Kommentek a készülő költségvetésről

Az EU működéséről szóló Szerződés 127. cikkének  (4) bekezdése szerint az EKB hatáskörébe tartozó „valamennyi jogszabálytervezettel kapcsolatban, így a jegybankot érintő jogszabály tervezetét illetően, az EKB véleményét is ki kell kérni, és a véleményét figyelembe kell venni”.

Az idei évhez képest 2013-ban GDP-arányosan 60 százalékkal kevesebbet költünk majd alapfokú oktatásra, közel 40 százalékkal kevesebbet középfokú oktatásra, és 7 százalékkal kevesebbet felsőoktatásra.

Nem reform az, amikor nem megszorításnak nevezve pénzeket vonunk el alapvető jelentőségű rendszerektől. Az emberi erőforrás minőségének a megőrzése és a szociális ellátórendszerek működőképességének fenntartása lenne nagyon fontos a növekedési képességünk fenntartásához.

A költségvetési törvényjavaslat alapján a munkahelyteremtés közmunkával történik. Az erre szánt keret ugyanis 2013-ban jelentősen növekszik az ideihez képest. Papíron ezzel meg lehet oldani, hogy többen dolgozzanak, de ez nem valódi munkahelyteremtés. A közmunka ráadásul szembemegy egy másik kormányzati szándékkal, mely szerint a költségvetésből való foglalkoztatást csökkentenék, például a közigazgatásban dolgozók egy részének elbocsátásával vagy nyugdíjazásával,


A jövő évi költségvetési törvényjavaslatban a kormány a korábban tervezett 130 helyett 280 milliárdos tranzakciós illetékterhet vetne ki a bankokra, emellett megmarad a bankadó fele is. Ez a bevétel akkor is túl van tervezve, ha azt feltételezzük, hogy minden jelenlegi pénzügyi művelet Magyarországon marad. Nem fog azonban itt maradni, mert a multinacionális cégek különösen egy uniós országban nagyon olcsón és nagyon könnyen megtalálják a lehetőségeit annak, hogy adott esetben egy Magyarországon gyártott termék után egy szlovákiai leányvállalathoz érkezzen a bevétel, és abból a szlovákiai leányvállalat vásároljon anyagot. Ez az adó tulajdonképpen felhívás a transzferárazásra, hiszen a példánkban szereplő vállalat a külföldi leányvállalattól egy, a piacinál jóval alacsonyabb transzferáron könnyen áthozza Magyarországra a szükséges árut. Ez azt jelenti, hogy a cégek pénzmozgása sokkal kisebb értékű lesz, ami csökkenő adóbevételeket jelent.


A tranzakciós adó szabályait átíró törvénymódosító javaslatba egy komoly baki is becsúszott: a Magyar Nemzeti Banknak (MNB) „a legalább egynapos legfeljebb kéthetes jegybanki betét elhelyezése” után kell majd tranzakciós illetéket fizetnie, azonban a jegybanki kéthetes betét 2007. január elseje óta nem létezik. Ehelyett az  MNB azóta heti egy alkalommal, kéthetes lejáratú kötvényt bocsát ki aukció keretében, amiből a kereskedelmi bankok mennyiségi korlátok nélkül vásárolhatnak.


Az IMF-megállapodás elhúzódása miatt csak 2013-ban közel 300 milliárd forintot veszítünk. Ez az óra 2010 ősze óta ketyeg, attól kezdve halmozódik ez a tétel a kamatok növekedésén, az államadósság átárazódásán és az emiatti adósságnövekményen keresztül.


Azt se nagyon érteni, hogy a Magyar Államkincstárt hogyan adóztathatja meg az állam, tekintve, hogy ez az intézmény az államháztartás része, és végeredményben az állam központi utalásokat végző szerve. A probléma egy kicsit hasonló, mint a jegybank esetében: az államkincstár vagy továbbhárítja azokra a terhet, akiknek rajta keresztül megy a pénz, vagy lenyeli a veszteséget. Az első szimpla megszorítás lenne, ha a lakosság az államkincstár utalásának a címzettje, akkor a lakosság fizetné, vagy az az állami, illetve önkormányzati intézmény, amelynek a számlájára megy a pénz.

Menetelés a teljes zűrzavar felé

    

Mintegy 300 milliárd forintos tehercsökkentést jelentő, a munka világát érintő csomagban állapodott meg a Nemzetgazdasági Minisztérium, valamint a Fidesz-KDNP frakciószövetség – jelentette be Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezetője. Szerinte az intézkedések miatt nem nő a költségvetés hiánya – írta az MTI. Ahogyan Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter mondta, 100-100 milliárd forint származik abból, hogy a jegybank és az államkincstár pénzügyi műveleteire is kiterjesztik a tranzakciós illetéket (az állam lényegében egyik zsebéből rak át pénzt a másikba), a maradék 100 milliárd pedig a jelenleg 320 milliárd forintos költségvetési tartalékból jönne kölcsönbe. Itt a piros, hol a piros-t játszanak velünk.  A munka világát érinti, mondják, holott a munkáltatók világát érinti; nem kerül semmibe, holott mindannyiunk zsebéből veszik ki.

A csomag három évre szólóan a munkáltatókat érintő közterhek csökkentésére irányul. A kormány a kisvállalkozók és szellemi munkások körében zsonglőrködik, adócsökkentés vár  a társasági adóra, a szakképzési hozzájárulásra, az osztalék után fizetendő egészségügyi hozzájárulásra, a tartósan munkanélküliek és a kisgyermekes édesanyák esetében, valamint a szociális hozzájárulási adóra, sávos járulékkedvezmény a 25 év alatti, az 55 év feletti és a képzettséget nem igénylő, fizikai munkát végzőket foglalkoztatóknak.

Persze most sem konzultál senkivel. Nem szokása. Engedelmeskedik feljebbvalóinak, az Uniónak, az IMF-nek, a nemzetközi pénzvilágnak és a hazai burzsoáziának.

Orbán esküdözött, hogy Magyarország ellenáll az IMF és az Unió parancsainak. Most örvendezik, mert Christine Lagarde, az IMF vezérigazgatója megadta a jelet az EU-IMF-tárgyalások megkezdésére. Azonban ennek feltételei vannak: az új európai szerződések előírják az adósság- és a költségvetési hiány csökkentését, ehhez a «strukturális reformokat». A kormány abban reménykedik, hogy a megegyezés következtében olcsóbbá válhat az államadósság finanszírozása és 150 milliárd forint kamatkiadást takaríthat meg. A tárgyalások elkezdéséhez meg kell még várnunk az Európai Központi Bank álláspontját a jegybanktörvényről (vagyis biztosítani tökéletes függetlenségét a mindenkori magyar kormánytól, alárendelését az EKB-nak). «Brüsszel a csontvázat fogadta el, s az izmok rajta az IMF-től függnek» – nekünk beleszólásunk nincs. A korábbi tárgyalások alapján a közösségi közlekedés (annak teljes privatizációja, a szolgáltatás romlása, drágulása, hasznának magánzsebekbe juttatása), az önkormányzati támogatások ügye kerülhet szóba (csökkentése a teljes ellehetetlenülésig), valamint az adórendszer, különös tekintettel a bankadóra. Az IMF  nem hivatalosan jelezte csak, hogy az egykulcsos adóval szemben fenntartásai vannak.

Közben bezár a Nokia, miután a Nokia Komárom Kft 2011-es eredménye után hatvanmillió eurót (18,3 milliárd forintot) fizetett ki osztalékként finn tulajdonosának. Matolcsy százezer új munkahely megteremtését jelentette be egyedül a 2013-as esztendőre. Mert a válság és a megszorítások miatt elküldött emberek tízezrei közmunkásként térnek majd vissza. Havi 47 ezerért.

S bár a háztartások 25 milliárd forint értékben törlesztették devizahiteleiket, az árfolyamváltozásból adódó többlet 200 milliárd forinttal növelte a teljes adósságot. Barátkozhatunk a brutális vízdíjak gondolatával Európa egyik legjobb vízkészletén ülve. Hat vidéki kórházban vasárnaptól lényegében megszűnik az aktív ellátás.

Fejetlenség, káosz, félelem az egészségügyben, az oktatásban. S az egész társadalomban.  

Így változik a dolgozók élete vasárnaptól

 A hvg.hu Csaposs Noémi, a Személyzeti Tanácsadók Magyarországi Szövetségének elnöke, valamint Horváth István ügyvéd segítségével összeszedte, mik lesznek a legfontosabb változások július 1-jétől.

Az új Munka törvénykönyve lehetőséget ad arra, hogy a munkáltató és a dolgozó - ha ezt a jogszabály engedi - egyedi munkaszerződésben is eltérjen a törvénytől. Így, mivel többnyire nem két egyenlő rangú tárgyalófélről van szó, hanem egy kényszerhelyzetben lévő dolgozóról, illetve a döntési helyzetben lévő munkáltatóról, akár az a helyzet is előfordulhat, hogy olyan szerződés is kikényszeríthető, ami hátrányosan érinti a munkavállalót. Ilyen lehet például, hogy a bérpótlék-számítási alap kevesebb, mint maga az alapbér, de igazán nagy mozgásteret a kollektív szerződést fog adni. … törvénytisztelő munkáltatót feltételezve - kollektív szerződés hiányában - a munkaszerződésben a munkáltató gazdasági erőfölényét nem tudja egy kedvezőtlen munkaszerződés aláíratásával érvényesíttetni.

Ugyanakkor több, korábban nehezen, vagy csak "fű alatt" kivitelezett problémára is megoldást ad ez a lehetőség. Így például legálisan dolgozhat majd egy munkavállaló több munkáltatónál. Ez a forma rendszerint a holding típusú vállalatoknál, vagy a több vállalkozással rendelkező kisvállalkozóknál van jelen. Korábban ezzel úgy is próbáltak trükközni, hogy a dolgozót 4-4 órában jelentették be a különböző cégekhez, de erre az új Mt. szerint már nem lesz szükség, hiszen egy speciális munkaszerződéssel az egyik cégnél bejelentett munkavállaló legálisan dolgozhat a többi cégnél is (például egy asszisztens intézheti a vállalkozó más vállalkozásának ügyeit).

A július elsejével életbe lépő törvényszöveg szerint kötetlen a munkarend, ha a munkáltató heti átlagban legalább a napi munkaidő fele beosztásának jogát - a munkakör sajátos jellegére, a munkavégzés önálló megszervezésére tekintettel - a munkavállaló számára írásban átengedi. Miután feltétel lesz - többek között - a munkavégzés önálló megszervezése is, ez a szabály leginkább szellemi dolgozókra lesz alkalmazható. Esetükben nem a munkahelyen eltöltött idő az érték, hanem a meghatározott határidőre történő feladatteljesítés.

Ehhez igazodik a készenléti jellegű munkakör pontosítása. Készenlét (napi 24, heti 72 óra maximum) csak a felek írásbeli megállapodásával határozható meg, a megállapodást pedig a dolgozó a hónap utolsó napjára, munkaidőkeret elrendelése esetén pedig a munkaidőkeret utolsó napjára 15 napos határidővel felmondhatja, és ezért hátrány nem érheti. Ezeket a megállapodásokat a munkáltató a jövőben köteles lesz nyilvántartani. Horváth István ügyvéd hozzátette, hogy nem túl szerencsés a törvényszöveg, mert a megállapodást - dokumentumként - nem nyilvántartani, hanem megőrizni kellene.

A kollektív szerződés alapján a munkaidő meghatározásában is el lehet térni, például a munkaidőkeret mértékétől, vagy a munkaidő-beosztás előzetes mértékétől. Ez nem feltétlenül lesz hátrány a dolgozóknak, hiszen vannak olyan munkáltatók (munkakörök), ahol a hosszabb keretnek nincs gazdaságos és ésszerű alternatívája. Gondoljunk például egy nyári szünetet tartó színházra. Az pedig a szakszervezet "hegyes könyökén" múlik majd, miért cserében írja alá az egyéves munkaidőkeretet megállapító kollektív szerződést. 

A gyerek után járó pótszabadsággal kapcsolatban viszont kifejezetten pozitív változást hoz az új Mt. A korábbi (vagyis a még jelenleg hatályban lévő) szabályozás szerint a gyermek után járó pótszabadságot vagy az anyuka, vagy az apuka vehette ki. Július elsejétől azonban nem kell választani, ugyanis mindkét szülőt megilleti majd a gyerek után járó pótszabadság.

Lényeges változás lesz az is, hogy nem lesz egységes minimálbér (egyébként az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét az Alaptörvény sem tartalmazza). Így a bér megállapításánál a munkaerő-piaci viszonyokat kell figyelembe venni, tehát előfordulhat, hogy ugyanannál a cégnél, ugyanazon munkakörben lévő, ugyanolyan végzettséggel rendelkező dolgozóknak eltér majd a fizetésük attól függően, hogy az adott vállalat, kelet- vagy nyugat-magyarországi telephelyén dolgoznak.

A többműszakos munkarendben dolgozóknak úgy kell kalkulálniuk ezután, hogy este 6 és reggel 6 óra között a bérpótlékuk csupán 30 százalék lesz. Eddig volt külön délutáni és külön esti pótlék is, az új Mt. most ezt a kettőt vonta össze.

Új változás az is, hogy a kismamák, ha úgy döntenek, akkor a gyermek 3 éves kora előtt is visszamehetnek dolgozni, ilyenkor kérésükre a munkáltató köteles a napi munkaidő felének megfelelő tartamú részmunkaidőben történő foglalkoztatást biztosítani - legkésőbb a gyermek hároméves koráig. Ezen felül az Mt. lehetőséget biztosít majd arra is, hogy egy munkakört többen betöltsenek, vagyis hogy például két kismama, vagy egyetemista "felosszon" egymás között egy teljes munkaidős, 8 órás állást. A munkakör megosztott ellátása, mint új atipikus foglalkoztatási formaként jelenik majd meg az új Mt.-ben, de Horváth István ügyvéd szerint a magyar munkaszervezési módszerek konzervatív felfogáson alapulnak, így szerinte nem fognak ugrásszerűen élni ezzel a lehetőséggel a munkáltatók.

Azzal viszont érdemes tisztában lenni, hogy ha az édesanya a gyerek 3 éves kora előtt visszamegy dolgozni, akkor megszűnik a felmondási tilalom, vagyis a munkáltató bármikor kirúghatja. Ez vonatkozik azokra a kismamákra is, akik június 30-a előtt már visszamentek dolgozni, és a gyerek csak július elseje után töli be a harmadik életévét. Azt azonban fontos hozzátenni, hogy a védett korúakra vonatkozú speciális szabályokat az ő esetükben is be kell tartaniuk a munkáltatóknak, mielőtt közölnék a felmondást.

A munkavállalói kárfelelősséget sokkal súlyosabban fogja szabályozni az új Mt. Az új szabály szerint júliustól a munkavállaló négyhavi bérével (ami eddig 1,5 hónap volt kollektív szerződés hiányában) fog felelni, amennyiben munkaköri kötelességei során "nem úgy járt el, ahogy az általában elvárható". További súlyosbítás, hogy míg eddig csak a szándékosan okozott kárt kellett 100 százalékosan megtéríteni, júliustól a súlyos gondatlanságért is fizetni kell majd.

A felmondási idő az új Mt.-ben korábbi egy évről hat hónapra csökken, és ez vonatkozik az állami cégek alkalmazottaira is, ráadásul a közvállalatoknál sem a kollektív szerződés, sem a felek megállapodása alapján nem térhetnek el az Mt.-ben meghatározott mértéktől. A régi kódexből viszont átemelődnek azok a szankciók, amik arra vonatkoznak, ha a munkavállaló nem tölti ki a felmondási idejét. Így a dolgozó a felmondási időre járó összeggel egyező összeget köteles megfizetni, valamint meg kell térítenie a munkáltató ezt meghaladó, bizonyított kárát is.

Végkielégítés szempontjából a megszokottól eltérően július elsejétől már nem a munkaviszony megszűnésének időpontja, hanem a felmondás közlése lesz az irányadó a munkáltatónál munkaviszonyban töltött idő vonatkozásában. A végkielégítés pedig ezentúl nem tartalmazza például a prémiumokat, mert azok összege nem az átlagkereset, hanem a távolléti díj alapulvételével lesz megállapítva.

A munkajog liberalizálása, a július 1-jén hatályba lépő új Munka törvénykönyve még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozza a munkavállalókat - jelentette ki Borsik János, az Autonóm Szakszervezetek Szövetségének elnöke.

Borsik János szerint az új jogszabállyal a kormány  a munkaszerződéseket elkezdte a két egyenrangú fél megállapodásán nyugvó polgári jog felé tereli, annak ellenére, hogy a munkaadók és a foglalkoztatottak közötti egyensúly koránt sincs meg. Az új törvény egyebek között a műszakpótlékokra vonatkozó szabályok átalakításával az elmúlt húsz évhez képest példátlan módon intézményesen csökkenti a kereseteket.

A nyártól hatályba lépő jogszabály több helyütt is a munkaadó és a munkavállaló között létrejövő külön megállapodással lehetőséget teremt a törvény rögzítette keretektől történő eltérésre, akár a foglalkoztatott számára kedvezőtlen irányba is - a munkaadók nyomásgyakorlással ki is kényszeríthetik ezeket a megállapodásokat az állásukat féltő dolgozóktól. Példaként a szabadságok kiadását említette. Az új jogszabály ugyanis lehetőséget biztosít arra, hogy az életkor növekedésével járó pótszabadságról „lemondjon” a munkavállaló.

Néhány mondat

 Iványi György: a zsidó mint szükséges rossz 

"Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita

 voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek

 tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank,

 vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb.

 zsidó kezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe - kivált

 külföldön - a zsidó. Azonban, minthogy a kormányzat egyik

 legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom,

 tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek

 minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt

 kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen,

 nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk.

 Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán

 először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek

 nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan

 megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk."

 Ezeket a mondatokat az írta, akinek most egymással versengve

 állítanak szobrot, mellszobrot, emléktáblát Magyarország

 önkormányzatai. Horthy Miklós levele gróf Teleki Pálhoz,

 1940. október 14-én. Alkalmasint nem sokkal az után, hogy

 vagy 60 keresztény magyar ember, arisztokraták, tudósok,

 földbirtokosok, az úri osztály színe java nyílt levélben

 kérte ki magának a numerus clausust, a zsidóság jelenlétének

 korlátozását az üzleti, tudományos, kulturális és

 közéletben. Mondván, nem tekinthetik saját nemzetüket oly

 tehetségtelennek, hogy mesterséges versenyvédelemre lenne

 szüksége. Méltóztassanak az utolsó félmondatra figyelni:

 "mikor még szükségünk van rájuk." Enyhén szólva haszonelvű

 megközelítése ez a kérdésnek. Mondanám nyerészkedő. Ha

 antiszemita lennék, amint önmagáról állítja a főméltóságú

 úr, úgy is mondhatnám: zsidós.

 

 A főméltóságú úr, Magyarország kormányzója mellesleg

 hazudik. Jó kapcsolatot ápolt, gyakorta találkozott a

 gazdaság zsidó nagyjaival, Weiss Manfréddal, Aschner

 Lipóttal, Chorin Ferenccel. A soknemzetiségű monarchia

 egykori polgáraként pedig - amelyben vidéki kisnemesből az

 uralkodó szárnysegédjévé, altengernaggyá, a flotta

 főparancsnokává emelkedhetett - bizonyára tudta, hogy a

 világ valamennyi országának gazdasági, tudományos,

 kulturális elitjében jóval nagyobb a migránsok, a

 "jöttmentek" aránya, mint a népesség egészében. Azoké a

 bátor embereké és leszármazottaiké, akik vállalva a

 vándorlás kockázatát gyűjtötték és hordozták a határokon át

 az új ismereteket, megtermékenyítve régi és új hazájuk

 kultúráját. Olaszok Franciaországban, franciák

 Olaszországban, svédek Finnországban, németek a balti

 államokban, Kelet- és Dél-Európában, kínaiak Indiában,

 Indokínában és szerte Ázsiában, lengyelek Ukrajnában,

 indiaiak Afrikában, örmények Törökországban, törökök a

 Balkánon, a világ minden nációja Angliában és Amerikában,

 keresztül-kasul. Az 1948-ig hazátlan nép, a zsidóság, szinte

 mindenütt. Növénytermesztés, kohászat, gépgyártás, borászat,

 építészet, textilgyártás, orvos- és természettudományok.

 csak néhány példa a hosszú sorból, mi mindennek a

 megtelepítésében, fejlesztésében voltak meghatározóak a

 "jöttmentek". Róma szerzetesei, bajor lovagok, franciák,

 olaszok, németek, szlávok, zsidók. letelepedtek és lett

 belőlük magyar iparos, orvos, tudós, birtokos, sőt nemes,

 arisztokrata. A Baltikumból és Fehéroroszországból

 bevándorló zsidók hozták magukkal a hegedűt, megtanították

 játszani rajta a cigányokat - és megszületett a magyar nóta.

 No meg Liszt, Bartók, Kodály zenéje.  Így fejlődnek a

 kultúrák; aki bezárkózik, elhal. Amit mellesleg a magyar

 állam alapítója is jól tudott. "Gyenge és törékeny az

 egynyelvű ország." És valamennyi őt követő uralkodó,

 nemességet, földet adva a hatalmát védő zsoldosoknak,

 letelepedési engedélyt, előjogokat a városok iparosainak.

 

 Hogy miféle szörnyűségek lettek a kormányzó úr "mikor még

 szükségünk van rájuk" szalon-antiszemitizmusából, tudjuk

 mindannyian. Azt is, hogy politikája Magyarország

 összeomlásához, az 1918-ban megszerzett függetlenség újbóli

 elvesztéséhez, egy teljesítményképtelen, szürke, pusztuló

 rendszer négy évtizedes regnálásához vezetett.

 

 Szörnyűség ez a levél is, holott - elvtelenül, az

 antiszemitizmus vörös farkaival tűzdelve, de - óvta volna a

 magyar kormányt, parlamentet a gonosz ostobaságoktól,

 amelyeket azok végül mégis elkövetettek. Valakinek - talán

 Magyarország miniszterelnökének, neki még van valamennyi

 maradék tekintélye - szólnia kéne a történelmet elfelejtő

 önkormányzati hölgyeknek és uraknak, ne tegyék. Ne

 mocskolják be magukat újra, évtizedekre. Mellesleg

 elriasztva mindenkit, "mikor még szükségünk van rájuk". Nem

 csak a "zsidókat". Mindenkit és mindent - tőkét, tudást,

 tehetséget, szakértelmet - aki és ami nem érezheti magát

 otthon egy olyan Magyarországon, ahol Horthy Miklósnak

 szobrokat állítanak.

 

Néhány kiemelt mondat

TGM: A nemzeti függetlenség dilemmái

…az Európai Parlament, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, az Európa Tanács, a Velencei Bizottság (sőt: az ENSZ-főtitkár) éles bírálatainak sorát (olvashattuk). Az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso .. levelet írt a magyar miniszterelnöknek, amelyben udvariasan fölszólítja, hogy némely fontos törvényjavaslatokat ne terjesszen be. Az európai (nemcsak a nyugat-, hanem a kelet-európai) és az észak-amerikai sajtó legtekintélyesebb orgánumai és szerzői állandóan, lélegzetvételnyi szünet nélkül tiltakoznak, háborognak és gúnyolódnak.

…

Először is, a polgári demokrácia intézményrendszerének tönkretétele (ez már nagyjából befejezett tény) olyasmi, aminek a visszavétele érdekében – tekintettel az antidemokratikus jobboldal óriási hatalmi túlsúlyára – akár üdvözölni is lehetne a nyugati beavatkozást.

A szabadelvű-alkotmányos képviseleti kormányzat és a hatalommegosztás megőrzése mellett viszont a nyugati hatalmak – mindenekelőtt az Európai Bizottság – olyan gazdaságpolitikát is kényszerítenének Magyarországra, amely (finoman szólva) nem biztos, hogy a magyar nép érdekében áll. Mi több, az se biztos, hogy egyáltalán van értelme.

A sokat csalódott magyar nép esetleg él majd a gyanúpörrel, hogy a „demokratikus” kifogások csak díszítmények a pénzügyi stabilitás miatt aggódó nyugati hatalmak minden eddiginél durvább megszorítási csomagján. Ha a demokratikus intézményvédelem elválaszthatatlanul összekapcsolódik a magyar nép további elszegényítésével – s itt nem is említem, hogy miképpen túlozza ezt majd el az osztatlanul érvényesülő jobboldali tévé- és rádiópropaganda –, akkor aligha várható el (tőlem például bizonyosan nem), hogy az éhezéssel és fázással junktimba állított liberális-demokratikus restauráció iránt lelkesedjenek a magyarországi honpolgárok.

Másodszor, ha volt valamilyen tanulsága az elmúlt másfél-két évtizednek, az a demokráciaexport és az úgynevezett humanitárius intervenció teljes kudarca. Nem akárki, hanem Robespierre mondta, hogy senki nem szereti a fegyveres hittérítőket. A jugoszláviai, az afganisztáni, az iraki, a líbiai beavatkozás egyaránt sikertelen volt.

A Nyugat katonai győzelme – illetve a helyi reguláris hadak elhanyagolható és reménytelen ellenállása – nem kétséges, a politikai diadal azonban elmaradt, Bosznia és Koszovó ma is veszélyforrás. Ráadásul a „terror” elleni hadviselés alaposan megviselte a nyugati polgári demokráciákat. Az iraki háborút indokló hazugságoknak nem voltak komolyabb politikai következményeik. Az amerikai jogállamot megkérdőjelező USA Patriot Act ma is hatályos. Magyarország esetében persze nem katonai agresszióról van szó, de az erővel kikényszerített „szabadság” értéke tekintetében a helyzet hasonló.

A magyar kormánynak címzett nyugati bírálatok java része tartalmilag helytálló, de megfogalmazásukban a magyarországi választóknak nincs részük. Külföldi kormányoknak a magyarországi honpolgárok nem adtak és nem adhattak fölhatalmazást hazájuk állampolitikájának megváltoztatásához. Demokratikus megoldások antidemokratikus kikényszerítése kívülről – ez önmagában se helyes, és az eddigi tapasztalatok szerint nem eredményes.

…

Olli Rehnnek, az Európai Unió pénzügyekért felelős biztosának a föltételei (ha csakugyan ezek azok), illetve az Európai Központi Bank megfontolásra ajánlott korrekcióinem teljesen ésszerűtlenek. Viviane Reding észrevételei pedig teljesen indokoltak. Ezek azonban csak a probléma kisebbik felét jelentő részletek. A közvetlenül időszerű dilemmák nem ezek. Az Európai Uniónak a közös fiskális kormányzás felé tett lépései – amelyek körül annyit ügyetlenkedett Orbán Viktor magyar miniszterelnök (Győri Enikő külügyi államtitkár találékony magyarázkodása ellenére) – lehet, hogy segítenek a német exporttöblet gondjain, de nem szüntetik meg az adósválságot, fokozzák a munkanélküliséget, befagyasztják vagy csökkentik a reálbért, összenyomják a fogyasztói keresletet, tehát végső soron további eladósodást fognak okozni.

A közönség alig sejti, hogy a Görögország „megsegítésére” elköltött összegeket a Görögországnak hitelező bankok kapják, nem a görög állampolgárok. A bankok tőkeállománya így is lelappad. Ez a politika nem áll távol Orbán Viktor kormányától, csak amennyiben a nemzeti szuverenitást, azaz a saját teljhatalmát érinti.

…

A jóléti kiadásokat – amelyekre a technikai fejlődés miatt növekvő munkanélküliség, illeteve a „fejlett” társadalmak elöregedése miatt kerítettek ilyen formán sort – azért kellett hitelekből finanszírozni, mert az adott politikai erőviszonyok mellett nem lehetett őket a profitok megcsapolásával (magasabb tőkeadóval) fönntartani. Ez a korlátlan tőkehatalom következménye.

A keynes-i korszakban, a jóléti állam idején volt akkora ellenhatalom (mindenekelőtt az erős munkásmozgalom, továbbá a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság puszta léte), amekkora képes lehetett rá, hogy a csakugyan növekvő jóléti kiadásokat a tőkére terhelje. … Az egész tőkés világgazdaság egyik fő hibája ma az alacsony munkabér. Ezt – ha a tőke érinthetetlen – vagy hitelekkel lehet pótolni, vagy semmivel. A jelenlegi hivatalos, „ortodox” álláspont az, hogy semmivel.

A kormányfő méghozzá mániákusan ismételgeti „a munka nélkül szerzett jövedelmekre” szórt átkait, vagyis továbbra is kiáll a szociális ellátórendszerek leépítése mellett, fönntartja a segélyezéssel szembeni sötét demagógiát; elvégre ő volt az, aki de facto megszüntette a munkanélküli-segélyt, aki megtámadta a nyugdíjakat, aki szétveri a magyarországi egészségügyet, aki a hátsó ajtón visszahozza a több-biztosítós rendszert, sokkal radikálisabban, mint neoliberális elődei, akik ezt csak akarták, de akiket a szakszervezetek – Orbán Viktor tevőleges támogatásával – megakadályoztak benne.

Orbán miniszterelnök még hozzáteszi, gorombán cáfolva heterodox közgazdászait és szociálpopulista vezércikkíróit: „Vagyis nem pusztán a fegyelmezetlen költekezés sorvasztja az eurózóna perifériájának az államait, hanem az, hogy az euró oltalmában egy évtizeden keresztül a periférián lévő országok – gazdasági teljesítményükre való tekintet nélkül – olcsó hitelt élveztek.”

De hiszen ez az olcsó hitel volt minden jónak a forrása, ami a perifériaországoknak (magyarán: Kelet-Európának) jutott a közelmúltban; maga Orbán Viktor is olcsóbb hiteleket akart keresni Magyarországnak, bár ilyeneket nem talált. A magyar miniszterelnök álláspontja szó szerint megegyezik a „frankfurti csoport” (azaz az EU mai vezető magja) véleményével, beleértve a semmittevő Kelet-Európa iránti megvetést; ennél egy kelet-európai államférfitól többet várunk.

Vagyis az EU-IMF és Orbán Viktor kormánya között nincs valódi választás. Amit a mai magyar állam vezetője (aki a választásokig az állam vezetője marad akkor is, ha pillanatnyi tisztségéről esetleg lemond) a növekedésről és effélékről mond, az puszta ráolvasás, annak a neokonzervatív mantrának a változata, amely szerint ha nagyobb a „torta”, nagyobbak a „szeletek” is, tehát az igazságtalan újraelosztás miatt ne izgassuk magunkat. Kevés tétel van, amely ilyen gyökeresen bizonyult volna hamisnak. A kormány megkérdezhetné saját magától: mi ellen is küzd voltaképpen, ha mindenben egyetért az uralkodó neokonzervatív „ortodoxiával”.

Itt két más-másképpen antidemokratikus politika áll egymással szemben. … A jegybanki függetlenség problémáját se könnyű megítélni.

Mint meggyőződéses (bár jó ideje már nem polgári) demokrata, nem rokonszenvezem a mi épp kimúló vegyes szabadelvű rendszerünk arisztokratikus elemeivel, azaz a bírói hatalommal és a független jegybankkal. Ezek nem választottak (legföljebb közvetve), s így nem követik a nép véleményét: márpedig a modern politikában „a közvélemény” és „a nép” egy és ugyanaz. Ha a népnek nincs befolyása a törvényekre és a gazdaságra, akkor aligha beszélhetünk népuralomról.

De ez kérdés csak demokráciában érvényes – ugyanis hogy mennyiben korlátozzák a nép hatalmát „a fékek és ellensúlyok”, s mit lehet a helyükbe állítani, hogy a zsarnokság lehetősége ellen védekezhessünk (van mit) –, ámde Magyarország (sokunk véleménye szerint) már nem demokrácia, ezért engem se dúlnak föl a hatalom korlátozása körüli harcok.

…

Ámde a dilemma általánosságban is dilemma: kell-e védenünk a nemzeti függetlenséget akkor, amikor a népszuverenitást lerombolták, a szabadságjogokat relativizálták?

Kissé leegyszerűsítve, a demokratikus köztársasági közösségnek két föltétele van: 1. a nép széles körű részvétele a sorsát illető döntésekben (ehhöz kell, bárha nem elég a méltányos választási rendszer, a népszavazás, az alkotmányos panasz avagy „populáris akció”, a sztrájk, a korlátozatlan, könnyen hozzáférhető nyilvánosság, a nép szervezettsége és politikai tudatossága – ez mind hiányzik Magyarországon; 2. a nép nagyfokú gazdasági, szociális, kulturális és szimbolikus egyenlősége, amely valószínűtlenné teszi az éles érdekellentéteket – Magyarországon ez sincs meg, és persze sehol, bár a mérték különböző.

A vagyontalanok politikai szervezettséggel egyenlíthetik ki relatív hátrányukat a vagyonosokkal szemben – hiszen végre is ők vannak többen –, s így kikényszeríthetik az igazságos (egyenlősítő) újraelosztást és az igazán szűkölködők és megbélyegzettek javára a pozitív diszkriminációt (amelyet nem gúnyolni, hanem ünnepelni illenék).

…

A középosztály elszegényedése, deklasszálódása – az értelmiség tönkremenetelét közvetlen közelről látom – csakugyan tragédia, de nem a szegények agyonvágásával kellene megakadályozni. Tragikomikus, hogy a neokonzervatív EU-IMF külhatalomnak kell szólnia a mélységesen antidemokratikus (és kontraproduktív) egykulcsos adó miatt.

Mind az egalitárius (szociális) demokrácia, mind a szabadelvű jogállam halott hazánkban, ezért az általunk nem választott szerveknek – így a nemzetközi instanciáknak – a belügyeinkbe való beleártakozását ellenezni: képtelenségnek látszik.

Mégsem az.

Egyrészt prudenciális (eszélyességi, óvatossági) okokból: a demokrácia melletti külhatalmi beavatkozás nálunk csak a szélsőjobboldalnak vághat utat. Másrészt nem abszurdum a beavatkozó külhatalmak természete miatt: az IMF politikáját a legnagyobb részvényesek határozzák meg, elsősorban az Egyesült Államok, az EU pedig – nem lévén demokrácia, hiszen a kormányát nem az Európai Parlament választja, ami pedig csak minimális föltétel… – természetesen a leggazdagabb és legnépesebb tagállamok befolyása alatt áll, nem is szólva az Európai Központi Bankról.

…

A nemzeti függetlenség helyreállításának kulcsa a demokrácia helyreállítása. Az, hogy általunk befolyásolhatatlan és ellenőrizhetetlen hatalmak viaskodnak a fejünk fölött – a könnyen megjósolható katasztrofális következményekkel –, semmiféle szuverenitást, se népi, se állami szuverenitást nem teremthet vagy tarthat fönn.

Következetesnek kell maradnunk: semmilyen antirepublikánus és antidemokratikus erőnek nem szabad befolyást engednünk, sem külföldről, sem Budapestről. A demokrácia rekonstrukciója, megújítása – amely szerintem leginkább az új politikai, civil társadalmi erőktől várható, ha valakitől egyáltalán – nem csorbítható már előre időleges taktikai megfontolásokkal. (Ez nem jelenti azt, hogy a nyugati bírálatok soha nem megfontolandók; legutóbb a magyarországi antidemokratikus, antiszociális és antiliberális fejleményeket Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász kifogásolta: ő aztán igazán nem a fináncarisztokrácia embere, nem a neokonzervatív „ortodoxia” képviselője, sőt.)

Ameddig nem lesz európai – konföderációs – demokrácia, addig a függetlenség maradéktalanul érdemes védelmünkre; keret ez, amelyben a jelenlegi körülmények között egyedül remélhetjük a népszuverenitás helyreállítását, de leginkább: létrehozását. Ez a magyar nép érdeke. Elég ijesztő, hogy ebben a magyar népnek most nincs erős szövetségese, se itthon, se másutt. Annál szükségesebb, hogy a nép barátai állhatatosak és következetesek legyenek.

Néhány kiemelt mondat

„Egyre több a felesleges ember a világon” – Szalai Erzsébet a válságról

… (Magyarországon) a szocializmus méhében az újkapitalizmus kialakulásához vezető folyamatok zajlottak: létrejött a képzett nagyipari munkásság és a világkapitalizmus rendszerébe való újraintegrálódás levezénylésére alkalmas késő kádári technokrácia, továbbá az a depolitizált társadalom, amely azután szó nélkül tűrte, hogy az államinak nevezett tulajdont az ő közreműködése nélkül és az ő érdekei ellenében privatizálják. … Egyre inkább a késő kádári technokrácia vált a hatalom legfőbb birtokosává, mely azonban nem a modernizáció, hanem egy latin-amerikai típusú átalakulás irányába lavírozta az országot.
… a rendszerváltás utáni korszakot én lepusztulásként, kudarcként értékelem. Igaz, létrejött a többpártrendszerű parlamenti demokrácia intézményi kerete, de közben kiépült a multinacionális cégek, illetve a hazai burzsoázia által jellemezhető kettős gazdaságszerkezet, a munkanélküliség pedig még azon ritka alkalmakkor is emelkedett, amikor a növekedés 4 százalék körül mozgott. A magyar gazdaság rendkívül kiszolgáltatottá vált, a világgazdaság legkisebb rezdülése is mélyen érinti. Az úgynevezett transznacionalizálódási index azt mutatja, hogy a világpiaci folyamatoknak való kitettség régiónk országai közül Magyarországon a legnagyobb.
A 1950–1960-as évek (nyugati)  jóléti modelljét azért nem lehetett finanszírozni, mert a tőke nem szeret adót fizetni. És az emberek sem fizetnek elég adót, mert ahogyan a gép kiváltja az embert, növekszik a munkanélküliség, így egyre több kiadása és kevesebb bevétele van az államnak. … Ma azonban a kapitalizmusnak már olyan működési zavarai mutatkoznak, melyek valószínűleg megoldhatatlanok a rendszer keretein belül. Marx azt mondja, hogy túltermelési válságok idején a piac megsemmisíti a korszerűtlenné vált kapacitásokat – ez történik most az autóiparral. És nem látjuk, mi lesz az az új technológiai innováció, ami kihúzza a kapitalizmust a válságból – ha lesz ilyen egyáltalán. Egyre több a felesleges ember a világon.
Ahogy a sejtéseim egyre inkább valósággá váltak – láttam a rohamos elszegényedést, saját családomon belül is –, kezdtek felelevenedni bennem Marx gondolatai, és döbbenten tapasztaltam, hogy elméletei kiválóan alkalmasak a kor viszonyainak leírására. A legkézenfekvőbb: a mostani világgazdasági válság a reáloldalát tekintve klasszikus túltermelési válság. Az az oka, hogy a profitráta tendenciaszerű csökkenésére a tőkések a munkaerő még fokozottabb kizsákmányolásával és kiváltásával reagálnak, de így a fizetőképes kereslet is folyamatosan csökken. Az olcsó hitelek, a pénzügyi lufi a kieső fogyasztást finanszírozta, míg ki nem pukkadt.
A profitszenvedély a legkielégíthetetlenebb vágy, hiszen a tőkés akármekkora összeg mögé oda tud még egy nullát képzelni. És a tőkelogika az a logika, melynek révén a tőke mára áttörte a gazdaságin túli életvilágok határait, és ezzel öngyilkos módon felzabálja a saját erőforrásait.  Amúgy pedig ma is különbség, hogy valaki elsősorban profitból vagy munkaerejének áruba bocsátásából él. Más kérdés, hogy a munkásság rendkívül megosztott – egy beosztott informatikai mérnök is ide tartozik, és az a parasztember is, aki nyulat tenyészt egy farmon –, ezért közös nyelv és kultúra hiányában egyelőre nem képes artikulálni közös érdekeit. Így ma a munkásság inkább tudományos, mint politikai fogalom. A munkás szóhoz ma a vesztes, a balek érzete társul, és az emberek nem szeretik, ha vesztesként szólítják meg őket.
Személyes tapasztalatom az, hogy egyre nő a baloldali kritikai értelmiség vonzereje is, bár ez a baloldal még viszonylag gyenge. Ez gyökerezik a történelmi hagyományokban, másrészt annak is betudható, hogy ma döntően a jobboldal az, mely erős identitáspótlékot tud nyújtani az én-azonosságukban a rendszerváltás viharában megrendült embereknek. És amely enyhíteni képes azt a magányosságot, amelytől emberek milliói szenvednek – ma még annál is jobban, mint a Kádár rendszerben. Ráadásul a kritikai baloldali eszmerendszer nem tud gyors sikereket ígérni. Magam például úgy vélem, hogy Magyarországnak nincs egyéni szocialista útja, mert a nemzetközi tőke 2-3 hónap alatt felszámolna egy alternatív rendszert, mely már mint puszta fenyegetés is belső diktatúrához vezetne, ebből azonban a mai kritikai baloldal nem kér. Legfeljebb a régió összefogásától lehetne pozitív változást remélni, persze rövidtávon azt is csak a kapitalizmuson belül maradva.

Mi a fontos a Fidesz-kormánynak?

Posztjugoszláv baloldal

(Rednews.hu)

Jugoszlávia utódállamaiban a baloldal reneszánszát éli. Megannyi folyóirat, szimpózium, weboldal mutatja, hogy feltűnt egy új generáció, amely a rendszerkritikának szenteli magát. Nem csupán szellemi tevékenységről van szó, hanem nagy tömegeket megmozgató politikai mozgalomról is. A rendszerkritikai elmélet művelése összefonódik a mindennapos küzdelmekkel. A baloldal kelet-európai történelme felől tekintve a térség különleges helyzetben van. A 90-es évek borzalmai nagy súllyal nehezednek mindenkire, ugyanakkor az önálló utat bejáró Jugoszlávia örökségének köszönhetően „a létező szocialista” múlttal való szembenézés gyakran árnyaltabb és alaposabb, mint Kelet-Európa más részein. A nyelvrokonság pedig jól szolgál a baloldalnak: egy sajátos, hibrid nyelv van használatban, amely még csak nem is a szerbhorvát – mindenesetre így valamely baloldali eseményen egy ljubljanai és egy szkopjei is kiválóan megértik egymást. Sorozatunkban ennek a szinte átláthatatlanul szövevényes térségnek a baloldali mozgalmait, intézményeit mutatjuk be.
Egy interjúval kezdünk, amelyet a szerbiai Marks21 Solidarnost nevű kiadványából vettünk át. Az interjúalany Mate Kapović (1981), nyelvész, egyetemi docens, politikai aktivista. A zágrábi Bölcsészettudományi Karon tanít. Számos baloldali akcióban vett részt 2008. óta (antiNATO, egyetemi blokád, Akadémiai Szolidaritás, antiEU stb.). Rendszerkritikai tanulmányokat ír folyóiratok (pl. a Zarez) illetve internetes portálok (pl. Slobodni Filozofski) számára. Gyakran fellép a televízióban és a rádióban. Szerepe olyannyira meghatározó a horvátországi baloldalon, hogy egy újságíró egyenesen a „kapovićizmus“ kifejezést használta, a médiában pedig gyakran a baloldal fő ideológusaként emlegetik. 



Új horvátországi baloldal. Beszélgetés Mate Kapovićtyal

Mikor született az új horvátországi baloldal? Melyek a fő jellegzetességei?

– A legfontosabb és leginkább meghatározó esemény annak létrejöttében, amit ma gyakran „új horvátországi balodalnak” neveznek, az egyetemi karok blokádjának 2009-es tavaszi hulláma volt (természetesen azokkal a 2008-as akciókkal együtt, amelyek megelőzték - NATO-ellenes kampány, diáktüntetések), az ingyenes oktatásért folytatott harc keretén belül. Húsz egyetemi kar, illetve egyetem került blokád alá nyolc városban, ez a hullám megismétlődött 2009 őszén, és mindezt hatalmas médiaérdeklődés övezte. Az egyes karok blokádja, azon kívül, hogy rendkívül fontos volt a diákmozgalom számára, nagy szerepet játszott Horvátország általános politikai életében. Ennek oka mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy a diákok követeléseiket világosan, egy szélesebb társadalomkritika keretében fogalmazták meg, így az állami finanszírozású oktatás szerénynek tűnő követelése magában rejtette egy jóval szélesebb vállalkozás lehetőségét. Az ingyenes oktatás követelésére egy általánosabb neoliberalizmus-bírálat (és ebből következően: magának a kapitalizmus bírálatának) keretében került sor. A diákmegmozdulások előtt a neoliberalizmus mint fogalom nem is létezett a horvátországi nyilvánosságban, csakis a kifejezetten akadémikus szférában. Mára, a Forbes horvát kiadásának szerkesztője szerint is, olyan rossz hírbe keveredett, hogy úgy hangzik, mint egy káromkodás vagy egy átok, és immár maguk a neoliberálisok sem merik elismerni, hogy neoliberálisok lennének, míg a két nagy párt (a HDZ és a SDP) közül mindkettő a másikat vádolja azzal, hogy neoliberális politikát folytat. Itt tehát nagy változás történt a nyilvános diskurzus tekintetében. Ehhez nyilvánvalóan hozzájárult a válság is, de az új horvátországi baloldal nyilvános tevékenysége nélkül ez biztosan nem lenne ilyen mértékű.
A későbbi akciók is, mint amilyenek az első bázisszakszervezet, az Akadémiai Szolidaritás megalapítása, vagy a tudomány és az oktatásügy neoliberális reformjaival szembeni sikeres harc, az EU-ellenes kampány 2011/12-ben stb. mind a 2009-es blokádokra, illetve akciókra alapoznak. Fontos szerepet játszottak a Horvátországszerte zajló nagy tüntetések 2011 márciusában, amikor 20 év után először került sor Horvátországban nyílt kapitalizmuskritikára, és amikor 15,000 ember menetelt Zágrábban (de mindez nem csak Zágrábra korlátozódott, hanem az egész országban hasonló dolgok történtek) hatalmas antikapitalista transzparensek között, ami, bizonyos módon, eszmeiségét és szerveződését tekintve, megelőzte a spanyol indignados-okat és az amerikai OWS-t. Majd 2011 őszén a tizenötezres tüntetés ugyanezt igazolta, amikor a médiában egyenesen világforradalomról (!) beszéltek, és egészen explicit módon szóba került a posztkapitalista társadalom is. A nyilvános beszédmódban bekövetkezett változásokat nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Az említett tüntetések keretén belül sor került a közvetlen demokrácia gondolatának felelevenítésére, illetve megfogalmazására is, és ez a nyilvánosságban olyan erőteljessé vált, hogy a szélesebb politikai rétegekhez és a kollektív képzelet pórusaiba is eljutott, úgyhogy gyakran a liberálisok és/vagy a populisták is megkísérlik magukévá tenni. A közvetlen demokrácia feltétlenül az új horvátországi baloldal egyik kulcsfontosságú terminusa (de szélesebben is – jusson eszünkbe, miként követelték a „valódi demokráciát” a spanyol indignados-ok). Alapjában véve a progresszív baloldali törekvést fedő modern elnevezésről van szó, amelyet a múltban másképpen, mindenki számára ismert névvel illettek. Ez, legalábbis Horvátországban, egy tudatos terminológiai és taktikai választás.
Nemrég egy horvátországi újságcikkben írta valaki, hogy az új baloldal „intellektuálisan erős, de politikailag óvatos”. Pillanatnyilag az a legfőbb feladata, és ennek jegyében zajlik majd a 2012-es év, hogy megteremtsen egy tömeges szervezetet, amely a további antikapitalista küzdelem, illetve a progresszív eszmék megfogalmazásának politikai eszközeként szolgálhatna. Ehhez élesen szakítanunk kell eddigi tevékenységünk bizonyos aspektusaival, hogy a diákmozgalom és a hozzá kötődő szűk körök korlátolt szféráján túli társadalmi rétegek számára hozzáférhetően tudjunk működni, ám úgy, hogy a közvetlen demokrácián alapuló, hierarchia nélküli szerveződéshez ragaszkodjunk az új keretek és feltételek közepette is. Az objektív nehézségek ellenére az ambíciók nagyok, a szándék pedig kivételesen komoly – mindenesetre a horvátországi új baloldal rohama az égig is elér.

– Milyen álláspontot foglalt el a baloldal az EU-tagságot illetően?

Szilárd EU-ellenes álláspontot foglalt el, amelyet következetes elméletre illetve érvekre alapozott. Eszerint az EU egy neoliberális képződmény, amely ellen küzdeni kell (az elméleti bírálat leginkább a Zarez nevű folyóiratban került kidolgozásra, a Schengenen túl c. tematikus blokkban). Ez nyilvánvalóan oda vezetett, hogy a baloldal élesen szakított a tanácstalan és artikulálatlan balliberális civil szektorral, amellyel korábban együttműködött (mondjuk a Varsói utca [ezrek tüntettek egy földalatti garázs építése ellen – a ford.] és a nyilvános tér, vagy a Kamensko gyár ügyében), hiszen megmutatkozott, milyen irányt vesz a balliberális oldal, amikor a helyzet égetővé válik, és az is, kinek a malmára hajtja a vizet. Természetesen az említett konfliktus nem jelenti azt, hogy a továbbiakban a civil társadalom haladó részével taktikai és pragmatikus okokból nem kéne együttműködni.
Noha a referendum végül sikeres volt, és szemtanúi lehettünk az EU baloldali kritikája fölött gyakorolt cenzúrának, bizonyos mainstream médiákban, a referendumot megelőző két hét EU-ellenes kampánya során a baloldalnak mégis sikerült valamennyire megismertetnie a nyilvánossággal progresszív EU-ellenes kritikáját. És ez pontosan az EU-ellenes kampány legnagyobb hozadéka – bizonyos számú ember radikalizálódott és politikailag elkötelezetté vált, és ezek az emberek az EU-ellenes platformon keresztül eljutottak egy általánosan antineoliberális/antikapitalista platformig, másrészt pedig a nyilvánosságban elterjedtek a progresszív érvek.
Minden hiányosság ellenére, mint amilyen az EU-ellenes kampány gyenge szervezettsége és a médiák általi cenzúra voltak, kétségtelen, hogy az érvekre támaszkodó baloldali kritikának mégis sikerült beküzdenie magát a nyilvánosságba, még ha nem is egyenrangú résztvevőként, így aztán némely őszintébb, az EU mellett állást foglaló személyek is elismerték a következetességét, a nacionalista-konzervatív irányzattól eltérően. A kritikának olyannyira sikerült leépítenie korábban szilárdan álló EU-párti érveket is (pl. az EU-alapok kérdésében), hogy végül még a liberálisok (a hatalmon levők és az értelmiségi/NGO körökben levők egyaránt) is egy primitív balkánellenes rasszimust és ostoba „civilizációs-történelmi” érveket voltak kénytelenek igénybe venni valódi érvek hiányában. Az EU baloldali kritikájának számos elemét keblükre vették a jobboldaliak, önnön politikai pozíciójuk inherens hiányosságai, és érvelésük logikai következetlensége okán.

– Görögország már egy ideje a forradalom küszöbén áll. Miként tekintesz a Balkánon levő baloldali mozgalmak regionális együttműködésének lehetőségére?

A radikális változásnak keleten, illetve a „létező szocializmusból” a kapitalizmusba való átmenet országaiban vannak valódi lehetőségei, mindenképpen sokkal nagyobbak, mint nyugaton, amely talán túl régóta van a kapitalizmus és a liberális „demokrácia” bugyrában. A keleten tapasztalható kifejezett antikommunizmus ellenére, amely a társadalom széles rétegeiben is jelen van, a kapitalizmusban és a kapitaloparlamentarizmusban való általános csalódásból, illetve a nemrégiben, az 1990-es években lezajlott elsődleges tőkefelhalmozásból (amelyet nyugati változata évszázadokkal megelőzött) a – terminológiáját, retorikáját és hozzáállását tekintve – modern baloldal előnyt kovácsolhat. Az átmeneti/posztszocialista országoktól eltérő körülmények között levő Görögország helyzete különleges, mert máig a legnagyobb forradalmi potenciállal rendelkező országról van szó, amelyben mégis hiányzik az egység és hiányoznak az eszközök ahhoz, hogy utcákon tapasztalható mérhetetlen energiák intézményes formát öltsenek, hogy az államapparátus fölött átvegyék a hatalmat. A forradalom lehetetlen közvetlen hatalomátvétel nélkül, ilyen vagy olyan módon, ilyen vagy olyan formában.
Ami az együttműködést illeti, a posztjugoszláv országok között megannyi érintkezés van, és így megannyi együttműködés is, noha mindig lehet sokkal jobban csinálni. Szerencsére úgy tűnik, hogy a dolgok jó irányban mennek. Görögországgal szintén sikerült jó kapcsolatokat kiépítenünk, noha ezek sem elégségesek, míg Románia és Bulgária, azt hiszem, még mindig csaknem teljesen ismeretlenek számunkra. A nemzetközi együttműködés mindenesetre szükséges. Vitathatatlan, hogy a radikális baloldal politikai eredményei az adott országokban, bármely téren, nagy hatással lennének a régió többi országára is, és szélesebben, ahogyan az is vitathatatlan, hogy a baloldal politikai munkájához egy országon belül a legfelső szinteken szükséges a többi országból érkező támogatás is, mert bármilyen, a status quo-ra nézve fenyegetést jelentő eseményre a rendszer keményen válaszol.

– Milyen szerepet játszhatnak az új információs technológiák, mint például az internet, a kapitalizmus elleni harcban?

Óvatosan és fenntartásokkal kell közelíteni a témához. Kétségtelen, hogy az új technológiák, mint az internet és a számítógépes technológia, általánosságban véve nagyon is hozzájárulhatnak az antikapitalista küzdelemhez, és a kapitalizmus utáni társadalom megteremtéséhez is. Mindenesetre a modern technológiának hála, ma jóval könnyebb a baloldal némely hagyományos eszméjének (például a tanácsdemokrácia vagy a központi tervezés eszméjének) megvalósítása ilyen vagy olyan formájában. Mondjuk értelmetlen az egész társadalom (beleértve a gazdaságot is) demokratikus kormányzásáról beszélni, amennyiben nem tartjuk szem előtt az e-szavazás lehetőségét (bevezetését természetesen egy nyilvános vitának kellene megelőznie; továbbá szükség van szabad médiára, arra, hogy pénzügyi eszközökkel ne lehessen hatni a politikai kampányra, a termelési eszközök feletti demokratikus ellenőrzésre stb.). A baloldalnak feltétlenül modernebbnek kell lennie az ellenségnél. Sajnos sok baloldali éppen egy ellenkező trendet követ, és gyakran, paradox módon, pontosan a baloldaliak konzervatívak abban az értelemben, hogy idealizálják és fétisként kezelik a hagyományos baloldalt, a hagyományos szervezeti és küzdelmi formákat. A baloldalnak maximálisan rugalmasnak, modernnek, alkalmazkodóképesnek és hatékonynak kell lennie ahhoz, hogy sikeressé váljon.

– Van-e valamilyen tanácsod a szerbiai baloldal számára?

Számomra úgy tűnik, már amennyire kívülről lehetséges egy objektív nézőpont, hogy a szerbiai baloldal legnagyobb problémáját a frakciókra való tagoltság és a belterjes összetűzések jelentik – ahogyan másutt is hasonló a helyzet. Mint David Harvey fogalmazott egyszer: a történelmi konfliktusok tekintetében a baloldalon nem ártana némi amnézia. El kell felejteni 1921, 1936 stb. eseményeit, a történelmi vitákat kivéve – a jelennel és a jövővel kell foglalkozni. Pragmatizmusra és populizmusra van szükség, de reformizmus és az alapelvektől való eltávolodás nélkül. Ezenkívül kulcsfontosságú a diákmozgalmi/akadémikus köröktől való elmozdulás a társadalom szélesebb rétegei irányába, a baloldalnak működőképesnek kell lennie ilyen keretek között is. A hiteleket visszafizető, gyermeket nevelő, középkorú emberektől nem lehet ugyanazt várni, mint a 20-as éveikben járó diákoktól. Itt nem egy társadalmi csoport leértékeléséről van szó, hanem a helyzet reális felméréséről és a valós körülményekhez való igazodásról.

Ford. Losoncz 

Munkásmozgalmi mozaik

Charleroi (Marcinelle), a Bois du Cazier bánya

A legnagyobb belgiumi, tűzvész provokálta bányakatasztrófa 1956. aug. 8-án 262 áldozatot követelt (136 olasz, 95 belga, 8 lengyel, 6 görög, 5 német, 3 magyar, 3 algériai, 2 francia, 1 angol, 1 holland, 1 orosz és 1 ukrán bányász veszett oda). A szerencsétlenség utáni 15. napon a mentőcsapatok jelentették: «mindnyájan halottak»!

Az aznapi műszakból csak 13-an menekültek meg.

A vizsgálat 2 és fél éven át folyik, az eljárás 1962. február végén ér véget. Az osztálybíróság ítélete: elsőfokon senki nem bűnös, másodfokon csak egyetlen ember felelős, az egyszerű alkalmazott, Adolph Calicis igazgató. Felfüggesztett büntetést kap, mert elhanyagolta a biztonságot és késedelmesen látott hozzá a mentőmunkálatokhoz. A részvénytársaság peren kívül egyezett meg az áldozatok családainak kártérítéséről.

A környéket «fekete országnak» hívják ma is, az ipari forradalom alatt ez tette (gyarmatai mellett) Belgiumot és a burzsoáziát gazdaggá. A bányaszerencsétlenségek gyakoriak voltak, a környéken Mariemont-Bascoup, Seraing, Trazegnies, Many történelme mesél róla.

A XX. század közepére egyre kevesebb a belga bányász. Korábban a mesterség apáról fiúra szállt, a gyerekek bányászcsaládban, bányászkolóniákon nőttek fel, a föld mélyét már akkor ismerték, mielőtt először leszálltak volna. Idővel egyre kvalifikálatlanabb munkaerő került a bányákba. A munkaerő fluktuációja olyan magas volt, hogy a Bois du Cazier-val szomszédos bányák egyikében elérte az évi 100 %-ot, vagyis mindenki kicserélődött... A kormány a «német háború» alatt annak 45 ezer foglyát alkalmazta, de az olcsó munkaerő sem tartott örökké, nagyrészük legkésobb 1947-re hazatért. 1947 januárjában Belgium a szövetségesekkel tárgyalásokba kezd a Közép-Európát elhagyott, mintegy 20 ezer személy bányákban foglalkoztatásáról. Így sincs elég munkaerő. Ekkor államközi egyezmény keretében Olaszországgal szerződik, szenet ad cserébe fejpénzként (a kvóta havonta 5 tonna dolgozónként). Az sem volt baj, ha csak egészen halvány elképzelésekkel, nyelvtudás nélkül, ideiglenes megoldásként, képzés és oktatás nélkül jöttek. A nagy tömegekben érkező olasz munkásokat a németek hadifoglyoknak épített barakkjaiban helyezték el, apró, sötét helyiségekben, priccseken. A munkabér aprópénz.

A Párizsi szerződés életbe lépése (a Szén-és Acélközösség létrejötte) a szénbányák bezárását felgyorsította. Vallónia különösen nehéz geológiai feltételeivel, az amerikai szén, a kőolaj, gáz érkezésével, a modernizáció elmaradásával versenyképtelenné vált. Az állam és a CECA az alacsony árak tartására dotálja a termelést. Belgium 5 évet kap arra, hogy a szénbányászat mesterséges fenntartását megszüntesse. 59-ben 8 millió tonna szén marad eladatlan, s a CECA dönt a bányák bezárásáról. Vallónia ezzel elveszíti gazdasági talaját, a következő évek szociális feszültségekkel terhesek.

Amadeo Bordiga írta a marcinelle-i katasztrófáról 1956 augusztusában:

«A belga antracit a legszegényebb szénfajta; és ott, ahol nincs különbözeti járadék  - mint a legjobb francia, holland, angol, német vagy amerikai bányákban -, a kapitalizmusnak nem áll érdekében soha drága berendezések beszerzése, melyek a megtérülés növelését és a bányászok biztonságát lehetővé tennék. Másrészről viszont a jelenlegi gazdaság a bányák bezárását sem teszi lehetővé és ezek a bányák ugyanolyan állapotban maradnak, mint ahogyan Zola írta le a Germinalban a napvilágot sosem látott fehér lovakkal, a «civil társadalom» által elítéltek különös nyelven kommunikálva a sötétségben. Megállhat-e a FEJLŐDÉS a szén hiányában?»

A Bois du Cazier reális lehetőségein túl teljesít, az egy főre eső széntermelés felülmúlja az országos átlagot a felszínen – mosás, válogatás után –, a mélyben átlagos: 1050 kg / fő / nap dacára annak, hogy berendezése nem képes optimális körülményeket nyújtani.

A Bois du Cazier-ben egy aknában futottak a – védelem nélküli – kábelek (sűrített levegő-, 2 nagyfeszültségű elektromos-, olaj-, telefon-, sújtólégdetektor, a csengő kötelei) a hidraulikus kas szomszédságában. A 2 kas egyike megállt azon a szinten, ahová hívták, egyik oldalon a teli csillével kinyomták az üreset, mindkét oldalon egy-egy ember segítségével, akik – bonyolult módszerrel – csengővel adtak jelet a felszínnek a kas indítására. 8 teli csille fér egy négyszintes kasba. Ezen a napon egy olasz munkás  dolgozik a 975-ös szinten, a teli csilléket nyomja be, társa a másik oldalról húzza az üreseket. 8 körül a kas váratlanul megindul, a kilógó csillék elkapják a gerendákat, a kábeleket széttépik, a tűz sűrű fojtó füsttel pillanatok alatt lángrakap. A szétszakadt olajkábel tartalmát a sűrített levegő kábele táplálta magasfeszültség szikrája begyújtotta. Az olasz menekül, riasztja előbb az alsóbb szinten dolgozó bányászokat, s miután sikerrel kijut, a felszínt. Szerinte senki nem csengetett, ami megadta volna a jelet a kas indulására.

Az ég felé gomolygó füst láttán az asszonyok rohantak a bányához. Étlen-szomjan csimpaszkodnak a kerítésen napokon át. Hat bányász még saját lábán feljött. Másnap délután felhozták az első három halottat, 17 óra felé pedig a 3 utolsó élő személyt 765 m-ről. Egy csille alatt bújtak meg, eszméletlenül hevertek a bányamentők érkezésekor.

Bordiga: «Mihelyt az akna elektromos kábeljei annyira elhasználódnak, hogy tűzvészt idéznek elő, nem csak a berendezés és az emberi vázak égnek el, hanem a nagyrabecsült szénrétegek is — még ha nem is túl rentábilisak. Égnek, mert az ember kialakította folyosók oxigént szállítanak (ezért kell az elhagyott folyosókat cementtel megerősített falakkal eltömni). Itt a technika a következő alternativát ajánlja: oxigént juttatni a haldoklókhoz és a mentőkhöz vagy lezárni a bejáratokat, ti. minden tonna oxigén kb. öt métermázsa szenet semmisít meg. A bányászok ordítottak a németországi szuper-technikusok érkezésekor: magukat nem azért hívták, hogy megmentsék társainkat, hanem, hogy a bányájukat mentsék! Ha a túlélők dühödt ordítása nem lett volna túlságosan fenyegető, a dolgok alakulása egyszerű lett volna: minden nyílást betömtek volna!
Oxigén nélkül minden lecsendesül: a szén oxidációja és az analóg reakció, ami az állat-emberben történik és amit életnek hívunk.»

A nemzetközi bányamentőcsapat csak oxigénmaszkkal tud leereszkedni, 17-én a holttestek már duplájukra puffadtan érkeznek a mélyből. Később pedig szétmállva, felismerhetetlenül. 15 nappal a tűz kezdete után a mentők elérik az 1035-ös szintet, ahol már gumicsónakot kell használniuk. Csak 1957. dec. 9-én, 16 hónappal a szerencsétlenség után hozzák fel az utolsó holtat is, közülük számosat képtelenség volt azonosítani.

Bordiga: «A régi hagyomány értelmében, ami biztosan idősebb, mint maga a kapitalizmus, amíg egy bányász nem jön fel élve vagy holtan a bányából, fizetni kell teljes bérét, sőt annak tripláját. A bányásznak 8 órát kell a mélyben maradnia, ha nem jön ki, feltehetően egy másik társát helyettesíti. Mihely a holttestet felviszik, ott felismerik, munkahelyét megszüntetik, a család csak a bérnél alacsonyabb összegű kegydíjat kap. A magán–, államosított–, vagy köztulajdonú társaságnak tehát az az érdeke, hogy a testeket kerül, amibe kerül, de felhozzák. Ezért üvöltöttek az asszonyok - a koporsókat leszögezték, az azonosításhoz szükséges néhány tárgyat ráhelyezték, így azt sem tudhatták, embereik maradványát vagy szenet tartalmazott.
Hozzátok ki az élőket és az aknákat tömjétek be! Ezt a társaság soha ki nem mondhatja. Előnyben részesíti a vizsgálatokba süllyedést, a temetkezési miséket, a testvéri láncolatot, mivel csak ezt ismeri, a krokodilkönnyeket és törvényhozói és adminisztratív igéreteket, ami mások odacsalogatására, meggyőzésére szolgál.... Bravo, technika! Nem könnyű a hosszú ideje követett kizsákmányolás rendszerét megváltoztatni. A JÁRADÉK elmélete tiltja, hogy bezárják az utolsó bányát, a leggyilkosabbat is: ez diktálja ennek a rabszolgatartó és uzsoratársaság világszintű szénbizniszhajszájának méltó ritmusát; a jövő horizontjának geológiai határa még inkább a monopolgazdaságig, a termelő lemészárlásáig és a fogyasztó meglopásáig.
A marcinelle-i szerencsétlenség epizódja megrázta a világot. A Föld gyomrában „eltűntek” vajon elemésztik a gazdasági kincseit ennek a civilizált burzsoáziának, mely a magasból proklamálja, hogy a mindig nagyobb jólét felé halad dicsőségesen? Mikor tudjuk eltörölni a fizetési jegyzéket, miután mégegyszer utoljára imát mondva értük megkíséreljük kitörölni még emlékezetünkből is?»

Azt mondják, a bányászok nem szenvedtek sokat, a mérges gázoktól (szénmonoxid) gyorsan meghaltak. De a föld alatt élő lovak némelyikét több kilométerre találták meg, egyik pedig, amelyik nem tudott menekülni, félméter mély lyukat kapált a patájával és abba rejtette fejét…

Az Amercoeur részvénytársaság marcinelle-i Bois du Cazier tárnája hivatalosan 1961-ben (gyakorlatilag 1967 végén) 145 éves aktivitás után végleg befejezte a kitermelést.

A mi három magyarunk

–  Höfflinger Sándor, született Felsőgallán (Tatabánya) 1923.október 7-én. Alexnek hívták Belgiumban, a Sándor fordításaként. Itt nősült meg, felesége Raymonde Vandeberghe,  egy gyermekük is volt, Alex. A leszármazottak nyomát felleltem a Marcinelle-i népességnyilvántartás segítségével, de (lány) dédunokája nem kívánt kapcsolatba lépni a kutatóval. A bányához közeli temetőben nyugszik.

–  Hrabovszky István, született Sarkadon 1923. aug. 19-én. Nőtlen, a bányaszerencsétlenség másnapján lett volna esküvője Yvonne Bertrand-nal. Rokonságáról nincs tudomásunk, még a sarkadi helyi újság közvetítése révén sem. Az aug.18-i kollektiv temetésen helyezték nyugalomra Marcinelle-ben, a bánya melletti temetőben (rue des Sarts).

 – Peres János, született Vésztőn 1915. márc. 20-án. Felesége Lajos Mária, 5 gyermekük volt : Éva, János, Adolf, Judit, Joseph. 1993-ban János fia Belgiumból Siófokra hazaköltözött, sajnos 1999-ben elhunyt. Egy másik fiának nyomát a Marcinelle-i népességnyilvántartás fellelte, de nem lépett kapcsolatba velem.

***********

2009. februárjában kedves barátom, Pál meglátogatott bennünket, s minthogy tudom, hogy heves érdeklődést mutat a történelem, a technnikatörténet iránt s valamint jó adag szociális érzékkel áldotta meg a sors, elmentünk Marcinelle-be, a Bois du Cazier-ba, melyet a bezárt bánya területén, azt érintetlenül hagyva  múzeumként működtet a hasonnevű közhasznú társaság. Az emlékhely falán a  bányász-áldozatok adatai szerepelnek fényképpel (a magyarokról nem voltak). Találgatni kezdtük, hogyan s miként kerülhettek ide. Az emlékfalon minden nemzet márványtáblát állított fiainak - csak a magyaroknak nem volt. Ekkor mondta ki Pali: szégyen és gyalázat, meg kell szerveznünk az emléktáblát. Párhuzamosan a baloldali ifjúsági/civilszervezetek fórumára gondoltunk és a bányászszakszervezetre, Előbbi kettő azonban kútba esett, mint mindenütt, itt is a pénz hiánya vitte a főszerepet (hiába kértünk segítséget az európai parlamenti képviselőinktől, a belgiumi Magyar Háztól, egyedül két uniós magyar dolgozóktól érkezett 2x10 eurós felajánlás). A magyar bányászszakszervezet azonban megkeresésünkre lelkes szervezésbe kezdett, májusra elkészült az emléktábla,  körvonalazódott a delegáció a 2009. aug. 7- i avatásra (a múzeumigazgató azt javasolta, ne pontosan a szerencsétlenség napjára tegyük, ti. ekkor a nagyszámú olasz megemlékezés között elveszne a magyar tábla avatása).

A kutatás a múzeumi anyaggal kezdődött, de csak az alapvető személyes adatok birtokában. Ennek alapján azonban – kérvény benyújtása után – a marcinelle-i Községháza felderítette a leszármazottakat. Az adatvédelem miatt csak arról lehetett szó, hogy a kutató címét, telefonját közöljék a bányászok utódaival. A két megtalált utód nem jelentkezett. Felmerült még a korabeli bányász-önsegélyző iratainak átnézése, ezt azonban elvetettük, mivel az iratok két különböző helyen (állítólag Liège-ben és Limbourgban) állnak szétválogatlanul, ömlesztve.

Következő lépcsőfok a belga bányászszakszervezet volt, melynek archivumában a korabeli újságokhoz, a szakszervezeti vezetés üléseinek jegyzőkönyveihez jutottam hozzá. Innen vezetett az út az Office des Etrangers (Idegenrendészeti Hivatal) archivumába. Itt őrzik a mi három magyar áldozatunk fényképét, adatait – rendkívül hálás vagyok vezetőjének, Mr Arnhem-nek, aki készségesen segítségemre sietett, előkeresve az «Administration de la sûreté publique» dossziéit, ahol megfelelő mennyiségű hivatalos adatra találtam.

            

1.      Höfflinger Sándor 

(Alexként írta alá nevét), idegenrendészeti dossziészáma : 2078687.

Apja, Károly 1884-ben született. Budapesten (Hidegkúton) élt. Anyja, az 1888-ban született Blomberg Mária, ebben az időben már elhunyt.

Belgiumba érkezésekor nőtlen volt.

A magyar hadsereg 18. gyalogezrede katonájaként esett fogságba 1945. ápr. 15-én Hollandiában, innen a brit hatóságok internálták az enghieni (Belgium) 2375-ös számú hadifogolytáborba, ahonnan szabadon bocsátották 1946. márc. 20-án avval, hogy a belga bányák egyikében dolgozzék.

Az 1946. dec. 7-i rendőrségi jelentés szerint Marcinelle-ben (rue du Chemin Vert, 65) telepedik le és máris a Bois du Cazier-ban dolgozik. A helyi hatóság 1948.szept. 21-i jelentése lakcímváltozásról számol be (rue de Nalinnes, 207), majd 1949. márc.12-i házasságkötéséről Vanden Berghe Raymonde, Clara, Justine-nel, aki 1924-ben született elvált asszony (anyja írástudatlan) és házasságkötése révén ő is magyar állampolgárrá vált.

1949. május 18-án fiuk születik : Alex Joseph.

A jún. 11-i rendőri jelentés szerint elégedettek vele a bányában, bére napi 284 frank. A közrend védelmezőivel néhányszor közeli kapcsolatba kerül: 1950. máj. 29-én 19.50-kor a rue des Cayats 176-os sz. bérelt házában, melynek földszinti helységét kiadta, litván és orosz lakói részegen összeverekednek. 1953. okt. 31-én pedig motorbiciklijével egy teherautós koccanás után minősíthetelen hangnemben fenyegőzik, ezért 10 frank büntetésre ítélik.

1955. dec. 20-án ismét új lakcíme lesz (az utolsó: rue Sart St Nicolas, 154). A halotti jegyzőkönyv szerint 1956. aug. 31-én 17.30-kor találják meg holttestét, szept. elsején azonosították. Több tucat társával együtt közös ceremóniával a bánya melletti temetôben temették el.

Felesége, fia honosítási kérelemmel fordulnak a belga hatóságokhoz, melyet Alex fia 1965. okt. 6-án meg is kap Couillet, rue Coucou 90. alatti címén.

         

 2.      Hrabovszky István  

 (dossziészám : 2077484)

Apja, János elhunyt, anyja Höffler Mária született, 1898-ben. Magyarországon Pécsett lakott utoljára. Ő is 1923-as születésű.

A rendőrségi jelentés szerint «ez az idegen személy a 3. magyar gyalogezredhez tartozott és Holten-ben (Hollandia) 1945. ápr. 9-én került a brit csapatok fogságába. Az enghieni (Belgium) 2375 sz. hadifogolytáborba internálták, ahonnan a brit hatóságok márc. 20-án elbocsátották azzal a feltétellel, hogy belga bányában dolgozzzon.»

Ekkor lett – 1946. márc. 27-én –a  Marcinelle-i  Bois du Cazier bányásza, de hivatalosan csak 1947. okt.13-án jelentkezett be a rue E. Mascaux 400.sz.alá.

A rebellis fiú helyzetébe nehezen nyugodott bele. 1947. dec.4-én  a hivatalos vizsgálat megjegyzi, hogy nem dolgozik rendszeresen, csak havi 12 napot (napi 140 frankért) a Bois du Cazier-ban – mely a megélhetéshez édeskevés. Honfitársait nem látogatja. Rue Florian Montagne 326. alatti lakcímét 1947. aug. 17-én bejelentés nélkül elhagyja és ismeretlen helyre távozik, ezért a közbiztonságiak figyelmeztetik, hogy kiutasíthatják. 1947. okt. 7-én Bruges-ben el is kapják lejárt személyi dokumentumaival és börtönbe is kerül néhány napra. Elengedik és visszaküldik Marcinelle-be azzal, hogy 48 órán belül munkába kell álljon a bányában. Megállapítják, hogy «a munkához való hozzáállása kívánnivalót hagy maga után». 

 Az 1948. jún. 15-i jelentés megállapítja, hogy «moralitását illetően semmi jelentenivaló nincs, napi bére 220 frank, címe rue Sart St Nicolas 86, a munkában szorgalmas.» Valószínűleg mégis elhagyhatta a bányát, mert a Bois du Cazier–ba újból belép 1950. okt. 6-án, s ekkor már a rue des Cayats 172. lakója.

Halálakor lakcíme Marcinelle, rue E. Mascaux 400.

Az aug.18-i kollektív temetésen helyezték nyugalomra Marcinelle-ben, a bánya közelében levő temetőben (rue des Sarts). Körülötte tucatnyi bányásztársa «ismeretlen» felirattal.

           Menyasszonyáról, akivel házasságkötése a szerencsétlenség másnapján lett volna, semmit egyebet nem sikerült megtudni.

(Bár közvetlen adat nincs rá, Höfflinger és Hrabovszky egészen bizonyosan ismerték egymást. Ugyanabban az enghieni  táborban voltak hadifoglyok, egykorúak voltak, ugyanakkor szabadultak, ugyanabba a bányába mentek dolgozni, ugyanazokban az utcákban laktak.)

3.      Peres János       

(dossziészám : 2340471)

Felesége Lajos Mária, szül. Szecsőn (?) Szécsényben (?) 1924-ben. Utolsó magyarországi lakásuk Csepelen volt.

Idősebb két magyar társánál és tőlük eltérően ENSZ-menekültként érkezett Belgiumba 1948. júl. 16-án a határt Herbesthalnál átlépve, ahogyan még e hónapban a rendőrség regisztrálja: «célja, hogy a bányában dolgozzon». A rue de la Bruyère 151.sz. alatt lakik.

A feleség 1948. nov. 19-én érkezik szintén Herbesthalon át a 4 gyerekkel. Éva Bp-en született 1934-ben szept.19-én; János 1943-ban júl.13-án Csepelen; Adolf 1945. jan. 3-án Deggendorfban; Judit 1947-ben jún.27-én Osterodeban (mindkettő Németország). Joseph már Charleroiban látta meg a napvilágot 1952.febr. 25-én.

Próbálkozik a Borinage bányáival: Hornuban is laknak, ott is bányában dolgozik, majd a pommeroeul-i, a jemappes-i, a cuesmes-i bányákban és 1950-ben jön a Bois du Cazier-ba napi 159 frankos bérért (1951. júl. 31- én hivatalos címe Marcinelle, rue Grande Chenevière, 45.). A bér roppant kevésnek tűnik (ezidőben egy öttagú munkáscsalád napi fogyasztása 50 fr/fő volt).

1954-ben személyi igazolvány kérése kapcsán «politikai menekültként» kezeli a hatóság (az ENSZ-menekültség miatt?  milyen politikai erő elől menekültek? mikor és miért hagyták el Magyarországot?) Holttestét szept. 17-én 0 óra 30-kor megtalálták, de nyugvóhelye nem ismeretes előttünk.

           Özvegye a gyerekekkel együtt 1957. dec-ben belga állampolgárságért folyamodott. Adataink vannak még Adolf fia 1957.okt.6-i fiatalkorú bírósági ügyéről, aki ennek következtében  Mr Lisart „szolgáltatásához”, majd nevelőintézetbe kerül.

           Marcinelle-ben 1958. jan 30-án felesége Hajnal, Gizella nevű lánykának adott életet (apja Bognár Lajos).

(Az ő életében vannak a legnagyobb kérdőjelek. Családjával együtt elhagyja Magyarországot, a 3. és 4. gyermek születési helyéből következtetve valamikor 1943 júl. és 1944 vége között a fasiszta Németország felé. Németországban születő gyermekét Adolfnak kereszteli – 1945 januárjában! Milyen alapon kapott a család ENSZ - menekült (politikai) státuszt még Németországban a szövetségesektől? Számos belgiumi bányában megfordult, miért váltott, költözködött annyit? Csak spekulálhatunk...)

Honfitársaink élet- és munkakörülményeiről Jean Van Lierde «Hat hónap a pokolban» c. cikke mesél.

J. van Lierde kötelező katonai szolgáltatát többízben megtagadta, ezért 28 éves koráig – a kötelező katonai szolgálat végső időpontja – bányamunkára ítélték. Egy részét a Bois du Cazier-ban töltötte. «A munkafeltételek kïlönösen gyalázatosak. A munkásokkal történő bánásmód embertelen, különösen az olaszokkal; a béreket mindenféle ürüggyel csökkentik; a betanulás előírásait nem tartják be: a 4. napon már boldoguljon mindenki maga ahogy tud; a sérülések gyakoriak, ellátatlanok; a munka nehéz, veszélyes, elcsigázó, állandóan gyorsabban, többet kell kitermelni – az időveszteség bérveszteség.»

Másik forrásunk Gastone Lodolo. Az Udine-ből származó bányász 1953-ban érkezik Charleroiba. „Megérkezésünkkor mint egy csapat birkát az irodába hajtottak bennünket, orvosi vizsgálat céljából, majd a bánya „cantine”-nak nevezett épületeiben helyeztek el bennünket, ahol az étel förtelmes volt, a poloskák majd megettek, az ablakok és ajtók rosszul zártak, télen jégcsap lógott a plafonról és egészen lehetetlen módon eladósodtunk. Kétnapos iskolázás után, mely leginkább a Társaság érdekeire világított rá, máris leszállhattunk a bányába. Az első hónapban egészen bárgyúnak éreztem magam a félelemtől, a „főnökök”, a munkacsapatvezetők terrorjától, akik számunkra érthetetlen utasításokat adtak és úgy viselkedtek, mint a hóhérok. A Sydicat Unique-be léptem be, mely szakszervezet valóban védi a munkások érdekeit, megismertem a nemzetközi konvenciót, amely a szabad szervezkedést lehetővé teszi nemzetiségre való tekintet nélkül. Hamarosan bizalmi lettem, így állandó kapcsolatban bányásztársaimmal. A kizsákmányolás embertelen, a biztonság legelemibb elveinek rendszeres megsértése általános. Pl. a robbantásokat szakértelem nélküli személyekkel végeztették, a dinamittal gondatlanul bántak, a sújtólég-jelző lámpákat üzemen kívülre helyezték a föld alá érve, a megsebesült munkásnak tovább kellett dolgozni. A szilikózis nem elismert szakmai betegség míg a 75 %-ot el nem éri, a bányásznak folytatnia kell a munkát. A minimális bért is állandóan büntetésekkel csökkentették. Mindezeket jelentettem szakszervezetemnek egy nemzetközi konferencián 1954-ben Dampremy-ben. A sorokban két rendőr is ült, mindent jegyzetelt. Egy hét múlva megkaptam a határozatot Belgium elhagyásáról. Próbáltam tenni ellene, erre a rendőrség letartóztatott és családom nélkül kitoloncolt.”

A bányászok szervezettsége alacsony fokú volt. A zömmel idegenek iránt a szakszervezetek nemigen érdeklődtek. A katasztrófa másnapján ébredtek csak fel. Pl. J. Lediest, a CSC, keresztény szakszervezet főtitkára: «Nem elég, hogy egy bűnbakot, mérnököt, csoportvezetőt bíróságon meghurcoljanak (…), a szénkitermelést irányító rendszernek kell válaszolni a bíróság előtt. Ebben a rendszerben minden profitáló igazgatót, tulajdonost a haszon érdekli, ők vezették be azt a bérezési módszert, mely a bányászt csak a termelés növelésére sarkallja anélkül, hogy biztonságával törődne; ők tolerálják azt is, hogy a biztonsági intézkedéseket áthágják».

A három magyar munkás is a kapitalista társadalom áldozata: a tőke legreakciósabb rétegének fasiszta háborúja otthonukból elűzte, a belga tőkésállam bányába kényszerítette őket, az ipari tőke, a burzsoázia profitéhsége pedig halálukat okozta. Ezért  kell a megemlékezés, a márványtábla  – mely valójában arra szolgál, hogy a burzsoázia máig változatlan természetét ne felejtsük.

Prológus

2009. aug.7. A bányászszakszervezet delegációja, a magyar baloldal és ifjúság képviselője a táblát ünepség keretében felavatta Charleroi város önkormányzatának képviselője, a belga bányásszakszervezet és az FGTB felelősei, a múzeum dolgozói és vagy 50 meghívott és érdeklődő jelenlétében. Adósságunk egy részét törlesztettük.