2010. november 11., csütörtök

USA:"A bankok ragadozó jellegű hitelezési tevékenységet folytattak"

(Világgazdaság-online)

A jelzálogpiaci összeomlás súlyos kérdéseket vet fel a törvény uralmával kapcsolatban, amit minden fejlett, civilizált ország működési alapjaként tartanak számon. A jog uralmáról feltételezik, hogy védi a gyengét az erőssel szemben, szavatolva, hogy mindenki tisztességes elbánásban részesüljön. Amerikában, a subprime jelzálogválság nyomán azonban egyik követelmény sem teljesült.

(Joseph E. Stiglitz*)

A törvény uralma egyrészt kimondja a tulajdonjogok sérthetetlenségét, azaz, ha például valakinek tartozása van a háza után, akkor azt a bank nem veheti el egy előírt jogi procedúra követése nélkül. Az utóbbi hetekben és hónapokban azonban amerikaiak bizonyos esetekben azzal szembesültek, hogy a bankok akkor is elvették a házaikat, amikor azokon nem volt tartozás.
Egyes bankok számára mindez csak amolyan járulékos kár, mert a 2008 és 2009 során lefoglalt négymillió ingatlanon felül az idén további milliókat dobtak ki az otthonukból. És valóban, a lakások visszavétele tovább folytatódott volna, ha a kormány nem lép közbe. Korábban a kötelező eljárások során számos lépést elhagytak, hiányosak voltak a dokumentációk, a bankok szédületes ütemben követtek el csalásokat, hogy az ingatlanpiaci buborék idején jelentős jövedelemre tegyenek szert. Ezek a zavarok természetesen összekuszálták a felfordulás utáni rendteremtés folyamatát.
Egyesek számára mindez emlékeztet arra, ami Oroszországban történt, ahol a törvény uralmát – főleg a csődtörvény tekintetében – amolyan jogi mechanizmusnak használták, hogy a tulajdonosok egy csoportját felváltsák egy másikkal. Megvettek bíróságokat, dokumentumokat hamisítottak, a folyamat pedig simán haladt előre. Amerikában a megvesztegethetőség magasabb szinten jelentkezett. Itt nem egyes bírókat vásárolnak meg, hanem magukat a jogszabályokat kampányadományok és lobbitevékenység formájában, ezt összességében úgy hívják, hogy „korrupció amerikai módra”.

Az széles körben ismert volt, hogy a bankok és a jelzálogintézetek ragadozó jellegű hitelezési tevékenységet folytattak, ezzel a kevésbé képzetteket és a pénzügyekben járatlanokat használták ki elsősorban: óriási kockázatokat terheltek rájuk, miközben maximalizálták a saját jutalékaikat. A bankok ugyanakkor minden politikai erejüket felhasználták arra, hogy megakadályozzák az egyes államokat az ilyen hitelezéssel szembeni jogszabályok megalkotásában.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az emberek nem tudják törleszteni a tartozásaikat, hirtelen megváltoztak a játékszabályok. A csődtörvényeket úgy módosították, hogy bevezették a „részleges szerződéses szolgaság” rendszerét. Ennek megfelelően bármely egyén, akinek a jövedelme 100 százalékát az adósságai rendezésére kellene fordítania, kötelezhető lett volna, hogy egész életén keresztül az adózás előtti jövedelmeinek 25 százalékát fizesse a bankoknak. Utóbbiak pedig évente hozzáadhattak volna 30 százalékos kamatot ahhoz, amellyel az illető tartozott. Ennek végeredményeként a jelzálogadós sokkal többel tartozna, mint amit a bank valaha is megkaphatna, noha az idejének negyedében kizárólag a bank részére dolgozik.

Amikor ezt az új csődtörvényt elfogadták, senki sem panaszkodott a szerződések szentségének megszegése miatt. Amikor ugyanis az adós vállalta az eredeti tartozást, akkor egy humánusabb – és gazdaságilag racionálisabb – csődtörvény felkínálta számára az újrakezdés lehetőségét, ha a törlesztés elviselhetetlenné válna számára. Ennek ösztönöznie kellett volna a hitelezőket, hogy csak azoknak folyósítson pénzt, akik azt vissza is tudják fizetni. A hitelezők azonban tisztában lehettek azzal, hogy a kormányzatot ellenőrző republikánusoknak köszönhetően folyósíthatnak rossz hiteleket, mert később módosíttatni tudják a törvényt a szegények kizsigerelésére.

Az amerikai jelzáloghitelek negyedénél a tartozás összege nagyobb, mint amit a ház ér. Ezért egyre nagyobb konszenzus tapasztalható az iránt, hogy a felforduláson csak a tartozás tőkehányadának leírásával lehet úrrá lenni. Amerikában van egy speciális csőd a vállalatok céljára, amelyet a „11. fejezet” szerinti eljárásnak hívnak, és amely az adósság leírása révén teszi lehetővé a gyors átszervezést, miközben a tartozás egy részét részvénytulajdonná alakítják. Erre azért van szükség, hogy cégeket életben lehessen tartani, miközben megőrzik a munkahelyeket, és fenntartják a növekedés alapját. A családok és a közösségek épségének fenntartása azonban legalább ilyen fontos lenne. Ezért Amerikában szükség lenne a lakástulajdonosok számára is egy „11. fejezet” szerinti csődeljárásra.

A hitelezők szerint egy ilyen törvény sértené a tulajdonjogaikat. A törvények változtatása azonban mindig egyesek hátrányára és mások előnyére történik. Amikor a 2005-ös csődtörvényt elfogadták, akkor a hitelezők voltak a kedvezményezettek, ők pedig egyáltalán nem törődtek azzal, miként érinti ez az adósok jogait.

A növekvő egyenlőtlenség – a kampányfinanszírozás elhibázott rendszerével kombinálva – azzal fenyeget, hogy az amerikai jogrendszert az igazságszolgáltatás paródiájává alakítja. Egyesek még talán továbbra is „a törvény uralmáról” beszélnének, ez azonban nem a gyengéket védené a hatalmasoktól, hanem éppen ellenkezőleg. Napjaink Amerikájában az „igazságot mindenkinek” fennkölt eszméjét egyre inkább helyettesítik azzal a szerény tétellel, hogy „igazságot annak, aki megengedheti magának”. Akik pedig megengedhetik maguknak, azok száma gyorsan csökken.

(*A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem professzora)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.