2017. január 25., szerda

Amerikaiak milliói az utcákon Trumppal szemben … és azután?


Alan Benjamin, a The Organizer szerkesztője, a San Francisco-i szakszervezeti aktivista, a «Háború- és kizsákmányolás elleni nemzetközi munkásbizottság a Munkás Internacionáléért» (COI) tagja

2017 január 20-21-én többmillióan tüntettünk az USA városainak százaiban. A sajtó reflektorfényét a 21-i tüntetésekre irányította, melyeket a nők jogvédő koalíciója szervezett és amely a legnagyobb volt. De már jan. 19-től elkezdődött a mobilizáció a közoktatás védelmében, aztán a tömegtüntetések 20-án, Trump beiktatása napján. Milliók erősítették meg, hogy nem fogadják el az abortusz jogának megkérdőjelezését, semmilyen szerzett jog elvesztését, sem a szakszervezetek boszorkányüldözését, sem a Jim Crow-törvényekhez (a feketék elleni szegregációhoz) visszatérést, vagy a migráns dolgozók tömeges kiutasítását. Röviden:  azokat a reakciós intézkedéseket utasították el, amelyeket Trump új adminisztrációja jelentett be.

Az ország soha nem volt ilyen megosztott. A sajtó állandóan azt húzza alá, az új elnöknek egy ilyen megosztott ország élére kell állnia, a tiltakozások New Yorktól, Washingtontól, Los Angelestől az egész országon át húzódnak. Madisonban, Wisconsin államban ugyanannyian voltak, mint 2011-ben, amikor a szakszervezetekkel a dolgozók elfoglalták a Capitoliumot ... Amerika istenhátamögötti városkáiban olykor a lakosság negyede az utcákon volt.

Bizonyos az is, hogy a nők demokratikus  jogainak védelmére alakult koalíció messze ezen túl széles szektorokat vont be a tiltakozásba. Ott voltak a múlt év novembere folyamán 300 városban 15 dolláros órabért követelő szrájkolók. Ott voltak a fiatalok, a afroamerikaiak, akik hónapokkal ezelőtt a «Black lives matter» kiáltással keltek fel, a mexikói és közép-amerikai emigránsok, a «dokumentumnélküliek», akiknek Mister Trump megígérte a kitoloncolást…

A demokratákra szavazni 2018-ban vagy most blokkolni Trumpot? Ezeken a tüntetéseken természetesen bizonyos szónokok megpróbálták azokat a húrokat pengetni, miszerint az «ellenállásnak» a demokrata pártra való voksolásban kell megnyilvánulnia legalább 2018-ben. A  demokrata vezetők azonban megsokszorozták felhívásaikat, hogy elismerik Trump választási eredményét  – holott sosem volt ekkor a távolmaradás, ami Hillary Clintont, «a Wall Street jelöltjét» sújtotta –, ezek mégsem voltak a tiltakozásokra jellemző mozzanatok. Ami dominált, az az «Ellenállás, most!» szlogen. Azt fejezte ki: mi vagyunk a többség, ez az elnök nem a mienk, nem fogadjuk el, hogy jogainkat fenyegesse, hogy a történelem kerekét visszafele forgassa. A New York Times nagyon jól megértette, amikor erről az üzenetről beszél. Nem csak a nők jogairól van itt szó, hanem arról, «eltökélten megvédeni minden jogot, amelyről a tüntetők azt gondolják, hogy Mister Trump fenyegeti».

A munkásmozgalom ott volt, de vezetői nem. A hatalmas amerikai szakszervezeti mozgalom, amely 13 millió dolgozót szervez, ott volt, de vezetői nem. A szervezett dolgozók, a szakszervezeti aktivisták renddkívül nagy számban ott voltak 20-án, 21-én, de csak ritkán vonultak egységesen, mivel vezetőik (kezdve az AFL-CIO-val) nem hívtak tüntetni. A dolgozók, az aktivisták mégis ott voltak ezrével szakszervezeti molinóikkal.

Néhány hónapja az AFL-CIO szakszervezet vezetése, az évtizedek óta képviselt «kisebb baj» politikájának megfelelően, dollármilliókat injektált Hillary Clinton demokrata kampányába. A tagdíjakból. Ez a «kisebb baj» politikája nagymértékben hozzájárult Trump győzelméhez. Jan.13-án azonban az AFL-CIO vezetője, Richard Trumka találkozott Trumppal és üdvözölte az «első becsületes és termékeny beszélgetés» alkalmával. Az esetek arra mutatnak, hogy a szakszervezet vezetői hátat forditottak a munkásmozgalom független jellegének.

A kizsákmányoltak és elnyomottak Amerikájának politikai önkifejezésre van szüksége. A szakszervezetek alárendelése a tőkés osztálynak és pártjainak nem ezt szolgálja. Január 20-án és 21-én, minden bizonnyal nem mindig öntudatosan, de az a próbálkozás fejeződött ki,  amellyel Amerika keresi az utat, hogyan álljon ellent a reakciós, munkásellenes politikának. Ennek az igénynek politikai megjelenítése szükséges. A munkásszervezetek független népi, munkásjelöltjeit jelenti, olyanokat mint Baltimore-ban társunk, Nnamdi Scott fellépése. Ezek lesznek az első lépcsők a szakszervezeteken alapuló, de független munkáspolitika felé, egy jövőbeli  Labor Party felé.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.