2015. március 21., szombat

A «minszki egyezmény» után

 
Mit gondoljunk a «minszki egyezményről»?
Ha ezek az egyezmények békét hoznának az ukrán, orosz, moldáv, belorusz, stb. népeknek, annak csak örülni tudnánk. A régió népei – mint minden más nép a világon – nem akarnak háborút. Nagy nyugtalansággal figyelik, hogy mégis lassan berendezkedik az eruópai földrészen, holott évek óta pusztít a Közel-Keleten, Ázsiában, Afrikában.  A fiatalság  Ukrajnában tömegesen elutasítja a «mogilizációt» (szójáték a sírhalom és a mozgósítás összevonásával) – nem akar ágyútöltelék lenni. A különféle «felfogású» dolgozók számára a háború a privatizációt jelenti, az egyre több antiszociális intézkedést és az ellenük való kollektív harc megszervezésének rettentő nehézségeit.  Amíg Porosenko a rendőrség költségvetését emeli és szétkergetteti Kijevben a sztrájkolók gyűléseit, addig a «Luganszki népköztársaság» igazságügyi minisztere megtiltja a bányászszakszervezet bejegyzését. A háborút mindkét fél súlyosbítja és folytatja az imperializmus javára a dolgozók jogait támadva.
 
Meglepő-e, hogy a minszki «békeszerződések» háborúba torkollanak?
Sajnos nem. A jelenlegi háborút, «a politika folytatását más eszközökkel» nem csak szándékosan provokálták ki, de jelenleg egyik fél sem érdekelt abban, hogy a küzdelemnek véget vessen. Sem Obama, sem az Európai Unió, sem Porosenko, sem Putyin!
Az amerikai adminisztráció és fegyveres karja, a NATO (amely egész Európába új hadigépezetet küld) szerepét ismerjük az afganisztáni, iraki, líbiai, szíriai, stb. háborúkból és az egy éve történt ukrajnai rendszerváltásból. Obama febr. 9-én összefoglalta a Vox képernyőjén az amerikai imperializmus vonalát: «Időről időre büntetnünk kell azokat az országokat, amelyek nem akarják azt, amit mi szükségesnek ítélünk… ».
Hollande és Merkel az Európai Unió intézményeinek központját képezik. A tőkés érdekek szolgálatában a társadalmi vívmányok letörésének nyílt európai főhadiszállása számára egy háború a keleti végeken gigantikus eszköz minden ország dolgozóinak osztályharca megakadályozására (nézzük csak meg Görögországot!).
Ami Porosenkot és Jacenyukot illeti, számukra megoldhatatlan probléma a demoralizálódás és a reguláris hadsereg kudarca, a harc megszünése – a pletyka ellenére, hogy Kijevben puccsot készít elő a Jaroshoz (az Euromajdan egyik szélsőjobboldali vezetője) hű Nemzeti Gárda. Az IMF «sokkterápiája», amit Ukrajna csődje nevében követel és a 2015-ös költségvetésben tükröződik (ebben csak az erőszakszervezetekre fordítanak több pénzt), már kiprovokálta az első sztrájkokat (a bányákban, a közlekedésben). A gyűlések pedig erőszakos összecsapásokban végződnek a rendőrséggel. Sőt, a minszki egyezményekben a romokban heverő Donbassznak ígért «autonómiával» kapcsolatban mi is feltehetjük a kérdést, ahogy a burzsoá  Le Monde teszi:«milyen pénzből él majd a Donbassz, ha béke lesz? Ki kezeli ezt a pénzt?»… annál is inkább, mert «a terület bányáit és iparát nagyban szubvencionálni kell, elavult». Hozzátehetjük, ugyanúgy, mint Ukrajna és Oroszország is – a nemzetközi tőke «normái» szerint.
 
Putyin mit akar?
Felejtsük el 5 percre a Pervij kanal orosz TV «hazafias» beszédeit, és a kérdés alapját nézzük. Putyin rendszere, előtte más formában Jelciné, ugyanott gyökerezik, a restaurációs bürokráciában, amely a Szovjetuniót lebontotta és vívmányait 1991-ben eltörölte. Ezek a rétegek szervezték saját pozíciójuk erősítése végett az imperializmus számára a kiárusítást. Társadalmi helyzetük az októberi vívmányok megszüntetésén alapul, a köztulajdon magánkézbe adásán, az imperializmustól egyáltalán nem függetlenül. Nincs «nemzeti» bázisuk, hanem a globális kapitalizmus parazita és maffiózó kinövései (ahogy mutatja az orosz oligarchák gigantikus tőkementése külföldre: 151 milliárd dollár 2014-ben – «Hazaszeretetük végetér úgy félmillió dollárnál», jegyzi meg egy moszkvai svájci bankár). A tőke globális szabályainak alá vannak rendelve, de az agonizáló tőkének, amely rendszer minden pillanatban felrobbanhat saját válsága és a tömegmozgalmak együttes hatásaként. Ellentmondásokkal, sőt erőszakos szembenállással teli, mégis Putyin rendszere a «világrend» keretein belül marad. Tehát szintén az imperializmus eszköze Ukrajna diszlokációjában. A maga részéről hozzájárult az ukrán munkásosztály és a dolgozók megosztásához. Az amerikai vezetőknek egyébként szükségük van Oroszországra, amikor az úgynevezett «nemzetközi antiterrorista koalícióról» van szó, ma éppen úgy, mint «tegnap», amikor Putyin elfogadtatta a Dumával azt a törvényt (2007. május 25-én), amely lehetővé teszi a NATO-csapatoknak az Oroszországi Föderáció területén való áthaladást.
«Belső» szempontból nézve amellett, hogy az 1990-es évek rablóprivatizációjában gyökerező Oroszország teljes mértékben belecsöppent a tőkés rendszer világválságába («emelkedő gazdasága» tündérmeséi ellenére), az ukrán kérdést Putyin rendszere arra használja, hogy a tömegek haragját elterelje privatizációs politikájától, a nagy multinacionális érdekeknek alávetett politikájától. Látjuk Togliattiban, ahol a szövetségi hatalom kisujját sem mozdítja, hogy megakadályozza a tömeges elbocsátásokat, amit a Renault-Nissan az AvtoVAZ-tól követel. A rendszer «hazafisága» éppen olyan álságos és üres, ha az orosz munkásokat kell védenie a külföldi multikkal szemben, mint az oligarchák tőkementése az anyaországon kívülre és szabadulása a rubeltől a piacokon.
 
Mi a IV. Internacionálé álláspontja az USA és az Európai Unió Oroszország elleni  «szankcióit» illetően?
A IV. Internacionálé tagjai az imperialista országok szekcióiban (USA, Franciaország, Németország, stb.) elítélik a szankciókat. Ezek következményei tragikusak a dolgozó népesség számára, amelyet jól ismernek orosz olvasóink. A hajdina, a tej árának szédítő emelkedése, nem is beszélve az importárukról, együtt jár azzal a fenyegetéssel, hogy termelőüzemek tucatjai jutnak csődbe. Putyin rendszerének «hazaszerető» oligarchái bezzeg meg tudják kerülni a szankciókat, kimentik tőkéjüket, megszabadulnak rubeljeiktől, ami méginkább súlyosbítja a tömegek helyzetét. A nemzetközi munkásosztály számára elvi kérdés a szembenállás a szankciókkal: milyen jogon adnak leckét a «demokráciából» Belgrád, Bagdad, Tripoli bombázói? És az Európai Unió, amely szigorításaival  népeit fojtogatja, amely lábbal tapossa a görög nép munkásellenes programjai ellen irányuló jan. 25-i szavazását? Milyen legitimitása van az EU-nak? A szankciók Oroszországot, vagy «Európa utolsó diktatúrájának» nevezett Belorussziát érik. De ugyanezek a szankcionálók szívélyes kapcsolatokat ápoltnak Nazarbajevvel, Kazahsztánnal, aki a zsanaozeni bányászokra lövetett és szélesre nyitotta a kapukat a külföldi tőke előtt. Holnapután lehet, hogy szankcionálják – ahogyan majd az érdekeik diktálják. Az egész imperialista kétszínűség. 
 
Mi a megoldás?
Senki nem tud csodát tenni a népek elleni felbomlasztó háború befejezésére. Egy dolog bizonyos, ha folytatódik, a dolgozók semmit nem nyerhetnek. Semmi jót nem lehet várni a nagy imperialista hatalmaktól, sem pedig intézményeiktől (NATO, ENSZ, EU, Special Monitoring Mission to Ukraine), de még olyan rendszertől sem, amely, mint Putyiné, reszortja szerint az imperializmus alárendeltje.
A megoldást csak maguktól a dolgozóktól jöhet.  Nem egymástól elszigetelten, mivel az ukrán, a donbasszi, galíciai dolgozók sorsa szorosan  kötődik az egész régió dolgozóinak sorsáihoz (tágabb értelemben pedig az európai, a világ dolgozóihoz, az USA dolgozóinak sorsához). A háború és a pusztítás ellenére, a mindenfelőli soviniszta propaganda ellenére, az imperialista beavatkozás ellenére… a munkásosztály létezik, keresi az utat, hogy szerveződhessen és megvédhesse érdekeit. A KievPasTransztól az Avtovazig.
Korunkban, amelyet Lenin 100 éve így nevezett: «imperializmus, reakció minden vonalon», a nemzeti kérdés és a szociális nagyon szorosan kapcsolódik.  A nagy imperialista hatalmak (a Monarchia 1918-ban, a náci Németország 1941-ben, az US-imperializmus ma) mindig próbálkoztak azzal, hogy saját javukra fordítsák az ukrán nemzeti törekvéseket. De az 1917-es Októberben született és a tőke kisajátítására épült szovjethatalom, Lenin, Trockij és a bolsevikok hozták létre először a független Ukrajnát, amely szabadon csatlakozott szovjet-Oroszországhoz, a«szabad népek szabad uniójához» (1918) azzal a jövőképpel, hogy  egy világköztársaság létrejöttével megszabadulunk a háborúktól, a kizsákmányolástól, az elnyomástól.  Ez a mi perspektívánk, ez az egyetlen lehetőség a barbársággal szemben. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.