2010. október 7., csütörtök

Nemzetközi információk

új széria 19.sz. (388) – 2010.okt.1.

A háború és kizsákmányolás elleni nyílt világkonferencia (Algír, 2010.nov.) előkészítése

Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése

Nyílt világkonferencia
A háború és kizsákmányolás ellen
Algír, 2010.nov.27-28-29.

54 ország 463 első aláírója
összehívására


Levél a háború és kizsákmányolás elleni konferencia küldötteihez
(Algír, 2010. nov.27-28-29.)



Kedves Barátaink! Kedves Elvtársaink!

Néhány hét híján 20 évvel a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése megalakulása után kerül megrendezésre az algíri világkonferencia, melyet az Egyetértés és az algériai szervezőbizottság együtt hívtak össze. Utóbbinak tagja Louisa Hanoune, az algériai Dolgozók pártja főtitkára és Sidi Saïd, az UGTA szakszervezeti szövetség titkára.

Az Egyetértést az 1991 januári barcelonai világkonferencia után 56 országból érkezett küldött hozta létre.

1991. az iraki háború első éve. 15 hónappal vagyunk a berlini fal leomlása után, mely a Szovjetunió diszlokációjához vezetett és a kelet-európai sztálinista rezsimek összeomlásához. Ezen a világtalálkozón született meg a Nyilatkozat a háború és a kizsákmányolás ellen:

«Mi, 56 országból, Barcelonában 1991. január 4-én összegyűlt küldöttek elutasítjuk az imperializmus rendszerének fenntartása érdekében azokat a politikai, gazdasági és szociális igényeket, melyek követelik a külső adósságok visszafizetését. Ezeket az adósságokat nem a népek halmozták föl és az egész világ munkásosztályának szociális vívmányait helyezik hatályon kívül. Mi a háborúk ellen foglalunk állást, ahogy a világ népei és dolgozói a háborúk ellen foglalnak állást. Mert nagyon jól tudjuk, hogy a háború az IMF, az Európai Közösség és a trilateriális egyezmények szervezte elnyomásnak és kizsákmányolásnak egy újabb lépése, mely belerángat minden földrészt a deregularizációba, a munkanélküliségbe, az oktatás és a kultúra tönkretételébe, az üzemek bezárásába és a vidék elnéptelenítésébe. A háború egy lépéssel többet jelent a munkásszervezetek alárendelése, függetlenségük elvesztése felé. Mi, a népek, a munkásosztály képviselői tudjuk: az imperializmus szolgálatában álló kormányok, akármilyen politikai színezetük is legyen, a háborúval megpróbálják erőszakkal elragadni szociális jogainkat, vívmányainkat (…). Tudatában vagyunk annak, hogy a jövő nehéz lesz. Egy világ omlik össze. Tudomásul véve, hogy a mi dolgunk a küzdelem, a népek és a munkásosztály hozzásegítése ahhoz, hogy saját mozgalmával mentse meg az emberiséget a háborútól, megerősítjük meggyőződésünket az egész világ dolgozóinak azon képességében, hogy a kizsákmányolás és az elnyomás láncaitól meg tudja szabadítani önmagát, képes lesz egy új világot létrehozni, melyben a minden nap erősödő barbárság helyébe lépve harmonikus együttműködés jellemzi a nemzeteket és dolgozókat.

KORMÁNYOK,
FÉLJETEK A NÉPEK HARAGJÁTÓL!
LE A HÁBORÚVAL!»

A Nemzetközi Egyetértés létrehozását az I. Internacionálé (1864, London) inspirálta, mivel itt is a munkásmozgalom különböző irányzatai részvételéről beszélhetünk. Néhány aktuális elem az 1864-ben elfogadott ideiglenes szabályzatból:

«Tekintetbe véve,
hogy a munkásosztály felszabadítása csak saját műve lehet, hogy a munkásosztály felszabadításáért való küzdelme nem az osztályprivilégiumokért és -monopóliumért folyik, hanem az egyenlő jogokért és kötelességekért és minden osztálydominancia megszüntetéséért;
hogy a dolgozó gazdasági függése a munkaeszközök birtokosától, tehát élete fenntartása, a mindenféle formájú szolgaság, szociális nyomor, az intellektuális elértéktelenedés és a politikai függőség elsőszámú oka;
hogy következtetésképpen, a munkásosztály gazdasági felszabadítása a legfőbb cél, mely alá minden politikai mozgalom, mint eszköz, alá kell vesse magát;
hogy minden erőfeszítés, mely ezt akarta elérni, eddig meghiusult nemzeti szinten a dolgozók szolidaritása hiányában és a nemzetközi szinten a munkásosztály testvéri egysége híján; (…)

Ezen okból
Aláírottak, a Bizottság tagjai (...) a 1864. szept. 28-i nyilvános gyűlés által felhatalmazva intézkedéseket hoztak a Dolgozók Nemzetközi Szövetségének megalapítására (…)

Minden munkásszervezet, mely szolidáris testvéri és együttműködési kapcsolatban egyesül, a Dolgozók Nemzetközi Szövetsége tagjaként érintetlenül megőrzi sajátos szervezetét».

Ez tehát a munkás nemzetköziség elve és szükségszerűsége, hogy segítse a felszabadítás küzdelmét, ugyanakkor tiszteletben tartva minden szervezetet, elutasítsa azok versenyeztetését bármilyen szervezettel, amiket a Nemzetközi Egyetértés magának vall közel 20 éve.

2010. okt. vége előtt minden algíri résztvevő megkapja a „Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésének 20 éves küzdelme” címet viselő brossúrát.

Néhány szakasza: 1991-től 2010-ig, Barcelonától Algírig, a Nemzetközi Egyetértés számos kezdeményezést és konferenciát tartott. Párizsban 1993-ban és 1996-ban, San Franciscoban 2000-ban a Labor Councillal együtt világkonferencia, Berlinben nemzetközi tanácskozás a háború és kizsákmányolás ellen a San Franciscoi bizottsággal és széles német szervezéssel 2002-ben, Madridban világkonferencia 2005-ben – számos kezdeményezés a privatizáció, a gyermekmunka, a nők éjszakai munkavégzése ellen vagy az ILO konvencióinak védelmében; delegációk az IMF-nél, az ENSZ-nél, stb.

Az algériai konferencia híre nagy lelkesedést váltott ki ebben az országban. Dolgozók, szakszervezeti aktivisták, fiatalok vesznek részt a Dolgozók pártja és az UGTA előkészítő munkájában, minden megtesznek a sikerért nem csak az algériai nép tradicionális vendégszeretete miatt, hanem az algériai forradalom kontinuitásának hagyománya szerint. Az algériai forradalom az ország függetlensége elnyeréséért, szociális vívmányainak megszerzéséért a francia gyarmatosítók elleni harcában egymillió mártírt számlál.

Ez a lelkesedés állítja központba Algírban a béke, a függetlenség és nemzeti szuverenitás, a munkásjogok védelmének kérdését, természetesen nem függetlenül a gyakorlati mozgalmi kérdésektől. Az algériai nép az utóbbi években szuverenitása elemeit visszaszerezte, különösen a szénhidrogén-kincs feletti ellenőrzése helyreállításával.

A konferencia támogatásának számos jele közül idézzük a több mint 2 300 szakszervezeti aktivista és felelős aláírását, a decemberi fiatalok (OJR, Fiatalok a Forradalomért) által indított felhívást, melyhez csatlakoztak Bangladesben, Spanyol- és Franciaországban, Marokkóban, Palesztinában és Törökországban: «Ma a maszkok lehullanak. 30 000 újabb katonát küldenek Afganisztánba, 10 ezret kérnek a NATO-tól, Obama elárulta azokat, akik megválasztották. Már nem számoljuk a halottakat a két táborban, az ország a világ legnagyobb heroin-szállítója lett. A háború kiterjedt Pakisztánra, emberek tízezrei menekülnek a bombázások elől. Az USA-ban és a NATO-országokban élő fiatalok nem akarják, hogy ezeket a háborúkat az ő nevükben csinálják! Nem akarjuk, hogy fiatalok haljanak meg a nagy nemzetközi vállalatok érdekeiért!(…) A válság kezdete óta a Nemzetközi Munkaügyi Iroda szerint 30 - 51 millió személy vesztette el munkahelyét, több mint 200 millió dolgozó vált külösen szegénnyé. Az IMF jelzi, hogy a munkanélküliség csúcsa még előttünk van. Az IMF, a Kereskedelmi Világszervezet, a Világbank és az Európai Unió azt akarják, hogy a világon a fiatalság és a dolgozók fizessék meg a kizsákmányolókat, a maffiózó spekulánsokat, profiton alapuló rendszerük örökké fenntartását. (…) Az egész világ dolgozói és fiataljai számára életbevágó, hogy saját szervezeteinek függetlenségét őrizzék. Az javasoljuk a fiataloknak, vitassuk meg és csatlakozzunk a Háború- és kizsákmányolásellenes világkonferencia előkészítéséhez.»

A háború és kizsákmányolás elleni harcnak sajnos soha ekkora aktualitása nem volt. Az Obama-adminisztráció az iraki háború befejezéséről, arról az országról beszél, amelyik egyre véresebb káoszba süllyed. Ugyanakkor Afganisztánban is egyre intenzívebb a háború. Az algíri konferenciához írt levelében a Left radical of Afghanistan jelzi: «Az afgán állampolgárok többsége – különösen 2006 óta – az USA és a NATO misszióknak erélyesen ellenáll (…) A nép nem hisz a szép szavaknak: «demokrácia», «béke», «emberi jogok» és «újjáépítés». (…) 100 000 USA- és NATO-katona, 200 000 afgán katona és rendőr, minden eredmény nélkül. (…) A végső győzelem el fog jönni az afgán nép számára, mert nincs egyedül. A nép tudja, hogy élvezi az egész világ dolgozói és fiataljai támogatását és szolidaritását legitim ellenállásában az USA és a NATO imperialistái ellen. Az USA és Európa népei nem tolerálják többé, hogy fiait itt öljék és sebesítsék meg. Nem tolerálják, hogy erre a soha véget nem érő piszkos háborúra költsék pénzüket. Egyedül az imperialista országokban élő elnyomottak, a dolgozók és fiatalok egyesült küzdelme garantálja a nép győzelmét és az imperializmus megsemmisülését a világon.»

Az algíri konferencia eredete a kínai és amerikai munkásaktivisták felhívása a világ munkásaktivistáihoz. Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy Algírban az afgán küldöttek találkozni fognak az amerikai küldöttségben azokkal a mozgalmakkal (US Labor against the War-koalíció), melyek az amerikai csapatok Afganisztánból való kivonásásáért harcolnak. A US Labor against the War már 2003-ban az arab szakszervezeti nemzetközi konföderációval és az Egyetértéssel nemzetközi kampányt folytatott az iraki intervenció ellen.

Az algíri konferencia előkészítő anyagában Donna DeWitt, az AFL-CIO dél-karolinai elnöke magyarázza: «Kormányunk akkor is folytatja a háborút Irakban, mikor nincs pénz iskolákra, kórházakra. Nemzetközi mozgalmat kell szervezni az iraki, afganisztáni háborúk befejezéséért és ennek prioritással kell bírnia.».

Ugyanez az Irakról Afganisztánra, Afganisztánról Pakisztánra szélesedő háborús politika tovább folyik az afrikai kontinensen és más régiókban. Minden bizonnyal meg fogja erősíteni a konferencia feltétel nélküli elkötelezettségét a háború, a megszállás ellen, az összes külföldi csapat visszahívása mellett. A harc elválaszthatatlan mindegyikünk hazájában a kizsákmányolás elleni harctól és az óriási anyagi eszközöknek a népek szükségletei szerinti átcsoportosításáért vívott küzdelemtől. Ebben a szellemben tették felhívásukat az All Pakistan Trade Union Federation (APTUF) vezetői, kik szintén jelen lesznek. Ezen a nyáron, néhány nappal a rettenetes árvíz után, mely 20 millió embert űzött el otthonából, az APTUF hozzánk intézte szavait: «egyre nehezebb a helyzet, majdnem a teljes ország víz alatt áll. (…) A gyenge és népszerűtlen kormány tehetetlen a gazdasági csőddel, az északi brutális háborúval szemben. (…) Óriási a szakadék a szolgáltatások és a szükségletek között éllelemben, ivóvízben, gyógyszerekben, fedél biztosításában.»

A francia Alliance des jeunes révolutionnaires (Fiatal Forradalmárok Szövetsége), mely szintén képviselteti magát Algírban: «Egy amerikai katona évente egymillió dollárba kerül. Franciaországban 2009-ben az afganisztáni háború költségvetése 330 millió euró, 40 %-kal több, mint 2008-ban! Mennyi lesz 2010-ben? Ezzel a pénzzel helyre lehetne állítani a mesterképzés miatt megszüntetett tanári állásokat és a «költségvetési megnyirbálásokat»! A megszüntetett tisztviselői posztokat! Ezzel a pénzzel meg lehetne nyitni bezárt iskoláinkat!»

A barcelonai konferenciától számított 20 év alatt a Szovjetunió diszlokációjának következményeképpen végbement az állami-közösségi tulajdon tönkretétele a privatizációkon keresztül Kelet- és közép-Európában. Oroszországban a közelmúlt tűzvészei olyan széles régiókat taroltak le, melyet nem lehet természetes okokkal magyarázni. Togliatti ipari város több munkásszervezete, melyek delegátust küldenek Algírba, nyilatkozatot adtak ki: «Polgártársak! Csak aug. 3-án Toazovkoje temetőben 38 temetés zajlott. Mennyi lehet összesen, a város összes temetőjében, 50, 60? 20 évvel ezelőtti statisztikák szerint a temetések napi száma 12-15, a maximum 17. Mi történik, istenverése? Lehet, megérdemeljük, de valószínűbb, hogy a 19 éves piacgazdasági «demokrácia» eredménye. Emlékeztek, mit ígértek 1991-ben a «demokraták» és hogy viselkedkedtek? És mi lett?
Városunk alap életfeltételét, az ipari termelést romokba döntötték. Majdnem minden üzemet. Még a VAZ, «kenyérkeresetünk» is kómában van új gazdái által. A stressz, a bizonytalan holnap ez elsőszámú oka a halálos bacchanáliának. Sok polgártársunk nem fér hozzá az egészségügyi ellátáshoz, ez a második ok. A lakónegyedek körüli zöldövezeteket kiirtották, hogy a tőkések és ingatlankereskedők pénztárcáit megtömjék, ez vezetett a július-augusztusi katasztrófához. Ez a halálozás megnövekedésének harmadik oka.(…). De mindegyik oknak egy a gyökere: a kívülről behozott kapitalizmus, annak is legundorítóbb neokolonialista változata. Mit várunk? Még több szenvedést? Megvárjuk azt, hogy mindenki meghaljon, hogy ne is legyen, aki eltemet minket? (…). Polgártársak, vegyétek saját kezetekbe sorsotokat: ez az egyetlen garancia arra, hogy magunk mentsük meg magunkat! Ne higgyetek azoknak a demagógoknak, akik azt hirdetik, hogy nem vagytok képesek a város vezetésére, igenis képesek vagytok! Maradjanak helyükön az önkormányzati «specialisták», de a ti ellenőrzésetek alatt és ne a maffia irányításával! Csak így lehet véget vetni az erdőtüzeknek, csak így találunk választ összes egyéb problémánkra!»
A privatizációs politika és az állami tulajdon tönkretétele különösképpen destruktív a népesség létkörülményeit illetően. A volt Szovjetunióban a várható élettartam drasztikusan leesett 1991 óta, a férfiaknál alig több mint 55 év. Ami azonban figyelemreméltó, hogy az érintett országokban a dolgozók felismerik ezeket az okokat. A moldáviai delegáció ezt jelezte:
«A válság kezdete óta megfigyelhető a munkásdemonstrációk sűrűsödése és radikalizációja. 2009-ben a Glodeni és Cupcini cukorfeldolgozók munkásai szervezkedtek a munkaelőírások be nem tartása miatt. Követeléseik közé vették az újraállamosítást, a közösségi tulajdonhoz való visszatérést. 2010-ben, mivel fő követeléseiket nem teljesítették, ápr. 8-án és 20-án a város lakóival együtt elfoglalták az Odessza-Breszt vasútvonalat. Júniusban Kisinyov külvárosában a Feruesti kőbánya munkásai sztrájkoltak. Nem csak tüntetésekről van tehát szó.»
A Magyarországról érkező küldöttek beszámoltak: «A nemzetközi sajtóban kampány indult a pécsi önkormányzat döntése ellen, mely az ivóvíz kezelését visszavette kezébe. A Le Monde, az Európai Unió híveinek lapja indignálódik, hogy Pécs városa meg merte tenni (…) “a Suez Environnement kisajátítását” (…) mert “ilyen intézkedések zavarják a magyar piacon domináns francia Suez és Véolia társaságokat”. De kit kell megmenteni, a dolgozókat vagy a multinacionális vállalatokat? A Munkás Hírlap aktivistái azt mondják: “A dolgozókat! Ha ehhez meg kell semmisíteni a privatizációs szerződéseket, akkor tegyük meg és államosítsunk!”».

Kínában a közelmúlt munkássztrájkjai tették nyilvánvalóvá az ellentmondásokat. Az évtizedes gazdasági reform a multik előtt kitárta a kaput, ez pedig a jelenleg még uralkodó közösségi tulajdonnal (állami formában) szemben ellentétet szül. Chang Kai professzor, aki jelen lesz Algírban, rámutat a sztrájkok tanulságaira (Honda, Tonggang, Lingang stb.): «Ha a munkások érdekeit állandóan háttérbe szorítják, ahol nincs semmiféle megoldás az ilyen ellentmondások feloldására, az egyetles kiút a jogok visszaszerzésére és a követelések tiszteletben tartására a kollektív akció marad.(…) Azt a tényt, hogy a munkások védik az állami tulajdont mint sajátjukat, úgy kezelték mint a reform útjának akadályozását. Az ilyen rosszízű helyzeteket nem szabad megengedni. Az ilyen reform az állami tulajdon elpárologtatását jelenti, a munkásérdekek feláldozását.» A munkások mozgalma, ahogy Chang Kai leírta, «az állami tulajdon mint sajátjuk védelme» mélységes jelentéssel bír. Az állami tulajdon elkótyavetyélése saját tulajdonuk elvesztése, destrukciója annyit jelent, hogy a munkaerő kollektív garanciáival együtt semmisül meg.
A moldáviai, a kínai és azóta a volt SZU más államaiban is felmerült újraállamosítás felvetése a közösségi tulajdon védelme – mégha annak állami formájában is – következmény. De ehhez az kell, hogy a dolgozóknak joguk legyen a szabad szervezkedéshez; a Honda dolgozói követelték is május-júniusban a béremelést, az elbocsátottak visszavételének követelése mellett.

A dolgozók saját kezükbe akarják venni szervezetük irányítását, ez derül ki Chan Han Kai jelentéséből az algíri konferencia előkészítésében: «A pszeudo-szakszervezetisek igyekeztek meggyőzni a munkásokat a munka felvételéről, információkat gyűjtöttek a «főkolomposokról», de a dolgozók ellenálltak. (…) Demokratikus szavazással 30 társukat (legtöbbjük nagyon fiatal) választották hivatalos képviselőjükké. Sőt, aláhúzandó ennek a küldöttségnek a legitim voltát, a hivatalos szakszervezetet is delegálták.»

Az állami és közösségi tulajdon védelme, a privatizáció elleni harc, az újraállamosítás jelszava úgy tűnik fel, mint a munkásszervezetek szabad létezéséhez és függetlenségéhez fűződő elválaszthatatatlan jogok. Vajon csak Kelet-Európában és Kínában merülnek fel ezek a kérdések?

Egy algériai hozzászólásban az Arcelornál (acélipar) dolgozó szakszervezeti bizalmi beszél a 9 napos sztrájkról, arról, hogy az üzem vezetése ennek hatására kénytelen volt megsemmisíteni döntését a kokszoló bezárásáról: «Azért léptünk általános sztrájkba, mert a külföldi partner teljes mértékben elzárkózott a kokszoló rehabilitásától.(…) A privatizáció óta semmilyen beruházást nem végzett. (…) A privatizáció nem más, mint a fosztogatás és a profit politikája. Az állami támogatás és fiskális könnyítések nyújtása ellenére semmiféle eredmény nem támasztja alá előnyét (…) – és levonja a következtetést: «Akkor mire vár az állam az újraállamosítással?»

Más formában ez az újraállamosítási igény fejeződik ki a Saint-Nazaire hajógyár esetében, ahogy Michel Le Roch szakszervezeti felelős írja: «2006 első negyedévében a francia kormány és az Európai Bizottság egyezménye értelmében a francia ALSTOM csoport áron alul eladta a norvég AKER YARDS-nak mindössze 50 millió euróért. Alig két évvel később, 2007 októberében a STX koreai csoport vette át az AKER YARDS feletti felügyeletet.(…) Néhány hónappal a vadonatúj vietnami hajógyár (Vung Tau) működésbe lépése után, mely évi 3-4 hajó gyártására képes, a STX januárban kommünikét bocsájtott ki, figyelmeztetéssel az öreg kontinens «túl jól fizetett» dolgozói számára: “Vietnam az előnyök tárházát nyújtja a termelés alacsony árával, szakértő munkaaerővel és az egyre bővülő ázsiai piac közelségével”.(…) Ebben a kontextusban és az utolsó nagy francia hajógyár likvidációja ellen folytat kampányt nagyszámú szakszervezeti felelős és politikai képviselői Saint-Nazaire államosításáért. A dolgozók között jelentős visszhangot váltott ki, pl. Loire-Atlantique-ban 7 000 személy gyűlt össze és kérte, hogy az állam vegye kezésbe a hajógyár ellenőrzését. (…) Ez a követelés az Európai Unióba ütközik, az EU szerződéseibe foglalt «szabad és akadályozatlan verseny» nevében egy 2001-es direktíva megtiltja az államoknak a közvetlen állami segítséget a hajógyártásban. A 7 000 személy élénk ovációját váltotta ki: “Igen, az államosítás lehetséges, az államnak kell kezébe vennie a dolgokat, az uniós rendelkezéseket figyelmen kívül kel hagynia. Szakítani kell az Unió ipartalanítási politikájával.”»

Megtaláljuk ezeket a privatizációellenes mozgalmakat Mecit Amaç, a török élelmezési, szesz- és dohányipari szakszervezeti vezető hozzászólásában is. Elmagyarázza, hogy milyen körülmények között mozgósult a Tekel 12 000 munkása, akik másfél hónapig Isztambulban, a Türc-Is szakszervezeti konföderáció székhelye előtt tiltakoztak a kormány privatizációs politikája és zsarolása ellen.

Erről szól, ha más formában is Eric Voruz svájci szakszervezeti aktivista és szocialista nemzeti tanácsos, az algíri konferencia összehívásának aláírója. Hazájában a Posta likvidációja elleni harc elkötelezettje, a következő problémával találja magát szembe: a Posta likvidációs privatizációjának levezénylője, miniszter, az ő pártja, a Szoc. Párt tagja. «Moritz Leuenbergert nem hatalmazta fel sem pártja, sem választói erre a feladatra».

Analóg a fülöp-szigeteki Robert Rolly (Dolgozók pártja) problémafelvetése. Az új kormány, az új elnök Benigno Aquino III «a nép szavazatainak óriási többségét kapta»,de «a folytatódó liberalizációval, deregularizációval nem szakított». Elvtársaink elkötelezték magukat «a Philippes Airlines (PAL) légitársaság szétdarabolása és kiszervezése ellen. A Munkaügyi Minisztériumnak a szakszervezet benyújtotta kérelmét a költségvetési megnyirbálások felülvizsgálatára.»

A háború, a kizsákmányolás, a privatizáció elleni, az újraállamosításért folytatott harc, a közösségi tulajdon védelméért vagy helyreállításáért vívott küzdelem két fontos kérdést vet fel: a nemzetek szuverenitásáét és a munkásmozgalom függetlenségéét. A háborúk viselése, a privatizáció folytatása összekapcsolódik a fosztogatással és a katonai megszállással. Az egész világon a termelési eszközök magántulajdonán alapuló tőkés rendszer válsága vezeti a munkáltatók és kormányok szándékát arra, hogy a dolgozókkal, a népekkel fizettessék meg ennek árát, egyenesen tagadva a munkaerő értékét és a bankok, spekulánsok talpraállításának konzekvenciáit. Ez a válság kérdőjelezi meg a nemzetek szuverenitásását is.

Haiti szakszervezeti és ifjúsági aktivistái ezt vetik fel. A világ egyik legszegényebb országa évek óta viseli az imperialista intézmények, az IMF, a Világbank elnyomását, külföldi csapatok megszállását. Az országot ez év januárjában szörnyű földrengés rázta meg. «A lakosság nagy része mozgósult a megszállás ellen, Haiti gyámság alá helyezését a reakciós erőknek tudja be. Az imperializmus jármától megszabadulva egyenlőségen alapuló demokratikus rendszert akarunk. Szolidaritásra van szükségünk, arra, hogy együtt adjunk riposztot a tőkéseknek és kormányaiknak!»

Haiti koncentrált és tragikus példája a Karib-térségben és azon túl nem egyedülálló, ha más formában is jelentkezik.

Guadeloupe-on az egész népet sztrájkba vitte az LKP (Liannaj kont pwofitasyon) felhívása. Ennek a koaliciónak a Union Générale des Travailleurs de Guadeloupe szakszervezeti tömörülés a lelke és mozgatója, képviselői jelen lesznek Algírban. Főtitkára, Elie Domota hozzászólásában pontosította: «Az UGTG osztályharcos szakszervezet, megalapítása óta harcol a népek és nemzetek szuverenitásáért, különösen a guadeloupe-i nép önrendelkezéséért. Ma minden a nemzetközi nagytőkét szolgálja, a szociális védelem megsemmisítése, a társadalmi vívmányok letörése, az államok felaprózása, a népek barbár állapotba, háborúba sodrása. Guadeloupe-nak ez volt történelme legnagyobb pillanata: az LKP (Liannaj kont pwofitasyon) létrehozása; és a harc nem szűnt meg a tőkés gyarmatosító uralom ellen. A konferencia témája bennünket közvetlenül érint, mivel társadalmunk a kizsákmánuoláson és a rasszizmuson alapul, a rabszolgatartáson és a maximális profiton. Algéria és a fekete kontinens gyarmati múltjával azonos a történelmünk. (…) A munkásosztály, a népek és szervezeteik egysége és szolidaritása alapvető a tőkés barbárság ellen. Ezt tartja a Liannaj kont pwofitasyon. Manapság a globalizáció nevében eurómilliárdokat fordítanak a bankokra, a spekulációra ugyanakkor, mikor a kormányok a nyugdíjrendszert támadják, a társadalmi vívmányokat teszik tönkre. Ezzel szemben a dolgozók, a nép szervezetei kötelesek függetlenségüket megvédeni és szolidáris egységben küzdeni. Nem nekünk, dolgozóknak kell a válság árát megfizetni.»

A nemzeti szuverenitás eleme – ahogyan Algéria példája mutatja – a nemzetnek azon joga, hogy természeti kicseit maga kontrollálja, kezdve a szénhidrogénekkel, bányákkal, a gázzal (és a világ egészének figyelmébe ajánlva: az egész Szahel-térségben a kőolaj és az urániumkincs a jelenlegi manőverek tétje!).

A mexikói delegáció tagja, Adrian Pedrozo, volt szövetségi képviselő és az egyetemi dolgozók szakszervezetének titkára: «Nagyon jól tudjuk, hogy a háborúk, különösen az iraki és afganisztáni, a természeti kincsek – kőolaj – megszerzésének céljával indultak. (…) Az USA stratégiáját olyan programokkal akarja fejleszteni ezirányban, mint a Plan Mexico Panama, a Mexikó-USA katonai és tengeri operációs program, a Latin-Amerikában, különösen Kolumbiában felállított katonai bázisok politikája.»

A nemzeti szuverenitás megszüntetésének politikája nagyszámú országot fenyeget. Demetrio Ruiz Rios, a perui cukoripari dolgozók szakszervezetének főtitkára, akik XI. kongresszusukon döntöttek az algériai részvételről: «Szakszervezeti szövetségünk az Alkotmányozó szuverén nemzetgyűlés összehívásásért folyó harcba integrálódott, a munkás-paraszt és népi mozgalmak ösztökélésére avégett, hogy egyesítsük erőinket. Véget kell vetni a szabadkereskedelmi egyezményeknek, államosítani kell, amit privatizáltak, benne a cukoripart is, nemzeti függetlenségünket a külföldi nagyvállalatokkal szemben vissza kell szerezni.»

A nemzeti függetlenség kérdése nem csak a kifosztott kontinenseket és országokat érinti. Minden országban felmerül. Az első görögországi tüntetések alkalmával már itt felmerültek a «az Európai Unió és az IMF diktatúrájával való szakítást illető követelések. Természetesen a tüntetők tiltakoznak a kormány intézkedései ellen, a bérekért, a kollektív szerződésekért, a nyugdíjakért, de a követelés az Európai Unió, az IMF diktatúrája ellen irányul!»

Ezt az IMF-fel, az Unióval való szakítás követelését megtaláljuk az egész világon. Afrika, Ázsia, Amerika és Európa népei jogos követelése az adósságszolgáltatás megszakítása. Az 1991-ben Barcelonában alapított Nemzetközi Egyetértés több nemzetközi kezdeményezéssel élt ebben az irányban, különösen a Nemzetközi Bíróság az adósság ellen (Lima, Peru, 1989) és a caracasi Nemzetközi Tanácskozás az adósság eltörlése ellen (1987) kereteiben, melyek az IMF és a Világbank általi szervezett eladósodás megszüntetését célozza…

Ma még az «öreg Európában» is ezek az intézmények nem csak a privatizációt, a destrukciót, a deregularizációt szervezik a tőke javára, hanem politikájuk központjába került a szakszervezeteknek a munkásosztály elleni tervek mechanizmusába integrálása és a szakszervezetek átformálása olyan eszközzé, mely segít nekik a vívmányok együttesének megszüntetésében. A szakszervezetek függetlensége, az integrációs csapdák elkerülése a tanácskozás előkészítésének fontos témája volt.

Ez volt a berlini konferencia központi tárgya is jún. 19-20-án. 14 országból több mint 100 aktivista jeletette ki: «Most, mivel a világ pénzügyi piacrendszere csőddel fenyeget, az Obama adminisztráció, az IMF és az Európai Unió utasítják az összes európai kormányt a munka deregularizációjára, a bérek letörésére, az elbocsátások új hullámának előkészítésére. Utasítanak a szociális háló szétszaggatására, a kórházak bezárására és magánkézbe adására, a pedagógusok százezereinek elbocsátására. (…) A dolgozók roppant többsége elutasítja ezeknek a terveknek teljes egészét. Négy hónapja nincs egy nap, hogy Görögországban, Romániában, Spanyolországban, Portugáliában, Dániában, Franciaországban, Németországban, stb. dolgozók százezrei ne tüntetnének ellenük». A berlini konferencia felvetette bizonyos szakszervezeti szövetségi vezetők attitűdjét, akik messze vannak attól, hogy világosan és tisztán elítéljék ezeket a terveket, messze vannak attól, hogy azonnali akcióra szólítsanak. Az «úgynevezett európai szintű koordinált akciók az ESZSZ (CES/ETUC) kereteiben“ csak revízió alá vetni, kiigazítani akarják a munkaügyi, a munkavédelmi koncepciókat (…) és a szociális partnereket szorosan hozzá akarják fűzni minden szinten ehhez a mechanizmushoz”.»

A munkásmozgalom – és a szakszervezetek – lemondhatnak-e azokról a követelésekről, melyekkel megbízták őket, hogy megőrizzék a kormány képviselőivel való viszonyaikat? Ugyanez a vita folyik az USA-ban is, különösen az Obama-féle egészségügyi reform megszavazása óta. Don Bechler, az IAM szakszervezet aktivistája a szolidaritás elvén alapuló betegbiztosítási rendszerért küzd társaival. «Emberek ezrei halnak meg, mert nincs betegbiztosításuk. Az Obama-terv semmi változást nem hoz számukra. Bizonyos személyek nyernek vele: 12 millió alacsony jövedelmű embernek lesz hozzáférése bizonyos egészségügyi szolgáltatáshoz. Mindenki erre koncentrál, de 20 millió embert hozzá kell adni, akiknek kötelező lesz betegbiztosítást fizetnie. Nincs tehát szó általános betegbiztosításról, a nyertesek a magánbiztosítók! 500 milliárdot fognak kapni, hála ennek a tervnek!». Don Bechler: «Mobilizálni kell a tömegeket a szolidaritáson alapuló rendszerért.(…). Az kell, hogy a munkásmozgalom álljon az élére ennek a harcnak, hogy törvény szülessen róla. Az AFL-CIO ennek a kampánynak a nyomására támogatja, ami nagyon fontos. De a szakszervezeti mozgalom engedett a demokraták nyomásának. Nem szabad többet a demokratákra számítani!» Donna DeWitt, a dél-karolinai AFL-CIO osztja véleményét: «Nálam az egészségügyi törvény nem számít győzelemnek (…). A szakszervezeti vezetők többsége támogatja a «Single-Payer» rendszert, de félnek a demokratáktól.»

Nancy Wohlforth, az AFL-CIO végrehajtó bizottsága tagja hozzászólásában emlékeztet a 2000. évi San Franciscoói világkonferenciára, ami óta aktívan részt vett az Egyetértés összes kampányában. Az Obama-kormányról általános mérleget ad: «2008.nov. 4-én az amerikai munkásmozgalom és nép Barack Obamának arra adott mandátumot, hogy munkahelyeket, békét és igazságot teremtsen mindenki számára. Egy évvel később millióknak, akik ezért a változásért szavaztak rá, megkeseredtek örömkönnyei, aggodalommá váltak. A Wall Street és a bankok meg lettek mentve, de a munkanélküliség változatlanul emelkedik. Egyre több vállalat jut csődbe, pusztulnak szociális szolgáltatásaink és infrastruktúránk. Az egészségügy valódi reformjának igérete lassan megsemmisül.»

Az USA-ban a munkásmozgalom eme függetlenségi igénye a szakszervezeteknél abban is jelentkezik, hogy szakítani kell a Demokrata párttal. Donna DeWitt aláhúzza azt is, hogy maga is elkötelezte magát a szakszerevezetekre támaszkodó Labor party létrehozása mellett.

Ezekkel a gondokkal találkozunk az összes kontinensen. Pierre Senouvo, a togoi pedagógus szakszervezet főtitkára, aki szintén eljön Algírba: «Az előző kormány 1972-től a szakszervezeteket feloszlatta azért, hogy a CNTT-t (togoi Dolgozók Nemzeti Konföderációja) állítsa fel, az uralkodó állampárt, az RPT (Togoi Népi Gyűlés) szárnyaként. Az alapvető szabadságjogok és demokrácia 1990-es «visszanyerésével» új szakszervezetek születtek. A Nemzetközi Munkaügyi Iroda hatot ismer el közülük. Néhányukat valószínűleg a rezsim hozott létre. A szakszervezetek integrálásának módozata többféle. A nemzeti szociális dialógus (CNDS) ennek egyik módja. Egyébként pedig megpróbálják a szakszervezeteket behúzni pl. a szegénység elleni küzdelem (DSRP) stratégiájába a gazdasági egyezmények vitájába is, az IMF-fel való tárgyalásokba, az úgynevezett civil társadalomba és szervezetekbe.»

Alberto Salcedo az UNETE ideiglenes vezetése tagja, Venezuela független szakszervezeti tömörüléséé. Országa delegációjának tagja lesz Algírban. Alberto Salcedo számára, mégha kormánya tett is «pozitív intézkedéseket», nem jelenti, hogy a szakszervezetnek le kell tennie szerepéről: «Még sztrájkba is álltunk, hogy a kormány válaszoljon a munka világa követeléseire. Nehéz pillanatot élünk, a világválság és a szakszervezeti mozgalom egységének nehézségei miatt. A munkáltatók meggyilkoltatják az UNETE felelőseit. A munkafelügyelők nem a dolgozókat védik; állami vállalatok elbocsátják a szakszervezeti vezetőket; a kollektív szerződések még a közszolgáltatásban sem kerülnek megújításra. A kormányban vannak burzsujok, a munka ideiglenességéhez ragaszkodnak, a munkaügyi reform elé akadályokat állítanak. Ezért még inkább ragaszkodnunk kell a függetlenséghez».

Koreában a kormány brutális támadásával szembenálló koreai küldöttség közli a KCTU, a független szakszervezeti szövetség apropóján: «Annak ellenére, hogy a KCTU általános sztrájkot hirdetett, hogy a kormány egyoldalú szakszervezetellenes intézkedéseinek opponáljon, ezt a sztrájkot különböző indokokkal, pl. hogy nem vagyunk még készek rá, visszavonták».

Ezek a kérdések merülnek fel Európában is. Egy közös hozzászólásában Dirk Frohne német szakszervezeti felelős és a Szociáldemokrata Párt és H. W. Schuster szakszervezeti felelős elmondják, hogy az Opel jövőjéért a német General Motors dolgozóit valóságos ultimátumnak vetették alá: «A GM szakszervezetei mindenütt Németországban zsákutcába szorultak a válasszal az 5 ezer munkahely «társadalmilag elfogadható kísérése» megválaszolására, először lemondva a béremelésről határozatlan időre (…) a munkások bérével a profitot akarják finanszírozni!” Javasolja: «Ma, szemben a GM ultimátumával és az USA kormányával az AfA felelősei és az NRW-ben lévő szakszervezetisek kezdeményezik és nyilatkozatot tesznek, hogy az SPD vállalja magára a felelősséget és folytasson «nyilvános politikai kampányt» a dolgozók érdekében, törvény szülessen arról, hogy a bochumi Opel állami védelem alá kerüljön, a munkahelyeket az állam garantálja, s minden elbocsátást tiltson meg!»

Rainer Döring és Gotthard Krupp (Ver.Di) Németországból: «Meg nem értés és vehemens tiltakozás volt a reakciója sok szakszervezeti tagnak megtudván, hogy néhány nappal a 80 milliárdos szigorítási program bejelentése után a DGB vezetése részt vett Merkelnek a “szociális partnerekkel” összehívott csúcstalálkozóján. Arról van szó, hogy Merkel megpróbálja integrálni a szakszervezeteket, őket is felelőssé téve a költségvetés konszolidálására irányuló intézkedéseiben. Az államadósság a bankok talpraállítása következtében keletkezett (…). A szakszervezetek nem segíthetik a kormányt pauperizációs programjának „társadalmilag elfogadhatóbbá” tételében és abban, hogy„szociálisan elfogadhatóvá tegyék azt néhány korrekciós javaslattal”.»

Ugyanazok a gondok más formában, melyekkel a francia dolgozók találkoznak. Pascal Samouth szakszervezeti felelős, aki szintén jelen lesz Algírban, felidézi a dologzók millióit, akik nyugdíjuk védelmében mobilizálódtak a korhatár felemelése és általánosabban az egész nyugdíjrendszer összekuszálása ellen. Ellentmondás van a dolgozók akarata és bizonyos szakszerveti szövetségek álláspontja között, előbbiek egyöntetűen a terv visszavonását követelik, utóbbiak ezt elutasítva még részt is vesznek a kormány és parlament reformjának kidolgozásában.

Hélène Zografaki-Teleme, görög pedagógus szakszervezeti felelős a berlini konferenciát ugyanennek a problémának más formában jelentkezéséről beszélt: «Szakszervezetem a kezdettől fogva megjelölte a válság felelőseit és szervezte a küzdelmet annak ellenére, hogy G. Papandreu kormánya élvezve a sajtópapagájok összes támogatását «kötelező lépésnek» mutatta be ezeket az intézkedéseket, nemzeti szükségletnek az államcsődtől megmentése érdekében”.» Nyilvánvalóan politika probléma, Georges Papandreu, aki az IMF, a Világbank, az Európai Unió követelésére gyilkos programot állít fel annak ellenére, hogy a dolgozók hat ízben is általános sztrájkkal válaszolnak, a szocialista párt vezetője.

A görög szakszervezeti mozgalom gondjait megtaláljuk más országokban is. A Papandreu-terv visszavonásán kívül lehet-e egységesen más jelszó? A szakszervezetek némelyikének a szocialista párt alá rendelése lehetővé teszi-e eme jelszó követését?

Személyes címen két szakszervezeti felelős, Julio Turra (Brazília) és Tétévi Gbikpi-Benissan (Togo), akik részt vettek a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség (CSI/ITUC) II. kongresszusán Vancouverben (Kanada) 2010. jún. 21-25-én, szintén kérdéseket tesznek fel: «Közel 1 400 résztvevővel (melyből közel 1 000 küldött), a kongresszus egy különös «meghívottal» nyílt meg. Nagy meglepeptésünkre, Görögország miniszterelnöke, Georges Papandreu, a Szocialista Internacionálé elnöke Brüsszelből videón keresztül intézte szavait a kongresszushoz. Mint a «dolgozók régi barátja», Papandreu elmagyarázta, hogy kénytelen volt, mert a «jobboldal Görögországot csődbe vitte», ezt a politikát folytatni, mely a görög dolgozók élénk reakcióját váltotta ki, hiszen jogaikat és társadalmi vívmányaikat érinti. A hallgatók egy részének tapsa közepette (a másik rész elképedve hiába várta a GSEE görög szakszervezetek képviselőinek válaszát), megerősítette, hogy «respektálja a szakszervezeteket», és megpróbálja a lehető legkevésbé csökkenteni ezeket a jogokat.»

«A kongresszus második napján a meghívottak maga Dominique Strauss-Kahn, az IMF főigazgatója (mint «a dolgozók barátját» mutatták be), Pascal Lamy a Kereskedelmi Világszervezettől, igazgató a davosi gazdasági fórumtól (mely a világggazdaságot kontrolláló multinacionális vállalatok és a kormányok tanácskozó testülete). D. Strauss-Kahn hozzászólása alatt a terem fele üres volt, ezzel mutatta ki negatív hozzáállását számos küldött különösen Afrikából, Ázsiából és Latin-Amerikából ezen az ún. szakszervezeti kongresszuson a multilaterális intézmény elsőszámú vezetője ellen, mely intézmény receptjei egy illegitim külső adósság fizetése nevében privatizációt erőltetnek a társadalmi jogokat és a munkajogot letörve, csődöt mondtak számos országban.»

Norbert Gbikpi-Bénissan elvtársunk a kongresszushoz intézte szavait, mert: «Mi Afrikában, ahogy más kontinenseken is, ahol a lakosságot szegénységre kárhoztatják, évtizedek óta válságban élünk, a 90-és évek kezdete óta. Afrika felbomlott a strukturális kiigazítási programok és a kiprovokált etnikai háborúk következményeképpen. De ez lesz hamarosan az egész világ képe, ha semmi nem történik annak érdekében, hogy a neoliberális globalizmus megálljon! Itt is vagyunk máris, hiszen a “költségvetési kiigazítás” nincs messze a strukturális kiigazítástól. A kongresszus által elfogadott hat stratégiai elsőbbség között a két utolsó (új fejlesztési modell, a globalizmus kormányzása) megvalósítása a legnehezebb, mert frontális támadást jelent a tőkés struktúra ellen. Persze, örülünk, ha a «politikai koherenciáról» vitázunk, melyek a deregularizációt, a liberalizációt, a privatizáiót, a prekaritást, stb. nyilvánosan leleplezi. De az afrikai szakszervezeti felelősöknek – mint nekem is – komoly kétségeink vannak. Pl. a pénzügy, melyet közpénzekből mentenek meg, szembefordulhat –e saját perverzióival? (...) Számunkra elsőrendű fontosságú, hogy ha a szakszervezet folytatni akarja a dolgozók valódi érdekképviseletét, függetlenségéből egy tapodtat sem szabad engednie, mindenféleképpen ellen kell állnia a világkormányzatba integrálási szándékoknak (az ILO is ezt kell tegye). Az ILO konvencióit ratifikálni kell és be kell tartani. Folytatjuk országaink számára az adósságfizetés leírásának követelését is, nem könnyítését, eltörlését követeljük! Folytatjuk a fejlesztéshez az állami segítség reklamálását is… Világszinten pedig, hogy a munkahelyek szörnyű szétverését leállítsuk, amely kérdésben mindnyájan egyetértünk, miért ne harcolhatnánk együtt az elbocsátások egyszerű megtiltásáért? Feltétlenül vissza kell térnünk a szakszervezetek létrejöttének egykori elveihez, alapjaihoz.»

A hatalmon lévő pártokhoz viszonyított szakszervezeti függetlenség kérdése Spanyolországban is felmerül. A Zapatero-terv bejelentése után Rafael Aguilera, az UGT felelőse: «Most, hogy Zapatero bejelentette programját – lábbal tiporva az eddigi egyezményeket–, az általános sztrájk szükségessége még inkább evidens. Szakszervezetemnél Katalóniában elvtársaim többsége máris azt kérdezi, hogyan lehetséges, hogy nincs még egy világos felhívás a munkásosztály általános sztrájkjára? Csak gyűlések vannak. Látjuk a szocialista aktivisták méltatalankodását is saját, a kormányintézkedéseket támogató pártjukkal szemben». A valenciai régió UGT közszolgálati főtitkára: «Sajnos, éppen egy progresszív kormány hajta végre ezt a tervet a pénzügyi piacok biztosításásra, így szakítva meg kapcsolatát saját társadalmi bázisával, az osztályszakszervezetekkel, különösen az UGT-vel.»

A dél-afrikai munkásosztály is hasonló kérdésekkel talàlja magát szembe. A kommentátorok csodálkoztak a COSATU szakszervezeti tömörülés kormányellenes nyilatkozatán, mert az a koaliciós kormányt eddig támogatta, a tisztviselők kormányellenes nagy sztrájkjai azonban változást hoztak. A mozgalmat a Socialist Party of Azania ismertette a labdarúgó világbajnokság előestéjén: «Miért is van annyi elégedetlenség a «világünnep» kapcsán? Először is az 1994-es, 1999-es, 2004-es és a 2009-es kampányok «mindenki számára a legjobb életkörülményeket» ígérték hazugul, mivel a valóság a munkanélküliség emelkedését, az iskolázás eredményeinek csökkenését és az egészségügy csődjét mutatja. Az ANC «demokratikusan választott» kormánya 15 éve van hatalmon, de nem csak nem tartotta be ígéreteit, hanem gyakorlatilag semmit sem fordít az állampolgárok életminőségének javítására. Ezen „rossz állampolgárok” szociális elégedetlensége, potenciális felháborodása a legjobban kidolgozott terv kudarcához is vezethet. Milyen tervvel állhat elő az ANC a nép méltatlakodása lecsillapítására, ha elutasítja a történelmi „földet, kenyeret, békét” követeléseket? (…) Hogyan lehet mindezt elfogadni, ezt a rendszert, ha a víztisztítás helyhatósági rendszerében kettő közül egy nem működik karbantartás és szükséges felújítás hiányában, s ezért kolerajárvány dúl az országban?Hogyan lehetne elfogadni, ha közkórházak nagy részében hiányzik az orvosság, a felszerelés és ellátás?Hogyan lehetne elfogadni, hogy gyerekek nap mint nap fáradtan, éhesen mennek iskolába, az iskolarendszer működésképtelen, fák alatt tanítanak írni-olvasni, mert nincsenek osztálytermek? Hogyan fogadhatnánk el, hogy 22 millió honfitársunk él bádogvárosokban elképzelhetetlen körölmények között? El lehet-e fogadni, hogy 22 millió honfitársunknak nincs hozzáférése az egészséges ivóvízhez, 14 milliónak nincs munkája, és ugyanakkor azt hajtogatják, hogy gazdaságunk stabil, a nyilvánvalóan világválságként kibontakozó krízisen felül fog kerekedni? Kell-e mondani, hogy 42,9 %-unk napi két dollárnál kevesebb összegből él, a hivatalos szegénységi küszöb alatt?» Néhány héttel később a közszolgáltatás dolgozóinak tömeges sztrájkja világosan jelzi, hogy ez a nyugtalanság jogos.

A munkásmozgalom fügetlenségéért való küzdelem tehát egyik központi témája lesz az algíri konferenciának. Ezzel kapcsolatban felmerül a demokratikus szabadságjogok védelme is, melyről az Algírban szintén jelen lévő Represszióellenes Nemzetközi Bizottság javasolja, hogy legyen szintén a konferencia nagy kérdéseinek egyike, támaszkodva az orosz szakszervezeti felelős Valentyin Uruszov kiszabadítására irányuló, jelenleg is folyó nemzetközi kampányra (Uruszovot 6 év munkatáborra ítélték mondvacsinált okokkal, mivel független szakszervezetet hozott létre a jakutföldi gyémántkitermelő ALROSA vállalatnál). Szintén napirenden van az a nemzetközi kampány, amely Mumia Abu-Jamal kiszabadítására irányul (1982-ben ítélték halálra olyan eljárással, mely az alkotmányos jogait súlyosan és módszeresen sértette).

Íme, kedves barátaink, kedves elvtársaink, háború- és kizsákmányolás elleni nemzetközi világkonferenciánk néhány kérdésének összefoglalása, melyről Algírban nov. 27-28-29-én vitatkozhatunk.

A szervezőbizottság a lehető leghamarabb el fogja küldeni napirendi javaslatát, és rendelkezésetekre áll, hogy a világ dolgozóinak és népeinek küzdelme szolgálatában álló kezdeményezést a lehető legjobb szervezéssel biztosítsa számotokra.

Testvéri üdvözlettel:


Louisa Hanoune,
az Algériai Dolgozók pártja főtikára
Daniel Gluckstein,
a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésének koordinátora


Kiadó felelőse: Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.