2009. szeptember 9., szerda

Nemzetközi információk 352.sz.

2009.szept.2.
A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésének hetilapja


Tartalom:

Burundi: a Dolgozók és a Demokrácia Pártja-PTD 2009. aug.12-13-i első kongresszusának kiáltványa: «demokratikus úton sürgős intézkedések kellenek a dolgozó nép és az ifjúság megmentésére:
A privatizációkat le kell állítani és visszaállamosítani az üzemeket, közszolgáltatást kártérítés és visszavásárlási lehetőség nélkül!
Vaskos közmunkaprogramot kell bevezetni a munkanéküliség megszüntetésére, megemelni és indexálni a béreket, hogy igazodjanak a dráguló élethez! Be kell szüntetni a külső adósságfizetést és a PPTE, a súlyosan eladósodott országok adósságkönnyítési alapjait az ország építésére használni!»

Oroszország: az Avtovaz szakszervezetek közötti bizottsága aug.20-i gyűlését követően, melyen 2 ezer munkás vett részt, közzéadjuk Andrej Ljapin, az orosz gépkocsigyártás régióközi titkárának cikkét, melyet a «Rabocsie Izvestyija» közölt először (8.sz. 2009. szeptembere). Magyarázata arról, miért követelik a dolgozók az államosítást.

Portugália: szept. 27-én törvényhozási választások lesznek. A Szocialista Egység Munkáspártja 190 jelöltet indít, akik a munkásmozgalom minden irányzatát képviselik. A szocialista, a kommunista pártokhoz és a Balodali Blokkhoz fordul.

Elefántcsontpart: Utolsó percben François Yao, a víz- és gázszolgáltatók alkalmazotti szakszervezetének titkára tudatja: a szakszervezet helyiségét megnyitották.

Németország: portré Carla Boulboulléról, volt SPD-képviselő Észak-Rajna-Wesztfáliából: «egy megoldás van: le kell állítani az összes elbocsátást».



Portugália

Szept. 27-én törvényhozási választások. A köztársaság számára a 230 képviselőből álló parlament választása legfontosabb.

A POUS közleménye és levele a szocialista, kommunista pártokhoz és a Baloldali Blokkhoz.


Szocialista Egység Munkáspártja (POUS)

A szept. 27-i választások előtt


Realizáljuk azt, amire azt mondják, lehetetlen!


190 dolgozó, nyugdíjas, fiatal – egyesek a POUS tagjai, mások egyszerű állampolgárok – alkotják jelölteink listáját 10 választókerületben (Beja, Braga, Coimbra, Faro, Leiria, Lisbonne, Portalegre, Porto, Santarém és Setúbal). Ezt a listát azért hoztuk létre, mert meg akarjuk erősíteni:

1 – A köztársaság országgyűlése a nemzeti szuverenitás legmagasabb szintű szerve, melyet meg kell védeni és összes méltóságát vissza kell adni az Európai Uniótól érkező direktívákkal szemben, melyek felelősek az országunkat ebbe a helyzetbe juttató politikáért. Ebből az országgyűlésből kell egy olyan kormánynak megszületnie, mely sokmillió portugál akaratát megvalósítja, olyan országot, ahol mindnyájunknak joga lesz méltósággal élni.

2 – E terv megvalósításához az elbocsátások megtiltása kell és az összes rendelkezésre álló nemzeti eszköz bevetése a munkahelyek megmentésére, újak létrehozására (nem prekaritàson alapuló, hanem valódi szerződésekkel),

3 – A POUS hozzá akar járulni ennek a tervnek a kidolgozásához és megvalósításához. Ez a projekt parancsoló módon valódi demokratikus kihívást jelent, melyet minden, a dolgozók védelmét és a szocializmust hirdető szervezetnek el kell fogadnia.

4 – Ezért a választási listája felállítása előtt a POUS levelet küldött a PS, a PCP és a BE vezetésének, hogy hangoljuk össze tevékenységünket, követeléseinket az ország és a dolgozók érdekében megvalósítandó terv érdekében.

5 – Vannak, akik ezt utopisztikusnak találják. De Portugália dolgozó nép képes, hogy kötelezze a szocialista és kommunista többségű szuverén Alkotmányozó Országgyűlést arra, hogy Alkotmány hozzon valódi demokrácia érdekében – az «Európai Unióhoz való adaptáció» elszenvedett csapásai ellenére.

6 – Az összes dolgozó szervezeteikkel együtt mozgósítva létre tudja hozni ezeket a körülményeket.

7 - A POUS jelöltjei a demokrácia kereteiben fognak cselekedni ezen körülmények megteremtése érdekében.

Lisszabon, 2009.aug.17.
a POUS tikársága


Sede: Rua de Santo António da Glória, nº 52 B, cave C, 1250 – 217 Lisboa
Fax: 21 325 78 11 Tel : 213225931 http://pous4.no.sapo.pt email: pous4@sapo.pt


Nyílt levél az SZP-hez, a PKP-hoz és a Baloldali Blokk-hoz

Kedves Elvtársak!

Országunk keresztúthoz érkezett.

Jún.7-én az európai parlamenti választásokon a dolgozók újból elutasították a Socrates-kormány és elődei – az Unió hatására alkalmazott – destrukcióját gazdasági-szociális jogainkban.

A 70%-os távolmaradás és érvénytelen szavazás mellett a dolgozók szavazataikat és a mandátumokat a nevükben megszólaló pártokra adták (szoc.párt, komm.párt és a Baloldali Blokk).

A választási eredmények tükrében is sikerült olyan erőt felmutatni a dolgozóknak, mely visszaverheti az EU támadásait szociális jogaik és vívmányaik ellen.

A POUS – együtt az Európai Unióval való Szakítás Érdekében (RUE) szervezet Nemzeti Bizottsága aktivistáival – politikai kampányt folytatott azért, hogy a kormány tiltsa meg az elbocsátásokat és leleplezte az Európai Parlament csalárd természetét. Most ismét a Szocialista, Kommunista párthoz és Baloldali Blokkhoz fordul:

«Minden eszközzel rendelkeztek ahhoz, hogy létrehozzátok az egységet a dolgozói követeléseik érdekében – ezek közül is elsősorban az elbocsátások megtiltása, a privatizáció befejezése, a pedagógusok és a köztisztviselők kérésének kielégítése –, ezzel megakadályozva országunkban a destruktív politika folytatását és a szept. 27-i választásokon a jobboldal győzelmét.

Eképpen cselekedve lehetséges lenne meggátolni a tőke pártjai (PSD és PP) és a szocialisták vezetése közötti egyezségek kokretizálódását az uniós politika folytatására.

A POUS számára világos, hogy a munkásosztály érdekeinek védelmére hivatott pártok közötti egyezség, egy valóban szocialista kormány lehet az egyetlen út, mely megfelel a dolgozók többsége akaratának.

Semmilyen nézetünk, melyet védtünk a Veletek való találkozások folyamán, nem szabad, hogy akadályozza a közös küzdelmet abban, hogy a dolgozók követeléseinek, mindenekelőtt az elbocsátások megtiltásának kielégítése megtörténjen.

A közös harc a követelések védelmére a választások alatt óriási előlelépést jelentene a dolgozó népesség minden rétege számára.

Együttes küzdelmet javasolva folytatjuk választási részvételünket».


Elefántcsontpart

François Yao, a víz- és gázszolgáltatók alkalmazotti szakszervezetének főtitkára: A szakszervezeti székház újra megnyitott

A SYNASEG-ben található, 38 napos "ismeretlenek" általi bezárása után szept. 1-vel újra megnyitott irodámból írok Nektek.

Az aug. 5-i 4358/2009 sz. rendeletnek megfelelően a francia BOUYGUES helyi vezetői által júl. 24. óta elbarikádoztatott SYNASEG és FESENE székházat megnyitották, melyet az abidjani rendőrség 18 tagja, igazságügyi végrehajtó és a FESENE vezetősége és aktivistái húszfős csoportja biztosított.


A törvény győzött a «törvényen kívüliek» felett, a legalitás az illegalitás felett, a rend a rendetlenség felett. Megtaláltuk a szabadságot.


Oroszország

Rabócsije Izvésztyija

Az Avtovaz szakszervezetek közötti bizottsága aug. 20-i gyűlését követően, melyen 2 ezer munkás vett részt, közzéadjuk Andrej Ljapin, az orosz gépkocsigyártás régióközi titkárának cikkét, melyet a «Rabocsie Izvesztyija» közölt először (8.sz. 2009 szeptembere).

Mindenre választ kell adni

Vezetőink soha nem tartották be ígéreteiket a népnek. Mindig a populizmussal kevert demagógia volt a televíziók által közvetítve vezetőink számára a márkajelzés több generáció óta, kezdve a 60-as években Hruscsovval, aki a kommunizmust ígérte és láttatta velünk, majd Jelcinnel, akinél viszont senki sem vette észre, hogyan egyengette saját ösvényét.

Az Avtovaznál és Togliatti városában az utóbbi években sok ígéretet kaptunk magas helyekről. Ígértek munkahelyeket, új gépkocsimodellek gyártását, új befektetőket, új perspektívát. Mindez azonban láthatólag a politikai tőke biztosítására szolgált, az állami segítség és az állampolgárok adójának vonzására. Csak az autógyártás „megmentésére” (hasonlóan az Avtovaz esetéhez) milliárdokat költöttek a nép pénzéből. Ahogy látjuk, az ígéretek holt szavak maradtak: a vállalatot nem restrukturálták, egyetlen valódi új modell nem jött le a gépsorról, a válság óta a termelés kétharmaddal esett, augusztusban leállt a munka, szeptembertől csak fele időben folyik.(1) Tömeges elbocsátásokról beszélnek az üzemben és a régióban, sőt csődről.

Jellemzően azonban – a 90-es évek óta – az Avtovaz egyik vezető csapatát sem vonták felelősségre sem az üzem gyalázatos helyzetével, vezetési módszereivel, hatékonytalan igazgatásával, kolosszális veszteségeivel, sem a termelés modernizációjának elmaradásával kapcsolatban.

Mondjuk ki kereken: ezekben az években az Avtovazt egyszerűen kifacsarták, kifosztották, hogy vezetőik időben meggazdagodhassanak. A 2005. óta vezető gárda sem kivétel. A restrukturáció és befektetés igéretével érkeztek és az üzemet a csőd szélére sodorták. Órási összegeket szentelnek saját maguknak, csillagászati összegű béreket; egymást helyére léptek, az üzem vezetői kormányzókká váltak, az üzem pénzéből egymást ajándékozták meg – és egyiküknek sem kell felelni sem az állam, sem a dolgozók előtt.
Így ment ez a válságig, amily felfedte ennek a «stratégiának» a sebezhetőségét és elkerülhetetlenül vezetett az összeomláshoz. Olyannyira, hogy Avtovaz történetének legrosszabb szituációjába került. Soha nem láttuk a termelést kétharmadára zuhanni, a csőd kérdése soha nem merült fel, sem pedig a tömeges elbocsátás. Togliattiban, az autóüzemhez kötődő városban soha nem álltunk ilyen közel a humanitárius katasztrófához. Még ha ez nem is hatja meg a «tulajdonosokat», a lakosságot, a munkások tízezreit és családjukat nagyon is közelről érinti, nem beszélve az alvállakozók dolgozóiról, akik megélhetése direkt módon kötődik az üzemhez.

Ma tudomásul kell vennünk, hogy egyedül a mi, az autóipar munkásainak szívügye, sokszázezer kollégánkkal az Avtovaz megmentése. Nem a tulajdonosok profitja emelése miatt, hanem munkahelyünk megőrzéséért, halálos veszélyben forgó életmódunk megtartásáért. Ideje, hogy megértsük, a munkát és létezésünk alapját adó Avtovaz nélkül Togliatti városának nincs jövője, az Avtovaz képviselte gépkocsigyártás nélkül pedig ipari nagyhatalomként Oroszországnak sincs. Ez nem azt jelenti, hogy a régi Avtovaz lenne ilyen fontos! Szükségesek a reformok, 20 éve el kellett volna kezdeni! De hogy ez nem történt meg, az nem jelenti, hogy az Avtovaznak munkahelyek százezreivel nincs joga a létezéshez. A vezetésnek – gondatlansága, tolvajlása, hatékonytalansága miatt – nincs meg ez a joga, de az Avtovaznak élnie kell!

A kormány, ha magára hagyja az Avtovazt a pusztulásban, az országot végérvényesen a fejlett országok nyersanyagtartályává degradálja, a lakosságot pedig méltó jövőtől megfosztva keserves túlélésre készteti. Az üzem és munkahelyek megtartása nem a tulajdonosok, a részvényesek vagy Szamara vidéke problémája, a sajátunké, a nemzet biztonságáé, az ország vezetéséé.

Ez az a kérdés, amit az Avtovaz dolgozói és Togliatti lakosai feszegettek az aug. 6-i gyűlésen. Az államosítást követelve kimutatták, hogy csak az állam képes megoldani ezt a gondot, nem a tulajdonosok hasznának alapján, hanem az állampolgárok érdekeinek védelmében. Nem szabad, hogy ez egyszerű pénzkérdéssé váljon, vagy a külföldi gépkocsikra kirótt különadóval a versenyt akadályozzák; azt várjuk a kormánytól, hogy hosszú távon, több generáció számára felelőséget érezzen az állampolgárokért. Válaszoljon az állam ezekre a kérdésekre: van-e szükségünk gépkocsiiparra? Milyenre? Mikor és milyen árat kell ezért fizetni? Hiányzik a gépkocsigyártás fejlesztési koncepciója! Ezek nélkül minden más intézkedés, még ha jogosak is, csak késleltetik a bukást.

A gyűlés részvevőinek követelései különböző reakciókat váltottak ki a megfigyelőkből. Sokan sitettek anakronisztikusnak, utopisztikusnak, sőt abszurdnak minősíteni. Tényleg, első látásra furcsának tűnhet egy olyan üzem államosítása, mely már volt az állam, „magasról” kinevezett vezetés kezében. De csak az első pillanatban. Az államosítás, a moszkvai menedzsment tevékenységének kontrollálása, a munkásellenőrzés követelése, stb. mögött nem nehéz felfedezni a legfőbb követelést: az elemi rend újbóli megteremtését, a fosztogatás megszüntetését, a generációk óta munkát adó működő üzem pusztításának abbahagyását. Ez a – jogos – igény 12 pontban fogalmazódott meg. Ténylegesen igazságtalan, hogy a megszámlálhatatlan alenök és topmenedzser fizetése azonos összegű a 100 ezer dolgozóéval. Igazságtalan, hogy egy olyan város, melyet az autógyártás céljára építettek, munka és forrás nélkül maradjon, a munkásoknak pedig legjobb esetben a szociális terület jusson.

Az igazságosság kérdése nem egyszerű, nem lehet keresni a globális következményekre való tekintet nélkül. Pontosan ezért okoz problémákat a mély gazdasági válság az Avtovaznak, és ezért vesz politikai fordulatot azzal, hogy a kormány legitimitását kérdőjelezi meg. Az Avtovaz és a gépkocsiipar problémái nem újak, 10-15-20 éve már látszott a súlyosbodásuk. Előre kellett volna látni és tenni. A befektetők idevonzása teljesítmény, komoly gondolkodás alapján, az üzem restrukturációjával, munkahelyteremtéssel, stb. Az államnak volt ideje és pénze rá. Láthatólag az akarat hiányzott. Ez viszont nem érv azoknak, akik ősszel talán munka és jövedelem nélkül maradnak.

Ebben a szövegösszefüggésben az államosítás követelése olyan állam igényét jelenti, melynek orientációja szociális és az állampolgárok többsége érdekében cselekszik. A nép a kormánytól választ akar és remél. Ettől a választól sok függ. Először is a kormány sorsa. Mivel a határ, mely elválasztja a gazdasági követeléseket a politikaiaktól, már a régen múlté.

Andrej Ljapin

(1) Ténylegesen jún. óta a munkaidő felére csökkent.


Burundi

A dolgozók szabad szószéke


IKINYAMAKURU C’ABAKOZI A PARTI DES TRAVAILLEURS
Numéro 13-septembre 2009 ET DE LA DEMOCRATIE-PTD- «TWUNGURUNANI » havilapja
Prix: 400 F Bu B.P. 1032 BUJUMBURA


Szerkesztőség: a PTD «TWUNGURUNANI» első kongresszusának kiáltványa


A PTD «TWUNGURUNANI» 2009. aug. 12-13-án tartotta első kongresszusát Bujumburában. Valódi sikerről beszélhetünk a viták és a döntések minősége láttán. A kongresszust üdvözölte a francia Független Munkáspárt (POI) és CGT (szakszerv. konföderáció), a kameruni Szabad CGT, a togói Dolgozók Mozgalma Független Politika Képviseletért (MTRP). Jelentős döntések születtek, közöttük petició a privatizáció ellen, a fiatalság érdekében és maga a kongresszusi kiáltvány.


«Megvitattuk országunk dolgozóinak, parasztjainak, fiataljainak katasztrofális helyzetét, mely a kapitalizmus világot széttépő strukturális válságának, imperialista háborúinak és diszlokációjának következménye.

A felbomlás ciklikus háborúi, melyek az több etnikumú országokat sújtják, a tőke politikájának tudható be, a Strukturális Kiigazítási Tervek és a Szegénység Elleni Stratégiai Keret is ezt szolgálják.

Valójában ezek a közszolgáltatás és köztulajdonban lévő vállalatok privatizációját jelentik, az árak emelkedését, különféle spekulációkat, melyek csak a már több, mint prekaritásban élő (bizonytalan helyzetű) lakosság még nagyobb elszegényedésének növekedését eredményezik.

A munkanélküliség az egész országban fiatalokat és kevésbé fiatalokat egyaránt érint, de maguk a bérek sem teszik lehetővé a létfenntartást. Az egészségügyi szolgáltatások elérhetetlenné váltak. Jelenleg is járványok, kolera dúl az egészséges ivóvíz hiánya miatt.

Megállapítottuk, hogy a piacgazdaság bukott rendszerének megmentésére a Világbank, az IMF és az Európai Unió diktátuma alatt a kormány minden szinten a bankok és a spekuláció talpraállítását keresi (az INSS és a társadalombiztosítás alapjain keresztül), amely a dolgozók szociális védelmének megszűntetését veszi célba.

Ugyanezért vizsgálja a dolgozó nép megfosztását mindattól, ami megmaradt a közszolgáltatásból és köztulajdonú vállalatokból, a Regideso, Onatel, Sosumo, a tea-termesztés, stb. átadását a multinacionális cégeknek. Pl. a teatermesztés magánkézbe adásakor minden tulajdonosnak legalább 100 millió burundi frankot kell felmutatnia!

Megállapítottuk, hogy ezek a dolgozókra, parasztságra és a fiatalságra vészes körülmények még inkább súlyosbodnak az ország integrációs beolvadásával a multinacionális szolgálatban álló Afrikai Közösségbe (EAC).

Tudjuk, hogy régiónk népei ugyanlyen nehézségeket viselnek el.

Mint mi, úgy ruandai, ugandai, kenyai és tanzániai testvéreink is megszenvedték a diszlokációs háborúkat, a bánya- és energetikai és egyéb források kifosztását, melyet a nagyhatalmak és multinacionális vállalatai ösztönöztek.

Érdekeink közösek és ellentétesek a fosztogató és megosztó multinacionális és nagyhatalmi érdekekkel.

Kiemeljük, hogy a választások bizonyos afrikai országokban gyakran a civil lakosság véráldozatát követelő összecsapások idejére esnek.
Burundiban a különböző politikai pártok egyezségre jutottak a 2010-es választások projektjében, a kormány mégis magára vette a felelősséget annak kronológiája és módosítása tekintetében.

Úgy értékeljük, hogy a politikai pártoknak, kezdve az intézményes pártokkal, működésükkel a békét és a CENI-t (független választási bizottság) kellene szolgálniuk, hogy a lakosság békés körülmények, méltó élet és a demokrácia iránti elvárásait teljesítsék.

Ennek érdekében sürgős intézkedések szükségesek a dolgozó nép és ifjúság megmentésére:

- a privatizációk leállítása és a közszolgáltatások és -vállalatok újraállamosítása kártérítés és újravásárlási lehetőség nelkül!

- vaskos közmunkaprogram bevezetése a munkanéküliség megszüntetésére, a bérek megemelése és indexálása, a dráguló élethez igazítása!

- a külső adósságfizetés beszüntetése és a PPTE, a súlyosan eladósodott országok adósságkönnyítési alapjainak az ország építésére történő felhasználása!

Ilyen intézkedések teljesítése feltételezi az ország szuverén rendelkezését gazdagsága felett és alkotmányozó nemzetgyűlés felállítását, melynek feladata a dolgozók, a parasztság, a fiatalság igényeinek teljesítése Kelet-Afrika független nemzeteinek szabad és testvéri uniója keretében.

A tapasztalataink azt mutatják, hogy a dolgozók és népek mindenütt a világonn keresik a nyomorba, nélkülözésbe, éhségbe és felbomlásba kergető imperialista válsággal szembeni ellenállás útját.

Ez okból veszünk részt mi, a PTD I. kongresszusának küldöttei a 2010-es németországi Háború és Kizsákmányolás Elleni Világkonferencia előkészítésében.»



Portré


Carla Boulboullé
Észak-Rajna-Vesztfália volt SPD-képviselője


Szociáldemokrata családban nőttem fel és természetesen az SPD soraiban foglaltam magam is helyet. Ez volt az a párt, mely a német munkásosztályt reménységgel töltött meg 1945, a náci barbarizmus után, miután a tőke Németországot és a világot háborúba kényszerítette. «A nagytőke tulajdonában levő összes termelési eszköz szocializációját», ez volt az SPD követelése közvetlenül 1945 után. Magáévá tette a német nép esküjét: «Soha többé háborút! Soha többet német katonát idegen földön!».

A háború után közvetlenül nagyon sok aktivista nem akarta sem a kapitalizmus restaurációját, sem a sztálinista dominációt. A remény semmivé vált a győztes koalició megszállása, Németország s munkásosztálya felosztása következtében — a jaltai és potsdami egyezségek alapján. A német területek egyik felén berendezkedett sztálinista diktatúra is indok volt arra, hogy a forradalmi hullámmal le lehetett számolni, tehát Németország nyugati felében burzsoá államot rekonstruálni.

Ma, néhány héttel az egyesülés 20. évfordulóján szeretnék a mindannyiunkat foglalkoztató «német egység» kérdésének egy kis időt szentelni.

Németország megosztásának, a két német állam létezésének ténye gyorsan az SPD hivatalos doktrínája része lett. Ennek reakciójaképpen az 1970-es évektől az SPD-ben, különösen a fiatalok között egy másik irányzat fejlődött ki, mely aláhúzta Németország és munkásosztálya megosztásának reakciós jellegét és napirendre tűzte a német egység követelését a kapitalizmus és sztálinizmus együttes dominációja ellen.

Ennek a keretében kampányt kezdeményeztük 1976-ben bochumi egyetemi elvtársaimmal együtt: «szólásszabadságot, mozgásszabadságot» a kelet-német énekes, Wolf Biermann számára, aki lelkesítette az egész német ifjúságot a sztálini bürokrácia elleni dalaival, egy igazi szocializmusért, a német egységért.

Nem lehet tovább efojtani a vitát a német egység kérdéséről, annak ellenére, hogy az SPD, a szakszervezetek és az SPD hivatalos baloldalának vezetése mindent megtettek ennek érdekében. Elvtársainkkal és a szakszervezetisekkel évekig vitákat, Kelet-Nyugat testvérkapcsolatokat rendeztünk, melyekkel segíteni tudtuk a keleti aktivistákat platformjuk kialakításában.

Emlékszem 1989.okt.18-ra, Honecker lemodására, az SPD jelöltje voltam régiómban Észak-Rajna-Vesztfáliában (NRW). A kampányomat teljes egészében a kelet-németországi tömeges forradalmi mozgalomnak szenteltem és meg is választottak.

Természetesen magam és társaim óriási reményeket fűztünk az egyesüléshez úgy gondolván, hogy a közösségi, az állami tulajdont össze lehetne kapcsolni a nyugati, a dolgozók által kiharcolt demokratikus, szociális vívmányokkal. De a munkásosztály nem tudta megakadályozni, hogy a közösségi tulajdon és az állami vállalatok a nomenklatura segítségével a tőke kezébe kerüljenek. Kelet-Németországban tömeges sztrájkok voltak, magam is részt vettem képviselőként a poliklinikák és önkormányzati lakások privatizációja elleni csatában Chemnitzben (Karl-Marx-Stadt).

Az NDK vállalatainak, a népi tulajdonnak a magánosítása az egyesítési okmányba foglalták. A szociális intézmények privatizációs likvidációját a Treuhand vállalat végezte (melyben a Szocialista Egységpárt régi káderei csakúgy résztvettek, mint a nyugatnémet tőke, a burzsoá pártok, az SPD és a szakszervezetek képviselői). Kelet-Németországban a dolgozók nem találtak nagy reményt az 1989-ben alapított SPD-ben, mint olyan pártban, mely megvédhetné üzemeiket, vállalataikat, egisztencájukat.

Sok keleti és nyugati elvtársammal küzdöttünk a párt e politika alá vetése ellen az SPD vezetésével szemben, élén Oskar Lafontaine-nel. Ez vezetett végül is oda, hogy Silly Grumm, aki illegális alapító tagja volt a keleti SPD-nek és jómagam Chemnitzben 1990-ben függetlenként Bundestag-jelöltként indultunk. Választási harcban mint szocáldemokraták akartunk az embereknek egisztenciális körülményeik, vállalataik, óvódáik, lakhatásuk, beteggondozóik védelmében hangot adni. Hangot a Kohl-kormány offenzívája ellen, mely a sztálini bükokrációra támaszkodva «reformált», s ezzel Németország keleti részében szociális katasztrófát okozott.

Jelöltségem, a Treuhand politikája és a szociális destrukció elleni harcom lett az SPD-ből való kizárásom oka. Ekkor kezdtem keleti elvtársaimmal és aktivistákkal, mint pl. Cornelia Matzke szerkeszteni a «Levél Németország szociális egységéért», később Soziale Politik und Demokratie című lapot, mely körül ma munkásaktivisták, szociáldemokraták és szakszervezetisek gyűlnek össze, független munkáspolitikáért harcolnak és Németország szociális egységéért.

Így vettem részt az 1991-es barcelonai nyílt munkáskonferenciát. A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése (EIT) létrehozása a Háború- és Kizsákmányolásellenes Nyilatkozat alapján számomra új perspektívát nyitott.

Nincs más megoldás: le kell állítani az elbocsátásokat

Ma, 20 évvel a berlini fal ledőlte, a destrukció hulláma után egy új destrukciós hullám árad egész Németországra. A tőkés rendszer világválságának csapásai nyomán tömeges elbocsátások érintik különösen az ipari dolgozókat. A «nagykoalíciós» kormány százmilliárdokat ad a bankoknak, hogy azok tovább folytathassák a spekulációt.

A népnek pedig fizetni kell a szociális kiadások radikális megnyirbálásával, a kollektív szerződések tönkretételével...

A harc a termelés munkásellenőrzéséért, mint 1989-ben, nincs napirenden ma is? Nincs más megoldás: le kell állítani az elbocsátásokat, meg kell tiltani azokat; állami hatáskörbe kell vonni azokat a vállalatokat, melyek elbocsátanak és megmenteni a munkahelyeket; Keleten a termelést rekonstruálni kell; a spekulánsoknak adott milliárdokat el kell kobozni és kórházakat, óvódákat, szociális lakásokat létrehozni, a szociális rendszert kell finanszírozni belőle…

Ehhez az kell, hogy az SPD bázisa fellázadjon vezetése, a Steinmeier-Müntefering-Steinbruck-trió ellen, hogy szakítani tudjon az SPD-CDU «nagykoalícióval» és végre megnyissa az utat olyan kormány számára, mely a DGB (konföderáció) szakszervezeteire támaszkodva a dolgozókat szolgálja.

A csata folytatódik.


(1) Treuhand: a társadalmi tulajdon likvidálásával megbízott vállalat.

(2) Az állami védelem az 1949-es Alaptörvény rendelkezési lehetősége.




Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale .des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris - France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com



Directeur de la publication: Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente , 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.