenállás az, mely nem engedi a szakszervezeteket korporatista szervezetté átalakulni. A „balodal cserbenhagyása” is a független munkásszervezetek igényét jelzi. Mindez magábafoglalja a gyakorlati teendőket is. Aki hátat fordít a szakszervezeteknek, aki megelégszik belső vitákkal, tanácsai osztogatásával, akinek derogál a dolgozók meggyőzése, az agitáció és propaganda, az lesöpri az osztályegységet és lemond az osztályharcról.
«osztálypolitikát kell folytatni, ám minél szélesebbet. (…) a liberális burzsoák és a burzsoá szocialisták vezette „Demokratikus Koalícióra” – NEM! »
1./ «Hitehagyottak»… Elhagyhatja-e hitét az, akinek nem is volt, akinek meggyőződése csak saját karrierjére, a bürokrata elit hatalmának kiteljesítésére terjedt ki? A köztulajdon felváltása magántulajdonra nem a rendszerváltással, annak előkészítése magával a sztálini korszakkal kezdődött. Tekintsünk vissza a történelemben.
«A Szovjetunió az októberi forradalomból munkásállamként került ki. A termelési eszközök államosítása, a szocialista fejlődéshez szükséges feltétele megnyitotta a lehetőséget a termelőerők gyors növekedése előtt. De a munkásállam apparátusa időközben teljes átalakuláson esett át, a munkásosztály eszközéből a munkásosztály felett gyakorolt bürokratikus erőszak, majd egyre inkább a gazdasági szabotázs eszközévé vált. Egy elmaradott és elszigetelt munkásállam bürokratizálódásása és a bürokrácia átformálása egy mindenható privilegizált kaszttá a leginkább meggyőzőbb – nem csak elméleti, de gyakorlati – cáfolata a «szocializmus egy országban» elméletének. Így a Szovjetunió rendszere magába zár bizonyos rémisztő elllentéteket. De mégis megmarad elfajzott munkásállamnak. Ez a szociális diagnosztika. A politikai prognózisnak van egy alternatív jellemzője: az egyre inkább a világburzsoázia munkásállamon belüli szervévé váló bürokrácia vagy megdönti az új tulajdonformát és visszaveti az országot a kapitalizmusba; vagy a munkásosztály összezúzza a bürokráciát és megnyitja az utat a szocializmus felé.» (A kapitalizmus agóniája és a IV. Internacionálé feladatai – Átmeneti program, 1938.)
A sztálini bürokrácia autonóm politikai erő lett egy kivételes történelmi helyzetben – olyan helyzetben, melyben sem a világproletariátus, sem a globális burzsoázia nem volt képes a konfliktusoknak véget vetni és megszerezni a győzelmet. Az imperializmus globális krízise és a világproletariátus vezetésének válsága lehetővé tették a kispolgári bürokráciának, hogy évtizedekig ezt a politikai szerepet játssza és az imperializmus partnere legyen a globális ellenforradalmi szövetség kebelében. A rezsim túlélését a világproletariátus és a világburzsoázia közötti jelentős ellentétek tették lehetővé. A globalizálódott világ megakadályozta egy elszigetelt nemzet autonóm társadalmi, gazdasági és politikai fejlődését. A sztálinizmus ereje és politikai befolyása a szocialista forradalom és eredményei iránti népi lelkesedésből profitált. A II. világháború végén a Vörös Hadsereg minden győzelme tömegmozgalmakat indított abban a reményben, hogy ezek a győzelmek megvalósítják vágyaikat, reményeiket. A tömegek komolyan vették a sztálinizmus ígéreteit és készek voltak azokat megvalósítani saját eszközeikkel, saját módszereikkel. A sztálinizmus ezen államok mindegyikében megpróbálta bevezetni egy átmeneti, kísérleti fázisban – melyet „népi demokráciának” nevezett – a proletariátus és a burzsoázia „békés együttélését” a ”vegyes gazdaságú állam” belső sztálinista dominanciája alatt. A kisérlet eredménye a háború utáni első válság lett, és a rendszer elkezdett hasadozni. Nem csak a jugoszláv forradalommal való konfliktusba és az új bürokratikus munkásállamok kommunista pártapparátusain belüli brutális üldöztetésekbe torkollott, hanem az „osztályok együttélése” és a „vegyesgazdaság” kisérletének elhagyásához is vezetett. A sztálinizmusnak muszáj volt kisajátítani a burzsoáziát, és a termelési eszközöket állami tulajdonba venni. A polgárság összeomlása és intézményi struktúrájának rombadőlése politikai űrt hozott létre, amelyet vagy forradalmi munkásintézményekkel lehetett betölteni vagy a sztálinista apparátus kikényszerített uralmával. Utóbbi elszigetelte, elnyomta a forradalmi mozgalmakat, véget vetett nekik Kelet-Európa országaiban (Bulgária, Románia, Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország, Kelet-Németország), az új bürokratikus munkásállamok így rendezkedtek be.
45 évvel a II. világháborút követően a sztálinista bürokrácia, nemzetközi apparátusa és szatellitjei összeomlottak. A politikai forradalom veszélyétől fenyegetve nemzeti szinten széthullottak, romba dőltek. A bürokrata vezetők lemondtak az addig fenntartott relatíve önálló politikáról és az imperializmus közvetlen irányítása alatt kifejlesztették a privatizáció és konverzió stratégiáját – a bürokratikus munkásállamok „demokratikus” ellenforradalma formájában. A sztálinizmus „nemzeti” társadalmi és politikai összetevői azoban nem tűntek el a politika színpadáról: klánok sokaságává („pártok”) alakultak át, átvedlettek kispolgári „demokratákká”, akik egyszerűen beálltak az imperializmus szolgálatába. Ennek a szolgálatnak a fejében megkapták a jogot a nemzeti vagyon fosztogatására a privatizáció eszközeinek segítségével. Mikor egy vezető klán kimeríti a privatizáció összes lehetőségét és hátrálni kényszerül a nép, a dolgozók ellenállása hatására, egy másik klán kerül a helyére a «narancsszínű forradalom» vagy hasonló mechanizmusoknak köszönhetően. A két utolsó évtized alatt a munkásosztály és vívmányai elleni támadások pedig még inkább fokozták az imperialista offenzívát a világ dolgozóinak és a népeinek vívmányai ellen, a «vissza a kapitalizmusba» ezen országok munkásosztályának olyan szenvedést és kárt okozott, mely a II. világháborúsnál is nagyobb veszteségeket jelent.
2./ «Az 1930-as évek derekán a becsületes szociáldemokrata teoretikus Mónus Illés tartott a népfronttól, a kommunistákkal szövetkező antifasiszta összefogástól. Azonban neki számolnia kellett Sztálin Európára magasodó árnyával. Ma azonban hol van már a „sztálinizmus”?»
Joggal tarthatunk a népfronttól, az osztályokon felülemelkedő, az osztályellentéteket félreállító politikától. Hitler győzelme előtt a munkásszervezeteket uraló apparátusok megsokszorozták az akadályokat a tömegek forradalmi törekvéseivel szemben, a német Komm. párt (sztálini sugallatra) a szociáldemokráciát tekintette fő ellenségének, megakadályozva ezzel a dolgozók egységét a nácizmus ellen (a Komintern akkor adta meg a jelet a fasizmus elleni munkásegységfront kialakítására, mikor késő volt). Pontosan a fasizmus elleni összefogás lényege, a munkások, a dolgozók, nemzetközi összefogása hiúsult meg: «A proletariátust megbénították az opportunista pártok.» A sztálini thermidor döntő mértékben hozzájárult a németországi fasizmus győzelméhez.
«A fasizmus a kapitalizmus folytatása, az a kísérlete, hogy létezését örökössé tegye egyre bestiálisabb és rettenetesebb intézkedések által. A kapitalizmusnak csak azért lett lehetősége a fasizmushoz folyamodni, mert a munkásosztály nem valósította meg időben a szocialista forradalmat.» A IV. Internacionálé Riadó Kiáltványa megerősítette: «Függetlenül a háborús folyamattól, alapvető szerepünket betöltjük; a munkásoknak magyarázzuk érdekeik kibékíthetetlen ellentétét a vérre szomjazó tőkésérdekekkel szemben; mozgósítjuk az elnyomottakat az imperializmus ellen; propagáljuk a világ összes háborús és semleges országa munkásainak egységét; minden országban a munkások és katonák barátkozására szólítunk fel, csakúgy mint a front ellentétes oldalain a katonák barátkozására; folytatjuk a forradalom állandó, kitartó, fáradhatatlan előkészítését az üzemekben, gyárakban, falvakban, kaszárnyákban, a fronton és a flottában”.
A háború és a nácizmus elleni «nemzeti egységet» a sztálinista erők soviniszta kampányba is próbálták terelni (Franciao-ban: «Mindenki ölje meg saját «fritzét!» – melyre a válasz ez volt: «Minden német katona mögött egy dolgozó rejtezik»).
A sztálinizmus ma is élő jelenség. Ott van a munkásosztály érdekét reklamáló szervezetek vezetésében, a tőkés társadalommal való megbékélésben, a revizionizmusban és centrizmusban, a kapitalizmus „kísérésében”, a demokratizmus hiányában, az osztályharc tagadásában, de legalábbis mellőzésében, ott van a szektásságban, a kispolgári módszerekben, „a marxizmust prostituáló szociáldemokrácia csakúgy, mint a bolsevizmus antitéziseként aposztrofálható sztálinizmus a proletárforradalom és erkölcsének halálos ellensége.” Az „antikapitalista” vita is azt célozza, hogy megtiltsa az egyetlen érdemleges kérdés: a proletariátus hatalma megragadását. Különböző, de a mélyükön ugyanazon forma alatt egyesek felvetése az „ökológia”, a „tartós fejlődés” mint a „kapitalizmus elleni” harc központi feladatáról az ellentétes érdekű társadalmi osztályok létezését vitatja. Számukra a liberális és finánctőke által fenyegetett Föld „megmentése” azt jelenti, hogy a „fejlődés más útját” választják. Kapitalizmus-kritikájuk bármennyire is radikális (gyakran megfelelően leírt), mégiscsak arról van szó, hogy ellenállnak a politikai hatalom proletariátus általi megszerzésének, annak, ami megmenti az emberiséget, amely egyedül képes más társadalmi rendszert létrehozni. A kizsákmányolás elleni legkisebb munkáskövetelés is (a gyakorlatban vagy a politikában) egyszerre beleütközik a tőkés rendszer megőrzésének jelen szükségleteibe, de tényeiben kérdésessé teszi ennek a rendszernek az örökkévalóságát.
3./ Mit tehetünk? A politikai küzdelem azt jelenti, a kizsákmányolt osztály egységéért kell harcolni, annak védelmén keresztül. Ez az irány formájában szükségszerűen különböző minden országban, de együttes koncepciójából kiindulva, az osztályharcból és internacionalistra egységből eredeztetve. A harc a kizsákmányolás ellen, a harc a proletariátus felemelkedéséért, „mely a dolgozók saját eredménye lesz”, tartalmazza az osztályszervezetek létrehozását és védelmüket. Az imperializmus bomlása a politikai élet, a pártok, stb. széthullásához visz, ebben a folyamatban a munkásmozgalom csúcsain berendezkedett bürokratikus apparátusok aktívan részt vállaltak. Ugyanakkor a munkásellenállás az, mely nem engedi a szakszervezeteket korporatista szervezetté átalakulni. A „balodal cserbenhagyása” is a független munkásszervezetek igényét jelzi. Mindez magábafoglalja a gyakorlati teendőket is. Aki hátat fordít a szakszervezeteknek, aki megelégszik belső vitákkal, tanácsai osztogatásával, akinek derogál a dolgozók meggyőzése, az agitáció és propaganda, az lesöpri az osztályegységet és lemond az osztályharcról.
«osztálypolitikát kell folytatni, ám minél szélesebbet. (…) a liberális burzsoák és a burzsoá szocialisták vezette „Demokratikus Koalícióra” – NEM! »
2010. október 22., péntek
NEM!!!-NEM!!!-és NEM!!!
A liberális burzsoák és a burzsoá szocialisták vezette „Demokratikus Koalícióra” !
(Fekete György a Világszabadság honlapon)
HITEHAGYOTTAK
J'ACCUSE! – Dixi et salvavi animam meam…
Politikai vallomás
Az 1956-os antisztálinista forradalom – 2010-es évfordulója – ajándékkal lepett meg. Végre, két dekáddal a rendszerváltás után, új szintézisbe rendezhettem magam. Erről számolok be a továbbiakban.
Levelet kaptam egy blogközösség tényleg jeles tagjától, Jehutól, aki jelezte, hogy legutóbbi közéleti felismeréseimmel nem ért egyet. Ugyanakkor közvetetten, de egyértelműen, hozzászólásra invitált friss bejegyzéséhez (http://karancs.nolblog.hu/archives/2010/10/20/56_s_napjaink_ellenforradalma/).
Neki is gyürkőztem kérése teljesítésének, azonban menetközben rájöttem, hogy vonatkozó gondolataim külön blogba formulázást igényelnek. Így kiforrta magát egy bennem már évekkel ezelőtt elkezdődött folyamat, amely a napokban kulminálódott. Végül, a baráti intervenció hatására, számomra komoly produktum keletkezett. Íme.
Mostanában döbbentem tapasztaltam, hogy Ságvári Endrén és Lukács Györgyön való gúnyos poénkodást a baloldalinak elkönyvelt, kapcsolat.hu nevű blogfórum szerkesztői-moderátori stábja félreérthetetlenül támogatja, mégpedig a működtető Táncsics Mihály Alapítvány ügyvezető igazgatójának védőszárnyai alatt. Az egészről hiába küldtem több tiltakozó levelet az alapítványi elnöknek. Sőt az ügyben velem levelezést lefolytató említett igazgató az ezen eljárásra külön is érvényes elnöki felhatalmazására hivatkozott és megerősítette a kapcsolatos méltatlankodó blogjaim és kommentjeim szerinte jogos többszöri kimoderálását. E ponton megrendültem, mert az elnök személye – kicsoda? Nos: Gyurcsány Ferenc. Aztán újraolvastam ez év május 4-i programírását (Röpirat a baloldalhoz, az MSZP-hez), majd több későbbi megnyilvánulását és megértettem.
A volt MSZMP-káder Gyurcsánynak már 'büdösek'a kommunisták, hiszen nyilvánvalóan az MSZP liberális párttá gyúrásán ügyködik: a Tőke és a Munka olyan harmóniáján szorgoskodva, amelynek hirdetésére még a marxizmust opportunistán revideáló szociáldemokrácia se vetemedett. Miután én még az antivilágból származó neveltetésben részesültem, nekem ettől a pálfordulástól túlcsordult a pohár. Újragondoltam mindazt, amire formációelméleti tanulmányaimból emlékeztem, felidéztem történelemtanári tudásomból az 1930-as évek balra zárásának és jobbra nyitásának magyarországi történéseit-tanulságait, még egyszer értékeltem magamnak a honi politikai állapotokat, és döntöttem – elég.
Azt mondtam magamnak, szembe kell néznem illúzióimmal és nekem szintén kötelességem keresni a módját, hogy miként jusson ki országunk a liberális-globalista és a nacionalista-tekintélyelvű-fasisztoid burzsoázia végzetes öleléséből, a rasszizmusra-populizmusra heccelt tömegek ellenére is.
Rájöttem, igaza van azon barátaimnak, akik szerint azonnali megoldás nincs (sőt, történelmileg gyors sincs!), tudniillik a politikai inga tagadhatatlanul jobbra leng, méghozzá egy egész történeti szakaszra szólóan.
Egyet tehetünk (mi, akik – szívünkkel-értelmünkkel – elvetjük a kapitalista kizsákmányolást mint az anyagi-szellemi javak előállításának és elsajátításának örökké leghatékonyabb, ennél fogva legéletképesebb szerveződését, és éppen ezért tántoríthatatlanul munkálkodunk egyfelől a tőkés hatalom felváltásán önigazgatással-önkormányzatisággal-autonómiával, másfelől a tőkerendszer meghaladásán a társult termelők közösségeibe, s mindezt a civilizációs átmenetet nem a beláthatatlan jövő lehetőségeként érzékeljük, még ha az eredményeként bekövetkező általános átfordulás nem a helyünkbe lépő egy vagy két nemzedék élménye lesz is): elvégezzük korszakunk fő gazdasági-társadalmi-kulturális folyamatainak, változásainak kérlelhetetlenül őszinte és tudományosan igényes elemzését (mind regionálisan, mind egyetemes kitekintéssel), és az így kimunkált ismereteinket újra és újra megjelenítjük, felkínáljuk embertársainknak hasznosításra.
Ugyanakkor a politikai küzdelmektől se tartjuk magunkat távol, ezekben különösen nyílt érdekleleplező módon részt veszünk, fokozottan ügyelve az elvi megalkuvásokkal járó gyakorlati lépések elutasítására.
Nem fogadjuk el, hogy számunkra ma Magyarországon a társadalomról-nemzetről gondolkodás lehetőségét a liberális-komprádor vadkapitalizmus határozza meg, megtestesülve – figurákban fogalmazva – az avíttabb-feudálisabb-provinciálisabb-nacionalistább világot megjelenítő Orbán Viktorban és a globalistábbnak, inkább modernizációpártinak tűnő Gyurcsány Ferencben, meg vazallusi csapataikban, de főleg láthatatlan, ám valóságos nagytőkés osztályos társaikban s multinacionális parancsolóikban.
Tulajdonképpen köszönettel tartozom Gyurcsány Ferenc tömegkommunikációs cselédségének, hogy a pechére kommunistaként antifasiszta mártírral és a nemzetközi megbecsültségnek örvendett marxista filozófussal szemben tiszteletlen, kegyeletet nélkülöző médiamagatartást tanúsítottak. Ezen percemberkék nélkül ugyanis revelációm, katarzisom talán jócskán váratott volna magára.
Akit az itt utalt dolgok közelebbről érdekelnek, böngészhet az alábbi linkek révén elérhető napi aktualitású írásaimban. Amelyek, jelzem, részben átfedik egymást. Viszont, s ez a helyenkénti szövegegyezés haszna, szemléletesen érzékeltetik az egyén „sorseszkalációját”(történetesen az enyémet), a közesemények sodró lendületének individuális megtapasztalását.
Tessék hát a kínálat:
http://kapcsolat.hu/blog/hosunk-e_sagvari_endre
http://mebal.hu/index.php/mebal-blog/862-fekete-gyoergy-gyurcsany-egynemely-munkatarsanak-antifasiszta-tudatossaga
http://www.antifasiszta.hu/hirek/469
http://mentalpedagogus.blogspot.com/2010/10/gyurcsany-ferenc-jelkepei-tovabb.html?spref=tw
http://mebal.hu/index.php/mebal-blog/873-fekete-gyoergy-egy-liberalis-szabadsagarol
http://mentalpedagogus.freeblog.hu/archives/2010/10/20/A_Gyurcsny-hlyog_lehullt_a_szememrl/
A legutóbbi linken elérhető vallomásból külön idézem a leginkább napi aktualitással bíró bekezdést:
A nemzet vonatát szakadékba húzná a gyurcsányi lokomotív, mi meg lapátoljuk bele a szenet, hordjuk hozzá a vizet, de legalábbis éljenezve kendőt lobogtassunk? Mert a kommunisták bűnbakolásával, amit a valamikori MSZMP-káder Gyurcsány tesz (2010. május eleje óta; 'Röpirat a baloldalhoz, az MSZP-hez') – mégpedig irgalmatlan következetességgel – a hazai neonácik felülkerekedése egyre valóságosabb veszéllyé válik. Hiába fog zászlót bontani október 22-én éppen a Szt. István parkban, a budapesti zsidóság vértanúságának egyik színhelyén…
(A passzusban Gyurcsány Ferenc „Demokratikus Koalíciójáról” van szó, amely a nép megtévesztésére a „progresszív”, „modernizáló” burzsoá szocialista jelmezű liberális párt /MSZP/ és egyfajta „össznemzeti polgári demokratikus, ám antikommunistán fasizmusellenes mozgalom” öszvérmegoldása. Egy megjegyzést nem lehet nem tenni ide. Az 1930-as évek derekán a becsületes szociáldemokrata teoretikus Mónus Illés tartott a népfronttól, a kommunistákkal szövetkező antifasiszta összefogástól. Azonban neki számolnia kellett Sztálin Európára magasodó árnyával. Ma azonban hol van már a „sztálinizmus”?)
Zárótétel I. (privátan)
Inkább élek szegényen, de szégyen nélkül. Persze minden bizonnyal kisebb lenne a mellényem, s tán az se volna, ha magam is bebuknék a mélyszegénységbe. Még megeshet...
Zárótétel II. (a megkettőződött egyén magáért-valóságában)
Úgy látom, a politikai inga tartós jobbra lengését nem állíthatjuk meg, s amennyiben elvtelenül támogatjuk a liberális burzsoáziát, ha egyáltalán elfogadjuk vezető erőnek ezt az osztályt, még inkább magunk ellen hangoljuk az országot. Ellenben a (BÉR)MUNKA, a tőkés kizsákmányolás áldozatainak érdekvédelmét összekapcsolva az újnácik, no meg a liberális, valamint a nacionalista burzsoázia folyamatos leleplezésével az egyetlen reális esély, hogy valamennyire is társadalmi súlyú presztízst szerezzünk (vissza) a baloldalnak. Másképpen tehetetlennek bizonyulunk, hogy ellensúlyozzuk a jobboldal „baloldali” ízű, szociális demagógiába csomagolt populizmusát és rasszizmusát.
Ha ezt megcselekedjük, és a nemzetközi horizontot se uralják el újfasiszta/újnáci színek, akkor túléljük az elkerülhetetlenül ránk váró, regionális méretű, ordas történeti szakaszt.
Mi személyeket nem vádolunk. Gyurcsányt se. Személyek ellen nem uszítunk. Értékelünk. Osztályokhoz és politikai képviselőikhez viszonyulást mondunk.
Se Gyurcsánnyal, se osztályával, se Orbánnal, se osztályával szövetkezni, mert az még nagyobb katasztrófába torkollana. Minden bérből és fizetésből élőnek ezt tanácsoljuk.
Összegezve. A mai helyzetben nincs „demokratikus összefogás”, mert abban feloldódnánk. Osztálypolitikát kell folytatni, ám minél szélesebbet. Így még lehet becsületünk. A valódi baloldalnak.
A liberális burzsoák és a burzsoá szocialisták vezette „Demokratikus Koalícióra” – NEM!
(A Világszabadság főszerkesztője: «Mi magunk sem értünk mindenben egyet a fenti vallomás szerzőjével, ugyanakkor nem akarunk a mindenható döntő bírák szerepében tetszelegni…» ezért mégis közzéteszi.)
(Fekete György a Világszabadság honlapon)
HITEHAGYOTTAK
J'ACCUSE! – Dixi et salvavi animam meam…
Politikai vallomás
Az 1956-os antisztálinista forradalom – 2010-es évfordulója – ajándékkal lepett meg. Végre, két dekáddal a rendszerváltás után, új szintézisbe rendezhettem magam. Erről számolok be a továbbiakban.
Levelet kaptam egy blogközösség tényleg jeles tagjától, Jehutól, aki jelezte, hogy legutóbbi közéleti felismeréseimmel nem ért egyet. Ugyanakkor közvetetten, de egyértelműen, hozzászólásra invitált friss bejegyzéséhez (http://karancs.nolblog.hu/archives/2010/10/20/56_s_napjaink_ellenforradalma/).
Neki is gyürkőztem kérése teljesítésének, azonban menetközben rájöttem, hogy vonatkozó gondolataim külön blogba formulázást igényelnek. Így kiforrta magát egy bennem már évekkel ezelőtt elkezdődött folyamat, amely a napokban kulminálódott. Végül, a baráti intervenció hatására, számomra komoly produktum keletkezett. Íme.
Mostanában döbbentem tapasztaltam, hogy Ságvári Endrén és Lukács Györgyön való gúnyos poénkodást a baloldalinak elkönyvelt, kapcsolat.hu nevű blogfórum szerkesztői-moderátori stábja félreérthetetlenül támogatja, mégpedig a működtető Táncsics Mihály Alapítvány ügyvezető igazgatójának védőszárnyai alatt. Az egészről hiába küldtem több tiltakozó levelet az alapítványi elnöknek. Sőt az ügyben velem levelezést lefolytató említett igazgató az ezen eljárásra külön is érvényes elnöki felhatalmazására hivatkozott és megerősítette a kapcsolatos méltatlankodó blogjaim és kommentjeim szerinte jogos többszöri kimoderálását. E ponton megrendültem, mert az elnök személye – kicsoda? Nos: Gyurcsány Ferenc. Aztán újraolvastam ez év május 4-i programírását (Röpirat a baloldalhoz, az MSZP-hez), majd több későbbi megnyilvánulását és megértettem.
A volt MSZMP-káder Gyurcsánynak már 'büdösek'a kommunisták, hiszen nyilvánvalóan az MSZP liberális párttá gyúrásán ügyködik: a Tőke és a Munka olyan harmóniáján szorgoskodva, amelynek hirdetésére még a marxizmust opportunistán revideáló szociáldemokrácia se vetemedett. Miután én még az antivilágból származó neveltetésben részesültem, nekem ettől a pálfordulástól túlcsordult a pohár. Újragondoltam mindazt, amire formációelméleti tanulmányaimból emlékeztem, felidéztem történelemtanári tudásomból az 1930-as évek balra zárásának és jobbra nyitásának magyarországi történéseit-tanulságait, még egyszer értékeltem magamnak a honi politikai állapotokat, és döntöttem – elég.
Azt mondtam magamnak, szembe kell néznem illúzióimmal és nekem szintén kötelességem keresni a módját, hogy miként jusson ki országunk a liberális-globalista és a nacionalista-tekintélyelvű-fasisztoid burzsoázia végzetes öleléséből, a rasszizmusra-populizmusra heccelt tömegek ellenére is.
Rájöttem, igaza van azon barátaimnak, akik szerint azonnali megoldás nincs (sőt, történelmileg gyors sincs!), tudniillik a politikai inga tagadhatatlanul jobbra leng, méghozzá egy egész történeti szakaszra szólóan.
Egyet tehetünk (mi, akik – szívünkkel-értelmünkkel – elvetjük a kapitalista kizsákmányolást mint az anyagi-szellemi javak előállításának és elsajátításának örökké leghatékonyabb, ennél fogva legéletképesebb szerveződését, és éppen ezért tántoríthatatlanul munkálkodunk egyfelől a tőkés hatalom felváltásán önigazgatással-önkormányzatisággal-autonómiával, másfelől a tőkerendszer meghaladásán a társult termelők közösségeibe, s mindezt a civilizációs átmenetet nem a beláthatatlan jövő lehetőségeként érzékeljük, még ha az eredményeként bekövetkező általános átfordulás nem a helyünkbe lépő egy vagy két nemzedék élménye lesz is): elvégezzük korszakunk fő gazdasági-társadalmi-kulturális folyamatainak, változásainak kérlelhetetlenül őszinte és tudományosan igényes elemzését (mind regionálisan, mind egyetemes kitekintéssel), és az így kimunkált ismereteinket újra és újra megjelenítjük, felkínáljuk embertársainknak hasznosításra.
Ugyanakkor a politikai küzdelmektől se tartjuk magunkat távol, ezekben különösen nyílt érdekleleplező módon részt veszünk, fokozottan ügyelve az elvi megalkuvásokkal járó gyakorlati lépések elutasítására.
Nem fogadjuk el, hogy számunkra ma Magyarországon a társadalomról-nemzetről gondolkodás lehetőségét a liberális-komprádor vadkapitalizmus határozza meg, megtestesülve – figurákban fogalmazva – az avíttabb-feudálisabb-provinciálisabb-nacionalistább világot megjelenítő Orbán Viktorban és a globalistábbnak, inkább modernizációpártinak tűnő Gyurcsány Ferencben, meg vazallusi csapataikban, de főleg láthatatlan, ám valóságos nagytőkés osztályos társaikban s multinacionális parancsolóikban.
Tulajdonképpen köszönettel tartozom Gyurcsány Ferenc tömegkommunikációs cselédségének, hogy a pechére kommunistaként antifasiszta mártírral és a nemzetközi megbecsültségnek örvendett marxista filozófussal szemben tiszteletlen, kegyeletet nélkülöző médiamagatartást tanúsítottak. Ezen percemberkék nélkül ugyanis revelációm, katarzisom talán jócskán váratott volna magára.
Akit az itt utalt dolgok közelebbről érdekelnek, böngészhet az alábbi linkek révén elérhető napi aktualitású írásaimban. Amelyek, jelzem, részben átfedik egymást. Viszont, s ez a helyenkénti szövegegyezés haszna, szemléletesen érzékeltetik az egyén „sorseszkalációját”(történetesen az enyémet), a közesemények sodró lendületének individuális megtapasztalását.
Tessék hát a kínálat:
http://kapcsolat.hu/blog/hosunk-e_sagvari_endre
http://mebal.hu/index.php/mebal-blog/862-fekete-gyoergy-gyurcsany-egynemely-munkatarsanak-antifasiszta-tudatossaga
http://www.antifasiszta.hu/hirek/469
http://mentalpedagogus.blogspot.com/2010/10/gyurcsany-ferenc-jelkepei-tovabb.html?spref=tw
http://mebal.hu/index.php/mebal-blog/873-fekete-gyoergy-egy-liberalis-szabadsagarol
http://mentalpedagogus.freeblog.hu/archives/2010/10/20/A_Gyurcsny-hlyog_lehullt_a_szememrl/
A legutóbbi linken elérhető vallomásból külön idézem a leginkább napi aktualitással bíró bekezdést:
A nemzet vonatát szakadékba húzná a gyurcsányi lokomotív, mi meg lapátoljuk bele a szenet, hordjuk hozzá a vizet, de legalábbis éljenezve kendőt lobogtassunk? Mert a kommunisták bűnbakolásával, amit a valamikori MSZMP-káder Gyurcsány tesz (2010. május eleje óta; 'Röpirat a baloldalhoz, az MSZP-hez') – mégpedig irgalmatlan következetességgel – a hazai neonácik felülkerekedése egyre valóságosabb veszéllyé válik. Hiába fog zászlót bontani október 22-én éppen a Szt. István parkban, a budapesti zsidóság vértanúságának egyik színhelyén…
(A passzusban Gyurcsány Ferenc „Demokratikus Koalíciójáról” van szó, amely a nép megtévesztésére a „progresszív”, „modernizáló” burzsoá szocialista jelmezű liberális párt /MSZP/ és egyfajta „össznemzeti polgári demokratikus, ám antikommunistán fasizmusellenes mozgalom” öszvérmegoldása. Egy megjegyzést nem lehet nem tenni ide. Az 1930-as évek derekán a becsületes szociáldemokrata teoretikus Mónus Illés tartott a népfronttól, a kommunistákkal szövetkező antifasiszta összefogástól. Azonban neki számolnia kellett Sztálin Európára magasodó árnyával. Ma azonban hol van már a „sztálinizmus”?)
Zárótétel I. (privátan)
Inkább élek szegényen, de szégyen nélkül. Persze minden bizonnyal kisebb lenne a mellényem, s tán az se volna, ha magam is bebuknék a mélyszegénységbe. Még megeshet...
Zárótétel II. (a megkettőződött egyén magáért-valóságában)
Úgy látom, a politikai inga tartós jobbra lengését nem állíthatjuk meg, s amennyiben elvtelenül támogatjuk a liberális burzsoáziát, ha egyáltalán elfogadjuk vezető erőnek ezt az osztályt, még inkább magunk ellen hangoljuk az országot. Ellenben a (BÉR)MUNKA, a tőkés kizsákmányolás áldozatainak érdekvédelmét összekapcsolva az újnácik, no meg a liberális, valamint a nacionalista burzsoázia folyamatos leleplezésével az egyetlen reális esély, hogy valamennyire is társadalmi súlyú presztízst szerezzünk (vissza) a baloldalnak. Másképpen tehetetlennek bizonyulunk, hogy ellensúlyozzuk a jobboldal „baloldali” ízű, szociális demagógiába csomagolt populizmusát és rasszizmusát.
Ha ezt megcselekedjük, és a nemzetközi horizontot se uralják el újfasiszta/újnáci színek, akkor túléljük az elkerülhetetlenül ránk váró, regionális méretű, ordas történeti szakaszt.
Mi személyeket nem vádolunk. Gyurcsányt se. Személyek ellen nem uszítunk. Értékelünk. Osztályokhoz és politikai képviselőikhez viszonyulást mondunk.
Se Gyurcsánnyal, se osztályával, se Orbánnal, se osztályával szövetkezni, mert az még nagyobb katasztrófába torkollana. Minden bérből és fizetésből élőnek ezt tanácsoljuk.
Összegezve. A mai helyzetben nincs „demokratikus összefogás”, mert abban feloldódnánk. Osztálypolitikát kell folytatni, ám minél szélesebbet. Így még lehet becsületünk. A valódi baloldalnak.
A liberális burzsoák és a burzsoá szocialisták vezette „Demokratikus Koalícióra” – NEM!
(A Világszabadság főszerkesztője: «Mi magunk sem értünk mindenben egyet a fenti vallomás szerzőjével, ugyanakkor nem akarunk a mindenható döntő bírák szerepében tetszelegni…» ezért mégis közzéteszi.)
2010. október 21., csütörtök
A magyar nyugdíjrendszer
(Fiatal barátaink figyelmébe)
A magyar nyugdíjrendszer jelenleg három részből épül fel. Az első rész a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság által folyósított nyugdíj, az állami nyugdíjbiztosítás. Ezt az állam garantálja, s nem csak öregség esetére, hanem árvajáradékra és rokkantnyugdíjra is jogosít.
A második részt az 1998. január 1-jétől bevezetett kötelező magánnyugdíjpénztár, a harmadik részét a szintén rendszerváltás utáni önkéntes nyugdíjpénztár képezi, melyek magán-nyugdíjbiztosítások. 1998. január elsejétől az akkor 42 évnél fiatalabbak léphettek át az állami nyugdíjrendszerből a kötelező magánpénztári rendszerbe, állami nyugdíjuk 25%-ról lemondva, a pályakezdők pedig automatikusan az új rendszerbe kerültek. Ezek a „pillérek” tisztán öregségi nyugdíjat adnak, vagyis csak akkor érhető el, ha az ember elér egy bizonyos kort. Ez a kor régebben alacsonyabb volt, most már 65 év azoknál a nőknél és férfiaknál, aki 1956. december 31. után születtek.
Probléma annyi van az állami nyugdíjjal, hogy 1./ jelenleg ez állja a nyugdíjak kifizetését 2./ az ide befizetett összegek egyre csökkennek a magánpénztárakba befizetett összeggel, az egyre kevesebb befizető miatt (a munkáltatói hányad is csökken, de a csökkenő foglalkoztatással a munkavállalói is); így állandó hiánnyal küszködik, azt az államnak kell pótolnia. 3./ ezért megrázóan alacsony a nyugdíjminimum (alig több 28 ezer Ft-nál), melyet azok kapnak, akik nem dolgoztak eleget (bejelentve), s ezért is csökkentették a múlt évtől bevezetve a nyugdíjakat (a 13. havi nyugdíj megvonásával).
A két utóbbi „pillérben” az elért haszon a tőkés tulajdonosok zsebébe vándorol. Ha nem volna haszon, nem lenne vállalkozó sem az ilyen pénztárak alapítására és működtetésére. Ha a pénztárak tőkés kezelői a befizetéseket rossz helyre fektetik be, a befizető tagok nem is kapnak kamatot, esetleg még a befizetésük is elvész (de a tulajdonosok akkor sem járnak rosszul!). A befektetések nem a gazdaság élénkítését szolgálják, nem növelik a munkahelyek számát, az ide befizetésre kényszerített emberek nyugdíja pedig várhatóan kevesebb lesz, mintha csak az állami rendszerből kapnák. Ha megszüntetnék ezeket a magánpénztárakat és az államháztartásba visszakerülnének ezek az összegek, az emberek nyugdíjukat az államtól kapnák és nem lenne akkora a költségvetés hiánya és az államadósság sem. Ahogyan a rendszerváltás előtt is volt, a háború után elért és bevezetett nyugdíjrendszerben. 2008-ban a magánpénztárak fenntartása dupla annyiba került, mint az állami tb-rendszer. Ez a rendszer csak az azokat működtető magántőkének jó, nem oldja meg, ellenkezőleg, csak növeli a problémákat.
A kormány most felfüggesztette a magánpénztári befizetéseket 14 hónapra. Nem kell elhinni a pénztárszövetség érintettjeinek az ügy körül csapott sivalkodását, hazabeszélnek. Azt mondják, hogy „a befizetők elvesztik pénzüket”, de ez nem igaz, mindössze – durván egy éven át – nem fizetnek bele kötelezően, számlájuk „alvó számla” lesz, mely eközben kamatozik (ha kamatozik!), aki pedig visszatér az állami nyugdíjbiztosításhoz, pénze is áttér oda. Emiatt jajveszékelnek a pénztárak tulajdonosai, bankok, biztosítók – a kisebb haszon okán.
A Fidesz azelőtt, úgy tűnt, a svéd modellt részesítette előnyben. A Svédországban érvényes nyugdíjmodellben – virtuális egyéni számlákon – nyilvántartják a befizetett nyugdíjjárulékokat, nyugdíjaskorba érve pedig mindenki a valós befizetéseinek megfelelő nyugdíjat kap. Igazából nem lehet tudni, mit akar a Fidesz, választási programja nem tartalmazott konkrétumokat a rendszer átalakításával kapcsolatban: de «a kormány dolgozik azon, hogy a mostani rendszerrel ellentétben az államnak befizetett nyugdíjjárulékot is mindenkinek a saját, névre szóló számláján kezeljék». Ezek szerint nálunk is, aki «keveset» dolgozott (aki után kevés járulékot fizettek!), kisebb nyugdíjat kap majd, mint amire a mostani rendszerben jogosult. Mi a gond ezzel? Az, hogy nincs benne társadalmi szolidaritás. Hiába dolgozol egy életen át, ha a munkáltatód nem jelent, be, ha minimálbér után fizet nyugdíjjárulékot utánad, stb. – nem kapsz semmit, vagy nagyon alacsony nyugdíjat. Már ma napvilágra kerültek olyan esetek, hogy csak Nyugdíjbiztosítónál benyújtott kérelem után derül ki: 4-5 évnek nyoma sincsen a dolgozó munka-, szolgálati viszonyában. Hogy arról a jelenségről ne is beszéljünk: 40 évesen mindössze 5-6 év munkaviszonyt tudnak felmutatni, tömegesen!
Ezek után világos, hogy a megoldást nem a felfüggesztés, az egyéni számlás nyugdíjelszámolás, vagy a nyugdíjkorhatár megemelése hozza, ezek csak az emberiség javát szolgálni nem képes kapitalista rendszer kiigazítási törekvéseit leplezik. A nyugdíjrendszerben vissza kell térni a szolidaritáson alapuló állami, garantált rendszerhez, természetesen társadalmi felügyelet (önkormányzat) alá helyezve és tekintve az elmúlt évek rombolását, alanyi joggá kell tenni.
Ilyenkor sikoltanak fel a kételkedők: Miből? Honnan vegyünk rá pénzt?
A pénz megvan. A „vállalkozásokban”, melyek társadalmi terhei kormányról-kormányra csökkennek. Ott van a bankoknál, melyeket minden kormány «feltőkésít». Ott van a pénzintézeteknél, a multinacionális vállalatoknál, melyek hasznukat kiviszik az országból.
A kérdés már csak annyi: melyik politikai erő képes ennek a pénznek a visszaszolgáltatására jogos tulajdonosához, a saját munkájából élni akaró emberhez.
A magyar nyugdíjrendszer jelenleg három részből épül fel. Az első rész a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság által folyósított nyugdíj, az állami nyugdíjbiztosítás. Ezt az állam garantálja, s nem csak öregség esetére, hanem árvajáradékra és rokkantnyugdíjra is jogosít.
A második részt az 1998. január 1-jétől bevezetett kötelező magánnyugdíjpénztár, a harmadik részét a szintén rendszerváltás utáni önkéntes nyugdíjpénztár képezi, melyek magán-nyugdíjbiztosítások. 1998. január elsejétől az akkor 42 évnél fiatalabbak léphettek át az állami nyugdíjrendszerből a kötelező magánpénztári rendszerbe, állami nyugdíjuk 25%-ról lemondva, a pályakezdők pedig automatikusan az új rendszerbe kerültek. Ezek a „pillérek” tisztán öregségi nyugdíjat adnak, vagyis csak akkor érhető el, ha az ember elér egy bizonyos kort. Ez a kor régebben alacsonyabb volt, most már 65 év azoknál a nőknél és férfiaknál, aki 1956. december 31. után születtek.
Probléma annyi van az állami nyugdíjjal, hogy 1./ jelenleg ez állja a nyugdíjak kifizetését 2./ az ide befizetett összegek egyre csökkennek a magánpénztárakba befizetett összeggel, az egyre kevesebb befizető miatt (a munkáltatói hányad is csökken, de a csökkenő foglalkoztatással a munkavállalói is); így állandó hiánnyal küszködik, azt az államnak kell pótolnia. 3./ ezért megrázóan alacsony a nyugdíjminimum (alig több 28 ezer Ft-nál), melyet azok kapnak, akik nem dolgoztak eleget (bejelentve), s ezért is csökkentették a múlt évtől bevezetve a nyugdíjakat (a 13. havi nyugdíj megvonásával).
A két utóbbi „pillérben” az elért haszon a tőkés tulajdonosok zsebébe vándorol. Ha nem volna haszon, nem lenne vállalkozó sem az ilyen pénztárak alapítására és működtetésére. Ha a pénztárak tőkés kezelői a befizetéseket rossz helyre fektetik be, a befizető tagok nem is kapnak kamatot, esetleg még a befizetésük is elvész (de a tulajdonosok akkor sem járnak rosszul!). A befektetések nem a gazdaság élénkítését szolgálják, nem növelik a munkahelyek számát, az ide befizetésre kényszerített emberek nyugdíja pedig várhatóan kevesebb lesz, mintha csak az állami rendszerből kapnák. Ha megszüntetnék ezeket a magánpénztárakat és az államháztartásba visszakerülnének ezek az összegek, az emberek nyugdíjukat az államtól kapnák és nem lenne akkora a költségvetés hiánya és az államadósság sem. Ahogyan a rendszerváltás előtt is volt, a háború után elért és bevezetett nyugdíjrendszerben. 2008-ban a magánpénztárak fenntartása dupla annyiba került, mint az állami tb-rendszer. Ez a rendszer csak az azokat működtető magántőkének jó, nem oldja meg, ellenkezőleg, csak növeli a problémákat.
A kormány most felfüggesztette a magánpénztári befizetéseket 14 hónapra. Nem kell elhinni a pénztárszövetség érintettjeinek az ügy körül csapott sivalkodását, hazabeszélnek. Azt mondják, hogy „a befizetők elvesztik pénzüket”, de ez nem igaz, mindössze – durván egy éven át – nem fizetnek bele kötelezően, számlájuk „alvó számla” lesz, mely eközben kamatozik (ha kamatozik!), aki pedig visszatér az állami nyugdíjbiztosításhoz, pénze is áttér oda. Emiatt jajveszékelnek a pénztárak tulajdonosai, bankok, biztosítók – a kisebb haszon okán.
A Fidesz azelőtt, úgy tűnt, a svéd modellt részesítette előnyben. A Svédországban érvényes nyugdíjmodellben – virtuális egyéni számlákon – nyilvántartják a befizetett nyugdíjjárulékokat, nyugdíjaskorba érve pedig mindenki a valós befizetéseinek megfelelő nyugdíjat kap. Igazából nem lehet tudni, mit akar a Fidesz, választási programja nem tartalmazott konkrétumokat a rendszer átalakításával kapcsolatban: de «a kormány dolgozik azon, hogy a mostani rendszerrel ellentétben az államnak befizetett nyugdíjjárulékot is mindenkinek a saját, névre szóló számláján kezeljék». Ezek szerint nálunk is, aki «keveset» dolgozott (aki után kevés járulékot fizettek!), kisebb nyugdíjat kap majd, mint amire a mostani rendszerben jogosult. Mi a gond ezzel? Az, hogy nincs benne társadalmi szolidaritás. Hiába dolgozol egy életen át, ha a munkáltatód nem jelent, be, ha minimálbér után fizet nyugdíjjárulékot utánad, stb. – nem kapsz semmit, vagy nagyon alacsony nyugdíjat. Már ma napvilágra kerültek olyan esetek, hogy csak Nyugdíjbiztosítónál benyújtott kérelem után derül ki: 4-5 évnek nyoma sincsen a dolgozó munka-, szolgálati viszonyában. Hogy arról a jelenségről ne is beszéljünk: 40 évesen mindössze 5-6 év munkaviszonyt tudnak felmutatni, tömegesen!
Ezek után világos, hogy a megoldást nem a felfüggesztés, az egyéni számlás nyugdíjelszámolás, vagy a nyugdíjkorhatár megemelése hozza, ezek csak az emberiség javát szolgálni nem képes kapitalista rendszer kiigazítási törekvéseit leplezik. A nyugdíjrendszerben vissza kell térni a szolidaritáson alapuló állami, garantált rendszerhez, természetesen társadalmi felügyelet (önkormányzat) alá helyezve és tekintve az elmúlt évek rombolását, alanyi joggá kell tenni.
Ilyenkor sikoltanak fel a kételkedők: Miből? Honnan vegyünk rá pénzt?
A pénz megvan. A „vállalkozásokban”, melyek társadalmi terhei kormányról-kormányra csökkennek. Ott van a bankoknál, melyeket minden kormány «feltőkésít». Ott van a pénzintézeteknél, a multinacionális vállalatoknál, melyek hasznukat kiviszik az országból.
A kérdés már csak annyi: melyik politikai erő képes ennek a pénznek a visszaszolgáltatására jogos tulajdonosához, a saját munkájából élni akaró emberhez.
Adóváltozások: ki mit nyer ?
A hétvégén benyújtott törvénytervezetben szereplő számok alapján jövőre valószínűleg 77 ezer forint lesz a minimálbér, lesz 16 százalékos szja, csökken az adójóváírás és két éven belül megszűnik a szuperbruttó.
Az új adó rendszerben 77 ezer Ft-os bruttó bér és 2 gyermek mellett 1 500 Ft-tal többet visz haza a dolgozó, gyerek nélkül 2 ezerrel kevesebbet.
– Ez az adórendszer mindenkinek kedvező, legfeljebb arról lehet beszélni, hogy ki jár sokkal jobban és ki csak kevésbé – mondta Orbán Viktor a parlamentben. Valószínűleg nem a minimálbérért dolgozókra gondolt, sem pedig a segélyekből, nyugdíjból és rokkantnyugdíjból tengődő százezrekre. Az, hogy az adórendszer mindenkinek kedvező lenne, kapásból cáfolható, viszont aki jobban jár, azok közé közé tartozik a parlamenti félkörből Kövér László, az Országgyűlés fideszes elnöke: évente több mint 6 millió forinttal nyer az új adóval, vele egy háztartásban élő 3 gyermeke miatt ő 100 százalékig igénybe tudja venni az utánuk járó adókedvezményt. Az adóváltozások győztesei között őt követi Orbán Viktor (a miniszterelnök is évi 5 millió forintnál többet vihet haza), Papcsák Ferenc elszámoltatási kormánybiztos, Lázár János Fidesz-frakcióvezető, a top 5 listát pedig Botka László, Szeged szocialista polgármestere zárja.
De van egy tippünk: minél többet kerestél már eddig is, annál többet fogsz Te is hazavinni!
Az új adó rendszerben 77 ezer Ft-os bruttó bér és 2 gyermek mellett 1 500 Ft-tal többet visz haza a dolgozó, gyerek nélkül 2 ezerrel kevesebbet.
– Ez az adórendszer mindenkinek kedvező, legfeljebb arról lehet beszélni, hogy ki jár sokkal jobban és ki csak kevésbé – mondta Orbán Viktor a parlamentben. Valószínűleg nem a minimálbérért dolgozókra gondolt, sem pedig a segélyekből, nyugdíjból és rokkantnyugdíjból tengődő százezrekre. Az, hogy az adórendszer mindenkinek kedvező lenne, kapásból cáfolható, viszont aki jobban jár, azok közé közé tartozik a parlamenti félkörből Kövér László, az Országgyűlés fideszes elnöke: évente több mint 6 millió forinttal nyer az új adóval, vele egy háztartásban élő 3 gyermeke miatt ő 100 százalékig igénybe tudja venni az utánuk járó adókedvezményt. Az adóváltozások győztesei között őt követi Orbán Viktor (a miniszterelnök is évi 5 millió forintnál többet vihet haza), Papcsák Ferenc elszámoltatási kormánybiztos, Lázár János Fidesz-frakcióvezető, a top 5 listát pedig Botka László, Szeged szocialista polgármestere zárja.
De van egy tippünk: minél többet kerestél már eddig is, annál többet fogsz Te is hazavinni!
2010. október 20., szerda
A rasszizmusról
Belgium soknemzetiségű ország, alapvetően a flamandok, a franciajkúak, vallonok, a keleti országrészben németek lakják, de az amerikai Pew Research Center szerint ez Európa «legiszlamizáltabb» országa: 638 ezer muzulmán él az országban, a lakosság mintegy 6 %-a. Bizonyos muzulmán körök még ennél is nagyobbnak, 800 ezerre becsülik számukat. Ezzel együtt francia származású állampolgárai a legnépesebb belga kisebbség, de míg utóbbiak szemre nem különböznek, előbbiek jelenléte jellegzetesen szembetűnik: kendőviselet, imahelyek, halal-boltok (a halal, az iszlám törvények szerint fogyasztható hús jelölésére szolgál, mint a judaizmusban a kóser), különösen Brüsszelben, ahol a lakosság ötöde a Magreb-országokból (Algéria, Marokkó, Tunézia), Törökországból, fekete Afrikából, Irakból, Afganisztánból, Pakisztánból, stb. származó muzulmán. A politikai viták az izraeli-palesztin konfliktus és az iraki háború körül csoportosulnak, az iszlám-kritika meglehetősen bátortalan, nem utolsó sorban a fiatalok ellenséges hozzáállása miatt, akiket szociális, gazdasági és kulturális szálak fűznek hozzá. Az iszlámmal kapcsolatban különösebb válsághelyzet nem áll fenn, annak ellenére, hogy időről időre előfordul a nők kendőhasználatának korlátozása s az ezzel kapcsolatos propaganda körül csapnak a lángok magasba.
Az 1981. júl. 30-i Philippe Moureaux-törvény szól a faj- és idegengyűlölet aktusainak tiltásáról és megtorlásáról, a diszkriminatív elkövetők ellen, irányuljon az akár személyre, akár csoportra, bebörtönzéssel és pénzbüntetéssel sújtva az elkövetőt. A faj- és idegengyűlölet elleni törvény lett a szélsőségesen jobboldali pártok elleni küzdelem eszköze, ti. lehetővé teszi a sajtónyilvánosság megtagadását tőlük. Alkalmazásuk azonban nem túl evidens az egyén számára. Szintén e törvény értelmében állították fel a Centre pour l'égalité des chances et la lutte contre le racisme (Esélyegyenlőségi és fajgyűlölet elleni Központot), ahova évente mintegy 300 panasz fut be (a jéghegy csúcsa), zömmel faji diszkriminációs ügyek.
A viszonylag kedvező kép ellenére a belgák etnikai kisebbségekkel szembeni viselkedését kutató felmérések azt mutatják, hogy harmaduk előítéleteket táplál, és leginkább azok, akiknek nincs közvetlen kapcsolatuk az „idegenekkel”! Ezek közül is minden harmadik azt is gondolja, hogy „bizonyos emberfajták tehetségesebbek, mint mások”, s itt is a négy nagy etnikai csoportot marasztalják el, bennük a kelet-európaiakkal. „A másokkal együttélés lehetővé teszi, hogy megismerjük és elfogadjuk a mást” mondják gyakran, és gyakorlatilag csak a valóban multikulturális Brüsszelben okoz kevesebb feszültséget és nehézséget a kulturális különbözőség, ahol pozitívabb az etnikai kisebbséghez viszonyulás. Az is gond, hogy ma már sokan nem rejtik el rasszista attitüdjeiket, s a meglévőhöz keresnek azt „igazoló” tényeket. Gyakran hibáztatják a ”bevándorlókat” a biztonság hiányáért, a társadalombiztosítás gondjaiért, a munkahely elvesztéséért, a bérek, a vásárlóerő csökkenéséért, mások a kultúra elhalványodását írják a kisebbségek rovására, s nem az amerikai fogyasztói társadalom szokásainak terjedését. A kutatók leszögezik: "Minden gyakorlat megerősítést érdemel, ami a kultúra harmonizációját szolgálja munkahelyeken, közszolgáltatásokban, iskolákban, lakónegyedekben”.
Európában a diszkrimináció alárendelt fontosságú. Egy másik kutatóintézet, az FRA a 27 tagállamban végzett kutatást (munkafelvétel, egészségügyi ellátás, hivatalban, közterületen való viselkedés, stb.), mely keretében 23 500 külföldi származású, vagy etnikai kisebbséghez tartozó személyt kérdezett ki. 34 %-uk már elszenvedett különféle diszkriminatív jelenséget, 12 %-uk pedig (12 hónapon belül) áldozatként aposztrofálta magát. A statisztikáknál jóval nagyobb a száma azoknak az eseteknek, mikor pl. egy lakás bérlésére jelentkező akcentusát meghallva a bérlet „már nem aktuális”, munkahelyi felvételnél „az állást már betöltötték”, stb. A diszkriminált személyek többsége nem jelent fel senkit. Az áldozatok 82 %-a még a súlyos rasszista támadást sem jelenti. 64 %-uk szerint „úgysem történik semmi”, 80 %-uk pedig nem ismeri ezt a lehetőségét. Az FRA jelentése szerint a romák (Kelet-Európa) a legsúlyosabban érintettek az emberi jogok tekintetében. A nyomorban tartani népeket, népcsoportokat politika a történelemben nem ùj, oszd meg és uralkodj néven régóta ismerjük. Az Unió is ezt a módszert használja.
«Ha valakire ránézve viszolyogsz, mert annak más a bőre színe, viselete, nyelve, szokásai, kultúrája, gondolj arra, hogy valaki más ugyanígy viszolyoghat tőled. Ha azt érzed, hogy a te fajtád mégiscsak különb a másikénál, gondolj arra, hogy téged is alacsonyabbrendűnek tarthat valaki. Ne légy az előítéletek áldozata sem annak elkövetőjeként, se martalékaként!»
A rasszizmus esetében is azt kell keresni: kinek használ, kinek áll érdekében. A belga politikai életben is vannak rasszista pártok, Flandriában sikerrel is szerepelnek, s nem is nagyon rejtik véka alá, hogy a munkáltatók, a tőke érdekeit tartják szemelőtt. Tagadják a tőke-munka osztályellentétét és bűnbakokat jelölnek ki, megpróbálják megosztani a munkásosztályt, a fiatalokat, s ezzel akadályozni a munkásellenes tervekkel szembeni egység kialakulását. Azok a valódi bűnösök, akik kijátszák a dolgozókat egymás ellen, hogy a munkabér letörésében versenyeztessék őket, akik a fajgyűlölet megjelenésére alkalmas körülményeket teremtenek, azokat bátorítják vagy nem tesznek ellene semmit! Akik lehetővé teszik és szervezik a kettős mércét: egyik az uralkodó osztály tagjaira, másik a közönséges halandókra vonatkozzon. Azok, akik a szegénységet, a munkanélküliséget előidézik, rosszul fizető munkára kényszerítenek; már az óvodában társadalmi helyzetük alapján különítik el a gyerekeket; de még a betegek gyógyítása is a jövedelem függvénye; akik a magántulajdont örökkön létezőnek hiszik. Az évek óta tartó «politikai válság» Belgium szétrobbanását eredményezheti, aminek érdekében mindent meg is tesznek az (elősorban flamand) liberális erők. Csakhogy ekkor a szociális ellátórendszer szilánkonkra törik, a jelenlegi társadalombiztosítás, a munkanélküliek ellátása, a nyugdíjbiztosítás, stb. megsemmisül. Éppen ez a céljuk, ezért táplálják a sovinizmust. Csakhogy a munkásosztály nem hagyja magát megosztani: «Berlusconi, Sarkozy és a Wall Street egy nyelven beszél, a profit nyelvén; mi, fiatalok és kevésbé fiatalok, munkások és alkalmazottak, belgák és bevándoroltak, flamandok és vallonok, franciák és romák, muzulmánok és keresztények nem hagyjuk, hogy ez az egynyelvű bagázs összes társadalmi vívmányunkat megsemmisítse» – hangzott a szakszervezetek szervezte óriástüntetéseken.
Az 1981. júl. 30-i Philippe Moureaux-törvény szól a faj- és idegengyűlölet aktusainak tiltásáról és megtorlásáról, a diszkriminatív elkövetők ellen, irányuljon az akár személyre, akár csoportra, bebörtönzéssel és pénzbüntetéssel sújtva az elkövetőt. A faj- és idegengyűlölet elleni törvény lett a szélsőségesen jobboldali pártok elleni küzdelem eszköze, ti. lehetővé teszi a sajtónyilvánosság megtagadását tőlük. Alkalmazásuk azonban nem túl evidens az egyén számára. Szintén e törvény értelmében állították fel a Centre pour l'égalité des chances et la lutte contre le racisme (Esélyegyenlőségi és fajgyűlölet elleni Központot), ahova évente mintegy 300 panasz fut be (a jéghegy csúcsa), zömmel faji diszkriminációs ügyek.
A viszonylag kedvező kép ellenére a belgák etnikai kisebbségekkel szembeni viselkedését kutató felmérések azt mutatják, hogy harmaduk előítéleteket táplál, és leginkább azok, akiknek nincs közvetlen kapcsolatuk az „idegenekkel”! Ezek közül is minden harmadik azt is gondolja, hogy „bizonyos emberfajták tehetségesebbek, mint mások”, s itt is a négy nagy etnikai csoportot marasztalják el, bennük a kelet-európaiakkal. „A másokkal együttélés lehetővé teszi, hogy megismerjük és elfogadjuk a mást” mondják gyakran, és gyakorlatilag csak a valóban multikulturális Brüsszelben okoz kevesebb feszültséget és nehézséget a kulturális különbözőség, ahol pozitívabb az etnikai kisebbséghez viszonyulás. Az is gond, hogy ma már sokan nem rejtik el rasszista attitüdjeiket, s a meglévőhöz keresnek azt „igazoló” tényeket. Gyakran hibáztatják a ”bevándorlókat” a biztonság hiányáért, a társadalombiztosítás gondjaiért, a munkahely elvesztéséért, a bérek, a vásárlóerő csökkenéséért, mások a kultúra elhalványodását írják a kisebbségek rovására, s nem az amerikai fogyasztói társadalom szokásainak terjedését. A kutatók leszögezik: "Minden gyakorlat megerősítést érdemel, ami a kultúra harmonizációját szolgálja munkahelyeken, közszolgáltatásokban, iskolákban, lakónegyedekben”.
Európában a diszkrimináció alárendelt fontosságú. Egy másik kutatóintézet, az FRA a 27 tagállamban végzett kutatást (munkafelvétel, egészségügyi ellátás, hivatalban, közterületen való viselkedés, stb.), mely keretében 23 500 külföldi származású, vagy etnikai kisebbséghez tartozó személyt kérdezett ki. 34 %-uk már elszenvedett különféle diszkriminatív jelenséget, 12 %-uk pedig (12 hónapon belül) áldozatként aposztrofálta magát. A statisztikáknál jóval nagyobb a száma azoknak az eseteknek, mikor pl. egy lakás bérlésére jelentkező akcentusát meghallva a bérlet „már nem aktuális”, munkahelyi felvételnél „az állást már betöltötték”, stb. A diszkriminált személyek többsége nem jelent fel senkit. Az áldozatok 82 %-a még a súlyos rasszista támadást sem jelenti. 64 %-uk szerint „úgysem történik semmi”, 80 %-uk pedig nem ismeri ezt a lehetőségét. Az FRA jelentése szerint a romák (Kelet-Európa) a legsúlyosabban érintettek az emberi jogok tekintetében. A nyomorban tartani népeket, népcsoportokat politika a történelemben nem ùj, oszd meg és uralkodj néven régóta ismerjük. Az Unió is ezt a módszert használja.
«Ha valakire ránézve viszolyogsz, mert annak más a bőre színe, viselete, nyelve, szokásai, kultúrája, gondolj arra, hogy valaki más ugyanígy viszolyoghat tőled. Ha azt érzed, hogy a te fajtád mégiscsak különb a másikénál, gondolj arra, hogy téged is alacsonyabbrendűnek tarthat valaki. Ne légy az előítéletek áldozata sem annak elkövetőjeként, se martalékaként!»
A rasszizmus esetében is azt kell keresni: kinek használ, kinek áll érdekében. A belga politikai életben is vannak rasszista pártok, Flandriában sikerrel is szerepelnek, s nem is nagyon rejtik véka alá, hogy a munkáltatók, a tőke érdekeit tartják szemelőtt. Tagadják a tőke-munka osztályellentétét és bűnbakokat jelölnek ki, megpróbálják megosztani a munkásosztályt, a fiatalokat, s ezzel akadályozni a munkásellenes tervekkel szembeni egység kialakulását. Azok a valódi bűnösök, akik kijátszák a dolgozókat egymás ellen, hogy a munkabér letörésében versenyeztessék őket, akik a fajgyűlölet megjelenésére alkalmas körülményeket teremtenek, azokat bátorítják vagy nem tesznek ellene semmit! Akik lehetővé teszik és szervezik a kettős mércét: egyik az uralkodó osztály tagjaira, másik a közönséges halandókra vonatkozzon. Azok, akik a szegénységet, a munkanélküliséget előidézik, rosszul fizető munkára kényszerítenek; már az óvodában társadalmi helyzetük alapján különítik el a gyerekeket; de még a betegek gyógyítása is a jövedelem függvénye; akik a magántulajdont örökkön létezőnek hiszik. Az évek óta tartó «politikai válság» Belgium szétrobbanását eredményezheti, aminek érdekében mindent meg is tesznek az (elősorban flamand) liberális erők. Csakhogy ekkor a szociális ellátórendszer szilánkonkra törik, a jelenlegi társadalombiztosítás, a munkanélküliek ellátása, a nyugdíjbiztosítás, stb. megsemmisül. Éppen ez a céljuk, ezért táplálják a sovinizmust. Csakhogy a munkásosztály nem hagyja magát megosztani: «Berlusconi, Sarkozy és a Wall Street egy nyelven beszél, a profit nyelvén; mi, fiatalok és kevésbé fiatalok, munkások és alkalmazottak, belgák és bevándoroltak, flamandok és vallonok, franciák és romák, muzulmánok és keresztények nem hagyjuk, hogy ez az egynyelvű bagázs összes társadalmi vívmányunkat megsemmisítse» – hangzott a szakszervezetek szervezte óriástüntetéseken.
2010. október 18., hétfő
Vörösiszap-katasztrófa, gyárfoglaló sztrájk
A sajtó mindenütt a világon hírt adott a Magyarországon 2010. okt. 4-én bekövetkezett «ökológiai» katasztrófáról. Fotók, videofilmek mutatják be a vörösiszap-tároló gátszakadásának következményeként a lakosság kitelepítését és az okozott károkat, cikkek számolnak be a halottakról, megégett sebesültekről. A Duna, Európa második legnagyobb folyója is veszélyben van, elszennyeződése komoly károkat okozhat a folyásirány többi országában, Szerbiában, Romániában.
De senki sem mondja, hogy a katasztrófa gyökere a Kádár-korszak bürokratáinak privatizációjára nyúlik vissza, mely a köztulajdont magántulajdonná alakította a ’90-es évek közepén, gigantikus vagyonokat felhalmozva fosztogatással. Az összes, a konzervatív, a szocialista, az újkonzervatív kormányok aktív közreműködésével gazdagodtak és gazdagodnak.
Az alumíniumipart és timföldgyártást tényleges értéke töredékéért adták el. Az ajkai timföldgyárat és így a vörösiszap-tárolókat is birtokló MAL árbevétele tavaly meghaladta a 28 milliárd forintot. Kik állnak a MAL mögött? A Kádár-rendszer nomenklatúrájának tagjai, az iszapkatasztrófában érintett nagyvállalat előbb kezelői, majd tulajdonosai. Pl. az igazgatósági elnöki poszt betöltője már a nyolcvanas években magas pozíciókba került, a rendszerváltás után is az MDF-kormány alatt, a szocialista kormány hivatalba lépését követően egy köztulajdonban levő pénzintézet elnök-vezérigazgatója lett, azután a Fidesz közelében tűnt fel tanácsadóként. Hasonló pályát futottak be a Mal Zrt. tulajdonosi körének más tagjai is. A három vezető a leggazdagabb magyarok listáján szerepel. A cég a 2000-es évek óta külföldön is terjeszkedik (Bosznia, Szlovénia, Románia, Németország).
A privatizációs-fosztogató és deregularizációs politika egésze vezetett az országot sújtó katasztrófához.
A tragédia az egész országban nagy felháborodást váltott ki. Az állampolgárok követelik az igazság kiderítését, a felelősök megbüntetését.
De a katasztrófa nem írható csak ennek a bűnös cégvezetésnek a számlájára. Ezért a tragédiáért felelősséget visel a privatizációban résztvett egész magyar rendszerváltó bürokrácia, bármilyen szinű köntöst is visel ma, és a nemzetközi intézmények, ideértve az EU-t, az IMF-t, melyek folytatják a privatizáció követelését.
Bizonyos, magukat «baloldalinak» tartó csoportok «szigorú ellenőrzést» követelnek, a «privatizációs feltételek betartását». Ugyanattól a kormány, mely lefolytatta az ellenőrzést és mindent rendben talált. Mások az Európai Unióhoz és nemzetközi bírósághoz akarnak fordulni segítségért. Ki hihet annak az Uniónak az igazságszolgáltatásában, mely előírja az állami vagyon magánkézbe adását, mely előírja a szabad versenyt, s az állami segítséget megtiltja?
S miközben a média a vörösiszapra koncentrál, elvész a hír, a TE Ganz Röck Zrt. kiskunfélegyházi gyárában ismét sztrájkolnak a munkások: «Munkahely igen, ingyenmunka nem!»
Amikor a TE Ganz Röck Zrt. teljes kapacitással termelt, a társaság állandó alkalmazotti létszáma 370 körül volt, és rendszeresen 120 «külsőst» foglalkoztatott a Kiskunfélegyháza környéki településekről. Két éve azonban már csak késésekkel, hosszabb-rövidebb idejű munkabeszüntetések után kapják meg elmaradt fizetésüket a dolgozók, most pedig több havi bérrel tartoznak nekik. A dolgozók anyagi lehetőségeik végére értek, a gyes-es kismamák, a betegszabadságon lévők sem kapják juttatásaikat.
A munkások sztrájkba léptek, a gyárat elfoglalták és megakadályozták a 200 millió Ft értékű áru elszállítását. A sztrájkbizottság vezetője bejelentette, hogy amíg elmaradt juttatásaikat nem kapják meg, a szállítmány ott marad, ahol gyártották. A helyi német tulajdonú cégek munkásai szolidaritást vállaltak a sztrájkolókkal, a Vasas Szakszervezeti Szövetség eddig hatszázezer forintot utalt át a helyi szakszervezetnek, hogy a dolgozók tartani tudják magukat. A vállalati vezetés külföldi sztrájktörők alkalmazásával is próbálkozott, szerb, horvát,szlovén munkásokkal akarta a munkát elvégeztetni, melyet azok visszautasítottak.
A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésének magyarországi hívei szolidárisak a sztrájkbizottsággal, a sztrájkolókkal.
Az iszapkatasztrófa és a sztrájkoló munkások esete ugyannak körképnek a részleteként demonstrálja problémáinkat, melyek a határokon kívülre nyúlnak: a privatizáció és szörnyű következményei vezettek ide, ezért követeljük az újraállamosítást, a visszatérést a közszolgáltatáshoz.
Ehhez szakítani kell a nemzetközi tőke intézményeivel, az EU-val, IMF-fel!
Az egészen bizonyos, hogy akár kormányon is, azok nem fogják megtenni, akik az országot rombadöntve privatizáltak.
De senki sem mondja, hogy a katasztrófa gyökere a Kádár-korszak bürokratáinak privatizációjára nyúlik vissza, mely a köztulajdont magántulajdonná alakította a ’90-es évek közepén, gigantikus vagyonokat felhalmozva fosztogatással. Az összes, a konzervatív, a szocialista, az újkonzervatív kormányok aktív közreműködésével gazdagodtak és gazdagodnak.
Az alumíniumipart és timföldgyártást tényleges értéke töredékéért adták el. Az ajkai timföldgyárat és így a vörösiszap-tárolókat is birtokló MAL árbevétele tavaly meghaladta a 28 milliárd forintot. Kik állnak a MAL mögött? A Kádár-rendszer nomenklatúrájának tagjai, az iszapkatasztrófában érintett nagyvállalat előbb kezelői, majd tulajdonosai. Pl. az igazgatósági elnöki poszt betöltője már a nyolcvanas években magas pozíciókba került, a rendszerváltás után is az MDF-kormány alatt, a szocialista kormány hivatalba lépését követően egy köztulajdonban levő pénzintézet elnök-vezérigazgatója lett, azután a Fidesz közelében tűnt fel tanácsadóként. Hasonló pályát futottak be a Mal Zrt. tulajdonosi körének más tagjai is. A három vezető a leggazdagabb magyarok listáján szerepel. A cég a 2000-es évek óta külföldön is terjeszkedik (Bosznia, Szlovénia, Románia, Németország).
A privatizációs-fosztogató és deregularizációs politika egésze vezetett az országot sújtó katasztrófához.
A tragédia az egész országban nagy felháborodást váltott ki. Az állampolgárok követelik az igazság kiderítését, a felelősök megbüntetését.
De a katasztrófa nem írható csak ennek a bűnös cégvezetésnek a számlájára. Ezért a tragédiáért felelősséget visel a privatizációban résztvett egész magyar rendszerváltó bürokrácia, bármilyen szinű köntöst is visel ma, és a nemzetközi intézmények, ideértve az EU-t, az IMF-t, melyek folytatják a privatizáció követelését.
Bizonyos, magukat «baloldalinak» tartó csoportok «szigorú ellenőrzést» követelnek, a «privatizációs feltételek betartását». Ugyanattól a kormány, mely lefolytatta az ellenőrzést és mindent rendben talált. Mások az Európai Unióhoz és nemzetközi bírósághoz akarnak fordulni segítségért. Ki hihet annak az Uniónak az igazságszolgáltatásában, mely előírja az állami vagyon magánkézbe adását, mely előírja a szabad versenyt, s az állami segítséget megtiltja?
S miközben a média a vörösiszapra koncentrál, elvész a hír, a TE Ganz Röck Zrt. kiskunfélegyházi gyárában ismét sztrájkolnak a munkások: «Munkahely igen, ingyenmunka nem!»
Amikor a TE Ganz Röck Zrt. teljes kapacitással termelt, a társaság állandó alkalmazotti létszáma 370 körül volt, és rendszeresen 120 «külsőst» foglalkoztatott a Kiskunfélegyháza környéki településekről. Két éve azonban már csak késésekkel, hosszabb-rövidebb idejű munkabeszüntetések után kapják meg elmaradt fizetésüket a dolgozók, most pedig több havi bérrel tartoznak nekik. A dolgozók anyagi lehetőségeik végére értek, a gyes-es kismamák, a betegszabadságon lévők sem kapják juttatásaikat.
A munkások sztrájkba léptek, a gyárat elfoglalták és megakadályozták a 200 millió Ft értékű áru elszállítását. A sztrájkbizottság vezetője bejelentette, hogy amíg elmaradt juttatásaikat nem kapják meg, a szállítmány ott marad, ahol gyártották. A helyi német tulajdonú cégek munkásai szolidaritást vállaltak a sztrájkolókkal, a Vasas Szakszervezeti Szövetség eddig hatszázezer forintot utalt át a helyi szakszervezetnek, hogy a dolgozók tartani tudják magukat. A vállalati vezetés külföldi sztrájktörők alkalmazásával is próbálkozott, szerb, horvát,szlovén munkásokkal akarta a munkát elvégeztetni, melyet azok visszautasítottak.
A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésének magyarországi hívei szolidárisak a sztrájkbizottsággal, a sztrájkolókkal.
Az iszapkatasztrófa és a sztrájkoló munkások esete ugyannak körképnek a részleteként demonstrálja problémáinkat, melyek a határokon kívülre nyúlnak: a privatizáció és szörnyű következményei vezettek ide, ezért követeljük az újraállamosítást, a visszatérést a közszolgáltatáshoz.
Ehhez szakítani kell a nemzetközi tőke intézményeivel, az EU-val, IMF-fel!
Az egészen bizonyos, hogy akár kormányon is, azok nem fogják megtenni, akik az országot rombadöntve privatizáltak.
2010. október 17., vasárnap
Nemzetközi információk
új széria 20.sz. (389) - 2010.okt.15.
Tartalom:
- Franciaország: Nyugodt és derűs tömeg – a Munkásinformációk okt. 13-i szerkesztőségi cikke
- Guadeloupe: levél Elie Domotától a világ és a francia munkás- és demokratikus mozgalmakhoz, a Megtorlás elleni nemzetközi bizottsághoz (Cicr)
- Románia: Interjú Ileana Ionescuval, a Dolj megyei Sanitas szövetségi elnökével
Franciaország
Nyugodt és derűs tömeg
Volt jún. 15, aztán 24. Ezután szept. 7. és 23. Azután az október 2-i tüntetések. Ezen az okt. 13-án néhány hónap alatt hatodszor millió és millió dolgozó, fiatal sztrájkolt és tüntetett (a nyugdíjtörvény ellen). Bármekkora is legyen egyikünk-másikunk becslése, abban mindenki egyetért, hogy ez volt a legnagyobb, legerősebb az összes megelőzőhöz képest.
Többen voltak, világgá kiáltották, hogy «nem javítható, visszavonni!». Többen voltak, hogy megerősítsék a törvény visszavonásáig a sztrájk szükségességét annak összes formájával. Többen, határozottabban, szélsőségek nélkül… Nyugodt, derűs, jogaiban biztos tömeg... Határozottabbak az ellenreform visszavonásának elérésében, a «költségvetési deficit» zsarolásának, a szent Maastrchti kritériumoknak nem engedve, a hitelminősítők és a nagy tőkéscsoportok revolverezése elől meg nem hátrálva. Egységes tömeg, ahol a fiatalok és kevésbé fiatalok egy hangon követelik, hogy ismerjék el az idősek nyugdíjhoz való jogát, hogy a fiatalok valódi munkához jussanak, valódi fizetéshez. Az egységes és határozott tömeg az osztályharc terepén erősítette meg követelését.
Most, mikor lezárjuk újságunk szerkesztését, okt. 12-én este, a sztrájkot követik az SNCF depóiban, a közszféra és a magánszektor vállalatainál. De korai még felmérni, hogy a következő órákban, napokban hogyan döntenek, folytatják-e a munkabeszüntetést vagy nem.
Egy dolog biztos: néhány napja Bernard Thibault (a CGT, a legnagyobb szakszervezet vezetője - a ford.) arra szólított, hogy «esetről esetre, vállalatról vállalatra» kerüljenek megvitatásra a sztrájk jelszavai. Ma itt a válasz: lent, a gyűléseken, a dolgozók feleltek, tömeges, nyugodt és határozott részvételük az okt. 12-i sztrájkban és tüntetéseken jelzi annak, aki kételkedne, hogy még semmi sem eldöntött.
Lent, az utcákon, a sztrájkokban, a tüntetéseken a szakszervezeteikkel egyesült dolgozók válaszoltak. A szervezetek csúcsai felé fordulnak most: ha a kormány ellenáll és nem hagy más lehetőséget, mint munkabeszüntetést egészen az ellenreform visszavonásáig, mit szólnak a vezetők? Ma este sok gyűlésen formálják meg a szakszervezeti vezetésnek címezve: «rögtön ki kell állnotok az ellenreform visszavonása mellett, szervezeteitekben felelősséggel meg kell szerveznetek az ezt követelő általános sztrájkot. Mi készen állunk, mi már elköteleztük magunkat».
GUADELOUPE
U.G.T.G.
Union Générale des Travailleurs de Guadeloupe (Szakszervezeti tömörülés)
Pointe-á-Pitre, 2010.okt.06.
A francia munkás- és demokratikus mozgalomhoz,
A világ munkás- és demokratikus mozgalmához,
A Megtorlás Elleni Bizottsághoz (Cicr)!
Kedves Elvtársaink, Barátaink!
A francia igazságszolgáltatás mégegyszer úgy döntött, hogy harcba száll a guadeloupe-i munkásmozgalommal, annak szakszervezeti tömörülése, az UGTG (Union générale des travailleurs de Guadeloupe) aktivistáival.
A francia állam helyi lakájaival elvtársunk, Raymond GAUTHIEROT, az UGTG volt főtitkára januári 3 havi börtönbüntetésre és pénzbüntetésre ítélése után a guadeloupe-i munkáltatók kérésére most szakszervezetünk aktivistáira kerít sort.
Néhány hete, sőt hónapja alapvető szabadságjogainkat alapjaiban megkérdőjelező idézések és eljárások özönéhez asszisztálunk, s ezzel egyidejűleg igaz és legális követeléseinkért való harcunk jogát elutasítják. Mindent megtesznek, hogy diabolizálják a szakszervezeti akciókat, de elhallgattatni is akarnak bennünket, mert folytatjuk a küzdelmet az LKP-nek köszönhető 2009. febr. 26-i és márc. 4-i egyezmények betartásáért.
Példa:
Szept. 14-én, az UGTG szakszervezeti küldöttségét Basse-Terre Legfelsőbb Bírósága beidézte. A meghallgatás kezdetén az elnök kijelentette a terem felé fordulva: «sokan vannak Önök, de nem ijesztenek meg!» Igaz, hogy az UGTG tagjainak jelenléte szokatlan, mert a rendőrség és csendőrség szisztematikusan tiltja a bejutást az igazságügyi palotába.
Néhány perccel később az elnök kérdéseket tett fel elvtársunknak, aki kreolul felelt, ahogyan korábban is Pointe-á-Pitre-ben az elsőfokú bíróságon, ahol tolmácsot bocsájtottak rendelkezésére. Ekkor az elnök arrogáns hangon megtiltotta fiatal elvtársunknak, hogy kreolul beszéljen az ő bíróságán, mivel az ítéletek is franciául születnek, és akár beszél franciául, akár nem, ezen a nyelven fogják elítélni.
A kreol nyelven való megszólalás tiltása annyira inkoherens, hogy elvtársunknak becsületsértésért kell felelnie, mert merészelt kreol nyelven megszólalni. Ez a nyilvánvaló részrehajlás a közönség méltatlakodását eredményezte, mire a bírónak se kellett több, kiürítette a termet – sokkoló körülmények között, a csendőrség segítségével. A vádlottat szintén kivezették a bírósági épületből. Néhány perccel később megtudtuk, hogy elvtársunk ügyvédje rosszul lett, mentőt kellett hozzá hívni. Furcsa módon az ítélet nov. 8-i kihirdetésére mégis megszületett a határozat anélkül, hogy elvtársunk ügyvéde védeni tudná védencét.
2010. okt. 22-én az UGTG két másik vezetője, a főtitkárhelyettes is közöttük van, kerül bíróság elé, mert visszautasította a DNS-vizsgálatra szolgáló mintavételt. A szakszervezeti felelősök nem bűnözők. Az UGTG-nek már négy vezetője járt így, összesen közel 20 aktivistánk képezi vizsgálat tárgyát, csendőrségi, rendőrségi és bírósági idézések várják őket néhány nappal a közös Guadeloupe, Martinique és Guyane okt. 26-i nagy mobilizációjának napja előtt.
A politikai uralkodó osztály hallgat, holott a konfliktusok több mint hét hónapja tartanak.
Ugyanakkor az UGTG egyik ügyvédjét, Sarah ARISTIDE-et fenyegetik, megfélemlítik és agresszió éri anélkül, hogy a igazságszolgáltatás egy kicsit is nyugtalankodna.
Kedves Elvtársaink, kedves Barátaink, megértettétek, ugye: a nagytőke szolgálatában álló francia gyarmati hatalom revansot akar venni rajtunk, sikeres harcunkon Guadeloupe-ban és próbálkozik az LKP eltávolításával, direkt módon támadva az ezt alkotó szervezetet.
Kedves Elvtársaink, kedves Barátaink!
A nemzetközi munkásszolidaritás nevében, a demokrácia nevében, a guadeloupe-i dologzók azon joga nevében, hogy harcolhassanak jogos követeléseikért és szakszervezeteikért, támogatást kérünk Tőletek.
Aktivista üdvözlettel:
Elie DOMOTA
főtitkár
ROMÁNIA
Interjú Ileana Ionescuval, a Dolj megyei Sanitas szövetségi elnökével
Ebben az évben Romániában egész sorozat soha nem látott méretű tüntetés zajott. Mi az oka és mi az eredménye?
A követelések a román egészségügy gyalázatos helyzetéhez kapcsolódtak. Gyakorlatilag Romániában nem lehet garantálni az egészséghez való jogot. A rendszer egyre kevesebb pénzt kap. Mégha az állampolgárok is fizetik, nem egyenesen az egészségügybe érkezik, hanem az állami büdzsébe, ahonnan pedig a politikusok kénye-kedve szerint csurran-cseppen. Az egészségügyi költségvetés a szükséges összegnek 30 %-át fedezi. Ezért a kórházakban nincs gyógyszer, tisztálkodószerek, még szappan se a kézmosáshoz. Ezért születtek meg a követelések.
Sajnos a követelések a bérek 25 %-os csökkentésével értek véget. Másképpen szólva, a kormány úgy találta, lehet ez még rosszabb is!
A kormány által javasolt szigorítási intézkedések szintén szerepet játszottak a mobilizálásban?
Nyilvánvalóan az összes intézkedés – a 25 %-os bércsökkenés, az étkezési jegyek megadóztatása, a nyugdíjkorhatár megemelése, az a tény, hogy a 4. félévre a bérfizetések nem lettek költségvetés alá rendelve, a munka törvénykönyvének módosítása a dolgozói jogok hátrányára – együttesen vezetett az egymást követő tüntetésekhez. Javasolták a határozott időre szóló szerződések bevezetését, hogy aztán egy év múlva könnyebb legyen az elbocsátás. A kormány a bérből élők egész védelmét akarja megszüntetni, ki akarja szolgáltatni őket, arra kényszeríteni, hogy a lehető legtöbbet dolgozzanak a lehető legkisebb bérért.
A helyzet szintén ugyanilyen súlyos a nők nyugdíjkorhatárát illetően. El tudjátok képzelni, mit jelent ez egy 65 éves nő számára, aki egész életében a kórházban teljesít szolgálatot? Hát a végén bottal kell bejárnia dolgozni? Ezt nem lehet tolerálni, védelem kell! De érvényes a férfiakra is. Veszélyes, egészségtelen körülmények, mikróbák között ott, ahol még szappan sincs, nemhogy fertőtlenítőszer, hogyan lehet az ember szervezete ellenálló? Természetesen, számos foglalkozási betegség csökkenti a munkaképességet. Akkor miért csökkentik a pótlékot? Pl. azoknak, akik a tuberkulózisos betegek között dolgoznak, a jelenlegi (50 - 100 % közötti) pótlékát 35 - 75 %-ra csökkkentik. Ugyanez van azok számára, akik az AIDS- vagy lepra-osztályokon dolgoznak. Ezek különösen súlyos betegségek, a munka különösen megterhelő és veszélyes, és ahelyett, hogy csökkentenék a pótlékot 50 %-ra, növelni kellene 200 %-ra!
Nem tudom mi történik ebben az országban. Nem tudom, hogy akarják-e vagy sem, de meg fogják ölni a népességet, genocidium lesz Romániában.
Folytatódik a mobilizálás. Milyen feltételekkel és hogyan?
A szakszervezetek nagyszabású demonstrációt tartottak szept. 22-én Bukarestben. Más összejövetelek is követik ezt, együtt a többi szakszervezeti szövetséggel, melyek valószínűleg egy általános sztrájkba torkollanak majd. De a kormány rezzenetlenül tűri követeléseinket.
A jelen feltélei között, hogy gondolod: van-e munkásosztály, mely harcol saját érdekeiért a más politkát képviselő kormányokkal szemben?
Azt hiszem, létezik. Nem mondhatjuk, hogy ugyanolyan jól definiálható, mint azelőtt. Azt gondolom, hogy szakmák szerinti szociális osztályok vannak, mindegyikőjük követi saját érdekeit a gyakorlatban. Bizonyos módon lehetséges, hogy azon keresztül, amit a kormány tesz, minden bérből és fizetésből élő ugyanazért a célért összefog ugyanazon támadások ellen. Normális, ha valami ilyesféle dolog történik, mert hiszen a nyugdíjrendszer mindenkit érint, a bércsökkentések általánosak. Tehát lehetséges, hogy a kormány anélkül, hogy akarná, jót tesz: a munkásosztály egyesül.
Részt vettél a nagyon fontos bukaresti tüntetésen. Tudnál adni néhány információt?
A becslések szerint 18 000 tüntető vett részt rajta. A hatóságok persze megpróbálják minimalizálni a számot, de ez valóban egy emberi áradat volt.
Végül az kérdezem, milyen érzésekkel mész Algírba, a világkonferenciára?
Éppen csak kezdem a Nemzetközi Egyetértést felfedezni magamnak. Azt gondolom, hogy ez a konferencia kivételesen fontos lesz. Az az érzésem, hogy nemzetközi szinten kell megszervezni az együttműködést, ahogy mondják: sorainkat összehúzni, megvalósítani az egységet, mert csak így érhetünk el valamit. Megfigyeltem, nemzetközi szinten egyre kevesebb személy kezében koncentrálódik minden gazdagság a többiek ellenében. Ez lehetetlen!
Remélem, hogy valami kontsuktív történik Algírban. Alkalom nyílik arra is, hogy megismerjük, ami nemzetközi szinten történik.
A háború- és kizsákmányolás elleni konferenciáról van szó.
Mindig háborúellenes voltam. A háborúval nem lehet semmit sem megoldani. A tárgyalás és a kommunikáció kell, hogy érvényesüljön.
A kizsákmányolást illetően, ez az első alkalom Romániában, hogy észrevesszük, szabadszemmel is. A dolgok egyre súlyosabbá válnak. Mindig a tárgyalást választottam, nem szeretem az utcai harcot, a hangos követeléseket. De a kormányoffenzívát sem szeretem. Oda jutottunk, hogy egyetlen megoldásnak az utca maradt.
Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris - France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com
Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse
Tartalom:
- Franciaország: Nyugodt és derűs tömeg – a Munkásinformációk okt. 13-i szerkesztőségi cikke
- Guadeloupe: levél Elie Domotától a világ és a francia munkás- és demokratikus mozgalmakhoz, a Megtorlás elleni nemzetközi bizottsághoz (Cicr)
- Románia: Interjú Ileana Ionescuval, a Dolj megyei Sanitas szövetségi elnökével
Franciaország
Nyugodt és derűs tömeg
Volt jún. 15, aztán 24. Ezután szept. 7. és 23. Azután az október 2-i tüntetések. Ezen az okt. 13-án néhány hónap alatt hatodszor millió és millió dolgozó, fiatal sztrájkolt és tüntetett (a nyugdíjtörvény ellen). Bármekkora is legyen egyikünk-másikunk becslése, abban mindenki egyetért, hogy ez volt a legnagyobb, legerősebb az összes megelőzőhöz képest.
Többen voltak, világgá kiáltották, hogy «nem javítható, visszavonni!». Többen voltak, hogy megerősítsék a törvény visszavonásáig a sztrájk szükségességét annak összes formájával. Többen, határozottabban, szélsőségek nélkül… Nyugodt, derűs, jogaiban biztos tömeg... Határozottabbak az ellenreform visszavonásának elérésében, a «költségvetési deficit» zsarolásának, a szent Maastrchti kritériumoknak nem engedve, a hitelminősítők és a nagy tőkéscsoportok revolverezése elől meg nem hátrálva. Egységes tömeg, ahol a fiatalok és kevésbé fiatalok egy hangon követelik, hogy ismerjék el az idősek nyugdíjhoz való jogát, hogy a fiatalok valódi munkához jussanak, valódi fizetéshez. Az egységes és határozott tömeg az osztályharc terepén erősítette meg követelését.
Most, mikor lezárjuk újságunk szerkesztését, okt. 12-én este, a sztrájkot követik az SNCF depóiban, a közszféra és a magánszektor vállalatainál. De korai még felmérni, hogy a következő órákban, napokban hogyan döntenek, folytatják-e a munkabeszüntetést vagy nem.
Egy dolog biztos: néhány napja Bernard Thibault (a CGT, a legnagyobb szakszervezet vezetője - a ford.) arra szólított, hogy «esetről esetre, vállalatról vállalatra» kerüljenek megvitatásra a sztrájk jelszavai. Ma itt a válasz: lent, a gyűléseken, a dolgozók feleltek, tömeges, nyugodt és határozott részvételük az okt. 12-i sztrájkban és tüntetéseken jelzi annak, aki kételkedne, hogy még semmi sem eldöntött.
Lent, az utcákon, a sztrájkokban, a tüntetéseken a szakszervezeteikkel egyesült dolgozók válaszoltak. A szervezetek csúcsai felé fordulnak most: ha a kormány ellenáll és nem hagy más lehetőséget, mint munkabeszüntetést egészen az ellenreform visszavonásáig, mit szólnak a vezetők? Ma este sok gyűlésen formálják meg a szakszervezeti vezetésnek címezve: «rögtön ki kell állnotok az ellenreform visszavonása mellett, szervezeteitekben felelősséggel meg kell szerveznetek az ezt követelő általános sztrájkot. Mi készen állunk, mi már elköteleztük magunkat».
GUADELOUPE
U.G.T.G.
Union Générale des Travailleurs de Guadeloupe (Szakszervezeti tömörülés)
Pointe-á-Pitre, 2010.okt.06.
A francia munkás- és demokratikus mozgalomhoz,
A világ munkás- és demokratikus mozgalmához,
A Megtorlás Elleni Bizottsághoz (Cicr)!
Kedves Elvtársaink, Barátaink!
A francia igazságszolgáltatás mégegyszer úgy döntött, hogy harcba száll a guadeloupe-i munkásmozgalommal, annak szakszervezeti tömörülése, az UGTG (Union générale des travailleurs de Guadeloupe) aktivistáival.
A francia állam helyi lakájaival elvtársunk, Raymond GAUTHIEROT, az UGTG volt főtitkára januári 3 havi börtönbüntetésre és pénzbüntetésre ítélése után a guadeloupe-i munkáltatók kérésére most szakszervezetünk aktivistáira kerít sort.
Néhány hete, sőt hónapja alapvető szabadságjogainkat alapjaiban megkérdőjelező idézések és eljárások özönéhez asszisztálunk, s ezzel egyidejűleg igaz és legális követeléseinkért való harcunk jogát elutasítják. Mindent megtesznek, hogy diabolizálják a szakszervezeti akciókat, de elhallgattatni is akarnak bennünket, mert folytatjuk a küzdelmet az LKP-nek köszönhető 2009. febr. 26-i és márc. 4-i egyezmények betartásáért.
Példa:
Szept. 14-én, az UGTG szakszervezeti küldöttségét Basse-Terre Legfelsőbb Bírósága beidézte. A meghallgatás kezdetén az elnök kijelentette a terem felé fordulva: «sokan vannak Önök, de nem ijesztenek meg!» Igaz, hogy az UGTG tagjainak jelenléte szokatlan, mert a rendőrség és csendőrség szisztematikusan tiltja a bejutást az igazságügyi palotába.
Néhány perccel később az elnök kérdéseket tett fel elvtársunknak, aki kreolul felelt, ahogyan korábban is Pointe-á-Pitre-ben az elsőfokú bíróságon, ahol tolmácsot bocsájtottak rendelkezésére. Ekkor az elnök arrogáns hangon megtiltotta fiatal elvtársunknak, hogy kreolul beszéljen az ő bíróságán, mivel az ítéletek is franciául születnek, és akár beszél franciául, akár nem, ezen a nyelven fogják elítélni.
A kreol nyelven való megszólalás tiltása annyira inkoherens, hogy elvtársunknak becsületsértésért kell felelnie, mert merészelt kreol nyelven megszólalni. Ez a nyilvánvaló részrehajlás a közönség méltatlakodását eredményezte, mire a bírónak se kellett több, kiürítette a termet – sokkoló körülmények között, a csendőrség segítségével. A vádlottat szintén kivezették a bírósági épületből. Néhány perccel később megtudtuk, hogy elvtársunk ügyvédje rosszul lett, mentőt kellett hozzá hívni. Furcsa módon az ítélet nov. 8-i kihirdetésére mégis megszületett a határozat anélkül, hogy elvtársunk ügyvéde védeni tudná védencét.
2010. okt. 22-én az UGTG két másik vezetője, a főtitkárhelyettes is közöttük van, kerül bíróság elé, mert visszautasította a DNS-vizsgálatra szolgáló mintavételt. A szakszervezeti felelősök nem bűnözők. Az UGTG-nek már négy vezetője járt így, összesen közel 20 aktivistánk képezi vizsgálat tárgyát, csendőrségi, rendőrségi és bírósági idézések várják őket néhány nappal a közös Guadeloupe, Martinique és Guyane okt. 26-i nagy mobilizációjának napja előtt.
A politikai uralkodó osztály hallgat, holott a konfliktusok több mint hét hónapja tartanak.
Ugyanakkor az UGTG egyik ügyvédjét, Sarah ARISTIDE-et fenyegetik, megfélemlítik és agresszió éri anélkül, hogy a igazságszolgáltatás egy kicsit is nyugtalankodna.
Kedves Elvtársaink, kedves Barátaink, megértettétek, ugye: a nagytőke szolgálatában álló francia gyarmati hatalom revansot akar venni rajtunk, sikeres harcunkon Guadeloupe-ban és próbálkozik az LKP eltávolításával, direkt módon támadva az ezt alkotó szervezetet.
Kedves Elvtársaink, kedves Barátaink!
A nemzetközi munkásszolidaritás nevében, a demokrácia nevében, a guadeloupe-i dologzók azon joga nevében, hogy harcolhassanak jogos követeléseikért és szakszervezeteikért, támogatást kérünk Tőletek.
Aktivista üdvözlettel:
Elie DOMOTA
főtitkár
ROMÁNIA
Interjú Ileana Ionescuval, a Dolj megyei Sanitas szövetségi elnökével
Ebben az évben Romániában egész sorozat soha nem látott méretű tüntetés zajott. Mi az oka és mi az eredménye?
A követelések a román egészségügy gyalázatos helyzetéhez kapcsolódtak. Gyakorlatilag Romániában nem lehet garantálni az egészséghez való jogot. A rendszer egyre kevesebb pénzt kap. Mégha az állampolgárok is fizetik, nem egyenesen az egészségügybe érkezik, hanem az állami büdzsébe, ahonnan pedig a politikusok kénye-kedve szerint csurran-cseppen. Az egészségügyi költségvetés a szükséges összegnek 30 %-át fedezi. Ezért a kórházakban nincs gyógyszer, tisztálkodószerek, még szappan se a kézmosáshoz. Ezért születtek meg a követelések.
Sajnos a követelések a bérek 25 %-os csökkentésével értek véget. Másképpen szólva, a kormány úgy találta, lehet ez még rosszabb is!
A kormány által javasolt szigorítási intézkedések szintén szerepet játszottak a mobilizálásban?
Nyilvánvalóan az összes intézkedés – a 25 %-os bércsökkenés, az étkezési jegyek megadóztatása, a nyugdíjkorhatár megemelése, az a tény, hogy a 4. félévre a bérfizetések nem lettek költségvetés alá rendelve, a munka törvénykönyvének módosítása a dolgozói jogok hátrányára – együttesen vezetett az egymást követő tüntetésekhez. Javasolták a határozott időre szóló szerződések bevezetését, hogy aztán egy év múlva könnyebb legyen az elbocsátás. A kormány a bérből élők egész védelmét akarja megszüntetni, ki akarja szolgáltatni őket, arra kényszeríteni, hogy a lehető legtöbbet dolgozzanak a lehető legkisebb bérért.
A helyzet szintén ugyanilyen súlyos a nők nyugdíjkorhatárát illetően. El tudjátok képzelni, mit jelent ez egy 65 éves nő számára, aki egész életében a kórházban teljesít szolgálatot? Hát a végén bottal kell bejárnia dolgozni? Ezt nem lehet tolerálni, védelem kell! De érvényes a férfiakra is. Veszélyes, egészségtelen körülmények, mikróbák között ott, ahol még szappan sincs, nemhogy fertőtlenítőszer, hogyan lehet az ember szervezete ellenálló? Természetesen, számos foglalkozási betegség csökkenti a munkaképességet. Akkor miért csökkentik a pótlékot? Pl. azoknak, akik a tuberkulózisos betegek között dolgoznak, a jelenlegi (50 - 100 % közötti) pótlékát 35 - 75 %-ra csökkkentik. Ugyanez van azok számára, akik az AIDS- vagy lepra-osztályokon dolgoznak. Ezek különösen súlyos betegségek, a munka különösen megterhelő és veszélyes, és ahelyett, hogy csökkentenék a pótlékot 50 %-ra, növelni kellene 200 %-ra!
Nem tudom mi történik ebben az országban. Nem tudom, hogy akarják-e vagy sem, de meg fogják ölni a népességet, genocidium lesz Romániában.
Folytatódik a mobilizálás. Milyen feltételekkel és hogyan?
A szakszervezetek nagyszabású demonstrációt tartottak szept. 22-én Bukarestben. Más összejövetelek is követik ezt, együtt a többi szakszervezeti szövetséggel, melyek valószínűleg egy általános sztrájkba torkollanak majd. De a kormány rezzenetlenül tűri követeléseinket.
A jelen feltélei között, hogy gondolod: van-e munkásosztály, mely harcol saját érdekeiért a más politkát képviselő kormányokkal szemben?
Azt hiszem, létezik. Nem mondhatjuk, hogy ugyanolyan jól definiálható, mint azelőtt. Azt gondolom, hogy szakmák szerinti szociális osztályok vannak, mindegyikőjük követi saját érdekeit a gyakorlatban. Bizonyos módon lehetséges, hogy azon keresztül, amit a kormány tesz, minden bérből és fizetésből élő ugyanazért a célért összefog ugyanazon támadások ellen. Normális, ha valami ilyesféle dolog történik, mert hiszen a nyugdíjrendszer mindenkit érint, a bércsökkentések általánosak. Tehát lehetséges, hogy a kormány anélkül, hogy akarná, jót tesz: a munkásosztály egyesül.
Részt vettél a nagyon fontos bukaresti tüntetésen. Tudnál adni néhány információt?
A becslések szerint 18 000 tüntető vett részt rajta. A hatóságok persze megpróbálják minimalizálni a számot, de ez valóban egy emberi áradat volt.
Végül az kérdezem, milyen érzésekkel mész Algírba, a világkonferenciára?
Éppen csak kezdem a Nemzetközi Egyetértést felfedezni magamnak. Azt gondolom, hogy ez a konferencia kivételesen fontos lesz. Az az érzésem, hogy nemzetközi szinten kell megszervezni az együttműködést, ahogy mondják: sorainkat összehúzni, megvalósítani az egységet, mert csak így érhetünk el valamit. Megfigyeltem, nemzetközi szinten egyre kevesebb személy kezében koncentrálódik minden gazdagság a többiek ellenében. Ez lehetetlen!
Remélem, hogy valami kontsuktív történik Algírban. Alkalom nyílik arra is, hogy megismerjük, ami nemzetközi szinten történik.
A háború- és kizsákmányolás elleni konferenciáról van szó.
Mindig háborúellenes voltam. A háborúval nem lehet semmit sem megoldani. A tárgyalás és a kommunikáció kell, hogy érvényesüljön.
A kizsákmányolást illetően, ez az első alkalom Romániában, hogy észrevesszük, szabadszemmel is. A dolgok egyre súlyosabbá válnak. Mindig a tárgyalást választottam, nem szeretem az utcai harcot, a hangos követeléseket. De a kormányoffenzívát sem szeretem. Oda jutottunk, hogy egyetlen megoldásnak az utca maradt.
Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris - France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com
Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse
2010. október 15., péntek
Környezeti katasztrófa hosszútávú következményekkel
(Solidaire, a Belga Munkapárt lapja)
(...) Az engedélyek és előírások valójában nagyon lazák. A környezetvédelmi felügyelet számos országban, közöttük Belgiumban is, sok kivánnivalót hagy maga után, többek között hiányos létszámállománya és eszközei. Ahogy más országokban is, főleg a válság idején, a magyar hatóságok szintén lefaragták kiadásaikat e területen.
Mindez igaz európai szinten is. Érvényben van a bányahulladékról szóló direktíva, de a bányalobby elérte valahogyan, valamikor, hogy az alumíniumgyártás folyamán keletkező vörösiszap ne szerepeljen benne. A 90-es évek végén érkezett már figyelmeztetés a megnövekedett kockázatról, melyben bizonyos vegyi anyagok tárolásának hagyag kezelésére hívták fel a figyelmet Magyarországról. De sem a magyar, sem az európai hatóságok nem tettek semmit.
Amíg a tőke logikája nem változik, az ilyen típusú gyilkos incidensek folytatódni fognak. A szabad verseny feltételei között a tőkés osztalékot akar, a haszon csak a még nagyobb profit elérésének invesztálására szolgál, s a biztonság, környezetvédelem nem tartozik közéjük.
Mintegy véletlen egybeesésként éppen a múlt héten került az Európai Parlament elé az európai vizeken történő mélytengeri fúrások felfüggesztéséről szóló javaslat. A Mexikói-öbölben a BP hanyagsága miatt bekövetkezett olajkatasztrófa okán került sor a moratórium kérelmére, addig, míg a baleset technikai okai körülményeire megfelelő fény derül, amit az Európai Parlament elvetett. Marad, hogy várjuk a következő katasztrófát…
(...) Az engedélyek és előírások valójában nagyon lazák. A környezetvédelmi felügyelet számos országban, közöttük Belgiumban is, sok kivánnivalót hagy maga után, többek között hiányos létszámállománya és eszközei. Ahogy más országokban is, főleg a válság idején, a magyar hatóságok szintén lefaragták kiadásaikat e területen.
Mindez igaz európai szinten is. Érvényben van a bányahulladékról szóló direktíva, de a bányalobby elérte valahogyan, valamikor, hogy az alumíniumgyártás folyamán keletkező vörösiszap ne szerepeljen benne. A 90-es évek végén érkezett már figyelmeztetés a megnövekedett kockázatról, melyben bizonyos vegyi anyagok tárolásának hagyag kezelésére hívták fel a figyelmet Magyarországról. De sem a magyar, sem az európai hatóságok nem tettek semmit.
Amíg a tőke logikája nem változik, az ilyen típusú gyilkos incidensek folytatódni fognak. A szabad verseny feltételei között a tőkés osztalékot akar, a haszon csak a még nagyobb profit elérésének invesztálására szolgál, s a biztonság, környezetvédelem nem tartozik közéjük.
Mintegy véletlen egybeesésként éppen a múlt héten került az Európai Parlament elé az európai vizeken történő mélytengeri fúrások felfüggesztéséről szóló javaslat. A Mexikói-öbölben a BP hanyagsága miatt bekövetkezett olajkatasztrófa okán került sor a moratórium kérelmére, addig, míg a baleset technikai okai körülményeire megfelelő fény derül, amit az Európai Parlament elvetett. Marad, hogy várjuk a következő katasztrófát…
2010. október 14., csütörtök
Kormánypolitika
(2010.okt.15.)
A miniszterelnök a második gazdasági akciótervet ismertetve közölte:
1./ elvonják a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket, nem utalják tovább a pénztáraknak, a jövőben pedig lehetőséget teremtenek a pénztártagoknak arra, hogy viszszalépjenek az állami nyugdíjrendszerbe (hárommillió tagot és éves szinten 360 milliárd forint befizetést érint. A tagok számlájára tehát a következő egy évben nem kerül egy fillér járulék sem, a megtakarításokat legfeljebb a hozamok gazdagíthatják, az állami tb-rendszerben ugyanis jelenleg nem lehet a befizetőhöz kötni a nyugdíjfelhalmozást.)
A pénztári tagok jelenleg nyugdíjjárulékuk 8 százalékát fizetik a pénztárakba, a fennmaradó rész kerül az állami nyugdíjalapba. A járulék – szemben az adókkal – kötött felhasználású, csak a társadalombiztosítás céljaira fordítható.
Idén novembertől jövő decemberig (minimum) a pénztártagok számlájára nem kerül egy fillér járulék sem, ez mind a pénztáraknak, mind a tagoknak veszteséget jelent – hacsak letelte után az állam meg nem téríti a kiesett összeget, kamatostul.
2./ a bankadó után további „válságadókat” vezet be a kormàny : a távközlési-telekommunikációs szektornak 61 milliárddal, az energiaszektornak 70 milliárddal, a nagy áruházláncoknak pedig 30 milliárddal kell már idén hozzájárulniuk a közteherviseléshez. – Azért válságadó, mert átmeneti természetű lesz – magyarázta Orbán Viktor. De ezt az adót a három szektornak 2011-ben és 2012-ben is meg kell fizetnie.
3./ mindemellett felfüggesztik a még meg nem kezdett PPP-beruházások szerződéseit, újakat nem kötnek, és a már futó PPP-szerződéseket is újratárgyalják.
4./ a következő év legfontosabb feladata az új, arányos családi adórendszer bevezetése, a foglalkoztatási és a demográfiai fordulat megkezdése, mondja a kormány.
(Magyarázat: van egy ránk erőltetett rendszer, aminek a lényege az, hogy a nyugdíjjárulék negyed része a magánpénztárakban landolt - kötelezően - bizonyos korosztályok esetében. Ez az összeg hiányzott az állami nyugdíjkasszából. Ezért a költségvetés kénytelen volt pótolni, hogy a nyugdíjakat folyósítani tudja. Ehhez viszont rendszeresen hitelt kellett felvennie, éves szinten nettó 360 millárd forintot jelentett, amelyre 180 milliárdos kamatteher is rakódott. Évente összesen tehát 540 milliárdba kerül. Ez a lépés azt fogja jelenteni, hogy az állami nyugdíjkassza hiánya jelentősen lecsökken. Még így is lesz kb. 70-90 milliárd forint. Mi van az egyén magánnyugdíjpénztári befizetésével? Válaszom: dönthet róla. Ugyanis ezzel az intézkedéssel egyidőben mindenki számára megnyitják a visszalépés lehetőségét is az állami nyugdíjrendszerbe és akkor viszi mindenki a pénzét is a nagy kasszába, ami azt fogja jelenteni, hogy a nyugdíja 100%-át az állami rendszerből kapja majd, amelyben ezek az évek is (magánnyugdíjpénztári évek) száz százalékban elismerésre kerülnek.
Az persze továbbra is természetes követelés lehet, hogy mind az egészségügyben mind a nyugdíjrendszer felett állítsák vissza a társadalmi felügyeletet, nevezetesen ismét legyenek önkormányzatok.
Az természetesen sajnálatos, hogy számos olyan dolgot a konzervatív kormány lép meg, amit - a magát baloldalinak mondó - előző kormányzatnak kellett volna megtennie. Ahelyett, hogy ezeket a lépéseket megtették volna ráeresztették Demján pribékjeit Bajnai vezetésével az országra, aminek a következménye lett a tökéletes társadalmi kiábrándultság a totális Fidesz győzelem. Ráadásul a szocik még büszkélkedtek is vele, hogy ők bizony meg merték lépni a megszorító intézkedéseket.
Kétségtelen, hogy a baloldal furcsa versenyhelyzetbe kerül.
A bankadó, a multik megadóztatása, az energia árak befagyasztása a közvélemény szemében - ráadásul némi demagóg retorikával is megfűszerezve - maga a "csoda".
A baloldalnak tehát überelni kell ezeket a gazdaságpolitikai lépéseket, még offenzívabb baloldali politikát kell képviselni.)
Kétséges, hogy mit szól mindehhez az Európai Unió, mely tiltja az államosítást, előírja a szabad versenyt.
Megszorítások is lesznek biztosan, ha a kormány tartani akarja a GDP 3,8 %-os hiányát.
Áttételesen pedig az energiaszektortól, a kereskedelmi szektortól és a telekommunikációs szektortól (itt a kormány összesen 161 milliárdot akar elvonni), ezek a cégek a veszteségeiket valamilyen formában átterhelik a fogyasztókra.
A másik oldal pedig, hogy mindössze egyszázalékos növekményre számíthat jövőre az oktatást, az egészségügyet, a szociális szférát, a sportot és a kultúrát irányító Nemzeti Erőforrás Minisztérium a közpénzekből, miközben a tárca kilencszázalékos többletre tartott volna igényt.
Elbocsátások jönnek: százmilliárddal kevesebb jut pl. az egészségügyre, a fejlesztések visszafogására és saját kezdeményezésű megszorításokra kényszerül a miniszter, ha eleget akar tenni a költségvetési köriratban megfogalmazott nemzetgazdasági tárca elvárásainak. A legnagyobb vesztes a kultúra lesz, ez a terület az idei keretének csak 84 százalékára számíthat.
A miniszterelnök a második gazdasági akciótervet ismertetve közölte:
1./ elvonják a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket, nem utalják tovább a pénztáraknak, a jövőben pedig lehetőséget teremtenek a pénztártagoknak arra, hogy viszszalépjenek az állami nyugdíjrendszerbe (hárommillió tagot és éves szinten 360 milliárd forint befizetést érint. A tagok számlájára tehát a következő egy évben nem kerül egy fillér járulék sem, a megtakarításokat legfeljebb a hozamok gazdagíthatják, az állami tb-rendszerben ugyanis jelenleg nem lehet a befizetőhöz kötni a nyugdíjfelhalmozást.)
A pénztári tagok jelenleg nyugdíjjárulékuk 8 százalékát fizetik a pénztárakba, a fennmaradó rész kerül az állami nyugdíjalapba. A járulék – szemben az adókkal – kötött felhasználású, csak a társadalombiztosítás céljaira fordítható.
Idén novembertől jövő decemberig (minimum) a pénztártagok számlájára nem kerül egy fillér járulék sem, ez mind a pénztáraknak, mind a tagoknak veszteséget jelent – hacsak letelte után az állam meg nem téríti a kiesett összeget, kamatostul.
2./ a bankadó után további „válságadókat” vezet be a kormàny : a távközlési-telekommunikációs szektornak 61 milliárddal, az energiaszektornak 70 milliárddal, a nagy áruházláncoknak pedig 30 milliárddal kell már idén hozzájárulniuk a közteherviseléshez. – Azért válságadó, mert átmeneti természetű lesz – magyarázta Orbán Viktor. De ezt az adót a három szektornak 2011-ben és 2012-ben is meg kell fizetnie.
3./ mindemellett felfüggesztik a még meg nem kezdett PPP-beruházások szerződéseit, újakat nem kötnek, és a már futó PPP-szerződéseket is újratárgyalják.
4./ a következő év legfontosabb feladata az új, arányos családi adórendszer bevezetése, a foglalkoztatási és a demográfiai fordulat megkezdése, mondja a kormány.
(Magyarázat: van egy ránk erőltetett rendszer, aminek a lényege az, hogy a nyugdíjjárulék negyed része a magánpénztárakban landolt - kötelezően - bizonyos korosztályok esetében. Ez az összeg hiányzott az állami nyugdíjkasszából. Ezért a költségvetés kénytelen volt pótolni, hogy a nyugdíjakat folyósítani tudja. Ehhez viszont rendszeresen hitelt kellett felvennie, éves szinten nettó 360 millárd forintot jelentett, amelyre 180 milliárdos kamatteher is rakódott. Évente összesen tehát 540 milliárdba kerül. Ez a lépés azt fogja jelenteni, hogy az állami nyugdíjkassza hiánya jelentősen lecsökken. Még így is lesz kb. 70-90 milliárd forint. Mi van az egyén magánnyugdíjpénztári befizetésével? Válaszom: dönthet róla. Ugyanis ezzel az intézkedéssel egyidőben mindenki számára megnyitják a visszalépés lehetőségét is az állami nyugdíjrendszerbe és akkor viszi mindenki a pénzét is a nagy kasszába, ami azt fogja jelenteni, hogy a nyugdíja 100%-át az állami rendszerből kapja majd, amelyben ezek az évek is (magánnyugdíjpénztári évek) száz százalékban elismerésre kerülnek.
Az persze továbbra is természetes követelés lehet, hogy mind az egészségügyben mind a nyugdíjrendszer felett állítsák vissza a társadalmi felügyeletet, nevezetesen ismét legyenek önkormányzatok.
Az természetesen sajnálatos, hogy számos olyan dolgot a konzervatív kormány lép meg, amit - a magát baloldalinak mondó - előző kormányzatnak kellett volna megtennie. Ahelyett, hogy ezeket a lépéseket megtették volna ráeresztették Demján pribékjeit Bajnai vezetésével az országra, aminek a következménye lett a tökéletes társadalmi kiábrándultság a totális Fidesz győzelem. Ráadásul a szocik még büszkélkedtek is vele, hogy ők bizony meg merték lépni a megszorító intézkedéseket.
Kétségtelen, hogy a baloldal furcsa versenyhelyzetbe kerül.
A bankadó, a multik megadóztatása, az energia árak befagyasztása a közvélemény szemében - ráadásul némi demagóg retorikával is megfűszerezve - maga a "csoda".
A baloldalnak tehát überelni kell ezeket a gazdaságpolitikai lépéseket, még offenzívabb baloldali politikát kell képviselni.)
Kétséges, hogy mit szól mindehhez az Európai Unió, mely tiltja az államosítást, előírja a szabad versenyt.
Megszorítások is lesznek biztosan, ha a kormány tartani akarja a GDP 3,8 %-os hiányát.
Áttételesen pedig az energiaszektortól, a kereskedelmi szektortól és a telekommunikációs szektortól (itt a kormány összesen 161 milliárdot akar elvonni), ezek a cégek a veszteségeiket valamilyen formában átterhelik a fogyasztókra.
A másik oldal pedig, hogy mindössze egyszázalékos növekményre számíthat jövőre az oktatást, az egészségügyet, a szociális szférát, a sportot és a kultúrát irányító Nemzeti Erőforrás Minisztérium a közpénzekből, miközben a tárca kilencszázalékos többletre tartott volna igényt.
Elbocsátások jönnek: százmilliárddal kevesebb jut pl. az egészségügyre, a fejlesztések visszafogására és saját kezdeményezésű megszorításokra kényszerül a miniszter, ha eleget akar tenni a költségvetési köriratban megfogalmazott nemzetgazdasági tárca elvárásainak. A legnagyobb vesztes a kultúra lesz, ez a terület az idei keretének csak 84 százalékára számíthat.
2010. október 13., szerda
A kubai ötök
12 éve ül börtönben az az öt kubai állampolgár az Egyesült Államokban, akik Kuba-ellenes terrorista csoportok megfigyelésére és megfékezésére érkeztek Dél-Floridába a ’90-es évek elején. Valamilyen ok folytán a nemzetközi sajtóban csak elvétve hallani a "kubai ötök" ügyéről. A „csend megtörésének” jegyében a Kubai Köztársaság külképviseletein világszerte szolidaritási napot tartottak október 2-án, így Budapesten is. A sajtónyilvános eseményen a Kitekintő munkatársa is jelen volt.
Florida déli része – mely mindössze 180 km távolságra van Kubától – évtizedek óta menedékhelyül szolgál a Kubából száműzött Castro ellenes terrorista csoportoknak. Megannyi, a félszigetről indított támadás érte Kubát a forradalom győzelme óta, majd a ’90-es évek első felében a terror egy újabb hulláma indult, mely a turisztikai központokat célozta. Kuba többször kifejezte tiltakozását a terrorista mozgalmak ellen az Egyesült Államoknak és az ENSZ előtt is, de nem kapott választ.
Az északi szomszéd nemcsak hogy nem tett semmit, de támogatta is a nem baráti kommunista rezsim elleni akciókat. Az USA fizette „kubai zsoldosok” tevékenységének megakadályozására utazott a ’90-es évek elején öt fegyvertelen kubai Floridába. Gerardo Hernandez, Ramón Labańino, Antonio Guerrero, Fernando Gonzalez és René Gonzalez feladata lényegében a terrorelhárítás volt. 1998. szeptember 12-én azonban az FBI letartóztatta őket. A vád kémkedés volt.
A precedens nélküli jogeset
Tárgyalásuk csak 2000-ben kezdődött meg. Ezt megelőzően jogtalanul tartották őket fogva 17 hónapig magáncellákban, ezt követően pedig maga az eljárás is számos ponton sértette a nemzetközi jogi normákat. Az ügyet a Miami Bíróságon tárgyalták, mely eleve kizárta a tisztességes és független eljárás lehetőségét, hiszen – a védőügyvédek által bizonyítottan – a kubai maffia uralta és befolyásolta a dél-floridai város törvényszékét. Az általuk fizetett intenzív sajtóhadjáratnak sikerült meggyőznie a közvéleményt és az esküdteket az öt kubai bűnösségéről.
A Miami Bíróság a lehető legmagasabb büntetést szabta ki rájuk, mely igazságtalan és mértéktelen ítélet volt, tekintve, hogy a tényleges kémkedést sosem sikerült bizonyítani, az öt férfinál nem találtak semmilyen olyan, az USA kormánya számára bizalmas információkat tartalmazó dokumentumot, mely az állam elleni kémkedésükről tanúskodott volna. Így a vád a kémkedés elkövetésében való megegyezés volt. Ezen felül a hamis névhasználatért, és mert ügynöki tevékenységüket elmulasztották bejelenteni az amerikai hatóságoknak, hárman közülük életfogytiglani büntetést kaptak, megtoldva 10 vagy annál több évvel mind három esetben. A másik két kubai pedig 19, illetve 15 év letöltendő börtönbüntetést kapott.
Ezt követően a védőügyvédek benyújtották a fellebbezést az Atlantai Fellebbviteli Bírósághoz, mely 2003-ban kezdte tárgyalni ügyüket. A fellebbezési eljárás érdekessége, hogy a bíróság először semmissé nyilvánította mind az ötük ítéletét, viszont a szövetségi kormány utasítására az ítészek felülvizsgálták a döntést, mely így már megerősítette a kubaiak bűnösségét.
A jogi lépcsők legfelső fokára – ezzel egyben az utolsó jogorvoslati lehetőséghez – érkeztek, amikor 2008 decemberében a védők Legfelsőbb Bírósághoz küldték el kérvényüket, hogy ítélkezzen az ügyben. Köztudottan az amerikai igazságszolgáltatási fórumok legmagasabbika a hozzá benyújtott jogeseteknek mindössze 10%-ával foglalkozik. Általában előremozdítja a kérvényező ügyét, ha van összeköttetése, ismerőse, aki a bíróságnak ajánlja az ügyet. Az öt kubai esetében nem egy, de 12 bírósághoz közeli kapcsolatról beszélhetünk. Emellett 10 Nobel-díjas, az Európai Parlament és az ENSZ is kérte levélben az Legfelsőbb Bíróságot, hogy vegye fel az ügyet, és vizsgálja felül.
A sok ezer kérelem ellenére mégis úgy döntött, a szövetségi kormány közvetlen utasítására, hogy nem foglalkozik az esettel. Az ekkor még frissen elnökké választott Obama elnöknek főügyésze javasolta, hogy akadályozza meg az ügy Legfelsőbb Bíróság előtti tárgyalását – írja az amerikai The Nation. Újabb bizonyíték, hogy politikai ügyről van szó. Végül a Miami Bíróság a hozzá visszaküldött három kubai ügyében némiképp csökkentette a büntetést, de fel nem mentette őket sem.
Feleségek, akik nem kaptak vízumot
Megemlítendő, hogy az eljárás során milyen igazságtalanságokat, jogtalanságokat kellett a kubaiaknak elszenvedniük. Amíg ügyüket tárgyalták végig fogva tartották őket, noha lehettek volna házi őrizetben is. 17 hónapig magánzárkában tartották őket, megakadályozva ezzel, hogy családtagjaikkal, egymással vagy ügyvédeikkel találkozzanak.
Ezen felül a hatóságok nem mutattak nagy hajlandóságot, hogy beengedjék az országba a bebörtönzött kubaiak rokonait, hogy azok meglátogathassák őket, amely jog minden fogvatartottat megillet. Gerardo Hernandez és René Gonzalez felesége a mai napig nem kapták meg a vízumot az Egyesült Államoktól, hogy odautazhassanak férjüket meglátogatni. A többiek esetében pedig a szokásosnál is hosszabbra nyúlt a beutazási engedély kiadásának procedúrája. Évente körülbelül egy vízumot adtak ki.
Nemzetközi tiltakozás
Az igazságtalan eljárást az Amnesty International is elítélte. Az Egyesült Államok kormányához 2006-ban írt levelében szükségtelen büntetésnek találta, hogy megtagadták a vízumot két kubai feleségétől. A szervezet szerint ezzel az USA igazságszolgáltatása szembement a nemzetközi jogi normákkal, megsértette a fogvatartottakkal való humánus bánásmód elvét, és az állam kötelezettségét a családi élet védelmére. Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosságának önkényes letartóztatásokkal foglalkozó munkacsoportja is megállapította 2005-ben, hogy az öt kubai szabadságtól való megfosztása önkényes döntés volt, a Miami Bíróságon nem élvezhették egy peres eljárás során elvárt objektivitást és pártatlanságot. Felszólította az USA kormányát, hogy mihamarabb hozza helyre a bíróság tévedését.
Az öt kubai ügyéről sokáig nem tudhatott a nyilvánosság. Először 2004-ben jelent meg egy cikk a New York Times hasábjain, melyet az amerikai szolidaritási mozgalom fizetett. Azóta számos ismert személy, nemzetközi szervezetek, Nobel-díjasok, politikusok, ügyvédek és civil csoportosulások indítottak szolidaritási mozgalmat az öt bebörtönzött kubai mellett. Ezen támogatóknak köszönhetőek azok az amicus curiae beadványok is, amelyeket a Legfelsőbb Bírósághoz nyújtottak be az eljárástól független felek, hogy ezzel is ösztönözzék, vegye fel napirendjére az öt kubai perének felülvizsgálatát – mindez sikertelenül.
Mi lehet a megoldás?
Az ismert színészek, mint például Sean Penn, Oliver Stone, Susan Sarandon vagy Martin Sheen csakúgy kiállnak az öt kubai kiszabadítása mellett, mint például az afrikai antikolonialista politikus Julius Nyerere lánya. Egyéni tiltakozásuknak egy Barack Obama elnökhöz írt levélben adnak hangot, mely mostanra az egyetlen megoldás maradt, hogy az Egyesült Államok szabadon engedje az igazságtalanul elítélt kubaiakat.
Az amerikai elnöknek alkotmányos joga, hogy megváltoztassa a bíróság döntését, és „kegyelmet” adjon a foglyoknak. Éppen ezért Kuba budapesti nagykövet asszonya is arra ösztönöz minden olyan magyar polgárt, aki nem ért egyet az öt kubai 12 éve tartó igazságtalan fogva tartásával, hogy csatlakozzon a mozgalomhoz, és írjon levelet Barack Obama elnöknek. A világ minden tájáról érkező tiltakozó hangok talán meggyőzik az elnököt.
Az Amerikai Egyesült Államokról, mely a demokráciát, az emberi szabadságjogokat állama és jogrendszere alapelvének tekinti, sőt mi több, más országokban is a demokratikus fejlődés legfőbb támogatójaként lép fel, az öt kubai bebörtönzésének ügye eléggé ellentmondásos képet fest. Tovább rontja hitelét ráadásul, hogy ezek az emberek a hazájuk elleni terrorista merényletek megakadályozásán munkálkodtak. Úgy tűnik azonban, ebben az értelmezésben a terrorizmus elleni harc mégsem volt az "Északi Kolosszus" ínyére. A terrorelhárítás kivételesen nem támogatást, hanem börtönt kapott. Ezzel viszont az USA ellehetetleníti a Kubával való évtizedes rossz viszony megoldását, ez a kettőjük közti konfliktus egyik alapköve marad.
Florida déli része – mely mindössze 180 km távolságra van Kubától – évtizedek óta menedékhelyül szolgál a Kubából száműzött Castro ellenes terrorista csoportoknak. Megannyi, a félszigetről indított támadás érte Kubát a forradalom győzelme óta, majd a ’90-es évek első felében a terror egy újabb hulláma indult, mely a turisztikai központokat célozta. Kuba többször kifejezte tiltakozását a terrorista mozgalmak ellen az Egyesült Államoknak és az ENSZ előtt is, de nem kapott választ.
Az északi szomszéd nemcsak hogy nem tett semmit, de támogatta is a nem baráti kommunista rezsim elleni akciókat. Az USA fizette „kubai zsoldosok” tevékenységének megakadályozására utazott a ’90-es évek elején öt fegyvertelen kubai Floridába. Gerardo Hernandez, Ramón Labańino, Antonio Guerrero, Fernando Gonzalez és René Gonzalez feladata lényegében a terrorelhárítás volt. 1998. szeptember 12-én azonban az FBI letartóztatta őket. A vád kémkedés volt.
A precedens nélküli jogeset
Tárgyalásuk csak 2000-ben kezdődött meg. Ezt megelőzően jogtalanul tartották őket fogva 17 hónapig magáncellákban, ezt követően pedig maga az eljárás is számos ponton sértette a nemzetközi jogi normákat. Az ügyet a Miami Bíróságon tárgyalták, mely eleve kizárta a tisztességes és független eljárás lehetőségét, hiszen – a védőügyvédek által bizonyítottan – a kubai maffia uralta és befolyásolta a dél-floridai város törvényszékét. Az általuk fizetett intenzív sajtóhadjáratnak sikerült meggyőznie a közvéleményt és az esküdteket az öt kubai bűnösségéről.
A Miami Bíróság a lehető legmagasabb büntetést szabta ki rájuk, mely igazságtalan és mértéktelen ítélet volt, tekintve, hogy a tényleges kémkedést sosem sikerült bizonyítani, az öt férfinál nem találtak semmilyen olyan, az USA kormánya számára bizalmas információkat tartalmazó dokumentumot, mely az állam elleni kémkedésükről tanúskodott volna. Így a vád a kémkedés elkövetésében való megegyezés volt. Ezen felül a hamis névhasználatért, és mert ügynöki tevékenységüket elmulasztották bejelenteni az amerikai hatóságoknak, hárman közülük életfogytiglani büntetést kaptak, megtoldva 10 vagy annál több évvel mind három esetben. A másik két kubai pedig 19, illetve 15 év letöltendő börtönbüntetést kapott.
Ezt követően a védőügyvédek benyújtották a fellebbezést az Atlantai Fellebbviteli Bírósághoz, mely 2003-ban kezdte tárgyalni ügyüket. A fellebbezési eljárás érdekessége, hogy a bíróság először semmissé nyilvánította mind az ötük ítéletét, viszont a szövetségi kormány utasítására az ítészek felülvizsgálták a döntést, mely így már megerősítette a kubaiak bűnösségét.
A jogi lépcsők legfelső fokára – ezzel egyben az utolsó jogorvoslati lehetőséghez – érkeztek, amikor 2008 decemberében a védők Legfelsőbb Bírósághoz küldték el kérvényüket, hogy ítélkezzen az ügyben. Köztudottan az amerikai igazságszolgáltatási fórumok legmagasabbika a hozzá benyújtott jogeseteknek mindössze 10%-ával foglalkozik. Általában előremozdítja a kérvényező ügyét, ha van összeköttetése, ismerőse, aki a bíróságnak ajánlja az ügyet. Az öt kubai esetében nem egy, de 12 bírósághoz közeli kapcsolatról beszélhetünk. Emellett 10 Nobel-díjas, az Európai Parlament és az ENSZ is kérte levélben az Legfelsőbb Bíróságot, hogy vegye fel az ügyet, és vizsgálja felül.
A sok ezer kérelem ellenére mégis úgy döntött, a szövetségi kormány közvetlen utasítására, hogy nem foglalkozik az esettel. Az ekkor még frissen elnökké választott Obama elnöknek főügyésze javasolta, hogy akadályozza meg az ügy Legfelsőbb Bíróság előtti tárgyalását – írja az amerikai The Nation. Újabb bizonyíték, hogy politikai ügyről van szó. Végül a Miami Bíróság a hozzá visszaküldött három kubai ügyében némiképp csökkentette a büntetést, de fel nem mentette őket sem.
Feleségek, akik nem kaptak vízumot
Megemlítendő, hogy az eljárás során milyen igazságtalanságokat, jogtalanságokat kellett a kubaiaknak elszenvedniük. Amíg ügyüket tárgyalták végig fogva tartották őket, noha lehettek volna házi őrizetben is. 17 hónapig magánzárkában tartották őket, megakadályozva ezzel, hogy családtagjaikkal, egymással vagy ügyvédeikkel találkozzanak.
Ezen felül a hatóságok nem mutattak nagy hajlandóságot, hogy beengedjék az országba a bebörtönzött kubaiak rokonait, hogy azok meglátogathassák őket, amely jog minden fogvatartottat megillet. Gerardo Hernandez és René Gonzalez felesége a mai napig nem kapták meg a vízumot az Egyesült Államoktól, hogy odautazhassanak férjüket meglátogatni. A többiek esetében pedig a szokásosnál is hosszabbra nyúlt a beutazási engedély kiadásának procedúrája. Évente körülbelül egy vízumot adtak ki.
Nemzetközi tiltakozás
Az igazságtalan eljárást az Amnesty International is elítélte. Az Egyesült Államok kormányához 2006-ban írt levelében szükségtelen büntetésnek találta, hogy megtagadták a vízumot két kubai feleségétől. A szervezet szerint ezzel az USA igazságszolgáltatása szembement a nemzetközi jogi normákkal, megsértette a fogvatartottakkal való humánus bánásmód elvét, és az állam kötelezettségét a családi élet védelmére. Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosságának önkényes letartóztatásokkal foglalkozó munkacsoportja is megállapította 2005-ben, hogy az öt kubai szabadságtól való megfosztása önkényes döntés volt, a Miami Bíróságon nem élvezhették egy peres eljárás során elvárt objektivitást és pártatlanságot. Felszólította az USA kormányát, hogy mihamarabb hozza helyre a bíróság tévedését.
Az öt kubai ügyéről sokáig nem tudhatott a nyilvánosság. Először 2004-ben jelent meg egy cikk a New York Times hasábjain, melyet az amerikai szolidaritási mozgalom fizetett. Azóta számos ismert személy, nemzetközi szervezetek, Nobel-díjasok, politikusok, ügyvédek és civil csoportosulások indítottak szolidaritási mozgalmat az öt bebörtönzött kubai mellett. Ezen támogatóknak köszönhetőek azok az amicus curiae beadványok is, amelyeket a Legfelsőbb Bírósághoz nyújtottak be az eljárástól független felek, hogy ezzel is ösztönözzék, vegye fel napirendjére az öt kubai perének felülvizsgálatát – mindez sikertelenül.
Mi lehet a megoldás?
Az ismert színészek, mint például Sean Penn, Oliver Stone, Susan Sarandon vagy Martin Sheen csakúgy kiállnak az öt kubai kiszabadítása mellett, mint például az afrikai antikolonialista politikus Julius Nyerere lánya. Egyéni tiltakozásuknak egy Barack Obama elnökhöz írt levélben adnak hangot, mely mostanra az egyetlen megoldás maradt, hogy az Egyesült Államok szabadon engedje az igazságtalanul elítélt kubaiakat.
Az amerikai elnöknek alkotmányos joga, hogy megváltoztassa a bíróság döntését, és „kegyelmet” adjon a foglyoknak. Éppen ezért Kuba budapesti nagykövet asszonya is arra ösztönöz minden olyan magyar polgárt, aki nem ért egyet az öt kubai 12 éve tartó igazságtalan fogva tartásával, hogy csatlakozzon a mozgalomhoz, és írjon levelet Barack Obama elnöknek. A világ minden tájáról érkező tiltakozó hangok talán meggyőzik az elnököt.
Az Amerikai Egyesült Államokról, mely a demokráciát, az emberi szabadságjogokat állama és jogrendszere alapelvének tekinti, sőt mi több, más országokban is a demokratikus fejlődés legfőbb támogatójaként lép fel, az öt kubai bebörtönzésének ügye eléggé ellentmondásos képet fest. Tovább rontja hitelét ráadásul, hogy ezek az emberek a hazájuk elleni terrorista merényletek megakadályozásán munkálkodtak. Úgy tűnik azonban, ebben az értelmezésben a terrorizmus elleni harc mégsem volt az "Északi Kolosszus" ínyére. A terrorelhárítás kivételesen nem támogatást, hanem börtönt kapott. Ezzel viszont az USA ellehetetleníti a Kubával való évtizedes rossz viszony megoldását, ez a kettőjük közti konfliktus egyik alapköve marad.
A szupergazdagok gazdagodnak, mindenki más szegényedik
http://www.truth-out.org/the-super-rich-get-richer-everyone-else-gets-poorer-and-democrats-punt63544?print
2010. szeptember 27.
Robert Reich: The Super Rich Get Richer, Everyone Else Gets Poorer and the Democrats Punt
Ebben az évben a szupergazdagok még gazdagabbak lettek, és a legtöbbjük mégis kevesebb adót fizet az oktatás, a szakképzés és a munkahelyteremtés támogatására, mint mi többiek. A Forbes magazin éppen kibocsátott, éves áttekintése szerint a 400 leggazdagabb amerikai összesített vagyona ez évben 8%-kal, 1,37 billió USD-ra nőtt. A jegyzékben szereplő 217-nek nőtt a vagyona, 85-nek csökkent.
Például, Charles és David Koch energia-mágnások, akik hatalmas pénzösszegeket öntenek a republikánus pénzesládákba és szponzorálják a teadélutánosokat Amerika-szerte, egyenként 5,5 milliárdot nyertek a múlt évben. Most mindegyiküknek 21,5 milliárd USD a vagyona.
A Wall Street továbbra is uralja a jegyzéket; a leggazdagabb 400-ból 109 a pénzügyekben vagy a befektetésekben működik.
Egy másik felmérésből megtudjuk, hogy 25 felső fedezetialap-menedzser egyenként átlagosan 1 milliárdot keresett, de átlag 17% adót fizetett (mivel a bevételükből ennyit minősítenek tőkenövekménynek, amelyet 15%-kal adóztatnak, hála Bush adócsökkentéseinek).
Amerika többi része persze szegényedett. A nyomorban élők száma a háború utáni csúcsig nőtt. Az átlagbér tovább romlik. És mintegy 20 millió amerikainak nincs munkája.
Amerika történelmében csak kétszer birtokoltak ennyit ilyen kevesen, és volt a szakadék köztük és a nagy többség között ilyen tátongó: az 1920-as évek végén és a rabló bárók korában, az 1880-as években.
És mégis, a 2001-es és 2003-as évek Bush-féle adócsökkentései, amelyeknek majd minden előnye a gazdagoknak jutott, továbbra is érvényesek.
A demokraták az időközi választások utánra halasztották a szavazást arról, hogy ezek az előnyök amerikaiak felső 2%-nak jussanak, vagy az alsó 98%-nak.
A demokraták így feladtak egy meghatározó témát, amely képessé tehette volna őket az utóbbi három évtized nagy sztorijának – a gazdasági növekedés majd minden nyereségének a csúcson való felhalmozása – a bemutatására és a megfordításának a megindítására.
Fognak ők valaha is valamit tanulni?
(Ford. Szende Gy.)
http://www.truth-out.org/five-ways-democrats-can-avoid-a-catastrophe-and-pull-off-mother-all-upsets63784?print
Moore, Michael: Öt mód, amellyel a demokraták elkerülhetik a katasztrófát
Michael Moore: Five Ways the Democrats Can Avoid a Catastrophe and Pull Off the Mother of All Upsets
2010. október 1.
Egy hónap múlva lesznek a választások, és igen, reménytelennek látszanak. November 2. Lesz az a nap, amikor a demokraták várhatóan összetörnek és égnek.
Szomorú, ezt a helyzetet a demokraták hozták magukra, még ha nem is a többségük teremtette a bajt, amelyben vannak. De több mint másfél évük volt elkezdeni a javítást. Ehelyett rémüldöznek amióta átvették a hatalmat. Sokuk rászolgált a közelgő vereségre.
De ha Önök úgy vélik, hogy visszatérni 2001-2008-hoz merő őrültség lenne, valószínűleg egyetértenek azzal, hogy nincs más választás mint megmenteni a demokratákat önmaguktól.
Emlékeztető Obama elnöknek és a Demokrata Párt vezetőségének Michael Moore-tól
Tárgy: Öt dolog, amit a demokraták tehetnek, hogy fordulatot érjenek el november 2-ig
1./ Azonnali TV-hirdetésekkel, internetes videókkal és megjelenésekkel sulykolni, ki az ördög döntött bennünket ebbe a nyomorúságba, amelyben vagyunk.
Nekünk, amerikaiaknak nagyon rövid az emlékezetünk. (Gyors próba: Ki nyerte a legjobb film Oszkár-díját tavaly?) Az embereket újra és újra emlékeztetni kell arra, hogy a REPUBLIKÁNUSOK voltak azok, akik szükségtelen támadást agyaltak ki és vezettek két ország ellen, az eddigi leghosszabb háborúnkba taszítva bennünket, háborúkba, amelyek végül több mint 3 billió USD-ba fognak kerülni. Bush és társai okozták a gazdaságunknak a Nagy Depresszió óta legnagyobb összeomlását is. Nem tudok senkit Hollywood-ban, aki ne mutatná be Önöknek ezeket a dolgokat INGYEN. Demokraták, bíráljatok! Ne legyetek többé tehetetlen társaság, hadd kapják meg az aljasok a magukét! A közönség meg fog lepődni azon, hogy megtaláltátok a bátorságotokat és a gerinceteket!
2./ Vádolni a bűnözőket
Jelentsétek ki, hogy az igazságügyi minisztérium vádemelésre fog törekedni azok ellen, akik a gazdasági összeomlást okozták és akik háborús profitokat szereztek. Nevezzétek a nevén: szervezett bűnözés! Használjátok a RICO (Racketeer Influenced and Corrupt Organizations Act, gengszterek befolyása alatt álló, korrupt szervezetekre vonatkozó) törvényt! Használjátok az alaptörvényeket, amelyek minden fajta csalást bűncselekménnyé minősítenek! Forduljatok szembe azokkal, akik milliárdokat loptak, fizettessetek velük és az emberek szeretni fognak benneteket.
3./ Jelentsetek be moratóriumot a családi házak elárverezésére
A múlt hónapban (augusztusban) több házat árvereztek el, mint bármely hónapban az USA történetében. A helyzet rosszabb mint a valaha is volt, a legrosszabb év, 2009 bármelyik havában. És most, ezen a héten a százezreket házukból kidobó, legnagyobb bűnszervezetek közül kettőt (GMAC és JPMorgan Chase) arra kényszerítettek, hogy pillanatnyira hagyják ezt abba. Kiderült, hogy valójában nem végezték el a papírmunkát annak a bizonyítására, hogy ezek a házak ténylegesen a tulajdonukban vannak! Ez őrület. Ha tesznek valamit a középosztályért e héten, tegyék ezt. Az idejükből egy órát igényel megírni és kibocsátani a rendeletet.
4. Jelentsetek be egy új, 21. századi WPA-t (Munkahelyfejlesztési Igazgatóság, Works Progress Administration, amelyet 1935-ben indítottak és 1939-ben módosítottak hatalmas közmunkákkal munkahelyek létesítésére)
„Munkafelvétel! A KORMÁNY VESZ FEL!” Dolgozzatok ki egyszerű tervet elég ember foglalkoztatására, hogy javítsák az utainkat, az öregedő iskolákat, újra építsék az infrastruktúránkat. Finanszírozzátok ezt megadóztatva a leggazdagabb 1%-ot, amelynek nagyobb pénzvagyona van, mint az összes amerikai 95%-ának együttvéve! A munkanélküliség 5%-ra fog csökkenni. Keresztül tudjátok ezt vinni? Bizonyosan nem, ha meg sem próbáljátok! Amint próbáljátok, jelentsétek be, hogy kényszeríteni fogjátok a republikánus szenátorokat akik obstruálni akarnak majd, ténylegesen obstruálni! És Amerika látni fogja, kik ők valójában.
5. Jelentsétek be, hogy egyetlen demokrata sem fog elfogadni SEMMILYEN Wall Streetről származó pénzt a következő választási ciklusban
Válasszatok ki egy napot a következő héten. Állítsátok fel a demokrata kongresszusi társaitokat a Kapitóliummal szemben (Obama elnökkel) és fogadjátok meg, hogy ha Amerika megengedi nektek megtartani a többséget a Kongresszusban, közületek senki sem fog elfogadni egy penny-t sem a 2012-es választásokra. Ehelyett ígérjétek meg, hogy csak 2, 5 és 10 USD-os adományokat fogtok elfogadni. Fogadjátok meg azt is, hogy nem vállaltok állást lobbistaként vagy ügyvédként SEMMILYEN vállalatnál tíz évig a Kongresszus elhagyása után. Ez erőteljes üzenet lesz az átlagos amerikainak, aki torkig van a korrupt politikusokkal – és látni fogjátok mi történik.
És még két bonusz javaslat: Használjátok a humorotokat és menjetek utána ezeknek a jelölteknek és szövegeiknek mindazzal a vidám gúnnyal, amelyre rászolgálnak. Hagyjátok abba a panaszkodást a „bázisra”, amely nem tesz eleget a segítésekért. Segítséget akartok? Tegyetek érte valamit ezen a héten. Én felkínáltam öt javaslatot. Biztos vagyok abban, hogy a „bázisnak” több javaslata is van.
(Ford. Szende Gy.)
2010. szeptember 27.
Robert Reich: The Super Rich Get Richer, Everyone Else Gets Poorer and the Democrats Punt
Ebben az évben a szupergazdagok még gazdagabbak lettek, és a legtöbbjük mégis kevesebb adót fizet az oktatás, a szakképzés és a munkahelyteremtés támogatására, mint mi többiek. A Forbes magazin éppen kibocsátott, éves áttekintése szerint a 400 leggazdagabb amerikai összesített vagyona ez évben 8%-kal, 1,37 billió USD-ra nőtt. A jegyzékben szereplő 217-nek nőtt a vagyona, 85-nek csökkent.
Például, Charles és David Koch energia-mágnások, akik hatalmas pénzösszegeket öntenek a republikánus pénzesládákba és szponzorálják a teadélutánosokat Amerika-szerte, egyenként 5,5 milliárdot nyertek a múlt évben. Most mindegyiküknek 21,5 milliárd USD a vagyona.
A Wall Street továbbra is uralja a jegyzéket; a leggazdagabb 400-ból 109 a pénzügyekben vagy a befektetésekben működik.
Egy másik felmérésből megtudjuk, hogy 25 felső fedezetialap-menedzser egyenként átlagosan 1 milliárdot keresett, de átlag 17% adót fizetett (mivel a bevételükből ennyit minősítenek tőkenövekménynek, amelyet 15%-kal adóztatnak, hála Bush adócsökkentéseinek).
Amerika többi része persze szegényedett. A nyomorban élők száma a háború utáni csúcsig nőtt. Az átlagbér tovább romlik. És mintegy 20 millió amerikainak nincs munkája.
Amerika történelmében csak kétszer birtokoltak ennyit ilyen kevesen, és volt a szakadék köztük és a nagy többség között ilyen tátongó: az 1920-as évek végén és a rabló bárók korában, az 1880-as években.
És mégis, a 2001-es és 2003-as évek Bush-féle adócsökkentései, amelyeknek majd minden előnye a gazdagoknak jutott, továbbra is érvényesek.
A demokraták az időközi választások utánra halasztották a szavazást arról, hogy ezek az előnyök amerikaiak felső 2%-nak jussanak, vagy az alsó 98%-nak.
A demokraták így feladtak egy meghatározó témát, amely képessé tehette volna őket az utóbbi három évtized nagy sztorijának – a gazdasági növekedés majd minden nyereségének a csúcson való felhalmozása – a bemutatására és a megfordításának a megindítására.
Fognak ők valaha is valamit tanulni?
(Ford. Szende Gy.)
http://www.truth-out.org/five-ways-democrats-can-avoid-a-catastrophe-and-pull-off-mother-all-upsets63784?print
Moore, Michael: Öt mód, amellyel a demokraták elkerülhetik a katasztrófát
Michael Moore: Five Ways the Democrats Can Avoid a Catastrophe and Pull Off the Mother of All Upsets
2010. október 1.
Egy hónap múlva lesznek a választások, és igen, reménytelennek látszanak. November 2. Lesz az a nap, amikor a demokraták várhatóan összetörnek és égnek.
Szomorú, ezt a helyzetet a demokraták hozták magukra, még ha nem is a többségük teremtette a bajt, amelyben vannak. De több mint másfél évük volt elkezdeni a javítást. Ehelyett rémüldöznek amióta átvették a hatalmat. Sokuk rászolgált a közelgő vereségre.
De ha Önök úgy vélik, hogy visszatérni 2001-2008-hoz merő őrültség lenne, valószínűleg egyetértenek azzal, hogy nincs más választás mint megmenteni a demokratákat önmaguktól.
Emlékeztető Obama elnöknek és a Demokrata Párt vezetőségének Michael Moore-tól
Tárgy: Öt dolog, amit a demokraták tehetnek, hogy fordulatot érjenek el november 2-ig
1./ Azonnali TV-hirdetésekkel, internetes videókkal és megjelenésekkel sulykolni, ki az ördög döntött bennünket ebbe a nyomorúságba, amelyben vagyunk.
Nekünk, amerikaiaknak nagyon rövid az emlékezetünk. (Gyors próba: Ki nyerte a legjobb film Oszkár-díját tavaly?) Az embereket újra és újra emlékeztetni kell arra, hogy a REPUBLIKÁNUSOK voltak azok, akik szükségtelen támadást agyaltak ki és vezettek két ország ellen, az eddigi leghosszabb háborúnkba taszítva bennünket, háborúkba, amelyek végül több mint 3 billió USD-ba fognak kerülni. Bush és társai okozták a gazdaságunknak a Nagy Depresszió óta legnagyobb összeomlását is. Nem tudok senkit Hollywood-ban, aki ne mutatná be Önöknek ezeket a dolgokat INGYEN. Demokraták, bíráljatok! Ne legyetek többé tehetetlen társaság, hadd kapják meg az aljasok a magukét! A közönség meg fog lepődni azon, hogy megtaláltátok a bátorságotokat és a gerinceteket!
2./ Vádolni a bűnözőket
Jelentsétek ki, hogy az igazságügyi minisztérium vádemelésre fog törekedni azok ellen, akik a gazdasági összeomlást okozták és akik háborús profitokat szereztek. Nevezzétek a nevén: szervezett bűnözés! Használjátok a RICO (Racketeer Influenced and Corrupt Organizations Act, gengszterek befolyása alatt álló, korrupt szervezetekre vonatkozó) törvényt! Használjátok az alaptörvényeket, amelyek minden fajta csalást bűncselekménnyé minősítenek! Forduljatok szembe azokkal, akik milliárdokat loptak, fizettessetek velük és az emberek szeretni fognak benneteket.
3./ Jelentsetek be moratóriumot a családi házak elárverezésére
A múlt hónapban (augusztusban) több házat árvereztek el, mint bármely hónapban az USA történetében. A helyzet rosszabb mint a valaha is volt, a legrosszabb év, 2009 bármelyik havában. És most, ezen a héten a százezreket házukból kidobó, legnagyobb bűnszervezetek közül kettőt (GMAC és JPMorgan Chase) arra kényszerítettek, hogy pillanatnyira hagyják ezt abba. Kiderült, hogy valójában nem végezték el a papírmunkát annak a bizonyítására, hogy ezek a házak ténylegesen a tulajdonukban vannak! Ez őrület. Ha tesznek valamit a középosztályért e héten, tegyék ezt. Az idejükből egy órát igényel megírni és kibocsátani a rendeletet.
4. Jelentsetek be egy új, 21. századi WPA-t (Munkahelyfejlesztési Igazgatóság, Works Progress Administration, amelyet 1935-ben indítottak és 1939-ben módosítottak hatalmas közmunkákkal munkahelyek létesítésére)
„Munkafelvétel! A KORMÁNY VESZ FEL!” Dolgozzatok ki egyszerű tervet elég ember foglalkoztatására, hogy javítsák az utainkat, az öregedő iskolákat, újra építsék az infrastruktúránkat. Finanszírozzátok ezt megadóztatva a leggazdagabb 1%-ot, amelynek nagyobb pénzvagyona van, mint az összes amerikai 95%-ának együttvéve! A munkanélküliség 5%-ra fog csökkenni. Keresztül tudjátok ezt vinni? Bizonyosan nem, ha meg sem próbáljátok! Amint próbáljátok, jelentsétek be, hogy kényszeríteni fogjátok a republikánus szenátorokat akik obstruálni akarnak majd, ténylegesen obstruálni! És Amerika látni fogja, kik ők valójában.
5. Jelentsétek be, hogy egyetlen demokrata sem fog elfogadni SEMMILYEN Wall Streetről származó pénzt a következő választási ciklusban
Válasszatok ki egy napot a következő héten. Állítsátok fel a demokrata kongresszusi társaitokat a Kapitóliummal szemben (Obama elnökkel) és fogadjátok meg, hogy ha Amerika megengedi nektek megtartani a többséget a Kongresszusban, közületek senki sem fog elfogadni egy penny-t sem a 2012-es választásokra. Ehelyett ígérjétek meg, hogy csak 2, 5 és 10 USD-os adományokat fogtok elfogadni. Fogadjátok meg azt is, hogy nem vállaltok állást lobbistaként vagy ügyvédként SEMMILYEN vállalatnál tíz évig a Kongresszus elhagyása után. Ez erőteljes üzenet lesz az átlagos amerikainak, aki torkig van a korrupt politikusokkal – és látni fogjátok mi történik.
És még két bonusz javaslat: Használjátok a humorotokat és menjetek utána ezeknek a jelölteknek és szövegeiknek mindazzal a vidám gúnnyal, amelyre rászolgálnak. Hagyjátok abba a panaszkodást a „bázisra”, amely nem tesz eleget a segítésekért. Segítséget akartok? Tegyetek érte valamit ezen a héten. Én felkínáltam öt javaslatot. Biztos vagyok abban, hogy a „bázisnak” több javaslata is van.
(Ford. Szende Gy.)
Moszkva: adókedvezménnyel csalogatnák haza a határon túli oroszokat
http://globusz.net/node/4768
ara-kovacs, h, 2010/10/04 - 06:01
Vremja Novosztyej
Az orosz kormány most előterjesztett törvényjavaslata szerint a hazatelepülő orosz etnikumú személyeket érintő jövedelemadót 30 százalékról 13 százalékra csökkentenék, és megszüntetnék a hivatalos eljárás eddigi illetékét is. A korábbi rendelkezés által előírt adó és illetékteher minden olyan bevándorló esetében megmaradna, aki nem minősül orosz etnikumúnak.
A moszkvai napilap szerint a biztosított előnyök elsősorban azokat a bevándorlóknak kedveznek, akik a volt szovjet tagköztársaságokból, az úgynevezett közelkülföldről kívánnak visszatérni Oroszországba.
A kormány már 2006-ban meghirdette a programot, mely – kedvezményes eljárás keretében – segítséget nyújt a volt Szovjetunió ma már nem Oroszországhoz tartozó területeiről történő visszatéréshez, ám az eljárás költségei ez esetben sem különböztek a nem orosz etnikumú bevándorlókétól. A Kreml most azt reméli, hogy a folyamatot felgyorsíthatja, s ezzel 2012-ig, amikor a meghirdetett program megszűnik, legalább 300 000 polgár települ vissza az országba.
Az elvárásokhoz képest a határon túli oroszok repatriálása meglehetős csalódást okozott, így a 2006-ben elindított programról is lassan megfeledkeztek – nyilatkozta a lapnak Viktor Szibiljev, a külügyminisztérium határontúliakkal foglalkozó főosztályának helyettes vezetője. A Szövetségi Bevándorlási Szolgálat adatai szerint 2006-2007 között mindössze 8300, 2008-2009 között pedig alig 6000 visszatelepült vette igénybe a kedvezményes eljárást, teljes számuk tehát a mai napig mindössze 20 000 körül mozog.
Ugyanakkor az Állami Statisztikai Hivatal adatai szerint 2008-ig valójában 271 600 személy települt vissza Grúziából és a balti országokból, 2009-ben 270 000, 2010 első felében pedig legalább 100 000. Közülük senki sem élt a kormány által meghirdetett kedvezményekkel. Most, hogy jelentős adóterhek eltörlését helyezték számukra kilátásba, remélik, a helyzet változni fog.
Eredeti cikk alapjàn
http://globusz.net/node/4762
A Luzskov-birodalom végórái
Kommerszant
A vezető orosz gazdasági napilap a távozó moszkvai polgármester felesége által kreált vállalkozói birodalom jövendő sorsát elemzi. Megjegyzi, Jurij Luzskov házassága Jelena Baturinával közvetlenül azt megelőzően történt, hogy a férfit a Kreml jóvoltából e magas pozícióra nevezték ki. Bár Baturina tagadja, hogy vállalkozói sikereiben szerepe lett volna férjének, a lap kételkedik e kijelentés valóságtartalmában.
Baturina és fivére 1991-ben hozta létre az Inteco nevű vállalatot, mely kezdetben a műanyagpiacon próbált szerencsét, ám miután ennek az iparágnak a csillaga leáldozóban volt – évente mindössze 50-60 millió dolláros forgalmat tudott csak lebonyolítani – az Inteco belevágott az építőiparba.
A vállalkozás 2001-től előregyártott épületelemekkel jelent meg a piacon, majd 2005-től rátette a kezét a Svájcban bejegyzett cementvállalkozásra, az Eurocement AG Holdigra. Ennek eredeti tulajdonosa, Filaret Galcsev szintén orosz volt, és értékét mintegy 800 dollárra becsülték. Ettől kezdve az Inteco megállíthatatlan terjeszkedésbe kezdett az orosz fővárosban, mára elért évi nyeresége megközelíti a 30 milliárd rubelt, ami közel egymilliárd dollár. A vállalat részvényeinek 99 százalékát Baturina birtokolja, s ezzel – a Forbes magazin szerint – vagyona 2,9 milliárd dollár lehet, ami a világ harmadik legvagyonosabb asszonyává tette.
Az Inteco jelenleg már csak ingatlanépítéssel és -kereskedelemmel foglalkozik; jelenlegi fejlesztési portfoliójában hatmillió négyzetméternyi ingatlan szerepel, és 400 hektár értékes moszkvai beépíthető területtel rendelkezik.
A lap megszólaltatta Alekszej Sepelt, az S. Holding fejlesztői cég irodavezetőjét, aki megjegyezte: minthogy Luzskov nem önszántából mondott le polgármesteri pozíciójából, „válása” a Kremllel meglehetősen ellenséges körülmények között zajlik, így az Inteco aligha kerülheti el az ügyészségi vizsgálatot.
ara-kovacs, h, 2010/10/04 - 06:01
Vremja Novosztyej
Az orosz kormány most előterjesztett törvényjavaslata szerint a hazatelepülő orosz etnikumú személyeket érintő jövedelemadót 30 százalékról 13 százalékra csökkentenék, és megszüntetnék a hivatalos eljárás eddigi illetékét is. A korábbi rendelkezés által előírt adó és illetékteher minden olyan bevándorló esetében megmaradna, aki nem minősül orosz etnikumúnak.
A moszkvai napilap szerint a biztosított előnyök elsősorban azokat a bevándorlóknak kedveznek, akik a volt szovjet tagköztársaságokból, az úgynevezett közelkülföldről kívánnak visszatérni Oroszországba.
A kormány már 2006-ban meghirdette a programot, mely – kedvezményes eljárás keretében – segítséget nyújt a volt Szovjetunió ma már nem Oroszországhoz tartozó területeiről történő visszatéréshez, ám az eljárás költségei ez esetben sem különböztek a nem orosz etnikumú bevándorlókétól. A Kreml most azt reméli, hogy a folyamatot felgyorsíthatja, s ezzel 2012-ig, amikor a meghirdetett program megszűnik, legalább 300 000 polgár települ vissza az országba.
Az elvárásokhoz képest a határon túli oroszok repatriálása meglehetős csalódást okozott, így a 2006-ben elindított programról is lassan megfeledkeztek – nyilatkozta a lapnak Viktor Szibiljev, a külügyminisztérium határontúliakkal foglalkozó főosztályának helyettes vezetője. A Szövetségi Bevándorlási Szolgálat adatai szerint 2006-2007 között mindössze 8300, 2008-2009 között pedig alig 6000 visszatelepült vette igénybe a kedvezményes eljárást, teljes számuk tehát a mai napig mindössze 20 000 körül mozog.
Ugyanakkor az Állami Statisztikai Hivatal adatai szerint 2008-ig valójában 271 600 személy települt vissza Grúziából és a balti országokból, 2009-ben 270 000, 2010 első felében pedig legalább 100 000. Közülük senki sem élt a kormány által meghirdetett kedvezményekkel. Most, hogy jelentős adóterhek eltörlését helyezték számukra kilátásba, remélik, a helyzet változni fog.
Eredeti cikk alapjàn
http://globusz.net/node/4762
A Luzskov-birodalom végórái
Kommerszant
A vezető orosz gazdasági napilap a távozó moszkvai polgármester felesége által kreált vállalkozói birodalom jövendő sorsát elemzi. Megjegyzi, Jurij Luzskov házassága Jelena Baturinával közvetlenül azt megelőzően történt, hogy a férfit a Kreml jóvoltából e magas pozícióra nevezték ki. Bár Baturina tagadja, hogy vállalkozói sikereiben szerepe lett volna férjének, a lap kételkedik e kijelentés valóságtartalmában.
Baturina és fivére 1991-ben hozta létre az Inteco nevű vállalatot, mely kezdetben a műanyagpiacon próbált szerencsét, ám miután ennek az iparágnak a csillaga leáldozóban volt – évente mindössze 50-60 millió dolláros forgalmat tudott csak lebonyolítani – az Inteco belevágott az építőiparba.
A vállalkozás 2001-től előregyártott épületelemekkel jelent meg a piacon, majd 2005-től rátette a kezét a Svájcban bejegyzett cementvállalkozásra, az Eurocement AG Holdigra. Ennek eredeti tulajdonosa, Filaret Galcsev szintén orosz volt, és értékét mintegy 800 dollárra becsülték. Ettől kezdve az Inteco megállíthatatlan terjeszkedésbe kezdett az orosz fővárosban, mára elért évi nyeresége megközelíti a 30 milliárd rubelt, ami közel egymilliárd dollár. A vállalat részvényeinek 99 százalékát Baturina birtokolja, s ezzel – a Forbes magazin szerint – vagyona 2,9 milliárd dollár lehet, ami a világ harmadik legvagyonosabb asszonyává tette.
Az Inteco jelenleg már csak ingatlanépítéssel és -kereskedelemmel foglalkozik; jelenlegi fejlesztési portfoliójában hatmillió négyzetméternyi ingatlan szerepel, és 400 hektár értékes moszkvai beépíthető területtel rendelkezik.
A lap megszólaltatta Alekszej Sepelt, az S. Holding fejlesztői cég irodavezetőjét, aki megjegyezte: minthogy Luzskov nem önszántából mondott le polgármesteri pozíciójából, „válása” a Kremllel meglehetősen ellenséges körülmények között zajlik, így az Inteco aligha kerülheti el az ügyészségi vizsgálatot.
2010. október 10., vasárnap
Osztályharc
(MTI 2010. október 9.)
Pénteken éjfél után el akarták szállítani a TE Ganz-Röck Zrt. kiskunfélegyházi gyárából a korábban elkészített termékeket, de a sztrájkoló munkások miatt erre nem került sor; éjfél óta 40-50 dolgozó áll az üzemcsarnok előtt, farkasszemet nézve a cég által küldött biztonsági emberekkel.
A cég vezetése felszólította a munkásokat, hogy a német Alstom vállalat számára legyártott termékek elszállításában segítsenek, mi azonban először az elmaradt hat havi bérük kifizetését kérjük - mondta Molnár István, a sztrájkbizottság elnöke az MTI helyszínen tartózkodó tudósítójának szombaton hajnalban. Már az is tárgyalási alap lenne, ha legalább a bér egy részét megkapnák a dolgozók, mert minden tartalékuk elfogyott.
A sztrájkbizottság elnöke hangsúlyozta: a cég vezetése teljesen elzárkózik az elmaradt bérek kifizetésétől, teljes bizonytalanságban élünk, hiszen a szeptember 3-a óta kikapcsolt villamos áram hiányában dolgozni nem tudunk, ennek ellenére a cég nem mond fel.
Az üzemcsarnok előtt egy olajoshordóban égő tűz mellett virrasztó munkások elmondták: a cég vezetése törvénytelenségek sorozatát követi el velük szemben, minden következmény nélkül.
Azok a dolgozók, akik felmondtak, nem kapták meg a járandóságaikat, de a papírjaikat sem, így el sem tudnak helyezkedni, a betegállományban lévő munkások nem kapnak táppénzt, a gyesen lévők nők sem kapják meg a törvényesen járó pénzüket - összegezték sérelmeiket a dolgozók.
Molnár István elmondása szerint éjfél után a német Alstom cég képviselője, ügyvédek, tolmács és hat erős testalkatú férfi kíséretében megjelent az üzem bejáratánál és megálltak. Az éjszaka is őrséget álló sztrájkolók egymást értesítették és rövid időn belül 40-50 munkás érkezett a helyszínre. Az egyik gyári dolgozó megkísérelt bemenni az üzembe, de a biztonsági emberek nem engedték. A sztrájkolók az atrocitások elkerülése érdekében kihívták a rendőrséget, akik azóta a helyszínen vannak.
A cég képviseletében nem jelent meg az éjszaka folyamán senki, mindössze Ménes István vezérigazgató megbízólevelére hivatkoznak az üzem bejáratát elálló emberek.
A sztrájkoló munkások azt szeretnék elérni, hogy a Te Ganz-Röck Zrt. tulajdonosai fizessék ki elmaradt bérüket és a visszatartott juttatásokat, amit a 200 millió forintnál nagyobb értékű szállítmány visszatartásával próbálnak kikényszeríteni.
Az energetikai gépgyártásra és edénygyártásra szakosodott kiskunfélegyházi gyárban két éve csak késleltetve, hosszabb-rövidebb ideig tartott munkabeszüntetések után kapták meg elmaradt bérüket a dolgozók.
Amikor a TE Ganz-Röck Zrt. teljes kapacitással termelt, a társaság állandó alkalmazotti létszáma 370 körül volt, és rendszeresen 120 külsőst foglalkoztatott a Kiskunfélegyháza környéki településekről.
A TE Ganz-Röck Zrt. többségi tulajdonosa a Resonator csoport, a kisebbségi - 45 százaléknyi tulajdoni hányaddal pedig a Vegyépszer csoport.
*****************************************************
"Ma megrázó élményben volt részem, találkoztam egy ”halálra ítélttel”. Körülbelül fél éve létszámleépítés végett bocsátották el a TE Ganz-Röck-től, de hogy honnan, annak nincs jelentősége, hisz bármelyik cégnél megtörténhetett volna. Nyugdíjba vonulásáig néhány éve van hátra, munkanélküli segélye 6 hónap után 38'200 Ft. Társával, akinek szintén nincs munkahelye, 2 fiatalkorú (12 és 14 éves) gyereket nevel. Munkalehetőség után érdeklődött volt munkahelyén. Azt a ”humánus” választ kapta, hogy nézzen be 2 hét múlva, hátha akkorra beindul egy újabb gyártmány és lesz munka számára. Értetlenül de reménykedve fogadta a választ, nem értette, hogy ha 40 éven át szükség volt a munkájára, most miért nincs, pedig egész eddigi életében kis presztizsű fizikai munkát végzett, olyat, ahová nem tolakodnak mások. Soha nem késett, soha nem italozott, csak csinálta azt a munkát, amire megbízták.
Itt abbahagyom a történetet. Gondolom most már mindenki számára érthető az írásom elején levő ”halálra ítélt” kifejezés.
Ő volt az, aki elbocsátása után mintha mi sem történt volna, úgy mint 40 éven keresztül, minden túlóra lehetőséget kihasználva minimálbér körüli fizetésért még napokig bejárt dolgozni a volt munkahelyére. Mivel ez így nem volt jogszerű, a főnöke kivezettette a gyárból, és igyekezett vele megértetni, hogy (nevén nevezve) már nem kell bejönni dolgozni. Ez a megható igaz történet után visszatérve a sokkoló ”halálra ítélt” kifejezésre, - valóban élet és halál kérdése a becsületes ember számára a munkahely.
Köszönöm türelmét, hogy végigolvasta a történetet."
Pénteken éjfél után el akarták szállítani a TE Ganz-Röck Zrt. kiskunfélegyházi gyárából a korábban elkészített termékeket, de a sztrájkoló munkások miatt erre nem került sor; éjfél óta 40-50 dolgozó áll az üzemcsarnok előtt, farkasszemet nézve a cég által küldött biztonsági emberekkel.
A cég vezetése felszólította a munkásokat, hogy a német Alstom vállalat számára legyártott termékek elszállításában segítsenek, mi azonban először az elmaradt hat havi bérük kifizetését kérjük - mondta Molnár István, a sztrájkbizottság elnöke az MTI helyszínen tartózkodó tudósítójának szombaton hajnalban. Már az is tárgyalási alap lenne, ha legalább a bér egy részét megkapnák a dolgozók, mert minden tartalékuk elfogyott.
A sztrájkbizottság elnöke hangsúlyozta: a cég vezetése teljesen elzárkózik az elmaradt bérek kifizetésétől, teljes bizonytalanságban élünk, hiszen a szeptember 3-a óta kikapcsolt villamos áram hiányában dolgozni nem tudunk, ennek ellenére a cég nem mond fel.
Az üzemcsarnok előtt egy olajoshordóban égő tűz mellett virrasztó munkások elmondták: a cég vezetése törvénytelenségek sorozatát követi el velük szemben, minden következmény nélkül.
Azok a dolgozók, akik felmondtak, nem kapták meg a járandóságaikat, de a papírjaikat sem, így el sem tudnak helyezkedni, a betegállományban lévő munkások nem kapnak táppénzt, a gyesen lévők nők sem kapják meg a törvényesen járó pénzüket - összegezték sérelmeiket a dolgozók.
Molnár István elmondása szerint éjfél után a német Alstom cég képviselője, ügyvédek, tolmács és hat erős testalkatú férfi kíséretében megjelent az üzem bejáratánál és megálltak. Az éjszaka is őrséget álló sztrájkolók egymást értesítették és rövid időn belül 40-50 munkás érkezett a helyszínre. Az egyik gyári dolgozó megkísérelt bemenni az üzembe, de a biztonsági emberek nem engedték. A sztrájkolók az atrocitások elkerülése érdekében kihívták a rendőrséget, akik azóta a helyszínen vannak.
A cég képviseletében nem jelent meg az éjszaka folyamán senki, mindössze Ménes István vezérigazgató megbízólevelére hivatkoznak az üzem bejáratát elálló emberek.
A sztrájkoló munkások azt szeretnék elérni, hogy a Te Ganz-Röck Zrt. tulajdonosai fizessék ki elmaradt bérüket és a visszatartott juttatásokat, amit a 200 millió forintnál nagyobb értékű szállítmány visszatartásával próbálnak kikényszeríteni.
Az energetikai gépgyártásra és edénygyártásra szakosodott kiskunfélegyházi gyárban két éve csak késleltetve, hosszabb-rövidebb ideig tartott munkabeszüntetések után kapták meg elmaradt bérüket a dolgozók.
Amikor a TE Ganz-Röck Zrt. teljes kapacitással termelt, a társaság állandó alkalmazotti létszáma 370 körül volt, és rendszeresen 120 külsőst foglalkoztatott a Kiskunfélegyháza környéki településekről.
A TE Ganz-Röck Zrt. többségi tulajdonosa a Resonator csoport, a kisebbségi - 45 százaléknyi tulajdoni hányaddal pedig a Vegyépszer csoport.
*****************************************************
"Ma megrázó élményben volt részem, találkoztam egy ”halálra ítélttel”. Körülbelül fél éve létszámleépítés végett bocsátották el a TE Ganz-Röck-től, de hogy honnan, annak nincs jelentősége, hisz bármelyik cégnél megtörténhetett volna. Nyugdíjba vonulásáig néhány éve van hátra, munkanélküli segélye 6 hónap után 38'200 Ft. Társával, akinek szintén nincs munkahelye, 2 fiatalkorú (12 és 14 éves) gyereket nevel. Munkalehetőség után érdeklődött volt munkahelyén. Azt a ”humánus” választ kapta, hogy nézzen be 2 hét múlva, hátha akkorra beindul egy újabb gyártmány és lesz munka számára. Értetlenül de reménykedve fogadta a választ, nem értette, hogy ha 40 éven át szükség volt a munkájára, most miért nincs, pedig egész eddigi életében kis presztizsű fizikai munkát végzett, olyat, ahová nem tolakodnak mások. Soha nem késett, soha nem italozott, csak csinálta azt a munkát, amire megbízták.
Itt abbahagyom a történetet. Gondolom most már mindenki számára érthető az írásom elején levő ”halálra ítélt” kifejezés.
Ő volt az, aki elbocsátása után mintha mi sem történt volna, úgy mint 40 éven keresztül, minden túlóra lehetőséget kihasználva minimálbér körüli fizetésért még napokig bejárt dolgozni a volt munkahelyére. Mivel ez így nem volt jogszerű, a főnöke kivezettette a gyárból, és igyekezett vele megértetni, hogy (nevén nevezve) már nem kell bejönni dolgozni. Ez a megható igaz történet után visszatérve a sokkoló ”halálra ítélt” kifejezésre, - valóban élet és halál kérdése a becsületes ember számára a munkahely.
Köszönöm türelmét, hogy végigolvasta a történetet."
2010. október 9., szombat
Iszapkatasztrófa
Kedves barátunk, Idara sok megállapításával egyetértünk, másokkal nem.
Foglalkozzunk az utóbbiakkal.
Abból, hogy a bürokrácia elárulta/elárulja a munkásosztályt és ezzel az ellenforradalomba vitte/viszi, csak annyi következik, hogy AZ a rendszer nem a marxi-leninista szocialista rendszer volt annak ellenére, hogy a termelőeszközök magántulajdona megszűnt. Nem mondanám államkapitalistának sem, mert «…a rejtvényt megpróbálták az «államkapitalizmus» fogalmával megfejteni, amelynek az az előnye, hogy senki sem tudja, mi a pontos jelentése. Elsősorban annak az esetnek a jelölésére szolgál, amikor a burzsoá állam átveszi a közlekedési eszközök és bizonyos iparágak irányítását. Az efféle intézkedések szükségessége az egyik tünete annak, hogy a kapitalizmus termelőerői meghaladják a kapitalizmust, és arra késztetik, hogy részben maga tagadja önmagát a gyakorlatban. (...) A háború óta, és főleg a fasiszta gazdaság tapasztalatai nyomán, legtöbször az állami beavatkozás és gazdasági irányítás rendszerét nevezik „államkapitalizmusnak”.(…) A termelési eszközöknek az állam kezében való összpontosítását a történelemben először a proletariátus hajtotta végre társadalmi forradalom útján, nem pedig a kapitalizmus a trösztök államosítása útján. Ez a rövid elemzés elég ahhoz, hogy kimutassuk, mennyire abszurd az államkapitalizmus azonosítása a szovjet (tanács) rendszerrel.» Inkább beszéljünk ELFAJZOTT MUNKÁSÁLLAMOKRÓl, melyekben a bürokrácia kaparintotta meg a hatalmat (Marx utalt is erre, akkor még jövőbeli eshetőségre). Előttük két változat állt: a bürokrácia vagy visszaveti ezeket az államokat a tőkés rendszerbe, vagy társadalmi forradalommal a munkásosztály veszi kezébe a hatalmat. Előbbi történt meg, visszavetette, privatizált, ehhez asszisztáltak a polgári erők és a munkásosztály képviseletét is magának vindikáló «baloldal». Mondhatnánk cinikusan, hogy ha nem a szocialisták, akkor levezénylik mások – minden bizonnyal így is van, de a tolvajt nem menthetjük azzal, hogy ellopta volna más is...
A Thürmer Gyula vezette MKMP-nak nyilván számtalan hibája van. Tevékenysége megérne egy elemzést, de annyira nem ismeri egyikőnk sem pillanatnyilag. Ez a párt azonban, úgy tűnik, elindult a hibák felismerésének útján, az osztályharcban részt vesz; tagsága persze olyan, amilyen (mindenki «hozott anyaggal» dolgozik, a «népet nem lehet leváltani», stb.).
Ha a demokratikus centralizmust kidobjuk, azzal kiöntjük a fürdővizet a gyerekkel együtt. Volt, van visszaélés, de (eredeti jelentésében!) megmarad az egyetlen járható útnak: a döntések demokratikus vitában, többségi alapon születnek, s ezeket a vezetés, a kisebbség is köteles képviselni és végrehajtani (esetleges további ellenvéleményét csak a döntést hozó fórumon vagy a felsőbb szerv előtt hangoztathatja); az alulról választott testületek rendszeres beszámolással tartoznak választóiknak; a testületek tagjai felmenthetők, ill. visszahívhatók tisztségükből. A demokratikus centralizmus elmélete és gyakorlata biztosítja, hogy a döntések az érintett tagság legszélesebb tömegeinek véleményét tükrözzék, és eredményes végrehajtásukban a szervezet tagjai is egységesen vegyenek részt. Itt van szerepe a tömegek bölcsességének.
Kommunistaként én azt állítom, hogy lehetünk az igazság birtokában, tudhatjuk mindenki másnál jobban, ha csak magunkban vagyunk, akarhatjuk, nem megyünk semmire. Nekünk az a dolgunk, hogy segítsük a tömegeket, a dolgozókat, ha úgy tetszik a népet az igazság, saját érdeke felismerésében, harcában azok elérésére. Tehetünk ezer nyilatkozatot, tüntethetünk naponta, a tömegek nélkül semmik vagyunk (és semmik leszünk). Az iszapkatasztrófa nem ennek a három bűnös cégvezetőnek a története, ha az lenne: kapjanak büntetést, «oszt’ jónapot»! Ez a tragédia a magyar rendszerváltó bürokrácia, a privatizációban résztvevő összes kormány, az ezt – akárcsak hallgatólagosan – támogató összes politikai, gazdasági és érdekvédelmi erő számlájára írható, ideértve az EU-t, az IMF-t, a nemzetközi intézményeket. Ezért kell követelni az államosítást, a magántulajdonosi viszonyok megszüntetését az alapvető, stratégiai fontosságú gazdasági területeken. Ezért kell keresni az utat a tömegekhez kezdve a szervezett dolgozókkal, mert az ő kezükben van a megoldás, csak saját akaratuk viheti győzelemre őket (és ehhez megvannak az eszközeik is!). Ezért kell nekünk ott lenni a harc minden formájának első soraiban, akár a munkásosztály demokratikus, akár anyagi érdekeiről van szó. Aki azt mondja, hogy «a szakszervezetek ideje lejárt», az lemond arról, hogy segítse a dolgozókat osztályharcuk szervezésében, s bármilyen szép szavakat is használ «kapitalizmusról», «szocializmusról», a harcot elutasítja, ezzel a tőkés rendszer kísérője lesz. Természetesen Magyarországon is, ahogy mindenütt, a szakszervezeti vezetők politikája magán viseli a nemzetközi szervezetek nyomását, melyek munkásellenes tervek elfogadtatását keresik a privatizáló kormányokkal együtt az EU, az IMF diktátumára. De a szakszervezetek szerepe nem a kormányzásban való részvétel, piaci alkudozás kisebb engedményekért, hanem maga a dolgozói érdekvédelem! Ezért kell aktív szerepet vállalnunk a tömegszakszervezetekben arra törekedve, hogy hatalomtól független jellegük megszilárdulhasson és harci szellemük növekedjen.
Az iszapkatasztrófa eseményei ma akkora felháborodást keltenek, a felelősségrevonást szinte mindenki követeli és választ keres arra, mi rejtőzik a kulisszák mögött. Az elemi fölindulás mellett felsorakozva és megragadva a pillanatot a valódi okokra kell rámutatni amellett, hogy nyilvánvaló: a tőke profithajhász tempója még a «beállt demokráciákban» is lehetetlenné teszi a biztonságos termelést. A tőkés társadalom nem képes az emberiség javára szolgálni, azt barbárságba sodorja.
Barátsággal,
Sirály Ida
Foglalkozzunk az utóbbiakkal.
Abból, hogy a bürokrácia elárulta/elárulja a munkásosztályt és ezzel az ellenforradalomba vitte/viszi, csak annyi következik, hogy AZ a rendszer nem a marxi-leninista szocialista rendszer volt annak ellenére, hogy a termelőeszközök magántulajdona megszűnt. Nem mondanám államkapitalistának sem, mert «…a rejtvényt megpróbálták az «államkapitalizmus» fogalmával megfejteni, amelynek az az előnye, hogy senki sem tudja, mi a pontos jelentése. Elsősorban annak az esetnek a jelölésére szolgál, amikor a burzsoá állam átveszi a közlekedési eszközök és bizonyos iparágak irányítását. Az efféle intézkedések szükségessége az egyik tünete annak, hogy a kapitalizmus termelőerői meghaladják a kapitalizmust, és arra késztetik, hogy részben maga tagadja önmagát a gyakorlatban. (...) A háború óta, és főleg a fasiszta gazdaság tapasztalatai nyomán, legtöbször az állami beavatkozás és gazdasági irányítás rendszerét nevezik „államkapitalizmusnak”.(…) A termelési eszközöknek az állam kezében való összpontosítását a történelemben először a proletariátus hajtotta végre társadalmi forradalom útján, nem pedig a kapitalizmus a trösztök államosítása útján. Ez a rövid elemzés elég ahhoz, hogy kimutassuk, mennyire abszurd az államkapitalizmus azonosítása a szovjet (tanács) rendszerrel.» Inkább beszéljünk ELFAJZOTT MUNKÁSÁLLAMOKRÓl, melyekben a bürokrácia kaparintotta meg a hatalmat (Marx utalt is erre, akkor még jövőbeli eshetőségre). Előttük két változat állt: a bürokrácia vagy visszaveti ezeket az államokat a tőkés rendszerbe, vagy társadalmi forradalommal a munkásosztály veszi kezébe a hatalmat. Előbbi történt meg, visszavetette, privatizált, ehhez asszisztáltak a polgári erők és a munkásosztály képviseletét is magának vindikáló «baloldal». Mondhatnánk cinikusan, hogy ha nem a szocialisták, akkor levezénylik mások – minden bizonnyal így is van, de a tolvajt nem menthetjük azzal, hogy ellopta volna más is...
A Thürmer Gyula vezette MKMP-nak nyilván számtalan hibája van. Tevékenysége megérne egy elemzést, de annyira nem ismeri egyikőnk sem pillanatnyilag. Ez a párt azonban, úgy tűnik, elindult a hibák felismerésének útján, az osztályharcban részt vesz; tagsága persze olyan, amilyen (mindenki «hozott anyaggal» dolgozik, a «népet nem lehet leváltani», stb.).
Ha a demokratikus centralizmust kidobjuk, azzal kiöntjük a fürdővizet a gyerekkel együtt. Volt, van visszaélés, de (eredeti jelentésében!) megmarad az egyetlen járható útnak: a döntések demokratikus vitában, többségi alapon születnek, s ezeket a vezetés, a kisebbség is köteles képviselni és végrehajtani (esetleges további ellenvéleményét csak a döntést hozó fórumon vagy a felsőbb szerv előtt hangoztathatja); az alulról választott testületek rendszeres beszámolással tartoznak választóiknak; a testületek tagjai felmenthetők, ill. visszahívhatók tisztségükből. A demokratikus centralizmus elmélete és gyakorlata biztosítja, hogy a döntések az érintett tagság legszélesebb tömegeinek véleményét tükrözzék, és eredményes végrehajtásukban a szervezet tagjai is egységesen vegyenek részt. Itt van szerepe a tömegek bölcsességének.
Kommunistaként én azt állítom, hogy lehetünk az igazság birtokában, tudhatjuk mindenki másnál jobban, ha csak magunkban vagyunk, akarhatjuk, nem megyünk semmire. Nekünk az a dolgunk, hogy segítsük a tömegeket, a dolgozókat, ha úgy tetszik a népet az igazság, saját érdeke felismerésében, harcában azok elérésére. Tehetünk ezer nyilatkozatot, tüntethetünk naponta, a tömegek nélkül semmik vagyunk (és semmik leszünk). Az iszapkatasztrófa nem ennek a három bűnös cégvezetőnek a története, ha az lenne: kapjanak büntetést, «oszt’ jónapot»! Ez a tragédia a magyar rendszerváltó bürokrácia, a privatizációban résztvevő összes kormány, az ezt – akárcsak hallgatólagosan – támogató összes politikai, gazdasági és érdekvédelmi erő számlájára írható, ideértve az EU-t, az IMF-t, a nemzetközi intézményeket. Ezért kell követelni az államosítást, a magántulajdonosi viszonyok megszüntetését az alapvető, stratégiai fontosságú gazdasági területeken. Ezért kell keresni az utat a tömegekhez kezdve a szervezett dolgozókkal, mert az ő kezükben van a megoldás, csak saját akaratuk viheti győzelemre őket (és ehhez megvannak az eszközeik is!). Ezért kell nekünk ott lenni a harc minden formájának első soraiban, akár a munkásosztály demokratikus, akár anyagi érdekeiről van szó. Aki azt mondja, hogy «a szakszervezetek ideje lejárt», az lemond arról, hogy segítse a dolgozókat osztályharcuk szervezésében, s bármilyen szép szavakat is használ «kapitalizmusról», «szocializmusról», a harcot elutasítja, ezzel a tőkés rendszer kísérője lesz. Természetesen Magyarországon is, ahogy mindenütt, a szakszervezeti vezetők politikája magán viseli a nemzetközi szervezetek nyomását, melyek munkásellenes tervek elfogadtatását keresik a privatizáló kormányokkal együtt az EU, az IMF diktátumára. De a szakszervezetek szerepe nem a kormányzásban való részvétel, piaci alkudozás kisebb engedményekért, hanem maga a dolgozói érdekvédelem! Ezért kell aktív szerepet vállalnunk a tömegszakszervezetekben arra törekedve, hogy hatalomtól független jellegük megszilárdulhasson és harci szellemük növekedjen.
Az iszapkatasztrófa eseményei ma akkora felháborodást keltenek, a felelősségrevonást szinte mindenki követeli és választ keres arra, mi rejtőzik a kulisszák mögött. Az elemi fölindulás mellett felsorakozva és megragadva a pillanatot a valódi okokra kell rámutatni amellett, hogy nyilvánvaló: a tőke profithajhász tempója még a «beállt demokráciákban» is lehetetlenné teszi a biztonságos termelést. A tőkés társadalom nem képes az emberiség javára szolgálni, azt barbárságba sodorja.
Barátsággal,
Sirály Ida
Iszapkatasztrófa
Reagálásom az "Iszapkatasztrófa" néven elhíresült rettenetre, mely a fennálló rendszer igazi fényképe, sőt teljes kortörténete. 3 irányból érdemes a dolgoknak legegyszerübb és sarkított megközelítése .
1. A tulajdonosi kör, államkapitalisták.
Kádár János elvtársi és brezsnyevi csókkal részese volt a munkásosztály szisztematikus és következetes elárulásának. A történelem felfogja sorolni az árulókat, akik 1945 után a kommo-kapitalizmus felé vitték az 1917 -es forradalmat. No, de ne menjünk bele a közepébe. Nézzük meg, hogy a létező (Kuba, Korea, Kína, Vietnam e folytonossága miatt, a jelenbe vitel okán) szocializmus egyik gyengéje volt, hogy a rendszerek centralizáltak voltak, a demokrácia nem működött és a lenini elmélet a centralista, egypárti demokráciát illetően megbukott. Megbukott, mert meg kellett buknia. Hiszen ha visszamennénk a marrxista társadalom és államelmélethez, a lenini gyakorlati tézisekhez, az mind nem rossz, csak ahhoz nem gyarló ember, heterogén összetételû és felfogásù emberek, hanem auutomata gépekre, ember-gépekre lenne szükség. Hogy gyakorlati példa alapján erősítsem, arra emlékeztetek, hogy a «szocialista» rendszerekben is éltek az emberekben olyan csökevények, mint a hit, mint a féktelen és felesleges gyarapítás, a harácsolás. Ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek egyfelől csak az emberek halálával szûnnek meg, másfelől ezek egyéni kiteljesedésére éppen a centrális "torz demokrácia" adott lehetőséget. Ha a feudalizmust felváltó polgári forradalmak vívmányát tekintjük, akkor a máig is fennálló polgári demokráciák struktúrálisan nem rosszak, ami a társadalmak működésének mechanizmusát illeti. Nézzük meg. A szocializmusban (Kádár korszak) az ideológia harca éppen azzal szemben volt, mint pl. a vallás amivel nem is kellett volna, hogy legyen. De ezzel szemben fokozatosan kifejlődött azoknak a köre, érdekcsoportja, akik végül az akkori rendszer munkásarisztokratáin képezték a hatalmi és gazdasági hatalmi elitet. Tehát az egyén támadása, kordában tartása gyakorlata, a társadalommal, a munkásosztállyal feledtette a közös és angonisztikus ellenéget, a tőkét. A világban valamennyi kommunista és baloldali erő a marxi-lenini elmélet és gyakorlati irány torzításának, ilyen természetű felfogás csapdájában leledzik.
A sokrétű és a teljesség hiányában fejtegetett gondolatok összegzéseként, a szocialista társadalmak éppen nem a munkásosztály társadalmai voltak, durván államkapitalizmus volt valamennyi, amely a tőke és a tőkések, társadalmak feletti "fáraó" hatalmának kiteljesedését eredményezte, és ennek okán nem csak a kapitalizmus került válságba. De, még nem is csak az!
2. A kommunista eszme érvényessége. Erről csak röviden. A gengszterváltással a volt szocialista országok mindegyikében az államkapitalizmus gazdasági elitjeinek tulajdonhoz jutása, azaz nyíltan vállalt tőkéskénti szereplés a lényege. Végül is nem az eszme bukott meg, hanem valahol Lenin ut+pizmusa igazolódott. Egyszerü utalásként, a mindenható kommunista pártok az egypártrendszerben nem biztosítottak mást, mint azok vezetőinek fáraókkénti uralmát a a társadalmak, a munkásosztály felett. Ez, a szemlélet, és a gyakorlat Magyarországon éppen a Thürmer vezette MKMP lényege, csökevény, amely a munkásosztály, az új generáció önszerveződésének gátja. Jelszavakba öntve ez így néz ki : párttagság=hűség. Vagy a tűz a forradalmi eszme és a láng, a parázs ôrzésének egyénileg vindikált joga. No, és az előzőekben említett demokratikus centralizmus.
3. A kommunista mozgalmaknak az eszme felfogásával nincs is annyira baja, mint a gyakorlattal. Lenin konkrétan megnevezte hogy anno kik voltak a munkásosztály ellenségei, akár baloldaliakként, és arra különös tekintettel volt, hogy a munkásosztály antagonisztikus ellenségei kik és mik. Ezzel szemben a kommunista pártok még ma sem a néphez, a munkásosztályhoz közelítenek, hanem ellenkezőleg a polgári demokráciák játékszabályait követve a hatalomba igyekszenek. Csakhogy a tömegek közösségi bölcsessége mindennél erősebb, felismerésre került az a játszma, amelyet a kommunista, vagy a baloldali pártokban a regnáló vezetés képvisel, és ez az az érdek, amely az ember gyarlóságából és természetéből fakad. Az eszközök mind az egyénben, mind pedig csoportban kifinomultak, pl. aszerint, hogy ki árulja ki olcsón a kapitalistáknak a jobboldali pártokban, ki a baloldali pártokban, főleg kik a hatalmak által beintegrált szakszervezetekben pojácákként öntudatnélkül a munkásosztály eszméjét és alapvető érdekeit.
Kommunistaként azt mondom e cikkre, hogy ez valami, de nem az igazi. Hiszen nem mutat semmi másra, mint a kényelmes fotelben való elhelyezkedés közben kiteljesedő tudásra. Már a cikknek az a kommunikációs megoldást is tartalmaznia kellene, amely nevesít, megalázza a tulajdonosi emberállatokat, és mozgósít ezek elleni tudatos fellépésre. Érdekfeszítő és számomra olvasmányos volt a cikk, de ezt írhatta volna éppen valamelyik vétkes tulajdonos is, hogy önmagát megnyugtassa.
Köszönöm a figyelmet.
Idara
1. A tulajdonosi kör, államkapitalisták.
Kádár János elvtársi és brezsnyevi csókkal részese volt a munkásosztály szisztematikus és következetes elárulásának. A történelem felfogja sorolni az árulókat, akik 1945 után a kommo-kapitalizmus felé vitték az 1917 -es forradalmat. No, de ne menjünk bele a közepébe. Nézzük meg, hogy a létező (Kuba, Korea, Kína, Vietnam e folytonossága miatt, a jelenbe vitel okán) szocializmus egyik gyengéje volt, hogy a rendszerek centralizáltak voltak, a demokrácia nem működött és a lenini elmélet a centralista, egypárti demokráciát illetően megbukott. Megbukott, mert meg kellett buknia. Hiszen ha visszamennénk a marrxista társadalom és államelmélethez, a lenini gyakorlati tézisekhez, az mind nem rossz, csak ahhoz nem gyarló ember, heterogén összetételû és felfogásù emberek, hanem auutomata gépekre, ember-gépekre lenne szükség. Hogy gyakorlati példa alapján erősítsem, arra emlékeztetek, hogy a «szocialista» rendszerekben is éltek az emberekben olyan csökevények, mint a hit, mint a féktelen és felesleges gyarapítás, a harácsolás. Ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek egyfelől csak az emberek halálával szûnnek meg, másfelől ezek egyéni kiteljesedésére éppen a centrális "torz demokrácia" adott lehetőséget. Ha a feudalizmust felváltó polgári forradalmak vívmányát tekintjük, akkor a máig is fennálló polgári demokráciák struktúrálisan nem rosszak, ami a társadalmak működésének mechanizmusát illeti. Nézzük meg. A szocializmusban (Kádár korszak) az ideológia harca éppen azzal szemben volt, mint pl. a vallás amivel nem is kellett volna, hogy legyen. De ezzel szemben fokozatosan kifejlődött azoknak a köre, érdekcsoportja, akik végül az akkori rendszer munkásarisztokratáin képezték a hatalmi és gazdasági hatalmi elitet. Tehát az egyén támadása, kordában tartása gyakorlata, a társadalommal, a munkásosztállyal feledtette a közös és angonisztikus ellenéget, a tőkét. A világban valamennyi kommunista és baloldali erő a marxi-lenini elmélet és gyakorlati irány torzításának, ilyen természetű felfogás csapdájában leledzik.
A sokrétű és a teljesség hiányában fejtegetett gondolatok összegzéseként, a szocialista társadalmak éppen nem a munkásosztály társadalmai voltak, durván államkapitalizmus volt valamennyi, amely a tőke és a tőkések, társadalmak feletti "fáraó" hatalmának kiteljesedését eredményezte, és ennek okán nem csak a kapitalizmus került válságba. De, még nem is csak az!
2. A kommunista eszme érvényessége. Erről csak röviden. A gengszterváltással a volt szocialista országok mindegyikében az államkapitalizmus gazdasági elitjeinek tulajdonhoz jutása, azaz nyíltan vállalt tőkéskénti szereplés a lényege. Végül is nem az eszme bukott meg, hanem valahol Lenin ut+pizmusa igazolódott. Egyszerü utalásként, a mindenható kommunista pártok az egypártrendszerben nem biztosítottak mást, mint azok vezetőinek fáraókkénti uralmát a a társadalmak, a munkásosztály felett. Ez, a szemlélet, és a gyakorlat Magyarországon éppen a Thürmer vezette MKMP lényege, csökevény, amely a munkásosztály, az új generáció önszerveződésének gátja. Jelszavakba öntve ez így néz ki : párttagság=hűség. Vagy a tűz a forradalmi eszme és a láng, a parázs ôrzésének egyénileg vindikált joga. No, és az előzőekben említett demokratikus centralizmus.
3. A kommunista mozgalmaknak az eszme felfogásával nincs is annyira baja, mint a gyakorlattal. Lenin konkrétan megnevezte hogy anno kik voltak a munkásosztály ellenségei, akár baloldaliakként, és arra különös tekintettel volt, hogy a munkásosztály antagonisztikus ellenségei kik és mik. Ezzel szemben a kommunista pártok még ma sem a néphez, a munkásosztályhoz közelítenek, hanem ellenkezőleg a polgári demokráciák játékszabályait követve a hatalomba igyekszenek. Csakhogy a tömegek közösségi bölcsessége mindennél erősebb, felismerésre került az a játszma, amelyet a kommunista, vagy a baloldali pártokban a regnáló vezetés képvisel, és ez az az érdek, amely az ember gyarlóságából és természetéből fakad. Az eszközök mind az egyénben, mind pedig csoportban kifinomultak, pl. aszerint, hogy ki árulja ki olcsón a kapitalistáknak a jobboldali pártokban, ki a baloldali pártokban, főleg kik a hatalmak által beintegrált szakszervezetekben pojácákként öntudatnélkül a munkásosztály eszméjét és alapvető érdekeit.
Kommunistaként azt mondom e cikkre, hogy ez valami, de nem az igazi. Hiszen nem mutat semmi másra, mint a kényelmes fotelben való elhelyezkedés közben kiteljesedő tudásra. Már a cikknek az a kommunikációs megoldást is tartalmaznia kellene, amely nevesít, megalázza a tulajdonosi emberállatokat, és mozgósít ezek elleni tudatos fellépésre. Érdekfeszítő és számomra olvasmányos volt a cikk, de ezt írhatta volna éppen valamelyik vétkes tulajdonos is, hogy önmagát megnyugtassa.
Köszönöm a figyelmet.
Idara
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
