Daniel Gluckstein: Lenin, az imperializmus és a háború  I. rész       

(Megjelent a La Vérité speciális kiadásában, 2014 júniusa)

Amikor 1914 augusztus első napjaiban a Zürichbe menekült Lenin megkapta a Vorwärts (a német szociáldemokrata párt orgánuma) példányát, amely bejelentette, hogy a párt képviselői megszavazták a háborús hiteleket, nem hitt a szemeinek. Lehetetlen, hogy a munkáspártok, különösen az orosz szociáldemokrácia számára nemzetközi szinten modellt jelentő német szociáldemokrata párt ilyen módon árulásra képes.

A következő napokban azonban tudomásul kell vennie a nyilvánvalót: az elképzelhetetlen bekövetkezett. Németországban, de Belgiumban, Franciaországban, mindenütt… A frontvonal mindkét oldalán a szociáldemokrata vezetők támogatják háborús kormányukat, azzal igazolva ezt, hogy a demokráciát védik, a nemzeti «szuverenitást» az elnyomó ellen.

«Burzsoá, imperialista háború»

Lenin rámutat a háború egyszerre «burzsoá, imperialista, dinasztikus» voltára («A forradalmi szociáldemokrácia feladata az európai háborúban», 1914. aug. 24.). A háborúcsinálók valódi céljai: «harc a piacokért és más államok kifosztásáért, a proletariátus forradalmi mozgalmának és a demokráciának a megfékezése a hadviselő országokban, annak kisérlete, hogy a világ munkásosztályát becsapják, megosszák és megtizedeljék, a burzsoázia hasznára  egyik nemzet bérrabszolgáit a másik elé dobva».

A német szociáldemokrata vezetők háborús kölcsönökre szavazása «a szocializmus egyszerű és tiszta tagadása», amelyet «semmilyen módon nem lehet igazolni ». A belga és francia szociáldemokrácia árulása is, mivel belépett a háborús kormányba.

Ez lett a II. Internacionálé «ideológiai és politikai csődje», amely persze nem meglepő:

«Az opportunisták régóta készítették a II. Internacionálé bukását elutasítva a szocialista forradalmat és azt burzsoá reformizmussal helyettesítve; jámbor osztálykollaborációt színlelve  elutasítva az osztályharcot és azt, hogy a háborút polgárháborúvá változtassák; burzsoá sovinizmust hirdetve a patriotizmus és a haza védelme nevében, félre- vagy nem ismerve a szocializmusnak már a Kommunista Kiáltványban megfogalmazott alapvető igazságát, miszerint a munkásoknak nincs hazájuk».

Lenin összefoglalja, hogy «a jövő Internacionáléjának véglegesen és eredményesen meg kell szabadulnia a burzsoá áramlat e szocializmusától ».

A keret adva van: a II. Internacionálé halott, új küzdelem indul egy új Internacionáléért. Lenin a konfliktus egész ideje alatt szenvedélyesen küzd elsősorban a II. Internacionálé vezetői, (a német) Kautsky, (a francia) Guesde, (az orosz) Potresszov ellen, akik a marxizmus nevében kapitulálni merészelnek a háborús burzsoázia előtt hivatkozva a XIX. századi háborúk történelmi előzményeire, Marx és Engels álláspontjára.

Valóban, Marx és Engels – bizonyos körülmények között – legitimnek ítélték a burzsoázia haladó mozgalmait akkor, amikor az még felszálló ágban volt, amikor a termelőerők számára az még  fejlődést jelentett a feudalizmussal szemben; vagy akkor, amikor egy ilyen emancipálódási, nemzetté válás iránti mozgalom támadt az őket elnyomni akaró birodalmak ellen. Eképpen támogatták az «Északot» a «Dél» ellen az USÁ-ban, az 1870-ben elnyomott poroszokat, akiket II. Napóleon agressziója érte meg akarván akadályozni a német egyesülést (de ez a támogatás azonnal megszünt, amikor a védekezés a Franciaország elleni támadásba fordult, vagy később a Párizsi Kommün elleni megtorlás idején). Marx és Engels támogatták az olasz egyesülést, a lengyel vagy ír nemzeti emancipációs mozgalmakat.

...ami nem «véletlenszerű baleset»

De Lenin számára szó sincs arról, hogy «ami a kapitalizmus születésekor igaz, az annak vége felé ugyanúgy igaz legyen». Ebben a történelmi kontextusban «a háború nem véletlenszerű baleset (…), hanem a tőkés társadalom elkerülhetetlen együttjárója». Az orosz likvidátor, Potresszov, aki igazolta a háborús hiteleket és támogatta az imperialista kormányt, Marxot idézi, aki 1859-ben feltette a kérdést : «Melyik tábor sikere preferálandó?». Az analógiát Lenin lesöpörte az asztalról: «Marx ezt a kérdést akkor vetette fel, amikor léteztek a vitathatatlanul haladó, a feudalizmussal és az abszolutizmussal szembeni burzsoá mozgalmak (…). Ma azonban teljes mértékben nevetséges dolog haladó burzsoáziáról beszélni».

A tőkés fejlődés különböző szakaszait meg kell különböztetni.

«A marxisták sohasem tagadták azt a fejlődést, amelyet a nemzeti felszabadítás polgári mozgalmai képviseltek a feudalizmus és az abszolutizmus ellen. Amikor Marx és Engels feltették a kérdést, melyik burzsoázia számára kellene sikert kívánni, akkor még létezett a régi (burzsoá) demokrácia azzal, hogy egy szerényen liberális mozgalmat kell demokratikussá alakítani (…). Ekkor az európai történelmi folyamat objektív tartalma nem az imperializmus, hanem a burzsoázia nemzeti felszabadítási mozgalmai (… ) a feudalizmus és abszolutizmus ellen. De a mi bölcs Potresszovunk 55 évvel később, amikor a reakciós hűbérbirtokosok helyét elfoglalták a burzsoázia szenilis pénzügyi tőkemágnásai, akik végül már hasonlítanak is azokhoz, a burzsoázia szempontjából akarja megítélni a nemzetközi konfliktusokat, nem pedig az új osztály (a munkásság) szempontjából».

Az objektív történelmi helyzet megváltozott, a «nemzeti felszabadítási periódus tőkéje» átadta helyét a «nemzetközi imperialista, a reakcióspénzügyi tőkének».

A háború imperialista jellege Lenin számára központi kérdés. Az is bizonyos, hogy nem csak a munkásmozgalomban, hanem ebben a korszakban bizonyos liberális körökben is elfogadott nézet, hogy a nagyhatalmak háborúba lépése területi, gyarmati hódítást céloz. De Lenin szerint az imperializmusnak ez erősen halovány definicója, nemcsak haszontalan, de fogalomzavar forrása is.  A gyökerekig kell menni a munkásosztály segítésében a rothadó «szociálnacionalizmussal» szemben – vagyis a munkáspártok saját, háborúzó polgársága melletti felsorakozása ellen –, a politikai függetlenség megszerzéséért. Ez a háború az imperializmus természetéből fakad, az imperializmusnak, mint a termelőeszközők magántulajdonán alapuló tőkés kizsákmányoló rendszer legvégsőbb stádiumának a sajátja.

Az 1914-ben megnyílt történelmi fázis különbözik a korábbitól.

«A történelmi szakaszok szokásos osztályozása a marxista irodalomban : 1./ 1789-1871;  2./ 1871-1914;  3. /1914- ? (…) Az első a nagy francia forradalomtól a francia-német háborúig tart, a burzsoázia teljes fellendülésének szakasza, amikor az minden vonalon győzedelmeskedik. (…) A második szakaszban a felkapaszkodott burzsoázia dominál, és kezd hanyatlani: ez az átmenet időszaka, amely a haladó polgárságot a reakciós, ultrareakciós finánctőkébe viszi. Ez az az időszak, amikor az új osztály, a modern demokrácia készíti elő és szedi össze lassan erejét (Lenin modern demokrácia néven említette a munkásosztályt a cenzúra elkerülése végett). A harmadik időszak, amely éppencsak elkezdődött, a burzsoázia éppen arra a helyre kerül, mint a feudális urak voltak az első időszakban. Ez az imperializmus korszaka.».

Potresszovnak és Kautskynak, akik a kapitalizmus első korszakára hivatkoznak, Lenin válaszol:

«Nemcsak az 1855-ös, 1859-es, 1864-es, 1866-os, 1870-es háborús korszak történelmi eseményeinek objektív tartalma, de az 1877-es (orosz-török) és az 1896-97-es (török-görög és az örményországi zendülés) is a nemzeti burzsoá mozgalmak, vagy a polgári társadalomnak a feudális maradványoktól való szabadulási  «megrázkódtatása». Még csak kérdés sem lehet egy sor fejlett országban a modern demokrácia valódi független akciójáról (…). Ennek a kornak a közös vonása  pontosan a burzsoázia haladó volta, ami azt jelenti, hogy még befejezetlen, elhasználatlan, a feudalizmus elleni harcát még vívja. Teljesen természetes, hogy a modern demokrácia hívei, közöttük  Marx, annak képviselője, abból a megkérdőjelezhetetlen elvből indulnak ki, hogy támogatni kell a haladó burzsoáziát (amely képes harcolni) a feudalizmus ellen, és felteszik maguknak a kérdést, hogy melyik a «mi táborunk», melyik burzsoázia sikerét kell preferálni».

(A tanulmány köv. részének közzététele néhány nap múlva várható)