2014. augusztus 29., péntek

"A régi szép idők"




(Konok Péter)


Felmerült ma itt a KISZ-tagság kérdése. A régi szép idők. 

Az egész úgy kezdődött, hogy nem vittünk tornacuccot magunkkal, a Lakatos Laci, a Berhán Attila, a Fábrás Laci, meg én. A tornaórát az öltözőben töltöttük. Hetedikesek voltunk, és hetedikes korában az emberben még motoszkál valamiféle tenniakarás. Legalábbis akkor bennünk még motoszkált.

– Égessük el a naplót – vetette fel a Berhán, aki 
amolyan ragadd meg a napot! típusként nemigen törődött a következményekkel. A napló ott volt velünk, az öltözőben. Lakatos Laci nyerítve üdvözölte az ötletet – ő, az osztály egyetlen cigány gyereke afféle bokszzsákként szolgált a lustán rasszista késő-kádárkori tanári karnak, így lelkesedése érthető volt. A Fábrás Laci, szegény, valahol az értelmi fogyaték határán mozgott, de az apja valami kisebb gyár igazgatója volt – egyszer voltunk náluk gyárlátogatáson – tehát a Fábrás Lacit mindig átnyomták, döcögve, de bukás nélkül végigjárta velünk a nyolc osztályt. Véleménye mindazonáltal nemigen volt. Én nem akartam elrontani a mások örömét – amúgy nem álltam különösebben rosszul, de nagyon jól sem –, úgyhogy felkaptuk a naplót, és az iskola mögött, a sörgyár tövében lévő Százlépcsőnél (a "Százi" gyerekkorunk kultikus tere volt; pár hektárnyi gazos, rengeteg mészkő-barlangocskával luggatott terület, amit az alatta futó pincerendszer miatt nem lehetett beépíteni) elégettük. Jó volt nézni, ahogy égett. Komolyan. 

Persze szinte azonnal lebuktunk, főleg, hogy a Fábrás akkurátusan a zsebébe gyűrte a rá vonatkozó oldalakat. Nem tudom, mit akart velük, talán kitenni otthon a falra? Aligha. A Lakatos Lacit rövid úton kirúgták (cigányként evidens volt, hogy ő a főbűnös), minket többieket pedig nagy csinnadrattával kitaszítottak az Úttörőmozgalomból. Nyilvános megalázógyűlés keretében elvették a nyakkendőnket (utána stikában visszaadták, de csak mint szakralitásától megfosztott tárgyat – többé nem voltunk rá jogosultak, hogy hivatalosan felvegyük), és nem vehettünk részt az ünnepélyeken. Irigyelt, bár megbélyegzett emberek lettünk. Boldog páriák. Amíg a többiek kényelmetlen ingben, sötét nadrágban vigyázzba álltak a csapatzászló előtt, mi az osztályteremben megettük az uzsonnájukat. 

A gimnáziumba kerülve persze jött a KISZ. Ez 1983-ban volt. Mindenki kapott egy apró könyvecskét, hogy töltsük ki. Ez volt a tagkönyv. Benne a névnek kipontozott hely: „……….. elvtárs”. Nem töltöttem ki. Az iskolatitkár meghökkenve nézett: mi a baj? – Én nem lehetek KISZ-tag – mondtam. – Hogyhogy nem? – kérdezte gyanakodva – Vallási oka van? (Utóbb rajtam kívül egy nemkiszes volt az iskolában, ő Jehova Tanúja, vagy valami hasonló volt.) – Nem vagyok rá méltó – sóhajtottam. – Engem az úttörőktől is kirúgtak, és így nem felelek meg a 12. pontnak, amely szerint úgy élek, hogy KISZ-tag lehessek. – Nem baj – mondta a titkár. – Nem vesszük mi ezt olyan szigorúan. – De én szigorúan veszem – mondtam. – Nekem szilárd, kommunista erkölcseim vannak. Az gondolom, kizáró ok.

Többet senki sem nyaggatott, hogy legyek KISZ-tag. Nem is volt semmi jelentősége. Egyetemre akkor esélyem sem volt – megmondták, a kettes magatartásommal ne is próbálkozzak. Aztán a hadseregben egyszercsak közölték: beléptem a NISZ-be (Néphadsereg Ifjúsági Szövetsége). Mondtam nem jó, nem voltam KISZ-tag a gimiben. – Maga gimnáziumba járt? – kérdezte a politikai tiszt (persze tudta anélkül is). – Remek. Akkor maga lesz itt az üteg NISZ-bizalmija.

Hát így történt, hogy a leges- legvégén (ez 1989 vége felé lehetett) mégiscsak felzabált az állampárti nómenklatúra-diktatúra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.