A baloldal tehetetlensége Magyarországon

A baloldalhoz sorolom mindazokat, akik a munkásosztály, az aktív vagy passzív, de mindenképpen munkaerejük eladására kényszerülő dolgozók képviseletét hirdetik akárcsak nyomokban (azaz tagjaiknak akár csak egy része is). Ez a baloldal pártokat, mozgalmakat, egyesületeket, egyéni és csoportos aktivistákat jelent. Közös jellemzőjük (objektív és szubjektív okokból) a tehetetlenség, a hatékonysàg hiánya, korlátozott hozzáférése a munkásosztályhoz, szektaszerű, «elaggott», véges anyagi és szellemi eszközei, hiányos marxista alapozottsága, stb. Ez a baloldal, mégha kedves is szívünknek, nagy nehézségekkel küzd (hajlamos vagyok feltételezni, hogy a teljes felszámolódás előtt). A szubjektív okok a múlttól a jelenig ívelnek. Ameddig nem tisztázott az út, addig nem lesz változás se.

1./ A rendszerváltás, a privatizációs fosztogatás. Ki kell mondani, hogy ennek felelősei először és mindenekelőtt a volt bürokrata rezsim vezetői, akik 1989-1991 után a privatizálók táborába állva likvidálták a köztulajdont (vállalatokat, földet, szociális szolgáltatásokat) a piacgazdasághoz csatlakozás nevében. Akik alávetették Magyarországot a világimperializmusnak, az IMF-nek, a Világbanknak 1982-ben, a NATO-nak 1994-ben, a Európai uniónak 2004-ben, stb. Ennek az eredménye, hogy munkahelyek millió semmisültek meg, az egész régiók ipartalanodtak el; a munkaerőt multinacionális vállalatok fosztogatják – másodosztályú összeszerelő termelésüket (pillanatnyilag) az előnyökért áthelyezték Magyarországra, hogy aztán továbbálljanak, mint a Nokia; ennek eredménye, hogy az 1945 után kiharcolt társadalmi vívmányokat (egészségügy, társadalombiztosítás, nyugdíj, oktatás, stb.) lerombolták.

Minden olyan politikai csoport felelős, akármilyen radikális is nyelvezetében, mely elutasítja ezen korrupt és az imperializmus által megvett vezetők felelősségét.

2./ A(z ellentmondásos, de mégiscsak) köztulajdon felszámolása mérte a munkásosztályra a komoly csapást. De Magyarországon – csakúgy, ahogyan a világon mindenütt – létezik a munkásosztály. A társadalom osztályokból áll, nem „gazdagokra” – „szegényekre”, vagy „jobboldaliakra” – „baloldaliakra” oszlik, s azok, akik az ellenkezőjéről győzködnek, csak munkásosztály lefegyverzését végzik.  

Aki a munkásosztály valódi híve, az az alapvető  termelési és kereskedelmi eszközök mindenfajta magánosítása ellen foglal állást, a kiharcolt szociális vívmányok visszavétele mellett áll. A privatizált köztulajdon kárpótlás nélküli visszaállamosítását kell követelje, a multinacionális vállalatok eltávolítása mellett kell határozottan megnyilatkozzon. A bányák, üzemek, termelőszövetkezetek állami felügyelet melletti újranyitása mellett kell állnia. Mert mindezek a kérdések a hatalom központi problémáját képezik. Az «antikapitalista» csoportok hangoztatta «megoldások» (FNA, vidéki önellátás  megszervezése, az üzemek dolgozói tulajdona, a bezárt vállalatok «saját irányítás alá vétele») nem jelent mást, minthogy a munkások figyelmét elfordítsák a hatalom központi kérdéséről, saját vállalatukban elszigeteljék, belőlük saját tönkretételük ügynökét faragják, valamint más üzemek dolgozóival versenybe állítsák őket.

3./Magyarország 2004-es csatlakozása az Unióhoz a privatizáció felgyorsításának tényezője lett az MSZP-kormány akaratával, a Fidesz cinkosságával, de az egész «baloldallal» is, mely időben nem fordult a csatlakozás ellen. A csatlakozás óta eltelt időszak világosan bizonyitja, hogy a tagság semmi előnyt nem hozott a dolgozók számára; az EU az oligarchákat pénzeli; a hazai és nemzetközi multikat, az ezt kiszolgáló “politikai osztályt”. Magyarországnak is szakítani kell az Európai Unióval; ki kell lépnie az Unióból és az összes imperialista intézményből – NATO, Kereskedelmi Világszövetség, IMF, stb. – csakúgy, mint minden tagállamnak. Európa összes nemzetének egysége kell a közös ellenség, a termelési eszközök magántulajdonának rendszere ellen. Az EU-nak és NATO-nak alárendelt kormányok intézkedései csak véres összecsapásokat eredményezhetnek a Közel-Keleten, Irakban, megszállásokat Afganisztánban, Koszovóban, melyekben a magyar kormány is részt vesz. A kényszermigráció ezekből a térségekből indult és tart, azoknak fő oka a háború és a vele járó káosz.

4./A «nemzeti kérdésre» különös hangsúlyt kellene fektetni, mivel a dolgozók egysége csak azzal a feltétellel jöhet létre, ha minden nép nemzeti és demokratikus jogai elismertetnek. A nemzeti kérdés soha nem rendeződött a balkán-dunai térségben: a magyar többségi Magyarországon, kisebbségi a szomszédos országokban (és a régió más nemzetiségei ugyanezt a sorsot viselik). Ellentétben mindenféle fecsegéssel, az Európai Unió nemhogy rendbe tenné a nemzeti kérdést, hanem hozzájárul annak súlyosbodásához. A múltból örökölt megosztáshoz az EU hozzátesz újabbakat, az EU tagállamok kormányainak manipulálása újabb drámához vezet, konfrontációt provokál, a dolgozókat szembeállítja és elfordítja figyelmüket közös ellenségüktől: a nemzetközi tőkeérdekeket szolgáló kormányaiktól. A rasszizmusért nem a magyar dolgozók felelősek, hanem azok a kormányok, amelyek ipartalanítottak, lehetővé tették az üzemek és bányák bezárását, a lakosság egész szektorát marginalizálják (a cigányságot éppúgy mint a magyarságot), az IMF és az Európai Unió, melyek bevezetve a legdurvább munkásellenes intézkedéseket a társadalmi felbomlás klímáját hozza létre.

Az egyetlen pozitív perspektíva, mely lehetővé teszi a nemzeti kérdés megoldását az összes nemzetiség egyenlő, demokratikus jogait (nyelv, kultúra, stb) garantáló balkán-dunai szövetség, a népek szövetsége.  A dolgozó tömegek ebben érdekeltek, már csak annyiból is, hogy versenyeztetésük megszűnne. Csak az összes nemzetiség (és kisebbség bennük a cigányság) demokratikus jogait garantáló szövetségben lehet perspektíva, melyben új tengely mentén a magyar nemzet is maga szervezheti újjá munkásmozgalmát.

5./ A magyar munkásosztály nem “buta”, nem “passzív”, és nem nyugszik bele mindenbe. Megmutatta az utóbbi években is, hogy keresi az utat a küzdelemhez. Magyarországon csakúgy, ahogyan a világ más részén az «emberiség válsága a proletariátus forradalmi vezetésének válsága». A kifejezés azt jelenti, hogy a dolgozók ellenállási törekvése folytonosan beleütközik azok politikájába, akik éppen az ő nevükben beszélnek:

-         a volt egypártrendszer fő örököse, az MSZP vezetésébe, mely kormánypártként 3 ciklusban szervezte a privatizációt, az országot alávetve a nemzetközi intézményeknek,

-         a szakszervezetek országos vezetőibe, akik asszisztáltak ehhez,

-         de a baloldali pártok szintén kivették részüket az Európai Unió politikájának kíséretéből az Unió híveként.

6. / Bizonyos «baloldaliak» azt hajtogatják, hogy «némely szakszervezet a jobboldalt támogatja» nem véve tudomást arról, a dolgozóknak talán soha nem volt nagyobb szüksége tömegszervezetekre, szakszervezetekre. Természetesen Magyarországon is a szakszervezeti vezetők politikája magán viseli az olyan szervezetek, mint a Európai Szakszervezeti Szövetség (CES/ETUC) vagy  Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség (CSI/ITUC) nyomását, melyek munkásellenes tervek elfogadtatását keresik a privatizáló kormányokkal együtt a nemzetközi tőke előnyére. Az utóbbi években – akármilyen vezetőinek politikája – osztályharcukban mégis a szakszervezetek felé fordultak a magyar dolgozók. A harc elutasítását jelenti, bármilyen megnyerő beszédet is hallunk a «kapitalizmusról», a «szocializmusról», ha lemondunk a dolgozók harcának segítéséről.

A szakszervezetek függetlenségére szükség van – lent és fent – az IMF és az Európai Unió szolgálatában álló kormányok privatizációs és destruktív terveivel szemben. És semmi nincs még lejátszva, a dolgozók még nem mondták ki az utolsó szót.

A leírtakkal persze lehet vitatkozni. Éppen azért, hogy a magukat baloldalinak vallók tisztázzák a kudarcok okát és - a szűkös lehetőségeken belül, de - cselekvéshez láthassanak. 

(forrás: IDA)