2014. október 5., vasárnap

Nemzetközi információk


Nemzetközi információk

192. sz. (561) – 2014. szept. 19.

Spanyolország

Szept. 11: tüntetők milliói Katalónia utcáin

 

A katalán nép joga a

november 9-i szavazás

 

Ismét embertömegek özönlötték el Barcelona utcáit szavazati joguk védelmében. Közel kétmillióan vonultak fel az ellenkampány dacára, és annak ellenére, hogy a katalán népet mindenáron megpróbálták elszigetelni Spanyolország dolgozóitól, többi népétől.

A tüntetés végén annak szervezője,  Carme Forcadell, a katalán országgyűlés elnöke felhívást intézett a katalán elnökhöz, Artur Mashoz ezzel a világos üzenettel: «Elnök, vegyük elő az urnákat nov. 9-én». De Arthur Mas kétértelműen csak annyit mondott, 9-én voksolni fogunk és a «dolgokat jól kell csinálni».

 

Az ERC (Katalán Köztársasági Baloldal) egyenesen állampolgári engedetlenségre szólít, az UDC (Katalóniai Demokratikus Unió, az európai néppártok tagja) őrültségnek nevezi és azt állítja, a népszavazás csak akkor elfogadható, ha az legális.

A PSC (Katalóniai Szocialisták Pártja) főtitkára otthon maradt és hagyta az aktivistákat saját választásuk szerint tüntetni vagy sem – a PP-vel (Néppárt- jobboldal) együtt –, ezzel még inkább elmélyítve bázisa tanácstalanságát és a párt szétesését.

Pedig a népszavazás – kötelezettség mindazoknak, aki a demokráciát és a dolgozókat akarják képviselni Katalónián belül és kívül, a katalán nép jogainak érvényesítését jelenti. Ez pedig elsősorban annyi, az erőket össze kell fogni, hogy az Alkotmánybíróság előre látható semmisségi döntését meg lehessen akadályozni.

 

A Munkásbizottságok és az UGT (szakszervezeti tömörülések) vezetőinek vajon hallgatásba kell merülniük és hátat fordítaniuk, amikor katalán elvtársaik döntési jogaikat követelik? Nem kellene melléjük állniuk? Kinek szolgál az őket körülvevő csönd?

 

Világosan kellene beszélni. Minden kétértelműség nélkül ki kell mondani már valakinek, hogy a monarchia törvényei nem a mieink. A tüntetők erre várnak.

 

De a polgári engedetlenség csak kiindulópont lehet, csak része annak a mozgalomnak, amely célja, hogy véget vessen a monarchikus viszonyoknak, amelyek tagadják a demokráciát és megtiltják a katalánok szavazását.

 

Nem csak az 1978-ban született rezsim Alkotmánybíróságáról van szó, hanem arról is, hogy a spanyol állam dolgozóinak és népeinek egységét kell megteremteni.

 

Levelezőnktől

 

 

BOSZNIA-HERCEGOVINA

 

Interjú Emina BUSULADZIC-csal (Tuzla, Bosznia-Hercegovina)

 

Szep.13-14-én a szlovéniai Ljubljanában a ZID (Eltüntetett Dolgozók Egyesülete) megszervezte első balkáni munkástalálkozóját. A Jugoszláviát sújtó és azt szétverő háború után 20 évvel a jelenlévő, a privatizációellenes harcban elkötelezett munkások közös fellépés lehetőségét keresik (üzenetet küdtek Romániába, Görögországba is).

A találkozó emlékezéssel kezdődött: a közelmúltban elhunyt Pavlusko Imsirovics (1948-2014) a háborúk és a katonai beavatkozások elleni küzdelem jugoszláv harcosa volt 50 éven keresztül.


 

«Emina Busuladzics vagyok, a tuzlai (Bosznia-Hercegovina) DITA vegyiüzem egyik legrégebbi munkásnője (1). A sztrájkbizottság elnöke voltam és az üzemi szakszervezeti végrehajtás tagja. Részt vettem a tuzlai munkások DITA-ban kezdődő felkelésében. Nem fogadtam el a számomra felajánlott előhozott nyugdíjba vonulást, ma is tagja vagyok a «Solidarnost» szakszervezet végrehajtó szervének.

A sajtó sokat beszélt a 2014 februári privatizációellenes és az 1995-ös Daytoni egyezményből (2) örökölt intézményekkel szembeni felkelésről, aztán elhallgatott. Arról senki nem ír, hogy az elbocsátott munkások minden szerdán összegyűlnek a hatósági épületek előtt, ahogyan már a februári felkelés előtt. Azt gondolom, ez a felkelés túl későn jött, a dolgozók többsége nem értette, mi történik velük a privatizációval. A tuzlai üzemek kirablása nem tegnap kezdődött, hanem Ante Markovics kormányával (3), amely módosította a tulajdoni törvényeket és a dolgozókat arra késztette, hogy üzemükben résztulajdont vásároljanak. Valójában arról van szó, hogy olyat kellett megvegyenek, ami már az övék volt! Az el nem kelt tulajdonrész «társadalmi tulajdonban» maradt, aztán átnevezték «állami tulajdonná». Ebben az időszakban lopták el a dolgozóktól a vállalatokat, gépeket, s a háborús gépezet alá lökték őket, hogy egymást öljék. Katonákat csináltak belőlük. A destrukciós politika eltakarása végett 1989-től 1994-ig ki kellett fejleszteniük ezeket az ún. «nacionalista» mozgalmakat.

Az én generációm Tito alatt nőtt fel. Számunkra az állam feladata a dolgozói jogok garantálása, s nem pedig nekünk megküzdeni értük. Ezzel könnyű volt megtéveszteni a munkásosztályt, nem volt hozzászokva az osztályharchoz. 1997 és 1998 között a privatizáció második hulláma zajlott. Likvidálták a köztulajdon állami felügyeleti szervét, az SDK-t. Ezidőben a mi üzemünk igazgatóját a sajtóban «Bosznia legjobb menedzserének» minősítették, azonban a gondok elkezdődtek: az adósság megnőtt, a béreket kezdték nem fizetni. Ekkor javasolták, hogy a munkásoktól megveszik a majd’ 10 évvel korábban vett üzemi részüket. A legszomorúbb számomra, hogy az üzem igazgatóságát magunkhoz közelállónak tartottuk, személyesen is ismertük, s mégis egyik napról a másik ismeretlenek javára kezdtek működni.

A privatizációs folyamat úgy zajlott, hogy az állami felügyelet és a Dolgozói Tanács eltűnt, az új gazdák mindenfajta kontroll nélkül garázdálkodhattak. Azért, hogy pontosan a kiszemelt egyéneknek jusson, minél alacsonyabb ár kellett. Abban az időben az állam kifejezetten maffiózó csoportok kezében volt, még mindig javasolták, hogy munkások vegyenek résztulajdont. 270 munkás és az igazgatóság 6 tagja vett is fel kölcsönt erre, emlékszem még, minden havi fizetésem fele a törlesztésre ment. De hat hónap múlva a helyzet brutálisan megváltozott, a vállalat fantomcégek számára szállított, egész kamionszállítmányok tűntek el, készpénzes zsákok vándoroltak ki tudja hová… A kutatási-innovációs részlegben dolgoztam, az összes kidolgozott új terméket blokkolta az igazgatóság, nem akart invesztálni. Pedig, ahogy megtudtuk, óriási kölcsönöket vett fel – amelyekről senki nem tudta, hova lettek és 1994-ben már több havi bérrel tartozott. A szakszervezet ekkor kezdett mozgolódni, a vezetése azt mondta, a DITA-nak vége, adjátok el a résztulajdonotokat amilyen gyorsan csak lehet.

A szakszervezeti vezetés azt állította, hogy megmentésünkre az egyetlen megoldás a «stratégiai partnerség», amelyet az átmenet harmadik útjaként mutatták be. 2005-ben egyezmény született a LORA szarajevói magáncéggel, amely megkapta a DITA tőkéjét. Az egyezmény egészen 2010-ig titkos maradt, amikor is egy ismeretlen személy ennek egy másolatát, mintegy véletlenül a munkahelyemen elhelyezte – valószínüleg azzal a meggondolással, hogy kezdhetek vele valamit… Kicsivel korábban kezdődött a harcom, amikor bekerültem a szakszervezetbe és konstatáltam kollégáimmal, hogy annak vezetése semmit nem tesz értünk.Sikerült új vezetést választani annak ellenére, hogy nagyon kemény nyomást gyakoroltak ránk, engem pl. leminősítettek, segédmunkás álláshelyre tettek, hogy „megtörjenek”.

De nem hagytuk abba. 2009-ben már világos volt, hogy az üzemet likvidálni akarják, a béreket nagy késéssel fizették. Az igazgatóság ellenem kampányolt, azt akarta bemesélni, hogy ez a szakszervezet bűne, mert nem írta alá az igazgatóság javasolta kollektív egyezményt. A nyomás akkorára nőtt, hogy kénytelen lettem ezt aláírni, de azonnal panaszt tettem az igazgatóság ellen kényszerítés vádjával. A városi szakszervezeti tanács azonban szintén ennek elfogadására szólította a munkásokat. Sokan viszont elutasították ezt a zsarolást. Igazából ekkor kezdődött a munkásmobilizáció az üzem, a munkahelyek, a bérek megmentésére. 2011-ben zajlott első sztrájkunk szakszervezetünk felhívására követeléseink érdekében.

Ebben az évben törvényhozói választások voltak Boszniában. A Szociáldemokrata Pártra szavaztam, amely győzött és kormány alakított. Elutaztam Szarajevóba az új kormányhoz: «Gyertek, nézzétek, mi folyik a DITA-nál! Nézzétek, mit csinál az igazgató, ez egy igazi likvidátor». Azt válaszolták: «de hát a DITA már magánvállalkozás! A kormány nem avatkozhat a dolgaiba!». Azt válaszoltam, hogy sem én, sem a munkatársaim nem vagyunk «magántulajdonban», és a kormány dolga, hogy foglalkozzon velünk. Elővettem a DITA és a LORA közötti titkos egyezmény másolatát, hogy bizonyítsam, milyen körülmények között került az üzem magántulajdonba. Ekkor az ipari miniszternek el kellett jönnie Tuzlába. Próbált megnyugtatni bennünket, hogy új stratégiai partnerség jött létre a zrenjanini BEOHEMIJA-val… a szerb oligarcha, Zelko Zunics cégével (4). Ez aztán betette a kaput, se köpni, se nyelni nem tudtunk, a munkások felvették a munkát. De apránként szépen leállt a termelés Tuzlában, s csak csomagolóanyagot állítottunk elő, a termelést áthelyezték Zrenjaninba. Technikai munkanélküliség hosszú időkön át, fizetés nélkül. 2012 októberében pedig egy plakát várt bennünket az üzem bejáratánál: «Menjetek haza, majd hívunk, ha kell», s az üzemet a rendőrség őrizte a munkások belépését megakadályozva. De nem mentünk haza. Ha nem mehettünk be, hát ők meg nem jöhettek ki. Hetekig őriztük az üzemet, sztrájkolni nem lehetett, mert nem volt termelés. Közel egy éve nem kaptunk fizetést, nem volt társadalombiztosításunk, éhesek voltunk, de ott maradtunk minusz 17 fokban is. A bosnyák sajtó elkezdett beszélni rólunk. A tuzlai lakosság élelemmel sietett segítségünkre. Nem csak egyéni volt a szolidaritás, más üzemekből is tömegesen jöttek, a vegyiparból, a bányákból. Az egyedüli üzemek, amelyek nem mozdultak, a Szakszervezeti Központi Tanács, a «sárgák» által kontrollált üzemek voltak. Hiába is fordultunk hozzájuk, süketek maradtak. De mivel választások előtt voltunk, a kampányban a pártok egymással rivalizálva jöttek segítségünkre. Egyedül a hatalmon levő szociáldemokraták, közöttük a tuzlai polgármester, Jasmin Imamovics nem. A helyi sajtóban mint a szakszervezet vezetője kértem: «Jasmin, gyere a dolgozókat megvédeni, s mi is segítünk polgármesteri posztod megőrzésében!»... de választ nem kaptunk.

Végül az ipari miniszter jött el és javasolta, menjük el Zrenjaninba megnézni, mennyire jól megy BEOHEMIJA anyaüzemünknek. A provokáció elutasításra talált, de a hosszú harctól fáradtan azt kérték a munkások, írjuk alá mégis az új tulajdonosok ajánlotta protokolláris egyezményt.

Magam kimutattam, hogy az egyezmény térdre kényszerít bennünket, de nem kaptam többséget a szakszervezetben. A munkáltatók persze profitáltak és a szakszervezet élére júniusban lágyabb vezetés került. Visszamentem az üzembe. Csak a csomagolóanyag gyártása maradt, a technikai munkanélküliség újrakezdődött, újabb sztrájk kezdődött. Az elsőszámú követelés a termelés azonnali újraindítása volt és ezúttal a dolgozók bent maradtak az üzemben, az igazgatóság és a rendőrség pedig kívül. Lekapcsolták a fűtést, a melegvizet, a villanyt. Mivel ez a munkahely elfoglalásával járó sztrájk volt, az üzem nem fizette tovább a bérelt helyiségek bérletét, a tulajdonos 4,5 millió bosnyák márkát (5) veszített, és engem hibáztatott, a sztrájkbizottság vezetőjét. «Beszéljünk inkább a sokmillió ki nem fizetett bérről, s csak azután a maga 4 milliójáról», válaszoltuk, amikor bíróság elé hurcolt minket. Minden héten tüntettünk a kantonális kormány székhelye előtt. A hatóságok akartak volna tárgyalni, de nem a «termelés újraindításáról». Megjött a tél. Néhány munkás éhségsztrájkba kezdett. Egyéni kezdeményezés volt, nem értettem egyet.

Hogyan terjedt ki a többi vállalatra a DITA üzem munkabeszüntetése?  Amikor az ipari miniszter lemondott – nem volt összefüggésben a mi ügyünkkel –, egy brutális és rólunk semmit tudó váltotta fel, stratégiát váltottunk és felhívást intéztünk a város más üzemeihez, hogy csatlakozzanak hozzánk. Nem csak a vállalatokat hívtuk, hanem a nyugdíjasokat, munkanélkülieket, diákokat is. A 2014 februári első tüntetés így kezdődött, sokezres tömeg ment ki az utcákra.

Nem csak a tuzlai cégek dolgozói jöttek, hanem a környékbeli falvakból is. A kanton kormánya pánikba esett és egyezséget ajánlott, azt válaszoltam: «rendben, menjünk a tüntetők elé és vitassuk meg nyilvánosan». Meg voltak rémülve. Másnap, a válasz hiányától felbolydult tüntetők felgyújtották a hatóság épületét.

Ma is folytatjuk az üzem megnyitásának kérését. Az új föderális kormány megígérte, hogy a termelés újraindul, az üzemet feléleszti. Fizikailag is védtük üzemünket, most pedig tárgyalásos fázisba érkeztünk.

A háború utáni, a Daytoni egyezmény kereteiben felállított «kantonális» felépítményt támadták a tüntetők, a privatizáció elutasításán felül azzal a jelszóval «Smrt nacionalizmu!» («halál a nacionalizmusra»), utalva a jugoszláv partizánok «smrt fasizmu» («halál a fasizmusra!») jelszavára. Az úgynevezett nacionalizmust azért fejlesztették ki, hogy a privatizációs folyamatot eltakarják. Minden nemzetiségi kérdésekre vonatkozó felmérés tanusítja, hogy nem volt és nincs ilyen rivalizálás Boszniában. Tuzlában 1993-ban, még a háború alatt sem volt lehetséges (számolva a munkásosztály súlyával), hogy az «etnikai» városnegyedeket egymás ellen fordítsák. A probléma a társadalmi igazság. Nemrégen Bécsben beszéltem egy konferencián, mondtam, nem Boszniát, hanem Jugoszláviát képviselem. Az egész Jugoszláviában a népet «fentről» osztották meg, hogy stratégiai egységben atomizáljanak bennünket. Soha nem voltam politikai párt tagja, pedig sokan hívtak. Semmilyen úgymond «demokratikus » párthoz nem akarok csatlakozni, mert soha nem láttam ilyen kevés demokráciát, amióta bennünket vezetnek.

Két hónapja néhány elvtárssal megalapítottunk egy Kommunista Pártot. Nem véletlenül hívják így, hanem, hogy üzenettel szolgáljon az ifjúság számára. Ne felejtsék, amikor a jugoszláv Kommunista Párt 1941-ben harcolni kezdett, néhány tucat tagból állt, a háború végére pedig már hárommilliónyi lett».

 

 

(1)   Tuzla Bosznia-Hercegovina harmadik legnépesebb városa 100 ezer lakossal. Ipari város.

(2)   A Daytoni-egyezményeket az amerikai katonai bázison írta alá Daytonban, Ohio állam az amerikai kormány égisze alatt Slobodan Milosevics szerb, Franjo Tudjman horvát és Alija Izetbegovics bosnyák elnökök. Boszniát eszerint osztják fel szerb, horvát és bosnyák «etniakai kantonokra».

(3)   A horvát Ante Markovics 1989 márciusában lett a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság elnöke. Az akkori kommunista párt vezetőivel egyetértéseben – közöttük a szerb Slobodan Misloseviccsel – brutális «gazdasági reformok» megvalósításába kezdett (Markovics-törvények) a vállalatok privatizálása mellett. Üzletember és gazdasági tanácsadó Jugoszlávia feldarabolása után.

(4)   Zelko Zunics: üzletember, Borisz Tadics volt szerb elnök végrehajtó hatalmának részese.

 (5)  A «konvertibilis márka» az 1990-es évek elejétől Bosznia-Hercegovina hivatalos fizetőeszköze, 1 márka kb. 0,50 euró.

 

Dimitar Anakiev és Dominique Ferré riportja

 

Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738 Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.