2014. augusztus 26., kedd

Daniel Gluckstein: Lenin, az imperializmus és a háború – II. rész




 

(Megjelent a La Vérité speciális kiadásában, 2014 júniusa)

 

lenin 19.nov.7..jpg

 

«A valaha haladó osztály, a burzsoázia, haldoklik»

De az 1914-ben kezdődött háború nem volt-e az előzőek mintájára nemzetek közötti konfliktus? Lenin nem tagadja a formák hasonlóságát. De:

«társadalmi tartalmuk és osztályjelentésük teljes mértékben módosult (…). A feudalizmus elleni harc, melyet a haladó tőke vívott nemzeti keretekben felszabadulásáért, átlépett az ultrareakciós pénzügyi tőke kereteibe, s túlélése érdekében saját vége felé menetel az új erők ellen (…). Az azelőtt haladó osztály dekadens, haldokló, rothadó, reakciós osztállyá vált. Ez már egészen más osztály, mint amely felemelkedett a történelem széles palettáján».

 

Az imperializmus tehát nem egy opció vagy a tőkés vezetők politikai választásának kérdése, hanem egy bizonyos szakasz vége, fejlődésének «legfelsőbb» szintje.

Miben áll a Lenin által meghatározott «módosult társadalmi tartalom» az 1914-ben kezdődött háború idején?

«A jelenlegi háború jellege imperialista. … nem egyszerűen az árucikkek exportja a jellemző, hanem a tőke exportja is, a termelés kartellizációja, a gazdasági élet nemzetközivé válása, amelyek jelentősen kiterjedtek, a gyarmatosítási politika szinte az egész Föld felosztásához vezetett, a világkapitalizmus produktív ereje a szűk nemzeti határain túlcsordult, a szocializmus létrejöttének objektív feltételei teljes mértékben megértek (…). A jelenlegi háború – alapjában – Anglia, Franciaország és Németország közötti harc a gyarmatok felosztásáért és a konkurens országok kifosztásáért».

Lenin számára nincs szó arról, hogy megelégedjék egy, az «imperializmusról szóló tudományos és részletes tanulmánnyal», hanem kibontja a «szocialista taktika elveit a tőkés imperializmus ellen». Ehhez folytatni és elmélyíteni kell az imperializmusról folyó elemzést, mely a II. Internacionálé berkeiben kezdődött – különös tekintettel az 1908-10-es években Rudolf Hilferding és Rosa Luxemburg idején.

«Majdnem mindenki elismeri, hogy a háború imperialista. A fogalom azonban inkább torzult vagy egyoldalú, esetleg azt feltételezi, hogy ez a háború hozhat polgári előrehaladást, nemzeti felszabadítást. Az imperializmus a kapitalista fejlődés felső foka, amit csak a XX. századra ért el. A régi nemzeti kereteket, amely formáció nélkül nem tudta volna a feudális rendszert széttörni, a kapitalizmus már szűknek érzi».

Ennek pedig bizonyos következménye van a nemzeti kérdésre nézve:

 

«A nemzetek felszabadítójának helyére az imperializmus lépett a nemzetek legnagyobb elnyomójaként. A fejlődés régi tényezője, a kapitalizmus reakcióssá vált: a termelőerőket felfejlesztette olyan szintre, hogy az emberiség már átléphetne a szocializmusba, vagy éveken, évtizedeken át fegyveresen harcok folyjanak a kapitalizmus mesterséges fenntartásáért a gyarmatok, a monopóliumok, a privilégiumok és mindenfajta természetű nemzeti elnyomás segítségével (…). A népek, amelyek 1789-től 1871-ig (..) a szabadságért harcoltak, 1876 után után a «több, mint érett» kapitalizmus javára a glóbusz többi népei és nemzetei többségének elnyomóivá, kizsákmányolóivá váltak».

 

Az alapvető kérdés

«Az imperializmus – reakció minden vonalon» megfogalmazást Lenin néhány hónappal később összefoglalja Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című munkájában. A kapitalizmus már képtelen biztosítani a termelőerők fejlődését, csak mesterségesen, nevezetesen háborúkkal és hadiiparral – csakúgy, ahogy képtelen a nemzeti felszabadítás és a demokrácia képviseletére. Minél inkább kiéleződik a II. Internacionálé irányzatai közötti könyörtelen harc – azok között akik, mint Lenin, a proletár internacionalizmust választják azokkal szemben, akik saját burzsoáziájuk szolgálatát –, annál inkább elkerülhetetlennek tartja Lenin a tőke törvényeinek feltárását, amelyek megértése nélkül nem lehetséges az imperializmus megértése sem:

 

«Az imperializmus kérdése nemcsak az alapvető kérdések egyike, hanem azt lehet mondani, alapvető az e kor tőkés formaváltozását tanulmányozó közgazdaságtudomány területén (…). Nyilván nem lehet szó arról, hogy a jelen háborúját történelmileg konkrétan értékeljük, ha az imperializmus természetére nem derítünk teljes fényt egyszerre gazdaságilag és politikailag. Egyébként lehetetlen megpróbálni az utóbbi évtizedek gazdasági és diplomáciai történetének megértését, ennek hiányában pedig nevetséges még megvizsgálni is a háborúról alkotott helyes vélemény kidolgozását».

 

Még 1917-ben is visszatér rá.

 

Lenin Buharinnak hangsúlyozza élesen egy brosúrában:

«A kapitalizmusnak volt egy relatíve «békés» időszaka, amikor teljesen legyőzte a feudalizmust az európai fejlett országokban és fejlődni tudott – viszonylagosan – nyugodtan és kényelmesen, «békésen» kiterjedve az akkor még üres földek hatalmas régióira és a tőkés forgatagba még véglegesen be nem vont országokra. Természetesen még ebben a korszakban, nagyjából az 1871-1914 között, ez a «békés» kapitalizmus a valódi békétől végletesen eltávolodott körülményeket hozott létre katonalilag éppúgy, mint az osztályfogalom általános értelmében. A fejlett országok lakosságának kilenctizede, a gyarmatok lakói és az alulfejlett országok százmilliói számára ez a korszak nem «béke» volt, hanem elnyomás, szenvedés, borzalom; kétségtelenül annál is inkább, mert «vég nélküli  szörnyűségnek» tűnt. Ez a korszak örökre elmúlt; helyére egy viszonylag sokkal erőszakosabb korszak lépett ugrásokkal, katasztrófákkal, konfliktusokkal, amelyben a népesség tömegei számára nem annyira a «vég nélküli szörnyűség», hanem a «szörnyűséggel teli vég» lett a tipikus. Ebből a szempontból különlegesen fontos nem szem elől téveszteni, hogy ezt a lépést semmi más nem okozta, mint a fejlődés, a kapitalizmus legmélyebb és legalapvetőbb tendenciáinak közvetlen kiterjedése és meghosszabbodása, valamint az általános árutermelés».

A kapitalizmus viszonylagosan békés fejlődése időszakának «helyettesítése» ezzel a háborús és «borzalommal teli vég» időszakkal nem képez fordulatot eredeti mechanizmusához képest,  ellenkezőleg, ez a saját fejlődése eredménye:

 

«A kereskedelem fejlődése egy bizonyos fokán, a a termelés fellendülésének egy bizonyos fokán, pontosabban azon a fokon, ami körülbelül a XIX. és XX. század fordulóján állt be, a gazdaság és a tőke kapcsolatainak olyan internacionalizálódása jött létre, a termelés akkora lett, hogy a monopólium lépett a szabadverseny helyébe».

 

Hilferding munkájára támaszkodva Lenin megerősíti az A tőke elemzését:

 

«A hivatalos tudomány csendes konspirációval próbálta eltemetni Marx művét, amely a kapitalizmus elméleti és történeti elemzésével kimutatta, hogy a szabad verseny létrehozza a termelés koncentrációját, amely a feljődés egy fokán a monopóliumokhoz vezet. Mostanra a monopóliumok kész ténnyé lettek».

A monopóliumok elkerülhetetlenül hozzák «a stagnálás tendenciáját, a rothadást». Beletorkollhat abba, hogy «a technikai előrehaladás stimulálóit egy bizonyos pontig megszünteti, aztán pedig eltüntet minden előrehaladást».

 

Az imperializmus, a legfelsőbb fok, a «rothadás» stádiuma

Lenin végigviszi egyszerre teoretikus, politikai, gyakorlati munkáját.

A fontosság, amit Lenin tulajdonít az imperializmus fogalmának gazdasági téren, mint a tőke törvényeinek egyszerre természetes és ellentmondásos fejlődésének, szorosan összefügg azzal, hogy a «munkásmozgalom szétszakadása kapcsolódik az imperializmus objektív körülményeihez». Márpedig:

 

«Mi ennek az univerzális történelmi jelenségnek a gazdasági alapja?»

 

Lenin válasza:

«Pontosan a parazita jelleg, a rothadás, amely a kapitalizmus legfelsőbb, történelmi stádiumát jellemzi, vagyis az imperializmust».

 Itt nem térhetünk ki mindazon részletekre, melyek ezt a korszakot jellemzik. Az első, láttuk, a termelés koncentrációja és a monopóliumok létrejötte. Utóbbiak a «termelés társadalmasításának hatalmas fejlődése»; «magánjellegű elsajátítás». Ebből a tényből adódik:

«a kapitalizmus fejlődése elérkezett arra a pontra, ahol a kereskedelemre termelés ugyan folytatja uralkodását és a gazdaság alapjaként tartják számon, de megrendül, a legnagyobb haszon a pénzügyi machinációk «zsenijei» kezébe kerül. A machinációk és a mesterkedések bázisán ott van a termelés társadalmasítása, de az emberiség óriási fejlődéséből, amely eddig a társadalmasításon nyugodott… a spekulánsok profitálnak».

Ez a koncentráció maga is összekapcsolódik az «ipari tőkének a banktőkétől való mind teljesebb függésével», amely párhuzamosan megköveteli a «bankok, ipari és kereskedelmi nagyvállalatok személyi szövetségét». A személyes szövetség pedig kiteljesedik a "kormánnyal való «egyéni szövetséggel»".

Lenin folytatja utalva Buharin formulájára:

«a banktőke és ipari tőke kölcsönös egymásbahatolása (…) a XX. században olyan fordulatot jelent, amelyben a régi kapitalizmus az újnak adja át a helyét, amelyben pedig az általánosan vett tőke helyett a pénzügyi tőke dominál».

Az «agonizáló kapitalizmus» «rothadásának tendenciáját» Lenin írja le Marxnak A tőké-ben kifejlett elemzése nyomán: a termelőerők fejlődése végtelenül gyorsabb a piac fejlődésénél, a kettő közötti eltérés táplálja folyamatosan a termelőerők stagnálási tendenciáját, amelyet az emelkedő kapitalizmusnak sikerül részlegesen megakadályozni a «felesleges» termelőerő destrukciójával, a munkatermelékenység növelésével és a piacok kiterjesztésével, s ugyanakkor szintén a produktív erők destruktívvá alakítását táplálva.

Lenin szerint ez a tendencia lett az imperializmus alapismérve.

Marx megfogalmazásához fordulva:

«Bizonyos, hogy ha a kapitalizmus fejlesztheti a mezőgazdaságot, amely ma az iparhoz képest rettentően elmaradott, ha tudná emelni a népi tömegek életszínvonalát, amelyek a szédítő technikai fejlődés ellenére alultápláltak és szűkölködnek, azt nem a tőkefeleslegnek tudnatnánk be (…). A kapitalizmus nem lenne kapitalizmus, mert annak alapvető feltétele és premisszája az egyenlőtlenség, a tömegek alultápláltsága, és ebben a termelési módban elkerülhetetlen. Addig, amíg a kapitalizmus kapitalizmus marad, a tőkefelesleg egy adott országban nem a tömegek életszínvonalának emelésére szolgál – mivel ez a tőkeprofit csökkenésével járna –, hanem a tőkés profit növelésére, annak az alulfejlett idegen országokba történő kivitele útján».

Az imperializmus, a tőkepénz hatalmas akkumulációja nemcsak a tőkejáradékosok rétegét gyarapíitja, de általánosságban a járadékos-államot is, amely egészében «parazita, rothadó állammá válik, ez a körülmény befolyásolja a társadalmi körülményeket és a politikát általában, s a munkásmozgalom két alapvető tendenciáját különösen».

Lenin szerint a kapitalizmusnak az imperialista szakaszba torkollásában keresendőek az opportunizmus gyökerei, amely a nacionál-sovinizmust kibontotta az elhunyt II. Internacionálé berkeiben, lehetővé téve a «modern demokrácia bizonyos rétege (…), a kispolgárság gyönge minoritása, a jobban fizetett alkalmazottak, a munkásmozgalom funkcionáriusai» kialakulását, amely a burzsoázia «túlzott profitjának és különleges privilégiumainak» köszönhetően csipeget a «torta morzsáiból».

 

(A tanulmány utolsó részének közzététele néhány nap múlva várható)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.