2012. június 27., szerda

Néhány kiemelt mondat



TGM: A nemzeti függetlenség dilemmái
…az Európai Parlament, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, az Európa Tanács, a Velencei Bizottság (sőt: az ENSZ-főtitkár) éles bírálatainak sorát (olvashattuk). Az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso .. levelet írt a magyar miniszterelnöknek, amelyben udvariasan fölszólítja, hogy némely fontos törvényjavaslatokat ne terjesszen be. Az európai (nemcsak a nyugat-, hanem a kelet-európai) és az észak-amerikai sajtó legtekintélyesebb orgánumai és szerzői állandóan, lélegzetvételnyi szünet nélkül tiltakoznak, háborognak és gúnyolódnak.
Először is, a polgári demokrácia intézményrendszerének tönkretétele (ez már nagyjából befejezett tény) olyasmi, aminek a visszavétele érdekében – tekintettel az antidemokratikus jobboldal óriási hatalmi túlsúlyára – akár üdvözölni is lehetne a nyugati beavatkozást.
A szabadelvű-alkotmányos képviseleti kormányzat és a hatalommegosztás megőrzése mellett viszont a nyugati hatalmak – mindenekelőtt az Európai Bizottság – olyan gazdaságpolitikát is kényszerítenének Magyarországra, amely (finoman szólva) nem biztos, hogy a magyar nép érdekében áll. Mi több, az se biztos, hogy egyáltalán van értelme.
A sokat csalódott magyar nép esetleg él majd a gyanúpörrel, hogy a „demokratikus” kifogások csak díszítmények a pénzügyi stabilitás miatt aggódó nyugati hatalmak minden eddiginél durvább megszorítási csomagján. Ha a demokratikus intézményvédelem elválaszthatatlanul összekapcsolódik a magyar nép további elszegényítésével – s itt nem is említem, hogy miképpen túlozza ezt majd el az osztatlanul érvényesülő jobboldali tévé- és rádiópropaganda –, akkor aligha várható el (tőlem például bizonyosan nem), hogy az éhezéssel és fázással junktimba állított liberális-demokratikus restauráció iránt lelkesedjenek a magyarországi honpolgárok.
Másodszor, ha volt valamilyen tanulsága az elmúlt másfél-két évtizednek, az a demokráciaexport és az úgynevezett humanitárius intervenció teljes kudarca. Nem akárki, hanem Robespierre mondta, hogy senki nem szereti a fegyveres hittérítőket. A jugoszláviai, az afganisztáni, az iraki, a líbiai beavatkozás egyaránt sikertelen volt.
A Nyugat katonai győzelme – illetve a helyi reguláris hadak elhanyagolható és reménytelen ellenállása – nem kétséges, a politikai diadal azonban elmaradt, Bosznia és Koszovó ma is veszélyforrás. Ráadásul a „terror” elleni hadviselés alaposan megviselte a nyugati polgári demokráciákat. Az iraki háborút indokló hazugságoknak nem voltak komolyabb politikai következményeik. Az amerikai jogállamot megkérdőjelező USA Patriot Act ma is hatályos. Magyarország esetében persze nem katonai agresszióról van szó, de az erővel kikényszerített „szabadság” értéke tekintetében a helyzet hasonló.
A magyar kormánynak címzett nyugati bírálatok java része tartalmilag helytálló, de megfogalmazásukban a magyarországi választóknak nincs részük. Külföldi kormányoknak a magyarországi honpolgárok nem adtak és nem adhattak fölhatalmazást hazájuk állampolitikájának megváltoztatásához. Demokratikus megoldások antidemokratikus kikényszerítése kívülről – ez önmagában se helyes, és az eddigi tapasztalatok szerint nem eredményes.
Olli Rehnnek, az Európai Unió pénzügyekért felelős biztosának a föltételei (ha csakugyan ezek azok), illetve az Európai Központi Bank megfontolásra ajánlott korrekcióinem teljesen ésszerűtlenek. Viviane Reding észrevételei pedig teljesen indokoltak. Ezek azonban csak a probléma kisebbik felét jelentő részletek. A közvetlenül időszerű dilemmák nem ezek. Az Európai Uniónak a közös fiskális kormányzás felé tett lépései – amelyek körül annyit ügyetlenkedett Orbán Viktor magyar miniszterelnök (Győri Enikő külügyi államtitkár találékony magyarázkodása ellenére) – lehet, hogy segítenek a német exporttöblet gondjain, de nem szüntetik meg az adósválságot, fokozzák a munkanélküliséget, befagyasztják vagy csökkentik a reálbért, összenyomják a fogyasztói keresletet, tehát végső soron további eladósodást fognak okozni.
A közönség alig sejti, hogy a Görögország „megsegítésére” elköltött összegeket a Görögországnak hitelező bankok kapják, nem a görög állampolgárok. A bankok tőkeállománya így is lelappad. Ez a politika nem áll távol Orbán Viktor kormányától, csak amennyiben a nemzeti szuverenitást, azaz a saját teljhatalmát érinti.
A jóléti kiadásokat – amelyekre a technikai fejlődés miatt növekvő munkanélküliség, illeteve a „fejlett” társadalmak elöregedése miatt kerítettek ilyen formán sort – azért kellett hitelekből finanszírozni, mert az adott politikai erőviszonyok mellett nem lehetett őket a profitok megcsapolásával (magasabb tőkeadóval) fönntartani. Ez a korlátlan tőkehatalom következménye.
A keynes-i korszakban, a jóléti állam idején volt akkora ellenhatalom (mindenekelőtt az erős munkásmozgalom, továbbá a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság puszta léte), amekkora képes lehetett rá, hogy a csakugyan növekvő jóléti kiadásokat a tőkére terhelje. … Az egész tőkés világgazdaság egyik fő hibája ma az alacsony munkabér. Ezt – ha a tőke érinthetetlen – vagy hitelekkel lehet pótolni, vagy semmivel. A jelenlegi hivatalos, „ortodox” álláspont az, hogy semmivel.
A kormányfő méghozzá mániákusan ismételgeti „a munka nélkül szerzett jövedelmekre” szórt átkait, vagyis továbbra is kiáll a szociális ellátórendszerek leépítése mellett, fönntartja a segélyezéssel szembeni sötét demagógiát; elvégre ő volt az, aki de facto megszüntette a munkanélküli-segélyt, aki megtámadta a nyugdíjakat, aki szétveri a magyarországi egészségügyet, aki a hátsó ajtón visszahozza a több-biztosítós rendszert, sokkal radikálisabban, mint neoliberális elődei, akik ezt csak akarták, de akiket a szakszervezetek – Orbán Viktor tevőleges támogatásával – megakadályoztak benne.
Orbán miniszterelnök még hozzáteszi, gorombán cáfolva heterodox közgazdászait és szociálpopulista vezércikkíróit: „Vagyis nem pusztán a fegyelmezetlen költekezés sorvasztja az eurózóna perifériájának az államait, hanem az, hogy az euró oltalmában egy évtizeden keresztül a periférián lévő országok – gazdasági teljesítményükre való tekintet nélkül – olcsó hitelt élveztek.”
De hiszen ez az olcsó hitel volt minden jónak a forrása, ami a perifériaországoknak (magyarán: Kelet-Európának) jutott a közelmúltban; maga Orbán Viktor is olcsóbb hiteleket akart keresni Magyarországnak, bár ilyeneket nem talált. A magyar miniszterelnök álláspontja szó szerint megegyezik a „frankfurti csoport” (azaz az EU mai vezető magja) véleményével, beleértve a semmittevő Kelet-Európa iránti megvetést; ennél egy kelet-európai államférfitól többet várunk.
Vagyis az EU-IMF és Orbán Viktor kormánya között nincs valódi választás. Amit a mai magyar állam vezetője (aki a választásokig az állam vezetője marad akkor is, ha pillanatnyi tisztségéről esetleg lemond) a növekedésről és effélékről mond, az puszta ráolvasás, annak a neokonzervatív mantrának a változata, amely szerint ha nagyobb a „torta”, nagyobbak a „szeletek” is, tehát az igazságtalan újraelosztás miatt ne izgassuk magunkat. Kevés tétel van, amely ilyen gyökeresen bizonyult volna hamisnak. A kormány megkérdezhetné saját magától: mi ellen is küzd voltaképpen, ha mindenben egyetért az uralkodó neokonzervatív „ortodoxiával”.
Itt két más-másképpen antidemokratikus politika áll egymással szemben. … A jegybanki függetlenség problémáját se könnyű megítélni.
Mint meggyőződéses (bár jó ideje már nem polgári) demokrata, nem rokonszenvezem a mi épp kimúló vegyes szabadelvű rendszerünk arisztokratikus elemeivel, azaz a bírói hatalommal és a független jegybankkal. Ezek nem választottak (legföljebb közvetve), s így nem követik a nép véleményét: márpedig a modern politikában „a közvélemény” és „a nép” egy és ugyanaz. Ha a népnek nincs befolyása a törvényekre és a gazdaságra, akkor aligha beszélhetünk népuralomról.
De ez kérdés csak demokráciában érvényes – ugyanis hogy mennyiben korlátozzák a nép hatalmát „a fékek és ellensúlyok”, s mit lehet a helyükbe állítani, hogy a zsarnokság lehetősége ellen védekezhessünk (van mit) –, ámde Magyarország (sokunk véleménye szerint) már nem demokrácia, ezért engem se dúlnak föl a hatalom korlátozása körüli harcok.
Ámde a dilemma általánosságban is dilemma: kell-e védenünk a nemzeti függetlenséget akkor, amikor a népszuverenitást lerombolták, a szabadságjogokat relativizálták?
Kissé leegyszerűsítve, a demokratikus köztársasági közösségnek két föltétele van: 1. a nép széles körű részvétele a sorsát illető döntésekben (ehhöz kell, bárha nem elég a méltányos választási rendszer, a népszavazás, az alkotmányos panasz avagy „populáris akció”, a sztrájk, a korlátozatlan, könnyen hozzáférhető nyilvánosság, a nép szervezettsége és politikai tudatossága – ez mind hiányzik Magyarországon; 2. a nép nagyfokú gazdasági, szociális, kulturális és szimbolikus egyenlősége, amely valószínűtlenné teszi az éles érdekellentéteket – Magyarországon ez sincs meg, és persze sehol, bár a mérték különböző.
A vagyontalanok politikai szervezettséggel egyenlíthetik ki relatív hátrányukat a vagyonosokkal szemben – hiszen végre is ők vannak többen –, s így kikényszeríthetik az igazságos (egyenlősítő) újraelosztást és az igazán szűkölködők és megbélyegzettek javára a pozitív diszkriminációt (amelyet nem gúnyolni, hanem ünnepelni illenék).
A középosztály elszegényedése, deklasszálódása – az értelmiség tönkremenetelét közvetlen közelről látom – csakugyan tragédia, de nem a szegények agyonvágásával kellene megakadályozni. Tragikomikus, hogy a neokonzervatív EU-IMF külhatalomnak kell szólnia a mélységesen antidemokratikus (és kontraproduktív) egykulcsos adó miatt.
Mind az egalitárius (szociális) demokrácia, mind a szabadelvű jogállam halott hazánkban, ezért az általunk nem választott szerveknek – így a nemzetközi instanciáknak – a belügyeinkbe való beleártakozását ellenezni: képtelenségnek látszik.
Mégsem az.
Egyrészt prudenciális (eszélyességi, óvatossági) okokból: a demokrácia melletti külhatalmi beavatkozás nálunk csak a szélsőjobboldalnak vághat utat. Másrészt nem abszurdum a beavatkozó külhatalmak természete miatt: az IMF politikáját a legnagyobb részvényesek határozzák meg, elsősorban az Egyesült Államok, az EU pedig – nem lévén demokrácia, hiszen a kormányát nem az Európai Parlament választja, ami pedig csak minimális föltétel… – természetesen a leggazdagabb és legnépesebb tagállamok befolyása alatt áll, nem is szólva az Európai Központi Bankról.
A nemzeti függetlenség helyreállításának kulcsa a demokrácia helyreállítása. Az, hogy általunk befolyásolhatatlan és ellenőrizhetetlen hatalmak viaskodnak a fejünk fölött – a könnyen megjósolható katasztrofális következményekkel –, semmiféle szuverenitást, se népi, se állami szuverenitást nem teremthet vagy tarthat fönn.
Következetesnek kell maradnunk: semmilyen antirepublikánus és antidemokratikus erőnek nem szabad befolyást engednünk, sem külföldről, sem Budapestről. A demokrácia rekonstrukciója, megújítása – amely szerintem leginkább az új politikai, civil társadalmi erőktől várható, ha valakitől egyáltalán – nem csorbítható már előre időleges taktikai megfontolásokkal. (Ez nem jelenti azt, hogy a nyugati bírálatok soha nem megfontolandók; legutóbb a magyarországi antidemokratikus, antiszociális és antiliberális fejleményeket Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász kifogásolta: ő aztán igazán nem a fináncarisztokrácia embere, nem a neokonzervatív „ortodoxia” képviselője, sőt.)
Ameddig nem lesz európai – konföderációs – demokrácia, addig a függetlenség maradéktalanul érdemes védelmünkre; keret ez, amelyben a jelenlegi körülmények között egyedül remélhetjük a népszuverenitás helyreállítását, de leginkább: létrehozását. Ez a magyar nép érdeke. Elég ijesztő, hogy ebben a magyar népnek most nincs erős szövetségese, se itthon, se másutt. Annál szükségesebb, hogy a nép barátai állhatatosak és következetesek legyenek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.