2010. október 9., szombat

Iszapkatasztrófa

Kedves barátunk, Idara sok megállapításával egyetértünk, másokkal nem.
Foglalkozzunk az utóbbiakkal.

Abból, hogy a bürokrácia elárulta/elárulja a munkásosztályt és ezzel az ellenforradalomba vitte/viszi, csak annyi következik, hogy AZ a rendszer nem a marxi-leninista szocialista rendszer volt annak ellenére, hogy a termelőeszközök magántulajdona megszűnt. Nem mondanám államkapitalistának sem, mert «…a rejtvényt megpróbálták az «államkapitalizmus» fogalmával megfejteni, amelynek az az előnye, hogy senki sem tudja, mi a pontos jelentése. Elsősorban annak az esetnek a jelölésére szolgál, amikor a burzsoá állam átveszi a közlekedési eszközök és bizonyos iparágak irányítását. Az efféle intézkedések szükségessége az egyik tünete annak, hogy a kapitalizmus termelőerői meghaladják a kapitalizmust, és arra késztetik, hogy részben maga tagadja önmagát a gyakorlatban. (...) A háború óta, és főleg a fasiszta gazdaság tapasztalatai nyomán, legtöbször az állami beavatkozás és gazdasági irányítás rendszerét nevezik „államkapitalizmusnak”.(…) A termelési eszközöknek az állam kezében való összpontosítását a történelemben először a proletariátus hajtotta végre társadalmi forradalom útján, nem pedig a kapitalizmus a trösztök államosítása útján. Ez a rövid elemzés elég ahhoz, hogy kimutassuk, mennyire abszurd az államkapitalizmus azonosítása a szovjet (tanács) rendszerrel.» Inkább beszéljünk ELFAJZOTT MUNKÁSÁLLAMOKRÓl, melyekben a bürokrácia kaparintotta meg a hatalmat (Marx utalt is erre, akkor még jövőbeli eshetőségre). Előttük két változat állt: a bürokrácia vagy visszaveti ezeket az államokat a tőkés rendszerbe, vagy társadalmi forradalommal a munkásosztály veszi kezébe a hatalmat. Előbbi történt meg, visszavetette, privatizált, ehhez asszisztáltak a polgári erők és a munkásosztály képviseletét is magának vindikáló «baloldal». Mondhatnánk cinikusan, hogy ha nem a szocialisták, akkor levezénylik mások – minden bizonnyal így is van, de a tolvajt nem menthetjük azzal, hogy ellopta volna más is...
A Thürmer Gyula vezette MKMP-nak nyilván számtalan hibája van. Tevékenysége megérne egy elemzést, de annyira nem ismeri egyikőnk sem pillanatnyilag. Ez a párt azonban, úgy tűnik, elindult a hibák felismerésének útján, az osztályharcban részt vesz; tagsága persze olyan, amilyen (mindenki «hozott anyaggal» dolgozik, a «népet nem lehet leváltani», stb.).
Ha a demokratikus centralizmust kidobjuk, azzal kiöntjük a fürdővizet a gyerekkel együtt. Volt, van visszaélés, de (eredeti jelentésében!) megmarad az egyetlen járható útnak: a döntések demokratikus vitában, többségi alapon születnek, s ezeket a vezetés, a kisebbség is köteles képviselni és végrehajtani (esetleges további ellenvéleményét csak a döntést hozó fórumon vagy a felsőbb szerv előtt hangoztathatja); az alulról választott testületek rendszeres beszámolással tartoznak választóiknak; a testületek tagjai felmenthetők, ill. visszahívhatók tisztségükből. A demokratikus centralizmus elmélete és gyakorlata biztosítja, hogy a döntések az érintett tagság legszélesebb tömegeinek véleményét tükrözzék, és eredményes végrehajtásukban a szervezet tagjai is egységesen vegyenek részt. Itt van szerepe a tömegek bölcsességének.
Kommunistaként én azt állítom, hogy lehetünk az igazság birtokában, tudhatjuk mindenki másnál jobban, ha csak magunkban vagyunk, akarhatjuk, nem megyünk semmire. Nekünk az a dolgunk, hogy segítsük a tömegeket, a dolgozókat, ha úgy tetszik a népet az igazság, saját érdeke felismerésében, harcában azok elérésére. Tehetünk ezer nyilatkozatot, tüntethetünk naponta, a tömegek nélkül semmik vagyunk (és semmik leszünk). Az iszapkatasztrófa nem ennek a három bűnös cégvezetőnek a története, ha az lenne: kapjanak büntetést, «oszt’ jónapot»! Ez a tragédia a magyar rendszerváltó bürokrácia, a privatizációban résztvevő összes kormány, az ezt – akárcsak hallgatólagosan – támogató összes politikai, gazdasági és érdekvédelmi erő számlájára írható, ideértve az EU-t, az IMF-t, a nemzetközi intézményeket. Ezért kell követelni az államosítást, a magántulajdonosi viszonyok megszüntetését az alapvető, stratégiai fontosságú gazdasági területeken. Ezért kell keresni az utat a tömegekhez kezdve a szervezett dolgozókkal, mert az ő kezükben van a megoldás, csak saját akaratuk viheti győzelemre őket (és ehhez megvannak az eszközeik is!). Ezért kell nekünk ott lenni a harc minden formájának első soraiban, akár a munkásosztály demokratikus, akár anyagi érdekeiről van szó. Aki azt mondja, hogy «a szakszervezetek ideje lejárt», az lemond arról, hogy segítse a dolgozókat osztályharcuk szervezésében, s bármilyen szép szavakat is használ «kapitalizmusról», «szocializmusról», a harcot elutasítja, ezzel a tőkés rendszer kísérője lesz. Természetesen Magyarországon is, ahogy mindenütt, a szakszervezeti vezetők politikája magán viseli a nemzetközi szervezetek nyomását, melyek munkásellenes tervek elfogadtatását keresik a privatizáló kormányokkal együtt az EU, az IMF diktátumára. De a szakszervezetek szerepe nem a kormányzásban való részvétel, piaci alkudozás kisebb engedményekért, hanem maga a dolgozói érdekvédelem! Ezért kell aktív szerepet vállalnunk a tömegszakszervezetekben arra törekedve, hogy hatalomtól független jellegük megszilárdulhasson és harci szellemük növekedjen.
Az iszapkatasztrófa eseményei ma akkora felháborodást keltenek, a felelősségrevonást szinte mindenki követeli és választ keres arra, mi rejtőzik a kulisszák mögött. Az elemi fölindulás mellett felsorakozva és megragadva a pillanatot a valódi okokra kell rámutatni amellett, hogy nyilvánvaló: a tőke profithajhász tempója még a «beállt demokráciákban» is lehetetlenné teszi a biztonságos termelést. A tőkés társadalom nem képes az emberiség javára szolgálni, azt barbárságba sodorja.
Barátsággal,
Sirály Ida

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.